Roxfort RPG

Múlt => Északi szárny => A témát indította: Mrs. Norris - 2009. 12. 23. - 18:59:38



Cím: Északi bejárat
Írta: Mrs. Norris - 2009. 12. 23. - 18:59:38
Az északi bejárat közvetlenül a veteményes kert mellett halad el, egy folyosón.
A bejárat két részre oszlik, egyrészt a belső, és hatalmas északi udvarra mutat, másrészt az iskola másik udvarára, mely a folyóhoz vezet.


Cím: Re: Északi bejárat
Írta: Gordon Esterhas - 2011. 02. 18. - 18:09:41
Seraphin Lamartin

----------------------------------------------------------
"Habár fölül a gálya, s alul a víznek árja,
azért a Víz az Úr!"

----------------------------------------------------------

Azt hittem, hogy menten felrobbanok. A düh úgy folyt végig a testemen, mint a forró víz. Legszívesebben ízekre téptem volna bármit, ami az utamba kerül. Izzott bennem a gyűlölet, s úgy éreztem, hogy semmi sem tud megnyugtatni. Egy dolgot tudtam kristálytisztán. El kell tűnnöm pár órára. Mindegy, hogy hova. Csak el innen. El ettől a hazug rendszertől, az idióta diákoktól, mindenkitől. Dühödten kitöröltem egy könnycseppet a szemem sarkából. Hülyeség. Még, hogy én vagyok a szűk látókörű. Minden azzal kezdődött, hogy a klubhelyiségben összeszólalkoztunk páran. Ám a végére csak én maradtam, s Des szemben nyolc önnön elméleteitől megrészegült griffendélessel, akik megszállottan hajtogatták a maguk igazát. Esélyünk sem volt. A vita azon robbant ki, hogy mit kellene tennünk, nekünk, akik ellenzik Voldemort hatalmát. Iszonyatosan megdöbbentő volt szembesülni azzal, hogy mennyi gyáva féreg van köztünk, még a Griffendélben is. Hánynom kell ha erre gondolok. Pár pillanat választott csak el attól, hogy egy életre megátkozzam valamelyiküket. Nincs olyan emberi gyengeség, amit jobban gyűlölnék, mint a gyávaság. Hogy valaki nem képes kiállni a nyilvánvaló igazságért, mert fél, hogy rossz szemmel nézik majd odaföntről a nagyok, az egy dolog. De hogy barátok között, Griffendélesek között ne merje vállalni, hogy ami itt folyik az botrány, és elfogadhatatlan, az egyszerűen vérlázító.
Remegtem az idegességtől, s a kezeimet annyira ökölbe szorítottam, hogy már szinte fehérek voltak. Nem érdekel ki mit mond! Nem érdekelnek a pontok sem! Ha mégegyszer meglátom azt a görényt, aki a leghangosabb, s legtámadóbb volt, beleátkozom a földbe. Aztán szedje ki onnan valaki!
Hirtelen befordultam a sarkon, s megálltam. Az idegességtől még mindig sokkal hangosabban vettem a levegőt, mint bármikor, ezért aztán nekidőltem az egyik ablakpárkánynak. Odakinn esett az eső. Valahol egy villám csapott be. Kisvártatva megzendült az ég is. Tökéletesen visszaadta a hangulatom. Csendben voltam. Hallgattam az eső kopogását az ablakon. Most hihetetlenül hiányzott Dumbledore. Ki akartam kérni a véleményét, a tanácsait. Mellette mindig pozitívabban láttam a jövőt. De ő nincs itt. Meghalt. Nincs többé. Egy villám szelte ketté az égboltot, s én beleborzongtam a mennydörgésbe.


Cím: Re: Északi bejárat
Írta: Seraphin Lamartin - 2011. 02. 19. - 00:34:16
Gordon Esterhas

--------------------------------------------
„Bátorság, tisztesség
A múlté lesz, messze száll;
A szégyentől elbújik
Fészkébe a vadmadár”
--------------------------------------------

*Nedvesedett a világ, a villámcsapás nyomán felpárologtak a lehullott cseppek és bár melegebb nem lett tőle, a levegő nehéz párával telt. Már délután óta, pedig akkor még hol járt a vihar, valahol kint a tenger felett gyűjtögette az erejét a kastély ellen. Bár nem láttam innen, a Fekete tó ilyenkor már bekebelezte a parti sziklák jó részét, megáradt vize ott hullámzott, ahol tavaszonta roxfortosok feküdtek és süttették magukat a nappal, a fúriafűz felé is jutott a vizéből, noha még nem mosta eléggé át ott a földet ahhoz, hogy elsodorja. Itt, a belső udvaron legalább szél nem volt, a nyitott ablakban ültem, az esőbuborékok pattogását figyeltem a kövezett területen, sötétzöld köpenyt kötöttem a talárom fölé, azon pihentettem a karom, ahogy felhúzott térddel ültem a hátamnak a kőfalnak vetve. Még fájt mozgatni az ujjaim, a bőr is kelletlenül vörös volt, és égett, jó volt, ahogy a hűvös levegő simogatta, egy megbicsakló varázsigének hála fél óráig hallgathattam a javasasszonyt. Ahelyett, hogy örült volna, hogy végre valaki nem a tanári kartól elszenvedett sérüléseit ment pátyoltatni meglehetősen sokféle csúfságnak elhordott, amit igen nehezen tűrtem, de mivel az én jobbulásomért dolgozott hagytam. Valamit, valamiért...
Ahogy meghallottam a lépteket megfeszültem hirtelen, nem mintha félnivalóm lenne a kastélyban, de az óvatosság nem árt, hiszen jómagam is vagyok rá az élő bizonyíték, hogy van itt olyan, ami veszélyes. A léptek nem neszeztek, hangosak voltak és gyalázkodóak, mintha a kövekbe akarták volna taposni a kínjukat, nyűgüket, aztán megtorpantak, zavarbaejtően közel hozzám, de mégis elég távol, legalábbis lelkileg, mivel nem vett észre, ami pedig nem a láthatatlanságomnak, sokkal inkább annak köszönhető, hogy ő nem figyel. Ennyire. Megdöbbent, elámít az, hogy hogyan csinálja, alaposan megbámulom a félhomályban vagy éppen félsötétben, aztán a vakító, fehér fényárban, ami összeugrasztotta a pupillám, a ziháló fiú ruhájába kapott a mellettem berohanó szél, a nyitott ablaktáblámat erőteljesen a kastély falának verte, a zajra nem rezzentem, de az álcámnak alighanem odalett, ezért megszólaltam, mielőtt ő kezdeményezett volna bármit.*
-Mi a fenét keresel itt?-*csak ilyen jó barátságtalanul, normális varázslógyerek ilyenkor laposkúszásban eltávolodik megérezve, hogy a jelenléte tökéletesen felesleges és nélkülözhető az időjárási viszontagságait élvező elfoglaltságomhoz, mi több, meglehetősen nehezményezett felzaklatott, indulatos kisugárzása és élettől motoszkáló jelenléte. Köveket akarok, villámokat, esőt, hideget, falakat, élettelenséget, nem vágyom erre a szuszogó elevenségre.* -Mintha egy asztmás pegazust hallgatnék.

//lesz ez még jobb is//


Cím: Re: Északi bejárat
Írta: Gordon Esterhas - 2011. 02. 19. - 13:55:01
Seraphin Lamartin

--------------------------------------------------
"Nem azt kell átformálni, amire nézünk,
hanem más nézőpontot választani."

--------------------------------------------------

A hangra felrezzentem. Hogy mi a fenét keresek én itt? Na, álljon meg a menet. Jobban szemügyre vettem a fiút, aki a homályban üldögélt. Mardekáros. Az utolsó ember, akivel ezek után találkozni szeretnék. Az utolsó. Lecsendesítem a bensőmben üvöltő haragot.
- Asztmás Pegazus? Hát ez aztán az offenzív magatartás cseszed! - vakkantottam oda neki - Ti mardekárosok mindig is híresek voltatok ékes szólásotokról! Csak nehogy véletlenül pofán találjalak csapni!
Minden düh, ami bennem volt, minden megkeseredettség, azt most mind erre a szerencsétlenre zúdítottam. Mi a halált keres itt? Minek járkál errefelé? Hogy merészel beleszólni a gondolataimba? Láttam, hogy szavaimra megmerevedik. De mielőtt még bármit is tett volna, a pálcám már a kezemben volt, s egyenesen rászegeztem. Nem szólt semmit, csak élesen figyelte minden mozdulatom.
- Egyébként is! - morogtam - Neked nem klubhelyiségedben kellene lenned? Annyira odavagytok azért a retkes pincéért, hát miért nem ott vagytok MINDANNYIAN! - a végén már szinte ordítottam. Igazából sajnáltam szegényt, hiszen nem tehetett róla, hogy pont most találkozott velem. Megszívta. Sikerült a legrosszabb, s legtámadóbb hangulatomban beszólnia nekem. Egyébként is honnan veszi a bátorságot? Mármint csak azért, mert Sziszegő neki mindent szabad? Vagy annyira aranyvérű, hogy úgy gondolja övé a folyosó? Pálcám hegyéből arany és vörös szikrák hullottak ki. Kicsit megráztam a fejem, mire a szikrák eltűntek. Mégis mit csinálok? Képes lennék megátkozni valakit csak azért, mert rossz napom volt?
Leeresztettem a pálcám.
- Bocs! - motyogtam, majd újra nekidőltem a falnak. Furcsa, hogy mennyire más lesz a világ, hogyha engedném, hogy a haragom irányítson. Például ezt a fiút itt haladéktalanul megátkoztam volna. Még arra sem lett volna ideje, hogy elővegye a pálcáját, már a földön fetrengett volna. S az az ijesztő, hogy nem hagytam volna abba. Még legalább négy-öt átkot beleküldtem volna miközben a földön van. Csak azért mert mardekáros, mert beszólt, mert rossz helyen volt rossz időben, s csak azért mert a hangja olyan irritálóan flegma. Mondjuk már csak ezért is megérdemelne egy vérszem rontást. Újra megdörrent az ég.


Cím: Re: Északi bejárat
Írta: Seraphin Lamartin - 2011. 02. 20. - 02:12:54
Gordon Esterhas

--------------------------------------------
„Nincs különbség köztünk,
Te is ugyanúgy be vagy zárva.”
--------------------------------------------

*A hév felcsap a szűk folyosón, becsapja az ablakot, megmelegíti a hideg köveket, összeborzolja a kedélyemet egy kurta pillanatra, nevetést ingerel a torkomba. Kapargat, édeskedik velem, muszáj halk, csendes hangom felkacagnom az esőszagú délutánban. Kilógatom a kezem a szemerkélő esőbe, miközben rámszegezi a pálcáját.*
-Gordon ezt nem gondolod komolyan. Behunyt szemmel se vagy nekem ellenfél, tudod-*halkan, nyugodtan fogom a hangom, amikor felismerem őt, mert a sötét sziluettje éppen olyan, mint bárki másé a kastélyból, de a hangja azért mégiscsak egyedi. A hang az felismerhető, hallgatom már hét éve minden elátkozott órán, amikor összezárnak bennünket valamilyen számomra teljesen érthetetlen pedagógiai megfontolásból a Griffendélesekkel. Továbbá ott vannak még a járulékos elfoglaltságok, mint legendás lények gondozása óra. Sokat láttam, sokat tudok, és ahogy én se ismertem meg elsőre úgy ő se, nem veszem magamra ezt a viselkedést személyes sértésnek, a sötétség és a zaklatottság számlájára írom. Milyen édes, milyen kedves dolog történhetett, amíg így kifordítja magából, a kaján öröm a legigazibb, legőszintébb, hiszen nem fertőzi irigység. A felém áradó dühét és haragját mint egy ócska rongyot rázom le magamról, de nem mozdulok az ablakból, gyerekek kezében veszélyes fegyver az a pálca, főleg hozzá nem értő gyerekek kezében.*
-Erre a modorra nincs bocsánat, miért alacsonyodsz a háztársaid stílusához. Tudsz ennél te jobbat is-*a szemem rávillantom, az égen haragosan lángoló villám türkiz visszfényén keresztül látom egy pillanatra az arcélét, és ez megint megmosolygtat. Milyen kiszolgáltatott, milyen esendő, milyen feldúlt. Leengedem az egyik lábam a kőpadlóra a párkány belső felén, magam is leválok a falról, a kezem a köpeny alá rejtem. Éppen a jobb kezem oda, pedig micsoda vissza nem térő alkalom egy párbajriposztra, de ez az alkalom már elszállt. Majd máskor veszek elégtételt pálcával és hatalommal. Lustán, halkan lépdelek közelebb, nem rejtegetem magam, épeszű ember odafigyel, ha egy Mardekáros közelít, feltéve, hogy még élni akar, céljai és elhivatottságai vannak ezen a földön.*
-Retkes pince? Odavagyunk érte? Ugyan Gordonka, beszéltél akár valaha is egyetlen Mardekárossal, hogy ezt így ki mered jelenteni? Hol marad a következetesség? Hol marad az éles ész, a bátorságod ugye nem a butaságod szinonímája, hogy elvakultan csapkodsz ilyen félmondatokkal, amiknek a fele mocsok, fele aljanépnek való bóvli szómulatság?-*az arany szikrák már rég nem izzottak a padlón, de még érezni véltem a melegüket, ahogy közelebb értem hozzá, ez már csak lépésnyi távolság, egy, esetleg másfél, ideje meghátrálni, ha nem akar undorító közelségbe kerülni egy magamfajtával, és aki menekül... az bizony gyáva.*
-Na és neked hol kéne lenned? Nem várnak melegen családias pajtásaid? Játszótérré változtattátok a klubhelyiséget? Ejnye-ejnye.


Cím: Re: Északi bejárat
Írta: Gordon Esterhas - 2011. 02. 24. - 11:44:51
Seraphin Lamartin

-------------------------------------------------
"A nevetés félelmetesebb fegyver,
 mint a kard."

-------------------------------------------------

Még mindig fújtattam az idegességtől, mikor meghallottam ezt a nyekergő, lusta hangot. Először nem tudtam eldönteni, hogy kicsoda, mivel még mindig a homályba húzódott. Csak hallgattam a fiú hangját, mely lassan úszott felém a levegőben. Nagyon hasonlított valakire, akit ismertem, de még nem tudtam eldönteni, hogy ki az. A biztonság kedvéért azért szorosabban markoltam a pálcám, készen állva minden eshetőségre. Amaz eközben tovább beszélt. Lassan elöntött egyfajta vak düh. Éreztem, ahogyan felforrósodik a pálcám vége. Mégis mi a francot képzel ez magáról? Hogy merészel jelzőkkel, s becenevekkel illetni? Bele kéne átkoznom őt a sárga fö…
Hirtelen megmerevedtem. Nem messze tőlünk becsapott egy villám. Egyetlen egy pillanatig világította meg a folyosót. Egyetlen pillanatra villant fel ellenfelem arca. De ez elég is volt. Belém hasított a felismerés. Ez a hang. Hát persze! A srác eközben még mindig beszélt, de közbevágtam. Egyébként hihetetlen, hogy tud valaki ennyit dumálni, mintha kissé feltűnési viszketegsége lenne.
- Lamartin? – kérdeztem óvatosan, miközben összehúzott szemöldökkel kémleltem az immáron újra homályba vesző arcot. – Te vagy az?
De már semmi kétség sem fért hozzá. Ő nyekergett felém eddig. Megkönnyebbülten felnevettem.
- Jajj, hál’ Istennek! – vigyorogtam – Már azt hittem, hogy tényleg komolyan kell vennem, amit eddig hallottam, meg hogy itt átkok fognak süvíteni meg minden, de csak Te vagy az!
Őszintén megnyugodtam most, hogy láttam ki áll előttem, sőt még jobb kedvem is lett. Semmi kedvem nem volt párbajozni egy mardekárossal, pedig eddig erre utaltak a jelek. Ideges voltam, és dühös, de mikor rájöttem, hogy Lamartin áll velem szemben, egyszeriben valami sztoikus nyugalom, sőt kuncogás vett rajtam erőt.
Seraphin Lamartin egyike volt azoknak az embereknek, akiknek ha a neve felmerült a Griffendél klubhelyiségében, akkor rohamosan megnövekedett a humor, a hangulat és a nevetés szintje. Nem egy alkalomra emlékszem, mikor Dessel, Izával, s többiekkel, sőt még Vikitriával is könnyesre röhögtük magunkat rajta. Néha már-már szinte sajnáltam is a srácot, de nem tudtunk mit csinálni. Lamartinnak hihetetlen érzéke volt ahhoz, hogy visítva guruljuk tőle a földön a röhögéstől. Egyszerűen nem tudtuk komolyan venni. Hát most is nézzék meg! Közben már kilépett a sötétből s lassan elindult felém. Úgy lépdelt, mint egy diktátor, s közben valami hihetetlenül mókás volt nézni, ahogyan azt a lesajnáló, lenéző kifejezést vette fel az arca. És a hangja… Háhhh… Hát az volt a legjobb mindközül. Szinte suttogott úgy beszélt, lustán, választékosan, fenyegetően, lenézően. Akár azt is mondhatnánk, hogy egy nagyképű fiú volt. Hogy flegma és irritáló. Egy olyan ember, akinek kényszeres feltűnési viszketegsége van, hogy valaki végre komolyan vegye. Talán itt volt a kutya elásva. Mi egyszerűen nem tudtuk komolyan venni Lamartint. Tehetett bármit, mondhatott bármit. Lehet, hogy ez másnak felért volna egy könnyed testi sértéssel, de mi csak dőltünk rajta a röhögéstől. Most is az a veszély állt fenn, hogy pontlevonással sújtják a Griffendélt. Félreértés ne essék, nem azért mert megátkoznám Lamartint, vagy mert összeverekednénk, neeeeem. Csendbontásért. Mert ha a srác ugyanígy folytatja a továbbiakban, akkor biztos valaki illetékes felfigyel arra, hogy ugyan mi a csuda folyik az északi bejáratnál, hogy ekkora a viháncolás.
- Lamartin hagyd már abba! – vigyorogtam – Ne csináld ezt velem! Úgy viselkedsz, mintha te lennél Voldemort Nagyúr! Minden, ahogy beszélsz, mozogsz…
Fülig ért a szám. Nem hittem volna, hogy így alakul ez az este. Úgy gondoltam, hogy kitombolom magam valahol, de ha ezt elmesélem a klubhelyiségben… Nem bírok majd eljutni az ágyamig a nevetőgörcstől. Főleg ha Des is ott lesz, nálánál jobban senki sem tudta utánozni, és kifigurázni Seraphint. Mindig visítottam a röhögéstől, ha őt láttam.
- Tudod, igazából köszönettel tartozom neked! – mondtam, miközben a nevetéstől könnyes szemeimet törülgettem – Ha te nem vagy, akkor még mindig tombolnék.
Újra felkacagtam. Isteni ez a gyerek. Talán elő kéne terjesztenem valamiféle címre. Seraphin Lamartin, az iskola mókamestere. A Szóvicces Sziszegő! Háhhhh…. Marha jó. Majd mondom Izának. Elindítunk valamiféle vírusmarketinget. Lamartinra néztem. A pálcámat még mindig a kezemben szorongattam, s most jöttem csak rá, hogy minek? Ugyanmár. Lamartin lenne az utolsó ember az egész földön, akitől tartanék. Habár hallottam róla, hogy iszonyatmód bizonyítási vágya van, meg hamar elő kerül a pálcája, de nem igazán izgatott. Fogtam s a farzsebembe csúsztattam a saját pálcám, majd vigyorogva fordultam felé.
- És mi járatban, mi járatban errefelé? Beszélgessünk! – kuncogtam. A vihar elállt, s már csak az eső verte lágyan az ablakot. Alig vártam már, hogy visszatérhessek a klubhelyiségbe. Függetlenül mindentől, ami ma ott történt, meg akartam osztani mindenkivel a Seraphin gegsorozat legújabb részét.


Cím: Re: Északi bejárat
Írta: Seraphin Lamartin - 2011. 02. 25. - 20:41:29
Gordon Esterhas

--------------------------------------------
„Furcsa menekülés, amit látok,
Az engem nem érhet el.”
--------------------------------------------

*Minden vihar elcsendesedik egyszer, kifutja a maga idejét, megunja, hogy égzeng, villámlik, dühöng fúriahevesen, és noha akkor úgy látszik, mintha soha nem akarná abbahagyni, valójában teljesen logikus, hogy ami ilyen erővel és hévvel bír, az igen-igen rövid idő alatt ki fogja futni magát és elhal, elfekszik, megsiratja önmagát. A főnixképesség az egyedi és halandó varázsló sajnos nem bír vele nem tudunk megújulni, így csak az égés jut, a lángolás ezeknek a szerencsétlen Griffendéleseknek is. Van bennük tűz. Vitathatatlan. Csapkodnak, erőszakos harsánysággal, színekkel, fényekkel, hangokkal, haraggal, vihogással, lázongással, bírnak a képességgel, a rombolóerővel, amivel egy vihar is. Szürke felhők nyomóerejével, elmosnak, lemosnak dolgokat maguk körül, le-lecsapnak, kiszúrnak maguknak embereket, rendszereket, amiket aztán megváltoztatják, megforgatják, újraalakítják, de... aztán kiégnek gyorsan, elcsitulnak, suttogássá fakulnak, és gyorsan elhalnak. Gordonka is ég, égni fog, még egy darabig, aztán elfújja a szél, mint a felhőket.*
-Hét év után úgy vélem ennél fürgébben is megismerhetnél, minekutána majdnem minden órán összezárnak veletek-*kerülöm a „fajtátok” szót, legalábbis addig, amíg elteszi a pálcáját. Miután ez megtörténik már egyenlő felek leszünk, így indokolatlan előnnyel bír, de akkor már neki is éppen annyi idő lesz fegyvert rántani, mint nekem. Azután pedig már győzne a rutin, az aljasság, leleményesség, vagy a vaktában lecsapó vihar. Kár lenne az aranyvérért, ha kárt tennénk egymásban, mert a családok úgyis egyre csak halnak ki. Bár Gordon alighanem már annak a generációnak a tagja, amelyik félvérrel fogja a családját szennyezni, ne adja Merlin muglival, ami módfelett elkeserítő, nem mintha az én foglalkozásom lenne az egyéb aranyvérűek pátyolgatása és felvilágosítása, hogy mi lenne a megfelelő viselkedés, mivel jómagam sem vagyok megfelelően tájékozott a témában. Sajnálatos módon a vérvonalfrissítés módozatai a legkevésbé se hangolódnak össze az érdeklődési körömmel.*
-Csak én-*enyhén felvonom a szemöldököm, azért van olyan kifejezés, ami ellen még én is kifogást emelek, még ha csak egy ilyen alak is veszi a szájára, függetlenül attól, hogy velem kapcsolatban használja. Az alapvető beszélgetési illemszabályok közé tartozik a „csak” szónak a mellőzése, ahogy nem beszélünk tárgyként a varázslókról, nem illetjük állatkanevekkel őket. Igen, esetlegesen én is megszegem némelyiket, de mivel beszélgetési illemszabályokról van szó, beszélgetni pedig csakis egyenrangúakkal lehet, elém pedig a legritkább esetben kerülnek ilyen egyenrangú személyek, azt hiszem ez elnézhető. Sőt, bocsánatos bűn, nem is bűn.
Átkok süvítése, nosztalgikus hangulatáradattal kápráztat, szó szerint, színesen és fényesen, de eközben nem kalandozom el, figyelek a fiúra, mielőtt ténylegesen tombolni kezd.*
-A nagyúr?-*igazi düh villanhat a tekintetemben, éktelen harag, undor, a félhomályban aligha látja jól, és aligha figyel, mint ahogy a gondolatait se válogatja meg. Hátralépek, inkább én, egy vállrándítással lerázom magamról ezt a gyalázkodást.* -Ó igen, te bizonyára tudod, hogy viselkedik az a bizonyos, Mirol beavatott, nem is vonom kétségbe a szaktekintélyed, de ha még egyszer hozzá mersz hasonlítani Gordonka, akkor javaslom gyorsan találj vissza a tomboló hangulathoz, mert szükséged lesz rá-*nincs fenyegető a hangomban és mégis. A szavak csendesen, simán, kellemesen gördülnek egymás után, összecsengenek a hangok, nem kapkodok az indulattól levegő után, nem ráncolom a képem rosszalló fintorba. Hátralépek, egészen hátra amíg egy vonalba kerülök megint a nyitott ablakkal, a belső, széles párkányra ülök, sérült kezem az ölembe veszem. Hova fajultak a hősies oroszlánok, ha a Sötét Nagyurat használják viszonyítási alapnak, boldogot, boldogtalan hozzá igazítanak. Mit láttak belőle, mit tudnak róla, amit én nem? És szerencsére, hogy nem, éppen elég az, hogy apám kerüli a megbélyegzést, számomra csak annyi a feladat, hogy igazodjam megszállott iskolatársaim ritmusához, gondolkodásához, arany középúton. Arany út, aranysárkány, aranyirány, az alkimisták aranya, fénylő kincs, láthatatlan, foghatatlan, bölcsek köve, ami nem tesz bölcsebbé senkit.*
-Milyen szerencse, hogy találkoztál velem. Egy tombolás igencsak ártana a kastélynak, így is alig győzi kiszolgálni azoknak az ámokfutását, akiknek valami kontár pálcát adott a kezébe. Nem árt, ha minél kevesebb ilyen van, még a végén leomlanak a falak és nem lesz hol tanulniuk azoknak, akiknek lehetne még mit elsajátítani. Persze neked már nincs szükséged rá igaz?-*mosolygok, mintha elfújták volna a korábbi haragot, hogyne mosolyognék, olyan helyzetbe érkeztünk, amikor már egy Griffendélest se lehet anélkül cukkolni, hogy az ne fedezze magát Tudjukki nevével.* -Te már kész vagy, tombolhatsz, rombolhatsz... beszélgethetsz?-*halkan felnevetek, kurtán, az eső is elnyomja szinte, ami nyirkos függönyként ereszkedik le mellettem az udvarban.* -Beszélgetni? Miről akarsz beszélgetni? Nem várnak a pajtásaid, így, hogy már megnyugodtál és nem teszel kárt bennük bájos mártírom? Micsoda önfeláldozás, hogy inkább vállalod a folyosón való céltalan rohangálást, mielőtt esetleg összecivódnál velük... nem bírná el a lelkiismereted, igaz?


Cím: Re: Északi bejárat
Írta: Gordon Esterhas - 2011. 07. 05. - 10:54:00


SERAPHIN LAMARTIN

Szótlanul állok egy darabig, majd az ablakpárkány nyirkos kövét kezdem el kapirgálni.
- Lamartin! - kezdem - Te most mi a fenéről beszélsz?
Semmi támadó nincs a hangomban, inkább nem tudom hová tenni a hallottakat. Úgy érzem magam, mint aki egy hintalót akarna járni tanítani. Tök fölösleges. Mint ahogyan ez a találkozás is, illetve ez az egész beszélgetés. Egyáltalán miért nem hagytam itt, mikor először megszólalt? Legalább folytathatta volna az elmélkedését, amit elkezdett. Az eső már rég elállt, lassan kezdett kibújni a nap is, én meg kezdtem egyre jobban unni magam. Milyen hülyén nézhetünk ki, hogy itt állunk egymással szemben és szofisztikai magaslatokba emeljük a vitánkat. Mármint inkább Seraphin. Hihetetlen, hogy mit ki nem tud csavarni a mondataiból.
-  ... de ha még egyszer hozzá mersz hasonlítani Gordonka, akkor javaslom gyorsan találj vissza a tomboló hangulathoz, mert szükséged lesz rá - erre a mondatra felkapom a fejem. Elvigyorodom. Újra. Sokadszorra.
- Most is pont ugyanúgy viselkedsz! - vetem oda neki, és nekidőlök a falnak. Gordonka... Mit becézget ez? Sose hallottam Malfoytól, hogy le "harryke"-zte Pottert, pedig ők aztán esküdt ellenségek. Meg ez a hihetetlenül giccses szónokiasság, amivel kommunikálni szokott. És még csodálkozik, hogy nem veszik komolyan az emberek? Most is ott röhécsel magában a folyosó félhomályában. Közben végiggondoltam, hogy végül hogyan is jutottunk el idáig. Igen, összevesztem néhány griffessel, de ugyanmár, ettől még nem lettünk ellenségek. Nem is tudom, hogy mit dühöngtem is össze meg vissza. Halványan elmosolyodtam. Mintha az időjárás is pontosan végigkövette volna a hangulatváltozásomat. A vihar lassan elült, a nap pedig lustán nyújtózva ki-kibukkan a felhők mögül. Csend van, és az eső frissítő illata betölti a folyosót. Azt is mondhatnám, hogy kifejezetten jó itt, ha nem álldogálna előttem Lamartin. Még mindig beszél. Ez hihetetlen. Osztja az észt. Fel kéne terjeszteni a Mágiaügyi Minisztériumba. Fantasztikus politikus válna belőle. A semmiről is órákat tud beszélni, a legapróbb kis részleteket is hatalmas óriássá tudja változtatni, és képes arra, hogy lyukat beszéljen az ember hasába. Az a helyzet, hogy fogalmam sincs mi járhat Lamartin fejében, mármint mire számít? Hogy egyszer csak összetörök lelkileg és a lábai elé vetem magam, hogy erkölcsi magaslatokba emeljem, és ő Morpheus lágy öléből köphessen savat az arcomba? Lehet az kéne, hogy egyszerűen odamegyek hozzá, és betöröm az orrát. Akkor meg csak pisloghatna. Az átkaitól nem félek. Ez az egész csak egy játék, és nem ő a játékmester. Már az elejétől fogva tudnom kellett volna, hogy csak játék, hiszen nem lehet őt komolyan venni. Talán akkor nem is dühöngtem volna. No, de mindegy.
- Beszélgetni? Miről akarsz beszélgetni? Nem várnak a pajtásaid, így, hogy már megnyugodtál és nem teszel kárt bennük bájos mártírom? –
Hirtelen azt hiszem, hogy leesik az állam. Már megint egy olyan motívum, amivel nem tudok mit kezdeni. Legszívesebben színpadiasan körbenéznék, és széttárnám a kezeim, hogy „Mi az istent hord ez itt össze?”. De nem teszem. Elég ha a társaságból egyikünk a ripacs. Ez a mondat már annyira groteszk volt Lamartintól, hogy nevetni sincs kedvem.
- Bájos? Bájos mártír? – nézek rá, majd sötéten elmosolyodom – Méghozzá a „TE” bájos mártírod?
Lassan megcsóválom a fejem.
- Komolyan Lamartin, ha nem tudnám, hogy fiú vagy, azt hinném, hogy lány!
Egy fiú egyszerűen nem beszél így. Még a társaival sem, az ellenségeivel meg NANÁ, hogy nem. Minden hitelességét elveszíti. Keserűen elmosolyodtam. Vége. Végeztem vele. Fogom magam és megyek. Egy percig sem akartam tovább maradni. Nem érdekeltek a csípős visszavágásai, megjegyzései és „hihetetlenül elmés” észrevételei.  Ő csak egy bohóc. Egy fura bohóc, tettem hozzá magamban.
Már azon voltam, hogy hátat fordítok neki és elindulok, amikor lépteket hallottam közeledni. No, ezt még megvárom, gondoltam, majd elvigyorodtam. Hátha lesz társaság.


Cím: Re: Északi bejárat
Írta: Vikitria Mirol - 2011. 07. 05. - 12:43:16
Férfiak...


Fáradt vagyok és nyűgös. Utálom az Ilyen napokat, és még jobban utálom, hogy be van borulva és esik. Miért kell esnie? Igaz, az előbb, mintha már kisütött volna, de akkor is… De így is tökéletesen tükrözi a hangulatomat időjárás. Vagy inkább én idomultam hozzá? Lényegtelen. Csak legyek már végre a pihe-puha ágyacskámban, és hagy hajtsam végre a le a fejemet. Persze, amilyen mázlista vagyok, ez még egy darabig nem fog összejönni. Az előbb is… Két másodévest küldtem büntetőmunkára (mert én megtehetem), mert vizeslufi csatát játszottak a folyosón… Nem elég nekik, hogy kint szakad az eső? Ha mindenáron el akarnak ázni, akkor menjenek ki a szabadba! Persze nem lett volna gond a játékukkal, ha az egyik nem olyan szerencsétlen, hogy nem messze tőlem találja el a falat…
Zengett tőlem a folyosó. Nem érdemes az Iskolaelsőt felhergelni a rossz napja van. Főleg mostanában, mikor így is pattanásig feszültek az idegeim. De ez a mai nap… Reszkessen tőlem mindenki, mert házi sárkánnyá változtam.
Tudom magamról. De nem sokat teszek ellene. Nem is akarok. Aki belém botlik így járt. Nekem is kijár egy kis zsémbeskedés és hiszti. Nőből vagyok! Ennyi jár nekünk!
És persze hogy belefutok egy újabb csodás párosba…
Már messziről felismerem őket. Gordon és Lamartin… Csodás… Nincs kedvem pálcát rántani rájuk, azaz nagyon ajánlom nekik, hogy ők se tegyék míg oda nem érek, mert akkor nagyon megemlegetik. Elegem van a Mardekár és Griffendél állandó összecsapásaiból, és hogy képtelenek elmenni egymás mellett a folyosón. Merlin szerelmére, nem vagyunk már gyerekek! Hagyjuk már abba ezt az idétlen háborúzgatást… azaz hagyják abba ők! Engem már rég nem érdekel. Nekem már csak felesleges nyűg a nyakamon. Mert kinek van emiatt plusz munkája? Persze, hogy nekem… Köszi, James… Igazán megtisztelő, hogy kineveztettél Iskolaelsőnek… Imádom…
- Mi folyik itt? – kérdezem, mikor odaérek hozzájuk.
Végig mérem mindkettőt, egy „na nektek is ma kellett egymásba futnotok” tekintettel. És szóhoz sem hagyom jutni őket. Nem érdekel a magyarázkodásuk. Vagy közlik, hogy semmi nem történt, csak beszélgetnek. Na persze… mert úgy ismerem őket… Vagy azonnal a másikat kezdik szapulni. Ahhoz pedig semmi kedvem. Nem érdekel a problémájuk, oldják meg magukban. Mindenki képes rá. Legyenek ők is.
- Nincs jobb dolgotok? – Gordonra nézek – Tudod, mennyire örülnék, ha egyszer nem hallanék rólad semmit?
Na, igen… Gordon sem az a típus volt, akit messziről került a baj. Már ebben az évben is elkaptuk párszor ezért meg azért. És persze ki tartja érte a hátát? Én… Mivel benne a csapatban…
- 10pont a Griffendéltől, hogy elmenjen végre a kedved az örökös szabályszegésektől. És nem érdekel, ha épp most nem történt semmi.
A Mardekárosra nézek.
- Ez rád is vonatkozik Lamartin. És még 5 mert biztos vagyok benne, hogy be akartál szólni. És legyen még 5, mert tudom, hogy ezt úgy sem hagyod szó nélkül.  Azaz 20pont a Mardekártól. És mindketten menjetek a saját dolgotokra…


Cím: Re: Északi bejárat
Írta: Seraphin Lamartin - 2011. 09. 09. - 21:14:15
Vikitria Mirol & Gordon Esterhas

*Nem érti. Hát persze, hogy nem érti, én se érteném, ha nem akarnám megérteni. Vagy nem is akarom. Hihetetlen, ahogy ott áll, kapargatja a követ, mint egy gyerek, hatalmas szerencsétlenség. Olybá fest Longbottom lassan, de határozottan végigfertőzi a griffendélesek, amíg olyanok nem lesznek, mint ők. Lassúak, tehetetlenek, értetlenek, a nyelvükre bénult szavak felett bután bámulók, akik aztán pálcát rántanak, igazából azt sem tudják, hogy miért, mivel nem értettek semmit, de már csak a miheztartás végett is. Gondolatok ragadnak meg benne. Félgondolatok. A legértéktelenebb persze a közlésből. Elémveti a válaszát rá.*
-Te remekül tudod-*hagyom rá unottan. A Sötét Nagyúr és az én viselkedésem, ezt a kapcsolatot alighanem nem csak én, de ő is sérelmezné. Egyáltalán, miként viselkedik a Nagyúr? Mit csinálok, ami bármiben közelíthet ahhoz a viselkedésformához, amit Gordon, a valami bizonyára hihetetlen fekete-mágus ismerettségi tapasztalata alapján feltételez? Nem tudom biztosan, de nem igazán ismerek fel magamban egyetlen olyan tulajdonságot sem, ami hasonlatossá tehet egy vezető, agresszív, kegyetlen feketemágushoz, persze én abból a koncepcióból indulok ki, hogy a Nagyúrt veszélyesnek, potenciálisan hatalmas erők birtokosaként kezelem. Ennek a felismerése érettebb gondolkodást jelez, mint amit egy griffendélesről feltételezni érdemes. Meddő kérdés volt. Hiszen hasonlítok rá, valóban. A Gordon-félék szemében olybá tűnik, hogy teljesen mindegy a részleteknek.*
-Milyen elmés reakció Gordonka-*mondom fanyarul, felismerve, hogy mégis mibe akadt bele a pálcája, rátéve neki még egy lehetőséget arra, hogy legyen min hüledeznie, és mit mesélnie a kispajtásainak, legyen vele boldog.* -Roppant elegáns és hatásos, egészen kifejező, csak még nem döntöttem el, hogy ostobábbnak tűnsz-e tőle, vagy elnézhető...-*és itt meg is szakad a latolgatása a dolognak, amikor új versenyző érkezik, új léptek hallatszanak, mi több, a nap is ránk süt, kénytelen vagyok észrevenni, hogy iskolaelső közelít. Nem mintha Malfoy jobb lenne, de Mirolnál ő sem lehet rosszabb. Féloldalasra kényszerített mosollyal várom be, és a roppant elmés kérdés hallatán már nyitnám a számat, de aztán inkább hagyom kiosztani Gordont, legyen meg a boldog, családi összejövetel és problémaforrás, amin aztán megint lehet majd dühöngeni, és engem szórakoztatni. Mikor aztán hozzám fordul némiképpen felvonom a szemöldököm.*
-Drága Vikitria, mi éppen a magunk dolgát intéztük itt, amikor kegyeskedtél közénk ugrani valamilyen érthetetlen konfliktusmegoldó ösztöntől hajtva, holott magunk is megoldottuk volna. Talán inkább úgy volna logikus, hogy te menj a magad dolgára, hiszen mi eddig is itt voltunk-*szinte ártatlan, lusta javaslat, ha már egyszer úgyis levonta a pontot és előre elkaszálta a lehetőségeit, akkor élek a felkínált ötlettel és nem hagyom szó nélkül. Legyen neki is jó napja, úgyis erre vár. Ellököm magam a faltól és megkerülöm.* -Mindazonáltal, viszlát.
*Biccentek, ha máshol nem, órán még biztosan látom mindkettőt. Majd akkor visszanyerem a pontokat, amikért Vikitria úgyis lusta megfelelni a tanároknak. Jobb lesz, ha visszatérek a klubhelyiségbe óra előtt.*


Köszönöm a játékot!


Cím: Re: Északi bejárat
Írta: Kareem Whittman - 2011. 12. 11. - 11:48:32
Kinek: Armiella Smith;; Szószám: 840;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene:-;;

Az északi bejáraton keresztül közelítve a Hugrás lakrész felé, Karr kikerül néhány Mardekárost. Először életében ad nekik igazat. Nagy hülyeség volt a kígyókat összeengedni a többiekkel. Mind a négy ház megsínyli ezt a fura döntését az igazgatóságnak. Először még látta benne a viccet, de mára már nem élvezi. Egyrészt egy csomót kell várakozniuk miattuk a sasnál, mert persze a Mardekárosok nem engedik oda a többieket, hogy megfejtsék a furmányos kérdéseket, így mindenki ott toporog, míg az egyik okosabb ki nem találja. Eleinte ez vicces volt, de már nagyon unalmas és rabolják az idejét. Ő hét év alatt kitapasztalta már a dolgot és viszonylag gyorsan bejut a toronyba, de így, hogy nem engedik oda csak fővesztés terhe mellett, elég idegesítő tud lenni. Aztán az elején még apró kis kiszúrásokkal örvendeztették meg a vendégeket a Hollósok, de aztán néhány Mardekáros túl komolyan vette ezt és volt néhány sérülés is belőle. Így Karr is letett a további terveiről ezekkel kapcsolatban és most már csak bosszankodott azon, hogy melyik idióta tette tönkre a Kígyófészket. Most viszont a sárgákhoz közelít és Armiellát szeretné kikönyörögni onnan egy kis cseverészésre. Jó volta Roxmortsos poén, még mindig beszédtéma és nagyobbnál-nagyobb baromságokat hall Pitonnal kapcsolatban. Büszke Ellára, elmenne hozzá tanítványnak. Az más kérdés, hogy Lucindáról is érdeklődne, ha már összehozta a metamágussal a sors. Azt nem kérdezte még meg, hogy mikor korrepetál Lamartinnal, de bízik benne, hogy szerencséje lesz, és nem most. A galleonok is régóta nem izzottak már fel, nem is érti, sőt inkább fél, hogy valami bajuk lett Hermionééknek. Persze nyilván nem, mert akkor Harry feje már az iskolakapun díszelegne, és már rég felbolydult volna az egész kastély. Egy újabb fordulót vesz be, és meglátja a hordókat, amivel a Hugrabugra lehet bejutni. Kopogás jó helyen, jó ritmusban. Sokan megpróbálkoztak vele és sokan pórul is jártak. Persze ki lehet figyelni, ha valaki ravasz, de ki a franc akarna bemenni oda, és minek? Karr félreáll és figyeli a ki és bemenő forgalmat. Érdekes, hogy be kell mászni egy üregben, de elég stílusos, illik a borzhoz. Csak hát nem mindegy, hogy egy tizenegy éves mászik, vagy mondjuk egy tizenhét. Lát néhány idősebb Hugrást, aki morcosan közlekednek át az üregen, de meglepetésére a legtöbben élvezik ezt. ~Persze, Hugrabugosok. Ők elég… furcsák. De sokszor viccesek, így maradhatnak.~ mosolyodik el saját gondolatain a kosaras. Armiella bájos fejecskéje még mindig nem bukkan fel, pedig írt neki egy sürgető levelet, a kosáredzésről kapcsolatban és arról, hogy beszéljenek. Persze ez csak ürügy volt, igazából csak társaságra vágyott Joshua, pedig beletemetkezett valami kísérletébe. Általában ez Karrt is feldobja, de ma kissé fáradt és inkább egy kis beszélgetésre vágyik. Kifújja a levegőt, úgy dől neki az ódon köveknek, felülről pedig Hugrabug Helga figyeli a fejét rázva egy portréról. Karrnak kezd fogyni a türelme, de mégiscsak Elláról van szó, így ad neki még egy pár percet, el is bóbiskol egy pillanatra. Egy újabb lány érkezik, méghozzá egy egész szép vörös hajú leányzó. ~Ó, de kis aranyos…~ a fiú gondolatai elárulják őt és mosolyogva követi a lányt, aki a sarkon visszafordulva még rá is kacsint. Karr már utána menne, de sajnos meg van kötve a keze, nem akarja itt hagyni Ellát, mert tuti most jön. A lányok értenek az időzítéshez, ha kellemetlen helyzetbe kell hozni a férfiembert. Újabb sóhaj hagyja el ajkait, ahogy visszafordul a Hugrabugos bejárat felé.
- Na, még egy perced van drágaság, aztán Kareem bácsi elhagyja az odútokat. – suttogja maga elé és ellöki a testét a faltól. Le is telik az egy perc és már szedné is a lábait vissza a Hollós toronyba, mikor valaki megkocogtatja a vállát. ~Remélem nem egy Mardekáros, aki épp kiszúrt, mert olyan kedve van.~ pánikol be egy pillanatra, de aztán szép lassan megfordul. A rőt hajú lány az, aki az előbb a kacsintásával és mosolyával ajándékozta meg Karrt. A fiú megköszörüli a torkát és a mosolyra húzódó ajkaival beszélni kezd.
- Szia! Találkoztunk már? Nem vagy ismerős nekem. – sajnálkozó arcot vág Kareem, de gyorsan figyelmezteti magát, hogy miért is jött. Még csak az kéne, hogy Ella félreértsen valamit, vagy épp Lucinda másszon elő az alagútból.
- Armiella Smith-re várok, nem tudod, hogy bent van-e? Nem mintha nem örülnék csinosságodnak, csak fontos megbeszélni valóm lenne vele. – tudja Karr, hogy ezzel vége is az ismerkedésnek, mert minden lány arra gondol, hogy a metamágus és közte biztosan van valami. Csak másodpercek kérdése, és itt hagyja őt a vörös, de meglepetésére a másik méregetni kezdi, huncut mosollyal a szája szegletében. ~Vajon miért nem megy el? A Hugrabugosok nagyon furák. A legtöbben biztosan félreértenék az előzőket. Ráadásul most kivételesen tényleg jobb lenne, ha itt hagyna, Armiella tuti, hogy itt van valahol és figyel.~ gondolatai kivetítéseként gyorsan az odú felé is pillant, de szerencséjére senki se jön ki onnan, egyedül vannak. Valami nagyon ismerős a lányban, de Kareem nem jön rá, hogy mi. Talán egy illat, a hamis mosoly, vagy egy mozdulat? A fiú nem tudja, a lány meg még nem szólal meg. Kicsit kezdi kényelmetlenül érezni magát, az ujjai dobolni kezdenek a lábain és rimánkodik Merlinre, hogy ha esetleg Ella a közelben is van, ~Lucy semmiképpen sem legyen erre!~

Megjegyzés: Hagytam neked egy kis teret. xD ;;


Cím: Re: Északi bejárat
Írta: Armiella Smith - 2011. 12. 11. - 22:12:32
Kinek: Kareem Whittman;; Szószám: 458;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt (http://www.youtube.com/watch?v=08e_MSuJC3w);;

(http://28.media.tumblr.com/tumblr_lbmg4a8Yjo1qbp5dxo1_500.gif)

Valami fontos dolog miatt akart beszélni velem ma Karr. Reméltem, hogy nem akarja lemondani a kosáredzést teremhiány miatt. Mert már nagyon készülünk rá Lucyval. Szegényem teljesen beleélte már magát, hogy mehet. Raádásul végül sikerült ráimádkoznom azt a mugli sportfelsőt is, ami kiemeli nőies alakját. Kár lett volna, ha elmarad az edzés és nem sikerül elámítania a fiúkat. Amikor kidugtam a fejemet a klubhelyiségből és kimásztam az alagúton át a folyosóra egyből megpillantottam a kékes-feketés ruhában a falat támasztó hollóhátas fiút. Az ősöm fejét csóválva figyel minket egy portréról, mire pajkos mosoly gyúl arcomon. ~Miért ne tréfálhatnám meg?~ Teszem fel magamnak a kérdést, de momentán semmi ellenérv nem jut eszembe a dolog ellen.

Elindulok felé, majd mosolyogva teszek úgy, minthogyha nem is miatta érkeztem volna. Ám a sarkon visszafordulva még rákacsintok, kihívóan és játékosan. Remélem, hogy leveszi a dolgot és követni fog. Még hallom, hogy motyog valamit maga elé, majd néhány perc elteltével már elindul visszafelé a Hollóhát tornyába. Nem ugratom tovább, odamegyek hozzá és megkocogtatom a vállát. Azt hittem ilyen közelségből már felismer, de csalódnom kellett. ~Igaz, hogy más a hajam és a szemem színe, de azért igazán felismerhetett volna.~ Úgy gondoltam ezek után némi büntetést érdemel. Így mosolyogva és türelmesen hallgattam a magyarázatát. Rosszallóan szaladt fel a szemöldököm, amikor közli, hogy nem vagyok ismerős neki.

Huncut mosollyal méregetni kezdem, had érezze magát zavarban. Végül aztán megenyhülök és megszólalva leleplezem magam előtte.
- Nem, már nem vagyok odabent. Vagy szerinted ennyire nem áll nekem jól a vörös Kareem? Szerintem jól megy a zöld szememhez. - Vigyorgok rá, majd egy pillanat erejére ismét szőke és kékeszöld szeművé válok. Aztán ismét visszaöltöm a mai napi színeimet, miközben várom a reakcióját. Somolyogva nézem, ahogy remélhetőleg megdöbbentem és már várom, hogy eltátsa a száját is. Legalábbis többnyire efféle reakciókat szoktam hasonló esetben kapni másoktól. – Egyébként miért akartál velem beszélni? Ugye nem akarod lemondani az edzést? Lucy már nagyon várja. - Terelem másfelé a beszélgetés fonalát.

Remélhetőleg az, hogy a barátnőmet felemlegetem pozitív választ fog eredményezni és a hollóhátas fiú meggondolja magát. Már, ha egyáltalán ezért hívott ide és nem valami más okból kifolyólag. Mondjuk, én el sem tudom képzelni, hogy mégis mi másról akarhatna beszélni a kosárlabdáról. Most már azt is eltudtam képzelni, hogy nem is a kosárról, sokkal inkább Lucyról van itt szó. Kareem elég félénk fiúnak tűnik az eddigiek alapján ahhoz, hogy ne merjen nyíltan rákérdezni erre, ha tényleg érdekli. El nem tudtam képzelni, hogy vajon tőlem vagy Lucytól fél. Bár én látványosan kerültem mostanság, hiszen azért mégiscsak elcsattant csók köztünk és nem akartam, hogy esetleg többet kezdjen el képzelni a dolgokba, mint amilyenek valójában. És fenn állt a veszély, ha túl sokat lát, még a végén érezni is kezd irántam valamit. ~Vajon ezért hívott ide? Hogy megbeszéljük a történteket?~


Megjegyzés: Sorry, hogy ilyen rövid lett. ;;


Cím: Re: Északi bejárat
Írta: Kareem Whittman - 2011. 12. 12. - 22:14:38
Kinek: Armiella Smith;; Szószám: 604;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene:-;;

A vörös leányzó nem volt ismerős, bár mintha valamit megmozdított volna benne, valami emléket. Csak Karr nem tudott rájönni, hogy melyiket. Nemigen beszélgetett még rozsdahajú lányokkal, de elgondolkodtató volt mégis a dolog. Ráadásul a lány láthatólag visszafogta magát, mintha akarna mondani valamit. ~ Most nem érek rá, fontos személyt várok, sajnálom, drágám. ~ viccelődik magában. Karr megdöbben, amikor a vörös hajú lány felfedi kilétét. A bal kezével a fejéhez csap, mikor felismeri a lány vonásait, pláne mikor az megváltoztatja a haja és szemei színét.
- A francba! De csak, hogy tudd, így is dögös vagy! – von vállat Karr és fintorog a saját bénaságán. Persze a lányok csak egy hajviselettel meg tudják magukat változtatni, így azért annyira nem csalódott. Sőt még örül is, hogy az ismeretlen mégiscsak ismerős. Így legalább nem kell magyarázkodnia senki előtt. Armiella nagyon csinos lány, ráadásul tudja is magáról… tény, hogy nem használja ki, ami egy picit furcsa, de Kareem szemében ez csak pozitív tulajdonság. Persze Ella gyorsan rá is tér a témára, nagyon izgatottan kérdezi meg, hogy a Hollós miért hívatta. pedig ha tudná, hogy elég egyszerű az indok: látni akarta őt, na meg picit bízott abban is, hogy Lucy elkíséri. Sajnos biztos valami dolga akadhatott, mert csak a metamágus lány nézi őt várakozóan.
- Dehogy akarom! Sőt, azért jöttem, hogy megtudjam, hogy van-e még kedvetek, mert nem találkoztunk azóta, hogy Piton megjelent Roxmortsban. Képzeld, ilyeneket pletykálnak! – neveti el magát Karr és egy laza kacsintást ereszt meg a zöld szemekbe.
- Szóval, ugye eljön Lucy oda, igaz? Nem gondolta meg magát? Persze téged is legalább annyira várlak, mint őt, kivéve, ha nem partizánkodsz megint! – az arcán apró vörös folt jelzi, hogy elpirult az emlékre, de láthatólag inkább piszkálódásnak szánta, minthogy szerelmet vallana. A csók nagyon jó volt, még ha nem is volt az igazi, de Karr ajkait már régen érintették számára kedves szájdomborulatok. Az emlék csodás, de mondhatjuk, hogy a Hollós inkább a szőkéért van oda. Látsik is rajta, hiszen nagyobb elánnal beszél, ha szóba jön Lucinda, mint egyébként.
- Meg azért is jöttem, mert már rég láttalak és te régen ölelted meg a kedvenc Hollósod. Ami igencsak fájó nekem, mert nem is láttalak mostanában, pedig azt hittem többet fogunk találkozni azok után, hogy… szóval tudod. – utal a Roxmortsi kalandra Kareem kicsit dorgálóan. Tényleg azt hitte, hogy egy barátság kezdete alakult ki közöttük, de mintha azóta a lány kerülte volna. Persze lehet, hogy csak más hajjal volt és a kosaras akkor sem ismerte fel, de ezt még ő maga sem hiszi el. Azért mosolyog Ellára, hiszen nagyon kedveli, csak hiányzott neki.
- Amúgy ne vedd nagyon magadra, csak tényleg hiányoztatok és meg akartam még mondani, hogy a fiúk is nagyon várnak titeket! – mosolya szélesre tágul, ahogy eszébe jutnak a füttyögő srácok. Máris beindult a fantáziájuk, hogy majd hogyan környékezik meg őket, Karr pedig csak csendes mosollyal bólogatott nekik, rájuk hagyta a tervezgetést. Minden esetre nagyon örültek, de a Hollós elmondta nekik, hogyha elijesztik a két lányt kitekeri a nyakukat a bűnösöknek, meg próbálta éreztetni, hogy Lucindára különösképpen ügyeljenek, mert bajok lesznek. Egy páran megértették a célzást, mások kicsit furcsállották a heves érzelmeket, de nem vették magukra, hiszen Armiella még mindig ott volt szabad prédának. Persze megnyugtatták a Hollóst, hogy vigyázni fognak és ha mégis lesz valami, majd a kosáredzésen kívül próbálják folytatni a dolgot, de erre már Karr csak legyinteni tudott. Fiatal srácokról van szó, akik hormontúltengésben leledzenek, nem ítélhette el őket. Ő megtette a magáét, de ha kell, majd élesben is beavatkozik. Ha Lucinda nem vonja el nagyon a figyelmét…
- De azért majd rajtuk tartom a szemeim, nehogy elkanászodjanak. – mondja nevetve az éppen vörösben pompázó Armiellának végszóként.

Megjegyzés: aztán nem ám nem megölelni :P xD ;;


Cím: Re: Északi bejárat
Írta: Armiella Smith - 2011. 12. 14. - 22:57:49
Kinek: Kareem Whittman;; Szószám: 846;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt (http://www.youtube.com/watch?v=08e_MSuJC3w#);;

(http://28.media.tumblr.com/tumblr_lbmg4a8Yjo1qbp5dxo1_500.gif)

- Kár azokért az agysejtekért! Egyébként kösz. Szóval jól áll a dögös vörös. Ezt megjegyzem. – Kacsintottam vigyorogva Kareemra, amikor bókolt. Szerettem a vöröset, tényleg jól állt. Megnyugodtam, amikor kiderült nem marad el az edzés. ~De így legalább nem kell más módszerekkel győzködnöm.~ Gondoltam megnyugodva. Ismét előkerül a mi kis saját magánviccünk, a Roxmorts-i Pitonjelenés. – Tényleg, mit nem mondasz?! – Kérdeztem tetetett ámulással, majd kitört belőlem a röhögés. Már meg sem lepődöm, hogy Lucy a téma ismét. Nem mintha neheztelnék rá ezért, de nem szeretem a bagoly szerepét játszani. Mosolyogva biztosítottam, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. ~Remélhetőleg.~
- Mondom, már alig várja a játékot. - Majd elpirulok a feltételezésétől. Nem szokásom csókolózni senkivel, még csak a nekem tetsző fiúkkal sem tudok igazán mit kezdeni. ~Erre tökéletes példa Leo, de talán ezt most inkább hagyjuk is.~

Sikerült zavarba hoznia. Erre igazán nem tudom, mit mondjak.
- Te vagy a második fiú, akit megcsókoltam. És hidd el, nem mostanában tervezem behozni a lemaradásomat a többi lánnyal szemben. - Mondom, amikor végre sikerül megtalálni a hangomat. Az a csók kellemes emlék a számomra, mégsem érzek egyebet az előttem lévő fiú iránt barátságnál. Épp ezért zavaró a dolog. Nem tudok vele mit kezdeni. Ugyanakkor bántam volna, ha nem teszem meg. És nem szeretem megbánni a döntéseimet. Láthatólag a hollóhátas fiú húzni próbálja a fejemet, mire felszalad a szemöldököm. ~Meglehetősen bátor egy hollós. Ezt azért jó tudni.~ Figyelem, de hamarosan azért csak kiböki, hogy én is hiányoztam neki. ~Hű, ezek szerint marandó és mély benyomást sikerült tennem rá.~ Ez azért büszkeséggel tölt el. ~Valaki legalább tényleg kedvel.~ És ettől a gondolat melegséggel töltött el.

Lucyn kívül csak haverjaim vannak, érdekbarátok, háztársak, iskolatársak. Valahogy sosem tudtam tartós barátságot kialakítani másokkal. Persze, könnyedén barátkozom, hiszen nyitott vagyok az újdonságokra és az új ismeretségek mindenképpen ilyesfélék. De ha valaki már nem kíváncsi, mert lankad az irántam való érdeklődése, én nem megyek utána. ~Miért erőltessem, ha nem akar valójában a társaságomban lenni?!~ Azonban Karr esete kissé másmilyen. Most én voltam az, aki kerülte a másikat. Persze, csak a saját érdekében… meg Lucyéban és az enyémben. Elvégre nem lett volna jó, ha sok időt töltünk együtt és esetleg belém habarodik. Mostanában úgy is túl sok fiú legyeskedik körülöttem. És ezt nem az álszerénység mondatja velem, tény és való, hogy amióta Lamartin korrepetálni kezdett megtöbbszöröződött a fiúk száma, akik észrevették, hogy egyáltalán a világon vagyok. Persze ismertek már korábban is látásból, de mint lányt észre sem vettek.

Csupán egy különc, csodabogár voltam a számukra, aki képes a hajszínével és a szemszínével trükközni vagy ebédnél szórakoztatni a társait azzal, hogy miközben lenyel egy falatot más és más állat alakját veszi fel az arca. Inkább haverként, osztálytársként láttak maguk mellett. Ez persze jó volt, hiszen szinte mindenkivel jóban vagyok kivétel nélkül… de ugyanakkor igen magányos is. És ez pedig nem jó. ~Én is szeretnék végre szeretni valakit, aki viszonozza az érzéseimet. Na persze nem azt az elvakultságot akarom ismét érezni, amit a Lamartin ügy kapcsán éreztem… de nekem is vannak vágyaim, mint bárki másnak. Én is társas, érző lény vagyok.~ Zavartan tétováztam. Szívesen megöleltem volna, de nem voltam benne egyáltalán biztos, hogy ez jó ötlet. Bár úgy tűnt, hogy ő is hasonlóan vélekedik, mint én, csak kibukott belőlem a kérdés.
- Szerinted ez jó ötlet? Mármint, hogy nem fogsz tőle… tudod. – Érdeklődtem szemforgatva.

- Én csak… én… szóval Lucy miatt nem akartam, hogy esetleg ne őt válaszd. Különben én is szívesen lógnék többet veled, ha nem lesz belőle baj. – Nyögtem ki nagy nehezen. – Tudod, a barátnő fiúja tabu. – Magyaráztam, majd elpirultam. Hiszen még nem a fiúja Lucynak, nem járnak még. Reméltem, hogy a „kis” elszólásomat nem veszi észre. Különben fogok én kapni a fejemre Lucytól, ha megtudja, hogy kikotyogtam ezt is. Pedig tudok titkot tartani és pletykás se vagyok. Csak most zavarba hozott és kicsúszott a számon. Amikor közli, hogy „a fiúk” is nagyon várnak minket, meglepődöm. ~Jó gondoltam, hogy nem egyedül kosarazik, de akkor is mi nagy cucc van abban, ha két lány is be akar állni játszani? Tisztán, mint az oviban.~ Gondoltam szemforgatva. Nem kicsit tűntek ezek a fiúk gyerekesnek, ha ennyire lelkesek. Bár az is lehet, hogy nem gyerekesek, inkább egészen mást forgatnak a fejükben. Kareem mondandója is ezt támasztotta alá.

- Az jól teszed, feltéve, ha szeretnéd, hogy ne csak egyetlen alkalomra jöjjünk. Te, ugye nem valami kanos fiúcsapat elé fogsz vetni, miközben Lucyval ismerkedtek? Csak mert tudjuk jól, hogy milyen hormontúltengésesek tudtok lenni, ti fiúk időnként. A Lamartinos pletykák hatására a nívóm az egekbe szökött. - Poénkodtam el a dolgot. De azért felmerült bennem, hogy talán mégsem olyan jó ötlet Lucyt beöltöztetni falatnyi sportruhába. Elvégre nem csak a fiúk fantáziája mocskos eléggé. S ha az övék csak fele olyan, mint néha a miénk… már akkor sem garantálható, hogy vissza tudják fogni magukat. Most pedig nem volt szükségem arra, hogy még több fiú kezdjen intenzíven udvarolni vagy verekedni értem. A múlt héten két hetedéves hugrás verekedett a klubhelyiségben… állítólag miattam. Égett is a fejem, mert csak osztálytársaim és köszönő viszonyban is alig állok velük. Csak hát… amióta „népszerű” lettem, mindenki felfedezte milyen különleges is lennék… barátnőnek.


Megjegyzés: Sorry, hogy elmaradt az ölelés, de Ella nem kockáztat. Kivéve, ha meggyőzöd. ;) ;;



Cím: Re: Északi bejárat
Írta: Kareem Whittman - 2011. 12. 15. - 15:43:55
Kinek: Armiella Smith;; Szószám: 748;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene:-;;

A kedves mosolyok mindig elvarázsolják Karrt, főleg, hogyha egy közelebbi barát, mint most Armiella teszi ezt vele. Szeret örömet okozni másoknak – eddig ennek voltak azért legtöbbször kárvallottjai is – de egy szívéhez közelebbi embertől az elismerés még jobban esik. A lány nevetése finoman verődik vissza a falakról, Kareem pedig együtt nevet Ellával. Lucy említése akár egy potméter felcsavarása, szívdobogás gyorsulást idéz elé nála. Vigyorogva bólint, hogy már nagyon kíváncsiak rá. Látja a fura villanást Ella szemeiben és gyorsan védekezni is kezd kissé feltartott tenyerekkel.
- Jól van, csak izgulok. Azt talán még szabad? – kérdezi vigyorogva a másikat, amíg meg nem említi a csókot, amibe láthatóan Ella bele is pirul, ráadásul magyarázkodni kezd. Ez mindig feltételez valamit…
- Hú, dobogós vagyok egy ilyen csinos lánynál. – vidul föl Karr, egy picit szemtelenül, de azért nem túlságosan.
- Egyébként, meg akár bepótolhatod nyugodtan, ha nem én leszek az erre kiválasztott. – mondja egy finom vállrándítással továbbra is húzva a lányt. Igen, picit élvezi, hogy végre nm ő pirul állandóan, a másiknak is kell némi esélyt adni erre. Hallotta a pletykát a háztársról, Hatchkins-ről, de azt már túlzásnak érezné most. Talán majd egy másik alkalommal. Karr ötletére, miszerint kaphatna egy ölelést, Ella visszafogottan nyilatkozik. A fiú elgondolkodik a mondaton, ad némi igazat a lánynak, hiszen tényleg nem olyan szoros a kapcsolatuk, mint mondjuk Ella és Lucy barátsága. A feltételezésére viszont felvonja a szemöldökeit és egy „vicces, hogy még mindig ettől tartasz” mosolyt küld a lány változékony szembogarába.
- Tudom, de nem. Talán az ölelés tényleg túl korai, de ne félj, én nem fogok rád úgy gondolni. – nyomja meg az „úgy”-ot, hogy a lány megértse, hogy neki nem pálya a metamágus. Nem azért mert csúnya lenne, vagy bármije ne tetszene, hanem, mert Lucy bájos és tetszenek egymásnak, úgy néz ki. A csók egy pillanatig elbizonytalanította a kosaras fiút a múltkor, de már helyrerakta magában. Szép és kellemes emlék marad, ráadásul a dobogósok között van.
- Ha nem lenne Lucy, akkor azért elgondolkoznék… - viccelődik tovább, mert nem akarja, hogy a hetedéves Hugrás ezen vajúdjon tovább. Azonban, ha már így alakult, nem akar testi kontaktus nélkül maradni. Öklét vízszintesen felé nyújtja, mivel a mugli gyerekeknél látott már egy csomó ilyet köszönési formát, meg még kacifántosabbakat is.
- Akkor most legyen az, hogy csinálj úgy, mint én és érintsd meg, picit nyomd meg az öklömet a tiéddel. Mugli köszönés egyik formája.  – suttogja az utolsó mondatot és mosolyogva nézi a bájos lányt. Majdnem elolvad, mikor újra mentegetőzni kezd Armiella, nem hiszi el, hogy ilyen ragaszkodó lehet két lány egymáshoz.
- Nem is tudtam, hogy van választási lehetőségem. – élcelődik a lánnyal, miután leereszti az öklét, majd komolyabbra fordítja a szót és az arcvonásait.
- Szóval nyugodtan lóghatsz velem többet, ha Lucy nem bánja. Én nem fogom rád vetni magam – bár így utólag ez nem is rossz ötlet -, úgyhogy nem kell félned, barátként tekintek rád. – adja meg a választ a ki nem mondott kérdésre a Hollós. Még rá is kacsint a lány változékony íriszére - így jelezve, hogy lezártnak tekinti a témát -, akár egy mondat végét jelentő írásjel egyikére. Armiellából előtör a kosáredzésekre vonatkozó aggodalom, így Karrnak muszáj újra megnyugtatni Ella lelkét, hogy nem lesz semmi baj.
- Hát, hogy kanos fiúcsapat? Ilyen idősen? Ötöd-, hatod- és hetedévesek, te komolyan gondolod, hogy két szép lány hidegen hagyja majd őket? Már beszéltem velük erről egyébként, és lehűtöttem a kedélyeket, amennyire tőlem telt. Figyelni fogok rátok, és ha valaki túllépi az általam elképzelteket, akkor kidobálom az edzésről, vagy még kap néhány átkot is. Persze némi pozitív kritikára nyugodtan számíthattok, de remélem ez még nem gond. Viszont arra számíthatsz, hogy érdeklődni fognak edzésen kívül…  ez elkerülhetetlen. Apropó… a lányok sem báránylelkűek ám, szóval nem kell általánosítani. – dorgálja meg kedvesen Ellát, egyáltalán nem bántó szándékkal, csak a tényeket közli. Legalábbis az ő szemszögéből, csak elég arra gondolnia, hogy mi történt a Seprűben és máris megnyugtatja magát, hogy igaza van. Meg lát és hall néha elég sok furcsaságot, mint például, mikor Ron Weasley-re rávette magát az a szőke kiscsaj, állítólag az egész Griffendél szeme láttára.
- Szóval nem kell félnetek, Kareem bácsi kézben tartja a gyeplőt. – húzza ki magát viccesen. Tényleg oda fog figyelni és szétcsap a renitensek közül. Tudja, hogy van rá reális esély, hogy kevesebben lesznek emiatt, de nem érdekli. Az ott kosáredzés, nem pedig randizóna. Amúgy is ő elég udvarias, és nem szereti a túlságos nyálcsorgatást, vagy azt, hogy túljátsszák magukat az érintettek. Mindennek meg van az ideje és ki tudja, lehet, hogy Ella megtalálja magának ott azt, akit keres.

Megjegyzés: Nem lett ölelés :P ;;


Cím: Re: Északi bejárat
Írta: Armiella Smith - 2011. 12. 15. - 23:57:52
Kinek: Kareem Whittman;; Szószám: 677;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt (http://www.youtube.com/watch?v=08e_MSuJC3w#);;

(http://28.media.tumblr.com/tumblr_lbmg4a8Yjo1qbp5dxo1_500.gif)

Szerencsére Kareem jól fogadta a dolgot. Végre kimondja azt, amit reméltem, hogy történetesen, ha nem teszek irányába semmilyen lépést, nem lesz gond. Legalábbis a mondandója és a hamiskás mosolya ezt sugallja. Amikor még meg is nyomja a kellő helyen a megfelelő szócskát, megnyugodva ugrom a nyakába.
- Akkor megnyugodtam. – Suttogom a fülébe, miközben boldogan ölelem magamhoz Karrt. A viccelődése után azért eleresztem, majd beleboxolok a vállába. – Karr, ne hülyéskedj! – Feddem meg vigyorogva. Egy csöppet sem haragszom, hogy így érez. Amikor ökölbe szorított kezét vízszintesen felém nyújtja, felszaladt szemöldökkel nézem mit is művel. ~Nem értem, mit akarhat?~

Aztán megkapom a választ, mire vigyorogva teszek eleget a kérésének. Amikor arról beszél, hogy akár kettőnk közül választhatott volna is és ez fel sem merült benne elpirulok. Kedvelem az előttem álló hollóhátas fiút, talán ha Leo és Lucy nem lenne a képben… Erre megint nem tudok mit mondani, inkább hallgatom, ahogy beszél. Arcom felvidul ismét, amikor azt mondja, barátjának tekint. Jól esik, nem is kicsit. Először nem tudom, hogy mit mondjak a kosaras megjegyzésére. Egyrészről jól esik, hogy szépnek talál minket; másrészről viszont nem vagyok benne biztos, hogy ezt az érdeklődést megfelelően tudom kezelni. ~Főleg a Lamartinos eset után.~ Persze próbálom egy vállrándítással elintézni a dolgot.
- Ha te mondod. -
~Csak legyen is úgy.~ Teszem hozzá még gondolatban.

- És? Mit terveztél mára Kareem? Vagy csak sétáljuk? - Érdeklődtem tőle. Szép idő volt, bár a januári hideget azért a Roxfort falain belül is lehetett érezni. Rajtam is egy vastag, térdharisnya volt a szoknyám alatt és egy kötött pulcsi. Ami bár rémesen tud szúrni, de ilyenkor jól jön a hidegben. Persze sárga és fekete mintája volt, a családunk címere díszelgett raja, ami egyben a házam címere is. A hatalmas borz vidám alakja jól kivehető volt rajta, ám a Hugrabug felirat nem volt rajta. A helyét a keresztnevem foglalta el. A családunkban mindenkinek névre szóló pulcsija van és minden évben az apai nagymamám köt egyet nekem. Általában nagyobbat szoktam kérni, mint amekkora vagyok. Ez igen praktikus, ugyanis néhány mosás után ezek a kötött ruhák összemennek.

Aztán eszembe jutott egy nagyon jó hely. Lucyval sokat járunk oda. A Hangulatok terme. Igazán érdekes hely. Milliónyi arca van, ebben nagyon is hasonlít rám. Ugyanis a berendezések és a szoba színe a bent tartózkodó illetők hangulatának függvényében fog változni. ~Ideális hely randira.~ Gondolom, majd megosztom a dolgot Kareemmal is.
- Mit szólnál, ha mutatnék egy szuper helyet? Ideális randihoz. – Mondom pajkos mosollyal ajkaimon. Remélem, hogy veszi a lapot és elérti, amire célozni akarok. ~Kíváncsian várom, hogy Lucy mit fog szólni ahhoz, ha elhívja végre randizni. Remélem, hogy összejönnek, annyira összeillenek.~ Gondolom, de mielőtt még az igazán különleges terem felé venném az irányt, megvárom a fiú válaszát.

Elvégre az is lehet, hogy Kareemnak van egy ennél sokkal jobb ötlete mára én meg nem hagyom szóhoz jutni szegényt. Egy pillanatra elszégyelltem magam, hogy ennyire nem vettem figyelembe azt, amit ő akar. Csak, hát olyan lelkes lettem az ötletemtől. Egészen feldobódtam. És hát hajlamos vagyok a saját fejem után menni ilyenkor és nekiállni az ötleteim megvalósításának. Csakhogy most szükségem volt ehhez a barátomhoz. ~Tényleg ezt gondoltam?!~ Jól esett a tudat, hogy van még egy barátom Lucyn kívül. Merthogy a hollóhátas fiút nem tekintettem havernak vagy valami laza barátnak ez egyértelmű volt. Inkább úgy éreztem, hogy ez valami olyasmi, mint Lucyval… csak Kareem fiú. Sosem voltam jó a fiúkkal való kapcsolat kialakításában, még az is lehet, hogy rosszul gondolom.

Általában túlságosan zavarba tudok jönni a fiúk társaságától, a kéretlen bókoktól; amik bár jól esnek, mégis többnyire zavaróak számomra. Kevésszer vagyok olyan magabiztos, hogy örülni tudjak neki. De végül is minek aggódjam ezen? A jövő majd eldönti, hogy mennyire tartós is ez a dolog. Elvégre simán rám unhat, mint a többi barátkozni vágyó egyén korábban. Minden esetre most igyekeztem kiélvezni, hogy van egy új barátom – aki ráadásul más házból való és valljuk be erre eddig sosem gondoltam – akivel most kellemesen tölthetem el a szabad délutánomat. A hideg miatt az udvarra úgy sem mennék, kivéve, ha lehetne hógolyózni. De hó sincsen, csupán a fagyos birtok. Abban meg nincsen semmi érdekes, legalábbis számomra.


Megjegyzés: Most megkaptad azt az ölelést. ;) ;;


Cím: Re: Északi bejárat
Írta: Kareem Whittman - 2011. 12. 17. - 14:28:24
Kinek: Armiella Smith;; Szószám: 688;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene:-;;

Karr nagyon megkedvelte a lányt. Főleg azért, mert némileg rokonlelket érez magában, ráadásul sosem látszik rajta, hogy csak azért nevetne a viccein, mert akar valamit, vagy csak, hogy a kosaras fiú ne érezze magát rosszul. Abban is reménykedik Kareem, hogy ha mégis lesz valami konfliktus közöttük – a nélkül ugyanis elképzelhetetlen az élet – őszintén meg tudják beszélni, és akkor valójában barátok lehetnek majd. Tudja a fiú, hogy ez még elég kevés idő ehhez, hogy kialakuljon egy mélyebb kapcsolat, ami a bizalmon és az egymáshoz alkalmazkodásból jöhet létre. Persze csak egy bizonyos pontig, Karr nem érzi úgy, hogy több lehetne belőle, hiszen amíg el nem dől, hogy az éppen vörös hajú lány szíve merre is szeretne húzni, ilyen gondolatok fel sem merülnek benne. Ráadásul ha Lucy mégiscsak komoly dolog lesz, nem is szeretne ezzel foglalkozni, inkább majd segít neki, hogy megszerezze szíve választottját. A lányokénál egyszerűbb módszereket is tud. Erre a gondolatra elvigyorodik magában. Ekkor megöleli Armiella és boldogan fogadja a lány ilyen irányú kitörését, még akkor is, ha ezt ő provokálta ki a másikból. Ő is visszaölel, pár másodpercig nem elereszti a vöröst, majd kissé belepirulva a nagy örömbe végül is szétválnak.
- Áú, ne verekedj! – nyög fel viccelődve, mikor a vállába öklöz a lány. Kicsit rá is játszva, még fájdalmas fintorral az arcán simogatja ki az ellenkező kezével a találat helyét. ~ Ez már olyan megnyilvánulás volt, amit szerettem volna, ha valaha elérek egy lánynál. Nem tudom mi késztette Armit, hogy velem barátkozzon, de hálás vagyok neki, bárki, vagy bármi is legyen az. ~ Gondolatai elárulják Kareemot, hiszen ha akarna, se tudna nem elmosolyodni újra és újra. A transzformálódásra képes hölgy, állandóan ezt hozza ki belőle, lassan nem tudja alapállapotra állítani az ajkait, mindig széles vigyor jelenik meg rajta. A lány elfogadja az ököltalálkozót, így Karr elégedett. ~ Így kell rávenni a csajokat mindenféle marhaságra. Kis lépésekkel… ~ vigyorog, de nem meri kimondani. Nem fél ugyan attól, hogy Ella megbántódna, de neki sem kell minden kósza gondolatát tudnia. A kosarasokra adott intermezzója után láthatólag elfogadja a vörös hajú az érveit, legalábbis beletörődik.
- Hogy mit terveztem? Hát… ö… veled találkozni, mert régen láttalak. Nagyon nem terveztem, hogy hogyan, vagy utána mit csináljunk. Végül is nem is annyira baj, hogy nem jött Lucinda, mert akkor zavarna téged, hogy mi… csak egymást nézzük órákon át… jobb esetben. – neveti el magát hangosan, mire egy-két diák oda is fordul, majd legyintenek és tovább haladnak. némelyikük azonban féltékenyen méregeti őt, ki tudja mit gondolnak az okos kis fejecskéjükben.
- De népszerű valaki… Nem lesz gondod a fiúkkal, talán tarthatnál fogadóórát, vagy versenyeket. – ugratja a másikat. Nem tagadja, hogy élvezi a helyzetet, nem is tudná. Csak áll egyik lábáról a másikra, sőt még bele is simít a lány hajába, hogy a helyzet még cikisebb legyen. Armiella közben előrukkol egy ötlettel, amit Kareem nagy kedvel fogad el.
- Randihoz? Kíváncsi vagyok. Ha nem a nyugiszoba az, ahol már voltam egyszer. Az is egy ilyen hely. De kíváncsivá tettél, érdekel a dolog. Menjünk. – karol bele a lányba, hogy az irigységet még jobban fokozza a többi fiúban. ~ Szóval „ideális hely randira”. Most írhatom vissza a szótáramba ezt a szót is… Nagyon trükkös kis kerítőnő ez az Ella, remélem, azért ha egyszer úgy lesz, szobát nem ő akar foglalni nekünk. ~ somolyog magában és a vörösre pillant. Jól érzi magát és kíváncsisággal teli a tekintete, ahogy végigmennek a folyosókon. A szél néhol utat talál magának, beférkőzik a kastélyba és a fiú megrázkódik a hirtelen jött hidegtől. Karr újra a mellette lévőre pillant, és nem tud szabadulni a gondolattól, ami eddig csak hébe-hóba fogalmazódott meg benne. A két lány között olyan szoros barátság van, ami szinte elképzelhetetlen. Általában a fiúknál vannak ilyen messzemenő barátságok, a hölgyeknél kevésbé. Viszont Armi mindig emlékezteti Lucyra, egy pillanatra sem engedi, hogy ne a barátnőre gondoljon a kosaras. Ami nem feltétlenül baj, hiszen a szőke lány, nagyon kedves teremtés és ráadásul nagyon csinos is. Álmodozásából egy ajtó szakítja ki, amikor megállnak előtte.
- Megérkeztünk? – teszi fel a költői kérdést a fiú és elengedi a lányt, ha eddig nem váltak volna szét korábban. Előreengedi a másikat és nézi a vörös hajat, ahogy eltűnik az ajtónyílásban.

Megjegyzés: Ugye mi jó barátok vagyunk? xD ;;


Cím: Re: Északi bejárat
Írta: Armiella Smith - 2011. 12. 23. - 21:07:16


Kinek: Kareem Whittman;; Szószám: 855;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt (http://www.youtube.com/watch?v=08e_MSuJC3w);;

(http://28.media.tumblr.com/tumblr_lbmg4a8Yjo1qbp5dxo1_500.gif)

Meglep az, hogy ennyire őszintén beszél Lucyról. ~Na nem, mintha bánnám. Hiszen majd mindenről szépen beszámolok neki úgy is, de azért jó tudni, hogy Kareem nem az a magába zárkózós fajta.~ Gondolom mosolyogva. Egyszerűen a fiú jókedve rám is rám ragad, mintha valami fertőzés lenne.
- Engem nem zavarna. - Biztosítottam mosolyogva.  - Szerintem szép pár lennétek. - Mondtam célirányosan utalva arra, hogy összejöhetnének. Persze jó néhány kíváncsi és rosszindulatú tekintettel találkozom út közben. Lassan már annyi pletyka fog keringeni rólam, hogy győzöm számon tartani őket. Más se hiányzik, minthogy Kareem-mal is összehozzanak a fecsegők.

Savanyúan mosolyodom el, amikor a kéretlenül jött népszerűségemmel poénkodik. Szerintem ugyanis nem vicces a dolog, koránt sem az. Nem tudom, hogy mit csinálna a helyemben. Ha a lányok hirtelen üldözni kezdenék a szerelmükkel. Amikor viszont a hajamon simít végig, lefagyok. Ismét egy olyan momentum, amit nem tudok megfelelően kezelni. Egyrészről jól esik a gesztus, másrészről ezt valaki egészen másvalakinek kellene csinálnia és nem a frissen szerzett barátomnak. ~Blackwood ezt még meg fogod keserülni!~ Fogadkozom, mert érzem, a testem ismét reagál a számára kellemes ingerre. A lábaim elgyengülnek, s ha nem dőlök a falnak vagy kapaszkodom meg a hollóhátas fiúba, mentem összecsuklanak alattam. Ráadásul a helyzet fokozásaként még el is pirulok.

Lassan azért összeszedem magam és hátrálok egy lépést tőle.
- Karr… ezt… ezt… abba… kell, hogy…. hagyd, de… sürgősen. - Lehelem, erőtlen és kérlelő hangon. Épp a vágyamat kelti ezzel lassan életre, ami nem túl jó ötlet. ~Lassan már minden ellenkező neműre így reagálok?!~ Nyögök fel letörten. ~Csak érjek vissza a sétából, felkeresem Minticz professzort!~ Fogadkozom, hogy megbeszélem a dolgot a házvezetőmmel. Ha korábban is az irodájában találtam volna, már rég előhozakodtam volna ezzel az egésszel. A gondolataimat sikerül végre kordába tartanom és nem arról ábrándoznom, hogy ismét megérinti testemet a másik. Úgy tűnik, az ötletem kellő sikert arat a másiknál és ennek tényleg örülök.

- Igen, randihoz. És nem a Nyugiszoba. Hallottál már a hangulatok terméről? - Kíváncsiskodtam, miközben az említett helyiség felé vettem az irányt. Éreztem, hogy belém karol és hál’ Merlinnek ez egyszer semmit sem váltott ki belőlem a dolog. Lassan haladunk a folyosón és épp az ajtónál pillantom meg azt a személyt, akit most épp a hátam közepére sem kívánok. A Blackwood ikrek közelednek személyesen. Az idősebbik iker, Lexus volt olyan merész és szerelmi bájitalt itatott velem. És ennek a mai napig szenvedem a következményeit, ugyanis elcseszte a dolgot és a főzet nem megfelelően hatott. ~Vagy csak az én sajátos mágiám miatt volt az egész.~ Mindegy is, a végeredmény ugyanaz: teljesen megbolondult hormonháztartás.

Tudtam, hogy ezt most meg fogom bánni utólag, de jobb egyszerűen nem jutott eszembe. Kareem kérdésére nem válaszolok, helyette az ajtófélfának döntöm háttal a meglepett fiút. Egészen közel hajolok hozzá, így hajam rejtekében nem látszik az arcom.
- Utólag megmagyarázom, ígérem. Ne haragudj. - Suttogom, majd ajkaimat az övére tapasztom. Időközben a két fiú is odaér hozzánk, s már hallom is Lex köhintését. De nem foglalkozom velük, továbbra is Kareemra próbálok koncentrálni. Oda sem nézek rájuk. Hallom, hogy a testvére faggatja, hogy miért nem mennek már. Az a hang, amely teljesen megegyezik Lexus hangjával szinte bántja a fülemet. Mintha kaparná belülről a koponyámat is, hallani sem bírom jelenleg.

Ez ösztönöz arra, hogy még erősebben és hevesebben próbáljak belefeledkezni abba, amit jelenleg csinálok. A vérem persze már forr, de az a fránya hang szinte ismét belém issza magát, képtelen vagyok elűzni magamtól, hiába is próbálkozom. Megadó sóhajjal válnak el ajkaim a hollóhátas ajkaitól és zihálva veszem a levegőt. Ám végül nincs mit tenni, kénytelen vagyok oda fordulni az ikrekhez. Mintha két tojást látnék. Egyetlen halvány, szinte alig látható anyajegy különbözteti meg őket egymástól csupán. Először persze fel sem tűnik, de ahogy némán méregetem őket, idővel felfedezem Orionon az eltérést.
- Igen? Mit akarsz Blackwood? - Kérdezem kimérten. - Nem látod, hogy zavarsz? - Döfök még egy utolsót.

- Azt látom Smith. Egy mocskos sárvérűvel leállni. Ez azért kissé éles váltás Lamartin után, nem gondolod? - Kérdezi immáron undorodva. Nem nekem, sokkal inkább a hollóhátas fiúnak szólt ez a dolog. Mégis engem dühített fel úgy, hogy Kareem elé álltam, hogy megvédjem. Az amúgy is felspanolt állapotomban nem volt talán a legszerencsésebb dolog belénk kötnie.
- Whittman ezerszer többet érő varázsló, mint amilyen te valaha is leszel. Mondhatsz rá kígyót-békát, de akkor is egy rongy ember maradsz Blackwood. Most pedig takarodj vissza a kígyófészketekbe vagy ahol mostanában gyülekeztek, különben nem állok jót magamért. - Szórtak immáron villámot ébenfekete íriszeim. Világos bőrömön ismét végigfutott kékes erekként a mágia, mely lassan kitörni készült.

Hajam vérvörösben pompázott immár, szemem koromfeketévé vált. A pálcám már nem tudom, hogyan is került a kezembe, de idegesen szorongattam nyirkossá vált tenyeremben. Minden esetre Blackwood ezek után szerencsére jobbnak látta végül feladni ezt a harcot. ~Mert nálam ugyan nem rúg labdába ezek után, az hót ziher. Ahhoz sokáig kellene kepesztenie.~ Gondoltam dühösen.
- Majd küldj baglyot Smith, ha végre megjött az eszed és rájöttél, hogy én vagyok a neked való. - Szólt szárazon, majd faképnél hagyott minket. Én pedig úgy éreztem, menten felrobbanok a dühtől. Csak álltam ott, félelmetes kinézettel és farkasszemet néztem a folyosó falával, ahol még korábban a mardekárosok álltak. Testemen lassú remegés lett úrrá, végül eleredtek a könnyeim is.


Megjegyzés: Éjjel írtam, szóval sorry, ha nagyon elszaladt velem a paci. De ismersz, ilyenkor jönnek a legbetegebb és legjobb ötleteim. ;) ;;



Cím: Re: Északi bejárat
Írta: Kareem Whittman - 2011. 12. 28. - 18:14:08
Kinek: Armiella Smith;; Szószám: 949;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene:-;;

Armiella áldását adja Lucindára és rám, mintha tőle is függne az egész. Valószínűleg ez így is van, hiszen ő a kerítőnő, mi meg „csak” az „áldozatok” vagyunk. Karr nem veszi rossz néven ezt, egyébként sem tudná, mivel megkedvelte az átváltozó művészt, amióta Roxmortsban Pitonizáltatta magát. Egymásra mosolygásuk lassan félreérthetővé válik a nagy jövés-menésben, ami mellettük zajlik. Így Kareem visszafogja magát és mosolyát, majd hátranyúl a bal kezével, kicsit masszírozni kezdi a saját hátát.
- Nagyon hálás vagyok, hogy megengeded. Jó tudni, hogy a támogatók pártját erősíted, különben nagy bajban lennék. Lucindának mondtad már? Akkor biztos belehúz majd. – cinkos mosolya újra előjön, mert nem bírja ki vigyorgás nélkül, ez már bizonyított tény. Persze sokaknak ezért idiótának tűnhet, de legalább ő nincs belesavanyodva a roxforti megpróbáltatásokba. Agyhúzás közben megsimítom a haját, amire felettébb különösen reagál. Elpirul és mintha elgyengülne. Így Karr rögtön elkapja a kezét és a derekát, szokta érzi a remegő lábait.
- Valami baj van? – de mire megkérdezi, már jön is a furcsa kérés. Hátrébb lép egy picit, elengedi a másikat, aki úgy néz ki, hogy állva tud maradni. Összevont szemöldökkel méregeti a másikat, szemeiben a kíváncsiság szikrája tűnik fel újra és újra.
- Oké, nem akartam neked rosszat… ennyire. Vagyis semennyire csak egy picit piszkálni… nem tudtam, hogy ennyire rosszul esik neked. Majd legközelebb vigyázok… - kér elnézést a Hollós. Azt hiszi, hogy rosszul esett az érintése a másiknak, vagy volt valami mostanában, ami miatt egy fiú közvetlenebb megnyilvánulása ilyen negatív dolgot vált ki Armiellából. Szerencsére a dolog elég gyorsan elmúlik, így Karr megnyugszik, de később még biztos vissza fog térni rá, ha már úgy látja Ella nem viszolyog többé. A Hangulatok terme név szakítja ki elmélkedéséből, amiről még sosem hallott. ~ Mostanában teli van a Roxfort meglepetésekkel. Egy csomó helyen nem jártam, pedig hét évig itt rontottam a levegőt. Kezd meginogni a hitem magamban, hogy mennyire jó megfigyelő vagyok. Vagy csak simán szívat a kastély. ~ von vállat magában. El is indulnak az említett terem felé, Karr pedig az utat figyeli, mert nagyon kíváncsi, hogy pontosan hol található. Ruháját elsimítja közben és a lányt enyhén előreengedve lépdel a másik mellett. Aztán meggondolja magát és belekarol, mégiscsak jobb így. Viszont most figyel arra, nehogy az előbbi eset megismétlődjön és Armiella újra rosszul legyen. ~ Bár a pír, ami az arcára került érdekes egy rosszullét lehet, még nem találkoztam ilyennel. ~ gondolja, de szerencséjére nem lesz baja a lánynak. Azonban nem sokáig örülhet, hogy nincs hatása a karolásnak, mert Armi egyszer csak a falhoz dönti és egészen közel hajol. Le sem tudja tagadni, hogy hirtelen megijed. Megijed attól, hogy mire készül a lány, szemeibe szinte őrület csillog. ~ Már megint mi a jó francot csináltam? Esküszöm elkerülöm és tartok mindig két méter távolságot, ha ennyire őrült. ~ gondolja kétségbeesetten. Aztán Armiella elkezdi magyarázni a tettét és megkéri, hogy ne legyen köztük harag. ~ Azért, mert a falhoz döntöttél? Nem értelek! ~ esdekel magában, hogy villanjon be a merlini szikra az elméjében. Semmi nem jut eszébe, hiába pörgeti vissza az eddig történteket, így hát lemondóan válaszol.
- Persze, semmi go… - a szó utolsó két betűje csak azért nem hagyja el ajkait, mert Armiella a sajátjaival tapassza be az éppen beszélni kívánó száját. Az őrült csók, őrült hormonokat indít be a kosarasban, teste felhevül, a szíve százhúszig nagyjából egy másodperc ötven alatt ér fel, akár egy túlbűvölt motorú versenyautóé. Újabb szédületes élményt él át, amit nem is olyan régen a Három Seprűben. Viszont nem tudja az érzéseit hova tenni. Armiella Smith versenyre kell benne Lucinda Farrow ellenében. Szabályosan egyszerre érzi magát túlságos jól és túlságosan rosszul. Ráadásul Ella egyre jobban bemelegszik a csókáradatba, amit Karr néha viszonoz is. Próbálja magát türtőztetni, de nem mindig sikerül. Ilyenkor mindig a másik szőke lány rosszalló tekintetére gondol, ami segít neki… csak nem mindig tud rá gondolni. Aztán egy örökkévalóságnak tűnő idő múlva véget ér az egész, ajkaik halk sóhaja kíséretében, valamint izzó vörösre váltott arcszínével együtt távoznak egymástól. Megzavarodva néz a lányra, amint eltávolodik tőle. De rögtön kiderül, hogy miért is volt ez. Két Mardekáros fiú néz minket mérgesen. Armiella ráadásul még be is szól nekik, ami csak még jobban zavarja Kareemot. Nagyon nem okos dolog az, amit a lány csinál, de nem tud megszólalni sem. Ő még mindig az előző akció hatása alatt van. Amikor elkezdődik a szópárbaj, természetesen ő is megkapja a magáét Blacwoodéktól. Ekkor viszont kiül a dac az arcára és Armiella szavainak hű tükreként elmosolyodik. Egy szót nem szól, tudja, hogy ez csak még jobban fel fogja dühíteni a párost. Így nem hozza magát rossz helyzetbe, hiszen nem csinált semmit, ráadásul Ella úgy rendezte az egészet, hogy a lány szerezte meg magának a fiút. Ami jelen pillanatban igaz is volt. Kareem épp azon gondolkodott, hogy most mi a fészkes fenét mondjon Ellának, amikor a Blackwood ikrek távoztak. Látta, hogy Armiella kezében pálca van ~ ez mikor is került elő? ~, és a dacos tekintetét elöntötte a méreg egy pillanat alatt. Most felelősségre fogja vonni a lányt, mert ugyan tényleg jól érezte magát, de ez megint egy újabb csalás volt, ráadásul szégyentelenül kihasználta a bizalmát az éppen vörös hajú leányzó. Aztán mire Karr belekezdene, Armiella sírni kezd. Nagy sóhajtás után próbálkozik magához vonnia másikat és átölelni utána. Nagyon haragszik rá, de most nincs szíve előhozni a dolgot, ez fogja egyszer a vesztét okozni. Egyetlenegy dolgot kérdez csak.
- Mi volt ez? – a kérdésben belesűrűsödött a kíváncsisága, az értetlensége, a kérdőre vonása és mindaz, ami a néhány percben történt és az, amit szeretne megtudni minél előbb. Azonban most más dolog a fontos, így szorosan próbálja, ölelni a másikat és gyorsan körbenéz. Szerencséjükre van a közelben egy pad, elhúzza odáig a zokogó lányt, ha engedi a másik és leülteti maga mellé, a fejét a vállára próbálja engedni.

Megjegyzés: Megleptél :o Na most Karr nem tudja mi van... ;;


Cím: Re: Északi bejárat
Írta: Armiella Smith - 2011. 12. 30. - 14:24:45

Kinek: Kareem Whittman;; Szószám: kivételesen nem számoltam;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt (http://www.youtube.com/watch?v=D7bEwBLtNLA);;

(http://28.media.tumblr.com/tumblr_lbmg4a8Yjo1qbp5dxo1_500.gif)

A fiú kérdésére egyszerűen úgy érzem muszáj magyarázkodnom.
- Nem... ez nem miattad volt... - Nehezen kezek bele, hiszen elég kínos dologról van szó. - Lexus Blackwood szerelmi bájitalt itatott velem, de elcseszte a főzetet. És most meg van bolondulva a hormonháztartásom, szinte az összes jóképű ellentétes nemű egyénre furán reagálok. Felkavarnak. - Sütöttem le szemeimet szégyellve a helyzetet. Kezeimet tördelve folytattam hát. - Ha nem értett volna Lamartin olyan jól a Bájitaltanhoz, még mindig belé lennék szerelmes betegesen. Ugyanis miután megittam a töklébe kevert főzetet az első ellentétes nemű illetőbe belehabarodtam. És mivel Blackwood a saját italával nem ért vissza időben, a korrepetálásomra érkező Lamartint pillantottam meg legelőször. Szégyenlem azt, ahogy akkor viselkedtem. Mint valami betegesen szerelmes csitri. Még azt is felajánlottam Lamartinnak, hogy kísérletezhet rajtam. - Álltam meg, majd folytattam.

- Lamartin meg azt hitte, hogy Blackwooddal közösen terveltük ki a dolgot és csak meg akarjuk szégyeníteni. Kis híja volt, hogy én is sóbálvány átkot kapjak, mint Lexus. Aztán rájött, hogy valami nem stimmel és elmentünk kikeverni az ellenszert. Hála égnek nem tud róla még senki, különben kénytelen lennék elbujosni szégyenemben. - Hallgattam el könnyeimet törölgetve. - Téged sem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni, ne haragudj. Csak az, hogy megjelent épp itt, teljesen felzaklatott. Azt hittem, hogy ha látja, hogy valaki mással vagyok békén hagy. De látod, csak idejött kötözködni. Szerintem bármire képes, ha már bájitallal is megpróbálta elérni, hogy az övé legyek. - Fejeztem be, de nem húzódtam el öleléséből. Jó volt úgy, hogy nem láttam beszéd közben az arcát és a reakcióit. Ennyi rossz, mint mostanában bőven elég volt, nem volt szükségem arra, hogy még ő is haragudjon rám. Lassan sikerült megnyugodnom, így hajam színe és a bőrömön villódzó mágia is eltűnt, ismét nyugalmi állapotukat vették fel.

Lassan elhúzódtam Kareemtól, hogy bátorságomat összeszedve a szemébe nézhessek. ~Vajon most mérges rám azért a csókért? Vagy megérti a helyzetet?~ Tudja az egész iskola, hogy Blackwood az egyik nyíltan halálfaló nézeteket valló aranyvérű család. Az apja még állítólag az Azkabant is megjárta, mert nem tagadta meg a sötét nézeteket Tudjuk Ki bukása után sem. Ráadásul Lexus közismert volt arról, hogy amióta a Roxfortban is más nézeteket vallanak kénye-kedve szerint bántja iskolatársait. Kegyetlensége közismert, jómagam is láttam, amint nem egyszer bántja a mugli születésűeket. ~De persze semmit sem lehet tenni ellene, hiszen ki merne szembeszállni az új rendszer követőével?~ Gondoltam csüggedten. ~És egy ilyen akar magának! Most mit tegyek?!~  Tanácstalan voltam.
- Kareem mondj már valamit. - Kérleltem kissé odébb ültve, majd miközben vártam arra, hogy a hollóhátas fiú is elmondja a véleményét - esetleg letromfoljon - a szoknyámat kezdtem el rendezgetni.


Megjegyzés: Hát... Leo úgy néz ki jó időre fagyasztotta magát - a júzerének egyenlőre nincs ideje játszani :( - szóval akár még szabad is a pálya. ;) Ez az idei utolsó reagom azt hiszem. Kivéve, ha holnapig írsz. :P ;;




Cím: Re: Északi bejárat
Írta: Kareem Whittman - 2011. 12. 31. - 13:14:58
Kinek: Armiella Smith;; Szószám: 719;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene:-;;

Szerencséjére Armi van olyan összeszedett, hogy a könnyfátylon át, Karr mellkasára dőlve elkezdje a fiúnak magyarázni a miérteket. Egy tiszta zsebkendőt nyom a másik kezébe, mert még mindig van olyan udvarias, hogy a döbbentsége ezt ne verje ki belőle. Ha Ella nem zokogna, a hangja nem lenne elcsukva, Kareem azt hinné, hogy ez egy nagyon jól kitalált mese. Tényleg kreatív a mit a lány mond egy töklébe kevert félresikerült bájitalról, Lamartinról, Blackwoodékról, felborult hormonháztartásról. biztos benne, hogy nem hinne még neki sem, ha a lány épp nem az ő talárját áztatná a könnyeivel. Bár az első mondatot kicsit sajnálja, mert ez a két csók, ami közöttük oly édesen elcsattant a fiú hormonháztartását és koncentrációját is majdnem felborította. Hiába tagadná, mindkét lány nagyon tetszik neki, ráadásul Armiella még határozottabban is adja elő vele szemben a dolgait. Nagyon nehezen tud arra gondolni, hogy az egyik csók jutalom, a másik pedig csak Blackwoodék miatt volt. Azt meg egyenesen kizártnak tartja, hogy minden hímneműre ráugrana Ella. ~ Nem, ezt még te sem hiszed el, igaz. Lucinda miatt, most megkíméllek valamitől… ~ szomorú mosollyal néz félre. Érzelmei nagyon kavarognak
- Nem haragszom, ne ijedj meg… csak felkavartál hirtelen, mert jól csókolsz. – mosolyog rá a lányra és belesimít a hajába. Őszinte akar vele lenni, mert talán ő az egyetlen lány, akit igazi barátjának mondhat, pedig nem is olyan régen ismerik egymást. Karr megszavazta a bizalmat Ella felé, és őszintén reméli, hogy ez így is marad. Egyébként is aranyvérűként tisztelet érdemel, hogy szembe úszik a fekete áradattal. Csak hát… Kareem nem tudja mitévő legeyn jelenleg. Mindkét barátnő szinte egyformán tetszik neki. Lucinda végtelenül aranyos, Armi pedig hasonlóan a barátnőjéhez nagyon szívgyorsító jelenség, és nagyon szeretni való. Armiella nagyon erőlteti viszont, hogy Lucindával összejöjjön a kosaras, de Lucy nem jelentkezik annyit, mint a metamorf mágus leányzó. Így őrlődik a két lány között, pedig tudja azt is, hogy Ellát nem hagyja hidegen a barna szemű Hollóhátas. Hiába tiltakozik és érvel, a tények mást mondanak. Viszont Karr nem akarja megbántani egyiket sem, így ő ül a két szék között a padlóra jelenleg. Pedig ha biztosan tudná, hogy Armiella vagy éppen Lucinda nagyon akarja őt, már lépett volna. Azonban, mint már az említve lett Lucindáról semmit sem tud, lehet, hogy már talált párt magának. Hiszen picit nyomozott a lányok után a Hollós, és Lucyról kiderült, hogy nagyon sok szerelme van… Ami nem gond, csak Karrnak ez nem elég információ. Elláról csak azt tudja, hogy Leo Hatckinsbe szerelmes már amióta idejött, de hogy más fiúkkal szemben mit érez, arról fogalma sincs. Így marad a székek közötti kövön üldögélés egészen addig, amíg valami kis információmorzsa be nem jut a kosaras fülébe. Azonban ezzel Ella miatt most semmiképpen nem jöhet elő, már így is túl sokat láthatott a gondolataiból a másik, mert Karr éppen nem rejtette el érzelmei megnyilvánulását az arcáról, gondolkozás közben. Csak azt érzékeli pillanatokon belül, hogy a könnytől és érzelmektől csillanó szempár, az ő barnáit tanulmányozza, az édes ajkakról pedig egy kérés érkezik… ami egy kicsit türelmetlen is.
- Mint mondottam, nem haragszom rád, a barátom vagy. Azonban… Lucinda mit fog szólni, ha ezt megtudja? Tudom, hogy nem vagyok a párja, de azt is észrevettem, hogy mindketten azt szeretnétek, hogy én legyek az. Én pedig nem húzódom el az ötlettől… - olyan gyorsan pirul el, hogy azt még Armiella is megirigyelhetné. Az arca szempillantás alatt vörös lett, majd fakul egy picit, mikor összeszedi magát és folytatja.
- Azonban te már másodjára csókolsz meg ilyen-olyan indokkal, amit nem tudok figyelmen kívül hagyni. Nem szeretném megbántani Lucyt, sem pedig téged egy olyan reakcióval, amit ti nem akartok. – fejezi be homályosan, bár azért lehet tudni, hogy mire utal. Most nem fogja megpedzeni nyíltan, hogy mindkét lány tetszik neki, vagy éppen Armielláért is nagyon oda van, mert ahhoz a hely és idő nem megfelelő. Talán ha egy naplemente előtt üldögélnének, megpróbálkozna valami kis akcióval, de egy lán éppen összetörten a bocsánatát várja… ez nem az a pillanat, hogy bármi ilyesmit tegyen.
- Szóval… nem haragszom, miért is tenném? Teeee. – beletúr a hajába játékosan és magához öleli lányt és szorosan megöleli, őszinte mosollyal az arcán. Aztán feláll és felhúzza a másikat is.
- Na, mutasd azt a termet! – közli határozottan és felvidulva. Nagy mosolyt küld a lány felé, reméli, hogy ettől megnyugszik annyira, hogy folytatni tudják az útjukat, és elfelejtsék, amennyire csak lehet az előbbi kis közjátékot.

Megjegyzés: Hát... remélem jó lesz így. BUÉK Ella<3 ;;


Cím: Re: Északi bejárat
Írta: Armiella Smith - 2012. 01. 06. - 20:16:24

Kinek: Kareem Whittman;; Szószám: 590;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt (http://www.youtube.com/watch?v=7y5p7qQZLH8);;

(http://28.media.tumblr.com/tumblr_lbmg4a8Yjo1qbp5dxo1_500.gif)

Miután a zsebkendőt elfogadom, hatalmas trombitálások közepette fújom ki orromat. A legrosszabbakat vártam, hogy majd nem fog hinni meg mindenfélét a fejemhez vág. Igazából talán meg is érdemeltem volna, azt hiszem. Csúnyán kihasználtam és olyasmit csináltam, ami már túl van a barátságon. De Kareem ismét csak bebizonyítja, hogy megérdemelte a korábbi bizalmat és igazi barátként viselkedik, mint ahogy Lucy tenne. Pedig vele nem is évek óta vagyok ennyire jóban, csak néhány hete. Még bókol is, amitől sikeresen elpirulok. Azonban nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy talán bekavartam most alaposan Lucy leendő kapcsolatába. Mert nem csak Kareemra volt ez az egész hatással, saját magamat is felkavartam ezzel az egésszel.

Nem tudtam eldönteni, hogy az elszór főzet hatása még ez vagy valóban ennyire kavarognak az érzéseim. Amióta megpillantottam, Leot szeretem ez nem is vitás. De jelenleg mások - köztük Kareem - is képes arra, hogy felkavarja érzelmeim állóvizét. Lelkemnek nagyon is jól esik, ahogy az is, amikor a hajamat simítja végig. Késztetést érzek, hogy közelebb üljek, de csak belesimulok tenyerének érintésébe, mint valami dörgölőző kiscica. Épp csak, hogy nem dorombolok fennhangon. Látom arcán a változásokat, mindenféle érzelem suhan át rajta és adja is rögtön tovább a helyet a következőnek. Ez pedig aggasztó kicsit. Talán e miatt is kérdeztem nagyobb vehemenciával. ~És valóban, teljesen igaza van. Lucy rém dühös lesz, talán még össze is veszik velem. De meg kell mondanom neki, nincs mese. Ezt jól elcsesztem, azt hiszem. Fenébe, Blackwood ez mind a te hibád! Ha nincs az a bájitalos hülyeség, ma nem tartanék itt.~

Kezeimbe temetem arcomat, tanácstalan vagyok. Tudom, hogy mit kellene tennem ráadásul minél előbb, de valahogy nem akaródzik elveszíteni Lucy barátságát. Nemrég még együtt szilvesztereztünk náluk, most meg lehet, hogy szóba se állt többé velem.
- A legjobb barátnőm, persze hogy azt akarom, hogy boldog legyen. És nem közömbös irántad. De ez nem kényszer Kareem. Ha te nem szimpatizálsz vele annyira, mint ő, - csak azért, mert én próbállak összeboronálni kettőtöket – nem kell rám hallgatnod. Hallgass a szívedre, az ritkán téved ilyesmiben. – Hallgatok el. Persze tudom jól, hogy nekem is ugyanezt kéne tennem és Leonard elé állni. De ehhez sosem voltam elég bátor. Túlságosan is legyengülök mellette és egy értelmes hosszabb mondatot nem tudok kinyögni, ha meglátom.

Csak még jobban próbálok kezeim rejtekébe eltemetkezni, ahogy Kareem kifejti mi is változott a történtek hatására meg benne.
- Várj, ezt hogy érted? Mindketten tetszünk neked? – Néztem rá elkerekedett szemekkel, arcomat és tekintetemet rá emelve. Eddig fel sem merült bennem, hogy esetleg ez a helyzet. ~Egyszerűen csak azt hittem, hogy… de hát ő is azt mondta, hogy… hogy csak barátok legyünk. Akkor meg nem értem. Most mi van?~ Tanácstalanul néztem fel rá, s szemeimben megláthatta azt, hogy jócskán felzaklatott a mondata. Próbáltam helyére tenni magamban a dolgokat, egészen onnantól, hogy a csínyünket elkövettük közösen. De nem láttam ki mindebből egyértelműen azt, hogy jelzéseket küldött volna felém valaha is. A Lucy felbukkanásakor lévő reakcióira viszont annál jobban emlékszem.

Az ölelést, meg a bolondozást örömmel elfogadom és végre sikerül ismét mosolyt csalnia arcomra a fiúnak. Szemeim ugyan még kicsit pirosak a sírástól, de idővel azok is visszanyerik normális kinézetüket.
- Ott szemben, ahol megálltunk. – Mutatok az ajtóra, majd felkelve meg is indulok felé, majd három dallamos kopogás után be is lépek a kinyitott ajtón. - Nos, itt volnánk. - Szólok ki a fiúnak, várva hogy az belépjen. Körül nézve aztán láthattam, hogy a szoba jelenleg éppen olyan kavargó színekből áll, mint az én lelkivilágom. A szivárvány színeiben pompáztak a falak, de még a bútorok is; összefolyva, egymásba olvadva, mintha egy festő palettáján keverednének a színek egymással.


Megjegyzés: új zenét találtam. ;D ;;




Cím: Re: Északi bejárat
Írta: Kareem Whittman - 2012. 01. 06. - 23:09:13
Kinek: Armiella Smith;; Szószám: 572;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene:-;;


Karr továbbra sem tud mit kezdeni ezzel helyzettel. Ella trombitálása kicsit megmosolyogtatja, mert ez nem jellemző a lányokra… Vagyis ő még sosem találkozott ilyennel. ~ Talán egymás közt trombitálgatnak, de a pasik előtt biztos nem. Ez is azt jelentheti, hogy őszinte velem? Beképzelek magamnak dolgokat, biztos vagyok benne… ~ A fiú nézi Ellát, és ahogy a karjában tartja jóleső érzés árad szét a testén. Mit tegyen? Armiella, vagy Lucinda? Lucinda, vagy Armiella? Vagy egyik sem? Fogalma sincs, de az még nagyobb baj, hogy dönteni sem tudna, semmilyen szinten. Most Ella van közelebb hozzá és egyébként is ő a lazább, vagy mi. Kareem sosem volt még ilyen helyzetben, hogy egyszerre két lányra is legyen esélye. A csókokat továbbra sem tudja figyelmen kívül hagyni, ezért gondolja, hogy mindkét lánynak jelenthet többet. Nagy zavaró ez, sokkal jobb lenne, ha csak a egyikre kellene koncentrálni, vagy zavara jönni, vagy miket szokott. Ráadásul a két lány nagyon jó barátnő, ami csak tovább bonyolítja a helyzetet.
- Tudom, hogy nem kényszer, csak ez olyan fura, hogy így beszélgetünk róla. Főleg nekem.  ~ Aki elég beszari, ha  lányokról van szó… legalábbis, ha nem barátságról. ~ Már csak magának fejezi be a mondatot. Tényleg furcsa, ahogy árulja szinte Lucindát Ella, és ha ezt Lucy tudná, valószínűleg helyeselné is.
- Hallgatnék én a szívemre, de jelenleg tanácstalan… - Válaszol őszintén és még egy fájdalmasabb mosollyal összekötve meg is rántja a bal állát, miközben balra dönti a fejét. Ella közben rájön, hogy mit is akart kifejezni a fiú az előbbi mondatával és láthatólag megdöbben. Karr azt ugyan nem tudja, hogy ezt miért teszi, számíthatott volna rá. Ha még egyszer megcsókolja, valószínűleg Kareem színt vallat vele. Ezt a kettőt még elnézi neki, de túl sok lenne már véletlenből innentől fogva.
- Ha igent mondok baj, ha nemet megint csak. Így nem mondok semmit. – Szól a másikhoz kényszeredett mosollyal. Ha igent mondd, a lányok összeveszhetnek ezen – nem rajta, hanem a tényen -, ha nemet pedig megsértődhetnek… Hát a nagy szakállú Merlin sem fogja nekik elárulni melyik az igaz.
- Egy pillanatra képzeld bele a helyzetembe magad. Csak abba, amit én tudhatok. – Kérdően néz rá, szeretne választ kapni a ki nem mondott kérdésére, de az sem lesz tragédia, ha nem kap. Az viszont jó lenne ha Armi tényleg visszaidézné mindazt, amiket átéltek kettesben és hármasban is, akkor valószínűleg belátná, hogy a kosaras nincs túl jó helyzetben. Nagy a valószínűsége, hogy a lányok osztozkodni fognak rajta, vagy valami ilyesmi. Nem értékeli túl magát, de Lucy és Armi mindent megbeszélnek egymással. A mosdós trükk és a „teszt” után már biztos benne, hogy lesz valami…. Az, hogy pozitív-e számára, vagy negatív… Na, abban egyáltalán nem biztos. Szerencsére Kareem egy bohókás dologgal eltereli a figyelmet és elindulnak végre a „randiterembe”… ~ „Ez nagyszerű hely egy randira…” Te jó ég!? Pont most megyünk oda, amikor… Na, most már mindegy… ~ Eszébe jutnak Ella szavai a helyről. De már úgy látszik, hogy minden rendben, jobb nem megbolygatni az összecsomózódott érzelmi húrokat. Végül is odaérnek minden probléma nélkül, így Karr fellélegzik, hogy nem lesz gond a továbbiakban.
- Hűha, ez nem semmi hely tényleg! – Elcsodálkozva lép beljebb, hiszen minden színes és folyamatosan változnak ezek a színek. Mintha egy hóbortos festőnek sosem tetszene a műve és folyamatosan átszínezi a már elkészült festményét. Karr közelében most minden vörösre és árnyalatira változik, nem tudja, hogy ez pontosan mit jelent, de nem is problémázik rajta. Inkább csak csodálkozva nézi, majd lehuppan egy fotelbe, miután Armiella valahol helyet foglalt.


Megjegyzés: Ne csak Kareem őrlődjön :P xD ;;FOLYTATÁS (http://www.roxfort.frpg.hu/index.php?topic=7247.msg47805#msg47805)
SZABAD HELYSZÍN


Cím: Carithy - Északi bejárat
Írta: Davis Perry - 2012. 02. 15. - 20:31:32
{ Carithy Denalie }

Davis nem tartozott azok közé, akik túlzottan sokáig szerették húzni a lóbőrt. A fiatal mindig is azt vallotta, az idő így sem túlzottan sok egy ember számára, hát miért töltse azt öntudatlan állapotban? Amikor csak lehetősége adódott, későn feküdt el, és idejekorán kelt fel... olykor persze jómaga is élt a lehetőséggel, és az egész napos semmittevése jobbára abból állt, hogy egyik oldaláról a másikra fordult a paplan és a párna társaságában... ez igencsak ritka alkalomnak volt mondható, akkor szokott csak előfordulni, ha Davis kettő, esetleg három napot is lehúzott egyben, mindennemű pihenés nélkül. A szünetben szokta alkalmazni ezt az önsanyargató technikát, mert így több tárgyalást képes rövid időre besűríteni. Tekintettel az iskolai programjára pedig, ez igencsak optimálisnak mondható a számára.

A korai kelést, és megszokott tisztálkodást követően sem vette le a bűbájt a hálószoba ajtajáról... élt a gyanúperrel, hogy ennek ideiglenes szobatársai is igazán örültek. Velük megfogta Merlin lábát, mivel azok igencsak kedvelték a lazsálást. A két fiú mellett, ha aludtak, akár csatákat és háborúkat is lehetett volna vívni, arra sem ébredtek volna meg. A külső zajok elzárására azért volt szükség, mert a mardekárosok házát víz árasztotta... Davis pedig a kékcímereseknél találta magát. Nem barátkozott meg az ötlettel, mi több, még most is ellenezte az iskola vezetésének döntését... de ő csak egy diák volt, sehol nem volt joga beleszólni a nagyok ítélethozatalába. Befészkelte magát a felcsavart paplanja elé, majd nekifogott a hétfői tananyag kidolgozásának, és tanulásának. Alig kezdte csak el, gúnyos tekintettel pillantott oldalra, egyenesen a kijárat melletti tükröt méregette, benne pedig önmagát. A fintor annak szólt, hogy feltűnt neki, mióta a hollóhát vendége, a kelleténél többet foglalkozott a tanulással... egy pillanatra talán meg is fordult a fejében, hogy a ház helyiségeit megbűvölték.... biztos, ami biztos, a diákok imádják az okulást. Ez persze csak egy kósza gondolat volt, megért egy apró mosolyt is. A nap egésze eseménytelenül telt el, már persze akkor, ha nem lehet eseménynek nevezni az edzését, amelyet most dupla energia befektetéssel végzett. Kondícióban akarta tartani magát, hiszen nehéz idők jártak a világra... nem ártott felkészültnek lenni. Jómaga úgy gondolta, nem elegendő csak a varázstudás, a fizikai felkészültség is roppant fontos.

Este, a megbeszélt időpont előtt még egy újbóli tisztálkodást is beiktatott, köszönhetően a napi programjának, és annak dinamizmusának. Azt követően jöhetett a jól megszokott hétköznapi ruházat. Egy fekete farmer, amely mellé természetesen ugyanezen szín ing is párosult. Hosszú ujjú, bár Davis ezt mindig feltűrte. Érdekes módon soha nem vásárolt magának, vagy kapott rövid ujjú inget, a hosszút pedig mindig a könyökéig hajtogatta fel. Erre érkezett egy mélyzöld pulóver is, amelynek bal mellkasán ott díszelgett a mardekár ház címere. A fiú soha nem titkolta hová is tartozik... a Süveg ide osztotta, hát büszkén viselte. A fekete szövetkabát volt a korona a ruházaton... meg persze a zöld-ezüst sál, amelyet a nyaka köré tekert, és mélyen bele is fúrta magát. Hűvös időre készült, és egy kellemes két órácskára. Biztos, ami biztos alapon a prefektusi címerét a zsebébe rejtette, a pálcája pedig a jól megszokott alkari tartóban pihent. Indulás előtt magához vette a seprűjét, és elhozta a szobatársáét is, mert kellett a helyszín eléréséhez. Mivel tisztában volt vele, Carithy nem készül efféle eszközzel, hát neki kellett gondoskodnia mindenről. Egy nagyobb, megbűvölt kulacsot is a vállára akasztott, amiben forró tea lötyögött az út során.

A folyosók meglehetősen kihaltnak tűntek, pedig még nyolcat sem ütött a nagyóra... persze a hideg mindig erős ellenfélnek bizonyult. De csak azért, mert az időjárás nem kedvezett, nem lehetett nem kimozdulni. A friss levegőre mindig szüksége volt a szervezetnek... arról nem is beszélve, Davis Carithy személyében végre talált egy kellemes beszélgetőpartnert.

A megbeszélt idő előtt pár perccel érkezett meg az északi bejárat azon ajtajához, amely a belső udvarok felé mutatott. Nem ment ki, úgy gondolta, elegendő lesz csak megnyitnia azt, így szépen fokozatosan fog áthűlni, nem pedig egyszeriben rohan a fagyhalálba.



Cím: Re: Északi bejárat
Írta: Carithy Denalie - 2012. 02. 21. - 20:48:25
         Davis Perry        


      Takarót fejemre húzom, fülemet zavarja szobatársaim hangos rikácsolása.
       - Ki tüntette el már megint a fésűmet?! - rikkantják.
       - Talán nézd meg a helyén! - válasz.
       - Képzeld néztem már, te troll! - szidalmazás.
       - Néztél már tükörbe? - támadás.
       Halk morgás hallatszik a takaróm alól, amivel éreztetni próbálom nem tetszésemet, de senki nem hallja, vagy csak nem reagál rá. A vita folytatódik még pár percig, majd egy hangyányit lerántva magamról a paplant, kiordítok onnan.
       - Az ablakpárkányra tettem, mivel a WC ülőkén hagytad tegnap este! Örülj, hogy nem a kagylóba dobtam... - az utolsó mondatot halkabban mondtam, de elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallhassa. Ezután tüntetőleg visszahúztam a takarót, hogy kizárhassam a külvilágot. Füleimnek megnyugvás volt a holtcsend, ami beállt, illetve az érzet, miszerint néma párbeszéd folyik le a szobában.

       Csodás reggelem végeztével a délelőttöt az ágyban töltöttem. Mivel vasárnap volt, óráim nem voltak, és bár utáltam a semmittevést, és léhűtést kedvem volt kipihenni a hét fáradalmait. Míg az óra délt nem ütött hátamat az ágytámlának vetve, felhúzott lábakkal, csípőig betakarózva, ölemben egy rajztáblával rajzolgattam. Olykor-olykor elővettem azt a bizonyos portrét, s méregettem, forgattam, de hozzá nem nyúltam. Délután erőt vettem magamon, és kimentem futni, míg utam a Tiltott Rengeteg még megengedett területén fekvő fákhoz nem értem, ott megmásztam őket, egyesével újra meg újra. Legutóbb Davis adott jó ötletet, miszerint unalmas óráimat edzéssel is eltölthetném, így követtem példáját. Ha más nem is, de legalább egy pozitívuma van a vérfarkasgén birtoklásának: a kicsivel jobb érzékek, és erőlét.
       Öt óra tájban kifáradva, egy jókora zuhanyzás után ledőltem az ágyra, és elnyomott az álom.

       Teljesen véletlenül ébresztettek fel a szobatársaim. Persze nem azért, mert annyira odafigyeltek volna rám, hanem egyszerűen szokásukhoz híven, hangoskodtak. Elfeküdt hajjal, kómás arckifejezéssel emeltem fel pálcámat, hogy a Minutum bűbáj segítségével leellenőrizhessem az időt. Ijedségemben majdnem lefordultam az ágyról, ugyanis egy perc volt a Davisszel való találkáig. Hangosan elkáromkodtam magamat, és kiesve az ágyból, próbáltam magamra ragadni a kinti nadrágomat, pulcsimat, sálamat, de a sapka és a kesztyű nem került elő. Nem volt sok (sok?! Semmi!) időm, így nem tudtam kiválogatni rajzaimat, egy nagy kupacot felmarkoltam, mappába vágtam őket, és mit sem törődve züllött külsőmmel próbáltam minél hamarabb kijutni a klubhelyiségből. Szerencsémre nem volt messze a megbeszélt helyszín, így csupán négy perc késéssel jutottam el az északi bejárathoz. Gyűlöltem késni, mindig is gyengeségnek tartottam, ezért duplán szégyelltem magamat. Hogy megtartsam becsületem utolsó cseppjeit, az utolsó kanyarnál lelassítottam, és a futás helyett a gyaloglást választottam. Bár kipirosodott arcom, és az eltitkolt lihegés elárulhatott.
       Mellkasomhoz szorítottam a dossziémat. Mielőtt még Davis elé érkeztem volna észrevettem kézfejemen egy vágást, amit délután szerezhettem. Nem tűnt mélynek, de lehet ez is meg fog maradni. Igazából nem volt lényeges, ezer és egy ilyen van már a testemen. Nyakamon díszelgőket pedig csak ebben a pillanatban vettem figyelembe. Mindig eltakartam, de most csak szabad kezembe fogtam a sálamat, és nem vettem még fel. De már késő volt.
       Davis elé értem, és mosolyogva, még mindig kicsit lihegve köszöntöttem.
       - Szia! - szabadkoznék a késésért, de nem szeretek magyarázkodni, inkább ráhagyom, mit gondol. - Mi a... a helyzet? - zavarodottan nyögtem ki a szavakat. Rég nem kérdeztem ilyet senkitől.
       Tekinteteim azonnal a nála lévő seprűkre szegeződnek, és szemeim elkerekednek. - Azok meg mire kellennek? -


Cím: Re: Északi bejárat
Írta: Davis Perry - 2012. 02. 27. - 18:30:03
{ Carithy Denalie }


Davis csendesen álldogált a kijárattól nem is olyan messze, hol jobbra, a szabadba tekintve, hol pedig a folyosó ürességét méregetve. Nem olyan régen érkezett ki, arra azonban kíváncsi volt, Carithy vajon késni fog-e. Rengeteg apró dolgot ki lehetett szűrni egy-egy, mások számára idegesítő, vagy éppen semmit jelentő momentumból. A késés az összeszedettség, valamint rend hiányára engedett következtetni... mert aki fejben rendben volt, az nem késett sehonnan. Leszámítva persze a be nem látható körülményeket, amelyekből azért a Roxfort falai között akadt rendesen, tekintettel a diáksereg bonyolult életére... meg persze a világban éppen zajló sötét üzelmekre. A két kezében szorongatott seprűvel a fal mellé lépdelt, majd letámasztotta azokat, jómaga pedig megvetette a hátát a hűvösnek mondható kőfalon. Jobb lábát megemelte, majd talpát szintén a folyosó oldalának nyomta. Kezeit elrejtette a zsebébe, kezdett áthűlni, de ez volt a célja. Nem akart a melegből egyből a fagyba andalogni, hogy aztán nyomhassa majd a gyengélkedőt, miközben Pomfrey mindenféle gyógyeszközökkel tömködi... amiknek még az íze sem a legjobb. Alig vetette meg magát úgy rendesen, a hugrabugos lány akkor fordult ki a folyosófordulóból. Davis hűvös kék szemei azonnal rávetültek az érkezőre... a kíváncsiság gyarló dolog, de ösztönös olykor, ami ellen tenni a legnehezebb. Egyáltalán nem lehetetlen, csupán jelen esetben teljességgel felesleges.

Carithy meglehetősen ziláltnak tűnt... hajkoronája most kissé rendezetlenebbül festett, mint az első, vagy éppen második komolyabb találkozás óta. Igen, Davisnek ez is szemet szúrt, ahogyan az is, hogy a légzése nem volt éppen nyugalmasnak mondható. Sietett, vagy azért mert késve indult, vagy mert feltartották. Mellékes megállapítás, a lényegen nem változtat, legalább elkövetett mindent, hogy ideérjen. A hatodéves fiú ellökte magát a faltól, majd egy halovány mosollyal köszöntötte a lánykát.
- Szervusz!
Azzal megfogta a két seprűt, amelyet nem is olyan régen letámasztott. Mielőtt a kékeket elemelte az előtte álldogálóról, észrevette annak nyakán a hegeket, azonban nem érezte magát feljogosítva arra, legalábbis egyelőre, hogy ilyen személyes kérdéssel hozakodjon elő. A sebek lehettek általános kis hegek, de megmaradhattak olyan történésekből, amelyekre Carithy nem szívesen emlékezett volna vissza. Nem igazán ismerte a másik baráti körét, családját, sem pedig magát a lányt egy ennyire furcsa kérdéshez. Alkalomadtán talán majd megteszi, de ezt nem vélte annak a pillanatnak. Ahogyan elfordította tekintetét, próbált még a másik arcára fókuszálni, amaz észrevette-e, mit fürkészett. Reménykedni tudott, hogy nem, viszont mivel nem rejtette véka alá mozdulatsorát, élt a gyanúval, hogy lebukott.
- Nehéz és fáradtságos napon vagyok túl! Vágytam már a kellemes beszélgetést és beszélgetőpartnert.
Végiggondolta, mit is mondott. Nagyon régies stílusban beszélt, de ez mindig is jellemző volt rá. Szeretett kifinomult szavakat használni, bár, amióta az iskolát taposta, bizony cifra szólások is beették magukat a tudatába. Élt is velük, de előbbre tartotta az apai ágról hagyatékul maradt, a fiatalok számára furcsa beszédstílust. Továbbá, ez volt számára a kézenfekvőbb, mert üzletfeleinek döntő többsége idősebb, korosabb ember volt.
- A seprűk?
Tette fel a kérdést felpillantva a lány zöldjeibe, mintha nem hitte volna el. Pár pillanatig csak mosolygott, majd előre nyújtotta az egyiket.
- Azt mondtad, nem féled a magasságot!
Pár lépést hátrált, hogy Carithy is meginduljon a nyitott ajtó irányába.
- Én pedig csak magasban tudok festőien gyönyörű képet mutatni neked!
Azzal megfordult, hogy meginduljon az udvar irányába.
- Meg persze akkor, ha egy hatalmas tükör elé állítalak!
Ezt már halkabban jegyezte meg. Az ajtót elérve kioldalazott, majd előre engedte partnerét, elvégre hölgyeké az elsőbbség. Amint a hugrabugos kisétált, jómaga is kilépett és betette maga mögött az ajtót.

Tekintetét megemelve kezét a szeme fölé tartotta, hogy ne vakítsa meg a téli napsütés.
- Oda fogunk felreppenni!
Mutatott a másik kezében lévő seprű nyelével a Roxfort egyik legmagasabb tornya irányába. Ezt követően oldalra pillantott, a lány miképpen reagál erre az információra. Már az előző beszélgetéskor gondolhatta, hogy nem hétköznapi helyre fognak menni... Davis pedig nem is szeretett volna unalmas programot találni, elvégre a célja az volt, hogy szórakoztassa Carithyt, nem pedig az, hogy őrületbe kergesse a szürkeségével.


Cím: Re: Északi bejárat
Írta: Carithy Denalie - 2012. 02. 29. - 16:04:55

          Davis Perry         


       Derekasan be kell hogy valljam (csakis szigorúan magamban), nagyon jó volt újra látni. Egész héten a találkát vártam, hiszen végre értelmet nyert a várakozás számomra. Eddig vártam az estéket, vártam a reggeleket, vártam, hogy elteljen a Mágiatörténet óra, de egyik esetben sem fogott ez azaz izgalom, ami ezen a héten. Még a  szokásosnál is többet rajzoltam, és vidámabban aludtam el, mint a tanév bármelyik napján eddig. Jó érzés volt újra gondtalanul cselekedni. Vagyis nem teljesen. Bár óriási szikla esik le a szívemből, amikor meglátom, de még mindig ódzkodtam. Túlságosan félek, és mivel félek: gyenge vagyok, ha pedig gyenge vagyok, akkor sebezhető is. Sokszor gondolkoztam el azon, hogy vajon mit gondolna rólam Davis, ha a régi énemet mutatnám neki... Csak ezzel az a baj, hogy azt az énemet lehet, hogy már gyökerestül kiirtották...

      Halvány mosoly terült szét az arcomon, amikor hozzám beszélt. Figyeltem szavait, ajkai mozgását, artikulációját, nem akartam egyetlenegy szóról sem lemaradni. De amikor tekintetem szemére csúszott észrevettem, hogy nem az arcomat fürkészi, hanem a nyakamat. Basszus! Reméltem, hogy nem fog neki feltűnni, de ahogy látszik, ez hiú ábránd volt. Már mindegy volt, úriember módjára nem kérdezett rá, de már eltakarni is késő volt, a sál a bal kezemben lógott, a jobban pedig a mappát tartottam. Automatikusan összébb húztam magamat, amikor észrevettem, hogy figyel, és próbáltam megvágott kezemet is elrejteni, sikertelenül. Mióta megvannak, próbálom elrejteni a hegeket, és nem azért mert érdekel, mit gondol más, hanem egyszerűen rondának tartottam, egyáltalán nem szép egy női nyakon, háton vagy bárhol máshol. A combomon lévő hatalmas harapásnyom szerencsére sosem látszott a harisnya vagy a nadrág alatt. Bár mások véleménye sose érdekelt erről, kíváncsi lettem volna, hogy ebben a pillanatban, mi rohan végig a fiú fején.
      - Én is nagyon vártam. - jegyzem meg, de csak félhangosan, motyogva. Rájőve, hogy mennyire szrkupacnak nézhetek ki, halkan megköszörültem a torkomat és kihúztam magam.
      Amikor visszakérdezett, csak helyeslőn bólogattam. Amikor felém nyújtotta az egyiket, egy pár másodpercig tekintetem kékjei és a seprű között ugrált, amolyan hitetlen mosollyal az arcomon, majd elvettem. Invitálásra megindultam a kapu felé.
      - Hú, hát jól van! - egyeztem bele a programba. Első gondolatom a sapkám és kesztyűm hiánya volt, de amint elhaladtam Davis mellett, kifelé az ajtón egy mondat ütötte meg a fülemet. Egy tizedmásodpercre meglepettségemben megálltam, de észbe kapva azonnal tovább indultam, hogy ő is követni tudjon. A meglepő kijelentés után, nem tudtam mit gondoljak, a gyorsan ért mondattól megzavarodtam, így próbáltam elterelni a gondolataimat, mielőtt eszembe jutna ismét elpirulni, mint legutóbb.
       Elővettem pálcámat és egy zsugorbűbájjal apróra kicsinyítettem mappámat, és kabátom belső zsebébe csúsztattam. Talán feltűnően gyorsan nyakam köré csavartam a sálat, és begyűrtem végét összegombolt kabátom nyakába, hogy ne zavarjon. Ebben a pillanatban tudatosult bennem, hogy milyen csapzott lehetek, így ujjaimmal pár vonást intéztem fürtjeim közé, de a loknik nehezen engednek. Tök mindegy, a menetszél úgyis összegubancolja majd.
       Tekintetem követte seprűje nyelét, és hunyorítva pihent meg Roxfort legmagasabb tornyán.
       Szavak helyett inkább rámosolyogtam, és lábam közé vettem a seprűt. Sose volt gondom a repüléssel, mióta havonta egyszer kimenőm van a kastélyból, mindig seprűvel szökök ki. Gyakorta más seprűjével, amit később visszaviszek, így hozzászoktam az ismeretlen seprűkhöz. Rugóztam egy keveset, felhúztam seprűm orrát, és kecsesen fellibbentem, a lehető legkényelmesebben elhelyezkedtem, és először a toronyra néztem, majd vissza Davisre.
       - Ínyemre vannak az ötleteid! -


Cím: Re: Északi bejárat
Írta: Davis Perry - 2012. 03. 04. - 17:57:50
{ Carithy Denalie }

A félhangos motyogás tökéletesen elegendő volt a hatodéves fiú számára, meghallotta, és kedvére való volt, amit a lenge szellő a fülébe sodort. Más szájából nagyon sablonosnak tűnt volna, de tisztában volt azzal, hogy jelen pillanatban olyan partnerrel áldotta meg a sors kiismerhetetlen labirintusa, aki nem az a tipikusan hétköznapi szürkeegér. Tényként kezelendő, hogy Carithyt nem igazán lehetett emberekkel látni az iskola falain belül, de ez nem jelentette azt, hogy unalmas, sablonos lenne... legfeljebb az emberek nagy többsége nem fedezte fel benne azt a varázslatot, amit a mardekáros egyelőre látott, érzett, és bizony mély nyomot hagyott benne. Éppen emiatt az érzés miatt szorgalmazta az újabb találkozójukat. A seprű átadását követően a hugrabugos lányka lassú léptekkel indult meg az ajtó felé, Perry pedig azzal a lendülettel lépett ki utána. Más számára bizonyosan ez lett volna a pillanat amely a pajzánság oltárán való áldozással telne, de Davis megkapta a maga nevelését a szüleitől, így illemtudón és megfelelően viselkedett. Egyszerűen csak ballagott a másikat követve, hogy miután kiértek, betehesse maga mögött a kovácsoltvassal szegett bükkajtót.

Pár pillanatnyi diskurzus következett, amelyet a végén a fiatal a seprűnyéllel való útbaigazítással zárt le. A metszően hűvösnek tűnő, pedig jelenleg élettel teli kékekkel a macskaszemű lánykára tekintett, majd újfent vissza a kastély igencsak távoli tornyára, és a mellette lévő eresz-szerűségre. Többször is felreppent már oda, soha nem gondolta volna, hogy valakinek is meg fogja mutatni a helyét, ahová az emberek elől szokott menekülni... meg olykor a gondolatai elől is. Odafent csak a magány várta általában, mégis kihasználta a csendet maga körül... és élvezte. Meglehetősen új volt a számára, hogy most valakivel megy majd, ez teljesen más megvilágításban tűntette fel az eleddig menedékként szolgáló zugot.
- Különleges embernek különleges hely dukál!
Akaratlanul is mosoly húzódott a szája szegletébe, amelyet most nem szeretett volna elrejteni. El akarta fordítani a tekintetét, és meg akart indulni, hiszen most ő volt az idegenvezető, és vendéglátó egyaránt. Ennek ellenére nem tette meg, a vöröslő hajzuhataggal ölelt halovány arcbőr, és a kecses ívű kékek egy pillanatra megrészegítették. Olyan volt belebambulni a lány szemeibe most, mintha csak az őszt látná maga előtt. A vöröslő levelek kecsesen zuhannak alá a fák koronáiról, a kékellő esőcseppek hatalmasakat koppannak rajtuk, és a táj fakul, készülvén magára ölteni a téli hótakarót... szomorú, mégis tökéletesen szép összkép, természetes. Amikor felocsúdott, zavartan köhhintve egyet kapta el a fejét, és tette lába közé a seprűt... olykor oldalra pillantott, így látta azt is, amikor a hugrabugos felemelkedett mellőle. Jómaga sem szeretett volna lemaradni, így egy szökkenést követően megemelte a nyelet, és lassú tempóban emelkedni kezdett. Útitársa mellé érve elővette a zsebeiből a kesztyűket, majd felöltötte azokat, felkészülvén, ebben a hűvösben a seprűlovaglás nem éppen kellemes kiegészítők nélkül. Kibírható, de minek okozzon magának az ember kellemetlen pillanatokat, ha nem szükségszerű. Egy intést követően az élre állt, betöltve a rászabott szerepkört.

Alig pár perc kellett csak a megérkezésig... ebben a magasságban már kissé erőteljesebben fújt a szél, jobban csipkedte a szabad testrészeket. Szerencsére a kiszögellés a toronyból erkélyszerű volt, így a pereme a leszállást követően védte a fiatalokat. Davis a seprűjét a földre döntötte, majd lassú léptekkel a szegély mellé lépett. A távoli táj látványa mindig is lenyűgözte.
- Itt lennénk, üdvözöllek szerény kis menedékemben!
A kijelentést követően hátratekintett a másik szemeit kutatva. Széttárva karjait szólalt meg.
- Ide szoktam menekülni, ha egy kis magányra vágyom! Megismerhetted az egyik rejtett kis zugomat!
Ez afféle üdvözlés volt egy olyan helyen, amelyet valóban nem mutatott meg akárkinek, csak annak, akit alkalmasnak talált rá.


Cím: Re: Északi bejárat
Írta: Carithy Denalie - 2012. 03. 10. - 14:47:16
 
(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/forDavis.jpg)


     Nem is értem, hogy miért nem kedvelik annyian Davist. Nem ismerem jól, sőt, ha mondhatjuk, nem is ismerem, de eddig nálam egyetlen egy rossz pontot sem kapott. Udvarias, higgadt, és nem előítéletes. Számomra merő értetlenség, hogy az emberek többsége, miért kerüli. Lehet, hogy pont ezért? Mert ennyire normális? A többség meg... nem mondhatni annak. Talán. Vagy talán lenne félnivalóm tőle? De mégis mi? Semmi arra utaló jelet nem találtam, hogy egy vérengző szadista lenne, vagy ujjakat gyűjtögetne, mint Blaine. Félnem "kéne" tőle, hiszen tartozom neki, és minden adósság csak nyűg és gond, főleg "olyan embernek, aki olyan, mint Davis" - mondanák a barátaim, de mivel nincsenek, nem mondják. Különben is én dolgom, hogy kit, milyennek ismerek meg, és hogy kerülöm-e majd vagy sem. Eddig Davist nagyon értékes embernek tartom, jó társaságnak, és nem utolsó sorban, kellemes a... a... megjelenése...

       Alig lehet letörölni a (bár nem fülig érő, de halvány) mosolyt az arcomról. Davis egy-két kijelentésére nem tudok, vagy merek mit reagálni, igazából csak elengedem a füleim mellett. Meghallom őket, lereagálom őket valahogy, de szavakba nem öntöm a válaszomat (nem mintha lenne). Amolyan "felfogtam" szinten, de ezek a célozgató mondatok, amikben mondjuk ki: bókol, igencsak kellemetlen helyzetbe hoz. Régen nem éreztem még csak ilyen fokú törődést sem, sose bókolt nekem senki, így teljesen belepirulok, és ezt neheztelőnek találom. Nem szeretek pirulni, nem is szokásom, pont az iménti érvem miatt. A pirulás nem vall szilárd személyiségnek - amolyan kislányos... Akármennyire is közelebb került hozzám Davis pár találka alatt, mint bárki más, még ő sem tudhatja meg, hogy nem vagyok olyan erős és veszélyes, mint annak hisznek.
       A sál jó ötlet volt, a sietségben a szobába hagyni a sapkát és kesztyűt már nem bizonyult olyan jónak. Ki gondolta volna, hogy ilyen helyre visz? De mégis milyenre? A torony...
       Visszanézek a fiúra, amolyan "nos, indulunk?"-szemöldökfelvonással, de végül is az arckifejezés leolvad az arcomról, mert Davis semmit nem reagál, hanem csak néz rám, mondhatni bámul. Kihasználva az alkalmat pár másodpercig én is végigmérem a fiú arcát. Keskenyen húzódó ajkait, szépen ívelt szemöldökét - de végeredményben nem a jellemzésnél ragadok le, hanem a szemeinél. Bár rám néz, nem a szemeimbe, viszont én az övéit nézem és csak ámulok. Akárhányszor találkoztunk lopott pillanatokban a fiú íriszeire koncentráltam, mintha keresnék benne valamit, csak nem tudom, hogy mit, és miért. Azért is nézegetem azt a nyamvadt rajzot - a lélektükrök annyi mindent elárulhatnak. Szeretek olvasni belőlük, de csak amikor nem figyelnek az emberek. Amikor nem tudják, hogy figyelem őket - azért olyan értékes a rajzom, és azért van a kedvenceim között. Olyan sablonos valakinek a szemeiről áradozni, mérhetetlenül nyálas, és klisés, de a fiúnak legszívesebben a képébe vágnám, hogy "haver, gyönyörűek a szemeid, bárcsak tudnék belőlük olvasni!". Nos igen, a haver kifejezés nem épp a megfelelőbb, ugyanakkor ilyet senkinek sem mondani soha. Neki se, még ha szívesen tenném is.
       És találkozik a tekintetünk. Előbb kapja el ő az övét, így megelőzve az én, hasonló reakciómat.
       Inkább elindultunk, ahelyett, hogy bármelyikünk megszólalt volna.

       A rövid kis út alatt is nagyon kipirosodott az arcom, így két nagy pirospozsgás éktelenkedett orrom mellett, két oldalt. Kezeim pirosra fagytak a magaslati levegőtől és a széltől, így miután seprűt a cserepek tövéhez fektettem, összedörzsölve próbáltam életet lehelni belőlük. Nem is mertem nagy vörös loboncomra gondolni, bizonyára úgy áll, mint egy szénakazal szélvihar után - szanaszét. Az erkélyszerű kiszögelés szélére léptem és lekukkantottam. Egy pillanatra megfordult a fejemben, milyen érzés lenne ilyen a mélybe vetnem magamat. Az arcomba hangzatosan süvítene a fagyos szél, ezer tűként vagdalná arcomat, hajamat hátravágná, holmi lepedőként suhanna utánam a ruhám, míg egy pillanatnyi fájdalom után minden elsötétülne... De pár percig micsoda felemelő érzés lenne csak zuhanni.... súlytalannal és gondtalannak lenni.
       Visszahúzódzkodtam. Nem féltem a magasságban, de nem állt szándékomban leesni, amint Davis megszólalt fejem felé fordult, majd azonnal a tájra. Amint megfordult figyelmem arcára fókuszált. A szavak hallatán kissé meglepődtem. De mielőtt reagáltam volna, letekerve sálamat (már felesleges volt bármit is takargatni) összehajtogatva a földre tettem, és törökülésbe leültem rá. Nem mintha finnyás lennék, de nem szerettem volna felfázni, már így is nagy esély lehet a tüdőgyulladásra.
       - Fogadjunk - nézek rá halvány mosollyal. -, hogy mindenkit idehozol, és ezzel eteted a lányokat! - természetesen tisztában voltam azzal, hogy Davis bizonyára nem ilyen, és remélem ő is gyenge kis humornak fogja fel.
       - Akárhogy is van, örülök, hogy elhoztál ide. Valószínű, hogy sose jutna eszembe, pedig - körbenézek. - ...lenyűgöző ez az... egész. - fogalmaztam meg a legegyszerűbben.
       Valóban fenséges volt a látvány. Kedvem lett volna lerajzolni. Ezt is megörökíteni a többi pillanat mellett, hogy átadjam őket az örökkévalóságnak. Annyira csodaszép volt. Mindig is imádtam a természetet.
       - Hm! - mozdulok meg hirtelen, mintha eszembe jutott volna valami. Kabátom belső zsebébe rejtve az imént lezsugorított mappámat húztam elő. Pálcámat tokomból előhúzva visszanagyítottam normális méretére, lassan végigsimítottam a fekete bőrkötésen, és elgondolkozva Davisre néztem. Vissza a mappá (http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/rajzok.png)ra. Újra rá. Felé nyújtom.
       - Vedd a magamféle hálámnak...! - mondom, és várom, hogy elvegye. - Már, ha érdekel. - csapom hozzá, még ha ő is kért meg rá múltkor, hogy megnézhesse.
       Amint elveszi és belekukkant, fejem visszacsapom, fürtjeim lobognak utánam. Próbálom elrejteni arcomat hajammal, hogy ne olvashassa le az izgalmat - inkább az elképesztő tájat firtatom.



A JÁTÉKTÉR SZABAD


Cím: Re: Északi bejárat
Írta: James Wolf - 2012. 06. 11. - 12:40:24
(http://i944.photobucket.com/albums/ad285/ThePictorWolf/gwen.png)

   El fogok késni, el fogok késni, el fogok késni.
   Igen! Már megint. Nem hiszem el, hogy mindig ez van, és mindig csak velem történik ilyen. Miért!?
   A vastag, szürke kabátot hópelyhek pettyezik, kesztyűm kezd átvizesedni, ajkaim pedig már lilában játszanak. Reggel óta odakint vagyok, nem csoda, hogy lassan felemészt a hideg. De ez nem érdekel. Akár meg is fagyhatnék, az érzést viszont semmivel sem helyettesíthetem, vagy párosíthatom. Az érzést, mikor kiléphetek emberi valómból, hogy aztán farkasként folytassam utam. A többi farkassal együtt, a Tiltott Rengeteg sötétjében. Annyira más, annyira jó érzés! Mikor az érzékeim kiszélesednek, mikor úgy érzem, tényleg szabad lehetek! Mikor hegyes fogaim eret tépnek, s a vér, oh, az édes vér ajkaimhoz ér!
   Persze ez csak farkasként van így. Egyébként még ugyanúgy nem tudnék széttépni egy nyulat, vagy nyersen megenni egy őzet. Hülyeség…
   A gondolatra elmosolyodok, s nekifeszülök a hatalmas ajtónak. Kintről jelentős mennyiségű havat hozok be a fáklyákkal kivilágított csarnokba. De ezzel most nem törődök. Gyorsan visszatolom az ajtót, és szaladni kezdek. Fel a lépcsőn, majd még tovább, ám csengő bongó zaj üti meg fülem. Megtorpanok, kezem azonmód zsebemhez siklik. Ajh… visszafordulok, és körülbelül húsz lépcsőfokot visszafutok, hogy aztán lehajoljak a zsebóráért, amit a nagyi küldött karácsonyra. Hiába mondtam neki, hogy felelőtlen dolog nekem ilyet venni, úgyis mindig elhagyom, most pedig egy lyukas zsebbel, nem is csoda.
   Azért megvizsgálom, nem esett-e baja, s csak azután dugom a belső zsebembe. Megfordulok, s futnék is tovább, de nem sokáig jutok, ugyanis sikeresen elgázolok valakit. Igen, itt. A lépcső közepén. Nem is én lennék. Az óra pedig megint kiesik, s most jobban belelendül, jó pár lépcsőfokon keresztül csúszik, míg végül a legvégén, az ajtóval szemben pörögve megáll. Igeeen!
   Nagyot sóhajtok, s összehúzott szemmel nézek szerencsétlen áldozatomra, azonban mihelyst felfogom, az illata miért volt olyan ismerős, s hogy voltaképpen ki is ő valójában, a békítő mosoly arcomra fagy.
- Gwen. – jelentem ki, mintegy köszönésnek is szánva a szót. Ez… kínos. Azóta nem beszéltünk, amióta év elején összevesztem vele, s kicsit elvetettem a sulykot. Azóta már megbántam, ezt azonban nem tudja.



Cím: Re: Északi bejárat
Írta: Gwendolyn de Crasso - 2012. 06. 11. - 13:48:02
(http://kepfeltoltes.hu/120611/james_www.kepfeltoltes.hu_.png)

Komolyan. Egész nap csak rohangálok ide-oda, ezért-azért. Egy minimális szabad percem sincs semmire sem, nem hogy a tanulásra, még magamra sem. Teljesen felőröl már ez az egész. Nem elég, hogy napok óta nem tudok aludni, ráadásnak még bújjam a könyveket, járjam a folyosókat, mint prefektus. Figyeljek mindenre, és mindenkire. Úgy unom már ezt.. Minden nap ez megy, sosincs másként. De ma, nem érdekel semmi és senki, még ha csak pár órára is de el fogom hagyni ezt az ódon kastélyt. Teljesen mindegy, hogy hova, csak el innen. Még ha ki az udvarra, az átkozottul hideg időjárásra is. Csak egy picit. Kell egy kis kikapcsolódás. Egy kis magány. Tényleg.

Viszont, hogy addig se menjen kárba az időm, végre el kezdem összeírni azoknak az embereknek a listáját, akiket a bátyám titkos születésnapi összejövetelére akarok meghívni. Úgy érzem, nem kell sokat dolgoznom vele, hiszen az ő és én baráti kapcsolataim száma sincs az ég körüli viszonylatban, plusz, akik nekem fontosak lennének, sajnos, hívatlan vendégeknek számítanának. Úgyhogy. Pár perc alatt talán készen is leszek.
Nézzük csak..
A nevek lassan, de gyűlnek, én pedig hamarosan az udvart is elérem, így boldogan teszem meg a további utat, a lépcsőkön. Természetesen, vagyok annyira peches, hogy mivel nem figyelek az orrom elé, sikerül teljes erőből belegyalogolnom valakibe, és az eredményt még a hátsó fertályom is eléggé érzékeli. A papírlapok persze kirepülnek a kezemből, és pár lépcsőfokkal lejjebb landolnak.
- Hát ez remek. - sóhajtok, majd megpróbálok felkelni a hideg kőről. Csak ekkor, és csak a nevem hallatára nézek a fiúra, aki elgázolt, akinek hangját gyerekkorom óta ismerem, és soha nem tudnám valaha is elfelejteni. De teljes megbizonyosodást csak akkor nyerek a személy kilétét illetően, amikor felemelem a tekintetem, és ránézek.
- James..

Többet én sem bírok kinyögni. Sőt, a tekintetem is elkapom róla, és a földet veszem célba, csak is azt nézem, teljes csendben, hiszen fogalmam sincs mit is mondhatnék. Neki, aki egykor a legjobb barátom volt, akit hónapokkal ezelőtt felpofoztam (még máig is teljességgel lehetlennek tűnik..). Akit.. elvesztettem.
Aztán az illem miatt, mégis elhagyja egy szó a számat.
- Bocsánat!

Honnan is tudhatná, hogy ez a szó nem csak az ütközésre vonatkozik. Az egész eddigi életre, azóta, amióta nem beszélünk. Amikor a bátyám, mondjuk ki, tönkretette a barátságunkat. Mindenre, amit akkor vele tettem, amiért vérig sértettem.
Néha még maga az ember sem tudja mit és hogyan kellett volna tennie. Még én sem. Most sem. Csak tudom, hogy mennyire bánom ezt az egészet..


Cím: Re: Északi bejárat
Írta: James Wolf - 2012. 06. 14. - 09:13:35
(http://i944.photobucket.com/albums/ad285/ThePictorWolf/gwen.png)

   Kihúzom magam, s kifejezéstelen arccal lejjebb rángatom a kabátot, hogy jól álljon, s hogy kellőképpen leplezzem zavarom. Még hajamba is túrnék, ha nem lenne fejemen sapka, de sajnos van, így maradt az a kínos ujjtördelés, amit akkor szoktam, ha végképp nem tudok kimászni a szarból.
   Igyekszem nem az arcára nézni, de ez elég nehéz, tekintve, milyen közel is van, így inkább hátrálok két lépcsőfokot. Ez a biztos távolság, kicsivel távolabb, mint ameddig a karja elérne, ha esetleg újra meg szándékozna ütni. Igen, ez egy régi, kihúzatlan tüske, mely ronda, gennyedző sebet táplál maga körül. Akárcsak Tristram.
   Eddig igyekeztem mindenféle érzelemtől megfosztani arcom, azonban mikor bocsánatot kér, a meglepettség enyhe árnyéka suhan át, szemöldökeim megemelkednek, s ajkaim a gúny savanyú mosolyára másznak. Nem szándékosan csinálom, ösztönösen jön, ami kissé meglepő. Mármint, tudom, és eddig is tudtam, hogy akivel összeveszek, azzal rohadék vagyok, és mindehhez cseppnyi megerőltetés sem szükségeltetik. De ez más. Ő Gwen.
   Már miért lenne más? Azért mert vele nőttem fel, tulajdonképpen? Azért mert mindig velem volt, mert mindig, s mindenben számíthattam rá, egészen addig, míg össze nem vesztünk? De hát összevesztünk. A kapcsolatunk megromlott. Én pedig nem fogok békülést kezdeményezni. Arról letehet, sőt, bocsánatot sem kérek. Makacs vagyok, de tudom, hogy nekem volt igazam, s van büszkeségem. Nem is kevés.
   Vállat vonok, egyszerűen úgy érzem, a „semmi gond” megerőltető lenne, vagy nem is tudom. Csak nem tudom kimondani, még ha akarnám, akkor sem. Az olyan lenne, mintha minden másra is azt mondanám: „semmi gond”. De nem így van. Hiszen van gond! Van, vagy volt?
   Lehajolok, hogy felvegyek egy papírt, aztán meg a kezébe nyomjam.
- Én jöttem neked. – szólalok meg, csak, hogy eloszlassam a borzalmasan kínos, fojtogató csendet. Sosem volt még ilyen. Amikor jóban voltunk, csendben is tudtunk kommunikálni, megértettük egymást, nem létezett olyan, hogy kínos csend,  most meg… Sóhajtok.
   Hiányzik. Eddig is hiányzott, de most különösen érzem. Mindeddig nem gondoltam rá, ha megláttam, elfordítottam a tekintetem, és egyszerűen tudomást sem vettem róla, próbáltam elterelni a figyelmem, de már nem megy. Merlinre, ő a barátom, és szükségem van rá!
   De hiszen rengeteg barátom van, nem igaz? Hisz oly büszke voltam rá, hogy körbe vagyok véve emberekkel, akik szeretnek. Nos, ezt bebuktam. Csak voltak barátaim. Manapság egyre többen fordítanak nekem hátat. Nem sokan maradtak számomra. De Gwent még visszaszerezhetem. Fenébe a büszkeségemmel!
- Én is sajnálom. – ejtem ki halkan a szavakat. Nincs elég bátorságom, hogy a szemébe nézzek, így inkább megfordulok, s egy Invito-val begyűjtöm a zsebórát. Már nem rakom a zsebembe, inkább kínosan szorongatom, szememmel a karcolásokat kutatom. Bármit, csak ne kelljen a szemébe néznem. Mert akkor elvesztem.


Cím: Re: Északi bejárat
Írta: Gwendolyn de Crasso - 2012. 06. 14. - 15:35:02
(http://kepfeltoltes.hu/120611/james_www.kepfeltoltes.hu_.png)

Nehéz. És fura. Ennyi idő után találkozni James-sel. Na, és persze a körülmények sem kedvezőek, gondolok itt arra, ahogyan elváltunk. Senkinek nem mondtam mi történt, még a bátyámnak sem, és ez nagy dolog. Rettentően. Mert mindent megosztok vele, amióta újra megjelent az életemben. És főleg amiatt, mert alig vannak barátaim, akiknek mindezeket elmondhatnám..
De térjünk vissza James-re. A mai napig nem bocsátottam meg magamnak azt a pofont, amit akkor kapott tőlem. Nem tudom, hogy egyáltalán lett-e volna jogom hozzá, hogy megüssem, talán nem, de akkor úgy tűnt, az a legjobb, amit tehetek. Hiszen, ahogy a testvéremről beszélt, arról a személyről, aki nekem a legfontosabb, teljesen kiakasztott. Őszintén nem tudom ő hogyan viselkedett volna abban a helyzetben, ha én ilyeneket mondok Abigail-ről, de mindegy. Már nem érdekel.
Annyit viszont tudok, hogy fáj az elvesztése. A legjobb fiúbarátom helyét nem pótolhatja senki..! És nem is akarom, hogy ez valaha is megtörténjen.

Csak állunk, szemben egymással. Egyikőnk sem szól semmit.
Rémes ez az egész szituáció, ha belegondolok mennyire nem kellettek szavak ahhoz, hogy megértsük egymást. Most meg, azt sem tudom vajon mire gondolhat. Biztosan gyűlöl. Hiszen legbelül, eltitkolva én is gyűlölöm magam. Senki nem tud róla, de utálom azt a rengeteg változást, ami az elmúlt időben történt velem. Egyszerűen, utálom.
Sokkal jobb lett volna, ha nem derül ki Tristram-ról, hogy halálfaló, akkor most az egykori barátaim nem félnének attól, hogy mit tesz majd velük. És nem gondolnák azt rólam, hogy én is a Nagyúrnak szentelem majd az életem..

- Nem számít. Én sem figyeltem.. - szólalok meg csendben.
Ennyi. Mindössze ennyi telik tőlem, többet nem tudok mondani. Vagyis, tudnék. Csak nem tudom mit kellene. Még ha nem is tudja, abban a bocsánatkérésben tényleg benne volt minden. Még egyszer nem hiszem, hogy ki tudnám mondani. Nem tudom..

Sajnálja? Vajon csak az ütközést, vagy már megint én látom bele a mondanivalójába a kétértelműséget..? Merlinre! Miért nem lehet egyszerűbb az élet? Csak ki kellene mondanom azt a pár szót. Bocsánatot kellene kérnem mindenért. Nem lehet annyira nehéz, biztosan nem.
- Én.. - suttogom halkan. De nem megy. Helyette csak ennyit kérdezek. - Hogy vagy?
Most komolyan egy egyszerű 'hogy vagy?' kérdéssel intézek el mindent? Ennyire nincs bennem erő? Az a fránya ész, nekem a szívemre kellene hallgatnom, nem az eszemre..!
Szinte belepirulok még csak a gondolatba is. Jobban megrettenek a bocsánatkéréstől, mint ha egy halálfaló állna előttem, s helyezné az arcom elé a pálcáját. Bár, mostanában azt kezdem lassan megszokni.
Félek. Talán félek megint annyira megnyílni előtte. Régen mindent tudott rólam, és honnan tudjam most, hogy ő egyáltalán ki akar-e békülni velem..?


Cím: Re: Északi bejárat
Írta: James Wolf - 2012. 06. 22. - 20:20:19
(http://i944.photobucket.com/albums/ad285/ThePictorWolf/gwen.png)

   Fogalmam sincs, mit tegyek. Igazából abban sem vagyok biztos, hogy akarok bármit is tenni, vagyis… de, akarok. Ha már a sarokba hajítottam minden büszkeségem, nincs megállás, nem fordulhatok már vissza innen. Elkezdtem, és be is kell fejeznem, igen, ebben majdnem olyan biztos vagyok, mint, hogy Cassius hajzselét szarik, és hajlakkot fingik. Már ha tud egyáltalán olyat. Márminf fingani.
   Aztán megszólal. Hiába gondolkoztam tökre erősen azon, hogy mégis hogy kéne kimászni ebből az egyértelműen cikis helyzetből, hiába formálódott már egy kezdetleges terv arra, hogy majd jól kimagyarázom magam, és továbbmegyek, mintha semmi sem történt volna, ennek most vége. Amikor megkérdezi, hogy vagyok, még ha egy egészen nyilvánvalóan sablonszövegről is van szó, eltölt az az ismerős érzés. Ismerős, és nem tudok tőle szabadulni, aztán csak azon kapom magam, hogy karjaimba zárom Gwent, állam vállára hajtom, s lehunyom szemeim, csak élvezem a pillanatot, a közelségét, azt, hogy újra magam mellett tudhatom, hogy újra tudhatom, minden rendben van, s lesz köztünk. Egyszerűen csak élvezem, hogy visszakaptam a legjobb barátom, akire egész nyilvánvalóan már nagyon szükségem volt.
   Mindeddig észre sem vettem, mennyire hiányzik. Volt egy üres rész az életemben, de nem foglalkoztam vele, letakartam, s eltekintettem a szebb pontokra, melyek nem sebezték annyira lelkem, de ennek már vége. Most, hogy itt van velem szemben, most hogy itt áll, én pedig átölelem, s érzem hajának ismerős illatát, érzem: minden rendben. Egy üresen tátongó, fájdalmas lyukkal kevesebb.
   Nem tart sokáig, eltolom magamtól, s kínosan elmosolyodok. Megvonom vállam, kínomban elnevetem magam, csak halkan, de végre felszabadultan. Megkönnyebbülten.
- Megvagyok. – megdörzsölöm szemeim, mintha ezzel el tudnám tüntetni a mérgesen éktelenkedő karikákat, s a sápadtságot, de az utóbbit végülis róhatjuk a hideg számlájára is, nem igaz? A kesztyű mögött rejlő ujjaim azonban eszembe juttatnak még valamit.  – Képzeld, eljegyeztem Barbit! – arcomra a végtelen boldogság mosolya ül ki, nyilván abban a reményben, hogy viszonzásra, hasonló örömre lel a másik arcán. Hiszen a legjobb barátom, csak örül az örömömnek nem? Meg aztán kinek másnak dicsekedhetnék el vele, még ha lassan egy hónapja is, hogy megtörtént a leánykérés. Az csak aztán esik le, hogy lehet, hogy várhattam volna kicsit ezzel a dologgal, talán lerohantam, de most már mindegy.
   Alsó ajkamba harapok, s megdörzsölöm karom. Még mindig rettentően fázok.
- És te jól vagy? – a kérdéshez ezúttal inkább aggódó arckifejezés párosul. Hallani ezt azt a halálfalók tájékáról, s Gwenről olyan rég nem tudok semmit, hogy nem tudhatom, mennyire keveredett bele a dolgaikba. Elvégre az alap társaság az adott, ott a bátyja, aki aztán nem fél bevezetni mindenféle alvilági körökbe. Cöh… így vigyáz a húgára, és még én vagyok cseszegetve, amiért Gwennel lógok. Vagyis voltam, mert ez az utóbbi fél évben nem volt jellemző a kapcsolatunkra.
   Hoppá. Tristram. Csak most jut eszembe, hogy mit ígértem meg neki. Azt mondtam, magára hagyom Gwent. Ő akarta. Cserébe leszáll rólam, és a szeretteimnek sem esik bántódása. Barbi. Abbs. Az a barom komolyan képes lenne bántani őket. Nem tudhatja meg. Nem, amíg itt vagyok a Roxfortban. Amíg ők is itt vannak.
   Hátrébb lépek, s arcom kissé komorabbra vált. Hiába örülök, hogy a dolgok aránylag jóra fordultak Gwennel, a bátyja árnyéka mindent sötétbe von, és még itt sincs. Szívem kicsit vadabbul ver, ahogyan elszántan keresem a megoldást, mindhiába. Fogalmam sincs, mitévő legyek.
- Gwen. – ejtem ki a nevét, ezúttal már suttogva, mintha a bátyja bármikor kihallgathatna bennünket. Nem tudhatom, hogy valóban így van-e. – Nem láthatnak minket együtt. Én… - nehéz erről beszélni, ez teljesen olyan, mintha elárultam volna őt, a barátságunkat pedig eladtam volna. – Én megígértem a bátyádnak, hogy távol tartom magam tőled. Az volt a terv, hogy magamra haragítalak, és magadra hagylak. Ezt… ezt most nem szabad. – hangom elkeseredett, s dühös. Igen, dühös, leginkább azért, mert már nagyon, de nagyon elegem van belőle, hogy Tristram de Crasso mondja meg nekem, mit szabad, és mit nem!



Cím: Re: Északi bejárat
Írta: Gwendolyn de Crasso - 2012. 07. 13. - 18:37:33
(http://kepfeltoltes.hu/120611/james_www.kepfeltoltes.hu_.png)

Vicces. Nem voltam még ennyire zavarban előtte és bár próbálom tagadni, arcomról egyszerűen nem moshatom le a zavartság erőteljes jeleit. A pír, mely elönt, ahogy kinyögöm azt a fránya két szót, hogy hogy léte felől érdeklődjek, ahelyett, hogy kinyögném: bocsánat! Egyszerű az egész, egyetlen egy szó csupán, és mégis, mintha egy hatalmas szikla lenne a szívemen, mely hangos puffanással ér földet, és millió darabra törik, mikor James fogja magát, és a karjaiba zár. Komoly arcomon rögtön megjelenik a megkönnyebbült mosoly, fejemet a vállára hajtom, és ajkaimat a lehető leghalkabb, és legkedvesebb sóhaj hagyja el. Sosem hittem volna, hogy ennyire hiányzott az ölelése, az illata, az egész lénye. Ő, saját maga.

- Hiányoztál. Annyira nagyon hiányoztál. És bocsáss meg nekem, csupán csak egy idióta liba vagyok, aki egy kis időre elveszítette a lelke egy részét. - ömlenek belőlem a szavak, a mondatok, és csak ölelem. Beszívom az illatot, melyet oly régen nem éreztem, pont úgy, ahogyan az erős karok hihetetlen erejét sem.
Pár perc csupán, testeink elválnak egymástól, de a vibráló levegő tovaúszik, helyébe a boldogság jele vegyül.

- Őszintén örülök nektek. - jelentem ki az eljegyzésre reagálva, noha, fogalmam sincs, mikor került elő Barbi, de mit számítanak az ilyen csekélységek, ha James-t végre boldognak láthatom. Önkéntelenül is még nagyobb mosolyra húzódik a szám. - Örülök, hogy boldog vagy, Jamie.
Istenem, de rég hívtam így! Jamie, az én bolond Jamie-m, aki után ezerszer rohantam a folyosókon át, egy-egy fiúval történt veszekedése alkalmával. Komolyan, és őszintén. Tényleg hiányzott. Mikor felpofoztam, s elvesztettem, valami belőlem is kiveszett. Talán, az a cseppnyi boldogság, melyet a múltbéli időszak után még érezhettem. Most pedig visszakaptam vele együtt ezt is, és végre úgy érzem, hogy belül ragyogok! És tudom, most már minden jobb lesz, ezerszer jobb, mint volt.
- Most már jól vagyok. Végre! - nevetek fel. Nem akarom ecsetelni neki, hogy miken mentem keresztül az elmúlt hónapokban, nem akarom elrontani ezt a szép pillanatot, hiszen ez most csak róla szól. Senki és semmi másról.

Aztán hirtelen eláll a szavam, és csak kapkodom a levegőt. Amit mond, újra megrezdíti bennem a fájdalom húrjait. És persze a központi alak, természetesen a bátyám.
- Ezt ígértette meg veled? Istenem.. - fáj, hogy a testvérem elveszi tőlem a barátaimat, és bár tudom, hogy csak engem véd, mégis legbelül üvöltök. Nem, nem teheti ezt velem! Ők voltak velem életem azon szakaszában, míg Tristram nem volt velem, és képes lenne elvenni őket tőlem? Lassan rádöbbenek, hogy a bátyám talán azt sem tudja mi fán terem a szeretet..
- Én ezt.. - nem hiszem, mondanám, de elhiszem. A sok szörnyűség megtanította velem, hogy nem csak a szép, álomszerű dolgok történnek meg, és nem szabad az általam imádott személy fölé örök glóriát helyezni. Nem!
- Most mit fogunk csinálni, James..? - kérdezem bánatos hangon.


Cím: Re: Északi bejárat
Írta: James Wolf - 2012. 07. 30. - 15:45:44
(http://i944.photobucket.com/albums/ad285/ThePictorWolf/mirttpjk.png)

- Nem. – sóhajtom mosolyogva, még miközben karjaimba zárom. – Te bocsáss meg nekem. Én tehetek az egészről. – jelentem ki, azon nem is gondolkozva, hogy valójában mi, s hogy volt, mert már lényegtelen. Nem érdekel, hiszen minden újra rendben van. Nem érdekel senkit sem, hogy min vesztünk össze. Ami volt, az elmúlt. Lezártuk.
   El sem hiszem, hogy ennyi idő eltelt azóta. Sokkal, sokkal hosszabbnak tűnt, mint valójában, kimondva. Éveknek, nem pedig hónapoknak érzékeltem, most pedig mégis úgy beszélünk, úgy kezdünk viselkedni, mintha egész idő alatt rendben lettek volna a dolgok. Mintha nem történt volna semmi sem. Amikor azt mondták, hogy a barátságban nem számít az idő és a távolság, igazuk volt. Mert a barátok miután visszatérnek egymáshoz, ugyanazok lesznek egymásnak, mint voltak. Ezen pedig nem változtatnak a percek és a kilométerek. Ez magától nem változik.
   Akad azonban valaki, aki pár szóval, fenyegetésekkel el tud érni bármit. Nagyot nyelek, és keserű arccal nézek Gwenre. Látom arcán, mit érez, ugyanazt, mint én. Tristram ront el mindent, ahogyan régen is ő volt a bűnös kapcsolatunk romlása végett. Ha ő nem állna folyton közénk, nem lenne semmi gond. Nem értem, miért nem képes békén hagyni a húgát? Csak azt ne mondja nekem, hogy ő ilyen extrán gondoskodó szuperbáty! Én is jó testvére vagyok Abbsnek, mégsem koslatok folyton a nyomában, nem foglalkozok vele, kikkel barátkozik… egészen addig, míg rá nem talál McKenzie Hastings-re, akinek a zsebében mágikus fa helyett mágikus fű lapul.
   Kínomban halkan elnevetem magam, és nyúzott arcom felé fordul, véreres szemeim az övét célozzák, ahogyan megszólalok, hangomban az őszinte hitetlenség cseng. Reményvesztettség.
- Semmit, Gwen. Mégis mit csinálnánk? – kissé széttárom karjaim. Nyomorultul érzem magam, amiért ilyeneket ígértem Crassonak, de a múltat nem tudom megváltoztatni. Ehhez még az időnyerőt sem lehetne eleget forgatni.  – Amíg itt vagyunk, Tristram mindenről tud. Be kell tartanom az ígéretem, nem hagyhatom, hogy egyszer is rajtakapjon, hogy nem azt teszem, amit megígértetett velem. – szétnézek a lépcsőn, egy másodikos griffendéles kisfiú szomorúan battyog a lépcsőn, arcán komoly zúzódások éktelenkednek, szemei vörösek a könnyektől. Undorodó fintorom a kegyetlen halálfalóknak szól, akik képesek ezt csinálni az engedetlen diákokkal. A háború már a Roxfortban sem kímél minket, és ez csak egyre rosszabb lesz. Tekintetem visszafordítom Gwenre, most már határozott vagyok. Nem tehetjük meg. Nem tehetünk semmit. Nem csak rólunk van szó, itt nem csak a barátságunk a tét. Crasso-nak túl sok a jó lapja, túl sok a lehetősége. Jól tudja, mivel fenyegethet meg a legjobban, és tudom, hogy nem fog visszariadni, ha meg kell tennie.  – Ez nem csak a mi ügyünk. Ha nem tesszük azt, amit akar, másoknak is baja eshet. – bánatosan lehajtom a fejem. Nem tudok többet az arcára nézni. Nem megy. – Sajnálom. – ejtem még ki a szavakat, ajkaim megadó sóhaj hagyja el, s minden további szó, vagy köszönés nélkül kikerülöm a lányt, és folytatom utam felfelé a lépcsőkön. Lábaim gyorsan szedem, szeretném minél gyorsabban magam mögött hagyni ezt a szituációt, s úgy tenni, mintha még minden úgy lenne, ahogyan fél órával ezelőtt volt.
   Megfogadtam, hogy nem fogok megtörni. Megfogadtam, hogy mindig ellenállok.
   Most mégis üresnek érzem magam. Most mégis olyan, mintha feladtam volna magam.
   Most már tudom, mire gondoltál, Tristram. Remélem örülsz.
   Megtörtem.


Köszönöm a játékot! *-*



Cím: Re: Északi bejárat
Írta: Gwendolyn de Crasso - 2012. 08. 18. - 11:52:10
(http://kepfeltoltes.hu/120611/james_www.kepfeltoltes.hu_.png)

Mintha a lelkem egy darabja a magasba emelkedne, úgy érzem magam. James mindig is nagyon sokat jelentett nekem, és hiába történt, ami történt, legbelül mégis úgy madart minden, ahogy régen volt. Csak magamnak nem mertem bevallani, hogy mennyire hiányzik, hogy nélküle nem teljes az életem.. És azt sem, hogy igaza volt mindenben, amit akkor nekem mondott..
Bár felesleges tovább firtatni a kérdést, hogy ki kit bántott meg jobban, s ki tehet mindenről, belül mégsem tudom lezárni ezt az egészet. Kell egy kis idő, míg begyógyulnak a sebek, és ha ilyen szempontból nézzük, lassan egy átlőtt, lyukas hordóra fogok hasonlítani. Csak hogy az sosem fog meggyógyulni. És ki tudja, lehet, hogy én sem.

- Hagyjuk a bocsánatkéréseket, megtörtént, de elmúlt. Inkább csak örüljünk a pillanatnak.
Annak, hogy lassan minden a régi lesz.. Tényleg? Valóban minden ugyanolyan tud majd lenni, mint azelőtt volt? Hiszen az egész életem egy csapásra megváltozott. Azt sem tudom, hogy jelen pillanatban hol állok, melyik oldalon. Sodródok az árral, próbálom azt tenni, ami a legjobb nekem, és mindenkinek. De nem könnyű. Sőt, rettenetesen nehéz. Mindenkinek más felel meg. Én pedig időnként nem tudom mit is kellene tennem, hogy szebbé s jobbá változzon a világom.
Ami valójában sosem fog olyanná válni, mint amilyennek kislány koromban elképzeltem. Hol van már a szivárványhíd, a szelíd pegazusokkal, ahol nincs rossz, nincs sötét, ahol mindenki jó, és csokoládéból vannak a fák. Milyen szép álom volt ez mindössze 4 évesen. Szeretnék újra kisgyermek lenni. Bár nem volt felhőtlen gyermekkorom, akkor mégis csak jobb volt, mint ezekben az ínséges időkben. És Tristram sem állt Tudjukki oldalán. Gyerekek voltunk. És nem féltünk semmitől és senkitől.
De most, ahogy egyre gyakrabban hallom, hogy a barátaim sem bíznak már bennem, mert félnek, hogy elárulom őket. Azt hiszik én is az Ő oldalán fogok majd állni, és örömmel szórom majd az átkokat s kínzásokat. De ők nem tudják milyen nehéz. Választanom kell azok között, akiket a legjobban szeretek. Akik a legfontosabbak nekem. Életem legnehezebb döntése lesz, az biztos. De ennek még szerencsére nem jött el az ideje. Még nem. Még..

Felkapom a fejem, ahogy kimondja a szavakat, melyek túl súlyossá válnak számomra. Az nem lehet, hogy pont mikor visszakapom, akkor újra elveszítsem. Miért teszi ezt velem a Sors? Amint pár percre boldog leszek, történik valami, ami visszaránt a bizarr, sötét valóságba. Mit tettem, hogy ezt érdemlem? Vagy így adja tudtomra, hogy belül romlott vagyok, hiába is próbálok segíteni az embereken. Mert próbálok. Igen, mindent megteszek, hogy egy picit is enyhítsem a fájdalmukat, a szenvedésüket. Mert részben én okozom azokat. Én is.
- De.. - nem jönnek a szavak a számra, így csak rázom a fejemet, és próbálok megoldás után kutatni. Megpróbálhatnám Tristram-ot rávenni, hogy oldja fel ez alól a hülye alku alól James-t, de vagy nem tenné meg, vagy megátkozná őt, amiért elárulta nekem. - Nem akarlak megint elveszíteni.. - könnyek úsznak a szemeimbe, és csorognak le az arcomon, szépen, lassan. Fájdalmasan. Égetnek, szúrnak, pontosan úgy, ahogy az egész életem.
De nem tudok mit tenni. Nincs elég erőm hozzá. Kimerültem. Elfáradtam. Vagy inkább, belefáradtam. Ahogyan abba is, hogy megakadályozzam a dolgokat. Talán így történhet meg, hogy csak nézek James után, nézem, hogyan sétál ki újra az életemből. Nézem, egészen addig, amíg már nem látok a könnyeimtől, majd lassan én is elindulok. Az ellenkező irányba. A Tristram születésnapjára szánt meghívókkal. Aztán váratlanul cselekszek. A földre szórom a lapokat, pálcámat rájuk szegezem, s remegő kézzel s szívvel, csak annyit mondok:
- Piroinito!



Köszönöm a játékot. <3    

A játéktér szabad!