+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 97/98-as tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Északi szárny
| | | | | |-+  Északi bejárat
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 2 [3] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Északi bejárat  (Megtekintve 11303 alkalommal)

Gwendolyn de Crasso
Eltávozott karakter
*****


the Angel.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #30 Dátum: 2012. 06. 11. - 13:48:02 »
+1


Komolyan. Egész nap csak rohangálok ide-oda, ezért-azért. Egy minimális szabad percem sincs semmire sem, nem hogy a tanulásra, még magamra sem. Teljesen felőröl már ez az egész. Nem elég, hogy napok óta nem tudok aludni, ráadásnak még bújjam a könyveket, járjam a folyosókat, mint prefektus. Figyeljek mindenre, és mindenkire. Úgy unom már ezt.. Minden nap ez megy, sosincs másként. De ma, nem érdekel semmi és senki, még ha csak pár órára is de el fogom hagyni ezt az ódon kastélyt. Teljesen mindegy, hogy hova, csak el innen. Még ha ki az udvarra, az átkozottul hideg időjárásra is. Csak egy picit. Kell egy kis kikapcsolódás. Egy kis magány. Tényleg.

Viszont, hogy addig se menjen kárba az időm, végre el kezdem összeírni azoknak az embereknek a listáját, akiket a bátyám titkos születésnapi összejövetelére akarok meghívni. Úgy érzem, nem kell sokat dolgoznom vele, hiszen az ő és én baráti kapcsolataim száma sincs az ég körüli viszonylatban, plusz, akik nekem fontosak lennének, sajnos, hívatlan vendégeknek számítanának. Úgyhogy. Pár perc alatt talán készen is leszek.
Nézzük csak..
A nevek lassan, de gyűlnek, én pedig hamarosan az udvart is elérem, így boldogan teszem meg a további utat, a lépcsőkön. Természetesen, vagyok annyira peches, hogy mivel nem figyelek az orrom elé, sikerül teljes erőből belegyalogolnom valakibe, és az eredményt még a hátsó fertályom is eléggé érzékeli. A papírlapok persze kirepülnek a kezemből, és pár lépcsőfokkal lejjebb landolnak.
- Hát ez remek. - sóhajtok, majd megpróbálok felkelni a hideg kőről. Csak ekkor, és csak a nevem hallatára nézek a fiúra, aki elgázolt, akinek hangját gyerekkorom óta ismerem, és soha nem tudnám valaha is elfelejteni. De teljes megbizonyosodást csak akkor nyerek a személy kilétét illetően, amikor felemelem a tekintetem, és ránézek.
- James..

Többet én sem bírok kinyögni. Sőt, a tekintetem is elkapom róla, és a földet veszem célba, csak is azt nézem, teljes csendben, hiszen fogalmam sincs mit is mondhatnék. Neki, aki egykor a legjobb barátom volt, akit hónapokkal ezelőtt felpofoztam (még máig is teljességgel lehetlennek tűnik..). Akit.. elvesztettem.
Aztán az illem miatt, mégis elhagyja egy szó a számat.
- Bocsánat!

Honnan is tudhatná, hogy ez a szó nem csak az ütközésre vonatkozik. Az egész eddigi életre, azóta, amióta nem beszélünk. Amikor a bátyám, mondjuk ki, tönkretette a barátságunkat. Mindenre, amit akkor vele tettem, amiért vérig sértettem.
Néha még maga az ember sem tudja mit és hogyan kellett volna tennie. Még én sem. Most sem. Csak tudom, hogy mennyire bánom ezt az egészet..
Naplózva

James Wolf
Eltávozott karakter
*****


• a farkas •

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #31 Dátum: 2012. 06. 14. - 09:13:35 »
+5


   Kihúzom magam, s kifejezéstelen arccal lejjebb rángatom a kabátot, hogy jól álljon, s hogy kellőképpen leplezzem zavarom. Még hajamba is túrnék, ha nem lenne fejemen sapka, de sajnos van, így maradt az a kínos ujjtördelés, amit akkor szoktam, ha végképp nem tudok kimászni a szarból.
   Igyekszem nem az arcára nézni, de ez elég nehéz, tekintve, milyen közel is van, így inkább hátrálok két lépcsőfokot. Ez a biztos távolság, kicsivel távolabb, mint ameddig a karja elérne, ha esetleg újra meg szándékozna ütni. Igen, ez egy régi, kihúzatlan tüske, mely ronda, gennyedző sebet táplál maga körül. Akárcsak Tristram.
   Eddig igyekeztem mindenféle érzelemtől megfosztani arcom, azonban mikor bocsánatot kér, a meglepettség enyhe árnyéka suhan át, szemöldökeim megemelkednek, s ajkaim a gúny savanyú mosolyára másznak. Nem szándékosan csinálom, ösztönösen jön, ami kissé meglepő. Mármint, tudom, és eddig is tudtam, hogy akivel összeveszek, azzal rohadék vagyok, és mindehhez cseppnyi megerőltetés sem szükségeltetik. De ez más. Ő Gwen.
   Már miért lenne más? Azért mert vele nőttem fel, tulajdonképpen? Azért mert mindig velem volt, mert mindig, s mindenben számíthattam rá, egészen addig, míg össze nem vesztünk? De hát összevesztünk. A kapcsolatunk megromlott. Én pedig nem fogok békülést kezdeményezni. Arról letehet, sőt, bocsánatot sem kérek. Makacs vagyok, de tudom, hogy nekem volt igazam, s van büszkeségem. Nem is kevés.
   Vállat vonok, egyszerűen úgy érzem, a „semmi gond” megerőltető lenne, vagy nem is tudom. Csak nem tudom kimondani, még ha akarnám, akkor sem. Az olyan lenne, mintha minden másra is azt mondanám: „semmi gond”. De nem így van. Hiszen van gond! Van, vagy volt?
   Lehajolok, hogy felvegyek egy papírt, aztán meg a kezébe nyomjam.
- Én jöttem neked. – szólalok meg, csak, hogy eloszlassam a borzalmasan kínos, fojtogató csendet. Sosem volt még ilyen. Amikor jóban voltunk, csendben is tudtunk kommunikálni, megértettük egymást, nem létezett olyan, hogy kínos csend,  most meg… Sóhajtok.
   Hiányzik. Eddig is hiányzott, de most különösen érzem. Mindeddig nem gondoltam rá, ha megláttam, elfordítottam a tekintetem, és egyszerűen tudomást sem vettem róla, próbáltam elterelni a figyelmem, de már nem megy. Merlinre, ő a barátom, és szükségem van rá!
   De hiszen rengeteg barátom van, nem igaz? Hisz oly büszke voltam rá, hogy körbe vagyok véve emberekkel, akik szeretnek. Nos, ezt bebuktam. Csak voltak barátaim. Manapság egyre többen fordítanak nekem hátat. Nem sokan maradtak számomra. De Gwent még visszaszerezhetem. Fenébe a büszkeségemmel!
- Én is sajnálom. – ejtem ki halkan a szavakat. Nincs elég bátorságom, hogy a szemébe nézzek, így inkább megfordulok, s egy Invito-val begyűjtöm a zsebórát. Már nem rakom a zsebembe, inkább kínosan szorongatom, szememmel a karcolásokat kutatom. Bármit, csak ne kelljen a szemébe néznem. Mert akkor elvesztem.
Naplózva


Gwendolyn de Crasso
Eltávozott karakter
*****


the Angel.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #32 Dátum: 2012. 06. 14. - 15:35:02 »
+2


Nehéz. És fura. Ennyi idő után találkozni James-sel. Na, és persze a körülmények sem kedvezőek, gondolok itt arra, ahogyan elváltunk. Senkinek nem mondtam mi történt, még a bátyámnak sem, és ez nagy dolog. Rettentően. Mert mindent megosztok vele, amióta újra megjelent az életemben. És főleg amiatt, mert alig vannak barátaim, akiknek mindezeket elmondhatnám..
De térjünk vissza James-re. A mai napig nem bocsátottam meg magamnak azt a pofont, amit akkor kapott tőlem. Nem tudom, hogy egyáltalán lett-e volna jogom hozzá, hogy megüssem, talán nem, de akkor úgy tűnt, az a legjobb, amit tehetek. Hiszen, ahogy a testvéremről beszélt, arról a személyről, aki nekem a legfontosabb, teljesen kiakasztott. Őszintén nem tudom ő hogyan viselkedett volna abban a helyzetben, ha én ilyeneket mondok Abigail-ről, de mindegy. Már nem érdekel.
Annyit viszont tudok, hogy fáj az elvesztése. A legjobb fiúbarátom helyét nem pótolhatja senki..! És nem is akarom, hogy ez valaha is megtörténjen.

Csak állunk, szemben egymással. Egyikőnk sem szól semmit.
Rémes ez az egész szituáció, ha belegondolok mennyire nem kellettek szavak ahhoz, hogy megértsük egymást. Most meg, azt sem tudom vajon mire gondolhat. Biztosan gyűlöl. Hiszen legbelül, eltitkolva én is gyűlölöm magam. Senki nem tud róla, de utálom azt a rengeteg változást, ami az elmúlt időben történt velem. Egyszerűen, utálom.
Sokkal jobb lett volna, ha nem derül ki Tristram-ról, hogy halálfaló, akkor most az egykori barátaim nem félnének attól, hogy mit tesz majd velük. És nem gondolnák azt rólam, hogy én is a Nagyúrnak szentelem majd az életem..

- Nem számít. Én sem figyeltem.. - szólalok meg csendben.
Ennyi. Mindössze ennyi telik tőlem, többet nem tudok mondani. Vagyis, tudnék. Csak nem tudom mit kellene. Még ha nem is tudja, abban a bocsánatkérésben tényleg benne volt minden. Még egyszer nem hiszem, hogy ki tudnám mondani. Nem tudom..

Sajnálja? Vajon csak az ütközést, vagy már megint én látom bele a mondanivalójába a kétértelműséget..? Merlinre! Miért nem lehet egyszerűbb az élet? Csak ki kellene mondanom azt a pár szót. Bocsánatot kellene kérnem mindenért. Nem lehet annyira nehéz, biztosan nem.
- Én.. - suttogom halkan. De nem megy. Helyette csak ennyit kérdezek. - Hogy vagy?
Most komolyan egy egyszerű 'hogy vagy?' kérdéssel intézek el mindent? Ennyire nincs bennem erő? Az a fránya ész, nekem a szívemre kellene hallgatnom, nem az eszemre..!
Szinte belepirulok még csak a gondolatba is. Jobban megrettenek a bocsánatkéréstől, mint ha egy halálfaló állna előttem, s helyezné az arcom elé a pálcáját. Bár, mostanában azt kezdem lassan megszokni.
Félek. Talán félek megint annyira megnyílni előtte. Régen mindent tudott rólam, és honnan tudjam most, hogy ő egyáltalán ki akar-e békülni velem..?
Naplózva

James Wolf
Eltávozott karakter
*****


• a farkas •

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #33 Dátum: 2012. 06. 22. - 20:20:19 »
+5


   Fogalmam sincs, mit tegyek. Igazából abban sem vagyok biztos, hogy akarok bármit is tenni, vagyis… de, akarok. Ha már a sarokba hajítottam minden büszkeségem, nincs megállás, nem fordulhatok már vissza innen. Elkezdtem, és be is kell fejeznem, igen, ebben majdnem olyan biztos vagyok, mint, hogy Cassius hajzselét szarik, és hajlakkot fingik. Már ha tud egyáltalán olyat. Márminf fingani.
   Aztán megszólal. Hiába gondolkoztam tökre erősen azon, hogy mégis hogy kéne kimászni ebből az egyértelműen cikis helyzetből, hiába formálódott már egy kezdetleges terv arra, hogy majd jól kimagyarázom magam, és továbbmegyek, mintha semmi sem történt volna, ennek most vége. Amikor megkérdezi, hogy vagyok, még ha egy egészen nyilvánvalóan sablonszövegről is van szó, eltölt az az ismerős érzés. Ismerős, és nem tudok tőle szabadulni, aztán csak azon kapom magam, hogy karjaimba zárom Gwent, állam vállára hajtom, s lehunyom szemeim, csak élvezem a pillanatot, a közelségét, azt, hogy újra magam mellett tudhatom, hogy újra tudhatom, minden rendben van, s lesz köztünk. Egyszerűen csak élvezem, hogy visszakaptam a legjobb barátom, akire egész nyilvánvalóan már nagyon szükségem volt.
   Mindeddig észre sem vettem, mennyire hiányzik. Volt egy üres rész az életemben, de nem foglalkoztam vele, letakartam, s eltekintettem a szebb pontokra, melyek nem sebezték annyira lelkem, de ennek már vége. Most, hogy itt van velem szemben, most hogy itt áll, én pedig átölelem, s érzem hajának ismerős illatát, érzem: minden rendben. Egy üresen tátongó, fájdalmas lyukkal kevesebb.
   Nem tart sokáig, eltolom magamtól, s kínosan elmosolyodok. Megvonom vállam, kínomban elnevetem magam, csak halkan, de végre felszabadultan. Megkönnyebbülten.
- Megvagyok. – megdörzsölöm szemeim, mintha ezzel el tudnám tüntetni a mérgesen éktelenkedő karikákat, s a sápadtságot, de az utóbbit végülis róhatjuk a hideg számlájára is, nem igaz? A kesztyű mögött rejlő ujjaim azonban eszembe juttatnak még valamit.  – Képzeld, eljegyeztem Barbit! – arcomra a végtelen boldogság mosolya ül ki, nyilván abban a reményben, hogy viszonzásra, hasonló örömre lel a másik arcán. Hiszen a legjobb barátom, csak örül az örömömnek nem? Meg aztán kinek másnak dicsekedhetnék el vele, még ha lassan egy hónapja is, hogy megtörtént a leánykérés. Az csak aztán esik le, hogy lehet, hogy várhattam volna kicsit ezzel a dologgal, talán lerohantam, de most már mindegy.
   Alsó ajkamba harapok, s megdörzsölöm karom. Még mindig rettentően fázok.
- És te jól vagy? – a kérdéshez ezúttal inkább aggódó arckifejezés párosul. Hallani ezt azt a halálfalók tájékáról, s Gwenről olyan rég nem tudok semmit, hogy nem tudhatom, mennyire keveredett bele a dolgaikba. Elvégre az alap társaság az adott, ott a bátyja, aki aztán nem fél bevezetni mindenféle alvilági körökbe. Cöh… így vigyáz a húgára, és még én vagyok cseszegetve, amiért Gwennel lógok. Vagyis voltam, mert ez az utóbbi fél évben nem volt jellemző a kapcsolatunkra.
   Hoppá. Tristram. Csak most jut eszembe, hogy mit ígértem meg neki. Azt mondtam, magára hagyom Gwent. Ő akarta. Cserébe leszáll rólam, és a szeretteimnek sem esik bántódása. Barbi. Abbs. Az a barom komolyan képes lenne bántani őket. Nem tudhatja meg. Nem, amíg itt vagyok a Roxfortban. Amíg ők is itt vannak.
   Hátrébb lépek, s arcom kissé komorabbra vált. Hiába örülök, hogy a dolgok aránylag jóra fordultak Gwennel, a bátyja árnyéka mindent sötétbe von, és még itt sincs. Szívem kicsit vadabbul ver, ahogyan elszántan keresem a megoldást, mindhiába. Fogalmam sincs, mitévő legyek.
- Gwen. – ejtem ki a nevét, ezúttal már suttogva, mintha a bátyja bármikor kihallgathatna bennünket. Nem tudhatom, hogy valóban így van-e. – Nem láthatnak minket együtt. Én… - nehéz erről beszélni, ez teljesen olyan, mintha elárultam volna őt, a barátságunkat pedig eladtam volna. – Én megígértem a bátyádnak, hogy távol tartom magam tőled. Az volt a terv, hogy magamra haragítalak, és magadra hagylak. Ezt… ezt most nem szabad. – hangom elkeseredett, s dühös. Igen, dühös, leginkább azért, mert már nagyon, de nagyon elegem van belőle, hogy Tristram de Crasso mondja meg nekem, mit szabad, és mit nem!

Naplózva


Gwendolyn de Crasso
Eltávozott karakter
*****


the Angel.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #34 Dátum: 2012. 07. 13. - 18:37:33 »
+1


Vicces. Nem voltam még ennyire zavarban előtte és bár próbálom tagadni, arcomról egyszerűen nem moshatom le a zavartság erőteljes jeleit. A pír, mely elönt, ahogy kinyögöm azt a fránya két szót, hogy hogy léte felől érdeklődjek, ahelyett, hogy kinyögném: bocsánat! Egyszerű az egész, egyetlen egy szó csupán, és mégis, mintha egy hatalmas szikla lenne a szívemen, mely hangos puffanással ér földet, és millió darabra törik, mikor James fogja magát, és a karjaiba zár. Komoly arcomon rögtön megjelenik a megkönnyebbült mosoly, fejemet a vállára hajtom, és ajkaimat a lehető leghalkabb, és legkedvesebb sóhaj hagyja el. Sosem hittem volna, hogy ennyire hiányzott az ölelése, az illata, az egész lénye. Ő, saját maga.

- Hiányoztál. Annyira nagyon hiányoztál. És bocsáss meg nekem, csupán csak egy idióta liba vagyok, aki egy kis időre elveszítette a lelke egy részét. - ömlenek belőlem a szavak, a mondatok, és csak ölelem. Beszívom az illatot, melyet oly régen nem éreztem, pont úgy, ahogyan az erős karok hihetetlen erejét sem.
Pár perc csupán, testeink elválnak egymástól, de a vibráló levegő tovaúszik, helyébe a boldogság jele vegyül.

- Őszintén örülök nektek. - jelentem ki az eljegyzésre reagálva, noha, fogalmam sincs, mikor került elő Barbi, de mit számítanak az ilyen csekélységek, ha James-t végre boldognak láthatom. Önkéntelenül is még nagyobb mosolyra húzódik a szám. - Örülök, hogy boldog vagy, Jamie.
Istenem, de rég hívtam így! Jamie, az én bolond Jamie-m, aki után ezerszer rohantam a folyosókon át, egy-egy fiúval történt veszekedése alkalmával. Komolyan, és őszintén. Tényleg hiányzott. Mikor felpofoztam, s elvesztettem, valami belőlem is kiveszett. Talán, az a cseppnyi boldogság, melyet a múltbéli időszak után még érezhettem. Most pedig visszakaptam vele együtt ezt is, és végre úgy érzem, hogy belül ragyogok! És tudom, most már minden jobb lesz, ezerszer jobb, mint volt.
- Most már jól vagyok. Végre! - nevetek fel. Nem akarom ecsetelni neki, hogy miken mentem keresztül az elmúlt hónapokban, nem akarom elrontani ezt a szép pillanatot, hiszen ez most csak róla szól. Senki és semmi másról.

Aztán hirtelen eláll a szavam, és csak kapkodom a levegőt. Amit mond, újra megrezdíti bennem a fájdalom húrjait. És persze a központi alak, természetesen a bátyám.
- Ezt ígértette meg veled? Istenem.. - fáj, hogy a testvérem elveszi tőlem a barátaimat, és bár tudom, hogy csak engem véd, mégis legbelül üvöltök. Nem, nem teheti ezt velem! Ők voltak velem életem azon szakaszában, míg Tristram nem volt velem, és képes lenne elvenni őket tőlem? Lassan rádöbbenek, hogy a bátyám talán azt sem tudja mi fán terem a szeretet..
- Én ezt.. - nem hiszem, mondanám, de elhiszem. A sok szörnyűség megtanította velem, hogy nem csak a szép, álomszerű dolgok történnek meg, és nem szabad az általam imádott személy fölé örök glóriát helyezni. Nem!
- Most mit fogunk csinálni, James..? - kérdezem bánatos hangon.
Naplózva

James Wolf
Eltávozott karakter
*****


• a farkas •

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #35 Dátum: 2012. 07. 30. - 15:45:44 »
+4


- Nem. – sóhajtom mosolyogva, még miközben karjaimba zárom. – Te bocsáss meg nekem. Én tehetek az egészről. – jelentem ki, azon nem is gondolkozva, hogy valójában mi, s hogy volt, mert már lényegtelen. Nem érdekel, hiszen minden újra rendben van. Nem érdekel senkit sem, hogy min vesztünk össze. Ami volt, az elmúlt. Lezártuk.
   El sem hiszem, hogy ennyi idő eltelt azóta. Sokkal, sokkal hosszabbnak tűnt, mint valójában, kimondva. Éveknek, nem pedig hónapoknak érzékeltem, most pedig mégis úgy beszélünk, úgy kezdünk viselkedni, mintha egész idő alatt rendben lettek volna a dolgok. Mintha nem történt volna semmi sem. Amikor azt mondták, hogy a barátságban nem számít az idő és a távolság, igazuk volt. Mert a barátok miután visszatérnek egymáshoz, ugyanazok lesznek egymásnak, mint voltak. Ezen pedig nem változtatnak a percek és a kilométerek. Ez magától nem változik.
   Akad azonban valaki, aki pár szóval, fenyegetésekkel el tud érni bármit. Nagyot nyelek, és keserű arccal nézek Gwenre. Látom arcán, mit érez, ugyanazt, mint én. Tristram ront el mindent, ahogyan régen is ő volt a bűnös kapcsolatunk romlása végett. Ha ő nem állna folyton közénk, nem lenne semmi gond. Nem értem, miért nem képes békén hagyni a húgát? Csak azt ne mondja nekem, hogy ő ilyen extrán gondoskodó szuperbáty! Én is jó testvére vagyok Abbsnek, mégsem koslatok folyton a nyomában, nem foglalkozok vele, kikkel barátkozik… egészen addig, míg rá nem talál McKenzie Hastings-re, akinek a zsebében mágikus fa helyett mágikus fű lapul.
   Kínomban halkan elnevetem magam, és nyúzott arcom felé fordul, véreres szemeim az övét célozzák, ahogyan megszólalok, hangomban az őszinte hitetlenség cseng. Reményvesztettség.
- Semmit, Gwen. Mégis mit csinálnánk? – kissé széttárom karjaim. Nyomorultul érzem magam, amiért ilyeneket ígértem Crassonak, de a múltat nem tudom megváltoztatni. Ehhez még az időnyerőt sem lehetne eleget forgatni.  – Amíg itt vagyunk, Tristram mindenről tud. Be kell tartanom az ígéretem, nem hagyhatom, hogy egyszer is rajtakapjon, hogy nem azt teszem, amit megígértetett velem. – szétnézek a lépcsőn, egy másodikos griffendéles kisfiú szomorúan battyog a lépcsőn, arcán komoly zúzódások éktelenkednek, szemei vörösek a könnyektől. Undorodó fintorom a kegyetlen halálfalóknak szól, akik képesek ezt csinálni az engedetlen diákokkal. A háború már a Roxfortban sem kímél minket, és ez csak egyre rosszabb lesz. Tekintetem visszafordítom Gwenre, most már határozott vagyok. Nem tehetjük meg. Nem tehetünk semmit. Nem csak rólunk van szó, itt nem csak a barátságunk a tét. Crasso-nak túl sok a jó lapja, túl sok a lehetősége. Jól tudja, mivel fenyegethet meg a legjobban, és tudom, hogy nem fog visszariadni, ha meg kell tennie.  – Ez nem csak a mi ügyünk. Ha nem tesszük azt, amit akar, másoknak is baja eshet. – bánatosan lehajtom a fejem. Nem tudok többet az arcára nézni. Nem megy. – Sajnálom. – ejtem még ki a szavakat, ajkaim megadó sóhaj hagyja el, s minden további szó, vagy köszönés nélkül kikerülöm a lányt, és folytatom utam felfelé a lépcsőkön. Lábaim gyorsan szedem, szeretném minél gyorsabban magam mögött hagyni ezt a szituációt, s úgy tenni, mintha még minden úgy lenne, ahogyan fél órával ezelőtt volt.
   Megfogadtam, hogy nem fogok megtörni. Megfogadtam, hogy mindig ellenállok.
   Most mégis üresnek érzem magam. Most mégis olyan, mintha feladtam volna magam.
   Most már tudom, mire gondoltál, Tristram. Remélem örülsz.
   Megtörtem.


Köszönöm a játékot! *-*

Naplózva


Gwendolyn de Crasso
Eltávozott karakter
*****


the Angel.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #36 Dátum: 2012. 08. 18. - 11:52:10 »
+2


Mintha a lelkem egy darabja a magasba emelkedne, úgy érzem magam. James mindig is nagyon sokat jelentett nekem, és hiába történt, ami történt, legbelül mégis úgy madart minden, ahogy régen volt. Csak magamnak nem mertem bevallani, hogy mennyire hiányzik, hogy nélküle nem teljes az életem.. És azt sem, hogy igaza volt mindenben, amit akkor nekem mondott..
Bár felesleges tovább firtatni a kérdést, hogy ki kit bántott meg jobban, s ki tehet mindenről, belül mégsem tudom lezárni ezt az egészet. Kell egy kis idő, míg begyógyulnak a sebek, és ha ilyen szempontból nézzük, lassan egy átlőtt, lyukas hordóra fogok hasonlítani. Csak hogy az sosem fog meggyógyulni. És ki tudja, lehet, hogy én sem.

- Hagyjuk a bocsánatkéréseket, megtörtént, de elmúlt. Inkább csak örüljünk a pillanatnak.
Annak, hogy lassan minden a régi lesz.. Tényleg? Valóban minden ugyanolyan tud majd lenni, mint azelőtt volt? Hiszen az egész életem egy csapásra megváltozott. Azt sem tudom, hogy jelen pillanatban hol állok, melyik oldalon. Sodródok az árral, próbálom azt tenni, ami a legjobb nekem, és mindenkinek. De nem könnyű. Sőt, rettenetesen nehéz. Mindenkinek más felel meg. Én pedig időnként nem tudom mit is kellene tennem, hogy szebbé s jobbá változzon a világom.
Ami valójában sosem fog olyanná válni, mint amilyennek kislány koromban elképzeltem. Hol van már a szivárványhíd, a szelíd pegazusokkal, ahol nincs rossz, nincs sötét, ahol mindenki jó, és csokoládéból vannak a fák. Milyen szép álom volt ez mindössze 4 évesen. Szeretnék újra kisgyermek lenni. Bár nem volt felhőtlen gyermekkorom, akkor mégis csak jobb volt, mint ezekben az ínséges időkben. És Tristram sem állt Tudjukki oldalán. Gyerekek voltunk. És nem féltünk semmitől és senkitől.
De most, ahogy egyre gyakrabban hallom, hogy a barátaim sem bíznak már bennem, mert félnek, hogy elárulom őket. Azt hiszik én is az Ő oldalán fogok majd állni, és örömmel szórom majd az átkokat s kínzásokat. De ők nem tudják milyen nehéz. Választanom kell azok között, akiket a legjobban szeretek. Akik a legfontosabbak nekem. Életem legnehezebb döntése lesz, az biztos. De ennek még szerencsére nem jött el az ideje. Még nem. Még..

Felkapom a fejem, ahogy kimondja a szavakat, melyek túl súlyossá válnak számomra. Az nem lehet, hogy pont mikor visszakapom, akkor újra elveszítsem. Miért teszi ezt velem a Sors? Amint pár percre boldog leszek, történik valami, ami visszaránt a bizarr, sötét valóságba. Mit tettem, hogy ezt érdemlem? Vagy így adja tudtomra, hogy belül romlott vagyok, hiába is próbálok segíteni az embereken. Mert próbálok. Igen, mindent megteszek, hogy egy picit is enyhítsem a fájdalmukat, a szenvedésüket. Mert részben én okozom azokat. Én is.
- De.. - nem jönnek a szavak a számra, így csak rázom a fejemet, és próbálok megoldás után kutatni. Megpróbálhatnám Tristram-ot rávenni, hogy oldja fel ez alól a hülye alku alól James-t, de vagy nem tenné meg, vagy megátkozná őt, amiért elárulta nekem. - Nem akarlak megint elveszíteni.. - könnyek úsznak a szemeimbe, és csorognak le az arcomon, szépen, lassan. Fájdalmasan. Égetnek, szúrnak, pontosan úgy, ahogy az egész életem.
De nem tudok mit tenni. Nincs elég erőm hozzá. Kimerültem. Elfáradtam. Vagy inkább, belefáradtam. Ahogyan abba is, hogy megakadályozzam a dolgokat. Talán így történhet meg, hogy csak nézek James után, nézem, hogyan sétál ki újra az életemből. Nézem, egészen addig, amíg már nem látok a könnyeimtől, majd lassan én is elindulok. Az ellenkező irányba. A Tristram születésnapjára szánt meghívókkal. Aztán váratlanul cselekszek. A földre szórom a lapokat, pálcámat rájuk szegezem, s remegő kézzel s szívvel, csak annyit mondok:
- Piroinito!



Köszönöm a játékot. szív    

A játéktér szabad!
Naplózva
Oldalak: 1 2 [3] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 05. 19. - 01:52:46
Az oldal 0.313 másodperc alatt készült el 36 lekéréssel.