+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  ♦ Emily M. Dean ♦ (Moderátor: Emily M. Dean)
| | | | |-+  27/12/1997
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: 27/12/1997  (Megtekintve 1945 alkalommal)

Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ leendő medimágus ■ ex-mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2012. 03. 25. - 19:24:49 »
+2

~ Születésnap :: la Morrinivel ~
Naplózva


Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ leendő medimágus ■ ex-mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2012. 05. 19. - 00:42:02 »
+2

Hát, nem vagyok túlzottan elragadtatva ettől a naptól. Ahhoz képest, hogy hivatalosan az én születésnapomat ünnepeljük, egészen úgy fest a dolog, hogy inkább a családom döntése számít, mintsem az enyém. No, ez persze nem nagy újdonság, én csupán – naiv módon – még reménykedtem benne, hogy esetleg a mai nap más lehet. Tévedtem.

Apám óriási vacsorát ad ma a tiszteletemre, legalábbis kapóra jön, így egy kicsit villoghat azzal, hogy minket nem viselt meg különösebben a háború. Összevont szemöldökkel pillantok végig a meghívottak listáján, csupa unalmas, minisztériumi dolgozó, amely újabb bizonyítékkal szolgál arra nézve, hogy ez az ünnepség megint csak nem nekem szól. Apró fintor jelenik meg hófehér arcomon egyes nevek láttán; tekintetem végül egy iskolatársam nevén állapodik meg – nocsak, La Morriniék is hivatalosak? Furcsa, hogy apám meghívta őket. Bár a családjaink régóta jó barátságban állnak egymással – révén, hogy ők is aranyvérűek - , jó ideje nem vettek részt az általunk rendezett eseményeken, annak ellenére, hogy semmilyen összekülönbözés nem volt közöttünk. Végül alig láthatóan megrántom a vállamat, egy pár pillanatig még nézegetem a neveket, majd visszarakom a hatalmas ültetési rendet a hallban álló, rózsákkal díszített üvegasztalra, s a lépcső felé veszem az irányt.

Amint belépek hatalmas szobám óriási ajtaján, már fel is kapom az ágyon heverő, előre kikészített ruhámat, s elsietek a fürdőbe öltözni. Miután Daria megigazította a sminkemet és a hajamat is, parancsba adom neki, hogy senki se zavarjon, és megígérem neki, hogy amint elkészülök, csatlakozom a lent gyülekező társasághoz. Mielőtt még elhagyná a szobámat, utána szólok, hogy egyedül a la Morrini-lány lehet kivétel, őt azonnal küldje fel hozzám, amint megérkezett. Azt hiszem, el kellene beszélgetnem vele erről-arról: hátha tudja, hogy a családja miért kerüli az enyémet, vagy hogy ő miért kerül engem, hiszen a Roxfortban jóformán levegőnek néz hónapok óta. Mindig is tudtam, hogy a bátyja elveivel szimpatizál, ő pedig köztudottan a halálfalókat támogatja. Ilyen téren talán veszélyes is lenne velem barátkoznia, azt hiheti, hogy még a végén semleges félként megpróbálnám meggyőzni arról, hogy mi az általam helyesnek vélt út. Nem mintha ilyen típus lennék, hiszen végtére is: majdnem egy évig voltam egy halálfaló barátnője...

Hűvös ujjaimmal végigsimítok vérvörös ruhámon, majd beletúrok gesztenyeszín hajamba, miközben az ablakon kifelé pislogva nézem, ahogy lassan megérkeznek a vendégek. Hosszú idő telik el várakozással, mire megpillantom azt, akire eddig vártam. Remek. Már csak percek kérdése, hogy számon kérhessem kedves iskolatársamat – persze csak finoman. Kinek hiányzik egy botrány...?
Naplózva


Briana-Dawn la Morrini
Eltávozott karakter
*****

..:: 5 ::.. B, mint bosszú

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2012. 05. 20. - 15:52:28 »
+2

<3

Az utóbbi időkben igencsak elszoktam az óriási, fényűző estélyektől, pazar ruháktól és kétszínű bájcsevejektől. Ez persze nagyrészt a családi problémáknak volt köszönhető, a szüleim folytonos aggódásának és Aydennek… jól itt hagyott a slamasztikában. Mielőtt végleg megszakította a kapcsolatot apáékkal, épp elég elvárásnak kellett megfelelnem addig is, de ezután legalább háromszor olyan kifogástalan magatartást voltam kénytelen produkálni odahaza színészi virtuozitással, hogy elhiggyék, nincs semmi baj a fejemmel és a gondolkodásmódommal.
Hogy is nevezik azt, ha egy hiba után minden lehetőt elkövetsz, hogy még egyszer meg ne történhessen ugyanaz? Lelkiismeret-furdalás! Bűntudat! Ehhez hasonló címkéket ragasztgathatnánk a la Morrini házaspárra, akik minduntalan magukat okolják fiuk „kisiklásáért”. Mintha a halálfalóvá válás a világvégét jelentené… nevetséges. Mindenkinek van egy meggyőződése az életről, egyeseké kicsit szélsőségesebb, mint másoké, de ki mondta azt, hogy csak a liberális gondolatok vihetik előre a világot? Nevetséges… egyszerűen nem tudom más szóval illetni ezt a szűklátókörű jelenséget.
Azóta ha szünetekben hazalátogatok, úgy tartanak, akár Rapunzelt a toronyszobában, elzárva mindennemű veszélyforrástól… mintha az iskolában nem „bandázhatnék” a sötét oldal szimpatizánsaival. Szülői naivitás. Valószínűleg a korral járhat. Rapunzel legalább leereszthette a haját, hogy a herceg felszökhessen megmenteni őt… nos, nekem ehelyett nagy tehetség jutott az akrobatikában, kiskoromban mindig jeleskedtem az önkéntes tornatanfolyamon. Oda azért lettem beíratva, hogy otthonosan mozogjak majd a későbbiekben minden társadalmi közegben, a végén azonban anyáék kivettek, mert három másik lánnyal megfélemlítésben tartottuk a többieket… legalábbis ez az ő verziójuk. Na mindegy, a lényeg, hogy mostanság igazán kapóra jött az ott szerzett hajlékonyság, az ablakom mellett ugyanis pont egy százéves tölgyfa állt, amely szinte szó szerint hívogatott „ugorj ide rám, szökj ki”… nem állhattam ellen a kísértésnek.
A mai nap azonban más volt, erre a vacsorára az ajtón keresztül kellett, hogy eljussak. A szobámban hosszú órákon át készülődtem, tökéletesen szerettem volna kinézni, úgy éreztem magam, mint egy ostoba kis elsőbálozó a nagy debütálás előtt, bár ha jobban átgondolom, valóban ez az estély jelentette egyfajta visszatérésemet a feljebbvaló társadalmi körökbe. Szőke hajkoronám szelíd hullámokban omlott vállamra, és csiklandozta csupasz hátam közepét. A ruhám elképesztően gyönyörű volt, apától kaptam erre az alkalomra, egy térd alattig érő, pezsgőszínű csoda, alsó szoknyarésszel és egy merész kivágással a hátrészén, amelyet egy keresztpánt tartott össze. A sminkelés befejeztével felálltam a kedvenc mahagóni fésülködőasztalkámtól, és csatlakoztam a már az előszobában várakozó szüleimhez.
Az autóutat nem mondanám kifejezetten hosszúnak, gondolataimba mélyedve különösen rövidnek tűnt. A jármű egyszer csak lassulni kezdett, fékezett, és megállt. Megérkeztünk. Egész testemben megremegtem. Csupán most kezdtem el felfogni, hová is jöttünk. Mit mondjak neki? Biztosan szóba sem akar állni velem… Nem volt sok időm ehhez hasonlókon töprengeni, ugyanis egyik ajtót követte a másik, míg végül a hallban nem lyukadtunk ki. Illedelmesen üdvözöltem a vendéglátókat, majd amint elterelődött rólam a figyelem, riadt tekintettel kezdtem vizsgálódni a hajdanán biztonságosnak és otthonosnak tűnő kúriában, egyszerre fenyegetőnek tűntek a falak, a bútorok… Ekkor azonban Daria zökkentett vissza a valóságba, értesített róla, hogy Miss Dean odafent vár rám. Elfehéredtem a hír hallatán, nyeltem egy nagyot, majd mélyeket lélegezve bátortalanul feltopogtam a szobája ajtajához. Addigra többé-kevésbé visszanyertem higgadtságom, egy határozott mozdulattal lenyomtam a kilincset, és beléptem az „oroszlán barlangjába”.
- Dean, azt hiszem két tucat embert láttam beseregleni ajándékokkal, de ha te idefent szeretnél bujkálni, átvehetem őket a nevedben!  - mosolyodtam el próbálva oldani a hangulatot.
Naplózva

Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ leendő medimágus ■ ex-mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2012. 05. 22. - 20:56:03 »
+1

Miközben továbbra is a frissen hullott hóval borított tájat vizsgálom, kavarognak fejemben a gondolatok. Hirtelen nem érzem magam annyira erősnek, mint ahogy korábban; talán elhamarkodott döntést hoztam, mikor kitaláltam, hogy én márpedig beszélni akarok Brianaval, nem mintha különösebb félnivalóm lenne tőle. Alig hallhatóan sóhajtok egyet, hosszú nyakláncom ujjaim köré csavarodik.

Na jó, próbáljuk meg összeszedni magunkat, és készítsük el a haditervet. Megrázom magam, veszek egy mély levegőt, hogy kissé kitisztuljon az agyam, majd elkezdek fel-alá sétálgatni; érzem, ahogy lábam alatt enyhén besüllyed a puha, hosszú szálú hófehér szőnyeg - mindig is imádtam ezt az érzést. Úgy érzem magam, mint egy hadvezér, akinek élet-halál kérdésekben kell jó döntést hoznia még azelőtt, hogy a csata elkezdődött volna. Lehetséges, hogy kicsit elragadtattam magam, igaz?

Alig telik el egy-két perc, megunom a sétálgatást. Megállok a hatalmas, fénylő tükrökkel borított szekrény előtt, és végignézek magamon. Figyelem a fénytelen szemeket, a meggyötört külsőt – nem tett jót nekem az utóbbi pár hónap, és ami azt illeti, nem merem bevallani magamnak sem, hogy eltűnt már az a mindig magabiztos ember, aki egykor voltam. Nem akarok veszekedni, csak válaszokat akarok kapni. Elegem van abból, hogy elviseljem a környezetem szeszélyeit; ha problémájuk van, mondják meg. Én csak őszinteséget kérek, semmi mást. Nem, szó sincs arról, hogy egyedül érzem magam, és hogy szükségem lenne emberekre magam körül. Tévedés.

De nincs időm az önsajnálatra, így csak kérdéseket vetek fel saját magamnak: hogyan is közelítsem meg a témát? Nem eshetek rögtön neki azzal, hogy hé, mégis mi a fene bajod van?, annak ellenére, hogy szívem szerint így tennék, elvégre sosem szerettem sokáig húzni az efféle kellemetlen  beszélgetéseket. Csak szépen, finoman kell rávezetni arra, hogy valami nagyon furcsa itt nekem – legalábbis, ha nem akarok egy hatalmas veszekedést.
Mielőtt végiggondolhatnám, mit is akarok mondani, Briana lép be az ajtón. Erőltetett mosollyal az arcomon fogadom, miután felvettem aranyszín cipőmet.

- Hisz tudod: ékszerek és más csecsebecsék. Felesleges dolgok, melyeket ha akarnánk, magunk is megvehetnénk, nem igaz? Ha nem lennék szörnyen irigy, azt mondanám, nyugodtan vidd csak el őket. - válaszolom neki lágyan csengő hangon, széles mosollyal az arcomon, felidézve korábbi, viccelődő-csipkelődő stílusunkat, melyet egymással szemben engedtünk meg magunknak. De régen volt...

Lassan lépek oda az ablak alatt álló kanapéhoz, s foglalok helyet. Magam mellett finoman ütögetem meg a puha anyagot, jelezvén Briananak, hogy üljön le ő is. Végigpillantok rajta, és felhúzott szemöldökkel állapítom meg, hogy vannak, akikre jó hatással van az idő – még ha másokat tönkre is tesz. Tündököl, ragyog, jobban, mint valaha – vajon mi történhetett vele? Leheletnyi irigységgel nézek szinte láthatatlanul végig a ruháján, mely ránézésre a legújabb, legdrágább darabok közül való. Hát igazán megtisztelő, hogy ilyen csodálatos ruhában érkezett az én születésnapomra, de örültem volna, ha az est fénypontja én lettem volna. Erről ennyit. Csak azután szólalok meg, hogy ő is helyet foglalt; hát, vágjunk bele.

- Gondolom, megöl a kíváncsiság, hogy miért is kérettelek ide. - kezdem el a beszélgetést, majd hatásszünetet tartok – Mondd csak, nem akarsz nekem mesélni... valamit? Vagy csak egyszerűen mondani? Fejemhez vágni? Bármi? - folytatom higgadt, bár meg-megremegő hangon. Nem tudom, hogy mi fog kisülni ebből a beszélgetésből, de egyelőre semmi jóra nem számítok...
Naplózva


Briana-Dawn la Morrini
Eltávozott karakter
*****

..:: 5 ::.. B, mint bosszú

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2012. 07. 28. - 02:32:46 »
+1

Még mindig kavarog egy kicsit a gyomrom. Alapjában véve nem szoktam felizgatni magam túlzottan kényes beszélgetésektől, inkább hanyagolom őket, de ezt az egyet muszáj volt megejtenem. Hiszen Emily Dean nem említhető egy lapon a… hm, fogalmazzuk úgy, hogy a közzel. A feszültségoldó kezdőmondat úgy tűnt, működik, a kapott reakció a túlszárnyalta minden elképzelésemet. Úgy gondoltam, egy savanyú „hahával” értékeli majd csupán megszólalásomat, de a jelek szerint nem fogadott örök haragot. Ez jó. Nagyon jó. Maradt még némi reményem, hogy tüzet csiholjak abból a régóta alig-alig izzó kis parázsból. Talán még nem késtem el…
- Tudod, a gyémánt a lány legjobb barátja. Ezek a hatalmas klisék nem maguktól születtek. Ékszerből sosem elég – húzom mosolyra számat a mondat végén.
Amíg reakciójára várok, körbepásztázom a szobát, keresem a változásokat. Ezer éve nem jártam már a csinos kis helyiségben, pedig régebben előszeretettel bujkáltam itt a szüleim elől mindenféle mondacsinált indokkal, amelyek nagyrészt a tanulást vagy a sütést foglalták magukba. Pff… mintha tudnám hogyan kell bekapcsolni azt az ostoba sütőt? Komolyan, manapság a szülők jóformán könyörögnek, hogy a gyerekeik hazugságokkal hitegessék őket, annyira naivak és jóhiszeműek. Sütni… majd pont én? Mindegy is, a lényeg, hogy sok emlék fűzött Emily szobájához, az egész házhoz valójában, így kezdtem magam egyre furcsábban érezni. Valamilyen új érzés kavargott bennem, leginkább gyomorgörcs és émelygés kísérte, de a homlokomon gyöngyöző izzadtságcseppeket is kénytelen voltam zavarba ejtő gyakorisággal letörölgetni kézfejemmel. Azt hiszem, a muglik ezt neveznék bűntudatnak, lelkiismeret-furdalásnak… badarság. Nem hiszek az ilyesmikben, pillanatnyi rossz közérzetem egyértelműen a helyzet drámaiságának volt köszönhető.
Mikor Emily óvatos léptekkel közelített a kanapé felé, már előre láttam következő mozdulatait, szinte megelevenedtek a képzeletemben, mielőtt valóban megtörténtek volna. Kezével tett gesztusának eleget téve én magam is megindultam az ülőalkalmatosság irányába, bár mondanom sem kell, mennyire nehezemre estek az első lépések. Nem teljesen értettem ezt a hirtelen rám törő gátlásosságot, de továbbra sem aggódtam túl a nyugtalanító tüneteket, amelyeket eddigi ittlétem során produkáltam. Szótlanul ballagtam oda, és huppantam le a szülinapos lány mellé, aki ahhoz képest, hogy egy pazar parti várta odalent, cseppet sem tűnt izgatottnak.
Végre megszólalt. Remek, rögtön a közepébe, semmi kertelés. Megvallom, kissé megdöbbentett ez az egyenes beszéd, úgy képzeltem, még társalgunk egy keveset az időjárásról, az országról, netalántán az új téli kabátkollekcióról. Erre azonban nem számítottam, hezitálásomból ezt ő is kikövetkeztethette. Az a hatalmas hazugságháló, amelybe az évek alatt belegabalyodtam, most segítségemre volt, neki köszönhetően viszonylag gyorsan ki tudtam vágni magam szorult helyzetekből.
- Ayden írt egy levelet. Azaz többet is. Anyáéknak nem beszéltem róla, biztosan elintéznék, hogy ne érkezhessen több titkos küldemény – ontottam a szavakat keserűen, a padlót fürkészve – Én… az elmúlt hónapok egy kicsit zavarosan teltek számomra. Figyelmetlen és közönyös voltam… még a szokásosnál is jobban – itt elmosolyodom – Valójában nem mentegetőzni akarok, tudod, hogy nem szokásom, ezúttal sem ez a célom – emelem tekintetemet a mellettem ülőre - Semmi bajom veled, ha erre voltál kíváncsi.
Mivel szörnyen tanácstalan voltam azzal kapcsolatban, mit vár, mit mondjak, így hagytam, hogy a szavak egymást kövessék, nem komplikáltam túl ez egyszer a dolgokat. Ha megkapta a válaszát, örülhet, ha nem, kérdezhet nyugodtan, én nem sietek sehova…
Naplózva

Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ leendő medimágus ■ ex-mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2012. 08. 27. - 05:16:36 »
0

Nem igazán vártam ezt a napot. És nem csak azért, mert ma mutatom be Cassiust a szüleimnek, és előre félek a reakciójuktól, hanem azért is, mert hosszú ideje készülök erre a beszélgetésre. Persze, mindig is tudtam, hogy Briana legalább annyira jó játékos, vagy legalábbis szeretne annyira jó lenni, mint én, és hogy van esze, tud taktikázni, és könnyedén kivágja magát minden helyzetből – elvégre mégiscsak együtt nőttünk fel -, de ez a helyzet most más. Egymással szembe használni azokat a fegyvereket, amiket ismerünk, meglehetősen hihetetlen helyzet. Igazából kissé szánalomra méltó is. Mennyire csúnya, amikor két barát egymás ellen fordul…

- Ugyan. Ha ezek az emberek olyan ékszereket hoznának, amelyek még tetszenek is, valószínűleg sosem vásárolnék magamnak ékszert. De való igaz: a gyémánt a lány legjobb barátja. – bólintok, és figyelem a mosolyát. Rég nem láttam ilyen cserfesen mosolyogni. Lehet, hogy sokat változtunk mindketten, talán többet is, mint kellett volna, vagy mint szerettünk volna, de az biztos és tagadhatatlan, hogy vannak dolgok, amikben sosem változunk: kívülről ismerem a reakcióit, épp úgy, mint ő az enyéimet.

Szemem sarkából figyelem, ahogy körbenéz a szobámban. Egy pillanatig elmerengek, majd megállapítom, hogy tényleg nem ma volt, hogy utoljára itt járt. Rengeteg mindent változtattunk azóta rajta, melynek eredményeképp ma már egy igazi felnőtt szobát mondhatok magaménak. Eltűntek a plüssfigurák, a játékok, a poszterek, helyükre könyvek, festmények, fényképek kerültek; pontosan olyan lett, mint amilyenre mindig is vágytam. Persze, ezeket a terveimet is megosztottam Brianaval, amikor kicsi voltam. Még rajzokat is készítettem arról, hogy hogyan is fog majd kinézni ez a helyiség, ha már nagylány leszek. Voltaképpen mindent megosztottam vele, hiszen a fél életünket ebben a házban töltöttük, távol la Morriniék szigorú szabályaitól. A Dean-Morel házban mindig minden máshogy volt, mint máshol. Itt is voltak és vannak is szabályok, de ezeket olykor-olykor sikerült áthágni. Kezdetben Nagyapám miatt, aki néha talán túlságosan is engedékeny volt velünk szemben, aztán pedig az unokatestvéreim miatt, akik rendszerint felfordulást csináltak, hiszen másmilyen volt a neveltetésük. Manapság én vagyok az, aki semmit sem akar úgy elfogadni, ahogy az van – most élem lázadó korszakomat, meglehetősen kevés sikerrel. Erről természetesen senkinek sem kell tudni.

Figyelem, ahogy elhelyezkedik mellettem, s jól szórakozom a megszokottól eltérő viselkedésén: mintha zavarban lenne abban a házban, amit egykoron második otthonának nevezhetett. Elgondolkozom, hogy vajon tényleg így érez-e, vagy csak én akarom ezt látni rajta, de nem igazán tudok dűlőre jutni a kérdésben. Inkább száműzöm fejemből az ez irányú gondolatokat, és csak a lényegre koncentrálok.

Heves tiltakozásra semmiképp sem számítottam, hiszen tudja ő is, hogy semmit sem érne el vele. Ismer annyira, hogy tudja: átlátok az efféle viselkedésen. Mindennek ellenére meglep, hogy rögtön belekezd a történetbe, és még kérlelnem sem kell, hogy mesélje el, mi történt, amiért idáig jutottunk. Rezzenéstelen arccal figyelem amit mond, s amikor befejezte, némán dőlök hátra a kanapén. Nem akaródzik megszólalnom, még nem. Át kell rágnom mindezt magamban, elvégre kicsit sok információ zúdult rám egyszerre.

- Milyen levelet kaptál tőle? Hol van egyáltalán? És miért nem beszéltél velük róla? Igenis, tudniuk kellene róla! – tartok szünetet – Ez meg csak kifogás. Beszélsz, és csak annyit hallok az egészből, hogy blablabla. Nem mentegetőzöl? De, pontosan azt teszed. Mivel tömte tele a fejedet Ayden? – szegezem neki a kérdést, bár nem éppen indulatosan, majd sóhajtok egy nagyot. – Ha semmi bajod velem, elárulnád végre, hogy miért is kerülsz folyton? – kérdezem, és felállok, hogy kipillanthassak az ablakon. Tudni akarom, hogy miért kellett idáig jutnunk…
 
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 09. 09. - 08:55:42
Az oldal 0.059 másodperc alatt készült el 37 lekéréssel.