+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 97/98-as tanév
| | | |-+  London
| | | | |-+  Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály
| | | | | |-+  Varázslati Traumák - Negyedik Emelet
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Varázslati Traumák - Negyedik Emelet  (Megtekintve 4477 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2010. 01. 02. - 16:23:37 »
0


Krónikus rontások, ártások, helytelenül alkalmazott bűbájok stb... Az ilyen bajokat próbálják itt kezelni. Néha több, néha azonban sajnos kevesebb sikerrel, vagy minden pozitív eredmény nélkül.

Naplózva

Caeoimhin O'Siodhach
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2012. 05. 02. - 22:44:02 »
+2

Shannon

Amikor reggel felkeltem éreztem, hogy ez a nap különleges lesz a maga módján. Lágy madárcsicsergésre ébredtem frissen és kipihenve, meg se érezve az előző két nap túlóráit. A tojás és pirítós mind tökéletesen sültek át, a teáskanna gyönyörű egyetértésben sípolt nekem, az újság frissen, ropogósan simult ujjaim alá. A kórházba menet aprócska macska dörgölődzött lábamhoz, a korai reggeli napfényben cirógatásra várva, és azt megkapva. A recepciós nő pedig kedves mosollyal köszöntött. Igen, remek nap volt.
Ennek ellenére most mégis fáradtan támasztom a fejemet az asztalomnál ülve, különböző dokumentumokat lapozgatva, aláírva, miközben lüktető fejemből próbálnak kiszökni a gondolatok, értelem és piszkavasat lengető kisördögök.
„Celeste Merigue 32 éves, halál időpontja 09:23” Fél éve kezeltük mágikus láng okozta égési sebekkel. Lassú, fájdalmas halált halt. Nem voltam olyan naiv, hogy bármit is ígérjek a családjának, mégis éreztem magamon a gyűlöletüket és csalódottságukat.
„Mark Fortshire 53 éves, halál időpontja 10:12” Sárvérű, akit halálfalók kínoztak meg az éjjel. Mire rátaláltak túl késő volt.
„Cassandra La’Faith 12 éves, halál időpontja 11:02” utcai dulakodás, félrement átok, egy eltörött kismadár.
Mély sóhajjal temetem arcomat a tenyereimbe, várva, hogy hasson végre az a nyavalyás gyógytea, amíg nem kezd el a hátam is fájni még .A nap felén sem vagyunk túl, és már nem is tudom hányadik életet, családot tettek tönkre ostoba kötekedések, fennkölt egók, és ideje múlt paradigmák miatt. Csak egyetlen jelet, egy apró sikert kérek, hogy úgy érezzem nem csak rossz hírek hozói és tehetetlen sarlatánok vagyunk.
Kopognak a közös iroda ajtaján, új páciens érkezett. Kedvtelenül nyúlok az elém rakott irat után, miközben a kolléga már távozik is saját munkája, gondjai után járva.
„Ismeretlen varázsló, húszas éveiben járhat. Abszol úton esett össze dél körül, izomrángásos rohammal. Helyszínen stabilizálták állapotát, azóta mesterségesen van álomban tartva. Látens rontások és átkok nyomai találhatók rajta.”
Összeráncolom a homlokomat a gyorsan odafirkantott jegyzetet olvasva. Kevesen vagyunk, de azért ennél professzionálisabban is lehetne fogalmazni. Nem számít, majd megrovom az újoncot, aki írta, most fontosabb dolgaim is vannak, mint a bürokrácia.
Egy kisebb szobába helyezték el a pácienst, csak két másik ágy van mellette, ezek közül egyikben kómában fekszik a beteg, a másik hamarosan a sírjában fog, ágya üres mementó a nemrég kihunyt életének. Szinte egyedül vagyok a szintén mély, mágikus álomban nyugvó idegennel. Ágya mellé lépek, és ismerős, de ja vu-szerű érzés ragad meg. A vékony, beesett arc, a vad sötét tincsek, a csókra álló ajkak… igen, határozottan ismerős. De annyi embert láttam életemben, annyi ismerős, barát, távoli rokon és beteg, hogy a varázslók és boszorkák viszonylag kis száma mellett, már meg sem lepnek az ismerős arcok. Óvatosan lehúzom róla a takarót, alsóneműjén kívül minden ruháját levették, és az ágy melletti kis kredencre helyezték, hogy alaposabban megvizsgálhassam. Magamhoz intek egy széket, majd elkezdem diktálni a szó szerint varázsszóra táncoló és jegyzetelő pennámnak észleléseimet.
Ez egy emberi katasztrófa.
Talán nem udvarias valakit állatorvosi lónak nevezni, de más kifejezést nem tudok felidézni arra, amit látok. Mindenféle seb, heg, sárgálló véraláfutás, átkok nyomai olyan sűrűn egymásra rétegezve, a lágy-barna bőrön, hogy már nem is látszik annak eredeti textúrája. Nem most kezdték el bántani, még csak nem is a háború kezdetekor. Ezek a sebeknek egy része szinte egyidős vele. Ha azt mondanák nekem már az anyaméhben megkínozták nem haboznék elhinni. Finoman érintem meg a bőrét a sebeket kitapintva, mérem le légzésének ritmusát, bal karját emelem meg, hogy lemérjem pulzusát.
Amint meglátom a heget rögtön eszembe jut kiről is van szó. Shannon, hogyan is felejthettem el! Szegény, szerencsétlen, sors verte fiú! Olyan régen láttam, annyit aggódtam érte, hol járhat, mi lehet vele, hiszen hírét még madár sem hozta. Ennyi atrocitást, azoktól, akiknek kötelessége lenne védeniük őt, szeretni feltétlen, mindig is elképzelhetetlen volt számomra. És már megint itt fekszik, frissen felszabdalva, hentes húsként kicentizve a kínzás jeleivel, betegen és gyengén. Oh, Shannon, miért nem hagytad, hogy közelebb férkőzzünk hozzád, védjünk, neveljünk arra milyen egy egészséges család? Miért ragaszkodsz ennyire makacsul még mindig a saját nyomorúságodhoz?
Nem, háború van, bármi baja eshetett, nem szabad előre levonnom következtetéséket, ez csak hamis hipotézishez vezet. És ő hozzá minden tudásomra szükségem lesz, amit röpke életem alatt összeszedtem.
„Most már minden rendben, senki nem fog bántani többet, meglátod.” Suttogom, inkább magamnak, mint amikor apró kismacskát ölel magához az ember útszélen, ahogy feloldom róla a mesterséges álmot, hagyva tudatát újra a felszínre törni.
Naplózva

Shannon A. Minticz
Eltávozott karakter.
*****


Cukrosbácsi

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2012. 05. 04. - 01:26:05 »
+3

Fehér falak közt
élet és élet.
*Felébredni az ember lépésről-lépésre szeret, de én már el is felejtettem, hogy azt hogyan kell. A rémálmok mézgás hálójából szoktam a valósába rémülni, rettenni, ahonnan aztán a jótétnek vélt álmokba menekülök egy nap végeztén, ördögi körforgás, soha nincsen vége.
Most azonban valami más ébreszt fel, nem feszülnek a csontjaimon a fantáziaképek fájdalmai, nincs vér, nincsen sikoltozás, nincsen nyákos ködbe burkolt absztrakt valóság, ahogy felnyitom a szeme csak halk szavak vannak. A gyomrom riadtan húzódik görcsbe, valaki beszél, beszélt hozzám, talán csak a szavait hallom csalfa visszhangként a fülemben, mindenestre az idegen jelenlét a feltisztuló tudaton túl mutatkozik meg hatalmas, baljós kiteljesedésben.
Egyetlen elképzelésem van, még mindig álmodom.
Mert hol is hagytam abba a valóságot? Hazafele tartottam, vagy vissza a Roxfortba? Nem tudom, nem vagyok biztos abban, hogy egyáltalán azt meg tudnám mondani, hogy hova indultam. Nem szeretek gondolkodni, nem szeretek belegondolni akkor, amikor ösztönösen elindulok. Hívott, megyek. Így van rendje, így kell lennie, olyan törvény és szabályszerűség, amit nem hághatok át, egyszerűen nincs rá erőm, nincs hozzá hatalmam.
Pedig lenne. Pedig lehetne. Nem számít. Most semmi nem számít, illetve akkor nem számított. Gondolkodni kezdtem. Megrémültem az épületek árnyékában, a szembejövő talárosok és az Abszol út szokatlan kihaltsága, az alacsony égbolt alatt lebbenő dementorok fakó feketesége mellett a köd, a szél, a felhők, a csillagok, talán még a pólóm színe is arra játszott össze, hogy megvadult az elmém, aztán bekáprázott, minden egybefolyt, és mire az előjeleket, amiket észrevehettem volna számba vettem már el is ragadott a roham, a fényes fájdalom, az esés, rándulás, az eszméletvesztés.

Sokáig tarthatott, ha már nem az utcán vagyok, márpedig nem az utcán vagyok. Belealudtam volna a rohamba?
Ha így van, akkor az objektívvel álmodok. Lencsét látok magam előtt, magam felett, rajta a saját torzszülött-másommal. Nem felemelő érzés valami idegen tárgyon látni a saját képmásom, ennél rosszabb már csak az, ha egy idegen szemében látom magam. Kötözőbűbáj nélkül, persze, leplezetlenül, rondán összegraffitizett betonfalként egy leromlott lakónegyed belső perifériáján. Szentségtelen gondolat a fájdalom magasztos, jobbító célzatához képest, éppen elég közönséges ahhoz, hogy azonosulni tudjak vele azon mindennapokon, amit a szörnyeim nélkül töltök, a rémeim nélkül, a félelmeim nélkül, amiknek a közelsége gyorsan rendezi a gondolataimat és átírja a hegek jelentését igazi eposszá.
Hova gondolok? Ez itt objektív. Lencse. A szívem feldobog, tudom, hogy az adrenalintól, a muglik között eltöltött idő alapvető szavakkal bővítette a szókincsemet, levegő után kapok, aztán a pálcámért.
Álmodok. Objektív. Újra ugyanazt játssza az elmém velem, újra ott a földön, otthon, hazaértem, elfogtak, elfogott, megfogott, de most! Most talán megvédem magam, megtalálom az átkot, ami a rettegés fölé emel, ami úrrá lesz a gyengeségen, ami tönkreteszi azt a nyomorult fényképezőt, ami képes lapot kreál belőlem az Oktalan Szadizmus földjéről címezve.
Pálca nincs. Talár sincs. Összerándultamban pontosan látható, felkönyöklök az idegen ágyon, sziszegve nyújtóztatom lezúzott ujjaimat, sajgó karom. Lehet, hogy amíg nem figyeltem végig is rugdaltak az Abszol úton? A heveny pánik után körülnézve az ismeretlen funkciójú és jellegű helyiségen lassan a helyükre helyezem a látvány mozaikkockáit, a tudatom álomnyálával beragasztom őket a helyükre, hogy összeállva a darabos valóság látképét keltség.
Itt még nem voltam. Ez egy gyengélkedő a Roxfortból. Nem. Egészen biztosan nem hopponáltam estembe, a csípőmhöz szorítottam a kezem, hogy a pálcát el ne törjem, de egészen biztosan nem hopponáltam. Ez lenne a Mungó? Ennek kell lennie. Hát ide is eljutottam, fanyar a gondolat, pár hete, amikor egy remény abban, hogy a bátyám nem hagy elpusztulni tartott csak életben valahogy senki nem akadt, aki ide hozott volna. Bár minek is. Hiszen élek, a funckiómat betöltöm.
Az objektív szemüveg. Szemügyre veszem a medimágust. Középbarna haj, középhosszú, középkék szemek, közepes testalkat. Viszont magas. Majd tíz centivel lehet magasabb, mint én, így, megbecsülve alulról, fekve. A szája félig nyitva.*
- Elnézést, mondott valamit?
*Eszmélek. Ágyban vagyok. Random varázsló van mellettem. Gondolkodj Shannon. Jótét lelkek áldozata lettél Aránylag ritka jelenség, de előfordul. Biztos nem múlt el a roham olyan gyorsan, és feltűnő lett a földön fetrengő alak. Idehoztak. Nem álmodtál semmit. Ügyes fiú vagy, ha nem hagyod, hogy a gondolataid két tagmondatnál hosszabb formát öltsenek, akkor meg se őrülsz tőlük, csak így tovább. Nem álmodtam semmit. Lényeges pont. Tehát elvarázsoltak. Tehát ki tudja mióta vagyok itt?*
-Mióta vagyok itt?-*a gyakorlott ájuló első kérdése. Annyira fáj mindenem, hazamegyek és lefekszem. Összeölelkezem a rémálmokkal, csak hogy kipihenjem az elhasznált, felesleges idegrángásokban kicsapódó erőt.*
-Hol a pálcám? És hol a ruhám?-*döbbenek rá a félmeztelenség tényére, a felé eső oldalamra fordulok, a bal karom a testemhez simítom.*
- Ugye ez nem valami kísérleti labor, vagy ilyesmi?-*gyerünk fiú, zavard össze, aztán menekülj.* -Nem vagyok ellenség, a vérem tiszta.
Naplózva

Caeoimhin O'Siodhach
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2012. 05. 04. - 22:42:25 »
+2

Shannon

Ijedt vad-sokkal inkább sarokba szorított macska, semmint lámpafénybe fagyott őzike- mozdulataival és kisugárzásával tér magához. Tág pupillák, amik rémülten szűkülnek össze, a hirtelen, éles levegővételek, ahogy megfeszülnek izmai és végigszalad rajta a lúdbőr egy pillanatra. Az a kétségbeesett, kutató mozdulat fegyver és védelem iránt. Nem nyomom le az ágyra, vagy béklyózom meg, térre van szüksége, és időre, amíg lenyugszik. Máshogy nem fog megbízni bennem. Mégis hogy beszélek róla? Hiszen ő nem állat. Még ha olyan is a tekintete, igen egészen olyan. Kóbor macska.
„Shannon, én vagyok az. Caeoimhim, egy évfolyamba jártunk a Roxfortba, mondjuk én Hollóhátas voltam. Bár lehet nem emlékszel, lényegtelen. Én leszek a medimágusod, amíg itt tartózkodsz a Szent Mungóban, most a Varázslati traumák osztályon vagyunk, a negyediken. Hogy mióta vagy itt… Nos most háromnegyed egy van körülbelül, tehát még nincs fél óra. Éppen elkezdtelek megvizsgálni.”
Oh, szerencsétlen gyermek, képtelen elfogadni a segítséget még mindig. Makacsul ragaszkodik a legrosszabbakhoz, gyanít, szemez, tervel. Kérdéseinek egy része érthető, de egyértelműen egy kihasznált, bántalmazott lélek alhangjai jönnek elő belőle. Nem bízik bennem, számára én vagyok az ellenség, aki zavarja, felkavarja életének szokásos menetét, a nagy gonosz, aki nem hagyja békén, és kioktatja, vádolja. Nem fogom hibáztatni. Emlékszek még mik történtek Roxfortban, és a jelek szerint nem ott értek vége. Biztonságra van szüksége, és hogy lássa mi a normális, egy hallgató fülre, mindig elérhető segédkézre. Elegen irányították már helyette az életét, érzéseit, gondolatait. Terelgetni kell, nem nyakörvön a „megváltásához” rángatni. Nem lennék jobb azoknál, akik bántották őt akkor, egyik tőle idegen ideált csak másikkal helyettesíteném. Megrázom a fejemet, a kérdésére.
„Levetkőztettek a nővérek, hogy megvizsgálhassalak. És dehogy, persze, hogy nem vagy ellenség! Páciens vagy, és semmi bajod nem esik, amíg itt vagy. Ezt megígérhetem. Csak meg akarlak vizsgálni, hogy elláthassalak, és meggyógyítani a sebeidet, eltüntetni rólad a felhalmozott átkokat. Mond csak, voltak már ilyen rohamaid?” Hátradőlök a székben, óvatosan mérem végig a reakciót. Kérlek Shannon, maradj itt, szükségünk van egymásra. Nekem a reményre, neked egy barátra, mielőtt végleg tönkreteszed magad az érzelmi függőségeddel kínjaidhoz.
„Nem kell elmondanom hol szerezted a sebeidet, de ha tudod milyen átkokat használtak rajtad, az nagy segítség lenne. Jobb, ha nem mozdulsz, mindjárt hozatok fájdalomcsillapítót, rendben? „ Finoman meghúzom a kredenc melletti zsinórt, melynek hatására a folyosón hozzákapcsolt csengettyű szólal meg kedves hangon, nővért hívogatva.
Naplózva

Shannon A. Minticz
Eltávozott karakter.
*****


Cukrosbácsi

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2012. 05. 11. - 18:40:47 »
+2

Fehér falak közt
élet és élet.
*Manapság már a Roxfortban is annyira életidegen a létezés, hogy szabályosan megdöbbent ez a hangnem, ez a hangsúly, ezek a szavak, amikben tényleg nincs semmi tetten érhető ármány, fortély, összezavaró féligazság, felzaklató vád. Nincs bennük szigorú él, számon kérő, csendes düh, felcsattanó, izgatott, bizarr csalódottság. Még a diákok csendesen túlélő menekülőhangjához se fogható, ami annyira barátságos és közvetlen már ebben az elátkozott világban a számomra, hogy meglep a férfi másmilyenség.
Az, hogy mit mond, szintén nem mellékes. Néven nevez, ettől hirtelen úgy érzem magam, mint egy szócikk egy könyvben, bájos paragrafusba szedve mellettem tulajdonságok, képességek hosszú skálája, történet, viszonyítási alap, minősítés, kategória. Érzésre olyan, mintha engem akart volna, rám számított volna, egyenesen hozzám jött volna, pontosabban, magához rendelt volna a rosszulléttel. Aki legutoljára a nevem biztos ismeretében jött hozzám idegen nem sok jót akart, zavart gyanakvással bámulom tovább, barátságos hangjához a paradoxot. Nem, annyira nem ijesztő, amit mond. A vállamra hajtom a fejem, kelletlen fintorral nyújtóztatom a vállam, levertem azt is, még a sérüléseimet se vettem számba, nemhogy értelmes kommunikációba kezdjek vele. Azért meg kell próbálni, persze.*
- Ismerős a név-*óvatos próbálkozás, biztos örül majd neki, ha rá ilyen mély benyomást tettem. Talán jobb lenne láthatatlanná válni, hosszan, homlokráncolva vizsgálom, hogy a könnyed megerősítés után ténylegesen is azonosítani tudjam. Talán. A szem, a száj sajátos állása, magas homlok, ez a mindig mosolyra álló, ugyanakkor egyáltalán nem hebehurgya arckifejezés valóban rémlik az arcok, nevek tucatjai között, amikkel szembesültem rövid pályafutásom alatt, és a név se idegen. Kevés ilyen név akad, még varázslók között is, könnyebb átugrani, mint megkerülni, ember legyen a talpán, aki kitalálja, hogyan is tervezték a kimondását még az ősidőkben, elhallgatva a szájából le se tudnám írni.*
- Értem-*bólintok, hogy lássa, minden látszat ellenére figyelek, noha nem sok telik tőlem azon kívül, hogy nézem őt és próbálom összeszedni szétszaladt gondolataimat, amik a kontrol alól szabadulva riadt-vad ámokfutásba kezdtek a szélrózsa minden irányába, múlt, jelen, külső és belső fájdalom, értelmetlen foszlányok után futnak, mint megannyi rajongó mazochista. Egyetlen dolog marad meg bennem a szavain túl, amikre azonban reagálni nehéz volna egyebet, minthogy lassú bólintással biztosítom róla, hogy természetesen semmi kivetnivalóm nincs a gyógyításom ellen. Ez pedig a tekintete. Lassan, de biztosan, szóról szóra tölt el egyfajta új típusú ellenállással, mélyben maró szégyennel, mígnem képtelen vagyok ellenállni.*
- Tényleg ennyire szánalmasan nézek ki?-*mint ahogy a szemedben látszik, kedves régi ismerős ismeretlen. A hollóhátasok veszélyes népség, még akkor is, hogyha ilyen ártatlan báránybőrbe bújnak.* - Mármint sajnálom, csak nagyon úgy nézel rám.... csináltam valamit, amíg nem voltam magamnál?
*Szinte rémült kérdés. Te jó Merlin, remélhetőleg nem nyöszörögtem, sikoltoztam, vagy bármi efféle, ami ilyen mérvű szánalmat materializálhat az emberi szánandóság megannyi árnyalatával nap, mint nap szembesülő, mondhatni e tekintetből roppant edzett medimágus szemében. Minden varázslat és átok leggyalázatosabbikára bármi mást jobban viselnék csak ezt, ezt ne. Elég nekem hallgatnom a gondolataimat, másnak ehhez semmi köze, igazán nem... nem akarom. Rekedt tiltakozássá fajuló ellenérzés.
Mosolyféleséget erőltetek az arcomra, holott mohó lelkesedéssel csillan a szemem. Fájdalomcsillapító. A legszebb szó, amit hallottam tőle az elmúlt néhány percben, sőt, a legszebb szó, amit valaha is hallottam tőle. Hátrakotrom az arcomból a hajam, felülök a takaróba és az önbecsülésem romjaiba kapaszkodva, a fekvő helyzet már frusztrált, annak ellenére, hogy nagylelkű ígéretében igyekszem nem direkt kételkedni.*
- Már az iskolában is volt. Tudom, hogy valamiféle rángatózó görcs, véletlenszerűen stressz hatására sűrűbben aktivizálódik-*felelek. Mint egy szerencsétlen diák, de sietek segíteni a diagnózissal, nem akarom, hogy keresztül-kasul bejárjanak a vizsgálódó varázslatok, sőt, őszintén szólva rettegek tőle. Soha nem jártam komolyabb medimágusnál, mint a roxforti gyengélkedő gyógyítója, valami érthetetlen, mély pánik fog el. Mintha beteg volnék, de hát én sohse voltam beteg, az egészségem remek, nem eszek és nem alszom, nem rongálom magam, vigyázok kínosan, semmi keresnivalóm nincs itt, a medimágusi beavatkozások olyan kellemetlenek és fájdalmasak állítólag, segítség! Riadtan körülnézek, merre rohanhatnék le az ágyról. Hirtelen nagyon vágyni kezdek Brayden keze alá, legyen akármilyen is, őt semmi nem lepi meg, amit rajtam, bennem lát, nem akar kigyógyítani összezavart identitásomból, furcsán értelmetlen létezésemből.
Shannon ne légy nevetséges. Ezt azért jó eséllyel túlélheted.*
- Nem tudod eltüntetni őket-*folytatom már-már nyugodtan. Ahogy szedem össze magam, úgy az elmém darabkái is lassan csatarendbe állnak, poros emlékek kapaszkodnak fel a felszínre, amik megnyugtatóak. A rosszindulat tapasztalásának puszta hiánya a legjobb ajánlólevél.* -Egy részük feketemágia, amit feketemágiás eszközökkel is nehézkes a jelenleginél jobban csillapítani, bár a legtöbb hatásuk már megszűnt-*a legtöbb. A csontjaimban bolyongó, néha dührohamok kapó és idegeket csapkodó, fellángoló kín teljesen más kategória. Járulékos veszteség. Egy olyan háborús időben, mint a jelen ez aligha meglepő. Ha pedig emlékszik rám, akkor még kevésbé meglepő.* -A többi aurorféle vallató átokmaradvány. A hegeimet kezelik egy... szerrel-*habozok, én se tudom pontosan mivel, úgyhogy előhúzom a legkedvesebb hangom, amit csak találok az olyan helyzetekre, hogyha véletlenül egy kórházi ágyban ébredek*-Ezeknél biztos vannak sürgetőbb ügyeid is. Csak rossz helyen estem össze. Össze tudom szedni magam-*ígérem meg már-már elszántan, ügyesen leplezve a szédülést, amit az üléstől érzek, beverhettem a fejem esés közben.* -Hogy van a húgod?-*Lehetőség nyílt egy olyan kérdésre, ami halál közönséges volna két rendes, egészséges felnőtt ember között, de valahogy idegenebb íze van a nyelvemen, mint egy kellemetlen szájpeceknek.*
Naplózva

Caeoimhin O'Siodhach
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2012. 05. 14. - 00:38:11 »
+3

Shannon

Kezelhető állapotban van, és meglelte a lélekjelenlétét is. Rendben, ezek eddig biztató jelek, de nem lazulok el. Érzem, hogy ott van benne a vágy a menekülésre, a magányra. Mindig elutasította a segítséget, nem vagyok olyan naiv, hogy azt higgyem azóta megváltozott, hogyha ilyen állapotban kóválygott városban, és első kérdései mind szökési tervhez adnak alapot.
Hm, ismerős? Eddig elég egyedi volt, hogy emlékezzenek rám az emberek, és azért egy kicsit reménykedtem benne valahol, hogy emlékezni fog rám, az ismeretség bizalmat szavaz meg nekem, de be kell érnem ezzel a fél sikerrel. A maiak után azonban még ez is egész jó. Sőt, szinte együttműködő, még ha hallgatag is, de valahogy nem úgy emlékszek rá, mint aki csicsergő beszédes kismadár lett volna régen. Kezdené lassan, óvatosan kidugni fejecskéjét reményem csigaházából, azonban a hirtelen kérdés annyira kizökkent, hogy a metaforikus fogalom-állat nem hogy visszabújik héjába, hanem metamorfózissal kámforrá válik, majd köddé.
„Hogy micsoda?” Kérdem zavarodottan, és talán kicsit megszeppenve. Ennyire szabadjára engedtem az érzéseimet egy kis balszerencse és fáradság, nosztalgia miatt? Vagy mindig így tekintek a betegeimre? Te jó ég, soha nem állt szándékomban olyan érzést kelteni senkiben, aki életét rám bízza, hogy kevesebbek, gyengébbek lennének nálam, szánalomra érdemesek, csak mert szükségük van egy kis segítségre, hiszen mindenkinek szüksége van másokra néha. Ez az emberi lét alapigazsága.
Válaszolni készülök, amikor ismerős hang szólal meg az ajtóban, a fiatal nővér, utasításra várva, kicsit kócosak, és álmos karikákkal szemei körül, mint legtöbbünknek mostanában. Felé fordulok, és kezemet mankómra helyezem megszokásból, hátha fel kell pattanom valami oknál fogva, még ha nem is áll szándékomban szem elől téveszteni túl sokáig az ifjabb Minticzet.
„Áh, Rasbury nővér. Kérem hozzon egy csészét a kettes standard fájdalomcsillapító-főzetből, és egy Wormworth-féle bájital szettet? Köszönöm” Visszafordulok Shannonhoz, leveszem szemüvegemet, és letörölgetem taláromban, miközben nővér dolgára indul.
„Nem, Shannon, egyáltalán nem. Sajnálom, ha rossz benyomást tettem, vagy udvariatlanul, rosszul bántam veled. Békésen aludtál, ahogy azt mágikus álomban kell. Kicsit fáradt vagyok, és ma elvesztettünk egy régi beteget. Nem lett volna szabad hagynom, hogy ez hasson a megjelenésemre és viselkedésemre veled szemben. Még egyszer, elnézést. Nem vagy szánalmas, sőt! Kifejezetten lenyűgöző, hogy ennyire jó állapotban vagy ahhoz képest, amin átmentél valószínűleg, hogy ezt a sok bántást összeszedd. Csak szükséged van egy kis orvosi segítségre, ez természetes.„
Lágyan mosolygok rá, visszatolva a szemüvegemet a helyére, mostantól gondosan ügyelve a kifejezésemre. Gyerekes voltam, megérdemlem a megrovást. Ennél professzionálisabban kell viselkednem, ha segíteni akarok rajta. Majd ő eldönti, hogy akarja-e ezt a segítséget. Nem kismadár, gondját tudja viselni magának, nem? Nem szabad hőst játszanom, sajnálgatnom. Nyugodt tekintettel intek a pennának, hogy jegyzeteljen, amint visszatértünk a tárgyhoz.
„Értem. Családban van valakinek még hasonló betegsége, vagy idegrendszeri, esetleg szellemi baja? Csak stresszre jön elő? Fényekhez, hangokhoz, máshoz nem köthető? Még korai lenne pontos diagnózist adni, ehhez el kell végeznünk pár tesztet, és előtte kizárni, hogy átok vagy más mágikus behatás okozza. Ne féljél, teljesen ártalmatlanok és fájdalommentesek. Majd veszek egy kis vért is tőled, rendben? Kicsit mintha alultáplált is lennél. Milyen az étvágyad mostanában? Jól alszol? Dohányzol, iszol, vagy fogyasztasz bármi más szert? Szoktak lenni fájdalmaid, ha igen hol és mikor?” Adok neki egy kis időt a kérdések között, nem akarom nagyon leterhelni. A begyakorolt faggatózást magam lenyugtatására használom, miközben visszazökkenek a szokásos kerékvágásba a kis incidens után. Nagyon elgondolkodtatott, szerintem este is ezen fogok rágódni.
„Ne ijedj meg, csak megmérlek.” Intek a pálcámmal, ami enyhén megemeli, alig érezhetően mielőtt súlyát pillanatra levegőbe rajzolná, majd visszaereszti az alig milliméteres lebegésből. „Azt majd meglátjuk. Nem fáj a fejed, vagy szédülsz? Elég csúnyán beverted. Valószínűleg kaptál egy kis agyrázkódást, a legjobb az lenne, ha ágyban maradnál, és felügyelet alatt holnapig. De ha nem bánod megvizsgálom az agyadat, és akkor kiderül, hogy nem esett-e komolyabb bajod. Lehet a rohamaid okát is megtaláljuk. Egy rövid varázslat, csak enyhe zsibbadást érzel egy pillanatra.” Összeráncolom a homlokomat, és kérdőn pillantok rá. „Egy „szerrel”? Pontosan mivel, és ki? Ha van másik kezelő orvosod szükségem van az elérhetőségére.”
Megrázom a fejemet, olyan gyengék és átlátszóak a kísérletei, tőle ennél jobbra számítottam. Biztos nagyon össze van zavarodva, fél és gyenge…NEM! Egy felnőtt ember, nem gyermek, nem sajnálandó kis selyemgubóba bújt törött lélek! Komolyan kell kezelnem!
„Igen, össze tudod, ha megfelelő orvosi segítséget kapsz és pihensz. Nem, nincs fontossági sorrend a pácienseim között, és te elég régóta szorulsz kezelésre, hogyha mégis lenne te rendelkeznél prioritással. A húgom?” Ez azért mégis meglep, ügyes, kap egy pontot.
„Mármint Davan? Jól, nemrég lett auror, de tudtommal nem kedvelted annyira, bár elég rámenős volt, nem csodálom. De ez hogy jön ide? Minden esetre, ha megtennéd, hogy visszafekszel, és megengeded, akkor csinálnék pár tapintásos vizsgálatot, rendben?” Nem viszonzom az udvariasságot, még nincs olyan állapotban, hogy a bátyáról beszéljek, így is túl felzaklatott.
Naplózva

Shannon A. Minticz
Eltávozott karakter.
*****


Cukrosbácsi

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2012. 05. 14. - 17:03:02 »
+2

Fehér falak közt
élet és élet
*Összezavartam. Fél siker, kis diadal, ahogy visszakérdez, pontosan jelzi, hogy mindenre számított, csak arra nem, hogy bármi ilyesmit kérdezek tőle. Mindegy, voltaképpen tudom, hogy szarul festek, ő is tudja, de ha fel lehet zaklatni azzal, hogy ezt nyíltan említem, akkor meg fogom tenni. Nem tudom elviselni ezt a szánalmat a szemében, tovább szédíti amúgy is fájó fejem, betegebb leszek tőle, mint voltam, ami pedig biztos nem szerepel a munkaköri leírásában. Pecsétes orvos, ez van, legyen olyan jó, engedjen a gyógyulás útjára lépni, és hadd menjek el, mert ez az út egészen biztosan nem itt a szobában kanyarog. Harc nélkül persze nem adja meg magát. Túl egyszerű is volna.
A fejemet félrehajtva fürkészem a zavarát, így, hogy a vállam kerül a látószögem alá kicsit biztonságosabb. A feje mellett elnézve a nővért is megmustrálom, nem látszik alkalmas szövetségesnek a szökéshez, a mankókat is számba veszem. Vajon ha elragadom tőle, és felhasználom a menekülésben, akkor nem tud követni? Sajnos pálca kettőnk közül csak nála van, aligha okoznak gondot ártalmatlanítania. Bár a mankójával még mindig leüthetem. Igen, határozottan körvonalazódni látszik a terv, igaz, hogy akkor a szemüvege bánná az esetet. Csak nem akarom megkárosítani a jóindulatú doktor urat, nem? De? Ejnye. Az ellenállás hasztalan.
Fájdalomcsillapító. Ismét elhangzik a gyönyörű, csábító szó, koncentráljak erre. Mindenképpen érdemes lesz meginni legalább egy csészére. Köszönöm, egy csésze fájdalomcsillapítóra maradok. Teasüteményt nem kérek, nem vagyok telivér angol. Bár te sem.
Pislantok, néma maradt a szám a gondolataimon túl, koncentrálni kezdek.*
-Végre egy jó hír-*hamar elmúlik ennek az eufóriája, fáradt pillantást vetek rá.* -Mellőzd kérlek ezt a bocsánatkérést, pontosan tudom mennyire csapnivalóan festek álcázóbűbáj nélkül, egyáltalán nem szégyen, ha ezt látod, és teljesen emberi, hogy az arcodra van írva-*visszaélsz az emberek segítőkészségével Shannon. Mentségemre legyen mondva, nem is kívánok élni vele, és kihasználni utána azt. -Kifejezetten rossz állapotban vagyok, inkább elkülönítésre lenne szükségem, semhogy lekössem az erőforrásokat-*udvariaskodó-kör, az arcán a mosolyt figyelem, hogyan fog elolvadni a zavarban, megijedni talán, hogy miket beszélek. Tényleg, miket is beszélek? A valóságot tompa fájdalomba burkolva érzem csak, soha nem leszek egészen mezítelen ettől. A sok bántástól, amit összeszedtem. Fanyar vigyorra rándul a szám széle ettől a kijelentéstől, mégis miféle megfogalmazás ez?*
-Ne szépítgesd, megkínoztak. Látszik-*üres a hangom, tiszta, fehér lap, majd ő ráírja azokat a tartalmakat, őrjöngő félelmet, dermedt rettegést, vért, verítéket, könnyeket, hisztérikus fel és alhangokat, ami egy ilyen kijelentéshez dukál, valahogy nem érzem magamban az erőt, hogy én tegyem ezt meg, hidegen, szárazon mondom. Idegenül. Pont úgy, ahogy megéltem, a távoli emlékben tallózni se tudok, annyira rémületes az egész, csak a homályos végjáték motoszkál az éber tudatom háta mögött, a szemem sarkában.* -És ha azt túléltem, igazán nincs már miért vizsgálni. Nem akarom-*húzom el a szám. Mi is erre a varázsszó? Nem adom beleegyezésem a vizsgálathoz? Azt hiszem mintha lenne egy ilyen kitétel, jó ég, hogyan védjem meg a szabad döntéshez való jogomat, ha egyszer azt se tudom, hogyan kell egy orvos előtt viselkedni. *
-Nincs, nem. Néha teljesen váratlanul. Átlépek a fürdőből a nappaliban, vagy munka közben jön rám. De leginkább akkor, ha zaklatott vagyok. Mindig zaklatott vagyok. Tudom, nem sokat segítek-*valami vigyorféle rántja el a szám sarkát, ha beszélek, akkor egy kicsit jobb, kevésbé érzem magam védtelennek. Csak ne mondjak sokat. Beszélni lehet, csak mondani nem. De azt hiszem ezekre a kérdésekre még válaszolhatok anélkül, hogy értesítené a kórházi körülményekhez szabott őrvarázslókat, hogy ténylegesen zárjanak el a rendes emberek közül. Végül is, otthonos lenne.*
-Nem adok vért. És tesztet sem. Van elég bajom, még nem hiányzik néhány kóbór varázslat belém komolyan-*ellenkezem, aztán válaszolok.* -Kifejezetten rossz az étvágyam, aludni se igen alszom. Nem dohányzom, nem iszok rendszeresen. Fájdalomcsillapítót és altatót szedek az utóbbi hetekben-*mi van még, áh. Fájdalmaim. Mindenhol, ahol, hozzámérnek? Inkább nagyvonalúan kihagyom a kérdést, és csendes egyetértésben lebbenek fel.*
-Nem ijedek meg-*csak egy kicsit meglepett, a kellemetlen érzéstől, hogy rámvarázsolt valamit, és nincs nálam a pálcám, hogy megszüntessem tikkelni kezd a szemem.* -Visszakaphatnám a pálcám? Fáj a fejem és szédülök is, ezen a lebegtetés sem segít-*jegyzem meg rosszkedvűen. A kérdéseknek nem akar vége szakadni. Így festhet egy dolgozat, amit nem mugliismeretre írnak, ahol esszészerű mesében kell gondolkodniuk. Azt hiszem valami ilyesmi volt a pszichológia teszt, ami Dobrev őrjítette a diákokat, ha jól hallottam meglehetősen zajos sikerrel.*
-Határozottan nem!-*idejét látom, hogy leszálljak az ágyról, megkapaszkodom a végében, miközben körülnézek a ruhám után.* -Semmilyen atrocitásra nincs szüksége az agyamnak, nemhogy valami vizsgálatra. Bevertem, elmúlik. Nem tudom milyen szer, nincs orvosom, ne kérdezz már annyit-*dörzsölöm meg csüggedten a homlokom. Éretlenül viselkedem, tudom. Elhallgatok egy kicsit, csendesen támaszkodom az ágy végére, hosszan bámulom túlságosan is jóindulatú arcát.*
-Davan volt az egyetlen, aki abban az érában aurornak készült a mardekárból rajtam kívül-*mondom csendesen, nyugodtan. Semmi baj Shannon.* -Nem tudok itt maradni, egyrészt, mert nem akarok, másrészt tanár vagyok a Roxfortban, dolgom van, tengernyi. Jobb nekem ott, mint bárhol máshol-*szinte meggyőző a hangom.* -Visszafekszem a vizsgálatig, ha utána elengedsz-*mert velem lehet üzletelni.* - Ha beteg vagyok, az én bajom. Nem fogod tudni kikezelni.



 
Naplózva

Caeoimhin O'Siodhach
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2012. 05. 24. - 21:03:09 »
+1

Shannon
Ha nem lennének etikai gondjaim az oklumenciával most bizonyosan egyetértenék őzlelkű betegemmel. Nem, nem fogom könnyen megadni magamat, nem csaták kellenek nekem, vagy háborúk, hiszen nem ellene küzdök, hanem érte. Meg kell látatnom vele, hogy mások segítsége létező és jó dolog. Nem tudhatom mi történt vele pontosan, mi rombolta szét benne az így is gyenge és halovány bizalmat az emberiség iránt, mi tompította el szemében a fényt, élezte karmait élesre, és törte össze annyira, hogy szinte csak a fájdalom, menekülés, támadás és megadás elemi ösztönei maradtak meg benne. Küzdj, vagy menekülj, ennyi. Talán alázatos behódolás a sorsával szemben, amikor már nincs ereje küzdeni, lázadni…vagy amikor túlságosan is szerelmes saját kínába.
Nem, most más a fontos, az hogy életébe engedjen és kapjak egy cseppet bizalmából. El kell döntenem melyik a fontosabb, hogy most ellássam, és visszamenjen bántalmazóihoz örökre, vagy hogy engedjen segíteni magán jövőben, még ha most nem is tudom tökéletesen meggyógyítani. Lehet beszélnem kéne egy pszichiáterrel előbb, aki tapasztaltabb ezen a téren, de amint szem elől tévesztem el fog szökni. Ez tény. Nincs más választásom, kockáztatnom kell, remélem se egészsége, se bizalma nem látja nagy kárát hosszú távon a köztes megoldásnak. Mert nem, egyiket sem tudom feláldozni teljesen. Oh, csak nehogy két szék közé essek, ő meg pedig a mások markába!
„Ebben nem értek egyet veled. És még ha igen, akkor sem professzionális tőlem.” Nem esik jól a bántani akaró, maró hangja, vagy a vádak, önutálat, de ennél ezerszer rosszabbat is kaptam már. „Nem kötsz le semmit. Ember vagy, és ehhez méltó bánásmódot érdemelsz: segítséget és méltóságot. Persze, hivatkozhatnék arra, hogy nem vagy beszámítható állapotban, bezárathatnálak, amíg úgy nem ítélem elég jól vagy már, és ne gondold azt, hogy nem élnék ezzel a lehetőéggel, ha igaz lenne. De nem az. Tehát ne becsméreld magad! Örömöt okoz, hogy úgy beszélsz magadról, mintha akarnád a bántalmazást és lenézést?” Utolsó mondatomba halvány szigor veri fel a fejét, a teljesen jogos kérdéshez. „Segíteni akarok, ha nem akarod „lekötni a forrásokat” akkor fogadd el, és használd, amit ajánlanak neked. Nem sokkal bölcsebb megragadni, amit ingyen adnak, mintsem az ajándék ellen küzdeni? Igen, megkínoztak. És? Mindegy honnét jön a sérülés, el kell látni, és ez nem vesz el az értékedből sem. Miért nem?” Szegezem neki a roppant egyszerű kérdést. Nem egészséges az elméje, nem normálisak a gondolatmenetei. Rászorítok a mankómra, és pálcámra, hátha valami hirtelen támadással próbál védekezni ellenem.
„Miért hordozol magaddal olyan terheket, amelyektől meg lehetne szabadulni? Egy jó okot mondj, miért nem lenne jobb neked egészségesebben!” Félek feszegetem a húrt még ha hangom nyugodt és hideg is, de túl sok érzelmet és gondolatot kavar fel bennem a puszta léte, hogy valaki mint ő létezhet. Az emberek, a helyek a történések és a cselekedetek, amelyeknek létezésére ő bizonyíték, a lenyomat a világegyetem felszínén, amelyek képesek tehetséget, álmot, lelket örömükre eltorzítani és megölni, a fa ami saját ágait hervasztja, roncsolja, bűn a létezés ellen. Természetellenes kristály vagy, ami nem sók és forrásvíz, hanem keserűség és őrület párlatai sűrítette formába. Nem tudok, és soha nem is fogok megbocsátani az ilyeneknek. És rá is, igen rá is dühös vagyok, nem amiért hagyta magát, minden lélek kifárad és néha a megadás a legbölcsebb út. Nem, azért vagyok dühös mert amikor itt az esély, még akkor is ragaszkodik a nyomorúságához. Pedig tudom, hogy ez is csak tünet, ez is csak betegség. Kis szünetet tartok, amíg rendezem a gondolataimat, ő is mintha sajátjai közé térne, majd nyugodtabb hangon, nem hideg éllel, hanem ismét barátságosabban szólalok meg.
„De, segítesz. Szóval a családtörténetről tudnál valamit mondani?” Nem hagyom elnavigálni a kérdések mellől, szükségem van ezekre az információkra. „Értem, pontosan mit érzel, amikor rád jönnek? És igen, fontos hogy megtaláljuk az okát. Az ilyen rohamok minden alkalommal agyi sérüléseket okoznak, hosszú távon pedig komoly idegrendszeri károkhoz vezetnek. Sőt, spontán halál is előfordulhat alvás során, főleg te korodbeli férfiaknál.” Komolyan nézek rá, nem hagyom, hogy vitázzon erről. Más orvos már rég lekötözte volna ágyra, vagy kidobta volna kórházból, ha ennyire menni akar. Vigyorog. Nem veszem jó jelnek. Fel kell írjak neki nyugtatókat, talán antidepresszánst is? Majd ha már jobban ismerem. Lejegyeztetem a válaszait, és igen, feltűnnek a kihagyások itt is.
„Ez elég ostoba ok őszintén szólva, főleg, hogy ezen varázslatok a bajaid ellen lennének. Nem akarom magamat ismételni, de megteszem: Szükséged van erre, és nem szégyen elfogadni a segítséget. Igazán, használj már ki! Játszod a mártírhőst, mint egy rossz Griffendéles Beteg vagy, én meggyógyítalak. Ennyi. Ne akarj meggyőzni róla, hogy nincs szükséged ellátásra, ezt te sem hiszed el komolyan.”
Kezd lefárasztani, és talán túl szabad a nyelvem, de úgy érzem a sajnálgatástól, babusgatástól csak még inkább elrettenne. Inkább maradok őszinte, bár akaratos.
„Amint végeztünk visszakaphatod a személyes tárgyaidat.„ Csendben figyelem a kirohanását, készen, hogy visszafektessem, amint szökni próbál. Megvárom, amíg nem áll készen újra beszélni, szüksége van egy kis térre, egy kis levegőre, hogy összeszedje magát. Túlságosan is sarokba szorítottam.
„Felnézett rád, amiért nem olyan voltál, mint a többi Mardekáros. Igazából miattad akart auror lenni kezdetben…” Lágyan, nosztalgikusan, talán vigasztalóan mondom. Igaz, talán kicsit szerelmes is volt bele, amit persze soha nem vallott volna be, de mégis érezni lehetett rajta. Ezért is próbálta annyira megsegíteni, amikor Shannon ennyire védekezett ellene. Persze, ahogy őt ismerem előbb utóbb úgy is auror lett volna, a vérében van.
Kicsit gondolkodok, egy ilyen alku jó lépés, főleg, hogy tőle jön. Elég szigorú rendszer van most a Roxfortban, nem akarom bajba sodorni, de vissza se akarom engedni, ha olyan behatások érik, amik ezt hozzák ki belőle. Áh, bárcsak tudnám az egész történetet, bárcsak ismerném eléggé! Ha azt akarom, hogy bízzon bennem, nekem is kell benne.
„Rendben. De azt hadd döntsem el én. Szóval a Roxfortban? Mit tanítasz? Majd elküldöm a gyógyszereidet akkor. Igen, így valóban elmehetsz a vizsgálat után. Megegyeztünk.” Lágyan rámosolygok.
Naplózva

Shannon A. Minticz
Eltávozott karakter.
*****


Cukrosbácsi

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2012. 05. 31. - 22:26:01 »
+2

Fehér falak közt
élet és élet

*Megforgatom a szemem. Annyira ember vagy Caeoimhin, nem állsz le, pedig megmondtam, hogy tedd ezt. Ember és méltóság, ha hallanád magad az én füleimmel elsírnád magad, hogy mennyire hülyeséget beszélsz, komolyan! Hagyd abba, csak bőszítesz ezzel, pedig én határozottan gyenge és ijedős vagyok, ha kell, de ezzel erőteljesen kihozol a béketűrésből. A gyerekkoromat idézed, pontosabban inkább a fiatalkoromat, amikor még meg tudtam állni a magam lábán, hajlamos voltam vitatkozni, és győzni is a vitában, de most már ellentmondani sincs kedvem, merőn nézem, hosszan, hátha attól rádöbben, hogy egetverő ostobaság arról győzködni valakit, hogy ne becsmérelje magát, stb. De azért egy kicsit idegesít. Sőt. Elmegyek innen a bánatos fenébe. Nem csoda, hogy nem járok orvoshoz, pontosan az efféle értelmetlen dialógoktól kímélem magam.
Őszintén, nincs elég bajom, ami teljesen nyilvánvaló? Most mit kínoz még ő is?
Persze, szapulj csak, szigorúan és határozottan, könnyen vagy kemény arról a magas lóról, ahova a szüleit, családod, testvéreid biztonsága emel. Piedesztál, rang, ami még így, ebben a háborús időben is annyira, annyira nyilvánvaló. Aki boldog, tiszta és harmonikus, annak már-már szent rangja van, és a magamfajtának egyszerűen csak csóválnia kéne a farkát arra, hogy kegyeskedett foglalkozni vele.
Hol volt a méltó bánásmód az elmúlt nyolc évben? Hol volt, amikor kivetkőztettek az emberi mivoltomból? Öröm?!*
- Szerinted akarnám ezt?-*érintem meg az alkaromon a fekete foltot, majd a hasfalamra simítom a kezem, ott a legfrissebbek a hegek, érzem, ahogy lecsúszva ver a szívem, haragvó lendülettel, vagy éppen kétségbeesve, hogy ezt kell hallgatnom, és a steril világ pengehideg, sziketiszta támadásától egészen megijedt. Van ilyen. Átrezeg a dobbanása a sovány szerveken. Elmosolyodom ellensúlyozásképpen hűvösen az ágyam végében állva, amibe nem akarok már visszafeküdni, futó pillantást vetve a mélyen alvó betegtárs felé, mintegy megerősítve magam a borzalomban: nem maradhatok itt. Holtak és haldoklók között elfakulnék, így se sok minden tart életben.* -Örülök ennek? „Megkínoztak. És?” Tudod, ezek a szavak egyre kevésbé professzionálisak tőled-*mintha órán lennék. Mr. Mayfield, a dolgozata nem tartalmaz precíz állításokat a mugli igazságügyi rendszer elemzésében, ez így nem professzionális. Kérem, nézzen utána a tényeknek.
Persze, ő itt előttem nem egy diák, ezért nem is inthetem meg azzal, hogy ugyan már nézzen utána a történetemnek, a létezésem alapvető ingereinek, lapozzon belém, aztán dobja el ezt az olvasmányt, ami nem méltó varázslókezekben. Alighanem újabb szóáradatot kapnék érte, olyasmiket, amik engem is kihoznak a béketűrésből, ezt pedig nem kéne erőltetni.
Hosszan nézek rá komolyan.*
-Nagyon jó lenne nekem egészségesen, de se te, se senki ebben az átkozott épületben nem fog tudni meggyógyítani-*közlöm. Egy fokkal finomabban, mintha azt mondtam volna, hogy nem találok kompetensnek. Nem értek az orvosláshoz, nem értek a lélekhez, de amióta megszülettem őrizgetem a saját józanságom, küzdök érte minden ellen, nincs az a galleon dokikám, amiért hagynám, hogy belebénázzatok valamit, és elveszítsem ezt a maradék kontrollt, maradék kis józanságos és örömöt. Karba fonom a kezeim, ezzel nyilvánvalóan jelzem, a pálcámat akarom, és baromira törvénytelennek és anti-fairplayesnek tartom, hogy elvették tőlem. Ehhez nincs joguk. Nekik sem. Rohadt medimágusok.
Teszek néhány sétalépést.*
-Nincs ilyen betegség a családban, a közvetlenben semmiképpen. Brayden nem beteg. Nem érzek semmit. Egyszerűen rosszul leszek. Néha paranoid. Az én koromban? 26 leszek és soha olyan szerencsés nem, hogy álmomban haljak meg-*nem mintha meg akarnék halni, de a tapasztalatok fényében az, hogy hirtelen meghalok álmomban egy olyan elérhetetlen vágyálom, amivel semmilyen pajzán képzelet nem versenyezhet.*
-Ostoba, mártírhős-*megcsóválom a fejem.* -Ugye tudod, hogy a szabályzat, az eredeti szerint ilyet a tanárok is csak végszükség esetén mondhatnak a diákoknak? Akkor, hogyha le akarják hordani, és megszégyeníteni őket-*kék szemébe nézek. A kék hideg szín. Már majdnem szürke. Nagyon kegyetlenül lehet nézni vele. Áttöri azt a gátat a dühöm, amit egy pontba fókuszálok a szemembe és meredek rá. Ha nálam lenne a pálcám migrénnel sújtanám, hasító fájdalommal a tudatában és elrohannék. Nem, talán nem tennék ilyet.* -Megfenyegetni, hogy csak akkor kapja vissza a pálcáját, ha engedelmeskedik viszont már határozottan halálfaló-trükk. Bár inkább a mindenkori „gonoszokra”, nem? Ebben te vagy a szakértő, ahogy hősiességből is hozzád járt korrepetálásra az iskola akkor-*akkor. Akkor és most. Mennyi idő, és mennyire döbbenetes, hogy én csak romlottam, romlottam azóta egyre lejjebb és lejjebb.* - Valóban?-*a hír Davanról csak egy villanásnyi öröm, egy kiskanál bájosság felkeverve rengetek keserű szirupban, ami akár kávé is lehetne, csak valahogy nem akaródzik lenyelnem, bárhogy is tuszkolná a számba Caeoimhin.*
-Hadd ne döntsd el te, mi a jó nekem-*nézek rá határozottan.* -Küldesz, amit akarsz. Mugliismeretet. A Hugrabug házvezetője is vagyok-*mert ez egy kellően sokkoló információ.*
 
Naplózva

Caeoimhin O'Siodhach
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2012. 06. 27. - 23:48:20 »
+1

Shannon

Miből gondoltam, hogy egyszerű lesz a dolgom? Én hülye meg hagytam magamat felhúzni, és most kapkodhatok a romok után. Pedig máskor olyan könnyedén és jól megy az emberi kapcsolatok fenntartása és kialakítása. De valahogy nehéz kedvesnek, drágának, és tenyérbe mászónak lenni, amikor…amikor ilyen „egyedi” személlyel van dolgom. Nem is tudom miért idegesít ennyire. Lehet mert tudom, hogy jogosak a félelmei és fennakadásai?
„Nem, ezt senki nem akarná őszintén. De akkor sem egészséges, ahogy gondolkodsz, és viselkedsz. Nem a te hibád, hogy így viselkedsz, és az sem mások mit tesznek veled, de így megakadályozod, hogy segítsenek rajtad. Pontosan azt teszed, amit ők akarnak, hogy tegyél, ezért verték beléd ezt a magatartást. Nézd…” Veszek egy mély lélegzetet, és megdörzsölöm kicsit mankóm nyelét, bár inkább orrnyergemhez érnék, de gesztus félek rossz üzenetet küldene. „Sajnálom, feszült vagyok, igazad van. Nem helyes az ilyen kirohanás. Én csak a javadat akarom, kérlek, engedd, hogy segítsek, ha…”
Nem érek a mondandóm végére, mivel a nővér kivételesen időben hozza meg amit kértem tőle. Ez csúnya volt. Szegény lélek igyekszik, ahogy tud. Most is gyorsan és kimérten helyezi a tálcát a kisasztalra, majd távozik is, miután más utasítást nem adok neki. Én pedig csendben nyújtom neki a keserédes, sötét, sűrű, szinte olvasztott medvetalpszerű fájdalom csillapítót tartalmazó csészét, miközben elnézem, ahogy járkál. Nem, még nem lenne szabad, de hadd örüljön neki.
„Tessék, ettől jobb lesz a fájdalom. Azért adhatnál esélyt, szerintem igenis tudnánk javítani a helyzeteden, ha teljesen nem is lehetne mindent eltűntetni.” Persze ezt nem tudhatom, amíg nem vizsgállak meg, de úgy látszik nem bízod pálcámat nyakadhoz, ami hiába frusztráló, érthető. Ahogy az is, hogy ilyen erős fájdalom csillapítónak perek múlva bódít majd erősen altató hatása van, főleg ilyen vékony férfin üres gyomorra. Azt mondta marad, amíg megvizsgálom, de láthatóan fél tőle. Ez nem nagy csalás, és nem fogja még inkább széttörni a bizalmát bennem, ugye? Ugye? Mond, hogy nem.
„Értem.” Arról, hogy Braydennek milyen mélyről gyökerező pszichológiai problémák sora lakozott és bújt már elő elméjéből az évek során, nos azt inkább nem elemzem ki. Beteg, súlyosan, és szinte javíthatatlanul. Majd elő kell keresnem az aktáit, hiszen régen az a hír járta a Mungóba küldték pszichés problémák miatt. Nem értem miért engedték ki. Nem, Caeoimhin, ne ingereld magad rajta. Már így is túl sokat mérgelődtem egy egész hónapra is. Inkább meg sem említem, hogy a halált nem kéne szerencsével egy mondatban emlegetni. Sosem az, még amikor enyhülés, akkor is csak álcája a szenvedés igazságtalanságának. Ez nem szerencse, csak elkerülhetetlenség.
Nem ellenkezek, tényleg túlléptem minden határt, hagyom, hogy visszamarjon. Így az igazságos. Még ha egy rövid pillanatra át is fut rajtam a hideg, ahogyan egyenes elmém mélyébe szúr azokkal az élet kínjaitól befelhősödő zöld szemeivel.
„Igazad van.” Intek a pálcámmal, és halk kattanással kinyílik az éjjeli szekrény. „A felső fiókban van a pálcád és a ruháid. Nem, kétlem, hogy valaha is hősies lettem volna, vagy annak akartam volna beállítani magamat, legalábbis nem tudatosan. A vakmerő ostobaság nem annak számít. ”
Akkor… mikor is volt az még, amikor azt hittem egymagam megváltom a világot. Néha még most is elkap ez az ostoba ihlet, amiből igazán kinőhetnék végre. Mindig csak rosszat hozz, lásd a mellékelt ábrát. Gyermeteg, és mégis nálam sokkal okosabb, agyafúrtabb húgom említésére azért még én is elmosolyodok, még ha csak kicsit is.
„Igen. Bár ha ezt tudná, hogy elmondtam még ma is legalább három átok járna érte. Első nagy szerelme voltál.” Nah ezért meg stuport kapnék, és belemártaná a házuk kútjába örök időkre. Viszont úgy érzem megéri, ha akár egy leheletnyit is jobb kedvre deríti. A régi iskolás szerelmek úgy is bolondos dolgok, felnőttként már senki sem veszi komolyan.
Ezen viszont tényleg nagyon-nagyot nézek. „Oh…nem gondoltam volna.” Nagyon nem, előbb hittem, hogy sötét varázslatok kivédését tanít, vagy párbajozás terén okítja a fiatalokat, a Hugrabug meg…bár nem! Pont neki való. Végtelen kitartás és kemény munka, még akkor is, amikor elsötétül a világ. „Egy Hugrabughoz fűződő személytől több együttműködést remélnék segítség terén. Nem kell úgy csinálnunk a dolgokat, ahogy elő van írva, vagy én akarom. Csak annyit kérek, hogy engedd, hogy kezeljelek. A te feltételeiddel, ahogy te akarod. Régen barátként említettelek volna, még ha nem is töltöttünk annyi időt együtt. Kérlek, csak ennyit engedj ha mást nem. Ígérem lesz eredménye, és jó. De rendben, elviszem. És akkor távozhatsz, amikor úgy érzed eléggé jól vagy már. Akár most is. Komolyan nézek rá, mert valóban, amint jól érzi magát elmehet, még ha az egy kisebb pihenő után is lesz…
Naplózva

Shannon A. Minticz
Eltávozott karakter.
*****


Cukrosbácsi

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2012. 07. 05. - 23:41:06 »
+1

Fehér falak közt
élet és élet

*Őszintén szembesülve az igazsággal, elfáradtam. Kimerültem. Ez nem újdonság az ilyen rohamok után. Viharosan hűvösödnek a gondolataim, többszörösen józanabb vagyok, mint bármikor máskor, akárha órát tartanék, rutinból, rutinszavakkal, csak most valahogy nem moccan a szám, úgy, ahogy kéne neki.
Akárha született arisztokrata lennék, olyan gőgös, hogy szóra se méltatom a másikat, úgy vesz körül a hallgatás, miközben összefonom a karjaim a mellkasomon, hogy valamivel elleplezzem azt a belső sajgást és nyomort, ami mindegyre kifele kívánkozik, ugyanakkor pontosan tudom, hogy kik azok, akiket nem szabad beleavatnom. Tűröm az érzést, a szavait, a hangját, kellemetlen az egész, nekem legalábbis egészen biztosan, ahogy győzköd a semmiről azok magabiztosságával, akik úgy érzik, eleget szenvedtek már ahhoz, hogy véleményt alkothassanak mások szenvedéséről.
Mikor lettem ilyen kiábrándult? Valamikor a szemem kinyitása és a teljes ébredés között, aminek most jött el az ideje.*
- Caeoimhin, a viselkedésemen aztán végképp nem kell segíteni. Nem az elmém beteg, hanem a testem-*mereven nézek rá. Mindent beteggé nyilvánít, ami én vagyok, azt hiszem, ezt más aligha tűrné ilyen szó nélkül, de én nem megyek bele tovább, ennyi a figyelmeztetésem, nem több.
Brayden a tökéletesség felé törekszik, természetesen egyszerű, halandó ésszel el nem felfogható, ugye Caeo? Igaza volt a bátyámnak abban, hogy méltatlan közeggel keveredek, olyannak, amelyik úgysem fog megérteni, de mintha csak keresném a helyzetet arra, hogy újra és újra megalázzanak, most is itt vagyok veled.
Ők akarják. És honnan tudod, hogy nem nekik van igazuk? Nekik. Többet szám, rémítő ez a szaporaság, egyáltalán nem akartam ilyesmire gondolni. Inkább csak mennék már innen, sarokba szorított farkas, mit farkas, kóbor öleb legfeljebb, ennyinek látom magam, de őt se többnek, mint egy sintér, aki éppen jó helyre lógatta a botját és én beleakadtam a hurokba véletlenül.
És megjön a nővér. Áhítatos pillantással kísérem a helyére a csészét, amit hoz, mintha csak megérezték volna a vesztüket, sajogni kezdenek a sejtjeimbe oltott átokmaradványok. Közelebb lépkedek, visszakerülök az ágy felé eső oldalára, de nem veszem el tőle még, valahogy borzaszt a gondolat, hogy kvázi a „kezéből egyek”. Aztán úgyse bírom sokáig.
Kattan a szekrény, előveszem a pálcám, megsimítom a sötét, zavarosan kopott kis szőlővesszőt, alig figyelek a szavaira. Annyiszor fosztanak meg tőle újabban, hogy egészen elszokott a kezemből, zaklatottan felszikrázik, hát persze, hogy elégedetlen, mi más is volna, én megértem. Belekortyolok a főzetbe, most már elveszem, apró, kis kortyokkal iszom ki, hogy ne kavarjam fel a keserű epét, ami a gyomromban terpeszkedve várja, hogy mikor szabadulhat.*
- Nagy szerelem-*élettelen szavak, a bögre aljába meredek értetlenül, mintha nem tudnám ezeket értelmezni, pedig aki egy iskolában húzza meg magát, annak az első szerelmek minden nyűgével és ártányával szembesülnie kell. Kissé lehajtom a fejem, kinyalintom az utolsó cseppet, mielőtt letenném az éjjeliszekrényre az üres bögrét.
Rásandítok.*
- Döbbenet, ahogy megpróbálod a pátyolgatott házamhoz fűződő gondolatokat...-*megszédülök, leülök az ágy szélére, szinte érzem, ahogy valami szörnyeteg az ereimen végigcikázva a tudatomba, éberségembe mar*-...az elvárt engedelmesség javára fordítani... mit csináltál velem?-*suttogom elhalón, ernyedten, a pálca mellém esik megránduló ujjaim közül, az ingerek összesűrűsödnek, hogyne volna jele, a roham... mindig nyilvánvaló, akár van oka, akár nincs, de most talán van... Sohse mondta senki, hogy ne fogadjak el idegenektől italt? Annyira ostoba vagyok... annyira dühös, és... annyira fáj...*



KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

A JÁTÉKTÉR SZABAD!

Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2022. 12. 27. - 18:26:19
Az oldal 0.212 másodperc alatt készült el 41 lekéréssel.