Roxfort RPG

A szárny legmagasabb tornya, ám még így is alacsonyabb a többinél. Széles panorámát nyújt a kastély többi részére, a tóra és a Rengetegre egyaránt.

Norina Mortal
(http://avatars.qkype.com/free-avatars/avatars/celebrities_224/sexy_celebrities_404/nathalie_kelley_face_avatar_100x100_61800.jpg)(http://avatars.qkype.com/free-avatars/avatars/celebrities_224/sexy_celebrities_404/nathalie_kelley_avatar_100x100_81310.jpg)

Phu! Egy nehéz nap után szép a nyugodt délután. A fene a gondolataim rímelnek kezdek lefáradni dehát nem baj megszokhattam volna már. Kisétáltam a Déli kilátóhoz, gyakran jövök ide csak úgy pihenni vagy akár csak úgy. Az délutáni napfény még melegen süt hiába van ősz hiába hullanak a levelek. Kisöpröm a hajamat a szememből és a Tiltott rengeteg felé fordítom a tekintetem, aztán a tóra pillantok és följebb húzom a piros skót kockás szoknyámat amit neccharisnyával, fekete selyempólóval és tornacipővel viselek. Nem bírom ezt a nagy meleget ezért nem a napon kóricálok, itt az árnyékban sokkal jobb. Belenyúlok a szoknyám zsebébe és apró pirulát szedek ki óvatosan forgatom az ujjaim között. Bizony ez drog de hát egyedül vagyok. Már csak ez maradt a nővérem már mindent fölélt amit sikerült elhoznom, nem baj én jobban bírom mint ő nem alakult ki a rettegett függőség. Nem is vágyom rá hogy kialakuljon. Sokan tudják a barátaim közül hogy időnként beszedem az ehhez hasonló kis kapszuláimat de nem zavarja őket és nem mondják el senkinek. Gondolkozom, beletúrok a hajamba és ezzel elérem a rám jellemző kócos hatást. Sokan mondták nekem hogy tönkreteszem magam de miért? Nem tudom nem is érdekel azt hiszem nem is fog. Népszerű vagyok de ez sem zavar legalábbis mindig úgy csinálok mintha. Egy mozdulatom sem igaz ami a jó kislányra utal. Van bennem belőle is de ez amit most mutatok ez az igazi én. Csendben dudorászni kezdek, még mindig a tablettámat bámulom. Hiányzik  Anne, tudom hogy itt van valahol de jó lenne ha többet beszélnék vele. Nem tudom, talán néha őt is zavarja ami velünk történt. Pontosabban velem azt hiszem talán még is furcsa hogy egy tizennégy éves lány már több féle drogot is próbáljon valamint ne legyen szűz. Azt hogy nem vagyok szűz mindenki tudja azt hogy nem tudom kivel voltam akkor csak Anne. Hogy mi volt az első? Arra én már nem emlékszem én csak azt akartam hogy Anne továbbra is a menő kishúgának tartson. Nos, igen ezt jól elintéztem bár nem tudom mi a jó abba hogy sok srác utánam szól "Hé Jael, jó numera vagy!" és hasoló szánalmas szövegekkel jönnek. Nem érdekel engem ez se izgat. Engem perpillanat semmi sem izgat, de ez így jó.

Sammy <3  :P

Igen, odakint már leesett az első hópihe... már mióta? Szóval ilyen ökörségekkel hiába tömném a fejemet, mikor már megtörtént ezelőtt... ki tudja mikor. 1 hónapja körülbelül. És csak úgy kaptam az alkalmon, gondoltam, kijövök ide, úgysem árt, ha valami magaslaton vagyok. Így is pár napja már a csúcson érzem magam azoktól, amiket drágalátos szobatársaimmal leművelünk. Sok nevetés, viccelődés, néha a pletykálgatások. Nem mondom azt, hogy pletykás vagyok, de néha jól jön. Valakivel egyébként is meg kell osztanunk a legkisebb, legnagyobb titkainkat is, nem maradhatnak bennünk mindörökre. Egy idő után azt is elfelejtenénk, valószínűleg.
Már csak azért is jöttem fel ide, hogy kiszellőztessem a fejem a rossz gondolatoktól, már ha egyáltalán van olyan. Mostanában túl szépekre gondolok.... túúúlságosan szépekre. Lehet, hogy valaki minden este rak valamit az innivalómba. De találjam meg, biztosan meglakol érte! A Tiltott Rengeteg irányába néztem... nem is olyan félelmetes így télen. Nyáron szerintem sokkal jobban félnek tőle, de így, hogy jobban megnézzük a fák ágait: megfűszerezi őket egy kis fehér csoda. Most mit mondjak? Szeretem is a havat, meg nem is. Egyrészt azért szeretem, mert valamilyen szinten jól áll fekete hajamhoz a fehér, meg olyan szép a fehér táj, mintha minden megtisztulna. Másrészt azért utálom, mert hideg, és nagyon fel kell öltözni. Sokszor saját magamtól nem látom az utat. Természetesen most nem volt rajtam sok minden, elvégre nem szándékoztam kimenni a hidegbe. Csak egy melegebb pulóver, és egy farmer volt rajtam.
Sóhajtottam egy nagyot. Mióta vagyok itt, és mióta bámulom a tájat? Azt a befagyott tavat ott... egy újabb sóhaj hangzott el. Gondoltam, megfordulok, és utamat vissza, a klubhelyiségbe veszem. Vagy legalábbis arrafelé, mert a bámészkodással nem fogok valami sokat érni. Egyébként is vissza kellene vinnem ezt a könyvet. Talán túl gyorsan lépcsőzhettem lefelé, amikor hirtelen megcsúsztam. Áh, mitől ilyen csúszós? De még nem is ez volt a legnagyobb problémám, hanem, hogy reflexből kapaszkodnom kellett valamibe, ezt pedig csak úgy tehettem, hogy a könyv kirepült a kezemből. Mostanában ügyetlen vagyok... De mintha hallottam volna egy hangot is. Úristen! Mit csinálok akkor, ha valakinek... mondjuk agyrázkódást okoztam? Na, jó, azt azért mégsem. De óvatosan megindultam le a lépcsőn olyan tempóban, ahogyan csak tudtam.

Raquel <3

*A Roxfort ablakai fagyosan feszültek keretükbe. Az ablakpárkányokon vastagon állt már a hó, és ha az ember közelebb ment, hogy kitekintsen a kinti, hófödte tájra, lehelete azonnal jégvirágot rajzolt az üvegre.
Samuel a maga részéről imádta az év ezen szakaszát. Szeretett odakint hógolyózni barátaival, vagy csak hallgatni ahogy talpa alatt ropog a hó. Ugyanakkor szeretett odabent a meleg kandalló elé ülni, és csak bámulni a lángokat. Na meg ott volt még a karácsony is, ami rányomta bélyegét az egész decemberi hangulatra.
A mai nap is egy ilyen hideg, decemberi nap volt. A Roxfortban már a szünet előtti hangulatok uralkodtak. Az utolsó előtti héten járunk, a tanárok ilyenkor kívánják megváltani a világot dolgozataikkal és házifeladat-hegyeikkel. De kinek van kedve ilyenkor tanulni, ha az iskolában annyi más, nagyszerű elfoglaltság van. Például fel lehet menni az egyik kilátóba, és csak bámulni a havas tájat. Így tett Samuel is...
Kikelt pihe-puha, baldachinos ágyából, felvette szakadt farmerját és azt a számára oly kedves, hypo-foltos, szürke, kapucnis pulcsiját, na meg tornacsukáját és uccu neki. Varázspálcáját szokásosan a farzsebébe tette. Hiába… az öreg Mordon csak a vak világba süketelt…
Pillanatok alatt fent volt a kilátónál. Szedte a lépcsőket egymás után, amikor egyszer csaj BUMM, a valami koppant a fején. A fájdalomtól könnyes szemmel, kibillent egyensúllyal kapaszkodott a lépcsőkorlátba, de így is, egy fokot hátrébb esett. A gyilkos tárgy, fejéről továbbpattanva még négy lépcsővel lejjebb zuhant. Azonban túl homályos volt még a szeme ahhoz, hogy kivegye az alakjából, hogy mi lehet az. Piros színű, téglaest formájú… Hát csak nem egy tégla esett a fejére. Akkor talán több baja lenne egy egyszerű fejfájástól, meg attól a tyúktojás méretű púptól a feje tetején.
Kellett azért pár perc, mire összeszedte az erejét, és kinyitotta végre a szemét. Tekintete először a könyvre esett, amely majdnem a halálát okozta, aztán a könyv tulajdonosára, aki nem más volt, mint…*
- Raquel!
*Nem hitt a szemének. Némi szándékot sejtett a dolog mögött. Talán túl rámenős volt, és ez ezért akarta kinyírni őt a lány?*
- Meg akarsz ölni, te bolond?
*A bolondot olyan hangsúllyal mondta, hogy Raquel véletlenül se vegye sértésnek. Persze ezek után nem lenne oka rá, hogy megsértődjön…*
- Legalább nem valami hülye rúnatanos kódexet olvasgatsz. Az tuti megölt volna… Egyáltalán mi ez?

Sammy <3  :P

Valóban úgy rohantam le, ahogyan csak tudtam... nehogy megcsússzak. Bár magammal most nem igazán törődtem, inkább azzal, hogy kit vágtam kupán a könyvvel. De kedves vagyok, hogy ilyenkor nem azzal foglalkozok, hogy én mikor eshetek egy jó nagyot, és maradhatok itt fent törött bordákkal, hanem mégiscsak azzal, hogy kinek okoztam nagy fájdalmat a fejére esett keményfedős tárggyal. Amint megmásztam a lépcsőfokokat, hát kit láttak szemeim? Sam!
- Ááááh! - azt a jóságos istent! Igen, ez még nekem is fájt, hogy pont őt. Még megértettem volna, ha olyas valakire esik az a könyv, akit nem kedvelek. Van olyan egyáltalán, akit én nem kedvelek? Biztosan van, csak még nem tudok róla. Esetleg nem ugrik be a neve amiatt, hogy ilyen nagy galibát okoztam. Még a bolondot hallottam, de tudtam, hogy csak poénból mondja, meg egyébként is elhagytam a fülem mellett. Most nem törődtem azokkal, hogy mit mond, jóvá kell, hogy tegyem.
- Sam, Sam, Sam... jól vagy? Bocsi. Igazán. Ne haragudj. Nem volt szándékos. Csak... kiállt egy... egy lépcsőfok fentebb volt a kelleténél, és... ésésésés... megcsúsztam. Komolyan ne haragudj. Nagyon fáj? - mint egy kisgyerek. Komolyan mondom, most ugortam, hogy elhalmozzam szeretetemmel. Mégpedig megöleltem jó erősen, és nem is tudom hány puszit adhattam neki, hogy ne fájjon a feje. Fene egye meg azt a könyvet ott a lépcsőn! Most tényleg olyan voltam, mint egy anyuka, aki törődik a kisfiával. Csakhogy nekem Sam nem a kisfiam volt, hanem egy nagyon jó barátom.
- Tényleg bocsi. Amúgy akarod tudni, hogy mi az a könyv? Kérlek szépen... volt olyan kedves, és direkt rádesett. Dobjunk rá mi is valamit, hogy érezze ő is. - de hülye vagyok. Most zavarba hoztam saját magam. Habár... attól, hogy a könyv esett rá, én voltam az egész felbujtója.
- Lökött vagyok. Kólints fejbe, és kvittek vagyunk. - arra akartam célozni, hogyha már ő is kapott egyet a fejére, akkor kapjak én is egyet. De sajnos ezt nem engedhettem meg neki, mert valamilyen oknál fogva arra vetemedtem, hogy újra megöleljem. Már csak azért is, mert... mert hát nem akartam, hogy továbbra is a fájdalmával törődjön. Legyünk igazságosak. Akarom mondani, őszinték.

Raquel <3

*Csak úgy záporoznak a puszik rá. Ezentúl, ha Raquel elejt valamit, azonnal alááll,hogy ráessen. Akkor talán kap még több ilyet… Te jó ég, mi lett volna, ha betört volna a feje? Lehet, hogy valami igazán komoly történt volna a gyengélkedő egyik ágyán. Na jó, Sam, ne gondolj rosszakra!
Hatalmas ölelést kap a lánytól, amit úgy viszonoz, hogy szorosan ráfűzi ő is a karjait Raquelre. Ez az ölelés jobban esik neki, mint bármi más az utóbbi időkben. Érezni a lány parfümjét, tapintani őt, a szívverését is hallani… Kezével beletúr Raquel hajába. Aztán eszébe jut, hogy nem kellene ennyire bezsongani egy öleléstől, hiszen biztos nem úgy gondolta a lány, ahogy ő értelmezi… és hát nem is kell,hogy úgy gondolja.
Elszakítja tehát magát az ölelésből, és ismét a fejével foglalkozik.*
-   Semmi baj, tényleg. Véletlen volt, felejtsük el.
*Mosolyog, de közben azért tapogatja a sérült területet.*
- Nem durva ugye? Mármint… Nem vérzik, meg semmi komolyabb. Látszik amúgy?
*Kérdi, közben pedig végigméri magának Raquelt. Csodálatos, mint mindig… Elképzelhető, hogy kezd valamilyen érzés kialakulni benne a lány iránt? Elvégre az utóbbi időkben oly sokat gondolt rá, folyton ő járt a fejében, és amikor csak meglátta, állandóan kényszere volt, hogy ne vegye le róla a szemét sem…*
- Tessék, a könyved. Nem lett semmi baja úgy látom… Strapabíróbb, mint a fejem. Ezt azért írd meg a gyártónak. Gratulálj hozzá, elvégre elég jó anyagból lehet.
*Időközben lehajolt az életveszélyes tárgyért és Raquel kezébe nyomta azt.*
- Indultál amúgy valahová? Vagy ráérsz még?

Sammy <3  :P

Hááát... meg kell, hogy mondjam, ez az ölelés azért kicsit furcsa volt nekem Samtől. De valahogy nem izgattam magam miatta, elvégre olyan jól esett, hogy beletúrhatom magam Sam ölelésébe. Ami azt illeti, még tovább is maradtam volna így, ha el nem engedett volna. Mert igen, elengedett, majd a kis balesetről kezdett el faggatózni.
- Ugyan... semmi bajod nincs. Nem vérzel, és egyáltalán nem látszik semmi. Még egy kis púp sem. Kezdhetsz arra gondolni, hogy hiába fáj, akkor is acélból van a fejed. - kicsit megborzoltam a haját, majd elmosolyodtam, elvégre hiányzott is ez a mosoly nekem. Ma úgyis olyan lajhár vagyok, hogy még mosolyogni is elfelejtek. Sőt, egyre több galibát okozok mások kárára. De lehet, hogy mások ezt kifejezetten élvezik. Végülis Samről nekem most ez sütött le. Közben ideadta a könyvemet.
- Lehet, hogy kap majd egy jókora büntetést. Vagy a kukában köt ki, vagy a kandallóban. - na, annyira nem vagyok gonosz, elvégre valamiből tanulnom kell. Már ha máshová egyáltalán nincs leírva az a sok kotyvasztás, akkor...
- Nem, ennyire nem vagyok debil. Elvégre kedvenc tantárgyam, annak a könyvét meg ki nem dobnám. Mindegy, valóban felejtsük el. - ma eléggé megeredt a nyelvem. Kicsit visszább kellene vennem. Még a végén kikotyogok valami olyasmit is, amit nem lenne szabad. Mondjuk valami nagyon személyeset. Megválaszolok egy fel nem tett kérdést. Vagy hirtelenből vallomást teszek. Ekkor ezekből a gondolatokból is kitérít Sam kérdése.
- Nem igazán készültem sehová. Illetve... vissza le, de... de ha... ha van valami szándékod, akkor felőlem maradhatunk itt. Nincs ellenemre. Sőt... nincs ellenemre semmi olyan, amit veled teszek. - tessék, kezdek bezsongani. Remek.

Raquel <3

*Csak nézte őt, és úgy érezte, teljesen elvarázsolja. Azok a gyönyörű szemek, ahogy megcsillantak miközben rámosolygott. Szinte megkövült egész testében a gyönyörtől… Talán mínuszok is lehettek abban a toronyban, de ő mégis forrónak érezte a levegőt, és elhihetitek, nem a pulóvere volt olyan vastag. A levegőből valahogy eltűnt az a szokásos égett fa illata, mely egy kandallóból szállt, és helyette betöltötte az egész csigalépcsőt a szerelem illata. Csak állt egy helyben, pár másodperc pergett csupán le, mégis hosszú perceknek tűntek számára. Egy lépcsővel lejjebb állt, mint Raquel, így azonban pont ugyanakkorák voltak. Belenézett azokba a zöldeskék szemekbe, és olyat látott, hogy szíve nagyot ugrott mellkasában… *
- Rég beszélgettünk már. Mi lenne, ha itt maradnánk egy kicsit? Persze ne soká, mert így is mindjárt lemegy a nap, meg hát elég hideg is van, te meg ebben a vékony pulcsiban szaladgálsz. Komolyan, ha a szüleid tudnának róla…
*Incselkedően megrázza mutatóujját is, a mozdulat mögött pedig ismét feltűnik az a jól ismert mosoly.
Egy lépcsővel feljebb lép, így már magasabb a lánynál, azonban sokkal közelebb is van hozzá. Pár másodpercig csak az idegeik feszülnek, s ebben a hidegben szinte hallani is lehet azt. Aztán nem történik semmi…  Pár másodperc az egész, talán fel sem tűnik Raquelnek, de Sam fejében olyan gondolatok kergetik egymást ebben a pár másodpercben, melyek talán az egész kapcsolatukat megváltoztatnák. Talán? Biztosan…*
-   Kíííínos csönd.
*Vigyorog megint. Megragadja Raquel kezét, és húzni kezdi felfelé a kilátóba. *

Sammy (keee) <3  :P

Csak most tűnt fel igazán, hogy Sam mindig úgy néz rám, mint akit teljesen megbabonáztam volna. És talán most vettem csak észre én is, hogy úgy nézek rá, mint aki megbabonázott volna. Kezdek... azt hiszem, kezdek valami olyasmit érezni, amit nem tudok szavakba önteni. Mintha kicseréltek volna, és nem is én állnék itt. Eddig még az sem tűnt fel, hogy Sam ennyivel magasabb tőlem, hogy egy lépcsőfokkal lentebb kell állnia ahhoz, hogy egyforma magasságban álljunk. Szóval... legalább olyan 15 centi lehet köztünk a különbség. Vagy kevesebb valamennyivel. Sosem voltam jó így számításból, ha látszatra kell valamit megállapítanom.
És valóban, most teljesen megbabonázott. Hevesebben vert a szívem, mint eddig valaha, szinte kiugrani kényszerült a helyéről. Úgy éreztem, alig tudom visszatartani, valamelyik percben úgy kiugorhat, mint egy kifogott hal a tóból. De akarva, akaratlanul is arra kényszerültem, hogy eltekintsek egy másik irányba, vagy csak lesüssem a szemem. Most el sem tudja képzelni, ha vele vagyok, milyen melegséget érzek. Olyan melegséget, mely elönti egész testem, olykor beleremegek. De aztán mégis tovább kényszerített valami, hogy akkor is nézzek a szemébe, ha tudom, hogy nem kellene. Nem vagyok normális... De igen, kellene!
Aztán megtöri ezt a nagy csendet egy mondattal. igen, hideg van, de ki érzi... ilyen melegben? Már ha értené, hogy ezzel mire gondolok. Mindenesetre megengedtem magamnak egy aranyos mosolyt, mert egyáltalán nem érdekelt az, ha mondjuk megfagynék. Utána lenne hol megmelegednem.
- Persze, beszéljünk. - ez a röpke kis mondat halk volt, és nyugtató. Nem is értem, miért... de valahogy így jött ki. Aztán egy fokkal fentebb lépett, mintha csak azt akarná megmutatni, hogy ő akkor is magasabb. Így nem találkozott össze a tekintetünk, ugyanakkor megragadta a kezem, és húzott maga után, egyenesen fel, vissza a kilátóba. Engedelmes voltam, bár ezen nem volt mit megengedni. Csak hagytam, hogy húzzon maga után, mintha a rabszolgája lennék. De nem érdekes. Most itt vagyunk fent. Elengedtem a kezét. A könyvemet letettem valahová, hogy ne legyen számomra zavaró tényező. De így olyan üres volt a kezem, hogy semmit sem tartottam benne.
- Nos, miről is akarsz beszélgetni? Mert az biztos, hogy nem a hófödte tájról fogunk órákig vitázni, meg hogy kinek mi a kedvenc évszaka. Lassan szünet. Erről se nagyon, ugye? Habár minek kérdezősködök, mindig jön magától minden. Eddig sosem dobtunk fel semmilyen témát, mindig szófosásunk volt. - igen, szép szóval megfogalmazva. Elvégre valóban így volt, mindig dőltek belőlünk a szavak, úgy, ahogy jöttek. Hm... sóhajtottam egy nagyot. Olyan kínos így... mármint nem kínos, csak nem találok szavakat. Úgy érzem, mintha meg kellene érintenem. Valami azt súgja, hogy érjek hozzá, hogy érezzem. Ne csak azt, hogy itt áll mellettem, hanem teljes egészében.
És igen... így történt meg az is, hogy lassacskán arra vetemedtem, hogy "belekapaszkodok" a kezébe.

Raquel <3

*Megállnak szépen egymás mellett. Raquel még valamit szöszmötöl a könyvével. Lerakja, nyílván akadozik a kezében. Azonban a könyv nélkül csakhamar zavarba jön, nyílván nem tud mit kezdeni a kezeivel. Csakhogy, mire Samuel segítene neki ebben a problémában, mondjuk megfogná a kezét, Raquel inkább „belekapaszkodik” az ő kezébe.
Sam szabad kezét zsebre rakja, majd tekintetét végigfuttatja a havas tájon. Itt fent, sokkal hidegebbnek kellene lennie, mint amit érez. Persze meglehet, hogy ezt csak az a belülről előtörő, égető érzés okozza, melyet olykor a gyomrában érek, pillangó szárnycsapásként…
Ha valakinek nem esett volna le, a szerelemről beszélek itt. De ha ez önmagában nem lenne elég, ott van még az a bizonyos lelki vesződés is. Önmagával folytatott vita során azt próbálja eldönteni, hogy kinyissa-e azt a hatalmas száját, és mondja el Raquelnek, hogy mit érez iránta az utóbbi időben, avagy hallgasson róla, és hagyja a sorsra. Végül is arra a döntésre jut, hogy talán pont ez az a perc, ez az a lehetőség, amit ha megragad, talán egy sorsfordító húzásra lehet képes…*
-   Te, Raquel…
*Kezdett bele, miközben arcával a lány felé fordult.*
- Nem tudom hogy kezdjek bele, úgyhogy a közepébe vágok.
*Halk sóhaj. Még pár másodpercig elnézi, ahogy lehelete messze száll, aztán belepillant azokba a kékeszöld szemekbe.*
- Az utóbbi időben egyszerűen nem tudok másra gondolni, csak rád. Folyton te jársz az eszemben, bárhová is megyek, bármit is csinálok. Nem tudom te hogy érzel irántam, de akkor is el kellett már mondanom, mert nehezen tudtam már magamban tartani. Szóval, lényeg a lényeg… kezdek beléd szeretni.
*Elfordul, legalább is a fejével immár a másik irányba néz. Mély levegőt vesz… Jobb volt végre kimondani. És bármit is mondjon erre Raquel, akkor is megkönnyebbülés kiadni ezt a dolgot.*
- Én megértem, ha most elküldesz a fenébe… Elvégre, akárhogy is nézzük, most vallottam szerelmet.
*Gondolatban még hozzáteszi: „csak akkor engedd el a kezemet, különben nem tudok elmenni”*

Sammy <3

Annyira kínos volt ez a csend, ami körülölelte ezt a helyiséget. Szóhoz nem tudtam jutni, egyáltalán nem tudtam, hogy mit kellene most mondanom. Most nem játszhatom el megint azt, mint annó még a klubhelyiségben, hogy "Tényleg!" Azt tettetve, mintha az eszembe jutott volna valami, pedig nem... csak egyszerűen kényszert éreztem volna arra, hogy valamivel magamra vonjam Sam figyelmét. De... ezt megtette ő is helyettem, elvégre megszólított.
- Igen? - kérdeztem vissza, hiszen nem fejtette tovább a mondatot. Ez is úgy hangzott, mintha csak a figyelmemet magára akarná terelni. Ez meg is volt... kérem, már ezelőtt is pár napja. Felém fordult, így én is ránéztem, de nem csak arccal fordultam felé, hanem egész törzsemmel. A kezét ugyanakkor még most sem engedtem el. Úgy éreztem, mintha meg kellene most kapaszkodnom valamiben erősen, különben... ez most olyan helyzet, mint a kávézóban, mikor azt mondta, most kapaszkodjak meg. És megkapaszkodtam. Most ugyanezt teszem, csak kicsit másképp. Rajta, kezdheti. A közepétől. Bár, nehéz lesz valamit elkezdeni a közepén, mert mindennek van eleje. Úgy, ahogy ennek a monológnak is.
Amiket mondott... minden egyes szavát jól megízleltem a fejemben, elvégre csak nehezen jutott el. Illetve... nem nehezen, csak tényleg nem tudtam elhinni, ahogy érez. Ennyire nagy hatással lettem volna rá az utóbbi időben? Habár ez kölcsönös. A szemem most is csillogott, talán még jobban, mint eddig. Elmosolyodtam, hogy ezzel egy kicsit bátorítsam Samet. Rosszabb már úgy sem lehet, sőt... ennél csak jobb lesz. Tehát, szerelmet vallott.
- Jó, de most akárhogy is nézzük, nem küldelek el sehová. Azt mondod, én járok a fejedben? Hogyhogy nem fáradtam el eddig? - jó, ne vicceskedjek állandóan, ez olyan... gyerekes. Akkor belevágok most én is a közepébe.
- Most én is megosztok veled egy nagy igazságot. - a szemébe néztem, hiszen úgy igazi egy vallomás, ha azt nyíltan megmondjuk valakinek a szemébe. Egyáltalán nem haboztam. Most már minek? Hiszen ő is kimondta, már nincs mit veszíteni.
- Az utóbbi napokban rájöttem arra, hogy igenis kezdek irántad érezni valamit. Magyarul... lángra kapott bennem az a kis hamu. Bevallom, nem telt el olyan perc, mikor ne gondoltam volna rád. Ha tudtad volna, milyen melegséget érzek akkor, milyen felszabadult vagyok, mikor melletted lehetek. És igen... most én is szerelmet vallottam ezzel. - egy újabb mosolyt engedtem meg magamnak, majd lassacskán szabad kezemmel megérintettem Samuel arcát, s felé hajoltam. Ja, most kellene alám legalább kisebb sámli. Mindenesetre... az érzéseim éppen elegek voltak ahhoz, hogy elérjem őt, s lassan, de biztosan, ajkam érintkezett az ő ajkával.

Raquel <3

*Szóval nem küldték el a jó büdös francba sem, sőt mi több, egy bátorító mosollyal segítették őt a monológ közben. Jól esett, és valóban erőt merített abból a villanó fogsorból, a cseresznyeszín ajkakból…
Raquel következett a sorban. És bele is kezdett. Ugyancsak belevágott a közepébe. A közepébe, azaz az elejébe. Mert ahogy azt Raquel kifejtette, mindennek van eleje, mindent el kell kezdeni valahol. Persze az igazság az, hogy csak kötekedni akar, hogy ezzel is cukkolja egy kicsit Samet. És persze sikerül is. Annyira, hogy kénytelen lesz felhívni a figyelmét arra, hogy a parázs lobban lángra, nem pedig a hamu. Na de ettől még imádja, szereti…stb. stb.
Hallgatja a lányt. Szemei talán pont ugyanannyira csillogtak, mint Raquel zöldeskék íriszei. Elvégre nem minden nap mondanak az embernek ilyeneket. És ha éppenséggel először mondanak neki ilyen szép szavakat, akkor azért érthető, ha elkezd csillogni az a bizonyos kék szem.
Nem szól semmit. Nem is lenne képes szavakba önteni azt a hihetetlen örömöt a szívében. De nincs is szükség szavakra, hiszen egy sokkal szebb dologgal ki tudja fejezni mindazt a szeretetet. Beleborsózik a háta, mikor Raquel végigsimít arcán. Eltűrné egy életen át… Aztán ajkaik közelednek egymáshoz. A csókokban a legjobb rész pont ez. Az a rövidke út, míg az ajkaik összetalálkoznak. És végül megszűnik az a pár centi is, hirtelen összeforrnak, és érzi is azt a csodálatos ízt a szájában. Tűzijátékként hat, ő pedig nem tudja mit is csináljon pontosan, hiszen annyira bezsongott egyetlen csóktól, hogy ebben a pillanatban el tudna futni a kastély másik pontjáig, meg vissza tíz perc alatt. De nem őrült még meg, nem hagyná itt Raquelt semmi pénzért…
Kezét kiszabadítja a lány ujjai közül, ráfonja a derekára inkább. Másik kezével beletúr abba a fekete hajkoszorúba, amiben állítólag olyan jó állnak a hópelyhek. Közelebb húzza magához, hogy egészen a szívénél érezze a másik szívverését. És ki tudja meddig álltak úgy a hidegben…*

Sammy <3

Sam viszonozza a csókot, bár ezen nem is lepődtem meg igazán. Engedtem, hogy megszabaduljon a kezemtől, szép szóval élve, s átölelje a derekam, végül még jobban magához húzzon. Kezemet lecsúsztattam arcáról, majd mindkettővel átkaroltam a nyakát, mintha teljesen rajta függnék most. Ez a csók lágy volt, és édes, mint az eperízű fagyi. Nem is tudom, meddig lehettünk így, végülis én így maradtam volna még pár percig, de sajnos... azt mondják, hogy egy idő után a hosszas csók fájdalmas tud lenni. Így hát elengedtem Samet, s lentebb csúsztatva karomat, egyenesen az ölelésébe túrtam magam. Most, ha belegondolok... valamennyire úgyis szeretethiányom volt. Ezentúl lesz legalább olyan ember, aki majd fel tud melegíteni a hideg napokban. És mit ne mondjak... most itt vannak ezek a hideg napok.
Eszembe jutottak olyan bókok, amivel talán megtörhetném ezt az apró csöndet. Mondjuk... ez most egy meghitt pillanat, de nem szeretek sokáig így maradni, egy helyben, csendben.
- Sam... tudod... te vagy szívem csokis muffinjának egyetlen szem mazsolája. - ezt nem hagyhattam ki. Valahogy be kellett ékelnem ide ilyen poénokat, vagy... hogy ez poén lenne? Nem. Teljesen komolyan gondoltam! Ez így van. Most mondhattam volna azt is, hogy ő számomra a megtestesült cukorborsó életem fájának szegletében. De ez valahogy jobban tetszett. És lehet, hogy már nem tudnám tovább fokozni... de, ami azt illeti, tudnám, csak nem most. Nincs hozzá elég energiám, hogy mindent csak úgy kitalálgassak.
- Mostmár tudom, mehetek hozzád, hogyha szeretethiányban szenvednék. Vagy akármi másban. - ezt már tényleg nem tudom fokozni. Azt hiszem... Sam megvakított. Mármint nem szó szerint, hanem... annyira szerelmes vagyok, hogy nem látok, sőt azt se hallom, miket beszélek. Ennek ellenében még most sem engedtem el Samet... olyan jó volt élvezni az ölelését, érezni, ahogyan karjaiba zár.

Raquel <3

*Szorosabbra fűzik ölelésüket. A téli hidegben mintha az utolsó menedék lenne ez a forró, szerelmes ölelés. És valóban, ahogy ajkaik találkoznak, ahogy testük összefeszül, ahogy beszippantja Raquel parfümje illatát, mintha megszűnne körülötte a fagyos, zord tél.
Aztán elszakadnak ajkaik egymástól, hogy helyettük inkább a szavak legyenek. No persze, mert kellenek azok is. De Raquel igazán megérthetné azt is, hogy amióta Sam megismerte őt, azóta vár erre az alkalomra. Most aztán ki akarja tölteni az időt azokkal a forró csókokkal, és bepótolni azokat a perceket, amikor csak álmában élvezhette azokat.
Félrenyel. Ilyet sem hall az ember minden nap. Szíve muffinjának, egyetlen szem mazsolája. Hát mindjárt összecsinálja magát az ember. Ez az a pillanat, amikor nem tudja eldönteni, hogy nevethet-e. Mert lehet, hogy tényleg komolyan gondolta. Ennyire nyálasak lennének? (bár ilyen reagok után kezdem úgy érezni magam, mint valami búza… de nézd el nekem, most volt tv-ben a kék lagúna :D )
Szóval ott tartottam, hogy Raquel megint iszonyú nagy arc. Ilyet benyögni. Sam pedig csak zokogna a vállán, de a romantikus helyzet megkívánja, hogy visszatartsa kitörni vágyó nevetését. Helyettük inkább könnyek kezdenek folyni szemeiből a nagy erőlködés közepette.
Szuper, most körülbelül úgy nézhet ki kívülről, mintha meghatódott volna Raquel szavaitól, és azon sírna. Ha eddig nem gondolta meg magát a lány, hát akkor ezek után talán. Gyors kapcsolat…*
-   Hát te nagyon kész vagy, hallod.
*Széles vigyor terül szét az arcán, de ezt nem láthatják, hiszen belefúrja magát Raquel hajába. Csak a hangsúly árulkodik arról, hogy poénosan fogta fel az előbb elhangzottakat.*
- Ha továbbra is ilyeneket mondasz nekem, akkor gondoskodok róla, hogy ne szenvedj szeretethiányban.
*Nevet.*
- Egyébként meg ne csak akkor gyere. Innentől kezdve sűrűbben szeretnélek látni. Pláne, hogy egy klubhelységben élünk, emlékeztetnélek. Ahhoz képest alig találkozunk ott. Mindig ilyen teljesen idióta helyeken futunk össze, hogy azt az esti kiruccanásodat ne is említsem.
*Lazábbra fűzi az ölelést, arcát immár nem takarja Raquel hajzuhataga. Belenéz a kék, vagy talán zöld, fene sem tudja eldönteni milyen színű, szemekbe, majd rámosolyog.*
- Most viszont mit szólnál ahhoz, ha egy kicsit melegebb helyre mennénk? Ugyanis akármennyire is fűt ez a valami belülről, a testem nem engedi átverni magát, és már kezdenek lefagyni az ujjaim.

Sammy <3

Úgy tűnik, hogy az előbbi mondatot Sam poénosan fogja fel. Ami azt illeti, nem is csodálkozom rajta... mert poénos valóban. Komolyan mondtam, de részben poénnak is szántam. Mármint... hogy megtörjem ezzel a csöndet, ugyanakkor legyen részünk egy kis nevetésben is.
- Nehogy visszafojtsd. - igen, ez volt a lereagálás. Nem szerettem sose, ha valaki visszafojtja a nevetését. Az olyan, mint amikor elénk raknak egy eper ízű fagyikelyhet, és ki kell bírni, hogy hozzá ne nyúljunk. Az meg olyan nehéz... már csak azért is, mert az eper a kedvencem. Ha csokit raknának elém, nem hiszem, hogy megenném. Főleg nem a karamellát...fúj.
- Persze, hogy kész vagyok. Már tizenhatodik éve lassan. - igen, egy újabb poén. Elvégre tényleg készen vagyok. Meg egyébként is... ez jobb kedvre fakaszt. De a végén Sam annyira el fog tűnni a hajzuhatagomban, hogy meg kell majd keresnem, hová bújt. Csakhogy... én érzem, hogy itt van velem. Maximum azt mondhatják, hogy valami szőrös muki bújt a hajam közé.
- Nem szenvedek már szeretethiányban. Itt vagy nekem. Boldog vagyok. Semmi sem állhat az utamba, hogy ne legyek boldog. És akkor ennek fejébe még jóság is van. - a jóság azt jelenti nálam, hogy minden rendben.
- Igen, tudom, hogy egy klubhelyiség... de nem mindig ruccanok én ki oda. De mostantól megígérem, hogy állok rendelkezésedre. Mindig ott leszek, amikor lesz időm. Meg... azt mondtad, mindig én járok a fejedben, szóval... ha nem látsz, maximum megint rám gondolsz majd. - azt márpedig megértem, ha melegebb helyre akar menni, elvégre... na jó, én nem fázok itt de ki tudja, mikor ráz ki majd a hideg, és akkor Sam azzal jön majd, hogy "látod, én megmondtam". És valóban jobb lenne leülni, mert nem állhatunk az örökkévalóságig. Majd talán máskor.
- Jó. Akkor költözzünk melegebb vidékre. Az ujjaidról meg majd gondoskodok. - mosolyodok el, majd kézen fogom Samet, persze miután felvettem a könyvemet is, és elindultam... jaj, megint lépcsők!

Raquel <3

*Halkan elkezd nevetni. Nem fojtja vissza, de Raquel tiszteletére csak pár szótag „haha” jön. És hogy érezze, azért még nem neveti ki teljesen, szorosabbra fűzi ölelését. Mellesleg egy eper ízű csoki kelyhet könnyebben hagyna ott, mint hogy visszafojtsa nevetését egy olyan helyzetben. Talán a mézeskalács esetében már nem lenne pont így…
Pont hogy végzett azzal a pár szótagos „hahával”, amikor megint jön a következő poén. Úgy tűnik Raquel ma igazán jó passzban van. Vajon mitől lett ilyen jó kedve? Vajon mitől, vajon mitől?*
- Akkor jó. Akarom mondani, akkor jóság van.
*Vigyorog ismét, de ezt ugye nem láthatja a lány, ugyanis arccal eltűnt a hajszálak között. Mindenesetre, hogy tudtára adja tetszését, kicsit belecsíp a lány oldalába.*
- Rendben, de egyet ígérj meg!
*Mondja, miközben kiemelkedik a hajzuhatag közül.*
- Legközelebb leveszed a cipődet, ha odabent járkálsz, - fejére bök- ugyanis már így is nagy kosz van ott.
*Kezeivel még mindig Raquel derekát szorítja, nem engedi egyelőre sehová. Bele néz a szemébe, rámosolyog, majd megcsókolja ismét, lágyan, finoman. Úgy fél perc csók után aztán, beszédre nyílik a szája, csakhogy ajkait nem veszi el Raquel ajkaitól.*
- Na, gyere menjünk, mert tényleg idefagyunk a végén.
*Utolsó csók, aztán tényleg elengedi azt a karcsú derekat, és hagyja, had szedje össze könyveit a lány. Mondjuk azokért a keménykötéses, több százoldalas, gyilkos tárgyakért még haragszik egy kicsit, de ezt nem mutatja ki, csak mosolyog rá. Helyette inkább szorosan Raquel ujjaira fűzi a sajátjait, majd kilépnek az ajtón.*

Próbálom túllépni ezeket a fojtogató, szűk kereteket. Olyan, mintha betonfalak közé lennék préselve az emlékek által, a kötelezettségek által. Esküszöm, érzem a mellemen a vaspántok feszítését, olyan, mintha nem kapnék levegőt, de csak egyre gyorsabban és gyorsabban szedem a lépcsőfokokat. Bár úgyis hiába. Mégis mi vár majd odafönt? Friss levegő? Köszönöm, abból volt már épp elegem a mai napon.
Közel már az ajtó - gyakran álmodom ezt. Futok egy nemlétező kijárat felé, vagy menekülök egy láthatatlan üldöző elől. Azonban minden erőfeszítés hiába, hisz nem lelek menedéket, nem lelek kiutat. Nem kell nagy álomfejtőnek lenni ahhoz, hogy rájöjjek, mit is jelezhet ez az álom, de már unok állandóan fájó fogakkal ébredni azért, mert egész éjjel csikorgatom őket. Pedig nincs, aki mellett nyugodtan aludnék. Már nincs.
Talán ezért barangolok a folyosókon - meg azért, mert bizony rohadtul megtehetem. Azt csinálok, amit csak akarok, nem? Nem?!
Nos, nem. De a Roxfortban talán igen. Ilyenkor, igen. Amikor senki sem lát, amikor senki előtt nem kell fejet hajtanom, mikor senki előtt nem kell térdre esnem. Ketten vagyunk, ez a kegyetlenül szép éjszaka és én, nem taszít el, nem cselez ki, nem hazudik, nem féltékeny és nem tesz féltékennyé.
Az ajtótól pár lépcsőfoknyira felfigyelek saját zihálásomra. Megtorpanok egy pillanatra, nyelek egyet, lehunyom a szemem. Mintha szertartást végeznék, a kezem olyan puhán helyezem a gombkilincsre.
Aztán hallok egy kattanást. Ismerős a hang. Odabentről jön. Kinyitom a szemem, tekintetem vádlón szegezem a titkot előlem elrejtő tölgyfalapra. Már-már dühít - ki lehet itt ilyenkor? Lassan ráolvadnak érzékeim a lassuló szívverésemre, ahogy egy zsibbasztóan ismerős bűzt vélek érezni a levegőben. Honnan is...
Dühösen és türelmetlenül nyitok be, úgy érzem, valaki megbecstelenítette a magánszférámat. Meg a tornyomat. Királyfiként érkezek, aki mindent szívesen látna a torony tetején, csak egy megmentésre váró királylányt nem, erre pont azt kapom, amit nem vágytam.
Tekintetem a lányra szegezem, aki olyan borzalmasan és fájóan idéz fel bennem bizonyos emlékeket. Ki más is lenne, mint az Ő húga?
A sorsnak szánalmas humora van.
- Minden Mortal-lánynak megvan ez az undorító szokása? - vetem oda gorombán, miközben becsukom magam mögött az ajtót. Jelentőségteljesen. Mintha ezzel megakadályozhatnám azt, hogy bárki más csatlakozzon hozzánk odalentről.
Nem, képtelen vagyok levenni róla a szemem. Bár alakját nagyrészt takarja a ruhája, és azt kívánom, bár ne fordulna felém, hogy csak az arcélét lássam, meg a barna loknikat, melyek olyannyira kísértetiesen ugyanazok...
Pokoli látomások.

Nem fordul a világ, ám a látomás elúszik, és én hálás vagyok ezért. Hisz mikor megszólal, olyan tömény unottság és utálat fröcsög a szavaiból, amitől még az én gyomrom is felfordul, noha általában magam is hasonló hangnemben beszélek az emberekhez.
- Mit képzelsz, hol vagy, drágaság? Ez nem a budoárod, hogy kopogtassak. Különben pedig, kettőnk közül nem én járok tilosban - figyelmeztetem, bár vajmi kevéssé érdekel, hogy milyen veszélyes lehet szegény kislánynak a romlott kastély sötét folyosóin botorkálnia éjnek idején. Jobban érdekel az, hogy felfogja, hogy nem valamelyik utolsó senkiházi háztársával cseveg, hanem az iskolaelsővel.
Elfintorodom a szagtól, és egy köhintéssel leplezem (vagy inkább jelzem) öklendezésemet.
- Ilyen olcsó szemetet soha nem vennék a számba... Bár lehet, hogy neked mindegy, épp mi van ott, csak ott legyen - gyűlölködöm tovább, noha ez a szegény kislány soha életében nem ártott nekem. Talán a valaki más iránt érzett dühömet töltöm ki rajta, talán csak áldozata a szeszélyemnek és a fájdalmamnak, ami még mindig itt van bennem, soha ki nem tépett tövisként, és mivel ugyan mélyen van, de kezeletlen, egyre csak terjed, akár egy makacs fekély.
Szóba is hozza rögvest azt, aki kettőnk közt az egyetlen téma lehet. A lapjainkat a sors osztotta le így, kezdeni nemigen lehet vele semmit. Pici csönd fogadja viszont a szavait (melyre ezzel az ostoba mugli frázissal fel is hívja a figyelmem) mielőtt az Övéhez oly hasonló szemekbe nézve határozottan kimondom:
- Nem.
Nem, ez nem arra vonatkozik, hogy hová tűnt nemes nyelvem, bár amilyen butácska, talán nem tűnik fel neki. Ő ül, én pedig állok előtte, mintha kisfiú lennék, aki bocsánatot kérni jött. Nem, ez korántsincs így. Épp ő az, aki a bocsánatomért esdekelhetne, igaz, valaki más nevében. Mikor ez eszembe jut, határozottan megindulok felé. Ki akarom tölteni rajta a dühömet, és a karom lendül. Egy végzetes másodpercig azt hiheti, meg akarom ütni, és a belém hasító fájdalmas kín hatására esküszöm, meg is tenném... De bal kezem inkább a pad háttámlájára esik és ingerülten markolok rá a lakkozott deszkára.
Fogaim összecsikordulnak, amint a szemébe nézve rájövök, hogy nem tudok mit mondani, ezért hát elveszem azt a nyomorult cigarettát a kezéből és kihajítom a retkes ablakon, hogy a lendület ne váljon céltalanná. Bár megtehettem volna ezt Vele is!
- Jól figyelj rám, Norina. A nővéred miatt az egész családomat büntetik, és amíg úri kedve úgy tartotta, hogy itt van, akkor is én szenvedtem miatta! Nekem ne mondd, hogy én üldöztem el, mert neked fogalmad sincs arról, hogy mit tettem érte!
Fogalmam sincs, honnan jöttek ezek a szavak. Talán vad rémálmaimból, melyekben újra és újra az Ő fejéhez vágtam a sérelmeimet, olyan sokszor, hogy az már zsolozsmának is beillett volna, de a valóságban még soha nem mondtam ki ezeket. Szerencsétlen lány, most valószínűleg egy egész lavinát kell majd elbírjanak gyenge kis vállai, ha ez így megy tovább.  

Úgy visszhangozza szavaimat, mintha kételkedne a valóságtartalmukban. Nem hibáztatom, elvégre sosem az igazmondásról voltam híres. Nem tipor a lelkembe, de azért kicsit fáj, hogy nem nézi ki belőlem. Ritkán mondom ki nyíltan ezeket a gyengeségre utaló szavakat (kín, szenvedés, áldozat), mert amikor megteszem, az emberek többsége vagy kiröhög, vagy egyszerűen nem hiszi el. Valahol hízelgő, hogy ennyire nem hiszik el, hogy engem érhet bármilyen fájdalom, de igazából röhejes az egész. Az ilyeneknek többnyire fogalmuk sincs semmiről. Semmiről az ég világon! Nem hittem volna, hogy Norina Mortal is ezek közé tartozik, de úgy tűnik, mégis. Szánalmas, buta kis liba...
Hátrahőkölök, mikor felpattan, eszembe sem jut elállni az útját, viszont nem kezdek el nyárfalevélként reszketni, mikor rámszegezi a pálcáját. Nem hiszem, hogy különösebb kárt tudna tenni bennem, vagy ha mégis, az én pálcám is kéznél van és nem vagyok megrémülve. Sokkal inkább vagyok dühös, és azt érzem, hogy nagyon szívesen elmagyaráznám neki az egy meg egyet, mert nagyon úgy látom, fogalma sincs arról, hogy miről beszél. Az a pár vidám perc, amit Tyarával töltöttem, egyáltalán nem kárpótolt azért a kínzásért, amit a Nagyúrtól kaptam - ráadásul elég gyakran -, mikor ki akarta szedni belőlem a hollétét, és azért sem, amikor apám és anyám akart rávenni arra, hogy ha már ennyire ragaszkodom a Mortal-lányhoz, legalább győzzem meg arról, hogy álljon be a Halálfalók közé, mert akkor mindenki dolgát megkönnyíteném, elsősorban a sajátomat. De nem, nem tettem, mert nem akartam, soha nem akartam, hogy Tyara bőrét valaha az az ocsmányság szennyezze, soha nem akartam, hogy megtudja, én is egy vagyok közülük. Hisz gyűlölte őket. Persze igen nehéz volt titkolni előle azt, amit oly sokan tudtak már a környezetünkben... Sosem mondta, hogy tudja, de azt hiszem, naivitás lenne azt képzelni, hogy nem jött rá. Nem volt ostoba. Szerintem ezért is ment el...
Iskolaelső, hazug, egyre csak vagdossa a fejemhez a sértéseket - igen, ez mind vagyok, és már a nyelvemen a visszavágás, mikor kimondja azt az egy szót.
Halott.
Először azt hiszem, rosszul hallottam, de mikor az agyam eljut ugyanaddig a pontig újra, rájövök: nem tévedtem. Noha valójában Róla nem beszéltem éppenséggel sehogy, azért ez a megnevezés mellbe vág.
Szemeim rémült döbbenettel tapadnak Norinára, ám arcának képe zsugorodni, a látvány szűkülni kezd előttem, mintha a hír hátrarántott volna egy olyan világba, melynek nincsenek kézzelfogható szélei, csak a mélységes űr, ahová egyre csak zuhanok. És zuhanok. És nincs fogódzó. A kút fölött látom Norinát, akinek arca most mintha nem is az övé, hanem Tyaráé lenne... És...
És akkor megszólal, én pedig hirtelen talajt fogok, igaz, elég ingatag lábakon áll.
- Mit... Mit mondtál? - esnek ki a gyenge szavak a számon. Szám kiszáradt, és érzem, halálosan sápadt lettem, kezem nyirkos, akár a hideg bizonytalanság. Az, hogy milyen jelzőkkel illet, teljesen hidegen hagy.
- Tyara meghalt? - kérdezek vissza, és a hangom megbicsaklik, mikor ki kell ejtenem ezt a nevet egy mondatban ezzel a szóval.

Kimondja, kimondja újra. Nem, nem, olyan hihetetlen, ez a szó, nem jelent semmit, semmit! Miért van ilyen hatással rám? Mi a fene ez a pár hang, ez a két szótag? Akár egy ítélet az életfogytigról, egy átok, melyet a saját fejemre mondok ki, sikít és dübörög, az arcomba tolja a rideg, kegyetlen valóságot, megrémít és összetör... apró darabokra tör. Könyörögnek hozzá a szemeim, esdekelnek, hogy bár ne lenne igaz, bár köpné rám azt, hogy hazudik. Csakhogy valamiért mintha ő is kérlelne. Azt kéri a halálhírt hozó holló, hogy cáfoljam meg a kaszást? Miért, bizonytalan?
Elmondja, mi történt, beavat sátáni titkaiba, nekem szegezi bosszúéhes vádjait és én összeroppanok szavai súlya alatt. Úgy rogyok le a padra, mint egy összeomló kártyavár, gyengén és elpusztulva. Magam elé meredve hallgatom, hogy közli a gyanúsításba rejtett fenyegetését, hogy állítólag tudja, mi folyik itt... Hát, nagyon tudom irigyelni, mert nekem már fogalmam sincs. Nem tudom, Tyara miért ment el, igazából azt se, hogy pontosan mikor, nem köszönt el, nem vitte magával a gyűrűt, itt hagyott mindent és itt hagyott engem. Valahol mélyen már eleve halottnak tekintettem őt, hisz olyan dühös voltam rá, amiért kétszer hagyott el ugyanúgy, olyan sértett voltam és annyira fájt, hogy azt gondoltam, tőlem akár meg is halhat. Gondoltam ilyesmire, de most eltorzult arcomon a tenyeremmel szántok végig, a hajamba túrva hajtom le a fejem, és próbálom legyűrni ezt a keserű gombócot a torkomban, az epe és a kín különös elegyét.
Rám kiált, megremegnek a vállaim. Olyan szorosan szorítom ökölbe a kezem, amennyire csak tudom, hogy a fizikai fájdalom elterelje a figyelmemet arról, amit...
Érzek.
Gyenge vagyok ehhez. Kérlek, kérlek, ne kelljen kibírnom. Ez azt jelenti, hogy minden hiába volt. Az Ő halála azt jelenti, hogy feleslegesen áldoztam fel valaki mást Őhelyette. Feleslegesen ment tönkre több élet... Az enyém is... Feleslegesen védtem jégfallal minden gondolatomat olyan sokáig, hogy a végén már azt sem tudtam, mit gondolok és mit érzek valójában... Feleslegesen sodortam veszélybe a családomat, amikor ott bujtattuk Őt, és hiába volt az is, hogy újra ragaszkodni kezdtem Hozzá, hogy újra helyet adtam Neki magamban. Felesleges volt erőlködnöm, hogy elfelejtsem Őt, mert így már sosem leszek rá képes.
Minden hiába volt.
Norina szavai zavaros folyamként jutnak el belém, lökdösik az elmém partjain heverő kavicsokat, de igazából nem jelentenek semmit... Mindaddig, míg meg nem vádol a legszörnyűbb tettel, melyet csak el lehet követni.
- NEM VAGYOK GYILKOS! - ordítok rá, és nem tudom, mikor pattantam fel, de ekkor már ott vagyok előtte. Ujjaim a pálcát tartó kezére bilincselődnek, és addig szorítom a karperec-vékony csuklót, amíg ki nem hull apró ujjai közül a pálca, melyet tán védekezésre emelt. A falhoz taszítom a gyöngyháztörékeny testet, bántom, küzdök ellene, mintha ő maga lenne az ármány, a veszély és a fekete mágia, mely megmérgezte az életemet. Norinával el tudok bánni. A saját lelkiismeretemmel viszont nem.
- Megvédtem őt! Mindentől óvtam! - üvöltöm a szép arcba, melynek vonásai annyira olyanok, mint az Övéi, mintha csak Neki mondhatnám, mintha csak Hozzá beszélhetnék, és Neki címezhetném kicsinyesen vádaskodó fohászaimat.
- Nem kellett volna visszajönnie! Sőt, el se kellett volna mennie! Magának köszönhet mindent, csakis magának! - kiabálom, aztán elengedem Norinát. Nem rajta akarom kitölteni a dühömet, ő már csak díszlete az őrjöngésnek. Eltaszítom magam tőle és a faltól, és széles gesztusokkal dühöngök...
Mintha ettől könnyebb lenne...
- Apád egy szánalmas vesztes, aki nem tesz mást csak menekül, közben pedig próbálja kijátszani a lányát, hogy biztosítsa a saját jövőjét! Küldeni fognak egy baglyot? Igen? TESZEK RÁ, és tudod miért? Mert senkik vagytok hozzánk képest! Nem érhetsz hozzám, Mortal!
Elfordulok, és lehet, hogy a hátam közepébe most kapok egy átkot, de annyi baj legyen, legalább megszűnik ez a feszítés, ez a szorongató görcs, amitől levegőt is alig kapok.
- Úgysem tudsz bennem nagyobb kárt tenni, mint Ő! Vagy akár a Nagyúr! Bár nem hiszem, hogy képes lennél rá, de gyerünk, átkozz meg! Átkozz csak meg, te szánalmas kis boszorkányivadék! Gyerünk, add meg, ami jár nekem! Add meg, ami jár azért, hogy a mai napig őrzöm Tyara titkát, hogy mindent megtettem azért, hogy biztonságban legyen! Hogy minden alkalommal, mikor a Nagyúr megkérdezte, hol van Ő és hol vagy te, azt válaszoltam, hogy nem tudom, és elhitte! Tudod, hogy nem elégszik meg az egyszerű válasszal? Tudod, hogy mire képes?! NEM! Fogalmad sincs! Úgyhogy ne gyere nekem azzal, hogy mire vagyok érdemes és mire nem! És rohadj meg!
Össze-vissza hadonászok, fel-alá járkálok, és olyan vagyok, mint egy eszelős. Tényleg olyan. Esküszöm, ilyen szánalmas állapotban rég voltam, ez rosszabb, mint a sírógörcs. Azt legalább meg tudom állítani, de ezt nem. Öklöm a kőfalba vágom, nem egyszer és nem kétszer, mielőtt végül elfogy a lendület, és rángani kezdenek az izmaim a fájdalomtól.
- Bár én lennék halott helyette... - mondom nagyon halkan.
Tessék. Bedobtad az aprót: ennyi műsorra futotta belőle.

Nem térítenek észhez a kezemre hullott könnycseppek. Nem veszem észre, milyen állati erővel és féktelen dühvel csapok le Norinára, egyszerűen nem jut el az agyamig. Csak most kezd rémleni, hogy mintha nedves lett volna a kézfejem, noha én nem ejtettem egy könnycseppet sem. Nézem a kezem, melyben fel-alá rohangál a vér az ütésektől, úgy zsibong bennük a fájdalom, mintha egy összetört szív dobogna a tenyeremben. Nem tűnt fel az sem, hogy már nem üvölt és nem vádol engem, csak kér, csak könyörög, hogy hagy sírhasson. Bár sírhatnék.
Elkezdi védeni az apját... Hát ez várható volt. Nincs az a naiv gyermek, aki ne állna ki a szüleiért, mikor valami vád éri őket, még ha csak annyi is, hogy "az a ribanc anyád, aki megszült"... én ennél kevesebbért is pálcát rántottam már, mert az én anyámat egyik suttyó vértelen kvibli se merje a szájára venni. Norina csak vitatkozik, eleresztem a fülem mellett. Számomra a "fogalmad sincs" és az "el sem tudod képzelni" mára már csak üres frázisok. Mindent láttam már. És mindent el tudok képzelni. Ezt persze nem értheti az, akinek nem kellett hasonlóakat átélnie... nem értheti az, aki csak hallomásból értesül a történésekről. Az ilyen kívülállók nem tudják, hogy mindannyian a saját megnyomorított lelkiismeretünk szánalmas kis hősei vagyunk. Nincs is folytatás, ahogy nincs befejezése sem a gondolatmenetnek. A magyarázkodás, a tiltakozás elpusztult ott, abban a "fogalmad sincs"-ben, hisz ez a legrosszabb... Mert van. És ezt lassan kezdi megérteni Norina is.

Az őrjöngés utáni pár perces lassú haldoklást a remegő düh hangosítja meg, a fenyegetés, az átok. Az emlékek örök rontások. Pontosan. Sosem felejti el az ember, hogy mit tett, sosem szabadul saját döntéseinek terhétől. Ez az egy marad. Meg a bűntudat Sokáig szerettem volna abban a hitben élni, hogy nekem nincs lelkiismeretem, de újra és újra szembesülnöm kell vele, hogy VAN. És hogy rettenetesen nehéz elszámolni vele akkor, ha eddig tudomást sem vettél róla.
Végül kibukik Norinából az igazság, az utolsó, végső vád, mely már nem nekem szól. Ez az egy érzés az oka mindennek, ez az egy gyötrő segélykiáltás. És csak kuporog a fal tövében, mint egy ötéves kislány, én pedig gyengén és tehetetlenül állok előtte.
Jó alaposan kiborítottuk egymást.

Csak állok, és nézem őt. Hagyom, hogy a gondolatok meginduljanak bennem, hátha lesz egy értelmes végpont. Egész eddig egyik Mortalnak sem beszéltem arról, hogy mi vagyok. Halálfaló. Most a legkisebb testvér előtt úgy állok, mint akit szembesítettek a kész tényekkel, és már nincs mit bevallanom, mert tud róla. Ez persze gyávaság, bevallani mindig van mit és talán épp itt az ideje.
- Igazad van, Norina - szólítom meg tétován és rekedten, miközben közelebb csosszan hozzá a lábam. - Téged is itt hagyott, de a te érdekedben. Te is ezt tetted volna az ő helyében... ha megtudod, kivel is állsz szemben. Ha megtudod, hogy akiben addig bíztál, az egy báránybőrbe bújt farkas.
Lassú mozdulattal nyúlok a bal ingujjamhoz, és egy pillanatig még mindig habozom. Mi értelme közölni valamit, amit már úgyis sejt...? Mi értelme felfedni a titkom olyannak, aki eddig még netalán nem tudja? Mi értelme...?
Aztán győz az elcsigázott érzelem. Kigombolom a mandzsettát, felhajtom az inget. A sötétben is jól látszik a fekete billog az alkaromon. Így is ocsmány, de volt már rosszabb is, mikor a mindennapos kínzásoktól vöröslöttek a körvonalai. Olyan, mint egy ártalmatlan tetoválás, de egyáltalán nem az.
- Ez elől menekült - mondom ki. Ki kell mondjam magam miatt is, hisz ha nem teszem, nem fogadom el a tényt. Ha nem mondom ki, mindenféle kifogást keresnék, és mint az előbb is... arra ragadtatnám magam, hogy őt vádoljam azzal, hogy a saját hibájából történt minden, pedig ez nem így van.
- Az én hibám.
Sokáig tartott... mire ezt ki tudtam mondani. Rengeteget őrlődtem ezen, mióta elment. Elképzelhető, hogy a halálhíre segített megérteni a helyzet borzalmas súlyát... de az is, hogy csak most fogtam fel. Azt, hogy egy újabb élet a lelkemen szárad. Nincs ennél nagyobb teher.

Állok előtte, a karom fedetlen, a bűbáj sem takarja - én pedig úgy érzem magam, mint egy szatír, aki a nagy szőrös lomposát mutogatja egy riadt kislánynak. A billog maga nem bír talán akkora jelentőséggel azok számára, akik nem viselik, de számomra rosszabb, mintha sajgó, fekélyes seb lenne, vagy ha üszkösödne a karom. Szinte érzem a rohadó hús bűzét és csodálkozom, hogy Norina orra nem facsarodik el. Ettől eltekintve azonban túl elcsigázott vagyok ahhoz, hogy bármilyen mozdulatot tegyek, talán csak addig, amíg meg nem kapom a tökéletes reakciót.
Erre most sem kerül sor. Leeresztem a karom, a selyeming ujja visszacsúszik rá félig. Mintha egy kínos gyermekkori heget mutattam volna meg, csak szégyen és bűntudat van bennem, nem pedig az a megkönnyebbülés, amelyre számítottam. Attól tartok, az már sosem fog eljönni, de talán meg sem érdemlem.

A könnyei olyanok, mint a sav, eltorzítják a szép arcot és ahogy lassan lemállik a bőréről a gyász, eltűnik a durcás kislány és nem marad más, csak a fájdalom. Töményen, rettentően, émelyítően és olyan erőteljesen, hogy megdöbbenek tőle. Mielőtt észre venném, előreesnek vállaim, és meggörnyed a hátam a csüggedéstől. Egyszerűen elhagyott az erőm, elfogyott a dac, a büszkeség, de még a harag is, nem maradt semmi, ami egyenesen tarthatná a gerincem a kisebbik Mortal-lány előtt.
El akartam neki mondani azt, hogy szerintem Tyara nem halt meg. Hogy szerintem él, mégpedig azért, mert hogyha nem így lenne, a Nagyúr már az orrom alá dörgölte volna, hogy lásson szenvedni. Persze amilyen jól sikerült eltitkolnom, nem tudhatja, hogy fájdalmat okozna vele - tehát az egész csak spekuláció. Belekapaszkodom minden szalmaszálba, ha ez megment attól, hogy belezuhanjak a véres valóságba. El akarom mondani ezt Norinának, csak hogy tudjam, tényleg igazad mondott-e...

Ám ekkor véget ér a csend, és bennem szakad a szó. Norina üvölteni kezd, két szót skandálva ordít az arcomba, olyan, akár egy tomboló vihar.
- Norina! Nem! Fejezd be! - próbálom csitítani. Irreális, milyen sürgetően jut eszembe az, hogy éjszaka van, és hogy a kastélyban járőrök grasszálnak, akik bármikor megtalálhatnak minket. Ami nem baj persze akkor, ha diákról van szó, de annál inkább, ha tanárról. Felettük még nekem sincs hatalmam. Azonban Norinának esze ágában sincsen elcsitulni.
Megragadja a karom és muszáj ránéznem, pedig annyira fájdalmas a látvány, hogy legszívesebben a padlót bámulnám. De mit mond? Mit beszél? Alkohol, drog, halál?
Tyara is beszélt ilyesmiről...
Egy pillanatra megint mintha az Ő kétségbeesett, segélykérő pillantását látnám a könnyfátyol mögött, ám a dühroham nem fékezi meg önmagát, egy óriási pofonban csúcsosodik ki, mely az arcomon csattan úgy, hogy meg sem próbálok ellenállni. Most ugyanúgy én nézem végig tehetetlenül az ő kirohanását, én szenvedem és tűröm el. Ez persze édeskevés ahhoz képest, amire vágyom, ami feloldozhatna, amit érdemlek. Igazából fel sem fogom az ütést amellett, amit még mindig megállás nélkül kiabál, hogy öljem meg...
Nem! Nem, nem és nem! Emelem a karom, hogy lefogjam és lecsillapítsam, ám ebben a pillanatban a nyakamba borul, mire ez a borús, sötét és kilátástalan éjszaka kifordul a sarkaiból.

Fájdalmasan dobban meg a nemlétező szívem. Olyan érzés, mintha ez lenne az első dobbanása azóta, hogy hónapokkal ezelőtt elhangzott az utolsó. Amikor elment. Olyan az illata. Olyan a termete és az alakja. Olyan a haja. Így, ahogy a nyakamban lóg, pontosan ugyanolyan, mintha Ő lenne, és elképzelem. Felemelem a kezem, hogy szorosan átöleljem, mintha ölelhetném még valaha az életben...
Aztán megtörik a varázs. A fülembe súg. És ez nem Tyara hangja, hanem egy démoné, ami vagy megszállta Norinát, vagy egyszerűen csak azzá vált ő maga is.
- Csillapodj le, Norina - mondom csendesen, de határozottan. És szándékosan mondom ki a nevét, hogy emlékeztessem magam is arra: ez nem Ő! Újra és újra elismétlem magamban. Ez. Nem. Ő.
- Higgadj le. Nincsen semmi baj - alkalmazom a jól bevált formulát. Ez a három szó, a megfelelő ritmusban és hanglejtéssel mondva olyan, mint egy varázsige, valahogy megnyugtatja az embereket. Kezem végigsimít a hátán, egyszer, kétszer, háromszor, amíg el nem lök magától. Valójában én is olyan kétségbeesetten kapaszkodom belé, mintha csak ő tartana az élethez közel. Noha semmiféle jó vagy pozitív érzést nem táplálok iránta, Tyarának tartozom ennyivel.
Lassan túl sok tartozást halmozok fel...

Ha nem mozdul, ha nem jelez, ha nem szólal meg és nem emlékeztet ismét arra, hogy kit is tartok a karomban, könnyű szívvel megfeledkezem róla. Talán csak túl kimerült vagyok, és az agyam furcsa játékot játszik velem, talán a magaslati levegő teszi. De pontosan tudom, mivel tudnám még jobban megnyugtatni.
Lehajolok hozzá, és az álla alá nyúlva felemelem a fejét. Az egész gyorsan és rutinosan történik, mintha nem is számítanék ellenállásra és valamiért az adott pillanatban nem is számítok. Hacsak nem tesz sürgősen valamit, abban a hitben csókolom meg, hogy akár Tyara is lehetne, sőt nemcsak lehetne, hanem Ő az.
Abban a pillanatban feleszmélek azonban, mikor hozzáér az ajkam az övéhez és a kezem rémülten hullik le róla, hátralépek. Mintha egy aljas varázslat alól szabadulnék, úgy nézek rá, pedig gyanítom, hogy ő nem tett semmit...
De akkor mégis mi a fene volt ez?!

Apró kezei bilincsbe vernek, egyik az arcomat égeti, a másik vaskaromként szorítja a kígyófejes rémarcot, mintha ki akarná préselni a tintát a bőrömből. Nem ereszt. Nem ereszt el. Ahogy nem ereszti el a sírást sem, úgy ragaszkodik hozzá, mintha attól bármi is könnyebb lenne, pedig a sírás csak egy idegesítő szokás. Én már csak tudom. Soha nem lett tőle könnyebb. Felhagyok a simogatással, úgyse érzékeli, hisz olyan görcsösen rángatózik, mint egy fuldokló kismadár. Állunk itt, mint két marcipánfigura az esküvői tortán, egymásra borulva, mintha ez egy boldog ölelés lenne, pedig nem más, mint mindkettőnk kétségbeesett kapaszkodása valamibe, ami megtart, és nem csúszik ki az ujjaink közül úgy mint a vér, a sár és a mocsok. Nem vitatkozom vele, nincs semmi értelme a szavaknak. Többet ér a némaság, az, hogy nyugodt vagyok, hátha őt is megnyugtatom.
Persze a higgadtságom nem más, mint egy rosszul sikerült álca, egy ügyetlen kísérlet arra, hogy kontrolláljam az eseményeket. A mai napig túl könnyen elvesztem a fejem, ha Tyaráról van szó, azonnal és félelemérzet nélkül teszek ösztönös dolgokat - mintha még számítana egyáltalán -, magamat és másokat is veszélybe sodorva. Ez most csak Norinát érinti. Csak...
Nem igaz, hogy nem voltam tisztában vele, hogy ez nem Ő, hogy nem Őt csókolom meg. Persze, hogy tudtam, csak azt akartam, hogy hasonlítson. És őszintén? Hasonlított. A remegő ajkak, az áramütés-szerű vibrálás, a vonzás. Csak azért, mert elképzelem. Nem mondanám pedig, hogy túl jó lenne a fantáziám, de rég akartam már valamit ennyire. És az a baj, hogy hiába lököm el, attól még akarom.
És azt látom, hogy ő is. Hiszen nem engedi el a karom, nem ereszti el a Sötét Jegyet. Általában gyűlölöm, ha hozzáérnek, olyan érzésem van tőle, mintha maga a Nagyúr nyomná hozzá az ujját, és azt akkor teszi, amikor gyötörni akar, vagy akkor, amikor egyszerűen vészcsengőként használ arra, hogy a többi Halálfalót odahívja. De most nem bánom, hogy Norina keze ott van. Emlékeztet arra, hogy nem vagyok más, csak egy Halálfaló, hogy nem vagyok már gyenge kamasz, aki nem tud mit kezdeni a szerelmével vagy a halállal. Emlékeztet arra, hogy Tyara nagyon is jól tette, hogy megszökött, mert ha nem teszi, lehet, hogy vele is ugyanaz történik, mint most Norinával...
Van, hogy egy pillanat megmutatja a jövőt. Megsejted, mi fog történni akár hónapok múlva, de akár azt is, hogy mi fog történni a következő húsz percben. Lett volna egy pont, úgy percekkel ezelőtt, amikor még visszafordulhattam volna, de már rég elhagytam. Könyörögni kezd, esdekelni, és ekkor már tudom, hogy elveszett. Csakhogy én is.
Szinte mágnesként vonzom vissza magamhoz, akarom, hogy hozzám bújjon újra, és meg is teszi. Keze aprócska kígyóként siklik a tarkómra, én pedig magamhoz szorítom a derekát, magamhoz emelve hajolok le ismét, hogy a szájába haraphassak, hogy felfalhassam, akár a halált.
Nem hiszem, hogy Tyara halott lenne, de ha mégis, biztos vagyok benne, hogy ezt látja. És ha látná, szét akarna tépni, és szinte akarom. Megérdemelném, elvégre épp tönkreteszem a húgát, épp úgy, ahogy Ő tett tönkre engem, vagy ahogy én Őt. Elpusztítom az ártatlanságát. Bosszú lenne ez talán? Vagy csak a vigasztalanságot akarom ellensúlyozni? Be akarom bizonyítani, hogy szörnyeteg vagyok. Norina is megmondta. Tyara is így gondolta. Szerintem mindenki ezt hiszi rólam. Hát akkor legyen végre igazuk, a rohadt életbe!
- Még nem eléggé - súgom vissza, épp csak pillanatokra elszakadva tőle.
Bitorolni akarom a testét, és azt akarom, hogy bízzon bennem, legalább egy kicsit. Azt akarom, hogy ne gyűlöljön, és azt, hogy igen. Azt akarom, hogy megértsen és belém lásson, és azt akarom, hogy ne. Azt akarom, hogy olyan legyen, mint Tyara, és azt, hogy feledtesse el velem Őt, ahogy most épp én is el akarom vele feledtetni mindazt, amitől szenved. Nem a legilledelmesebb formája ez a gyásznak, de mindenképp az egyik legszebb.
Elhúzódom tőle, de a kezét fogom, ahogy ő is ugyanúgy szorongatja a karomat. Teszek egy lépést hátra és húzom magam után. Az ajtó felé. El erről a helyről. Itt túl nagy a veszélye annak, hogy a meggondolatlanságot újabb meggondolatlanság követi majd. Ehelyett másféle bűnt követünk el ma éjjel. Hosszú még az idő virradatig.
Ha hagyja magát, kiviszem a toronyból, le a lépcsőn. Ha kérdez, nem válaszolok.Ha ellenkezik, meggyőzöm. Vagy így, vagy úgy, de velem lesz ma éjjel.

Ilyen egyszerűen nincs. Én szoktam az embereket zavarni, nem ők engem, de ezek a csajok egyszerűen elviselhetetlenek. Miről lehet ennyi ideig ilyen idióta módon hahorászni? Ráadásul folyton erre bámulnak, ahol két másik ötödéves srác sakkpartiját figyelem, miközben egy-egy újabb mondatot kanyarítok a pergamenemre a vérfarkasokról. Elég volt! Pennámat és könyvemet olyan erővel csapom le az asztalra, hogy még a sakk figurák is egyensúlyukat vesztik. Jutalmam pár csúnya pillantás a srácoktól, de legalább a csajok rám figyelnek a zaj után. Villámszóró tekintettel üdvözlöm őket és kiviharzok a klubhelyiségből.
Levegő. Az kell nekem. Méghozzá magaslati. Bele telik ugyan egy kis időbe, amíg elérek a toronyhoz, de legalább addig is csend és nyugalom van. Monoton az út, ahogy átszelem a néptelen folyosókat, mire elérek a torony ajtajához. Örömöm nem tartott sokáig. Épphogy megfogom a kilincset az ajtó azonnal kivágódik és két ugyancsak nevetgélő lány lép ki rajta. Persze engem jól fejen csapnak az ajtóval. Ma mindenkinek ilyen rohadt jó kedve van?
- Elnézést vagy valami? - morgom inkább magamnak, mint nekik címezve, de nem is bánom, hogy nem álltak le sajnálni, már csak az hiányzott volna.
Végre egy kis levegő. Hideg ugyan de amint kilépek akkorát szippantok belé amekkorát csak lehet. Gyorsan a korláthoz sietek és azon lelek támaszomra. Az égre pillantok. Közel már az eső. Ilyenkor még a levegő sem kellemes eső illatú, mint mondjuk tavasszal. Nem baj, most ez is megtette nekem. Körbenézek, hátha más is van még itt rajtam kívül. Volt. A korlát sarkában pillantottam meg egy lányt. Elég magányosnak tűnt. Bár ami az iskola falain belül megy, nem is csodálkozom azon, hogy valaki egyedüllétre vágyik. Elfordultam és a tájra meredtem. Újabb adagot vettem magamhoz a nyugtató levegőből, de addigra a szél még jobban felerősödött. Felnéztem és egy, kettő, három és egyre több esőcsepp esett az arcomra. Ennyi jutott a levegőzésből, az ajtó felé fordulok, de látom, hogy a lány nem mozdul a helyéről. Célomat megváltoztatva felé indulok, ahogy közeledek egyre ismerősebbnek tűnik. Hiszen ő is Griffendéles. Amint közel érek hozzá megszólítom.
- Te nem jössz? Vagy itt maradsz megázni? - enyhe mosollyal mondom és csak remélni merem, hogy nem küld el melegebb éghajlatokra.

Kopp, kopp, kopp. Ahogy a lány előtt állok újabb cseppek zúdulnak a fejemre. Így közel érve nagy megvilágosodás ér. Vele még egy évfolyamba jártunk, de aztán eltűnt, mint a kámfor. Nem is tudom mi történt. Igaz sose beszéltünk, de hát akkor is. Ideje volna egy kis összetartást kovácsolni, ha más nem csak a Griffendélesek között.
Figyelmesen hallgatom a lány bátortalan szavait. Elállna az eső? Körbenézek és talán igaza van. Itt akkor se maradhatunk, kitudja, hogy mióta ül már itt. Egy ideje biztos, mert az arca már teljesen kipirosodott és úgy magára húzta a pulcsiját, mintha kényszerzubbony lenne. Lehet, hogy kényszer remeteségbe vonult, vagy csak bujkál valaki elől. Netán az egész világ elől. Ennek ellenére is felkér a táncra és azt mondja, hogy maradjak. Na persze , ha nem kérte volna se hagyom lógva, nem olyan könnyű engem lepasszolni. Mindenesetre, mivel már eléggé átfagyott és nem kell, hogy még el is ázzon ezért ideje újra hülyét csinálni magamból. Mint általában! Utolsó szavait egy kis vigyorgással nyugtázom.
A pulcsim cipzáráért nyúlók majd amilyen gyorsan tudom lehúzom. Bénázva leszenvedem magamról, majd  kezemben tartva leülök mellé. -Cukorból nem is. De utálok télen vizes lenni. - kontrázok a mondatára. Ha abban reménykedett, hogy egy kis eső megállít, sajnos csalódnia kell.
Közelebb húzódok hozzá és a pulcsit kis bénázással ugyan, de a fejünkre dobom. Aranyközép út. Így nem ázunk el és hamar meg fog sajnálni, hogy egy szál semmiben ülök a szélben. Ránézek, most már biztos, hogy jól leégettem magam. Biztos arra gondol, hogy ki ez a hülye, hogy csak így leül ide és akkor még a fejemet is lefedi.
- Remélem, nem bánod. Mióta is ülsz itt? - kérdezem elpirulva, mert már kezdek rájönni, hogy újra butaságot csináltam és mindenki jobban járt volna, ha csak simán leülök. De hát az olyan egyszerű lenne!
-Ki elől bujkálsz? Nem szokott senki itt a hidegben sok időt eltöltetni csak úgy. - kérdezem, annak reményében, hogy nem veszi tolakodásnak, de hát az mégis hogy nézne ki ha az egészségéről érdeklődnék? A pálcámat közben előveszem és a pulcsimra szegezem és halkan elmormolom, hogy Leperex!. Ha nem muszáj, akkor semmi se legyen vizes. Újra a lányra pillantok, hogy kifürkésszem arcából, hogy vajon most mit gondolhat rólam.

Ennyire visszataszító lennék? May úgy összekuporodott, ahogy leültem mellé, mintha el akarna bújni. Lehet, hogy inkább magára kellett volna hagynom, de hát ha egyszer ő kért, hogy maradjak. Újra rá kell jönnöm, hogy számomra minden nő egy lakattal lezárt csukott könyv és a kulcsot már réges-régen beolvasztották. A szél egyre jobban feltámad, az eső is hevesebb. Beleborzongok, ahogy kiráz a hideg. Hát igen ilyen körülmények között nehéz keménynek mutatni magam. Pedig az vagyok ám!
Mosolyogva nyugtázom, hogy megköszöni az önfeláldozást. Remélem nem érti félre, hogy így behatoltam az intim szférájába. Mármint, hogy mellé ültem. Nem tudom mi késztetett, de valami belülről mozgatott és kijelentette, hogy márpedig itt maradsz. Ez így is lett. A lányok a gyengéim.
Nem néz a szemembe csak a vakvilágba válaszol. Lehet, hogy fél tőlem? Hát eddig még sosem mondták, hogy olyan félelmetes lennék. Az viszont lehet, hogy fél ismerkedni. Én ettől sose tartottam, hiszen már annyiszor csináltam hülyét magamból mások előtt, hogy rólam minden kritika lepereg. Ha meg nem is, akkor sem érdekel más véleménye.
Nem szereti a tömeget. Igaza is van, én sem. Csak akkor amikor épp valami nagy attrakciót hajtok végre, amit jó ha sokan látnak. Úgy nagyobb az elismerés. Amúgy meg csak idegesít, hogy nincs nyugtom és mindenki folyton hangos. Úgy még tanulni sem lehet! Nem mintha olyan nagyon sokat tanulgatnék. Maynek lehet, hogy más áll a háttérben. Nem faggatom, majd elmondja, ha úgy gondolja. Amúgy sem tüntetne fel jófényben, ha csak az érdekelne, hogy mi baja.
Illedelmesen bemutatkozik. May Myles.
- Niall Haron vagyok. A tömeggel nincs bajom. Csak az idegesítő tömeggel, mikor zavarnak. De hát sokan szeretnek falkában járni. Biztos vaj van a hajukon és félnek egyedül.- vigyorogva mondom, igyekszem egy kicsit megnyugtatni, hogy nem nézem emiatt bolondnak.
- Meddig tervezel még itt lenni? A kastélyban is vannak elhagyatott helyek. Én már csak tudom...- annak reményében mondom, hogy elhagyjuk a hideg övezetet és befutunk valami meleg, de nyugodt helyre. Egyre jobban fázok, de azért igyekszem nem vacogni.

Nyugodt, ráérős lépteim hangját túlharsogta a diáközön, melyen keresztülvágtam a Déli kilátó felé tartva. Hosszú, szögegyenes sötét hajam suhogásával és fagyos tekintetemmel díjaztam minden nem szívlelt váll-összekoccanást a nálam pár évfolyammal kisebb varázsló – és boszorka tanonctól.
~ Hogy nem képesek kikerülni egyetlen személyt egy széles folyosón…~ a rosszalló szavak nem hagyták el számat, csupán elmémben cikáztak, de ez számomra ugyanazt jelentette, minhta kimondtam volna lenéző gondolataim. Az persze meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg nekem kéne arrébb állni. Álmaikban. Az irdatlanul sok lépcső után elégedett pillantással nyugtáztam, mikor a hosszú perceket igénybevevő, egyik szárnyból a másikba való utam végén betoppantam egyik kedvenc bámészkodó helyemre, a Déli kilátóba. Talán azért is áll szívemhez legközelebb pont ez, mivel a Déli szárny ad otthont házamnak, a Mardekárnak. Egy halvány mosoly röppent ajkaimra mikor a kígyók csapatára gondoltam. Még a Roxfort előtti, mugli iskolámban sem találkoztam hozzám hasonló szerzetekkel, pedig nekem elhiheted, ott aztán mindenféle szerzemény megfordul, persze leginkább a varázstalan-fajtából. Szóval jó érzés volt tartozni valahova, különös elégedettséggel töltött el, hogy többen is állnak mögöttem, még ha a többi ház nem is igazán szívlelt minket. De mit ne mondjak, a híresen balfácán Hugrabugosok, az ész nélküli Griffendélesek, és az okoskodó Hollóhátasok mellé kellett még a Mardekár, hogy az egyensúly meglegyen.
Ahogy beléptem, tekintetemmel végigpásztáztam a területet, de egy árva szellemet se láttam, így a torony hatalmas ablakához mentem, hogy pár nyugodt órát eltölthessek itt egymagam. Leültem a hűvös kőpadra, s tekintetem tovarévedt a kastély többi részére. Eddigi életemben csupán egyszer esett le az állam a döbbenettől, az is akkor volt, mikor megláttam a Roxfortot ódon falaival, 100 tornyával, teljes pompájában. Azelőtt még nem láttam, így ha felemlegetik az esetet, hogy hírhedt nyugalmam és közönyösségem támadják, csak megvonom a vállam, és egy „Most őszintén, a mugli környezet után nem gondoltam volna, hogy ilyet látok”kal letudom a dolgot. Kezeim kutatóan mélyesztettem karmazsinvörös nadrágom zsebébe, majd pár pillanat múlva egy tábla csokit húztam elő, s miután letörtem egy kockát a sötét édességből gyorsan visszacsúsztattam rejtekhelyére.

Rowena

Szél, édes hűvös bőrbe maró. Száguldás, eszeveszett löket. Zuhanás, szívbe markoló. Kezdem érteni, hogy miért nem ajánlják a mugli tárgyak házilagos megbűvölését a minisztériumban. Pedig  az egész olyan jó móka! Kihagyhatatlan buli, csak egy kicsit óvatosabban kellene kísérletezni.
Az egész csak pár héttel ezelőtt kezdődött mikor egy egy mugli származású Hugrabugos kis srácnál egy érdekes mugli tárgyat láttam. Ő rollernek nevezte. Engem viszont lenyűgözött az egyszerű, de mégis mulatságos találmány. Két kerék, egy lapra erősítve, és az egészet egy primitív kormányszerkezettel lehet irányítani, miközben az ember az egyik lábával rajta áll a másikkal, pedig előre hajtja magát. Pár perc próbálkozás után beleszerettem a szerkezetbe, és pár galleon rá áldozásával máris tulajdonjogot cserélt a roller.
A kihaltabb folyosókon napokon át száguldoztam vele, máshol nem mertem, hiszen hiába vagyok jó üzleti kapcsolatban a halálfalókkal, még a végén mugli pártolásnak vennék a dolgot ha egész nap így közlekednék a suliban.
Azonban pár nap rollerezés után azt is elhatároztam, hogy ideje kicsit feldobni a dolgot. És persze hogy megbűvöltem a rollert, amit rögtön át is kereszteltem ördög szekérnek. Hiszen ezentúl már egy lökésre iszonyat gyorsan száguldott, és nem is kellett többé hajtani, amíg meg nem álltam újra. Hehe, de itt jön a csavar. A muglik nem tettek rá féket, szóval pár necces megállás után újra bűvöltem a járgányt. Most már száguldottam, és fékeztem, és átkereszteltem démon hajtánynak az ördögszekeret. Az egész még élvezetesebbé tette a dolgot, azonban egy pár napja új ötlet jutott az eszembe. Miért nem tud repülni az én démon hajtányom? Nos mára már ezt is megoldottam. Legalábbis ezt hittem.
Zuhanás közben azon töröm a fejem, vajon mit rontottam el, hiszen eddig simán ment minden. Az az átkozott torony pedig egyre csak közeledik, és közeledik. Végül kapcsolok. A pálcám a Démonkirály paripám vázához nyomom, és sorolni kezdek pár idézetet. Épp időben végzek ahhoz, hogy mint a seprőm felkapjam a démonkirályparipát, és elkerüljem a becsapódást. Oldalra rántom a kormányt teszek egy szűk ívű kanyart, és beszáguldok a kilátótorony ablakán. Az egészet mindeközben egy hang követi.
- Áááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá!!! – Igen ez az én hangom ahogy fordulok és becsapódok.
Az istenek pedig igen is szeretnek engem, hiszen karcolás és sebesülés nélkül úszom meg az egész helyzetet. Majd nagyot farolva megálltam a kilátó közepén. Egy pillanat, és meg nyugodva felkiáltok.
- IGEEEN!! Ez ám a száguldás! - Ujjongok, és ekkor veszem csak észre, nem vagyok egyedül a kilátóban. Sőt a jelek szerint lehet el is gázoltam valakit kissé. Aggódva nézek előre.
- Óóó jól vagy? Nem sérültél meg? - Kérdezem miközben realizálódik, bennem hogy egy hosszú barna hajú lány volt a majdnem áldozatom. Nem vagyok nyúlszívű, de nem szeretem ha mások miattam szenvednek, ezért kissé aggódva lépek közelebb.

              (http://users2.ml.mindenkilapja.hu/users/rollerszerelok/uploads/micro-bullet-street-pro-roller.jpg)

Sötét szemeimmel a Tiltott Rengeteg fáit számolom nagy érdeklődéssel. Irónia feljegyezve. Mozdulatlanul könyökölök a gigászi ablakpárkányon, már vagy 10 perce, de ki számolja? Akár egy szobor is lehetnék, csupán a téli hűvös szél az, mi galád módon elárul, amint kegyetlenül, mégis szinte kellemesen tépi, dobálja hajam, ahogy a kviddics pálya zászlóival is teszi mindig, s ha nem egyedül lennék, talán még zavarna is a dolog, de most perpillanat hidegen hagy, csupán a sötéten magasló öreg fákkal törődök.
~ 154… 155…156……157…~ A számok, mint az óra kattogása, ritmikusan követik egymást. Ahogy elérek a hetvenes részekhez különös figyelmet fordítok arra, hogy utána a nyolcvan következzen – ugyanis ezzel sokszor akadt problémám -, majd miután azok is elmúltak tovább süllyedek a fák tömkelegében. A 221. után mindig megállok, ugyanis az, hogy hány kérges törzsű óriás terül el a Roxfort mellett nem érdekel annyira, hogy tovább koptassam a számokat és matekos alapképességeimet.
Úgy egy fél óra telhetett el, mióta csak úgy pásztáztam a környéket, s úgy döntöttem ideje szépen felállni, és lelépni. Épp az ablak felől fordultam el, mikor egy meglehetősen fiúsan-lányos hangzású kiáltás ösztönzött a gyors megtorpanásra, s máris fordultam az ablak felé, ahonnan egy tagadhatatlanul megbűvölt kétkerekű mugli járműn – ha jól tudom, méghozzá valószínűleg jól tudom egy rolleren – egy alak közeledett vészjósló sebességgel, pontosan felém. Teljes lélekjelenlétemnek köszönhetően gyorsan lebuktam, s arrébb bukfenceztem, mielőtt teljes sikerrel letarolt volna a rolleres pasas.
Még a földről tekintettem fel a sötétszőke hugrabugosra – ugyanis természetesen az volt. Nem egyszer láttam már a Roxfort folyosóin sárga-fekete uniformisában a haverjaival. Elsőre minden bizonnyal nem vette észre üdítő társaságom, ugyanis csodával határos módon sértetlenül megúszott landolása után egy vérbeli hugrabuggoshoz méltó ujjongásban tört ki. Ahogy felálltam, fagyos, őt pillantásra sem méltató mozdulatokkal kezdtem leporolni nadrágom. Ekkor már feltűnt neki, hogy a kis kalandjának nemhogy szemtanúja, de még egy elszenvedője is van, bár szerencséjére nem lett semmi bajom. Ahogy első szavait felém intézi s pár lépést tesz felém ránézek, tekintetemmel arra igyekszem sarkallni, hogy most álljon meg, különben nem állok jót magamért.
- Jól vagyok. Bár ezt nem neked köszönhetem, Hugrabuggos. – A szavakat hidegen sziszegem felé, tudatva, hogy a kis bemutatója nem nyerte el tetszésemet. Hangulatom messze volt a haragostól, de a nem sokkal alatta lévő határt, az idegességet lassan megütötte a mérce.

Rowena

Ááá egy újabb Mardekáros szép virágszál. Erre utal jéghideg viselkedése, és persze az a már már szabványosnak mondható sötét tónus az öltözékében. Persze igazán a ezüst smaragd színek a meggyőzőek. Az arcomra költöztetem legbájosabb legmegnyerőbb és leg leg cukibb mosolyomat.
Pár határozott lépéssel máris mellette termek, a bal kezem az ő jobb kezét keresi, míg a jobb kezem a derekára siklik. Magamhoz vonom, és mélyen a csoki barna szemekbe nézek. Nem mondok semmit, csak megőrizve csibészes mosolyom pár keringő forgást teszek vele az ablak irányába megpörgetve párszor a lányt. Majd mikor az általam beszakított ablakhoz érünk, elengedem, pörgök még néhányat, és a pálcám felemelve a kilátó ablakra mutatok.
-Reparo! - Suhintom meg a pálcát, és a varázslatnak hála végig nézhetem, ahogy az ablak össze foltozza magát. Mintha a  betörés vissza felé vetített és lassított felvételét néznénk. Mikor ki gyönyörködtem magam a varázslatban a lány felé fordulok. De az arcomról már eltünt minden kedvesség, minden mosoly.
- Mond TE Mardekáros! Mi alapján tartod te magad íj nagyra? Mi jogosít fel téged arra, hogy így merj hozzám szólni? - Mondom neki hasonló stílusban mint ahogy ő szolt hozzám, hátha megdöbben és észre veszi mennyire nem civilizált módon viselkedett velem.
- Talán azt hiszed meg ijedek tőled mert én Hugrabugos vagyok? Vagy azért mert te meg Mardekáros vagy? Nah szállj le kicsit a magas lóról, mert itt ami igazán számít az az, hogy én végzős vagyok, te pedig ránézésre még bőven az RBF vizsgák előtt állsz. - Mondom neki még mindig az ő stílusában. Majd kifújva a maradék levegőt nagy lélegzetet veszek és újra elvigyorodom.
- De amúgy meg ki a francot érdekel az ilyen? Csak szerettem volna tudni, hogy nem esett-e bajod. Ez nem bűn. A nevem pedig Sebastian Navarro. Örülök a találkozásnak. - Mondom neki, és az etikettel vajmi keveset törődve a kezem nyújtom neki. Remélem elfogadja, és kicsit felenged. Hiszen ha pattogni kezd akkor újra vagy inkább úgy mondom, hogy végleg helyre teszem. Már elsős koromban sem voltam az aki megijedt valakitől mert a szülei gazdagok, vagy mert aranyvérűek. Sem pedig attól, ha Mardekáros. Elvégre mindenki büdöset szarik. 

Újdonsült rolleres ismerősöm egy akár helyesnek is mondható mosollyal közelített felém, s mivel nem esett le nekem időben, hogy mit tervez, kénytelen voltam belemenni a rövid „táncba”, lábaim az övének mozdulatait követték, jobb kezemen éreztem a fiú meleg ujjait, de hamar vége lett a bemutatónak, s méltóságomat megőrizve léptem hátrébb mikor elengedett, bár talán nem elég gyorsan. Majd az incidenst legjobban elszenvedő tárgyat, az ablakot egy általam is jól ismert Reparo-val varázsolta újra egybe, ami boszorkány mivoltomnak köszönhetően nyilván nem igazán nyűgözött le, bár gondolom nem ez volt a célja vele. Próbálja ki egy mugli szépség előtt, annak tuti leesik az álla, ezt már most megmondom. Miután végzett, újra felém fordult, ám kisugárzása és arca már nem kedvességet, vagy egy balfácán hugrabugost mutatott, hanem egy nagyon is dühösnek tűnő felsőbb évest. Rezzenéstelen arccal hallgattam végig a mondandóját, mely nyilván eléggé megrázott volna, ha nem lenne ennyire közönyös számomra a helyzet. Mikor végzett épp szólni akartam, de akcióm félbe maradt, ugyanis hirtelen elmosolyodott, az előbbi düh mintha ott sem lett volna elpárolgott, s egy legyintéssel letudva a dolgot bemutatkozott, s kezét nyújtotta felém. Lehet, hogy mardekáros vagyok, de attól még ennyire nem leszek köcsög, így ösztönösen viszonoztam a dolgot, s én is bemutatkoztam.
- Rowena Russel. – mondtam, majd folytattam – Mellesleg, páran már említették, hogy kicsit lenéző tudok lenni. – adtam hozzá közömbösen egy vállrántással, csak hogy tudassam Sebastiannal, hogy ne lepődjön meg, ha gyakran talál egyetérteni az előbb említett személyekkel. Már ha összefutunk még valamikor.
- Csak egy ártatlannak szánt kérdés. Mégis mi a fenét csináltál kinn azzal? – kérdeztem, s ujjaimmal az előbb megreparált mugli-jármű felé böktem. Fel nem tudtam fogni, mégis hogy jutott eszébe megbűvölni egy varázstalan tárgyat, hogy aztán mint egy őrült repkedjen vele az égen ártatlanokat becélozva. Oh, talán megmagyarázza a dolgot az, hogy mégiscsak egy Hugrabugos áll előttem.

---

---

Csak akkor nézek a fiúra, amikor már elkezd beszélni hozzám. Egészen addig próbálok úgy csinálni, mintha ott sem lenne, mintha nem is közelítene felém. Ahogy beszél, és rója a köröket, olyan érzésem van, mintha egy keselyű röpködne fölöttem, ami csak arra vár, hogy beadjam a kulcsot, és elkezdhessen végre lakmározni. Mondandója közepénél jár, mikor végre felé fordítom az arcom. Megszületik bennem a felismerés, hogy nem más ő, mint az egyik évfolyamtársam. Nem túl sokat beszéltünk egymással az elmúlt években, valójában jó, ha annyit tud rólam, hogy mi a nevem. Néha mellém kavarodik az órákon, megcsináljuk a közös feladatokat, de semmi több. Soha nem beszélgettünk még, nem érdekeltek eddig a dolgai, és őt se az enyémek.

- Egyáltalán nem az ihlet miatt jöttem ide. – sóhajtok mélyet, és az említett elsősök felé fordítom tekintetem. Még mindig viháncolnak, valójában egyre nagyobb a kísértés, hogy legalább egy ártatlan, ártalmatlan kis kígyót közéjük hajítsak a pálcám segítségével. Mégsem teszem, inkább figyelek tovább a fiúra, és arra, amit mond. – Segíteni nem tudsz, és őszintén szólva nem szívesen mondanám el neked, hogy ki miatt vagyok itt, mert nincs szükségem még egy emberre, aki röhög rajtam. Olyan már van elég. – húzom kis fintorra a számat, és mélyen Philippe szemébe nézek. Nulla érzelem, semmi kedvesség, jókedv vagy vidámság nincs a tekintetemben. Megtanultam már, hogy ne mutassak semmiféle érzelmi reakciót, bármi történjen is. Döbbenet, hogy mióta a kviddics csapat tagja vagyok, mindenki villantja a macsót időről időre. Előbb Noel, most ő. Hát itt mindenki megbolondult? Alig észrevehetően ráncolom a szemöldököm, egyszerűen nem értem, hogy miért nem tud velem senki sem értelmesen beszélni. Jó, oké, tehetik a nagyfiút, meg minden. Hinni úgysem tudok már egyiküknek sem, hiszen Wallbrick szédített eleget, egyszerűen nem maradt hitelesség semmiben. Néha már azt is megkérdőjelezem, hogy vannak-e egyáltalán érzéseik. Bármilyen érzéseik.

Úgy érzem elég ideig játszottam ezt a macsós ki-néz-félre-előbb játékot, egyszerűen bedobom a törölközőt, és mielőtt még Philippe túl sok mindent kiolvashatna a szemeimből, elfordulok. Apró sóhaj után végre ráveszem magam, és nekiállok mégis beszélni, elmondani, hogy miért vagyok ott.
- Mondd, ti szándékosan csináljátok ki minden lány idegeit? – a hangom kissé talán indulatosabban cseng, mint amilyennek szántam, és jóval agresszívebb lett ez a mondat, mint kellett volna. Megmozgatom az ujjaimat, próbálok megnyugodni, elvégre nem ez a srác tehet arról, hogy engem néhányszor már szépen átvágtak. – Úgy értem… direkt szédítetek be minden lányt, csak azért, hogy utána lelépjetek röhögve? – korrigáltam a megfogalmazáson, bár még így is kemény. Mintha ezen az egyetlen hímneműn igyekeznék kitölteni minden dühömet a sok csalódásért. Nagyot sóhajtok, és elszámolok magamban tízig.
"Egy… nem vagyok ideges, nem vagyok ideges. Kettő… higgadtság, Dee, nyugalom!" Mire eljutok tízig, szinte nyugodt vagyok. Mégse verhetem be Philippe orrát se fizikálisan, se szavakkal csak azért, mert dühös vagyok valaki egészen másra.

- Érdekel a sztori? Azt hittem, hogy van két egész jó szék is a közelemben, én meg lehuppantam a földre önerőből. Ha ez nem lenne elég, a legjobb barátnőmmel ugyanabba a szerencsétlen csúszómászóba vagyunk belezúgva. – csóválom a fejem. Nem kellett volna elmondanom, hogy Morrison is oda van Ryanért, de valahogy kicsúszott a számon – Szóval mindenképp vesztek, kérdés csak az, hogy kit és mikor. Szerencsének is mondhatnánk, hogy a fent említett szoknyapecér mostanáig a barátnőmre hajtott. Remélem összegabalyodnak, és akkor egy csapásra megoldódik minden gondom. És te miért jöttél ide? Mihez kell a kilátó ihlető légköre? Írsz, vagy mi? – nézek rá kérdőn, már nem olyan ellenségesen, mint eddig. Végül is tudok én normális is lenni, ha megerőltetem magam, csak épp nem mindig veszem ilyesmire a fáradtságot.

Elgondolkodok az elmúlt napok-hetek eseményein. Rá kell jönnöm, hogy egyáltalán nem én szúrtam el a dolgokat. Keresem a hibát, de nem találom. Az lehet a baj, hogy mióta kviddicsezek, azóta valahogy sokkal kevesebb időt fordítok magamra? Alaposan megváltoztam, ez tény. A frizurám elkészítésével már nem bíbelődök órák hosszat, többnyire –mint most is - egyetlen vaskos fonatba fésülve hordom. Már nincsenek benne csigák, apró kis tekergőző ide tűzött – oda font tincsek. Smink? Ugyan már… az elmúlt hónapokban se időm nem volt rá, se értelme nem lett volna kimázolni magam. Úgyis csak szétmaszatoltam volna. Óriásit sóhajtok. Igen, már nem az a Deirdre vagyok, aki voltam. Anyám szerint így jobb, így természetesebb vagyok, és a sok festék meg cicomázás mögül végre előbújtam én magam. Szerintem meg éppen most kezdem végleg elveszteni a kontrollt önmagam felett, és kezdek el végzetesen csúszni egy szakadék felé. Ennek jelei a hírtelen indulatkitörések is, mint amilyen ez is volt az imént… nem ártana összeszednem magam, ha azt akarom, hogy beszélgessen velem bárki is, így aztán apró mosolyt erőltetek magamra jelezve azt, hogy már semmi bajom, képes vagyok normálisan kommunikálni. Már ha neki még van kedve hozzá.

---

---

Értetlenül pislogok a fiúra, mert mindent vártam volna tőle, csak egy ilyen kitörést nem. Pedig hát elvileg még ismerem is. Jó, az igaz, hogy csak felületesen, de azért mégse vagyok boldog, hogy így meg tudott lepni. Zavartan elmosolyodok, és keresem a tekintetét. Most komolyan azt hiszi, hogy majd neveket mondok neki? Hát ennyire amatőrnek néz? Pláne azok után ami Ryannel történt a gardróbszobában, nem kellene elmondanom semmit senkinek. Döbbenet, hogy alig néhány napja valóra vált minden álmom, aztán meg kiderült, hogy mégse. Az eset óta abszolút fogalmam sincs, hogy mi van Wallbrick és köztem. Mármint nem viselkedik velem másképp. Éppen ez az ami zavar, mert hát elvileg… más már a viszonyunk. Az én szememben legalábbis.
Na meg persze ott van Morrison ügye is. Amint lesz rá alkalma percek kérdése, és kiszed belőlem minden egyes részletet azzal kapcsolatban, hogy Wallbrick és én mit műveltünk. Ellenségemnek sem kívánom azt a ,,koncepciós pert", amit Letty a nyakamba fog akasztani, és tudom, hogy nem menekülhetek. Addig csűri csavarja a dolgokat míg elmondok neki mindent, aztán meg hallgathatom ahogy szid engem. Már ha azonnal meg nem nyúz és vagy el nem átkoz. Békává például, vagy ilyesmi.

Gondolataimat visszaterelem Philippe felé, hiszen már elég rég hallgatok, és figyelem amit mond. Hallom, de nem értem. Mi történhetett vele, amiért ilyesmiket mond? Miért utál mindent? Ennyire keresztül gyalogolt rajta valaki? Mondjuk egy lány?
- Amúgy… neked miért van bajod az egész világgal? Nem hiszem, hogy bármire is kényszeríthetnek. Minket legalábbis nem. Mmm… nem lehet, hogy inkább egy lány van a dologban? – mosolyodok el már magabiztosan. Igen, engem aztán nem kényszerít senki semmire. Szüleim hála égnek olyan körökben mozognak, hogy nem igazán kell félnem senkitől sem. Egyedüli gondom az lehet, hogy a magánéletem, hogy úgy mondjam kissé zűrös.

- Nekem nem akarja megmondani senki sem, hogy mit hogyan csináljak. – folytatom magabiztosan – nem is nagyon tudná senki. Tudják, hogy esélytelen lenne a dolog, mert azt csinálok, amit akarok.  – elvigyorodok, aztán a kilátó korlátjára huppanok. Lóbálom a lábam, és félrebiccentett fejjel nézek Philippe-re, azzal a fajta mosollyal, ami minden földi halandót idegesít. Tipikus ,,mondhatsz bármit, úgyis mindent tudok" grimasz.

- Mondd el, kérlek, hogy ki a csaj! Valami szőke kis bombázó akar az ujjai köré csavarni? – nagy boci szemeket meresztek rá, és elkezdek halkan kuncogni – Tudod mennyire imádok egy magadfajta szívtiprót látni szenvedni? Minden tiszteletem azoké a csajoké, akik megtörik a nagy egójukat. Oh, igen! Még Wallbricket is láttam egyszer padlót fogni. Mindent megért, hidd el! – igen, kétség kívül az volt életem egyik fénypontja, amikor Ryan kóválygott az iskola folyosóin, és kereste a helyét. Azt persze nem teszem már hozzá, hogy valójában ez csak egy színjáték volt részéről, mert így akart bejutni Morrison bugyijába – minden kétséget kizáróan sikerrel járt. Amit viszont se Morrison, se senki nem tud, hogy említett Wallbrick tőle eddig szokatlan módszerekkel próbál mostanáig szokatlan módon az én közelembe férkőzni. Épp ezért gyanús mindenki, aki kedves, és nyitott szemmel járok, fő a bizalmatlanság alapon.

---

---

- Nem tudom, hogy értem-e vagy akarom-e érteni, amit mondasz. – nézek komolyan rá, és egy percre behunyom a szemem. Az idő változik, éppen ezekben a napokban. Eddig hűvös volt, metsző szelekkel most pedig újra kezd minden felmelegedni és valahogy újra élni. Minden ősszel egy kicsit meghal a természet, hogy aztán tavasszal feltámadjon. Nem szoktam ilyen szentimentális lenni, de vannak dolgok, amik alól nem húzhatom ki magam. – Mármint… - megrázom kicsit a fejem, a mozdulattól néhány kósza tincs kiszabadul a laza fonatból.  – még nem hagyhatott el a szerelem. Túl fiatalok vagyunk ehhez. – kacsintok rá jókedvűen kuncogva, és tovább lóbálom a lábaimat a korláton ülve.

Vágy. Furcsa, hogy szóba került ez is, mostanában gyakran merengek el rajta. Aki még sosem érezte ezt a mindent elsöprő, izzó valamit, annak fogalma sincs az életről, szerelemről. És én mégis leéltem nélküle tizenhat hosszú évet, és vártam, hogy először lángra lobbanjak. Perzselő érzés, minden pillanatában úgy éreztem elemészt a tűz. Alaposan el is pirulok, ahogy eszembe jut milyen volt az első alkalom, amikor engem is megtalált a fizikai vágy. Nem húzom el a kezem Philippe-től, inkább figyelem az ujjait, ahogy finoman érintik a bőrömet. Nem vált ki belőlem semmi érzelmet a mozdulatsor, arra azonban elég, hogy minden szavára figyeljek. Keresem a tekintetét, próbálok kiolvasni belőle valamit, akármit. Sokan mások mint én a korombeliek közül. Mintha eddig egy ablak mögül néztem volna a világot; nem éltem benne igazán. A távolságtartás valahogy a részemmé vált, így neveltek. De hogy pont emiatt lemaradjak a világ legérdekesebb dolgairól!

- Nem igazán szokott érdekelni az emberek híre, épp ezért a tiéd sem nagyon hatott meg. Nem vagyok ijedős, attól, hogy miket beszélnek rólad még a fele sem feltétlen igaz. Én tudom a legjobban, hogy a pletykák mennyire alaptalanok tudnak lenni, hisz nem egy tőlem származik. – kuncogom el magam jókedvűen, és lehuppanok a korlátról. Elé sétálok, hogy a szemébe nézhessek. Előbb csípőre akarom tenni a kezem, de rájövök, hogy Royal mindig azzal nyaggat, hogy az nem elég nőies, sőt parancsoló. Így aztán hátam mögé csúsztatom a kezeim, és úgy nézek fel a fiúra. Ártatlan, ártalmatlan boci szemeket meresztek rá, és halványan mosolygok.
- Kettő? Ki beszél itt két srácról? Nekem csak egy okoz problémákat, de lehet hamarosan már ő sem fog. – ha nem húzódik hátrébb, akkor közelebb hajolok, és az ujjammal még intek is neki, csalogatom, hogy hajoljon ő is kicsit le. – Ne bánkódj amiatt, hogy az élet, sors vagy a világ másképp alakult, mint ahogy kellett volna. Mind vagyunk ezzel így. – húzódok hátrébb kissé, és most én fordítok neki hátat, a kilátó korlátjára támaszkodva fürkészem a birtok azon részét, amire kilátás nyílik. –Tudod… nekem olyan furcsa, hogy még te magad is azt mondod, hogy hedonista vagy. Szerintem csak menekülsz az élet elől. Egyszerűbb lenne véget vetni az egésznek, és akkor megszűnnének a gondjaink, nem? – fordulok felé teljesen semleges arccal, és elkezdek felmászni a korlátra – Te nem gondoltál még rá? Céltalanul, magányosan élni… nem elég, hogy sokan vesznek körül, az nem elég! – rázom meg a fejem csalódottan de egyben ingerülten is – Ezért élsz te is úgy ahogy, mert nem elég a felületes barátság, a haverkodás vagy az ágyból ágyba ugrálás. Csak egyikünk sem tud kitörni ebből, pedig én ki akarok!

Lassan, az egyik oszlopba kapaszkodva felegyenesedek, és nyújtom felé a kezem, hogy álljon mellém. Közben komoly tekintettel, merengve fürkészem a tájat, mintha a mostanáig bennem halmozódó haragomnak keresnék célpontot. Valamin ki kéne tölteni, de mégsem tudom. Túl fegyelmezett vagyok, túlságosan elnyomok minden érzést. A hisztik, amik időnként előtörnek belőlem, már az utolsó állomásnak tekinthetők azelőtt, hogy valami őrültséget csináljak, vagy megbolonduljak. Várom, hogy a fiú döntsön, hogy mellém áll-e vagy sem a kilátó korlátjára, miközben bal kezemmel erősen fogom a mellettem lévő oszlopot, nehogy leessek egyáltalán nincsenek önpusztító gondolataim, csak hajt a kalandvágy.
- Ha te fájdalommal élsz együtt, mondd el hogy csinálod! Hogyan kelsz fel minden nap, hogyan veszed rá magad, hogy tovább lélegezz?
Mindenkinek meg akarok felelni, de ennek az a vége, hogy senkinek sem vagyok már elég jó. Mi értelme akkor jónak lenni, ha a rossz annyival könnyebb? Vissza kell kapnom a régi életem, a régi önmagam, aki gátlástalanul átgyalogolt mindenkin. A szerelem elgyengített, elvett egy darabot belőlem. A bűnhődés és a szerelem tehát egyformák, ha Philippe logikáját követem. De én visszaszerzem amit elvesztettem.

---

---

Nem is veszem észre, hogy mikor került fel mellém a fiú, annyira a gondolataimba merültem. Tényleg le tudnék innen ugrani? Tényleg megfordult a fejemben a kérdés, hogy meg merném-e tenni? Megrémülök saját magamtól, a gondolatoktól amik a fejemben tanyáznak. Ennyire azért nem szörnyű a helyzet! Hiszen ha ügyes vagyok, akkor enyém lehet Wallbrick, és Morrison barátságát sem vesztem el. Kviddicsezek, egész jól tanulok, nincs okom panaszra. Ilyen jól még sosem álltak a dolgaim, akkor miért érzem mégis ezt az ürességet? Maró kín minden napom, mióta Ryan és én a gardróbszobában ,,fogságba estünk". Mintha az életem semmi másról nem szólna már, csak róla, és arról, hogy vele lehessek, ő pedig erre fittyet hányva alig szán rám pár percet az életéből. Lopott pillantásokat enged csak nekem a klubhelységben, szinte megtiltja, hogy mások előtt kimutassam, mit érzek iránta. Persze mikor kettesben vagyunk az más. Azok a percek csaknem kárpótolnak mindenért.
Nem vagyok már önmagam. Elengedem az oszlopot, amibe eddig kapaszkodtam, ugyanakkor észreveszem, sőt végre feltűnik az is, hogy Philippe még mindig fogja a kezem. Pedig én csak az invitálás miatt nyújtottam felé, nem azért, hogy szorongassa. Az érintése viszont visszaránt a valóságba, a józan gondolatokhoz. Mit keresünk itt fent, a korláton állva? Az oszlophoz hátrálok, próbálok a fiú szavaira koncentrálni.

- A párbajozás ostobaság. És nem is halhatsz meg olyan könnyen. A fájdalmat pedig egymagad nem enyhítheted. Kell egy társ, aki melletted áll, veled van és ő enyhít mindent. A párbajozás egyszerű adrenalin, semmi több. – mosolyodok el halványan – erre jó a kviddics is, hidd el. Repülni, magasan suhanni. Érzed, hogy élsz anélkül, hogy véreznél. Nem mintha ellenemre lenne egy kis vér, nem vagyok finnyás. De azért a kviddics sokkal jobb, mint bármi más. – merengek el mosolyogva. Soha nem felejtem el a napot, amikor felvettek végre a csapatba. Négy hosszú évet kellett rá várnom, hogy aztán az ötödikben végre… végre célt érjek. Rohantam Laetitiához, hogy velem örüljön, kerestem őt mindenhol, de nem találtam. Felmentem, azonnal levelet írtam Royalnak, hogy tudassam vele a hírt. Merlinre, olyan boldog voltam mint még soha, hogy apám végre büszke lehet rám. Kiérdemeltem a Deveraux nevet, ezt írta válaszában. Egészen elszomorodok, ahogy apámra gondolok. Hiányoznak mind, Royal, Cassie és Drake is.

Egészen ledöbbenek, mikor Philippe elkezd húzni maga felé. Szerencséje, hogy a korláton állunk, különben igen erősen lökném el magamtól. Hátrálni kezdek, amint nem húz már közelebb, egészen vissza az oszlopig. Olyan hevesen és gyorsan távolodok, hogy csattanok a kövön, két kézzel ragadom meg a hátam mögötti oszlopot. Értetlenül és egyben dühösen meredek a fiúra.
- Mit csinálsz, megőrültél? – meredek rá értetlenül, aztán gyorsan körülnézek. Ha Ryan meglátta volna, hogy milyen közel voltunk egymáshoz, megölne. Vagy ami még rosszabb, szóba se állna velem, elveszíteném. Mindent alaposan átfésülök, de sehol sem látom őt. Aztán megpillantom a távolban Laetitiát, és elsápadok.
A francba!
- Segítened kell! – fordulok a fiú felé – Morrison egészen biztosan minket sasolt, és rohan a hírekkel Ryanhez. Ha emiatt, hogy te közel húztál magadhoz Wallbrick megnyúz engem, akkor nagy bajban leszünk mindketten, nem csak én. Nem szereti, ha más is a játékait piszkálja, és én sem leszek éppen kedves, ha elveszítem. – nézek rá komolyan. Nem fogom hagyni, hogy Letty szétbombázzon minket, nem és nem! Tennem kell ellene valamit. – Mivel én nem akarok tőled semmit, és az előbb éppen te mondtad, hogy nem vagy olyan üres fejű, igazán lovagias gesztus lenne, ha… - elmosolyodok – ha benne lennél egy színjátékban! Vállalod? – pillantok rá sürgetőn. Minden másodperc számít, nincs idő tétovázni.

Leugrok a párkányról, és vádlón emelem a fiú felé a kezemet.
- Nem hall minket, csak lát, szóval nincs nehéz dolgunk. Akkor segítesz vagy sem? – kérdezem Philippe-től, miközben széles, haragos mozdulatokat teszek a kezemmel. Ha segít nekem, még akár jól is érezhetjük magunkat, igazán vicces lenne átverni Morrisont, plusz ha hasonló kellemetlen helyzetbe kerülne egyszer, számíthatna a segítségemre. Meg aztán… tulajdonképpen ő kevert engem bajba, ez a minimum, hogy segít nekem helyrehozni a dolgokat.
- Allons-y, mon ami! – mosolyodok el halványan – ne kéresd magad!

---

---

Tenyerem már régen elkezdett izzadni, testem az adrenalint olyan gyorsan és nagy mennyiségben kezdte el termelni, hogy lassan már attól nem kapok levegőt. Már a lehetőség is, hogy elveszíthetem Ryant, teljesen kiborít. Jobb kezem megremeg, ahogy a velem szemben álló fiúra nézek.
Miért is kellene ez a színjáték?
Még semmi olyat nem tettünk, ami ellen Wallbricknek kifogása lehet, én nem is akartam ilyesmit csinálni. Különben is, hivatalosan még nem is vagyunk együtt, néhány lopott csókon kívül nem történt köztünk semmi más. Elkeserítő, de sajnos így van. Nem lehetek dühös Philippe-re, mert nem tudhatott a titkos kir románcomról azzal a hetedéves széltolóval. Még Damerei is csak tegnap jött rá, hogy valami megváltozott köztem és az unokatestvére közt. Nyomatékosan fel is hívta a figyelmem rá, hogy mivel mindkettőnkhöz rokoni szálak fűzik, akaratlanul is ő lesz kettőnk közt a villámhárító, és nem szívesen vállalja ezt a tisztséget. Hiába, Raleigh már csak ilyen önző. Nem is érdekli, hogy Ryan meg én milyen boldogok lehetnénk, ha…
HA. Mindig ezek az átkozott gondolatok olyan problémákról, amiken nem tudok változtatni. Szeretem azt a fiút, jobban mint bárkit de mégis egyre nyugtalanabb vagyok a mi kis kapcsolat kezdeményünktől. Nem titkolom, a származása miatt. Félek, hogy apám eltilt tőle, hogy az ő családja nem örülne nekem, hogy az iskolában pletykálni fognak rólunk és/vagy bántani fognak minket de főként engem.
Mélyet sóhajtok, és színpadiasan széles mozdulattal lendítem a karom, hogy lecsaphassak. Látom, hogy Philippe felkészült a pofonra, mégis a lehető legkisebbet próbálom adni neki. Tény, jó nagyot csattant, de ereje alig volt.
- Kösz. – mosolyodok el halványan, aztán néhány haragos mozdulatot teszek a kezeimmel. – Ryan a falat kaparná, ha bárki csak a közelembe jönne. –sóhajtok egy rövidet, aztán ismét a korláthoz lépek, gondosan ügyelve rá, hogy a felsőbb szintekről ne lehessen látni. Remélem követ a fiú is, hiszen nem ártana rendesen is megköszönnöm, hogy kimentett ebből a szorult helyzetből.
Olyan jó lenne, ha valakinek beszélhetnék erről az egészről. Se Letty, se Cassiopeia, de még Damerei sem értett meg belőle semmit. Hogy milyen hosszú ideig vágyakozni aztán egyszer hirtelen megkapni amit akarunk. És amikor már ott van, szembesülni a problémákkal is. Ha nem egyedül vagyok a biztonságos sarokban, mert a fiú követett ide, akkor keresem a tekintetét és mélyen a szemébe nézek.
- Tudod… szeretek vele lenni. Kedves velem, meg minden csak néha… - kissé elpirulok, és lesütöm a szemem – Néha furcsa. Azért fújtam fel azt az ártalmatlan ügyet ennyire, mert ő is ezt teszi majd. Örülhetek ha nem akar veled párbajozni, és nincs szükségem egy botrányra. Meg azt se akarom, hogy akár neki akár neked bajotok essen. 
Igen, Wallbrick képes lenne ezért párbajozni. És ahogy ismerem, amennyi fizikai ereje van, és mennyire erős, tehetséges varázsló, bizony nem túl sok jót jósolnék Philippe-nek.