+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  A 97/98-as tanév
| | |-+  London
| | | |-+  Mágus tér
| | | | |-+  Veszett Róka
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Veszett Róka  (Megtekintve 8452 alkalommal)

Izabel Bishop
Eltávozott karakter
*****


★ HARDCØRE GRYFFINDØR ★

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2012. 03. 09. - 03:30:53 »
+3



   Kérdőn, már-már meghökkenten bámulok Agnesre, aki a sarkára áll, és kioszt az előbbi durváskodásomért. Nem tudom, miért gondoltam róla, hogy olyan csigaházba bújós fajta, talán azért, mert hasonlítanak Mikával. De Agnes nem gyáváskodik, helyre tesz engem is, és a barátnőjét, Dakotát is. Kontrázhatnám ugyan, de nem visz rá a lélek, hogy lecsapjak az utolsó szóra.
   De hát rendben, értem ám, mi a helyzet, nem vagyok vak, és az eszem se muzsikál gyengén; a társaságban Bourghön és rajtam kívül senki se kívánja a harcot. Nincs verbális párbaj, és a tettlegességet is kerüljük ma este. Én képes leszek visszafogni magamat, amolyan hallgatólagos megállapodást kötök a gebével, de ha túllépi a határokat, nem állok jót magamért. Egy sokatmondó hümmentéssel válaszolok Bothynak, és egy darabig elidőzik a tekintetem a hólétől csurgó ruháikon. Eszembe jut róluk, milyen jó lenne, ha én is beszállhatnék az egyik csatájukba. Zoo, Aud, Mika, Anette, mind-mind hazamentek a családjukhoz. Ám az én családom nagyon távol van most az otthontól. Willy és Ben bátyáimról semmi hír, ki tudja, hol lehetnek, anyáék sincsenek a legnagyobb biztonságban apa mugli léte miatt. Életem legrémesebb karácsonya. Bárcsak veletek hógolyózhatnék.
   Mielőtt a gondolataim árnyékot vethetnének az arcomra, egy az asztalunkhoz lépő alak kizökkent a merengésből. Eddig a pultnál meresztette azt az úri valagát, de úgy tűnik, ma mindenkit a magány kínoz. Fölényes mosolyba ragadt a szája sarka, s nem átall helyet foglalni köztünk – sőt, mellettem. Nem emlékszem, hogy hellyel kínáltuk volna a mardekárost. Ja, mert hogy nem is.
   - Persze hogy randija van, mégis mit hittetek? Hogy egyedül ücsörögne?
   - Mi…
   - Nem hinném, hogy rád tartozik, Montrego!
   Megszólalni sincs időm, de őszintén, ha lenne, se tudnám, mit mondhatnék minderre. A vérnyomásom átüti a plafont, a szemeim pedig ki fognak fordulni a gödrükből, ha tovább meregetem őket. Legszívesebben letépném a saját füleimet, és azokat nyomnám le Montrego gigáján. Bourgh pedig… kiállt értem? Ezt biztosan csak képzelem. Bourgh utál engem, állandóan bizonygatja, hogy jobb nálam (hah, na persze), fogadni mernék, hogy a kviddicscsapatba is csak ezért akar bekerülni, és most jön egy ilyen vértestvéri szólammal. Ezt méltányolom, de kissé zavarba is hoz. Annyira abszurd az egész helyzet, hogy azon nevetnem kell. Végül meggyőzöm magam, hogy mindez csak egy béna vicc, elvigyorodom és Montregora nézek:
   - Hát ezt te sem gondoltad komolyan – mondom szinte szelíden, nem kevés lesajnálással a hangomban, mint amikor az ember egy hamvas, buta kis ovishoz beszél. A kézfejemet hanyagul lelógatom az asztal széléről, a mutatóujjam épp csak pár arasznyira van az övemre erősített pálcatoktól. De nem, ma nem lesz rá szükség, viszont megnyugtat a diófavessző közelsége. Dakotára villantok egy különös, cinkos pillantást, mintegy köszönetféleképp, de azt hiszem, a hálám ennyiben ki is merül. Maradjunk csak a szokásos, jól bevált viszonyoknál.

   Aztán Bothy beveti magát, talán mert érzi, hogy közeleg a kínos csend, és a legutóbbi pletykát dobja fel témaként. Azonnal beugrik az eset, hisz nemrég a mérgezéstől volt hangos az iskola.
   - Na igen, hát az szép volt. Bár annyira ingatag a sztori, hogy nagyjából minden szünetben mást beszéltek az okokról, de még a mérgezettek kilétéről is – felvont szemöldökkel fordulok Dakota felé, mert nem bírom, ha okoskodik – Barukkolás! Jó ég, azt hiszed, hogyha barukkolával mérgezték volna meg őket, egy hétig nyögték volna a gyengélkedőn? Te nem jársz gyógynövénytanra? – megcsóválom a fejemet, mintha annyira, de annyira evidens volna, hogy a kezeletlen barukkola maximum egy kis hasmenést okoz – Azt hallottam, hogy ördögcérnát ettek ebédre, és a cucc majdnem gúzsba kötötte a belső szerveiket. Kellemetlen lehetett – fordulok ismét a társaság felé, s úgy tálalom a dolgot, mintha tényeket közölnék. Oké, ez is kissé okoskodós a maga módján, de nekem ez a verzió jobban tetszik. Főleg azért, mert az enyém. Ennyi – tárom szét a kezeimet, minek köszönhetően lesodrom az asztalra fektetett könyvecskét, ami nyitva, lapokkal lefelé terül szét a Veszett Róka padlóján. A fenébe, még csak ki sem tudok ugrani érte, mert itt ül ez a mardekáros tacskó mellettem! Kell a könyv, tele van ostobaságokkal; a firkáimmal, a bakancslistámmal, az aurorképzőről összegyűjtött adatokkal, néhány lapszakadásig áthúzott széljegyzettel és persze a Ben után indított felkutató expedícióm sikertelen állomásaival. Annyira tudtam, hogy ez lesz.

Naplózva


ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ
aww, c'mon... what's the worst that could happen?
ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ

Hellenna Hapster
Eltávozott karakter
*****


★•.¸Hellie¸.•★

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2012. 04. 07. - 12:48:39 »
+3


Ma azzal a szándékkal jöttem el ide, hogy egy kis időt töltsek Serievel. Mostanában egyre kevesebbet vagyunk együtt. Még szerencse, hogy ikrek vagyunk, egy házba kerültünk és egy szobában alszunk, mert az az érzésem, hogy ha mindez nem így lenne, akkor talán sosem lenne időnk egymásra.
Még úgy, hogy közös óránk vannak, egy asztalnál ülünk ebédnél, tök kevés időnk töltünk együtt. Nem tudjuk megbeszélni a személyes dolgainkat, bajainkat és egyebeket. Pedig, ahogy lenni szokott, nekem van némi mondani valóm. Mostanában minden sokkal nehezebbnek tűnik, és pillanatnyilag van a legnagyobb szükségem Seriere. Ezen kívül zavar, hogy nem tudom, mi van vele, hol van, kivel barátkozik. Tisztában vagyok azzal, hogy én vagyok a fiatalabb, de ez nem jelenti azt, hogy nem aggódhatok a tesómért. Amúgy meg az a pár perc, ami köztünk van nem nagy korkülönbség, így hát simán mondhatnánk azt is, hogy egyidősek vagyunk. Végül is… Az emberek az éveket számolják és nem a perceket vagy a napokat, nem igaz? Anyánk legalább is sosem tett különbséget köztünk. Mármint sosem nézte Serie-t érettebbnek. Mindig egyidősként kezelt vele.
Oh, anya. Úgy hiányzik. Az emberek azt mondják, hogy anya csak egy van. Igazuk van. Senki sem fog úgy szeretni minket, mint Mrs. Hapster. Nincs a földön még egy ember, aki annyit foglalkozna velünk, mint amennyit anya anno. Ő volt az, aki azért szeretett minket, mert hasonlóak voltunk, de különböztünk is. Az emberek pedig általában csak azt veszik észre, ami egyforma. És ha kívülről ugyanolyanok vagyunk, akkor már a belső tulajdonságaink sem különbözhetnek nagyon. Nem tagadom, hogy Serivel sok mindenben hasonlítunk, de azért ne nézzenek minket egy embernek. Két különböző személyiség, két egyforma testben vagyunk.
Bármennyire is nehezemre esik anyáról beszélni, mert minden alkalomkor eszembe jön, hogy sosem fogom viszont látni, úgy vélem, hogy igen is nem lenne szabad csak az emlékeinkben tartani őt. Nem lenne helyes csak emlékezni rá és nem beszélni arról, hogy milyen volt, amikor még élt. Hiszek abban, hogy fentről figyel minket és biztos vagyok abban, hogy mosolyt csalunk a gyönyörű arcára, amikor éppen róla csevegünk. Ezen kívül nekem örömöt szerez emlékezni. Enyhit a veszteségből eredő fájdalmon, hisz csupa kedves és jó emlékem van róla. Ő aztán tudta, hogy hogy kell két lányt nevelni. Kár, hogy sosem tudom meg milyen egy tinédzsernek az anyukájával vásárolni vagy milyen a fiú vagy egyéb problémáimat megbeszélni vele.
Serie végre válaszol a kérdésemre. Csupán egy szóval felel. Pedig azt hittem, hogy többet fog mondani. Egy kicsit bánatosnak tűnik. Remélem nem miattam, mert nem állt szándékomban elszomorítani. Mind a kettőnk ugyanolyan hibás volt. Én azért, mert makacskodtam, nem adtam Serienek a ruhát, holott ugyanannyi joga volt vele játszani, mint nekem. Ő csak azt követelte, ami járt neki. Nem hibás azért, mert önző voltam és nem voltam hajlandó osztozkodni az esélyin.
Én megbántam minden egyes csínytevésemet. Még mindig úgy gondolom, hogy nem lett volna szabad mindazt megcsinálni. Sajnálom, hogy bizonyos alkalmakkor megnehezítettem anya dolgát, napját, életét. Bárcsak visszamehetnénk az időben. Akkor tuti, hogy mindent rendbe tennék, és saját magamat elfenekelném, még mielőtt eszembe jutna valami butaságot csinálni. De az idő visszafordíthatatlan, a múltat nem tudjuk megváltoztatni, de a jövő a kezünkben van.
Tudom, hogy anya nincs itt, tudom, hogy legfeljebb csak akkor fogok vele találkozni, ha meghalok, és a Mennybe kerülök. Az ilyen pillanatokban örülök, hogy nem vagyok egyke. Öröm számomra, hogy van egy testvérem, méghozzá egy ikertestvérem. Lehet, hogy Serievel voltak párszor nézeteltéréseink, de mi egyek vagyunk. Szeretjük egymást, és bármi is történjen, mindig számíthatunk a másikra. Ezen kívül, sosem lehetünk magányosak, mert mindig ott leszünk egymásnak.
Szóba jön Marcus. Számomra ő egy senki. Örülök, hogy Serie megleckéztette, hogy hülyét csinált belőle. igazából jól tette, hogy nem mondta el, mit tervez. Tuti biztos, hogy megpróbáltam volna visszatartani és lebeszélni az ötletről. De most, hogy véghezvitte a tervét… Majd, ha kihozták az italt koccintunk.
Nyítnám is szóra a számat, hogy megköszönjem Serienek, hogy megpróbált és sikeresen bosszút állt Marcuson, de Mr. Smith, a tulaj az asztalunkhoz ér és kedves szavakkal üdvözöl minket. Mosolyogva nézem, ahogy Serie megköszöni a bókokat. Mióta csak az eszemet tudom csodálom, hogy mindig tudja milyen szavakat használjon. Olyan, akár anya.    
- Szép jó estét Mr. Greensmith! – továbbra is mosolyogva én is köszönök. – Szintén vajsört szeretnék, de én kihagynám a csoki reszeléket és darabkákat. A karácsonyi ünnepek alatt annyit ettem, hogy a következő télig is elég lesz – kacagok fel majd Seriere pillantok.  Mintha tudtam volna, hogy mondani akar valamit. Miután a kocsmáros távozik, az ikrem édesen felkuncog, miközben arról beszél, hogy milyen aranyos is a tulaj. Erre én is elmosolyodom, és egyetértően bólintok.
Mozog, fészkelődik, keresi a legkényelmesebb pozíciót. Kutatja a válaszokat a kérdéseimre. Már most tudom, hogy nem kell aggódnia, bármi is történt. Nem fogok egy senkiházi miatt haragudni a tesómra. Amúgy meg biztos vagyok abban, hogy Serie nem szegné meg a határokat. Legalább is akkor, ha rólam van szó. Tudom, hogy sosem bántana meg szándékosan. Ő is lány, ugyanúgy, mint én, ezért el tudja képzelni, hogy milyen lenne nekem, ha túlzásba vinné a bosszúállást.
A válaszával csak bebizonyítja, hogy igazam volt. Tényleg nem tett olyat, amivel megbántott volna. Ismerem Marcust, és tudom, hogy milyen erőszakos tud lenni időnként. Párszor már én is kaptam tőle békecsókot. Olyan is volt, hogy nem akartam, hogy lesmároljon, de nem tehettem semmit, ugyanis ő mindig el tudja intézni, hogy csókot kapjon vagy lopjon egy lánytól.
Miután befejezi a mondatát, ismét megszólalok.
- Anyáék sokszor mondták, hogy nem szabad rosszra rosszal válaszolni, de úgy vélem, hogy a használt játékok nem érnek annyit, mint egy új, úgyhogy simán beléjük lehet rúgni… egyszer-kétszer. – mosolyodom el, majd a keze után nyúlok és megszorítom. – Köszönöm, hogy ilyen jól gondoskodsz rám, de nem szeretném, ha máskor is belekevernéd magad az ilyesmibe. Nehogy aztán te is szenvedj – mondom halk, kedves hangon, miközben közelebb hajolok hozzá.
Serie arcát fürkészem a válaszára várva. Csodálkozom, hogy mi tart ennyi időben. A nővérem okos lány, és véleményem szerint könnyűt kérdeztem. Végül kimondja, elmeséli, hogy mire gondolt, mit csinált, mielőtt találkoztunk volna. Az asztal felületére pillantok és rajta tartom egy pillanatig a tekintetemet.
-   És ez miről jutott eszedbe? – kérdem, miközben a pillantását keresem. Vajon hogy állnak a vajsöreink?
Naplózva


Serena Hapster
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2012. 04. 09. - 11:30:52 »
+1



   Miközben a vajsöreinkre várunk, úgy érzem, hogy már az ital finom, lágy, krémes ízlelése nélkül is kellemes érzés jár át, amikor Hellie megköszöni a gondoskodást.
   Jó testvér módjára nem csak én voltam az, aki bármit megtett volna a másik feléért. Minden bajban együtt voltunk és bármikor képesek voltunk tartani egymás hátát, szó nélkül. Afféle idillikusan szép családot alkottunk hajdanán, de, hogy a természet fenntartsa egyensúlyát és hatalmát természetesen az örökké szó nem jelent meg a mi történetünkben. Hisz, hogy is lehetne, hogy egy felemelően szép család örökké együtt marad? Annak már íze sem lenne, hisz ha nem tapasztaljuk a savanyút, nem érezzük az édeset is. Egyszer fent, egyszer lent.
   Nem volt könnyű mindezt megemészteni, de azóta azon a logikán éle, mindennapjaimat, hogy örülhetünk, hogy velünk megtörtént és megtudtuk, milyen is egy óriási boldog család.
   Persze Lora és Harry mindig mindent megtettek volna értünk és habár imádtam őket teljes szívemből, mégis vágytam a régmúltra. Ezt így nehéz megfogalmazni, mikor körülölel az ő szeretetük és a múlt édes emléke, de mégis, mindent megadtam volna azért, hogy visszahozzam őket.
   Ám, ha ezt megtettem volna hálátlanná lettem volna, hisz eltaszítottam volna magamtól azokat, akik feltétel nélkül szerettek. Néha annyira ki akartam ordítani magamból azt, hogy akarom a múltat, de az ártatlan kislányból abban a pillanatban átváltozhattam volna egy szörnnyé. Hisz milyen mély sebet okozhat az, ha azt szűrik le belőle, hogy valójában nem is szeretem őket. Pedig ez nem igaz! Ám még sem tudom hova tenni ezt a tébolyt és ez így egyáltalán nem helyes.
    Ezért maradt nekem az elmélet: öröm, hogy velünk megtörtént, de ez a múlt idő zavaros...
   Tekintetem Helliere emelem és elmosolyodom. Mindig ő volt a kisördög régebben, aztán fordult a kocka. Valójában nem tudjuk egymást felülmúlni, mégis úgyérzem, hogy most igenis rossz vagyok. Talán azért, mert nem tudom, hogy mit kellene tennem, éreznem...
- Tudod, hogy szeretlek szeretni és védeni, drága Twichesem! - suttogtam mosolyogva.
   Hogy mi ez a szó? Hát egy szép emlék, amely röviden összefoglalja a gyerekkorunkat. Évek óta nem használtam ezt a kedveskedést, s ez most kellően jólesett. Csupán annyit jelent: ikerboszorkány. Jójó, tudom, hogy ez így kicsit béna, de hát gyerekek voltunk, vagyunk és leszünk.
   Leszünk... Mindig szerettem volna Pán Péter lenni, vagy Csodaországba repülni. Annak a srácnak habár szülei nem voltak, ott volt neki a szabadság gyönyöre. Igen, tudom. Valahol én is szabad vagyok, de engem köt a múltam és úgy megláncol, hogy karmai közt szinte majd meg fulladok. Nem szeretném elfelejteni, de mégis ha meg nem teszem, soha nem tudok majd előre haladni... Ez egy kétarcú dolog.
- Tudod mennyire szeretek hóesésben sétálni. Kihagyhatatlan téli kirándulás számomra - kezdtem bele mosolyogva. - Amikor sétálok gondolkodom, elmélkedem és emlékszem. Hát így jutott eszembe, hogy télen mindig szánkóztunk.
   Na jó, azt hiszem nem kellene elszúrni a beszélgetést az emlékekkel. Épp most akartam tőlük kicsit mentesülni. Úgyhogy itt az idő, hogy meg is tegyem.
- Nincs kedved szánkózni?
   
Naplózva


Boethius Hywel
Eltávozott karakter
*****


hatodik évfolyam - prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2012. 04. 16. - 22:45:09 »
+2

Iza&Dakota&Mathias


Ó, már csak az a Mardis ficsúr hiányzott. Legalább abban biztosak lehetünk, hogy nem lesz unalmas az este. És úgy látom a két acsarkodó lánynál beindult valami. Azt kijelenthetjük, hogy már van olyan dolog, amiben biztosan egyetértenek. Egyikük sem kedveli túlságosan Montregot. Legalább van valami haszna is a jelenlétének. Azon azért én is meglepődök, hogy kiosztja Dakota. Akkor most Izát védte meg vagy csak szimplán a srác pofátlansága hozta ki belőle ezt a reakciót? Végtére is mindegy. Talán Montrego túl nagy fába vágta a fejszéjét, lehet, hogy nem fog elbírni a két Griffendélessel…

Mikor Iza is szóhoz jut és kissé lekezelő beszólása célba ér, én csak hátra dőlve halkan szisszentek. Ez szép volt csajszi, mosolygok belül.
Úgy látom, nem kell itt senkit se megvédeni, nem mintha szóhoz jutnék. Legközelebb csak a feszült csendet kerülve szólalok meg.

Barukkola, jön Dakota válasza, de kicsit furcsállom a dolgot. De időm sincs megkérdezni, hogy biztos e benne. Azonnal jön Iza helyesbítése. Kissé meghökkenek a stílusán és nem kevésbé a mondanivalója tartalmán.  Nem hinném, hogy épeszű ember megenné önszántából az ördögcérnát, viszont használják a gyógyászatban. Kis mennyiségben segíthet olyan betegségekben, mint a gyomorfekély és a bélgurmó fertőzés. Talán Madam Pomfrey hibázott, vagy összefügg a Barukkola és az ördögcérna? Akkor a két féligazság kiegészítené egymást. Mondjuk, azt a hányás áradat miatt lezárt folyosószakaszt nem magyarázná. Talán van valami a bájitalos gyűjtés füzetemben erről, de nincs időm elővenni, mert Iza leveri a könyvet, amibe rajzolgatott azt hiszem. Azonnal utána nyúlok és fel is kapom.
Remélem nem lett vizes a ruháinkról lecsorgó víztől. Ahogy megfordítom, látom, hogy olyan helyen nyílt ki ahol gyakran nyitogatják. Nem akartam szándékosan belenézni, de akaratlanul is megláttam Ben nevét és azt a sok helyszínt, mellettük a feliratot „semmi”. Talán eltűnt volna a bátyja?

- Iza, ne haragudj, de mik ezek a helyek? Véletlenül láttam meg, de ugye semmi komoly? Ben a bátyád, nem? -  kérdezem óvatosan, teljesen megértve, ha nem szeretne rá válaszolni. Különösen Montrego jelenlétében. Utána Dakotára nézek, hiszen ő ismeri még Bent.
De amint megint Iza felé fordulok, tudom, hogy kényes témába kontárkodtam bele…
Naplózva


Dakota Bourgh
Boszorkány
*****


Az indiános lány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2012. 04. 17. - 21:42:31 »
+2

Izabel és Boethius

Valami baj van. Ezt azonnal látom. És hirtelen félre is teszek minden mást.
Pedig éppen válaszolni akartam Iza gyógynövénytanos okoskodására.
Az indiánoknál sok mindent tanul az ember… például, hogy mit nem keverünk mivel. Még az is lehet, hogy mindkettőnknek igaza van. A barukkola nem a legjobb párosítás az ördögcérnával… nem tapasztalat, de mintha hallottam volna már róla.
De nem, jobb, hogy nem kellett igazat adnom esküdt ellenségemnek.
Viszont. A szívem furcsát ugrik, miután Ben neve elhangzik és én meglátom Iza arckifejezését. Mintha kétségbeesett volna…
Vajon mit csinált az az idióta már megint? Fut át hirtelen az agyamon, miközben megpróbálok nyugalmat erőltetni magamra és elfedni kíváncsiságomat. De akkor is? Mi a fene van? Izabel Bishop nyögd ki! Azonnal! Ordítom magamban, feleslegesen, a gondolataimat még mindig nem hallják mások. Igazából… szerencsére.
Agnesre nézek. Pillantásából azonnal tudom, hogy valaki mégis átlát rajtam. Őrült kacajhoz volna kedvem. Naná, hát ki más, ha nem ő. Bár valószínűleg most még nálam is jobban tudja, mit érzek, mert nekem fogalmam sincs. Csak ami egyértelmű: a szívem furcsa koppanásai, mintha valaki a bordáimon akarna lejátszani egy groteszk kosármeccset.
Barátnőmről Montregora tekintek, és már tudom, hogy ennyi. Egy Griffendéles gyengeségét sose tudhatja meg egy Mardekáros. Pláne nem ő. És pláne nem én, hiába a vörös-arany egység. Mit is várok? Miért mondaná el a családi ügyeit éppen én előttem, éppen most? Esélytelen.
Óvatosan belelesek a könyvbe. És, ahogy gyorsan átfutok rajta, ismerős helyszíneket fedezek fel a jegyzetek közt.
Persze ismerem a várost. Apával sok kulturális helyszínen megfordultunk, mondván; művelődjünk. Jadával és Ephrammal pedig sokat barangoltunk erre-arra, szóval, ahová be tudtunk jutni, oda be is jutottunk. De ezeket szerintem sose láttam. Mármint sose láttam élőben, csak képekről.
Ben Bishopnak megvan az az áldott jó tulajdonsága, hogy mindent lerajzol. Ha nem is élethűen, akkor kissé vagy nagyon átalakítva, de a legtöbb dolog felismerhető.
És ekkor bevillan az egyik cigarettázás emléke…
 
Csak álltam a falnak dőlve a szokott helyemen. Némán. A srác csak rajzolt, körmölt és számolt én pedig kíváncsian kukucskáltam át hol a válla fölött, hol a karja alatt, hogy megtudjam, min dolgozik.  Eleinte nem szólt semmit, később furcsa összefüggéstelen kérdéseket tett fel a helyekről, ahol jártam. Külföldön. Akkor nem volt gyanús, mások is érdeklődtek már, főleg mostanában, ahogy egyre többen menekültek innen.
Ő menekülne innen…
 
Naplózva


Mathias Montrego
Griffendél Godrik Akadémia
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2012. 04. 17. - 22:36:14 »
+2

Mindenkinek, de különösen Iza



***



A csípős válasz mosolyt csal az arcomra. Igen, imádom ezt kicsalni Izabel-ből. És a pech az, hogy mindig sikerül is. Nem meglepő, ha mindenkivel mézesmázos lesz… velem meg. Hát lehet egy pokróc is több szeretet fog kapni. Dakota megjegyzéseire ügyet sem vetek. Veszélyes ellenfél ez tény, jó lesz figyelni rá… de… ha válaszolna az ember, csak szítaná a tüzet. És csak a száját húzhatja a szótlan válasznélküliségre amit a kedves fogadtatásért kap.
A tény azonban az, hogy hamar átlendül a velem kibővült társaság azon a holtponton, már ha annak számít, hogy a jelenlétem feszélyezné őket. Az ördögcérnás téma rögvest felújítja a kedélyeket és némileg a viták szaga is újra megjelenik a levegőben, mintha mi sem történt volna, mikor is Iza kioktató stílusban szólal meg, de ezen talán meg sem kell lepődni. Némán figyelem, és valahol érzem a miattam meglévő feszültséget, amit bőszen próbál leplezni.
Vajon a könyv is emiatt repül el? Minden esetre szinte nesztelenül ér földet, tekintve a hangzavar erősségét, amit a kocsma vendégei szolgáltatnak. Hywel készségesen nyúl érte, minek is fáradni akkor? Amúgy is hozzá esett közelebb az asztal azon oldalán, hát ő így akar bevágódni. Szép.
S a jó modorból talán nem jutott ki elég neki, vagy a kíváncsiság, ami hajtja, nem mintha az sokkal megbocsáthatóbb lenne, mikor belepillantva furcsán villan meg a szeme, mikor felpillant. Talán a többiek észre se vették volna ezt a tényt. Talán mindez némán és csöndben elsiklott volna, s csak én aludhatnék el millió kérdéssel a fejemben. Talán Izának nem kellene magyarázkodnia ennyi ember előtt…  de a griffendéles elintézi, hogy ez meg is történjen.
Halkan sóhajtanék, de benn tartom a levegőt. Egy percre elfog a düh. Oké… értem én hogy bátrak, meg barátság meg egyebek. De komolyan egy mardekárosba több együttérzés szorul? Még Dakota is csöndbe marad, talán mert a női együttérzés lép fel benne, vagy egyszerűen inkább nincs hozzáfűzni valója. Nem kellene, hogy ez bosszantson, de ha annyira védi Bishopot akkor miért is nem kel a pártjára a barátjával szemben is? Ja persze… én vagyok a kívülálló.
- Talán nem minden tartozik rád, Hywel. Ahogy ránk se. Senkire. –
Hangom mindössze enyhén sötét színezetű, de nincs benne egy csepp rosszindulat se, mindössze némi helyre pakolási szándék. Ha pedig Izának nem túl fontos, akkor úgyis megosztja a következő percekben a kérdésre a választ. Mégis valahogy bosszant ez a kierőszakolt válasz. Főleg az előzményeket figyelembe véve. Valahogy azonban úgy érzem, a kíváncsiság széleskörű kielégítése nem fog bekövetkezni. Mert nem rejtegette volna már a kezdet kezdetén sem azt a kis kopott kötetet. De ezt is csak egy kívülálló veszi észre. Az, akinek nincs más, csak a részletek megfigyelése. Mert nem vakítja el a középpontban tetszelgés, mint a legtöbbeket.
Naplózva


Izabel Bishop
Eltávozott karakter
*****


★ HARDCØRE GRYFFINDØR ★

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2012. 05. 12. - 21:46:04 »
+3




   Nem kellene. Nem-nem, annyival egyszerűbb lenne minden, ha most fesztelenül megrántanám a vállamat, és az izgága kis csapatra bíznám az összeesküvés-elméleteket. Sőt, tán még egy viccel meg is spékelném a kitalálósdit, de ennyi.
   Viszont az ügyem már rég túlmutat az ilyen kisstílű megoldásokon. Az igazság egyszerűen kirobbanni készül belőlem, úgy érzem, kiszivárog a csontjaimból és szétfeszíti a bőrömet, mi alatt csendben csordogált ez idáig. Szeretnék az asztalra állni, hogy jól hallják a fogadó legeldugottabb sarkaiban is: baj van, nagy baj! És féktelen hullámokban tör rám hol a rombolhatnék, hol a sírhatnék. Magam alatt vagyok, egyedül, karácsony után egy gondolatnyival. Bothy és Agnes jó emberek, ők biztosan megértenének, de Bourgh előtt nem szívesen törnék ki könnyek közt. Hát még Montrego előtt. Az utolsó ember, akinek ilyen szaftos ütőkártyát adnék a kezébe, az egy mardekáros aranyvérű úrfi. Aztán mégis belekezdek…
   - Igen, Ben a bátyám – Bothy felé fordulok. Az előbb még nevettem, gúnyolódtam, most nyoma sincs az arcomon könnyedségnek. Mázsás szavak gurulnak lomhán a nyelvemről – És azt hiszem, eltűnt.

   Látom a megrökönyödést az arcukon, együtt éreznek vagy nem értik. Dakota kapkodóvá válik, és még Montrego is felfüggeszti a somolygást. Azt kell hinnem, ha rajta múlik, megőrizhetem a titkot – hogy nem ismerem annyira a saját testvéremet, hogy képes legyek a nyomára bukkanni –, de a dolog rajtam múlik. És mindez túl sok ahhoz, hogy megtartsa ez az ostoba kis könyv. Lehet, hogy segítségre szorulok.
   - Régóta mondogatta, milyen rossz a helyzet, és hogy már a Roxfort sem köti ide – a szavakat zsinórral húzza elő a torkomból egy láthatatlan csörlő – Nyáron le akart lépni, nem tudom, hova, és csak azért szállt fel szeptemberben az Expresszre, mert kifürkésztem a terveit és megzsaroltam, hogy kitálalok anyuék előtt, ha nem jön velem. Akkor beadta a derekát, de egész évben szinte került engem. A Delacour tesók mondták, hogy velük se sokat beszélt tavaly óta, és egészen… magába zárkózott mostanra.
   Volt néhány próbálkozásom a barátainál, vagy legalábbis azoknál, akik viszonylag közel állnak Benhez. Kérdezősködtem Yonál és Dorothy Moonnál, James Wolfnál, aki a háztársa, még Yvette-hez is odamerészkedtem, pedig tudom, hogy vele igen zavaros volt mindig is a bátyám viszonya. Még Aaron Samuelsnek is küldtem egy baglyot, de semmi használhatót nem tudtam kiszedni belőle. Talán csak Dakotával nem beszéltem, s most, hogy egy asztalnál ülök vele és a reakcióit figyelem, már bánom. De már úgyis félresöpörtem a hülye büszkeségemet, és ha csak egy hajszálnyi remény van rá, hogy ő tud valamit, amit én nem, akkor a segítségét fogom kérni.
   - Rémes volt a karácsonyunk, mivel már az idősebb bátyámról, Willyről se érkeztek hírek hónapok óta, de azért próbáltunk úgy tenni, mintha aránylag rendben lenne minden. Aztán harmadnap, vagyis ma reggel, Ben elment – gyanakvóan Montregora sandítok úgy, hogy ne kapja el a pillantásomat; nem mondom ki, hogy Ben elszökött, mert a végén még jelentést tesz a tisztavérűek klubjában, de a célzásom valószínűleg így is elérthetetlen. Nagyot sóhajtok, és csüggedten az óriási vajsörös kupám fölé görnyedek, amit idő közben kihozott egy korunkbeli, mosolytalan lány, és ebben a pillanatban kisebbnek érzem magam egy ijedt, buta egérnél is.
   - Ötletem sincs, hol kereshetném még – megadóan kiterítem az asztalon az ominózus könyvet, közszemlére téve az átfirkált, hasztalan helyszínlistámat – Elvesztettem a bátyámat.

Naplózva


ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ
aww, c'mon... what's the worst that could happen?
ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ

Dakota Bourgh
Boszorkány
*****


Az indiános lány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2012. 05. 19. - 21:18:38 »
+3

Izabel, Boethius és Montrego

Néhány pillanattal ezelőtt még melegem volt vastag téli pulóveremben ülve… talán egy örökkévalósággal ezelőtt. Mostanra, ahogy valószínűleg arcomból teljesen kifutott a vér, úgy érzem, mintha sohase fűtött volna belülről. Fázom. Az ujjaim elgémberedtek. És a fejemet is furcsán tompának érzem. Mégis idebent ülök és Izát hallgatom, holott már ezer éve fel akartam állni és elindulni. Nem értem, mit keresünk még itt? És mellesleg azt sem, hogyan tud Iza csak így itt üldögélni?
De persze azonnal rádöbbenek ostoba gonoszságomra, mellyel néhány másodperce háztársamat elkönyveltem rossz testvérnek. Nincs több hely, ahol kereshetné.
Izabel Bishop, talán az életben először, valamit feladott.
De lehet, hogy nem éppen ezzel kellene elkezdenie megtanulni, hogyan kell veszíteni…

Ujjaim tördelését észrevéve Agnes odanyúl és megfogja a kezem. Ahogy végigtekint rajtam, most is tudom, hogy mindent lát, mindent tud, mindent ért. Sokszor megijedek ettől a képességétől, ahogy mindent és mindenkit azonnal kiismer. Most azonban furcsa nyugodtság árad szét bennem, ahogy meleg ujjait belefonja az enyéimbe.
Ben a barátommá vált, valakivé, akit nagyon szeretek. Ezt Agnes nagyon is jól tudta. Sosem gondoltam, hogy ez lehetséges lesz valaha, de már a gondolatát is sajnáltam annak, hogy Ben végzős, hiába tudtam, hogy neki nagyobb vágya nincs is, mint eltűnni a Roxfortból, eltűnni Angliából. És most megtette… Remek. Türelmetlen barom. Csak egy fél évet kellett volna kibírnia. Zsenikém…
Hiába szidom magamban. Ez csak az aggodalom, ami egyáltalán nem segít.
Én megértettem, talán ezért is lettünk jóban. Én sem annyira szeretem azt, ami itt van. Én is elmennék, de tudom, hogy maradnom kell. Már nem csak Jada miatt, de itt vannak nekem Agnesék is. Tudom, hogy utazgatni fogok szerte a világban, ha végre eltűnhetek Angliából, de szerintem egy ember sem hagyhat hátra szó nélkül mindent és mindenkit. Hol hagyta a maradék eszét ez a szerencsétlen? Hát, a Mindent Látó Moira se tudná már megmondani…
- Kérdezgetett Amerikáról. – Erőltetek nyugodtságot a hangomra, mikor Iza beismerő vallomása után végre meg merek szólalni. Váratlanul jött ez az egész és most mardos a lelkiismeret. Kicsit úgy érzem megakadályozhattam volna. Jah, mintha csak a meséimen múlt volna. Így legalább nem teljesen a vak világba megy, hanem olyan helyeket fog felkeresni, amikről sokat hallott. – Megígértem neki, hogy segítek. De nem most. Megmondtam, ha elvégezte a Roxfortot elintézek neki egy állást apám mellett, Kaliforniában. Mugli meló ugyan, de egy darabig el lett volna vele. Amíg nem talál jobbat, mást. Nyár elején én mindenképp megyek ki, szóval velem utazhatott volna. Erről néhány hónapja beszéltünk. Sokat kérdezősködött Amerikáról, gyanúsan sokat. Addig faggattam, amíg el nem mondta miért. Megígértem neki. Miért nem tudott várni? Persze lehet, hogy nem vett komolyan. – válaszolom meg önmagamnak a kérdést. Nem akadályozhattam meg. De talán még nem késő. – Vajon reggel, mikor mehetett el? Mennyi idő, amíg talál valakit, aki elviszi Amerikába? Hogyan szervezhette ezt meg? Segítetem volna… - Mostanra nyoma sincs, még az erőltetett nyugalmamnak se. Csak kapkodok a táskámban kutatva, míg meg nem találom Ben füzetét. Még tavaly szedtem össze valami törmelék halom tetejéről azt hiszem. Mindenesetre tudtam, hogy Bené, szóval megtartottam. Nem tudom miért, ahogy azt se, miért hoztam magammal. Nem szoktam mindig magamnál tartani, de mintha reggel megéreztem volna. Becsúsztattam a táskámba, amikor megpillantottam a többi holmim között.  Most hirtelen ötlettől vezérelve magam elé húzom Iza füzetét is, és elkezdem összehasonlítani a kettőt, miközben végiggondolom a beszélgetéseinket.
Nem sok rajz egyezik Iza jegyzeteivel, ami mégis, azokat a helyeket a lány már megnézte. A többi ismerős, de nem az igazi.
Lapozok egyet. Majd felsóhajtok. Megkapaszkodhatom egy aprócska reményben.
- Talán ez lesz az! – Akkora hévvel állok föl, hogy szinte a többiekre borítom a kocsmai asztalt. – Ezt kölcsönveszem! – Mutatom fel Iza füzetét, majd azzal a mozdulattal a táskámba is dobom, ahogy vele együtt Benét is.
Látom a furcsa pillantásokat, Agnes szemében pedig  az aggodalmat. De semmivel sem foglalkozom, csak magamra kapdosom melegben megszáradt ruháimat. A sötéttől nem tartok. De van nálam varázspálca, ha mégis gond lenne, ahogy mugli pénz és a muglik egyik nagyszerű újítása, mobiltelefon is. Ezen kívül apa a belvárosban szállt meg. Úgyhogy némi izgatottságon és reménykedésen kívül, meglehetősen nyugodt vagyok, mikor szinte szó nélkül ott hagyom a társaságot. Vajon elköszöntem? Nem érdekel. Megtalálom Bent. Tudom.
És ezzel a gondolattal minden más ellen felvértezve kilépek a Veszett Róka ajtaján.
Naplózva


Boethius Hywel
Eltávozott karakter
*****


hatodik évfolyam - prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2012. 05. 21. - 13:14:41 »
+3

Iza, Dakota és Montrego

Természetesen, ha tudom, hogy ilyen komoly dologról van szó, nem kérdezek rá. Nem ismerem Bent, de Dakota igen, és ha már így alakult a helyzet, akkor én egy cseppet sem bánom. Mert talán Ő tud segíteni Izának. Döbbent némasággal hallgatom Iza szavait. Látom, hogy mennyire kétségbeesett, ha már nekünk elmondja mi történt. Ben elszökött, de miért? Hova? Megszólalnék, felajánlanám a segítségemet, de nem tudom, hol kezdeném a keresést. Ha Iza nem találta meg, akkor félek, senki se fogja. Talán egy ember tudhatja még, és ő itt ül szemben velem. Dakota szinte üveges tekintettel mered maga elé. Gondolom, ezernyi lehetőség cikázik a fejében arról, hol is lehet cimborája. Megszólal, halkan, szinte csak magának. Amerikáról beszél, meg valami állásról. Nagyon izgatott lesz, elővesz egy füzetet és lapozgatni kezdi. Gyorsan történik minden, egyszer csak Dakota felkiált. Tudom, hogy talált valamit. Nem osztja meg velünk a nyomot, csak felpattan Iza füzetével és már csak a Veszett Róka ajtaját látjuk becsapódni mögötte. Egy kis ideig fel se fogom, mi történt. Hova rohant el Dakota? Mégse mehet Ben után Amerikába, ha meg még nincs ott, hol lehet. Mindenesetre nem hagyhatom, hogy Dakota egyedül sétálgasson az éjszakában. Hirtelen Agnesre nézek, de ő már tudja, mit akarok mondani. Menj! – suttogja a fülembe, majd megpuszil az arcomon. Már futok, fel a kő lépcsőfokokon, miközben húzom fel a kabátom. Meddig juthatott? Talán még utolérhetem. Utol kell érnem, de gondolataimat elfújja a jeges levegő, ami megcsapja arcomat. Az ajtó becsukódik mögöttem, és az egyetlen fényforrás a kis lángocska, ami az ajtó mellett táncol. Nem látok egy lelket se a környéken. Jobbra vagy balra induljak? Próbálok friss lábnyom után kutatni, de túl keveset látok és túl sok hó esik ahhoz, hogy ez segítsen. Az egyik irányból lépéseket hallok, talán Dakota az.



Naplózva


Mathias Montrego
Griffendél Godrik Akadémia
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2012. 06. 24. - 22:08:12 »
+1

Izabel







Az események innentől gyorsan pörögnek, hisz Iza váratlan mégiscsak kiönti szívét és lelkét. Ez kissé szokatlan, és véleményem szerint botor dolog, de ő tudja. Talán pont az én unszolásom hatására lenne? Vagy már ennyire mindegy a dolog? Tényleg ennyire elkeseredett lenne? Tény, hogy ebben maximálisan együtt tudok érezni vele, amit sosem hinne el. Ám ha belegondolok, hogy ha az én húgom tűnne el… nos minden követ megmozgatnék. És tekintve hogy Izabel griffendéles, már csak büszkeségből sem adná fel.
Némán figyelem, minden szó nélkül, de tekintetem átható, így meg sem lepődöm, hogy nem néz rám, vagy ha mégis elkapja a pillantását. S ez alatt Dakota is kifakad.
Ezt viszont tényleg nem tudom hova tenni. Jóban lenne ugyanis Bishoppal? Hiszen a srác hollós, habár a szöszkén keresztül ismerhetik ugyan egymást, de… nem tűnik oly valószínűnek.
Igazából azon semmit nem változtat, hogy a fiú le akart lépni. És ehhez Dakota, ezek szerint a tudta nélkül, lelkesen asszisztált is. Szar ügy így nyíltan rádöbbenni és bevallani, de olyan hirtelen történik mindez, hogy Izának sincs sok ideje feldolgozni. Így legalább látványosan nem is eshet neki a lánynak, amit alapesetben megtenne, erre mérget vennék, hiszen amúgy se kedveli…
Mire észbe kap bárki is, a lányka már le is nyúlja Iza jegyzeteit és szélsebesen viharzik el, ami vonzza magával Boethius-t is egy gyors engedélykérés kíséretében.
Hát ennyi.
Magunkra maradtunk. Se könyv, se semmi. Csak én és ő.
Ez a tény még engem is feszélyez, mivel, hogy még Agnes is lelép egy mosoly kíséretében és átpártol valami másik asztaltársasághoz. Remek.
- Sajnálom, ami a bátyáddal történt. –
Igyekszem ezzel is megtörni a csendet, noha úgy érzem, bármely erőfeszítés erőtlen is a lány minimális szimpátiájának kivívásában.
- De hidd el, előbb vagy utóbb tudni fogsz róla…-
Ezt a lány is jól tudhatja, hisz a bátyja szereti, és ennyire csak tekintettel van rá. Végül is a háború ide vagy oda, titkon valahogy mindig sikerül az embereknek kommunikálni. Miért pont nekik ne?
- Izabel… ígérem, hogy senki nem tudja meg ezt tőlem. –
Félig felé fordulok, miközben őt fixírozom, ami tudom, hogy idegesíti. Most rajta a sor, vagy itt hagy, vagy marad, noha az utóbbira csekély esélyt látok. Épp ezért erősítem meg talán újra az előbb tett ígéretet.
- Tényleg. –
Még egy halovány bíztató félmosolyt is megeresztek, habár magam sem tudom, honnan jött ez ide.
- A könyv miatt viszont lehet aggódni kellene… Dakota kellően szertelen, és ha illetéktelen kezekbe kerül…-
Nem fejezem be a mondatot, s ez inkább amúgy is hangos gondolkodás volt, mintsem beszélgetés kezdeményezés. És mivel lehetne ugyan mégis zárni? Egy újabb ígérettel…
- Ha szeretnéd, szívesen segítek neked. Bár tudom, hogy nem akarod, de lehet mégis csak kell… -
Kezem az italért nyúl de nem kortyolok bele. Egyszerűen kell, ami lefoglal. Hagyok időt neki, miközben kissé elhúzódom tőle. Néma csendbe burkolózom egy darabig, s eltűnődöm, majd végül ismét rá pillantok alaposan megszemlélve arcélét.
- Nem mindenki olyan, mint amilyennek hiszed. – miből gondolom, hogy valaha ezt megérti? - És néha adhatnál esélyt másoknak.. hogy… bizonyítsanak. –
Elfordítom a fejem, és a kocsmárost figyelem. Nem mintha rendelni akarnék, egyszerűen csak… nem tudok arra a gyönyörű és kegyetlen arcra pillantani.
Pedig tényleg segítenék neki, tényleg megmozgatnék minden követ, ahogy a saját testvérem érdekében, vagy Athaleáéban… akik fontosak nekem. Akikért a csillagot is lehoznám az égről, ha tehetném. És érte… érte a legeslegjobban.

Naplózva


Hellenna Hapster
Eltávozott karakter
*****


★•.¸Hellie¸.•★

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #25 Dátum: 2012. 09. 20. - 20:55:26 »
+1



Teljesen világos számomra, hogy nem vagyok egyedül azzal, amikor azt érzem, hogy nagyon nagy szükségem van a szüleim, hisz tudom, hogy nem csak nekem hiányoznak. Serie ugyanúgy szerette őket, mint én, és biztos vagyok abban, hogy néha ő is szívesen a karjaik lágy ölelésébe bújna, beleszippantaná az illatukat és hosszú ideig magába tartaná azt. Ő is viszontölelné őket, anya gyönyörű hajával játszana, és megsimogatná apa enyhén borostás, a széles mosolyától gödröcskés arcát. Igen, nekem mindez hiányzik, de még csak a látványkép is, látni, érezni, tudni, hogy még mindig élnek.
Senki se gondolja azt, hogy szeretethiányosak vagyunk, hisz Lora néni és Harry bácsi mindent megtesznek, hogy teljesen helyettesítsék az igazi szüleinket. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy megpróbálják átvenni a helyüket, hisz ez nem így van, de mégis mindig azon vannak, hogy megkönnyítsék a fájdalmunkat és megmutassák, hogy ők is nagyon imádnak minket. Tisztában vannak azzal, hogy sosem fogunk úgy rájuk nézni, mint a biológiai szüleinkre, de ők ezt nem is várják el tőlünk. Serievel boldogok vagyunk, mert a nénink és a bácsikánk mindent megtesz, hogy jól érezzük magunkat, mi pedig azzal köszönjük meg, hogy teljesítjük a kívánságaikat – jól tanulunk, és nem keveredünk bajba. Így alakul ki a harmónia köztünk.
Néha bűntudatom van azért, mert el akarom felejteni a múltat és elhinni, hogy Lora és Harry a szüleim. Túl fájdalmas egyfolytában olyasvalamiért vágyni, amit sosem kaphatok meg, és az sem kellemes érzés, ha nem tudok szabadulni a múlt emlékeitől. Ha meg valaki azt gondolná, hogy el akarom felejteni a szüleimet, akkor nagyon téved. Nincs hűbb vágyam annál, hogy visszakapjam őket. De mivel tudom, hogy ez lehetetlen, tovább szeretnék lépni. 
Örülök, hogy nem vagyok egyke, hisz most valószínűleg egyedül ülnék egy könyvvel a kezemben, ami persze nem is hangzik olyan rosszul, de Serie társasága semmivel sem helyettesíthető. Egy könyv nem tud megvigasztalni, ha rosszul vagyok, nem ölel át, nem hallom a hangját, mert nem tud beszélni, nem tud tanácsokat adni, max. csak elvonni a figyelmemet.
Serie kijelentésére csak elmosolyodom és bólogatok párat. Ez is bőven elég, hisz ő is tudja, hogy tisztában vagyok azzal, hogy szeret.
Egy kicsit meglepődöm a becenéven, amit használ, hisz olyan furán hangzik: ismerős, mégis olyan idegen. Mintha most először hallanám, ámde deja vu érzésem van tőle. Mosolyom egy picivel szélesebb lesz, miközben elidőzöm nővérem arcán és haján. Mintha csak magamat látnám..
- És Grace és anya is a szánkóról jutott eszedbe? – kérdem, miközben a táskámhoz nyúlok és kutatni kezdek benne. Eszembe jutott, hogy van nálam egy csomag Bagoly Berti-féle Mindenízű Drazsé.
- Dehogy nincs! Imádok szánkózni. Régen… - egy pillanatra megállok, hisz ismét szóba akarom hozni a múltat. Olyan vicces, hogy bármiről is beszélünk mindig, valamilyen módon szóba jönnek az emlékek. Tényleg igaz a mondás, miszerint a múltat nem lehet elfelejteni, mert mindig kísér. - … szinte hagyománnyá vált.
Hagyománnyá… amit megszakítottunk, miután a szüleink az életüket vesztették.
Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 06. 27. - 12:02:46
Az oldal 0.076 másodperc alatt készült el 39 lekéréssel.