+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 97/98-as tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Déli szárny
| | | | | |-+  Déli kilátó
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] 3 4 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Déli kilátó  (Megtekintve 15436 alkalommal)

Samuel I. Goldhawk
Eltávozott karakter
*****


VI.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2010. 12. 31. - 11:15:59 »
0

Raquel <3

*Halkan elkezd nevetni. Nem fojtja vissza, de Raquel tiszteletére csak pár szótag „haha” jön. És hogy érezze, azért még nem neveti ki teljesen, szorosabbra fűzi ölelését. Mellesleg egy eper ízű csoki kelyhet könnyebben hagyna ott, mint hogy visszafojtsa nevetését egy olyan helyzetben. Talán a mézeskalács esetében már nem lenne pont így…
Pont hogy végzett azzal a pár szótagos „hahával”, amikor megint jön a következő poén. Úgy tűnik Raquel ma igazán jó passzban van. Vajon mitől lett ilyen jó kedve? Vajon mitől, vajon mitől?*
- Akkor jó. Akarom mondani, akkor jóság van.
*Vigyorog ismét, de ezt ugye nem láthatja a lány, ugyanis arccal eltűnt a hajszálak között. Mindenesetre, hogy tudtára adja tetszését, kicsit belecsíp a lány oldalába.*
- Rendben, de egyet ígérj meg!
*Mondja, miközben kiemelkedik a hajzuhatag közül.*
- Legközelebb leveszed a cipődet, ha odabent járkálsz, - fejére bök- ugyanis már így is nagy kosz van ott.
*Kezeivel még mindig Raquel derekát szorítja, nem engedi egyelőre sehová. Bele néz a szemébe, rámosolyog, majd megcsókolja ismét, lágyan, finoman. Úgy fél perc csók után aztán, beszédre nyílik a szája, csakhogy ajkait nem veszi el Raquel ajkaitól.*
- Na, gyere menjünk, mert tényleg idefagyunk a végén.
*Utolsó csók, aztán tényleg elengedi azt a karcsú derekat, és hagyja, had szedje össze könyveit a lány. Mondjuk azokért a keménykötéses, több százoldalas, gyilkos tárgyakért még haragszik egy kicsit, de ezt nem mutatja ki, csak mosolyog rá. Helyette inkább szorosan Raquel ujjaira fűzi a sajátjait, majd kilépnek az ajtón.*
Naplózva


Norina Mortal
Eltávozott karakter
*****

VI., °°A szomorú Griffendéles°°

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2011. 03. 17. - 23:05:30 »
+1

Draco

Sötétlik a távolban már az ég. Olyan, mintha fájó emlékek ezernyi szilánkja próbálná szétvágni a Napot, hogy hűvös szelet fújjon a Déli torony kitáruló ablaka felé. Hogy a  bársonymelegségű hajba kapjon, mint láthatatlan kéz túrjon bele, először gyengéden, aztán egyre követelőzőbben, rángatva a szép loboncot.
Kattan a varázsöngyújtó. A magasban, a toronyban, ott üldögél magányosan a királylány. Csak a cigaretta vége izzik fel a sötétben, hogy egy pillanatig legyen kiút a feketeségből. Mert onnan mindig kell, hogy legyen kiút!
A szépen ívelt, vörösre festett ajkak közé szorul a parázsló cigaretta. Mélyet szippant belőle, aztán a füst, mint sárkányból, dühösen távozik, kacskaringósan siet tova, valamerre a fájlaló emlékek birodalmába.
Lehunyja szemeit, szabad kezével fázósan húzza össze magán a szürke pulóvert. Későre jár. De minden annyira más, mióta Ő nincs itt. Minden, ami eddig egész volt, most darabokra hullott. Már gyászol is talán? Talán.
Újabb szippantás. A tüdő megtelik a mérgező füsttel. De ez így jó. Megnyugtatja. Elhiteti vele, hogy ami ebben a világban történik csak egy nagyon rossz álom, amiből felriadhat bármelyik pillanatban, hideg verítékes háttal, lassan megnyugodva.
Tekintete a távolba réved. Vissza kéne mennie a hálókörletbe. Nem lenne jó ha elkapnák. Előző alkalomkor is egy szemét Mardekáros beköpte. Úgy látszik ők sose változnak. A kivételeket pedig kigyomlálják, hogy még nyomuk se maradjon a birodalmukban. A kicsinyeskedő birodalmukban.
De még messze a cigaretta vége, addig marad. Addig legalább nem kell szorongania. A sötétség mindeközben teljesen ellepi a kastélyt, a rengeteget, a tavat. A tavat, ami néma szellemként hullámozódik ott a távolban, kísértve az emlékekkel a Griffendéles lányt. Ez az egész nem jó. Nem így kellett volna lennie.
A modern időkben a királylányok már csak ilyenek. Ülnek felhúzott térdekkel a toronyban, fáznak és igazából már nem is reménykednek a megmentőben. Tudják, hogy sohase létezett.
Naplózva

Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2011. 03. 17. - 23:50:50 »
+1

OLY RÉMISZTŐ ÉS MAGÁNYOS AZ ÉJJEL
SOK ÁRNYÉK GONOSZ HALÁLTÁNCOT JÁR


Próbálom túllépni ezeket a fojtogató, szűk kereteket. Olyan, mintha betonfalak közé lennék préselve az emlékek által, a kötelezettségek által. Esküszöm, érzem a mellemen a vaspántok feszítését, olyan, mintha nem kapnék levegőt, de csak egyre gyorsabban és gyorsabban szedem a lépcsőfokokat. Bár úgyis hiába. Mégis mi vár majd odafönt? Friss levegő? Köszönöm, abból volt már épp elegem a mai napon.
Közel már az ajtó - gyakran álmodom ezt. Futok egy nemlétező kijárat felé, vagy menekülök egy láthatatlan üldöző elől. Azonban minden erőfeszítés hiába, hisz nem lelek menedéket, nem lelek kiutat. Nem kell nagy álomfejtőnek lenni ahhoz, hogy rájöjjek, mit is jelezhet ez az álom, de már unok állandóan fájó fogakkal ébredni azért, mert egész éjjel csikorgatom őket. Pedig nincs, aki mellett nyugodtan aludnék. Már nincs.
Talán ezért barangolok a folyosókon - meg azért, mert bizony rohadtul megtehetem. Azt csinálok, amit csak akarok, nem? Nem?!
Nos, nem. De a Roxfortban talán igen. Ilyenkor, igen. Amikor senki sem lát, amikor senki előtt nem kell fejet hajtanom, mikor senki előtt nem kell térdre esnem. Ketten vagyunk, ez a kegyetlenül szép éjszaka és én, nem taszít el, nem cselez ki, nem hazudik, nem féltékeny és nem tesz féltékennyé.
Az ajtótól pár lépcsőfoknyira felfigyelek saját zihálásomra. Megtorpanok egy pillanatra, nyelek egyet, lehunyom a szemem. Mintha szertartást végeznék, a kezem olyan puhán helyezem a gombkilincsre.
Aztán hallok egy kattanást. Ismerős a hang. Odabentről jön. Kinyitom a szemem, tekintetem vádlón szegezem a titkot előlem elrejtő tölgyfalapra. Már-már dühít - ki lehet itt ilyenkor? Lassan ráolvadnak érzékeim a lassuló szívverésemre, ahogy egy zsibbasztóan ismerős bűzt vélek érezni a levegőben. Honnan is...
Dühösen és türelmetlenül nyitok be, úgy érzem, valaki megbecstelenítette a magánszférámat. Meg a tornyomat. Királyfiként érkezek, aki mindent szívesen látna a torony tetején, csak egy megmentésre váró királylányt nem, erre pont azt kapom, amit nem vágytam.
Tekintetem a lányra szegezem, aki olyan borzalmasan és fájóan idéz fel bennem bizonyos emlékeket. Ki más is lenne, mint az Ő húga?
A sorsnak szánalmas humora van.
- Minden Mortal-lánynak megvan ez az undorító szokása? - vetem oda gorombán, miközben becsukom magam mögött az ajtót. Jelentőségteljesen. Mintha ezzel megakadályozhatnám azt, hogy bárki más csatlakozzon hozzánk odalentről.
Nem, képtelen vagyok levenni róla a szemem. Bár alakját nagyrészt takarja a ruhája, és azt kívánom, bár ne fordulna felém, hogy csak az arcélét lássam, meg a barna loknikat, melyek olyannyira kísértetiesen ugyanazok...
Pokoli látomások.
Naplózva

Norina Mortal
Eltávozott karakter
*****

VI., °°A szomorú Griffendéles°°

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2011. 03. 18. - 00:17:05 »
+1

„Nem az az igazán nagy fájdalom, melytől könnyes lesz a szem,
Hanem az, melyet egy életen át hordozunk mosolyba fojtva csendesen.”


Látomások. Látomások, amik egész életünkben kísértenek bennünket. Lehetnek szépek és borzasztóak. Lehetnek szívet melengetőek és széttépőek. Látomások.
Lepöccinti a hamut a rúdról, ujjai megremegnek. Lehetséges, hogy a fáradtságtól, hiszen a szemei alatt karikák simulnak a bőrbe vádlón. Vagy lehet, hogy a hűvös szél teszi? Nem…egyszerűen csak fáradt. Annyira fáradt, hogy már szinte fizikai fájdalomban testesül meg az alváshiány. Napok óta csak Ő jár a fejében, hogy megakadályozhatta volna ezt az egészet, ha anno lebeszéli Róla. De nem tette. Elhitte a mesét, hogy szerette, hogy mindennél fontosabb volt neki. Ő is elhitte.
Talán már nem is él.
Fájón fújja ki a füstöt, vékony ujjaival dús hajába túr. Annyira törékeny, annyira félteni való. Mint egy angyal. De hol vannak a szárnyai? Hol égtek porrá? Mikor?
Újabb adag füst mételyezi a tüdőt. Letekint a mélybe. Vajon meg lehetne szökni? Vissza se nézve elrohanni? Esélye se lenne rá.
Lustán fordítja a fejét az ajtó mögül érkező tompa zaj felé. Már nem érdekli, hogy ha lebukik. Kezdi megszokni, hogy ebben a kastélyban, mindenki éjszakánként éli az életét. De ha megint egy Mardekáros az, rászór egy undorító kis átkot, aztán majd megtanulja, hogy őt csak egyszer lehet beköpni!
Ráereszkedik angyali alakjára a szürke lepel, ahogy ismételten kifújja a füstöt. Nyílik az ajtó.
- És minden elkényeztetett kis áruló ilyen udvariatlan, hogy kopogni is elfelejt?
Nem fordul felé, még nem. Az elméjébe hasító hang, valahol mélyen felkeveri a gyomrát. Elfogja az undor, ahogy az elmúlt hónapokra gondol. Tudhatta volna az elejétől. De nem…naiv volt.
- Ja…bocsánat, egy Malfoyra nem vonatkoznak ezek a szokások! Netalántán kérnél egy slukkot?
Tekintete még mindig a messzi tavon pihen. Még innen a távolból is látni a lassú fodrozódásokat a felszínén. Elszakítja pillantását a víztől és inkább a csillagokban próbál megnyugvást találni. Szíve hevesen ver, félő, hogy felpattan ültéből, hogy lekeverjen pár józanító pofont Draconak.
- És ha jól sejtem minden Mortallal ennyire gusztustalan hangnemben beszéltél ugye? Ezért is ment el…
Vádló szavak, mélyre hatoló pengeéles mondat ami még a bevarratlan sebeket is képes elmélyíteni. Vádló szavak, amik pár napnak a fájó gondolatait forrasztják egyetlen pengévé. Ránéz.
Az angyalszárny szemöldök, a cseresznyeajkak, amiken az a bizonyos utálatos mosoly játszik. Nem kel fel a helyéről. Inkább csak összébb húzza magát. Fázósan, idegesen. Az ablakon keresztül beszökik a Hold fénye is, hogy furcsa, absztrakt árnyékokat vessen a hideg kőfalra.
- Mi az, elvitte a cica a nyelvedet?
Naplózva

Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2011. 03. 18. - 23:39:34 »
+1

ÚGY BÁNTOTT E JÉGMOSOLY
ÉS CSAK Ő NÉZETT ÍGY


Nem fordul a világ, ám a látomás elúszik, és én hálás vagyok ezért. Hisz mikor megszólal, olyan tömény unottság és utálat fröcsög a szavaiból, amitől még az én gyomrom is felfordul, noha általában magam is hasonló hangnemben beszélek az emberekhez.
- Mit képzelsz, hol vagy, drágaság? Ez nem a budoárod, hogy kopogtassak. Különben pedig, kettőnk közül nem én járok tilosban - figyelmeztetem, bár vajmi kevéssé érdekel, hogy milyen veszélyes lehet szegény kislánynak a romlott kastély sötét folyosóin botorkálnia éjnek idején. Jobban érdekel az, hogy felfogja, hogy nem valamelyik utolsó senkiházi háztársával cseveg, hanem az iskolaelsővel.
Elfintorodom a szagtól, és egy köhintéssel leplezem (vagy inkább jelzem) öklendezésemet.
- Ilyen olcsó szemetet soha nem vennék a számba... Bár lehet, hogy neked mindegy, épp mi van ott, csak ott legyen - gyűlölködöm tovább, noha ez a szegény kislány soha életében nem ártott nekem. Talán a valaki más iránt érzett dühömet töltöm ki rajta, talán csak áldozata a szeszélyemnek és a fájdalmamnak, ami még mindig itt van bennem, soha ki nem tépett tövisként, és mivel ugyan mélyen van, de kezeletlen, egyre csak terjed, akár egy makacs fekély.
Szóba is hozza rögvest azt, aki kettőnk közt az egyetlen téma lehet. A lapjainkat a sors osztotta le így, kezdeni nemigen lehet vele semmit. Pici csönd fogadja viszont a szavait (melyre ezzel az ostoba mugli frázissal fel is hívja a figyelmem) mielőtt az Övéhez oly hasonló szemekbe nézve határozottan kimondom:
- Nem.
Nem, ez nem arra vonatkozik, hogy hová tűnt nemes nyelvem, bár amilyen butácska, talán nem tűnik fel neki. Ő ül, én pedig állok előtte, mintha kisfiú lennék, aki bocsánatot kérni jött. Nem, ez korántsincs így. Épp ő az, aki a bocsánatomért esdekelhetne, igaz, valaki más nevében. Mikor ez eszembe jut, határozottan megindulok felé. Ki akarom tölteni rajta a dühömet, és a karom lendül. Egy végzetes másodpercig azt hiheti, meg akarom ütni, és a belém hasító fájdalmas kín hatására esküszöm, meg is tenném... De bal kezem inkább a pad háttámlájára esik és ingerülten markolok rá a lakkozott deszkára.
Fogaim összecsikordulnak, amint a szemébe nézve rájövök, hogy nem tudok mit mondani, ezért hát elveszem azt a nyomorult cigarettát a kezéből és kihajítom a retkes ablakon, hogy a lendület ne váljon céltalanná. Bár megtehettem volna ezt Vele is!
- Jól figyelj rám, Norina. A nővéred miatt az egész családomat büntetik, és amíg úri kedve úgy tartotta, hogy itt van, akkor is én szenvedtem miatta! Nekem ne mondd, hogy én üldöztem el, mert neked fogalmad sincs arról, hogy mit tettem érte!
Fogalmam sincs, honnan jöttek ezek a szavak. Talán vad rémálmaimból, melyekben újra és újra az Ő fejéhez vágtam a sérelmeimet, olyan sokszor, hogy az már zsolozsmának is beillett volna, de a valóságban még soha nem mondtam ki ezeket. Szerencsétlen lány, most valószínűleg egy egész lavinát kell majd elbírjanak gyenge kis vállai, ha ez így megy tovább.  
Naplózva

Norina Mortal
Eltávozott karakter
*****

VI., °°A szomorú Griffendéles°°

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2011. 03. 19. - 08:54:34 »
+1

Hiányoztál...

Mégis mit várt? Mégis mi a fenét várt? Talán az egyetlen ember Ő, aki soha nem fog térdre borulni a szőke fiú előtt. Csak nézi a pimasz tincseket és próbálja kitalálni, hogy miért okozhatta az Ő halálát (?) , vagy menekülését. Az istenit! Nem tudnak róla semmit! Felszívódott, mintha a föld nyelte volna el! A terv akkor Franciaország volt, de nem jelzett, amikor megérkezett. Lehet, hogy sohase érkezett meg?! Vagy csak a terv része ez az egész?
- Apád kénköves pokla a Te drágaságod!
Mordul fel gorombán, miközben hosszú seprűszerű pillái a sötétben, mintha megremegnének. Olyan ez a fiú, mint egy rémálomból kiragadott, felemás szörnyeteg. Behízelgi magát a szívedbe, aztán amikor nem figyelsz, kitépi…a zsigerek pedig halkan, néma siránkozással kapkodnak utána. Szív nélkül pedig ugye nem lehet élni…
Draco megindul felé. Túl nagy a lendület és a törékeny lány már-már megijed. Mint kisgyerek néz az emelkedő kézre, azokkal a hatalmas, bársonymelegségű szemekkel, azokkal a szép cseresznyeajkakkal. Mint egy gyermek, aki rettegve várja a szülői fenyítést.
Mindez pillanatok leforgása alatt történik, mégis a rémület hatására egy másodperc erejéig eltűnik a megjátszott unottság, gorombaság, utálat, csak a félelem marad. Félelem azokban a csillagpettyes szemekben.
De a perc heve hamar elmúlik és Norina kezéből kikapják a cigarettát. Lehet, hogy követnie kéne azt a rohadt csikket? Követnie kéne és akkor nem lenne több ilyen fájdalmas éjszakája…se nappala, se éjszakája.
Visszatér szemeibe a mélyen gyökerező utálat. A mentsvár, ami megvédi ettől az egésztől, ettől a nyomorult világtól, hogy ne a pokolba kerüljön majd. Pedig Lucifer nagyon ért a csábításhoz.
- Szenvedtél Draco? Szenvedtél…
Egyelőre nincs mit mondania többet. Csak forgatja ezt a pár szót elméjében, próbálja megemészteni őket. Elhinni, hogy valódiak, hogy tényleg kimondta őket a Mardekáros. Mérhetetlen undorral szemléli. Keze eközben a derekához elrejtett pálcájára kúszik. Ha sikerül előrántania, akkor felpattan ültéből és a fiúra szegezi. Amennyiben nem jár sikerrel, a mondandóját akkor is megosztja vele.
- Szenvedtél?! Tudod abban az időben hittem el egyedül, hogy nem egy ócska senkiházi vagy, hogy van szíved! Mosolyogtál! Nevettél! Szerettél! És most azt mered mondani, hogy szenvedtél?! Tudod mi vagy te?! Iskolaelső…igen, meg egy hazug, kétszínű undormány! Hogy beszélhetsz így egy halottról?
Igen…ez lehet az egyetlen magyarázata annak, hogy nővére miért nem jelentkezik. Hogy meghalt. De ha nem is így van, legalább okoz pár újabb álmatlan éjszakát Draconak!
Ahogy a Hold fénye megvilágítja az arcát, hirtelen olyan más lesz. Nem csak egy dühödt démonasszony, hanem szinte pontos hasonmása egy szellemképnek. Egy lidércnek, ami soha nem fog nyugtot hagyni. Mint jégpáncél, erősíti meg a vonásokat a hideg fény a szép arcon.
- Mégis egy elkényeztetett senkiházi vagy. Nem tévedtem!
Naplózva

Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2011. 03. 21. - 01:00:57 »
+1

HAMIS ÉLETET ÉLT, KI CSAK LÁTTA ŐT
MIND TÉBOLYULTAN TÉRDEPELT E BÁJ ELŐTT


Úgy visszhangozza szavaimat, mintha kételkedne a valóságtartalmukban. Nem hibáztatom, elvégre sosem az igazmondásról voltam híres. Nem tipor a lelkembe, de azért kicsit fáj, hogy nem nézi ki belőlem. Ritkán mondom ki nyíltan ezeket a gyengeségre utaló szavakat (kín, szenvedés, áldozat), mert amikor megteszem, az emberek többsége vagy kiröhög, vagy egyszerűen nem hiszi el. Valahol hízelgő, hogy ennyire nem hiszik el, hogy engem érhet bármilyen fájdalom, de igazából röhejes az egész. Az ilyeneknek többnyire fogalmuk sincs semmiről. Semmiről az ég világon! Nem hittem volna, hogy Norina Mortal is ezek közé tartozik, de úgy tűnik, mégis. Szánalmas, buta kis liba...
Hátrahőkölök, mikor felpattan, eszembe sem jut elállni az útját, viszont nem kezdek el nyárfalevélként reszketni, mikor rámszegezi a pálcáját. Nem hiszem, hogy különösebb kárt tudna tenni bennem, vagy ha mégis, az én pálcám is kéznél van és nem vagyok megrémülve. Sokkal inkább vagyok dühös, és azt érzem, hogy nagyon szívesen elmagyaráznám neki az egy meg egyet, mert nagyon úgy látom, fogalma sincs arról, hogy miről beszél. Az a pár vidám perc, amit Tyarával töltöttem, egyáltalán nem kárpótolt azért a kínzásért, amit a Nagyúrtól kaptam - ráadásul elég gyakran -, mikor ki akarta szedni belőlem a hollétét, és azért sem, amikor apám és anyám akart rávenni arra, hogy ha már ennyire ragaszkodom a Mortal-lányhoz, legalább győzzem meg arról, hogy álljon be a Halálfalók közé, mert akkor mindenki dolgát megkönnyíteném, elsősorban a sajátomat. De nem, nem tettem, mert nem akartam, soha nem akartam, hogy Tyara bőrét valaha az az ocsmányság szennyezze, soha nem akartam, hogy megtudja, én is egy vagyok közülük. Hisz gyűlölte őket. Persze igen nehéz volt titkolni előle azt, amit oly sokan tudtak már a környezetünkben... Sosem mondta, hogy tudja, de azt hiszem, naivitás lenne azt képzelni, hogy nem jött rá. Nem volt ostoba. Szerintem ezért is ment el...
Iskolaelső, hazug, egyre csak vagdossa a fejemhez a sértéseket - igen, ez mind vagyok, és már a nyelvemen a visszavágás, mikor kimondja azt az egy szót.
Halott.
Először azt hiszem, rosszul hallottam, de mikor az agyam eljut ugyanaddig a pontig újra, rájövök: nem tévedtem. Noha valójában Róla nem beszéltem éppenséggel sehogy, azért ez a megnevezés mellbe vág.
Szemeim rémült döbbenettel tapadnak Norinára, ám arcának képe zsugorodni, a látvány szűkülni kezd előttem, mintha a hír hátrarántott volna egy olyan világba, melynek nincsenek kézzelfogható szélei, csak a mélységes űr, ahová egyre csak zuhanok. És zuhanok. És nincs fogódzó. A kút fölött látom Norinát, akinek arca most mintha nem is az övé, hanem Tyaráé lenne... És...
És akkor megszólal, én pedig hirtelen talajt fogok, igaz, elég ingatag lábakon áll.
- Mit... Mit mondtál? - esnek ki a gyenge szavak a számon. Szám kiszáradt, és érzem, halálosan sápadt lettem, kezem nyirkos, akár a hideg bizonytalanság. Az, hogy milyen jelzőkkel illet, teljesen hidegen hagy.
- Tyara meghalt? - kérdezek vissza, és a hangom megbicsaklik, mikor ki kell ejtenem ezt a nevet egy mondatban ezzel a szóval.
Naplózva

Norina Mortal
Eltávozott karakter
*****

VI., °°A szomorú Griffendéles°°

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2011. 03. 21. - 13:34:16 »
+1


Csak rázza szép fejét, nem tudja és nem is akarja megérteni, hogy a fiú miért viselkedik így, bár mind a ketten tudják jól…azonban könnyű rázni a fejet, hátha kiesnek belőle azok az utált gondolatok, a férges emlékképek. Mélyen gyökerező bűzölgő szennyek ezek. Eltévedt már réges-régen azon az úton, ami nem a veszteségek világába vezet. Csak pár lépés…és a tökéletesen, szédítően jó üvegvilág szétpattan.
- Meghalt.
Nézi az arcvonásokat és saját szíve is hevesen kezd verni. Két ember. Két külön világ, két külön lélek, de a szívük egy ritmusra ver ebben a percben. Egyetlen gyászos, furcsa, üres ütemre.
Saját magának is értelmeznie kell azt, amit most kimondott. Eddig egészen más volt, mikor onnan belülről hallotta, ahogy mondogatta. De ez most, hogy igazi, éles hangokká formálódott, egészen más. Olyannyira fájdalmas képzelet, hogy még arról is elfeledkezik, hogy a pálca ott pihen a kezében. Csendes és megmagyarázhatatlan pillanat. A Hold fénye sajnálkozva, már-már szánakozva világítja meg a két alakot. A két, segítségért könyörgő lelket. Ez a fény mindent lát. A legbensőbb gondolatokat, a félelmeket, azokat a titkokat, amiket jégpáncél véd az illetéktelen behatolóktól.
- Jelentkeznie kellett volna, amikor megérkezik. Nem jelentkezett. Azóta se. De ezen nem csodálkozok Draco. Mondjak valamit? Fogalmam sincs, hogy mi a pontos ok, amiért elment. De nagy dolog lehetett amiért menekülnie kellett. ÉN nem vagyok hülye. Pontosan tudom, hogy mi folyik itt.
Sok célzás. A lány aranyvérű. A családjaik ismerik egymást. Való igaz, hogy sok mindenre rájött időközben, de a fele történetet nem ismeri. Sokszor mondogatja rossz mantraként magának, hogy nem is akarja ismerni. Mégis ott van benne a kíváncsiság. Az a kis nyomorult pók, ami behálózza elméjét, megmérgezi, s csak ez lebeg maga előtt.
Leereszti a pálcát. Dühösen és tehetetlenül mered azokra a jégszemekre. Azokra a kétségbeesett szemekre. Azokra amik olyannyira tudatosítják elméjében ezt az egészet. Hogy a valóság sose fog elereszteni. Csak kínozni. Megmar karmos mancsával, aztán ott hagy a földön szenvedni.
- Hát most örülhetsz! Nem kell többet szenvedned! Bravo!
Keserű mosoly kúszik ajkaira. Nem érdekli, hogy milyen fájdalmat okozott most a másiknak! A fenébe is! Egyszerűen nem érdekli! Pedig lehet, hogy ez az egész nem is igaz. Lehet hogy Tyara él. Csak éppen már nincs elég ereje, hogy igent mondjon az életre.
- Apámék látni akarnak majd. Azt mondták, hogy küldeni fognak neked baglyot.
Ezt majdnem hogy csak leheli a sötétben. Halkan. Mit sem számít, érti-e a másik. Csak elmondta. Lényegtelen apróság.
- Majd úgy intézzük, hogy ne legyek otthon akkor, így nem kell majd találkoznunk. Mert látni se bírlak Malfoy. Látni se…Te gyilkos!
Rémisztő és megdöbbentő szavak ettől a törékeny lánykától. Talán valahol vágyik arra, hogy Draco tegyen valamit, amiért még jobban utálhatja. Hogy legyen valódi oka…lehet hogy Tyara nem is miatta ment el?
- És soha az életben nem akarok hallani róla többet! Soha többé nem akarom, hogy akár csak a nevét kiejtsd! Felejtsd el, hogy valaha létezett! Az emlékére se vagy érdemes!
Naplózva

Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2011. 03. 22. - 00:32:34 »
+1

AKÁRHOL JÁROK, OTT VAN MINDENHOL
ÉS VÁDOLVA SZÓL A JEGES MOSOLY


Kimondja, kimondja újra. Nem, nem, olyan hihetetlen, ez a szó, nem jelent semmit, semmit! Miért van ilyen hatással rám? Mi a fene ez a pár hang, ez a két szótag? Akár egy ítélet az életfogytigról, egy átok, melyet a saját fejemre mondok ki, sikít és dübörög, az arcomba tolja a rideg, kegyetlen valóságot, megrémít és összetör... apró darabokra tör. Könyörögnek hozzá a szemeim, esdekelnek, hogy bár ne lenne igaz, bár köpné rám azt, hogy hazudik. Csakhogy valamiért mintha ő is kérlelne. Azt kéri a halálhírt hozó holló, hogy cáfoljam meg a kaszást? Miért, bizonytalan?
Elmondja, mi történt, beavat sátáni titkaiba, nekem szegezi bosszúéhes vádjait és én összeroppanok szavai súlya alatt. Úgy rogyok le a padra, mint egy összeomló kártyavár, gyengén és elpusztulva. Magam elé meredve hallgatom, hogy közli a gyanúsításba rejtett fenyegetését, hogy állítólag tudja, mi folyik itt... Hát, nagyon tudom irigyelni, mert nekem már fogalmam sincs. Nem tudom, Tyara miért ment el, igazából azt se, hogy pontosan mikor, nem köszönt el, nem vitte magával a gyűrűt, itt hagyott mindent és itt hagyott engem. Valahol mélyen már eleve halottnak tekintettem őt, hisz olyan dühös voltam rá, amiért kétszer hagyott el ugyanúgy, olyan sértett voltam és annyira fájt, hogy azt gondoltam, tőlem akár meg is halhat. Gondoltam ilyesmire, de most eltorzult arcomon a tenyeremmel szántok végig, a hajamba túrva hajtom le a fejem, és próbálom legyűrni ezt a keserű gombócot a torkomban, az epe és a kín különös elegyét.
Rám kiált, megremegnek a vállaim. Olyan szorosan szorítom ökölbe a kezem, amennyire csak tudom, hogy a fizikai fájdalom elterelje a figyelmemet arról, amit...
Érzek.
Gyenge vagyok ehhez. Kérlek, kérlek, ne kelljen kibírnom. Ez azt jelenti, hogy minden hiába volt. Az Ő halála azt jelenti, hogy feleslegesen áldoztam fel valaki mást Őhelyette. Feleslegesen ment tönkre több élet... Az enyém is... Feleslegesen védtem jégfallal minden gondolatomat olyan sokáig, hogy a végén már azt sem tudtam, mit gondolok és mit érzek valójában... Feleslegesen sodortam veszélybe a családomat, amikor ott bujtattuk Őt, és hiába volt az is, hogy újra ragaszkodni kezdtem Hozzá, hogy újra helyet adtam Neki magamban. Felesleges volt erőlködnöm, hogy elfelejtsem Őt, mert így már sosem leszek rá képes.
Minden hiába volt.
Norina szavai zavaros folyamként jutnak el belém, lökdösik az elmém partjain heverő kavicsokat, de igazából nem jelentenek semmit... Mindaddig, míg meg nem vádol a legszörnyűbb tettel, melyet csak el lehet követni.
- NEM VAGYOK GYILKOS! - ordítok rá, és nem tudom, mikor pattantam fel, de ekkor már ott vagyok előtte. Ujjaim a pálcát tartó kezére bilincselődnek, és addig szorítom a karperec-vékony csuklót, amíg ki nem hull apró ujjai közül a pálca, melyet tán védekezésre emelt. A falhoz taszítom a gyöngyháztörékeny testet, bántom, küzdök ellene, mintha ő maga lenne az ármány, a veszély és a fekete mágia, mely megmérgezte az életemet. Norinával el tudok bánni. A saját lelkiismeretemmel viszont nem.
- Megvédtem őt! Mindentől óvtam! - üvöltöm a szép arcba, melynek vonásai annyira olyanok, mint az Övéi, mintha csak Neki mondhatnám, mintha csak Hozzá beszélhetnék, és Neki címezhetném kicsinyesen vádaskodó fohászaimat.
- Nem kellett volna visszajönnie! Sőt, el se kellett volna mennie! Magának köszönhet mindent, csakis magának! - kiabálom, aztán elengedem Norinát. Nem rajta akarom kitölteni a dühömet, ő már csak díszlete az őrjöngésnek. Eltaszítom magam tőle és a faltól, és széles gesztusokkal dühöngök...
Mintha ettől könnyebb lenne...
- Apád egy szánalmas vesztes, aki nem tesz mást csak menekül, közben pedig próbálja kijátszani a lányát, hogy biztosítsa a saját jövőjét! Küldeni fognak egy baglyot? Igen? TESZEK RÁ, és tudod miért? Mert senkik vagytok hozzánk képest! Nem érhetsz hozzám, Mortal!
Elfordulok, és lehet, hogy a hátam közepébe most kapok egy átkot, de annyi baj legyen, legalább megszűnik ez a feszítés, ez a szorongató görcs, amitől levegőt is alig kapok.
- Úgysem tudsz bennem nagyobb kárt tenni, mint Ő! Vagy akár a Nagyúr! Bár nem hiszem, hogy képes lennél rá, de gyerünk, átkozz meg! Átkozz csak meg, te szánalmas kis boszorkányivadék! Gyerünk, add meg, ami jár nekem! Add meg, ami jár azért, hogy a mai napig őrzöm Tyara titkát, hogy mindent megtettem azért, hogy biztonságban legyen! Hogy minden alkalommal, mikor a Nagyúr megkérdezte, hol van Ő és hol vagy te, azt válaszoltam, hogy nem tudom, és elhitte! Tudod, hogy nem elégszik meg az egyszerű válasszal? Tudod, hogy mire képes?! NEM! Fogalmad sincs! Úgyhogy ne gyere nekem azzal, hogy mire vagyok érdemes és mire nem! És rohadj meg!
Össze-vissza hadonászok, fel-alá járkálok, és olyan vagyok, mint egy eszelős. Tényleg olyan. Esküszöm, ilyen szánalmas állapotban rég voltam, ez rosszabb, mint a sírógörcs. Azt legalább meg tudom állítani, de ezt nem. Öklöm a kőfalba vágom, nem egyszer és nem kétszer, mielőtt végül elfogy a lendület, és rángani kezdenek az izmaim a fájdalomtól.
- Bár én lennék halott helyette... - mondom nagyon halkan.
Tessék. Bedobtad az aprót: ennyi műsorra futotta belőle.
Naplózva

Norina Mortal
Eltávozott karakter
*****

VI., °°A szomorú Griffendéles°°

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2011. 03. 22. - 10:27:07 »
+1

I'm alive but I'm losing all my drive
Cause everything we've been through
And everything about you
Seemed to be a lie
A guiltless twisted lie
It made me learn to hate you
Or hate myself for letting it pass by

It's not enough to say I'm sorry

All I had to say is goodbye
Were better off this way…

Szorítja a néma sikoly a torkomat, aminek súlya alatt megfulladok…

Megmagyarázhatatlan görcs telepszik rá gyomrára, aztán minden egyes testrészére, végül pedig kínzó lassúsággal eléri a lelkét is. Azt a kis véres, széttépet cafatot, amit már se szívnek, se léleknek nem lehet hívni. Szüksége van arra, hogy valaki újra adjon értelmet a hitnek, a reménynek. Mert ő maga már nem ismeri ezeket a fogalmakat.
Fogalma sincs arról, hogy mit is tett valójában ezzel a pár szóval. Hogy szánt szándékkal tett tönkre egy életet, ami így is a szakadék szélén táncolt…egyedül. Egyedül, mert aki mellette volt, elárulta, hogy jobb élete legyen, hogy ne kelljen többet szenvednie.
Hosszú pilláin gyöngyszínű cseppek díszelegnek. Ne kelljen sírnia, csak most ne! Bármikor, csak ne most! Most ne…
Lehet, hogy Tyara az áruló? Hogy Ő volt a gyáva? Hogy magával vitt mindent amit lehetett, minden szépet és jót, hogy így majd neki tökéletes lesz az élete, csak azzal nem törődött, hogy mi lesz azokkal akiket itt hagyott, akiknek az életükből kiragadta a maradék jóságot és helyére csak foltozott üresség költözött.
Tyara volt a gyáva és az áruló. Ő hagyott itt mindenkit megmagyarázhatatlanul, mert így könnyebb volt! Könnyebb volt mindennek és mindenkinek hátat fordítani és elmenekülni a problémák elől, mint megharcolni az életéért. Az életéért, ami amúgy is örökös harcból állt.
Mire feleszmél Draco már a kezét szorítja. A legelső könnycsepp az ő kezére hull rá, hiszen egyszerűen képtelen már visszatartani az aprócska gyöngyöt, nem tudja megakadályozni, hogy egy csillag a végtelen éjszeméből eltávozzon. Semmit nem ér az a fájdalom, amit a fiú okoz neki, ahhoz képest amire most eszmélt rá ő maga. Egyedül maradt. Egyedül maradt egy családdal, akik a halálba hajszolták nővérét. Egyedül maradt egy férfival, akinek szétrombolta az életét egyetlen perc alatt. Egy férfival, akit legszívesebben átölelne, de nem teszi…olyan, mint egy kisfiú, aki csak a jó, vigasztaló, szép szavakra vár.
- Eresszel el Malfoy…kérlek eressz el! Eressz el…
Súgja sírva a szavakat, mikor a falhoz préselődik vékony teste, mikor érzi gerince mentén a jéghideg kőfalat, a hideget, ami pillanatok alatt fut végig zsigereiben. Nem néz a fiú szemébe. Egyszerűen nem mer, vagy talán már nem is akar. Nincs értelme. Ugyan azt a szenvedést látná csak, amit minden egyes nap lát…a saját tükörképében.
Fogalma sincs mit indított el.
- Nem beszélhetsz így apámról! Egyszerűen nem! Nincs jogod hozzá! Fogalmad sincs, hogy min ment keresztül! Fogalmad sincs…sorolod itt a te sérelmeidet, miközben Ő …
Nem fejezi be a mondatot. Nem akarja befejezni. Nem akarja elmondani, hogy megölte Elisabethet, aki el akarta árulni a Nagyúrnak a titkaikat. Pedig a húga volt. Fogalma sincs Draconak, hogy nem csak az Ő életéből tűnt el a jó, ahogy Tyara eltűnt. Nincs fogalma róla…Nem is lehet.
Aprócska ruhagombócként kuporog a földön, ahogy a fiú ellép mellőle. A pálca a földön. Csak egy mozdulat lenne, csak egy átok. Nincs értelme. Nincs értelme az egésznek! Csak egy újabb álmatlan éjszakát okozott a Mardekárosnak is és magának is.
- Mit vársz Draco? Hogy mondjak ki egy főbenjáró átkot? Nem…nem könnyítem meg a dolgodat. A halál gyáva dolog. Az emlékek pedig örök rontások.
Nem mondhatja el, hogy már nem is a fiú az, akire a legjobban haragszik. Hogy nem Ő az, aki elment. Nem ő az. Potyognak a könnyek a szemeiből. Azokból a szép, bársonymelegségű szemekből.
- Nem csak téged hagyott itt!
Bukik ki belőle egy féltve őrzött gondolat, s mikor kimondja, szinte rögtön el is szégyelli magát. Nem mer a másikra nézni. Nem akarja látni, hogy kicsinyes bosszújával mit okozott. Nem akarja látni.
Mire volt jó ez az egész? Miért kellett? Tenyerébe temeti arcát, felhúzza térdeit. Igaza van mindenben a fiúnak. Csak egy korcs kis senki és soha nem lesz belőle megváltó hős. Saját magában is képtelen elrendezni az érzéseket.
Naplózva

Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #25 Dátum: 2011. 04. 13. - 01:43:06 »
+1

I KNOW THAT I MUST PASS THIS TEST
SO JUST PULL THE TRIGGER


Nem térítenek észhez a kezemre hullott könnycseppek. Nem veszem észre, milyen állati erővel és féktelen dühvel csapok le Norinára, egyszerűen nem jut el az agyamig. Csak most kezd rémleni, hogy mintha nedves lett volna a kézfejem, noha én nem ejtettem egy könnycseppet sem. Nézem a kezem, melyben fel-alá rohangál a vér az ütésektől, úgy zsibong bennük a fájdalom, mintha egy összetört szív dobogna a tenyeremben. Nem tűnt fel az sem, hogy már nem üvölt és nem vádol engem, csak kér, csak könyörög, hogy hagy sírhasson. Bár sírhatnék.
Elkezdi védeni az apját... Hát ez várható volt. Nincs az a naiv gyermek, aki ne állna ki a szüleiért, mikor valami vád éri őket, még ha csak annyi is, hogy "az a ribanc anyád, aki megszült"... én ennél kevesebbért is pálcát rántottam már, mert az én anyámat egyik suttyó vértelen kvibli se merje a szájára venni. Norina csak vitatkozik, eleresztem a fülem mellett. Számomra a "fogalmad sincs" és az "el sem tudod képzelni" mára már csak üres frázisok. Mindent láttam már. És mindent el tudok képzelni. Ezt persze nem értheti az, akinek nem kellett hasonlóakat átélnie... nem értheti az, aki csak hallomásból értesül a történésekről. Az ilyen kívülállók nem tudják, hogy mindannyian a saját megnyomorított lelkiismeretünk szánalmas kis hősei vagyunk. Nincs is folytatás, ahogy nincs befejezése sem a gondolatmenetnek. A magyarázkodás, a tiltakozás elpusztult ott, abban a "fogalmad sincs"-ben, hisz ez a legrosszabb... Mert van. És ezt lassan kezdi megérteni Norina is.

Az őrjöngés utáni pár perces lassú haldoklást a remegő düh hangosítja meg, a fenyegetés, az átok. Az emlékek örök rontások. Pontosan. Sosem felejti el az ember, hogy mit tett, sosem szabadul saját döntéseinek terhétől. Ez az egy marad. Meg a bűntudat Sokáig szerettem volna abban a hitben élni, hogy nekem nincs lelkiismeretem, de újra és újra szembesülnöm kell vele, hogy VAN. És hogy rettenetesen nehéz elszámolni vele akkor, ha eddig tudomást sem vettél róla.
Végül kibukik Norinából az igazság, az utolsó, végső vád, mely már nem nekem szól. Ez az egy érzés az oka mindennek, ez az egy gyötrő segélykiáltás. És csak kuporog a fal tövében, mint egy ötéves kislány, én pedig gyengén és tehetetlenül állok előtte.
Jó alaposan kiborítottuk egymást.

Csak állok, és nézem őt. Hagyom, hogy a gondolatok meginduljanak bennem, hátha lesz egy értelmes végpont. Egész eddig egyik Mortalnak sem beszéltem arról, hogy mi vagyok. Halálfaló. Most a legkisebb testvér előtt úgy állok, mint akit szembesítettek a kész tényekkel, és már nincs mit bevallanom, mert tud róla. Ez persze gyávaság, bevallani mindig van mit és talán épp itt az ideje.
- Igazad van, Norina - szólítom meg tétován és rekedten, miközben közelebb csosszan hozzá a lábam. - Téged is itt hagyott, de a te érdekedben. Te is ezt tetted volna az ő helyében... ha megtudod, kivel is állsz szemben. Ha megtudod, hogy akiben addig bíztál, az egy báránybőrbe bújt farkas.
Lassú mozdulattal nyúlok a bal ingujjamhoz, és egy pillanatig még mindig habozom. Mi értelme közölni valamit, amit már úgyis sejt...? Mi értelme felfedni a titkom olyannak, aki eddig még netalán nem tudja? Mi értelme...?
Aztán győz az elcsigázott érzelem. Kigombolom a mandzsettát, felhajtom az inget. A sötétben is jól látszik a fekete billog az alkaromon. Így is ocsmány, de volt már rosszabb is, mikor a mindennapos kínzásoktól vöröslöttek a körvonalai. Olyan, mint egy ártalmatlan tetoválás, de egyáltalán nem az.
- Ez elől menekült - mondom ki. Ki kell mondjam magam miatt is, hisz ha nem teszem, nem fogadom el a tényt. Ha nem mondom ki, mindenféle kifogást keresnék, és mint az előbb is... arra ragadtatnám magam, hogy őt vádoljam azzal, hogy a saját hibájából történt minden, pedig ez nem így van.
- Az én hibám.
Sokáig tartott... mire ezt ki tudtam mondani. Rengeteget őrlődtem ezen, mióta elment. Elképzelhető, hogy a halálhíre segített megérteni a helyzet borzalmas súlyát... de az is, hogy csak most fogtam fel. Azt, hogy egy újabb élet a lelkemen szárad. Nincs ennél nagyobb teher.


Bocsáss meg, amiért ilyen soká várattalak!
Naplózva

Norina Mortal
Eltávozott karakter
*****

VI., °°A szomorú Griffendéles°°

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #26 Dátum: 2011. 04. 15. - 14:25:54 »
+1

"Annyi mindent láttam már
De egyre kevesebb, amit elhiszek
Hittem a csodákban
De az amit vártam, már elveszett"


Minden homályos. Olyan, mint mikor valaki az esőfüggöny közepén áll és nem lát mást azokon az átkozott kis gyémántokon kívül. Igen. Pont olyan. Most azonban az eső nem mossa el a gondolatokat…a cseppek maguk az emlékek bőrébe bújt idegesítő rögeszmék.
Egy csepp…
Két csepp…
Potyognak a könnyei.
Nem akarnak megszűnni. Megpróbálják megmásítani azt a keserű gyermeki pillantást, amit nem lehet. Olyan mélyről tör elő, ahonnan semmit sem lehet törölni.
Eleresztik. Gyenge, széttépett rongybabaként kuporodik le. Remeg a keze. Lehet, hogy csak azért nem átkozza meg a másikat, mert képtelen lenne megtartani a pálcát a kezében. Úgy gyűrögeti a talárját, mintha attól valamelyest jobb lenne. De ez sosem lesz jobb. Sosem! Hatalmas, félelemtől kitágult pupilláival bámul a fiúra fel a földről. Úgy magasodik fölé, akár egy rossz ómen, ami elől nincs menekvés. A hitetleneknek mindig bizonyíték kell. De amikor ott van előttük, fogalmuk sincs, hogy mit kezdjenek vele. Így van ezzel most a lány is. Csak ül ott kuporogva, lábai a teste alatt, és nem akarja látni ezt az egészet. Tudja jól, hogy mi fog következni, tudja jól, hogy a másik mit akar mondani és nem! Egyszerűen nem akarja hallani! Nem akar még egy terhet magára venni és hordozni egész életében!
Az egész annyira gyorsan történik és nem tud védekezni. Kitárja lelkét a gonosznak, beégeti magát elméjébe a mételyezett billog képe. Nézi, nézi, nézi.
Potyognak a könnyei.
Ártatlan gyermekként érkezett ebbe az iskolába. Ártatlan lélekként érkezett erre a földre. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen kegyetlen ez a világ. Hogy ennyi mindent kell egy embernek elviselnie. Neki se megy. Már egy jó ideje nem megy. Egy jó ideje nyúl segédeszközökhöz, hogy ne ébredjen zokogva az éjszaka kellős közepén, vagy, hogy egyáltalán el tudjon aludni. De most nincs semmi, ami csillapíthatná gondolatait, érzelmeit! A fenébe is!
Ül ott és figyeli a tetoválást. Vár arra, hogy valami történjen! Hogy legalább törjön belőle elő valami hatalmas lángcsóva, ami porrá égeti az egész testét. Hogy lövelljen zöld fénycsóvákat és végre neki is jusson abból a megnyugtató sötétségből. Nem. Semmi ilyen nem történik.
Csend van. A bélyeg az alkaron pedig megmásíthatatlanul és békésen pihen. Ennyi volna?! Csak egy sötét kép, mégis ezer életet tesz tönkre! Csak egy semmilyen minta!
Szíve hevesen ver. A könnyei még jobban potyognak. Történjen valami végre Merlinre is! Történnie kell, nem lehet, hogy csupán ennyi! Nem lehet! Ez így nem fair!
Megmásíthatatlan.
- Ölj meg!
Nem néz rá.
- Ölj meg!
Még mindig nem néz rá!
- Ölj meg, hogy ezt ne kelljen elviselnem! Hogy végre magamra maradjak! Hogy ne az alkohol vagy a drog bódítson, hanem az örök halál! Nézz rám Draco! Meg akarok halni! Érted?!
Gyorsan és hirtelen kap a fiú karja felé. Vékony ujjai rásimulnak a sötét jegyre. Tényleg ott van! Soha nem fog eltűnni! Soha nem fog kikopni a bőréből! Mindig is tudni fogja a Mardekáros, hogy egy szörnyeteg!
- Azt akarom, hogy megölj! Ölj már meg Te szerencsétlen! Ölj meg! Hallod?! Ölj meg! Ölj meg!
Ordít és közben lendül a másik karja. Ha a fiú nem elég gyors, a lány pofon vágja. Van, amire még a halál sem megoldás. Van, amire életünkben kell keresni a gyógyírt. De mi van akkor, ha ez lehetetlen?
Zokogva borul rá Draco mellkasára. Zokogva suttog a másik fülébe.
- Ölj meg és akkor minden sokkal jobb lesz. Megígérem!
Semmi sem olyan, mint régen.
Naplózva

Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #27 Dátum: 2011. 04. 16. - 00:00:59 »
+1

.
.
.


Állok előtte, a karom fedetlen, a bűbáj sem takarja - én pedig úgy érzem magam, mint egy szatír, aki a nagy szőrös lomposát mutogatja egy riadt kislánynak. A billog maga nem bír talán akkora jelentőséggel azok számára, akik nem viselik, de számomra rosszabb, mintha sajgó, fekélyes seb lenne, vagy ha üszkösödne a karom. Szinte érzem a rohadó hús bűzét és csodálkozom, hogy Norina orra nem facsarodik el. Ettől eltekintve azonban túl elcsigázott vagyok ahhoz, hogy bármilyen mozdulatot tegyek, talán csak addig, amíg meg nem kapom a tökéletes reakciót.
Erre most sem kerül sor. Leeresztem a karom, a selyeming ujja visszacsúszik rá félig. Mintha egy kínos gyermekkori heget mutattam volna meg, csak szégyen és bűntudat van bennem, nem pedig az a megkönnyebbülés, amelyre számítottam. Attól tartok, az már sosem fog eljönni, de talán meg sem érdemlem.

A könnyei olyanok, mint a sav, eltorzítják a szép arcot és ahogy lassan lemállik a bőréről a gyász, eltűnik a durcás kislány és nem marad más, csak a fájdalom. Töményen, rettentően, émelyítően és olyan erőteljesen, hogy megdöbbenek tőle. Mielőtt észre venném, előreesnek vállaim, és meggörnyed a hátam a csüggedéstől. Egyszerűen elhagyott az erőm, elfogyott a dac, a büszkeség, de még a harag is, nem maradt semmi, ami egyenesen tarthatná a gerincem a kisebbik Mortal-lány előtt.
El akartam neki mondani azt, hogy szerintem Tyara nem halt meg. Hogy szerintem él, mégpedig azért, mert hogyha nem így lenne, a Nagyúr már az orrom alá dörgölte volna, hogy lásson szenvedni. Persze amilyen jól sikerült eltitkolnom, nem tudhatja, hogy fájdalmat okozna vele - tehát az egész csak spekuláció. Belekapaszkodom minden szalmaszálba, ha ez megment attól, hogy belezuhanjak a véres valóságba. El akarom mondani ezt Norinának, csak hogy tudjam, tényleg igazad mondott-e...

Ám ekkor véget ér a csend, és bennem szakad a szó. Norina üvölteni kezd, két szót skandálva ordít az arcomba, olyan, akár egy tomboló vihar.
- Norina! Nem! Fejezd be! - próbálom csitítani. Irreális, milyen sürgetően jut eszembe az, hogy éjszaka van, és hogy a kastélyban járőrök grasszálnak, akik bármikor megtalálhatnak minket. Ami nem baj persze akkor, ha diákról van szó, de annál inkább, ha tanárról. Felettük még nekem sincs hatalmam. Azonban Norinának esze ágában sincsen elcsitulni.
Megragadja a karom és muszáj ránéznem, pedig annyira fájdalmas a látvány, hogy legszívesebben a padlót bámulnám. De mit mond? Mit beszél? Alkohol, drog, halál?
Tyara is beszélt ilyesmiről...
Egy pillanatra megint mintha az Ő kétségbeesett, segélykérő pillantását látnám a könnyfátyol mögött, ám a dühroham nem fékezi meg önmagát, egy óriási pofonban csúcsosodik ki, mely az arcomon csattan úgy, hogy meg sem próbálok ellenállni. Most ugyanúgy én nézem végig tehetetlenül az ő kirohanását, én szenvedem és tűröm el. Ez persze édeskevés ahhoz képest, amire vágyom, ami feloldozhatna, amit érdemlek. Igazából fel sem fogom az ütést amellett, amit még mindig megállás nélkül kiabál, hogy öljem meg...
Nem! Nem, nem és nem! Emelem a karom, hogy lefogjam és lecsillapítsam, ám ebben a pillanatban a nyakamba borul, mire ez a borús, sötét és kilátástalan éjszaka kifordul a sarkaiból.

Fájdalmasan dobban meg a nemlétező szívem. Olyan érzés, mintha ez lenne az első dobbanása azóta, hogy hónapokkal ezelőtt elhangzott az utolsó. Amikor elment. Olyan az illata. Olyan a termete és az alakja. Olyan a haja. Így, ahogy a nyakamban lóg, pontosan ugyanolyan, mintha Ő lenne, és elképzelem. Felemelem a kezem, hogy szorosan átöleljem, mintha ölelhetném még valaha az életben...
Aztán megtörik a varázs. A fülembe súg. És ez nem Tyara hangja, hanem egy démoné, ami vagy megszállta Norinát, vagy egyszerűen csak azzá vált ő maga is.
- Csillapodj le, Norina - mondom csendesen, de határozottan. És szándékosan mondom ki a nevét, hogy emlékeztessem magam is arra: ez nem Ő! Újra és újra elismétlem magamban. Ez. Nem. Ő.
- Higgadj le. Nincsen semmi baj - alkalmazom a jól bevált formulát. Ez a három szó, a megfelelő ritmusban és hanglejtéssel mondva olyan, mint egy varázsige, valahogy megnyugtatja az embereket. Kezem végigsimít a hátán, egyszer, kétszer, háromszor, amíg el nem lök magától. Valójában én is olyan kétségbeesetten kapaszkodom belé, mintha csak ő tartana az élethez közel. Noha semmiféle jó vagy pozitív érzést nem táplálok iránta, Tyarának tartozom ennyivel.
Lassan túl sok tartozást halmozok fel...

Ha nem mozdul, ha nem jelez, ha nem szólal meg és nem emlékeztet ismét arra, hogy kit is tartok a karomban, könnyű szívvel megfeledkezem róla. Talán csak túl kimerült vagyok, és az agyam furcsa játékot játszik velem, talán a magaslati levegő teszi. De pontosan tudom, mivel tudnám még jobban megnyugtatni.
Lehajolok hozzá, és az álla alá nyúlva felemelem a fejét. Az egész gyorsan és rutinosan történik, mintha nem is számítanék ellenállásra és valamiért az adott pillanatban nem is számítok. Hacsak nem tesz sürgősen valamit, abban a hitben csókolom meg, hogy akár Tyara is lehetne, sőt nemcsak lehetne, hanem Ő az.
Abban a pillanatban feleszmélek azonban, mikor hozzáér az ajkam az övéhez és a kezem rémülten hullik le róla, hátralépek. Mintha egy aljas varázslat alól szabadulnék, úgy nézek rá, pedig gyanítom, hogy ő nem tett semmit...
De akkor mégis mi a fene volt ez?!
Naplózva

Norina Mortal
Eltávozott karakter
*****

VI., °°A szomorú Griffendéles°°

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #28 Dátum: 2011. 04. 16. - 09:28:01 »
+1

„Hideg pisztolycső a halántékon,
Orosz rulett a kedvenc játékom”

Két lélek le csupaszul. Minden az emberiség által rájuk aggatott sablon valahol ott hever a hátuk mögött. Fogalmuk sem lehet arról, hogy mikor hagyták el őket. De most ez nem is számít. Nem számít a mikor, a hogy, a miért.
Annyira de annyira várta a megváltást és most annyira de annyira összeroppant. Akarta, hogy történjen valami, valami, ami kizökkenti halálos táncából, de nem. Még ennyit se kapott meg. Ennyi se jár neki.
Fájdalmasan hullnak szemeiből a könnyek. Meg sem lehet számolni őket, ő pedig tehetetlenül áll és hagyja, hogy mindez megtörténjen. Hagyja, hogy elméjének egy sötét szeglete átvegye az irányítást ezen az éjjelen. Hagyja, hogy a lelke a megváltásért könyörögjön, a halálért.
Úgy kapaszkodik ujjaival Draco alkarjába, mintha egy szikla szélén lógna és az utolsó lehetősége az volna a túlélésre, hogy nem ereszti el a sötét jegyet. Érezni akarja a mintát, érezni akarja az erejét, a feketeségét. Hüvelykujja apró köröket ír le a billogon.
Tenyere erőtlenül csattan a fiú arcán. Merlinre! Hát ettől se jobb! Semmitől se jobb! Nem ereszti el a kezét, kétségbeesetten ott tartja a Mardekáros arcán, de sokkal inkább gyengéden, mint fájdalmat okozva.
Ordítva könyörög. Nem ismer kegyelmet, nem ismer se Istent se semmit. Csak várja a megváltást. Az örök nyugalmat! Add meg neki Draco hiszen csak ez mentheti már meg! Számára nincs tovább!
Már nem a tetoválásba kapaszkodik, magába a másik lelkébe. Könnyáztatta arccal borul mellkasára, öleli, nem számít, hogy sohase kedvelték egymást, hogy mindig is csak kínozták a másikat. Szüksége van rá, mert félő, hogy ha nem volna most itt vele, akkor kiugrana a kilátóból. Az utolsó menekülési kísérlete lenne ebből a világból.
- Meg akarok halni! Meg akarok halni! Meg akarok ha…
Nem bírja befejezni a mondatot, mert olyan görcsös zokogási roham tör elő belőle, hogy az egész háta, amit Draco annyira kitartóan simogat, úgy hullámzik, mint a tajtékos tenger.
- Semmi sincsen rendben! Nincs rendben! Te is tudod, hogy mostanában semmi sincsen rendben! Megígérem, hogy neked is jobb lesz, ha meghalok!
Elnyújtja a szavakat, ahogy levegőért kapkod. Minden rendben van? Csak egy rossz mantra, amiben már hinni sem lehet. Minden rendben van. Minden rendben van. Semmi sincs rendben! Már nem szól, hallgat. Olyan mélyen, mintha valamiféle bűbáj szállt volna rá a csillagpettyes éjszakából.
Mintha imádkoznának. Ott állnak és semmit sem érnek. Mindent és semmit érnek a másiknak. Légzése kissé csillapodik, de csak annyira, hogy a levegőt legalább már nem sípolva veszi. Érzi a meleg ujjakat az álla alatt. Nem tud nemet mondani. Szüksége van a szeretetre, a törődésre, még ha tudata legsötétebb sarkában tudja jól, hogy ez nem neki szól. Nem őt szeretné ölelni, nem őt szeretné csókolni. Nem Ő jelenti a vigaszt Draconak. De talán most pár percig mégis.
Az éjszaka ismét lépett egyet a sakktábláján. A gond csak annyi, hogy mind a két félnek mattot adott. Eddig lehetetlennek tűnt, de mégsem az.
Ajkaik egymáshoz érnek.
Egy pillanat.
Egy távoli megbocsájtás.
Egy zokogó lélegzetvétel.
Egy magányos szívdobbanás.
Bűnbocsánat.
Búcsú.
Kárhozott tűzözön.
Éget.
Fájdalom.
Villám.
Széttép.
Meghurcol.
Ajkaik egymáshoz érnek.
Másodperc töredéke alatt tűnik el a pillanat törtvarázsa. Csak állnak ott ismét. Draco elbúcsúzhat, Norina pedig megkaphatja a végső tébolyult harangszót. Keze még mindig a billogon, a fiú hiába lépett hátra. Nézik egymást és talán tudják jól, hogy ez nem megoldás. Valahol mégis az.
- Vigyázz rám! Ne hagyj magamra…
Ugyanannyit lép előre, amennyit Draco hátra. Szabad keze megemelkedik, hogy a fiú tarkójára simuljon és visszahúzza az előbbi pozícióba. Amennyiben a másik nem tiltakozik, a lány szorosan átöleli és csókolni kezdi.
Ebben az esetben ha jól figyelnek, mind a ketten hallhatják, ahogy a szív összetörik, a szárnyak újból porrá égnek és a lélek sikítva próbál szabadulni Lucifer karmai közül, ahogy a pokolba ráncigálja le.
Van, hogy a búcsúzáshoz egy furcsa szituációra van szükségünk. Van, hogy a végső lelki halálhoz, ugyanez a helyzet vezet el bennünket.
- Utállak!
Suttogja a szavakat a másik szájába, miközben mohón csókolja ajkait.
 
Naplózva

Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #29 Dátum: 2011. 04. 16. - 12:47:01 »
+2

SWEET DREAMS
ARE MADE OF THIS


Apró kezei bilincsbe vernek, egyik az arcomat égeti, a másik vaskaromként szorítja a kígyófejes rémarcot, mintha ki akarná préselni a tintát a bőrömből. Nem ereszt. Nem ereszt el. Ahogy nem ereszti el a sírást sem, úgy ragaszkodik hozzá, mintha attól bármi is könnyebb lenne, pedig a sírás csak egy idegesítő szokás. Én már csak tudom. Soha nem lett tőle könnyebb. Felhagyok a simogatással, úgyse érzékeli, hisz olyan görcsösen rángatózik, mint egy fuldokló kismadár. Állunk itt, mint két marcipánfigura az esküvői tortán, egymásra borulva, mintha ez egy boldog ölelés lenne, pedig nem más, mint mindkettőnk kétségbeesett kapaszkodása valamibe, ami megtart, és nem csúszik ki az ujjaink közül úgy mint a vér, a sár és a mocsok. Nem vitatkozom vele, nincs semmi értelme a szavaknak. Többet ér a némaság, az, hogy nyugodt vagyok, hátha őt is megnyugtatom.
Persze a higgadtságom nem más, mint egy rosszul sikerült álca, egy ügyetlen kísérlet arra, hogy kontrolláljam az eseményeket. A mai napig túl könnyen elvesztem a fejem, ha Tyaráról van szó, azonnal és félelemérzet nélkül teszek ösztönös dolgokat - mintha még számítana egyáltalán -, magamat és másokat is veszélybe sodorva. Ez most csak Norinát érinti. Csak...
Nem igaz, hogy nem voltam tisztában vele, hogy ez nem Ő, hogy nem Őt csókolom meg. Persze, hogy tudtam, csak azt akartam, hogy hasonlítson. És őszintén? Hasonlított. A remegő ajkak, az áramütés-szerű vibrálás, a vonzás. Csak azért, mert elképzelem. Nem mondanám pedig, hogy túl jó lenne a fantáziám, de rég akartam már valamit ennyire. És az a baj, hogy hiába lököm el, attól még akarom.
És azt látom, hogy ő is. Hiszen nem engedi el a karom, nem ereszti el a Sötét Jegyet. Általában gyűlölöm, ha hozzáérnek, olyan érzésem van tőle, mintha maga a Nagyúr nyomná hozzá az ujját, és azt akkor teszi, amikor gyötörni akar, vagy akkor, amikor egyszerűen vészcsengőként használ arra, hogy a többi Halálfalót odahívja. De most nem bánom, hogy Norina keze ott van. Emlékeztet arra, hogy nem vagyok más, csak egy Halálfaló, hogy nem vagyok már gyenge kamasz, aki nem tud mit kezdeni a szerelmével vagy a halállal. Emlékeztet arra, hogy Tyara nagyon is jól tette, hogy megszökött, mert ha nem teszi, lehet, hogy vele is ugyanaz történik, mint most Norinával...
Van, hogy egy pillanat megmutatja a jövőt. Megsejted, mi fog történni akár hónapok múlva, de akár azt is, hogy mi fog történni a következő húsz percben. Lett volna egy pont, úgy percekkel ezelőtt, amikor még visszafordulhattam volna, de már rég elhagytam. Könyörögni kezd, esdekelni, és ekkor már tudom, hogy elveszett. Csakhogy én is.
Szinte mágnesként vonzom vissza magamhoz, akarom, hogy hozzám bújjon újra, és meg is teszi. Keze aprócska kígyóként siklik a tarkómra, én pedig magamhoz szorítom a derekát, magamhoz emelve hajolok le ismét, hogy a szájába haraphassak, hogy felfalhassam, akár a halált.
Nem hiszem, hogy Tyara halott lenne, de ha mégis, biztos vagyok benne, hogy ezt látja. És ha látná, szét akarna tépni, és szinte akarom. Megérdemelném, elvégre épp tönkreteszem a húgát, épp úgy, ahogy Ő tett tönkre engem, vagy ahogy én Őt. Elpusztítom az ártatlanságát. Bosszú lenne ez talán? Vagy csak a vigasztalanságot akarom ellensúlyozni? Be akarom bizonyítani, hogy szörnyeteg vagyok. Norina is megmondta. Tyara is így gondolta. Szerintem mindenki ezt hiszi rólam. Hát akkor legyen végre igazuk, a rohadt életbe!
- Még nem eléggé - súgom vissza, épp csak pillanatokra elszakadva tőle.
Bitorolni akarom a testét, és azt akarom, hogy bízzon bennem, legalább egy kicsit. Azt akarom, hogy ne gyűlöljön, és azt, hogy igen. Azt akarom, hogy megértsen és belém lásson, és azt akarom, hogy ne. Azt akarom, hogy olyan legyen, mint Tyara, és azt, hogy feledtesse el velem Őt, ahogy most épp én is el akarom vele feledtetni mindazt, amitől szenved. Nem a legilledelmesebb formája ez a gyásznak, de mindenképp az egyik legszebb.
Elhúzódom tőle, de a kezét fogom, ahogy ő is ugyanúgy szorongatja a karomat. Teszek egy lépést hátra és húzom magam után. Az ajtó felé. El erről a helyről. Itt túl nagy a veszélye annak, hogy a meggondolatlanságot újabb meggondolatlanság követi majd. Ehelyett másféle bűnt követünk el ma éjjel. Hosszú még az idő virradatig.
Ha hagyja magát, kiviszem a toronyból, le a lépcsőn. Ha kérdez, nem válaszolok.Ha ellenkezik, meggyőzöm. Vagy így, vagy úgy, de velem lesz ma éjjel.


~
Naplózva
Oldalak: 1 [2] 3 4 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 03. 16. - 00:40:27
Az oldal 0.267 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.