+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 97/98-as tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Déli szárny
| | | | | |-+  Kelet-déli összekötő híd
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Kelet-déli összekötő híd  (Megtekintve 7588 alkalommal)

Yvette Delacour
Eltávozott karakter
*****


Jéghercegnő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2012. 09. 13. - 10:31:37 »
+3








Figyelem a lányt, akit nem tudok hova tenni. Nem esetlen ő, hisz van benne valami, ami nem hagyja nyugodni az embert, s mégis olyan jelentéktelennek tűnik. Lehet pont ebből meríti az erejét, amit fel se tudok fogni mekkora. Elvégre Bent, a jó öreg Bent is megkaparintotta csúnyán szólva, pedig Ben sose volt ilyen fajta. Ez a lány pedig kiáll mellette, olyan sziklaszilárdan, hogy az szinte fejbe csap.
Mégis miért? Miért?
Felvonom a szemöldököm a kedves gesztusokba bújtatott sértegető szavak hallatán. Ennyire ostobának néz, hogy nem érzem ki, mi a fenyegetés, mi a veszély, és mi a jóindulat? Persze, értem én hogy nem szeretne jelenetet rendezni. Talán a pletykák miatt, talán amiatt, mert fél, ő jönne ki rosszul. Nekem nincs mitől tartanom. A jegyeim átlagon felüliek, és a tanárok, még ha nem is a szívük csücskébe vagyok, akkor sem löknek el maguktól hanem a pártfogásukba vesznek, hisz a mintadiákok egyike vagyok. Ha Drakota a folyosón rendezkedik, és netán meglátná ezt az egyik tanerő biztosan nem örülne annak, amit kapna. Ellenben én egy szóbeli dorgálással megúsznám.
A tény hogy tisztában vagyok ezzel, nem jelenti azt hogy maximálisan ki is használom. Pedig ha kegyetlen lennék, mint amilyennek beállítanak, megtenném minden habozás nélkül.
- Honnan tudhatnád te, hogy viselkedem Bennel vagy egyáltalán bárkivel? De még ha tudnád is, semmi közöd nincs hozzá. Ne ártsd bele magad olyan dolgokba, amik nem tartoznak rád, kislány! –
Ezzel hidegen fordulok el tőle.
Részemről nincs több mondanivaló, hiszen egy alattam levő diáknak, aki még azzal van elfoglalva, hogyan is éreztesse, semmis vagy, nos nincs más válaszom.
Ő fel se veheti a versenyt a prefektusokkal, a mardekárosokkal vagy azokkal a kedves egyénekkel, akik eddig igyekeztek tönkretenni. Mégis elfog a kétely, hogy veszélyes lehet ez a lány, főleg mivel tudom, nem hagyja ennyiben ezt az egészet.
Talán épp ennek köszönhető a dolog, hogy benyúlok a táskámba és az első zsebéből előszedem azt a kis tárgyat, amit a Hywell féle kis kalamajka után is magammal hordtam, mivel Bishop annyira se méltatott hogy megnézze, ami neki adnak.
Hirtelen fordulok meg és lépek vissza a barna hajú lányka felé, s finoman fogva meg a kezét, ami meleg, mint egy kandalló tüze, teszem bele a kis dobozt. A súlya szinte semmi, s a hideg kezeim el is engedik azonnal.
- Én a barátaimtól elnézést kérek, ha hibázom. Ben még csak az esélyét se adta meg arra, hogy megtegyem. Arról nem beszélve, hogy ő ezt viszont sose tette. –
Mélyen a lány szemeibe nézek türkizkék tekintetemmel. Ezzel jelezve, hogy olyat mondok, amit keveseknek, és nem szeretném ha ezzel a bizalommal visszaélne.
- Igazából nem számít ez sem. Az sem hogy tudod-e pont te vagy sem. Kérlek, add ezt neki oda. Ő is igazi hollós, és ha annak is érzi magát, legalább elfogadja. –
Lelki szemeim előtt felötlik a toll, amit a dobozka rejt. Mélykék színű, mint a házunk, ezüst berakású, és a tetején a madár, apró kék köves szemekkel, széttárt szárnyakkal. Remek darab. Neki való.
- Talán tőled jobban elfogadja. – Elmosolyodom haloványan. Nem haragszom már erre a fiatal griffendélesre. Hisz ő is olyan, mint a háza állata, vad és támadó. De talán egy kis nyugalom őt is megszelídíti. Elfordulok, de még halkan visszaszólok, mielőtt elmennék tovább, az eredeti utamra.
- Vigyázz rá Dakota. Helyettem is. –
Naplózva


Dakota Bourgh-Barrow
Boszorkány
*****


az indiános lány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2012. 10. 03. - 16:09:13 »
+4

Yvette Delacour

Ostobának néz. Ő is engem, nem csak fordítva. Látom, ahogy gúnyos módon, mintha feljebb húzná állát, hátha attól magasabb lesz nálam. Nálam, te liba vagy tíz centit ráverek a törpicsek méretedre, engem is meg lehet ijeszteni, de te pont nem vagy azok közt, akiktől félhetnék…
Mégis, egy ideig roppant mód igyekszik, hátha behúzva fülem-farkam elszaladok, mint egy kisnyúl. A vélák, hol élnek? Most komolyan, neki senki sem szólt, hogy a halálfalók korában még kevésbé lehet szemmel veréssel embert ölni?
Ettől ő még komolyan veszi a dolgát és annyi teátrális bájt erőltet minden egyes mozdulatába, hogy a Broadway színészei megirigyelnék. Ott nem látni ennyi öntelt megjátszást…
Már kezdem azt hinni, hogy tényleg itt hagy, amit lássuk be, nem igazán engedtem volna meg, csak még kellett egy terv, hogy visszafordíthassam, hirtelen megteszi azt önmagától is. És mint szerető anya, gondoskodó, hideg kézzel tesz bele egy apró dobozt a kezembe.
- Én a barátaimtól elnézést kérek, ha hibázom. Ben még csak az esélyét se adta meg arra, hogy megtegyem. Arról nem beszélve, hogy ő ezt viszont sose tette.
Nem értesz te semmit sem. Nem tudod, milyenek a szívek, te, te álnok jégkirálynő, csak létezel bele a nagyvilágba…
Mondanám, de mégse teszem. Mert mintha egy pillanatra rám is hatna a vélabűbáj, ahogy a lány furcsa nyugalommal mondja el a szavakat, és én kicsit talán még el is gondolkodom szavainak igaz valóján.

Aztán felocsúdok…
Lányokra az ő ereje nem hat, minek is próbálok bedőlni? Jah, csak Yvette-nek.
A lánynak, aki kisemmizte Bent. Mert kétségkívül a háború és a több éves gyengélkedőlátogatás után ez a lány volt az, aki tulajdonképpen végleg megalázta és tönkretette. Az a srác iszonyat őszinte és humoros, és lássuk be, néha valóban egy idióta, de minden hülyeségénél többet ér a képessége, amivel bármikor mosolyt csalhat az arcodra. Mert, ha tudod értékelni, igenis megteheti. És igazán szeret, vagyis szeretett minden lányt, de mindenki csak kiröhögte, csak hagyta elmenni, újabb porszemet hagyva egy szemben, ami, ha sok homokot fúj bele a szél, könnyezni kezd... Még, ha a srác önmagának sem akarta volna bevallani, hogy egy idő után képesek, és összegyűlnek a sérelmek. És most megtörtént. Lelkében a mára fekélyes seb felszakadt, és talán végleg összetört egy jó embert.
Vajon közrejátszhattam ebben?
Nem tudom elhessegetni a pillanatot, mikor a srác egyértelmű célzást küldött felém. De nem vettem komolyan, és nekem úgy tűnt, ő sem. Csak laza vállrántással és egy kacajjal intéztem el. Tőlem ennyit érdemelt akkor.
De vajon segíthettem volna-e még, ha előbb rájövök a nyilvánvalóra, ha előbb elismerem önmagamnak, hogy Robert már régen nem fontos. Mert ismerek valakit, akivel ugyanolyan boldog, ha nem boldogabb lehettem volna a mágusvilágban. Vajon gyógyulást hozhattam volna arra a sebre? Nem tudom, felesleges is ezen gondolkodni. Most már mindegy.
Én elkéstem.
- Vigyázz rá Dakota. Helyettem is. – Fogom fel agyammal tompán mondatát… és egyszerre csak bevillan… Yvette miatt késtem. Ő szúrt tőrt Benbe. Ő vágta az éket közénk. És most mit tesz? Benre keni. És igyekszik talán, mintegy megvásárolni őt, holmi ajándékokkal.
Talán már nem is gondolkodom, miközben az apró csomagot megfordítom kezemben, hogy kényelmes, jó fogást találhassak rajta.
- Vigyázzak rá? Valóban? Hát elkezdtem. – Azzal eldobom. Egyenesen Yvette hátának intézve a meglepetést. -  Még van képed ajándékot küldeni Bennek, velem? Mit képzelsz, mi vagyok én? Na ne nézz már postabagolynak, kérlek. Ha valamit akarsz Bentől, hát légy szíves, nyald föl előtte a padlót, teljesítve minden egyes kívánságát! Talán az elég, de erősen kétlem… Mert te már arra sem vagy méltó, hogy egyáltalán meghallgasson. Az ő kisujja körmében több emberség van, mint a te egész giccses lényedben! És igen, egy barát attól igaz barát, hogy ott áll melletted még akkor is, amikor az egész világ ellened lázong! Mert akkor van rá a legnagyobb szükséged! A barátjának nevezted magad? Úgy vettem, hogy igen. Hát vedd tudomásul, hogy cseszett rossz munkát végeztél!
Naplózva


Yvette Delacour
Eltávozott karakter
*****


Jéghercegnő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2012. 11. 21. - 17:02:44 »
+1








Koppanás. A hátamon. Nem túl erős, de érezhető. Egy percre, egyetlen színtiszta percre ledöbbenek. Olyan szinten, hogy szinte kilépek a saját önnön testemből, és kívülről látom az egész jelenetet. Azt, hogy Dakota áll, fújtat, mint egy megveszett ló a csata után. Vagy épp előtte. Azt, hogy én állok, megtorpanva a nem várt ütéstől, a nem várt cselekedettől.
Látom a kis becsomagolt ajándékot, amint lehullik a földre, mint egy lassított felvétel, be a kastély falának árnyékába. Mint egy elfeledett emlék.
A harag hullámokba önt el. Újra vagy még mindig? Nem is tudom. A kezem ökölbe szorul, ám ezt sem tudatosan teszem. Szinte látom magam, a véla lányt, a szépséget, ezüstszín hajával, amint  megperdül saját tengelye körül, s bársolyhaja röppenve csapódik a vállának. Hallom a hangot, ahogy kikelve magából nekiesik a másiknak. Ahogy lehordja, ahogy a szemét kaparja ki szinte, ahogy a rózsafa pálcája előkerül, s ahogy a rontás telibe kapja a másikat.
Hát ez lennék én? Ez a Yvette Delacour? Mindenki ezt látja tőlem, mindenki ezt gondolja rólam?
Egy könnycsepp gördül le az arcomon, amit nem tudom letöröljek-e. Van értelme?
Kevesen láttak sírni. Talán egyedül Sean és Brandon. No meg Luc, nagyon nagyon régen. Ben sose. Bourgh meg pláne nem. Még a saját húgom sem hiszem, habár Yolandánál sose tudni.
Lassan fordulok meg. Igazából egy percre megfordul a fejembe, hogy szó nélkül tovább menjek, de ezzel nem segít a dolgokon. Valójában persze kicsit tudat alatt érzem, ezzel az eszközzel tud csak a lány maradásra bírni. Hisz nem kérhet nyíltan. Ahhoz nem alacsonyodik le. Így a maga gyerekesen sértődött módján a barátság álarcba mögé bújva hősnek képzelve magát, és védelmezés nagyasszonyaként marasztal. Nevetségesek az emberek.
Én sem vagyok érzelmileg a legjobb szinten. Ezt jól tudom. De minimális önkritika is segít az emocionális fejlődésben. Vajon egyesek mikor lesznek valaha is képesek szintet lépni?
Ránézek a lányra. Mélyen és nyugodtan. Szememben nincs semmi. Se harag, se gúny, megvetés sem. Még a kimondatlan kérdés se lebeg ott. Egyszerűen belefáradtam.
Belé, és mindenki másba. Az örökös harca, a bizonygatásba. Jól mondta Sean, le kell húzni azt a wc-t ha már tele van. De ugyan mégis, hogyan?
- Akkor légy jobb barát, mint én. Ezek szerint nem túl nehéz –
Haloványan elmosolyodom. Nem gonoszul. Inkább jószándékúan. Ha valaki ennyit tud arról mi a barátság, akkor minek is mondja nekem, akinek sose sikerült ezt megvalósítania? Nekem, aki igazából mindenkit elvesztett, akit a közelébe engedett. Csodálkoznak, hogy nem akarok barátot, hogy nem beszélek senkivel, hogy egyedül vagyok… De ezt a másik honnan is tudhatná.
Lehet neki van igaza, és cseszett rosszul csinálok mindent. Bár kétlem hogy Ben emberségesebb lenne mint az átlag. De hát had higgye, hagy érezze ezt. A hit sokat számít. Hát tanuljon a hibámból és ő ne csessze el. Nem érdekel, csak… hagyjon békén.
- Mit szeretnél még? –
Kérdezem pusztán érdeklődve. Mert ha nincs több, távozom. Vagyis távoznék. Hisz ennek a beszélgetésnek nincs értelme. Ő csak a saját magáét hajtja, mert nem is kíváncsi rám, vagy az én álláspontomra. Sosem lesz. És minek akkor erőlködni? Így is erőm végén vagyok… nincs több, egyszerűen nincs. És már eszem ágában sincs a széllel szemben menni. Vagy akár bárki ellen harcolni.
Egy percre elszomorodom. Belegondolni abba, s tudni azt, hogy senkinek egy fikarcnyit nem jelentesz, és nem érdekled egy kicsit sem…
A legrosszabb a világon.
De ez már az én titkom. Mint sok minden más is.
Naplózva


Dakota Bourgh-Barrow
Boszorkány
*****


az indiános lány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2013. 01. 17. - 15:35:01 »
+2


Yvette Delacour

A koppanás utáni néma csönd, mintegy válaszfalként telepedik közénk. Akár meg is érinthetném, úgy szilárdult meg feszültségünk. Vagy csak az enyém?
Abban a néhány másodpercnyi várakozásban valahogy van időm átgondolni néhány dolgot.
Ez a lány születésénél és talán neveltetésénél fogva érzéketlen és tehetségtelen az emberi kapcsolatokhoz. Kombináljam úgy végig az agyamban, hogy talán nem is tehet semmiről? Valószínűleg én is ilyen volnék, ha nem Amerikában növök fel. Olyan, mint Salome a mardekáros unokatestvérem; ő is teljességgel érzéketlen. De hát Bolton asszony már csak ezt hozza ki az emberből. Az ő számára sajnálatos módon azonban sosem jutott elég ideje a mi, Bourgh-ök átnevelésére…
 Ez a szánalmas lány azonban szépen lassan kénytelen lesz megérezni, milyen is az, amikor visszakapja az élettől, mindazt, amit ez eddig ő adott másoknak. Akár tudatosan, akár a nélkül tette. Én, bármilyen rossz is legyen a helyzet a világban, még mindig hiszek az igazság győzelmében. Ben talán sosem hallgatta meg, hiába akart bocsánatot kérni. De egyszer valószínűleg meg fogja. Ennek a lánynak, sajnos Bent ismerve, kevesebbet kell tennie, ahhoz, hogy ismét bűvkörébe vonja a srácot, mint gondolná… Ő egy véla. Vagy fél véla, vagy mi. Akármi is legyen, fényévekre állok tőle szépségben. És bármennyire is fájó, ezt be kell ismernem önmagamnak. Akármennyire is visszatetsző, sőt szánalmas legyen én számomra, mind fensőbbséges modora, mind teátrális bája. De a fiúkat, egyszerűen ez vonzza…

Ahogy lassan megfordul, kezem mintha önmagától ökölbe szorulna. felkészülök a harcra, felkészülök, hogy talán sértett büszkeségének elégtételt fog követelni. Ehelyett üres közömbösség villan a vízkék szemekben. Sőt, talán inkább a lemondó fáradtság. Mint mikor az embernek elege lesz a világból és azt kívánja, bárcsak megtehetné, hogy elszökik. Éppen olyan, mint Ben tekintete.  És ez a felfedezés valahogy mélyebb sebet ejt bennem, mint bármi más. Talán ők, a sors fintorának köszönhetően, most mégis egy tóban eveznek. És a félelem, ahogy ezt felismerem furcsa érzést hoz magával; féltékenységet. Nem, sosem fogom megengedni, hogy ez a lány, még az eddiginél is nagyobb szakadékot fektessen közénk. De ez ismételten csak olyan dolog, amiben nem én döntök. Ben őt akarta, nem engem, és ez a tény igenis elszomorít.

- Valld be! – Mondom halkan, én is felvéve Yvette közömbösségét, kiiktatva magamból a dühöt, ami eddig táplált. - Mondd el! Mondd el, mit jelentett ő neked? Hagy értsem meg, miért tetted, amit tettél? Miért döfted végül, mégis hátba? Hagytad ott, mint barátot? Neki ennél sokkal többet jelentettél. – Most már csak magyarázatra vágyom. Racionális és elhihető érvekre, miért kell az embernek így cselekednie. – A védelmedre vágyott, talán még számított is rá, de összezavartad és elhagytad. Bizonyára nyomós indokod volt erre. Azt gondolod, ostoba vagyok. Hát tessék Yvette, ostoba vagyok, magyarázd meg, mert én tényleg nem értem!
Naplózva


Yvette Delacour
Eltávozott karakter
*****


Jéghercegnő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2013. 01. 27. - 16:11:20 »
+2








Bejött a számításom. Hisz a viselkedésem ezen kissé másfajta formája meglepné a lányt. Már nem hadakozik oly elszántan ellenem. Sőt, mintha készségesebb is lenne, vagy tévednék? Más esetben összefűzném a karom magam előtt várakozóan, ám most nem teszem. Több eszem van annál, mintsem elutasító viselkedési formával zavarjam meg a másik amúgy sem túl tiszta fejét. A látási mód sokat ad. A kérdés csak az, mennyire sokat?
Kivárom a szavait. Nehezen jönnek. Ez tetszik, na nem az erőlködés, hanem a tény, hogy elgondolkodott. Talán egy percre belegondolt a másik oldalba is, talán magát képzelte a helyembe, mit is tehetne. Talán rádöbbent, nem csak egy fél a mocskos, minden téren, hanem valahol mindkettőt érte folt, ahogy felcsapódott a sár.
De vajon tényleg így is van?
Valld be… mondd el mit jelentett ő neked?
Mély levegőt veszek. El akarom ezt neki mondani? El tudom egyáltalán mondani? Hisz a megfogalmazás még saját magam számára sem megy igazán. Hogy teljesítsek egy ilyen kérést…?
Márpedig  érzem, addig nem fog leszállni rólam, amíg meg nem kapja, amit akar. A gond csak ott van, hogy ez esetben örökké a nyakamon lesz.
S mintha kínozna. Mintha élvezné, folytatja.
Hátbadöfted… otthagytad, mint barátot. Pedig neki többet jelentettél.
Legszívesebben felüvöltenék, és zokogással vegyes nevetéssel nyögném ki, hogy igen pont ez [/i] volt a baj!
A védelmedre vágyott… összezavartad, elhagytad. Nyomós indokod volt… a védelmedre vágyott, a védelmedre. A bizalmadra…
A francba is!
Lehunyom a szemem, és előttem peregnek a képek… meg kellene szólalnom, de képtelennek érzem magam erre. Mintha ez a lány oly sokakkal együtt megint egy tőrt döfne belém, és készséggel csavargatná, holott közben mentegetőzve mondogatja, csak segíteni akar.
- Nem tudom elmondani… -
Összeszorítom a szám, az ajkamba harapok. Olyan erősen, hogy fel se tűnik ez a fájdalom. Mindössze a vér enyhe vasas ízért érzem meg a számban. Lehajolok a dobozért, a kezemben forgatom, ezzel is némi időt nyerve.
- Nem vagy ostoba. Sosem állítottam ezt. Csak… nem voltál ott. Nem tudod, nem láttad. Még én se tudom igazán, pedig velem történt mindez… -
Enyhe nevetésbe fúl el a mondatom, ahogy a hisztérikus fejfájás egyre jobban kezd gyötörni. Kezem a fejemhez emelem, egy percig szorítom rá, erősen lehunyt szemekkel. Persze, nem enyhül.
- Nézd, ha valaha is össze tudom foglalni, akkor sem itt és még inkább nem így. Ha tényleg kíváncsi vagy a történetemre, ami nem csak Benhez kötődik de hatással volt a vele való kapcsolatomra is, és sokkal mélyebbre nyúlik vissza, akkor keress meg. –
Felpillantok rá, keményen. Fáradt vagyok, és ezt most igazán neki köszönhetem.
- Ebben az esetben viszont légy pártatlan, ha tudsz. Mindössze erre kérlek. –
Na meg arra, hogy ne támadjon így le, mert ez azért elég vérlázító volt. Nem mintha zavarna, csak akivel ilyen dologról beszélnek, azt nem egy diákoktól zsúfolt helyen, és nem egy folyosó kellős közepén kellene. Ezt talán ő is beláthatja.
- Ezt pedig addig tartsd meg, kérlek. - nyújtom felé a dobozt. Jószándékkal, fehér zászlóként. Átmenetileg talán elástuk a csatabárdot, de hát ki tudja, mikor is lesz a következő menet.
Részemtől ezzel végeztünk. Várok még, hátha egyszerűen beleegyezik, vagy ha nem akkor kínomba már nem tudok mit csinálni. Egyszerűen és szimplán ott hagyom, hisz van még jobb dolgom is.
Naplózva


Dakota Bourgh-Barrow
Boszorkány
*****


az indiános lány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2013. 03. 16. - 16:21:11 »
0

Yvette Delacour

- Nem tudom elmondani…


- Akkor talán Te vagy az ostoba. –
Mondom mindenféle él nélkül, majd lenézek a felém nyújtott dobozra. De magam előtt összefűzött karjaimat nem mozdítom meg. – Ezt nem veszem el. Már mondtam. Te se akarhatod még egyszer a hátadba kapni. Másodjára erősebbet dobok. És… igenis ott voltam. Jelentéktelen vagyok a szemedben, nem láthattál, nem gondolhattad, hogy valaha számítani fogok. De már akkor is jó barátja voltam Bennek. Valaki, aki mindenféle érdekek nélkül, egyszerűen csak meghallgatta. És cserébe nem várt semmit. Mostanáig. Igen. Én elmerem mondani, mit is jelent nekem. Jelen pillanatban: Mindent, amire vágyok.
Csak légy őszinte önmagadhoz. Merd bevallani, mit is jelentett. És, ha tiszta fejjel, jó indokokkal és kellő alázattal közelítesz felé, talán meghallgat. Én ugyan nem tenném, de nem ő vagyok. És neki mást, többet jelentettél, mint, amit én valaha is fogok. Igen. Még azt is képes vagyok bevallani, hogy bár fényévek választanak el minket egymástól, és Ben életében is más helyet töltünk be, talán más-más időben, de attól még legyőztél. –
Hagyom elmenni. Nem érdekel. Újabb csata, újabb veszteség? Yvette Delacour mindig is szebb volt, és szebb is lesz nálam. Ha próbálkozik, erősen próbálkozik, talán Ben enged neki, és előröl, kezdhetik… vagy újra kezdhetik. Nem az én dolgom dönteni. - Viszont előre szólok, hogy én, nem akarlak a közelében tudni. Önmagad után, én leszek a legnagyobb ellenséged ebben az egész Ben cécóban.  

Szóval vértezd föl magad Haldokló Napsugár! Mert utállak. És bizony eljön az az idő, amikor rájössz, hogy én mennyit is érek…

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad
Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 04. 25. - 18:04:26
Az oldal 0.17 másodperc alatt készült el 35 lekéréssel.