A soha-véget-nem-érő csigalépcső

A déli kilátóba vezető lépcső aljától indul egy másik toronyba.
Egy fekete függöny-szerű vászon lóg be a bejáratához, fény alig szűrődik be a lépcsőhöz, elvétve található egy-egy fáklya, de azok sem nyújtanak túl sok segítséget a felfelé igyekvő embereknek.
Egy kopott keretű portré lóg a falon: Vadóc Wendelin
(Egy mugli származású asszony volt, aki annyira élvezte a „máglyahalált”, hogy különböző álöltözetekben összesen negyvenhétszer adta magát muglikézre.)
A felfelé tartók talán észreveszik, hogy igencsak gyanús módon, mindig a 66. lépcsőfoknál tűnik fel ez a portré.


... és sosem érnek fel a torony bejáratához.

     




Azt hiszem... megint eltévedtem. Hogy Merlin fekete csókája rúgna bele de jó nagyot! Hogy lehetek ennyire... béna?
Arra tisztán emlékszem hogy a Nagyteremből indultam, még arra is hogy az almák elcsomagolása némi problémát jelentett, mert hát valjuk be a női táskába minden van csak rend nem... és valahol talán ott veszthettem el a fonalat, amikor a tinta kiömlött és a gatyámon jókora folt keletkezett valamerre oldalt és hátul és hiába próbáltam a mozsdóba utána járni a dolognak, valahogy nem jött össze csak ha leveszem, no de ki akar egy egész iskola előtt puccoskodni?
Nem vagyok sajna született modell alkat, az a fránya narancsbőr vagy miszösz befigyel nálam is keményen, de hát tudom, a kevés folyadék meg a mozgáshiány bla bla... pedig folyton rohangászom mint pók a falon hogy ne késsem el az óráimról... a megrögzött későnkelők átka.... szóval én aztán tényleg nem értem már.
Szóval most itt állok, tintás gatyával, koszos táskával, ziláltam, slamposan, mint valami rosszafjta film főhősnője, és barnászöld tekintetem meglepetten pillant körbe, mert nem a lépcsők felé vettem az utam a nagy kapkodásban hanem valamerre... egészen másfele.
Persze tudom az utat innen is, de már szúr az oldalam a rohanástól. Szerintem én voltam az az első és talán egyetlen bolond ebben a kastélyban aki keresztü futotta körülbelül fél óra alatt...
Gondolataimba már a klubhelységbe járok, de mégsem visz rá a lélek, vagy a lábaim erőteljes remegése hogy folytassam az utam. Még csak tyúklépésbe se tudok elindulni!
Inkább fogom magam és bosszúsan lököm le a vállamról a táskám, ami amúgy is húzott már. Szegény derekam!
A nagy csörömpölést hallva csak megint morgok. Most tört szét a tintásüveg, remélhetőleg ripityára, hogy a férges csiga enné meg, és a maradék belsőségét is kiadva mintha nem lenne így is kellően jó állapotban a táskám... hát még az almáim!
Abból sem eszek egyhamar, habár mérgesen kordul meg a hasam. Belegondolok milyen lenne tintás foggal vigyorogva végigvonulni a Mardekárig...
Najóóóó Arawyn ne csinálj nagyobb hülyét magadból, mint amilyen alapjáraton vagy!
Így intem magam, miközben lehuppnok az első lépcsőfokra és a nagyban hadakozó fénykép tulajdonosának zsörtölődésére csak legyintek. Mit érdekel hogy éppen ő szunyált? Hajnalban meg csinálják a csinadrattát!
Körbe pillantok a folyosón, miközben felidézem a szőke hajat, a sápadt arcot, a görény szemeket...
Malfoy.
Vajon megéri-e átadnom az üzenetet annak a libának? Hogy is hívják? Dean... azt hiszem neki címezte. Gondolom nem Parkinsonnak, aki mostanság mindenki idegeire megy, még a kisúrfiéra is...
Szóval marad a Mirol lányka meg Dean. Ecc-pecc...
Hmm... nem értem... mit eszik ezeken a csajokon? Mind olyan... unalmas. Besavanyadott uborkák... mint ő maga. De hát így van ez. Megtalálja a folt a zsákját, vagy zsák a foltját... akárcsak a szurcsók a durrfarkát... ööö vagy fordítva.

[- Te mit csinálsz itt]

TURN the page I NEED to see something NEW

Ezt az idiótát! Nem tudom, hogy mi ütött belé, de az biztos, hogy megőrült! Mégis hogy képzeli, hogy ezt megteheti VELEM?
Csapkodva, hangosan fújtatva dübörgök végig a folyosón, legszívesebben a földhöz vágnék mindent, ami a kezem ügyébe kerül, de megpróbálom magam kontrollálni, elvégre nem viselkedhetek így. Le kell higgadnom, nem szabad idegeskednem, így is elég pocsékul vagyok, nem kell, hogy még jobban kikészítsem az idegeimet.
Mostanság annyit veszekedtem Cassiusszal, mint az elmúlt hat évben összesen. Ezek a pletykák nem csak az álca-kapcsolatunkat, de a hírnevünket is folyamatosan rombolja, és ezt mindketten nehezen viseljük. Ilyenkor persze előjön az, hogy ez is a te hibád, de nem, mert a tiéd, aztán órákon keresztül hallgatjuk egymás hülyeségét, a végén meg megállapítjuk, hogy végső soron jó nekünk az, ami van, kinek ezért, kinek azért. De ez nem azt jelenti, hogy csak úgy leteperhet. Határozottan nem ezt jelenti!
Nyugi, nyugi... - mondogatom magamban, de valahogy nincs kedvem lenyugodni, így pedig csak tovább fogom idegesíteni magam. Hogy nekem mennyire nincs erre szükségem...
Már legalább a fél kastélyt végigjártam, hogy találjak egy eldugott kis helyet, ahol senki sem zavar, de valahogy most olyan, mintha mindenhol megfigyelők állnának, mert minden rejtekhely „foglalt” volt. Rejtőzködő párocskák, nyavalygó szerelmi bánatos kislányok... Sehol sincs helyem. Utolsó gondolatként elindulok a csigalépcső felé, hátha oda senki sem merészkedik.
Persze miért lenne ilyen szerencsém? A felfelé vezető lépcsőn egy sötét hajú lány üldögél, igazából innen egy nagy rakás szerencsétlenségnek látszik. Mégis mi a fenét kereshet itt? El kell innen tüntetnem. Kell ez a hely, ez pedig a végleges döntésem.

- Te mit csinálsz itt? - kérdezem, mikor közelebb lépek hozzá. Mardekáros, így hangom csak alig-alig tűnik nyersnek. - Khmm, szerintem valami szétfolyt a táskádban... - jegyzem meg, miután észreveszem azt az óriási foltot a földön heverő táskáján. - Segítsek, vagy megoldod magadtól is?

Hu, hát ez már majdnem kedves felajánlás volt, legalábbis annak tűnhet, bár legbelül csak arra tudok gondolni, hogy ha segítek neki, akkor végre elmegy innen. Ó, egyedüllét, de várlak már...!

[- Ja, a tinta... -]

 




Könnyeden zuttyannék le, remegő lábaim legnagyobb megkönnyebbülésére, amikor megüti egy ismeretlenül ismerős hang a fülemet, és ösztönösen megdermedek a mozdulatba.
Hogy a jó búbánatos életbe követett engem pont ide valaki?
Megpróbálom lenyelni a dühöm, ami, nos meg kell vallani, nem megy egykönnyen, miközben megfordulok és a bar
na tincseim az arcom súrolják repkedés közben. Szemeim befókuszálják az illetőt, aki... kicsi... és lány. No igen ebből elég könnyű lenne kikövetkeztetni hogy lány az illető, de hát láttam én már pöttöm, seggdugacs pasit is, aki kikezdeni akart velem, höh!
Szóval csak pislogok kettőt miután fogom és kiseprem a tincseket az arcomból, mert lassan eljut az agyamig, hogy kissé zavarnak a kilátásban, majd a fekete loboncot veszem alaposabban szemügyre a hozzá tartozó arccal.
Beszarok! Ez csak Dean lehet!!!
Ekkora mákja még Malfoynak se lehet, hogy a futóféreg rágná le a lábszárát!
Arcomon akaratlanul is széles vigyor jelenik meg, amit persze a másik nem tud majd mire vélni és a koplett idióta szelíd kifejezés, aminek gondol. De végül is, mindegy, engem igazán nem zavar, ki minek könyvel el.
És ki ő nekem, hogy aggódjam miatta? Még Potter szarkasztikus véleménye se érdekelt 6 éven át, pedig őt aztűn jól körülrajongták a csajok kezdve a kapafogúval, de hát no.
Höhhhh?
Majdnem ki is nyögöm a nyelvemen megjelenő kérdéssszerőséget, amikor a másik mond valamit, de csak bambulok rá, mint aki életében nem látta a másikat. Igazából lehet csökkent elmélyűnek tűnök most, de mindössze arról van szó, hogy azt se tudom hova legyek örömömbe, vagy talán bánatomba, hogy pont vele hozott össze a Fortuna vicces nem túl normális kereke.
Meg hát, most mondjam neki, hogy a Szöszke keresi? Vagy ne?
Nem akarok egy hisztiroham kellős közepén ácsorogni, se bőgőmasina vállpárna lenni. Igazából csak egy aggaszt, mindig a hírvivő húzza a rövidebbet. És... Dögölj meg Malfoy!!!
Összezárom a szám, miközben morcosan húzom el, jelezvén nem tetszésemet, amikor feleszmélek, hogy a sötét hajú lányka még mindig hozzám beszél. Vagyis illene válaszolni neki mielőtt tényleg kergének tart. Hát összeszedem minden koncentrációm, megpróbálom elfelejteni a lábaim rogyadozásait és csak a válaszra figyelni, hogy amennyire lehet összefüggő legyen...
- Ja, a tinta... -
Bólogatok mindent tudó fejjel, amikor a táskám felé bök a fehér kezével. Igen mostanra még nagyobb lett a folt, de hát mi a búbánatot tehetnék? Pálca sincs nálam... vagy mégis?
- Öööö, miért te mit csinálsz itt? -
Dehogy adom ki magam! Dehogy...
Várom a választ. Csak össze ne essek. Az elég ciki lenne, ha egyszerűen összecsuklok mint valami bicska miközben a másik beszél hozzám. Habár, ismerve magam, már semmin sem csodálkoznék. De szegény többiek...

[- Segítsek egy kicsit, vagy végre előkotrod a pálcádat, és eltünteted azt a hatalmas, egyre nagyobbá váló foltot a táskádról? Persze, így is hagyhatod, de akkor ne csodálkozz, ha mindenki tudni fogja, merre jártál, mert nyomot hagyott a földön. Nem is beszélve a nadrágod és a cipőd tisztaságáról.]

things are always different than the way that they seem

Ajj, én tényleg, annyira, de annyira szerettem volna egyedül lenni. Csak egy nagyon kicsit, távol mindenkitől. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy itt van ez az óriási kastély, és valaki mindig pont ott akar lenni, ahol én szeretnék vigasztalódni, pihengetni, vagy dühöngeni. Mindig így járok, pedig akkor is HATALMAS ez az épület. Most is, itt van ez a nyafogósnak tűnő mardekáros, akiről ha nem tudnám, hogy mardekáros, szánalmas hugrabugosnak nézném. Komolyan, ezek az emberek a Mardekár szégyenei. Mármint akik ennyire szerencsétlenek. Nézem a foltot a táskáján, a csapzott külsejét, és inkább nem szólok semmit. Mellesleg, mintha már láttam volna ezt a lányt valahol, a Mardekáron kívül is. De hol...?
Figyelem az arcát, és feltűnik, hogy rátört a felismerés. Megismert! Na, remek, most már biztos, hogy nem lesz könnyű vele. Vagy valamilyen pletykával fog kapálózni, vagy kérdéseket fog feltenni a pasiügyeimmel kapcsolatban, én meg már érzem, hogy csúnyán leátkozom akkor. Annyira jó lenne, ha végre leszállnának a magánéletemről...
Az meg külön idegesít, hogy elkezd vigyorogni. Ne vigyorogjon itt nekem, velem áll szemben, és cseppet sem vagyok jó hangulatomban, főleg, hogy megzavart a duzzogásomban. Ez a hölgyike vagy komplett idióta, vagy bajra vágyik. Csak miért pont velem futott össze...?
Közben aztán csak leesik, hogy honnan ismerős annyira. Barna tincsek, világos bőr, kissé esetlen viselkedés – áh, hát persze. Ő Rockwood! Mardekáros prefektus. Még a múlthéten találkoztunk a prefektusok alakuló gyűlésén. Nem is gondoltam volna, hogy valaha beszélni fogok vele. Annyira más, mint én, hogy az már fáj.
Szóóóval, az már biztos, hogy nem normális a lány, de amúgy nincsenek vele szemben előítéleteim. Nem fogom ezért elüldözni rögtön, hiszen ki tudja? Lehet, hogy még jó lesz valamire. Vagy lehet, hogy amúgy nem is olyan vészes eset, és igazából egész jól el lehet vele lenni. Voltak már furcsa tapasztalataim...

- Segítsek egy kicsit, vagy végre előkotrod a pálcádat, és eltünteted azt a hatalmas, egyre nagyobbá váló foltot a táskádról? Persze, így is hagyhatod, de akkor ne csodálkozz, ha mindenki tudni fogja, merre jártál, mert nyomot hagyott a földön. Nem is beszélve a nadrágod és a cipőd tisztaságáról. - oktatom ki, és már veszem is elő a pálcámat. Tulajdonképpen egész mulatságos ez a Rockwood, inkább úgy döntök, hogy adok neki egy esélyt. Bizonyítson, hogy méltó a barátságosságomra. Mindenesetre azért egy gyors bűbáj segítségével kitisztítom a foltját, a tintásüveget pedig kilebegtetem, és a földre varázsolom, hogy ne kenjen össze mindent.

- Kérdéssel nem illik kérdésre felelni. Még a végén megvádolnak, hogy mellébeszélsz, és eltereled a szót. - mondom halkan, szinte suttogva, miközben kicsit felé hajolok, majd végül kihúzom magam, és hangosan folytatom - Hogy én mit csinálok itt? Nem is tudom. Sétálgatok. Olvasgatok. Gondolkozom. Reménykedtem benne, hogy egy könyv, egy kis magány, és némi vajsör mellett világmegváltó gondolatokat és terveket ötlök majd ki. - fejezem be, mikor már a lépcsőn üldögélek. - Szóval, miután én itt elmondtam a nagy terveimet, esetleg te is elmondod végre, hogy miért épp ide jöttél, vagy tovább faggassalak? - kérdezem, majd a mellettem lévő helyre mutatok, hogy üljön le, aztán két vajsört varázsolok elő, és egyet a kezébe nyomok. Na, halljuk.

[- Öööööööh…-]

Hát a lenézés, amit sejteni véltem mintha maximálisan be is igazolódna. Miért is csodálkozom ezen? Persze a hangnem is átvált kissé tudálékos kioktatásba. Szép. Unott fejjel hallgatom, és figyelem, de kábé az órákon felvett fejet vágom neki, amit egyes kevésé kedves tanárok rohadtul nem tudnak elviselni. Ja hogy ja, hogy beszél….
Mikor kérdez élesen, és várja, hogy tegyek is valamit, mindössze egy félhangosan fut ki a számon.
- Öööööööh…- Ám eddig jutok, mert ő előkapja a pálcáját. Mekkora mák, hogy ő magával hordja! Eddig alig vettem hasznát annak a szar fogpiszkálónak. Lehet mégse hátat kellene vele a leggyakrabban vakarni? Na de ki a fene vallaná be, hogy kábé egyetlen háztartási bűbájt se tud? Minden esetre azért a rontások elég jól mennek. Mikor annak a kis pofátlan elsősnek is himlősebhelyeket varázsoltam a valagára hogy visított! Mennyei örömök.
Arcomon egy percig át is suhan az elégedett mosoly az emlék hatására, de a karvajlány rikácsolása megint kizökkent. Mondja és mondja, és esküszem egy szent percig komolyan azon gondolkodom hogy ő most szófosásban szenved, vagy egyszerűen nincs kellő társasága. De akkor miért én? Miért most?
Mondjuk a hasznom megvan. Tiszta táska, tiszta ruha.
- Köszike! Hálám üldözni fog. – kacsintok, miközben ő felém hajol, szinte lesajnálóan mondja az arcomba a szavakat. Nohááááát, nem akarom én zavarni! Azonban a tényállás az, hogy nem kotródhat el az egész suli diákostul mindenestül mert neki az az óhaja-sóhaja…
De ennek talán nem bölcs dolog hangot adni. Végül, mintha belefáradna és leül, miközben int nekem. Egy percig az almáimra gondolok, miközben hangosan mordul a gyomrom egyet. Hát nyelek egy nagyot és lezuttyanok mellé, kissé meglökve őt, de mit se törődve ezzel és elveszem a felém nyújtott piát. Ingyen sörnek, ne nézd az árát… és mivel adnak, elfogadom. Bezzeg ha ütne…
- Öhhh hát én… tulajdonképpen enni akartam, de már nem maradt kaja. És így elindultam vissza, mire sikerült a falnak vernem ezt a szart…- intek a táskámra, ami díszpintyként tetszeleg előttünk. - … mire persze az a vacak tinta kifolyt. Aztán a mosdóba próbáltam kivakarni a gatyámból, de Myrtil kiüldözött… inkább vagyok tintás, mint fejtetőtől talpig vizes. Szóval… ide jöttem vagyis… szóval na. Erre meg jöttél te… -
Vonom meg a vállam, kissé cinikusan, kissé unottan, és beleiszok egy jó nagy kortyot a sörbe, hogy ezzel is tompítsam az éhségem. Aztán a beálló csöndet kínosnak tartva és mivel jobbnak látom átesni a tűzkeresztség nehezén, így mellékesen megpróbálva nem böfögni, nyögöm ki.
- Ja….. amúgy a Malfoy gyerek üzent neked… -
Ezzel megint húzok egyet, mire a fénykép kedves lakója hangosan kezdi üvölteni, hogy ezek a mai fiatalok, hogy csak a baj van! Inni az iskolában? Igen…? Bezzeg az én időmben, akkor persze még fellógatták a lábujjnál fogva az ilyen senkiházikat és a varjak csipkedték meg a fülét… miközben hangosan cöccögve figyelem hol a replikás vén ember alakját, hol a lányt, aki persze tűkön ülve várja percek múlva a folytatást. Mert hát a szívszerelme, aki egy romantikus kis találkára invitálja éjfélkor a tópartra a jegenyefa alá, hogy aztán… szabadon szárnyalhat a perverz fantázia, mint az enyém, de persze  visszafogom magam, szóval inkább mély csendbe burkolózva figyelem. Epekedés kezdődik-e, avagy enyelgős várakozás, hogy ezután a röpke ismeretség után elmehessek hányni egyet, vagy dükitörés és dráma, hogy az a szemét már megint üzenget neki valakivel. Az orcátlan disznó!
Áááá, imádom a pletykát. Ebből is jó sülhet ki, már most érzem. Kár, hogy én is benne leszek majd nyakig. Utálom a híreket vinni… mint valami vészmadárt. Abból csak rosszul jöhet ki az ember lánya. És ha engem veszünk alapul... ez a tény csak hatványozódik.

[- Kérlek, sose akard meghálálni, még a végén bajom esne.]

Igen, idegesít a fejed és az arckifejezésed. A hangsúlyod, és ahogy beszélsz. Ha azt képzeled, hogy emiatt majd jófejnek fog tartani bárki is, baromira tévedsz. Ez a pillantás – mintha ötévesek lennénk. Igazán mutathatnál több tiszteletet, révén, hogy te is, én is aranyvérű vagyok, ha minden igaz. Kár, hogy nem neveltek beléd több tisztelettudást, mert ezzel csak azt fogod elérni, hogy valaki egyszer puszta véletlenségből leátkoz, és ami azt illeti, roppant mód megérdemelnéd.
Persze, attól még, hogy belül mérges és dühödt vagyok, kívül semmi sem látszik ebből. Megtanultam álcázni és kordában tartani az érzéseimet és indulataimat – már ami az idegeneket érinti. Mások előtt azért ennél bonyolultabb a helyzet, de ez másik kérdés.
Szinte gondolni is ostobaság volt, hogy ez a lány tudja egyáltalán, hogy hol tartja a pálcáját – sőt, az is csoda, hogy egyáltalán van neki. A gondolatra elmosolyodom halványan, hiszen… ez nevezi magát boszorkánynak? Voltaképp sajnálom őt, biztos nagy a nyomás rajta. Mi, aranyvérűek rengeteg elvárás alatt növünk fel, és ahogy rápillantok, csak egy lányt látok, aki szerintem a háta közepére kívánja ezt az egész varázslás-dolgot, a pálcával és a bájitalokkal együtt. Pedig, ha a családjából és a felmenőiből indulok ki, akkor még tehetséges mágus is lehetne belőle. Persze, senkire sem szabad ráerőltetni az ilyesmit…
Szó és kérés nélkül takarítom ki a táskáját, és ezzel már leköteleztem. Mondjuk azért a showért, amit cserébe kaptam, már megérte erre jönnöm, azonban be nem vallanám, hogy valójában jól szórakozom. Bár meglep, legalább megköszöni, hogy segítettem neki – ez azért elégedettséggel tölt el, ugyanakkor össze is rándul az arcom:

- Kérlek, sose akard meghálálni, még a végén bajom esne. – mondom gúnyosan-viccesen, majd ránézek, és szinte hallom magamban a gondolatait. Érdekes, hogy ezek az aranyvérű mardekáros lányok mennyire harcias természetűek. Folyton hadakozni akarnak velem, ott van Pierce is, őt is alig tudtam leállítani az ellenségeskedésével együtt. Szerencsére azóta már kiléptünk ebből az állapotból. Mondjuk ő tudja, hogy a pálcának melyik végét kell megfogni, Rockwooddal ellentétben.

Mivel alapjába véve nem vagyok egy rossz természetű ember, ezért megpróbálok vele kedves lenni. Örömmel nyugtázom, hogy ő is belefáradt a dologba, és nem áll szándékában tovább ölni engem – úgyis tudja, hogy én győznék. Ahogy leül mellém, meglök, de tudomást sem veszek róla. Vagyok annyira elnéző, hogy feltételezzem, csak véletlen volt. Amint átveszi tőlem a vajsörét, felemelem a sajátomat, és koccintok vele – miközben belekortyolok, hallgatom a szavait, és valójában nevetni támad kedvem. Szórakoztat a szerencsétlensége, sőt, már-már sajnálom miatta.

- Szóval, neked is szuper napod volt, ahogy elnézem. Myrtill meg kifejezetten nehéz eset, nem is érdemes próbálkozni nála ilyesmivel. – mondom, majd a táskám felé nyúlok, és kiveszek belőle egy zacskó kekszet – Egyél ilyet, még az kell nekem, hogy ideájulj az éhségtől. – szünetet tartok – Nyugi, nem mérgezett. – szögezem le, mielőtt még megkérdezné.

Néma csend áll be, én pedig olvasni kezdem a vajsör címkéjét. Egy öreg bácsi mosolyog vissza róla, majd emeli meg a korsóját, melyre válaszképp csak megrázom a fejemet. Minden sörös reklám annyira unalmas, hogy az életkedvem is elmegy tőle. Végül Arawyn szólal meg, és az életkedvem ettől a hírtől sem jön vissza – sőt, még a gyomrom is összeszorul. Dracoval sem állnak jól mostanság a dolgok, és azt hiszem, erről lassan már mindenki tudni fog. Na, persze, nem tőlem.

- Igen? És mit? – kérdezem kissé feszült hangon, a lány érezheti szavaimból, hogy nincs ínyemre a téma. Hát kérem szépen, így születnek a pletykák… Remek.

[- Öhm, hát igen, azt hiszem végzetes hibának bizonyult. De hát a franc gondolta volna, hogy az a hisztis szellem teljesen bekattan! Máskor egész normális szokott lenni. –]

Nem értem, miért hiszi, meghálálnám valaha is a tettét úgy igazán. Hisz ez egy szófordulat vagy mi. Olvastam egy mugli könyvben. Oké, jól jött, hogy segített, de ez amolyan szívesség a gyengébb felé, nem? Akkor minek is kellene térdre borulnom, mint egy nagy csodatévő előtt? Nem kértem a segítségét. Legalábbis nem emlékszem rá, hogy kértem volna. Elbotorkálok a magam lábán, és ez sajna szó szerint értendő. A franc, hogy Merlin fukar volt, mikor a sikert osztogatták. Bezzeg a hülyeségből duplán adott. Szóval ezt benéztem.
Csak bólogatok Emily szavaira, mert jobbnak látom inkább nem kommentálni a dolgot. Nem akarom kiábrándítani a hős szerepéből, habár eddig azt hittem, hogy az effajta mentőakciókat a srácok szeretik. Ők imádnak ugyanis tetszelegni, és fitogtatni az erejüket. Talán Dean-nek vannak rejtett dolgai? Hajajjj, ezt azért nem néztem volna ki belőle.
- Öhm, hát igen, azt hiszem végzetes hibának bizonyult. De hát a franc gondolta volna, hogy az a hisztis szellem teljesen bekattan! Máskor egész normális szokott lenni. –
Elkeseredetten vonok vállat, mintha annyira nem is számítana, de azért picit el vagyok törve, mint a bili füle. Még mindig nem értem, hogy lehetett ennyire gonosz a kísértet. Végtére is ő is ember volt… szerencsétlen ember. De ettől mindenkinek bűnhődnie kell?
Valahol megértem. Szar neki. Szar nekem!
De mire bármi más is az eszembe juthatna, elém tol a másik egy csomag kekszet. Hogy ezt honnan a francból varázsolta elő!
Már épp rávetném magam, amikor elsül egy poén. Most komolyan, Dean viccelődik velem? Höhhh, mi a fene…!
- Merlin futóférgére! Még ha mérgezett lenne, se érdekel! –
Azzal a zacskó az ölemben landol, és széles mozdulattal tépem fel. Az egész olyan gyors, hogy a lány szinte csak azt láthatja, ahogy már csámcsogok és nagyokat nyelve tömöm magamba az első pár darab áldozatot.
- Hallod, ez isteni! –
Nyögöm ki két falat közt, miközben ő elcsendesedik. Meg se hallanám a kérdését talán, annyira halknak tűnik, ám a hangszíne… az mintha valahogy… nem lenne jó. Olyan furán feszült, mintha egy perc múlva felrobbanna. Ez pedig rám is hatással van, akaratomon kívül. Mintha átvenném, mint egy mágnes a másik mágnes tulajdonságát. Bevonzz és nem tehetek semmit.
Rásandítok, és abbahagyom az evést. Tulajdonképpen csak megáll a kezem a levegőben, így nem zörög a zacskó. Micsoda brillírozás!
- Öh, hát izé… tulajdonképpen csak ennyi.  Hogy… izé, keres. Mármint téged, na. –
Kihalászok egy újabb édességet a zacskóból.
- Sajna a részleteket nem kötötte az orromra. - Egy csöppet elhúzom a szám, majd elmosolyodom. Felé nyújtom a félig üres-félig teli zacskót.
- Bocsesz, elfelejtettem. Kérsz? –
Hisz az illem mindennél előbbre való! Ejnye Arawyn! Hát mit tanított neked édesanyád?
Vagy inkább az a kérdés... mit nem?