A lim-lomos hely

[RavenÉlvezem ezt a kis társaságot, amit a Sors adott nekem, főleg, hogy ilyen helyes és jó fej sráccal keveredtem össze ezen az aprócska, ámde koszos helyen. Most azonban valahogy nem érdekel, hogy a drága ruhák koszosak lesznek, egyszerűen csak örülök, hogy tényleg kellemes társaságom van és persze az is, hogy egy ilyen frankó és izgalmakkal teli helyen. Hiszen biztos vagyok benne, hogy a rengeteg doboz, a sok-sok fiók és a magas szekrények mind-mind valamiféle varázslatokkal teli dolgot rejtenek. Talán még mumus is van itt, bár azokkal nem sűrűn futnék össze. Még soha nem találkoztam mumussal, így nem is tudom, hogy mivé is változna, hogyha szembe kerülne velem. Ezen még soha nem gondolkoztam, de nem is most fogom elkezdeni, ugyanis egy igazán jó kis társaságom van - mint azt már fentebb említette. Örülök, hogy Ravennek rémlik az Angel név, persze nem ő az egyetlen, elég sok embernek csillan fel a szeme itt a Roxfortban, hogyha meghallják ezt a nevet. Bár többségében a lányoknak, de úgy tűnik, hogy vannak még itt divatkedvelő fiúk, aminek persze csak örülök. Azonban Raven testhelyzete egy kisebb aggodalomra ad okot, hiszen elég instabilan ücsörög azokon a dobozokon, ezt be kell vallanom. És persze meg is jegyzem neki, hogyha nem vigyáz, akkor be fog borulni a dobozok mögé, amit azért sem szeretnék, mert akkor biztos, hogy elég sok port kavarna fel a srác, és az nem lenne jó egyikünknek sem. Szóba kerül persze az is, hogy miért is jöttem ide és utólag be kell vallanom, hogy nem a legjobb választ adtam. De a válaszomat követő bókra elmosolyodom.- Köszönöm szépen, de néha nem árt kicsit kiemelni a dolgokat. Persze, nem egy kiló alapozóra, púderre és szemhéjfestékre gondoltam, hanem csak néhány leheletnyi dologra, ami jobban kiemeli a szemet, vagy éppen a szájat. Apropó, te mit nézel meg először egy lányon? A szemét, vagy a száját? Esetleg mást? - teszek fel egy igen érdekes kérdést egy aprócska, huncut mosollyal az arcomon és kíváncsian, csillogó szemmel várom a választ, hogy vajon Raven a pasik melyik százalékába tartozik. Én a szemre tippelek, de persze ez csak tipp, az ő válasza lesz a mérvadó. Raven nem konkrét dolog miatt jött ebbe a kis helyiségbe, hanem egyszerűen csak egy kis nyugalmat keres.- Itt nyugalmat? Hát, az érdekes, mert itt szerintem minden van, csak nyugalom nem. Látod, rengeteg kacat, lim, meg lom és persze csalipálcák. - nevetem el magamat mosolyogva, végül lassan én is beljebb ásom magam a rengetegbe és egy nagyobb tükör előtt állok meg, ami le van takarva.- Szerinted, hogyha lerántom a leplet, akkor mit fogok látni? Magamat? Esetleg valami tükörbe zárt démont? - ötletelgetek vigyorogva, bár tudom, hogyha valami szörnyűséget látnék, akkor közel sem vigyorognék ennyire...]

Raven


Élvezem ezt a kis társaságot, amit a Sors adott nekem, főleg, hogy ilyen helyes és jó fej sráccal keveredtem össze ezen az aprócska, ámde koszos helyen. Most azonban valahogy nem érdekel, hogy a drága ruhák koszosak lesznek, egyszerűen csak örülök, hogy tényleg kellemes társaságom van és persze az is, hogy egy ilyen frankó és izgalmakkal teli helyen. Hiszen biztos vagyok benne, hogy a rengeteg doboz, a sok-sok fiók és a magas szekrények mind-mind valamiféle varázslatokkal teli dolgot rejtenek. Talán még mumus is van itt, bár azokkal nem sűrűn futnék össze. Még soha nem találkoztam mumussal, így nem is tudom, hogy mivé is változna, hogyha szembe kerülne velem. Ezen még soha nem gondolkoztam, de nem is most fogom elkezdeni, ugyanis egy igazán jó kis társaságom van - mint azt már fentebb említette. Örülök, hogy Ravennek rémlik az Angel név, persze nem ő az egyetlen, elég sok embernek csillan fel a szeme itt a Roxfortban, hogyha meghallják ezt a nevet. Bár többségében a lányoknak, de úgy tűnik, hogy vannak még itt divatkedvelő fiúk, aminek persze csak örülök. Azonban Raven testhelyzete egy kisebb aggodalomra ad okot, hiszen elég instabilan ücsörög azokon a dobozokon, ezt be kell vallanom. És persze meg is jegyzem neki, hogyha nem vigyáz, akkor be fog borulni a dobozok mögé, amit azért sem szeretnék, mert akkor biztos, hogy elég sok port kavarna fel a srác, és az nem lenne jó egyikünknek sem. Szóba kerül persze az is, hogy miért is jöttem ide és utólag be kell vallanom, hogy nem a legjobb választ adtam. De a válaszomat követő bókra elmosolyodom.
- Köszönöm szépen, de néha nem árt kicsit kiemelni a dolgokat. Persze, nem egy kiló alapozóra, púderre és szemhéjfestékre gondoltam, hanem csak néhány leheletnyi dologra, ami jobban kiemeli a szemet, vagy éppen a szájat. Apropó, te mit nézel meg először egy lányon? A szemét, vagy a száját? Esetleg mást? - teszek fel egy igen érdekes kérdést egy aprócska, huncut mosollyal az arcomon és kíváncsian, csillogó szemmel várom a választ, hogy vajon Raven a pasik melyik százalékába tartozik. Én a szemre tippelek, de persze ez csak tipp, az ő válasza lesz a mérvadó. Raven nem konkrét dolog miatt jött ebbe a kis helyiségbe, hanem egyszerűen csak egy kis nyugalmat keres.
- Itt nyugalmat? Hát, az érdekes, mert itt szerintem minden van, csak nyugalom nem. Látod, rengeteg kacat, lim, meg lom és persze csalipálcák. - nevetem el magamat mosolyogva, végül lassan én is beljebb ásom magam a rengetegbe és egy nagyobb tükör előtt állok meg, ami le van takarva.
- Szerinted, hogyha lerántom a leplet, akkor mit fogok látni? Magamat? Esetleg valami tükörbe zárt démont? - ötletelgetek vigyorogva, bár tudom, hogyha valami szörnyűséget látnék, akkor közel sem vigyorognék ennyire...

Sötétség ereszkedett már a Roxfort egészére, minden szegletére és nem tölti be más a teret csak az a moraj, amit a szunnyadó élet ad ki magából megfűszerezve a néha felcsendülő kongással, amit a toronyóra áraszt magából, hogy mindenki számára figyelmeztetőül hasson.
Valaki épp álomra hajtja fejét, pulzusa lelassul és lassan az álmok világába kerül. De milyen álmokéba? Biztos vagyok benne, hogy abban nem lehet semmi boldog, szép vagy fényes, hisz az álom belsőnk legmélyebb szava, olykor félelmet kapunk tőle, olykor bátorságot merítünk belőle. Valaki sír a párnájába temetve fejét, hogy megnyugtassa magát és túllépjen a borzalmon, amit aznap átélt. Hisz mindenki számára teher az, ha vétkezik, ha olyan cselekedeteket kényszerítenek rá, amit még legrosszabb rémálmában sem tenne meg. Ki akarna főbenjáró átkot használni, csak azért mert azok az együgyű halálfalók megparancsolták neki? S vajon ki akarna a pálca kereszttüzében állni, hogy elszenvedje a kárt, átélje a fájdalmat? Nehéz embernek lenni az embertelenségben, nehéz győztesnek lenni a veszteségben, s mégis muszáj tovább mennünk, muszáj felállnunk, muszáj új napot kezdenünk, muszáj bíznunk.
Mindannyiunknak. A reszkető elsősöknek, a megrendült hitű Roxfortosoknak, a megtépázott varázslótársadalomnak, még annak az aljadék talpnyaló bandának is, akik körülöttünk szítják a tüzet, ami ha felcsap, a háború felemészt mindent. Itt járnak. Itt járnak köztünk. A kastélyban, s éjnek évadján arra áhítanak, hogy elkapjanak minket. Hogy összeroppantsanak minket. Hogy a föld alá temessenek minket. Minket üldözötteket, lázadókat, szökevényeket.
S még akkor is minden egyes nap felkel, s minden egyes napnak meg kell adnunk az értelmét, még akkor is ha az életünkkel kell játszanunk. Sosem szabad feladni, sosem szabad megtorpanni, mert minden nap egy új veszély, s azon túl egy új lehetőség. Még akkor is ha az a lehetőség parányi. Épp olyan parányi, mint a cetli, amit tegnap kaptam, s mégis nagynak tűnt a szememben. Egy nagy reménynek. Reménynek arra, hogy új információhoz jussak, mely lehet, hogy sorsdöntő, de még ha nem is, legalább tudom, hogy nem adtam fel és megpróbálok kitörni a tehetetlenségből, megpróbálok harcolni, még ha az én erőm elenyésző is ebben a háborúban.

Szerda. 11:50. Lim-lomos szoba.
Maggie

S annak rendje módja szerint itt vagyok. Várok, még akkor is ha épp a végzetemre várok, hogy feltűnjön egy csuklyás alak a semmiből, vagy egy talpnyaló prefektus. Akkor azonban végem.
A sötétségből félszegen megjelenik egy alak. Lassan végigpásztázom és csak reménykedem, hogy ő az, akire várok. Bízom. Reménykedem, mert már csak ez maradt nekem.
- Maggie?

Túl sok idő telt el azóta, hogy látta eltűnni barátait, túl hosszú idő telt el ahhoz , hogy ne hiányozzanak neki legkedvesebb barátnői, akikről ezekben a baljós pillanatokban mit sem tudott. Miközben az óráira készült, vagy épp professzorait hallgatta, amint élvezettel oktatták az általuk tanított tárgyakat, gyakran gondolt arra, hogy vajon mit csinálhatnak Ők? Szökevény társai vajon merre bújkálhatnak, kell-e félniük, veszélyben vannak-e, mire gondolhatnak, mit csinálhatnak éppen? Van fedél a fejük felett, nem leselkedik rájuk Halálfaló valamelyik sötét sikátorban? Ehhez hasonló gondolatok többször is átfutottak a fejében, néha az órai anyagra sem tudott koncentrálni, de mindig sikerült kimagyaráznia valami egyszerű bugyutasággal, amin jobb esetben csak mosolyogtak tanárai, diáktársai. Inkább mondta, hogy émelyeg az édességtől, mit korábban fogyasztott, vagy csak kedvenc regényének részletei jutottak eszébe, mint sem bevallotta volna, hogy barátaiért aggódik, s az életüket félti. Ezekben a napokban, hetekben még csak arra sem volt esélye, hogy kimenjen a Roxfortból és találkozhasson velük, de túlságosan nagy kényszert érzett, hogy legalább az egyikükkel felvegye a kapcsolatot, főleg azután, hogy néhány információ birtokába jutott. Még aznap este el is küldött egy baglyot egyik legkedvesebb barátnőjének, Angelanak, de az üzenet aljára csak egy keresztnevet írt, hogy ha esetleg valaki megszerezné az üzenetet, véletlenül se tudja, ki küldhette azt.
Egy nap telt el, hosszas várakozás, legalábbis annak tűnt, Maggie várta a pillanatot, hogy találkozhasson végre a barátnőjével, már el is indult a lim-lomos helyiség felé, a megbeszélt találka helyszínre, s valószínűleg oda is ért volna időben, ha útközben nem állítja meg egy szemtelen alak. Mély lélegzetet vett, tekintete szikrázott, ahogyan sötét íriszeit a magas, széles vállú és piszok jóképű Willre emelte. Magában már többször is elátkozta a fiút, amiért olyan jóvágású és helyes, hogy képes volt annak idején elcsábítani őt.
- Bármit is akarsz, nem érdekel, dolgom van. - Ridegen közölte a fiúval, kezeit ösztönösen vonta össze mellkasa előtt, mintha csak attól tartana, hogy újra sebezhetővé válna, tekintetét pedig a folyosó végére vezette, ezzel is jelezve, hogy neki halaszthatatlan dolga van.
- Várj már - A kéz, melynek érintése régen kellemes érzéseket ébresztett Maggieben, most inkább csak a menekülési kényszert növelte benne, szúrós pillantása megakadt a fiú kézfején.
- Vedd le rólam a kezed! - Sajátjával le is söpörte Willét, majd egy lépéssel hátrébb araszolt.
- Ejj de durci ma valaki. Nos, ne aggódj, eszem ágában sincs megzavarni az esti programodban, bár nem hinném, hogy randira sietsz, de..szóval, csak érdeklődnék, hogy a húgod merre van, mert egész nap nem találom. - Ezt a pofátlanságot is csak Ő engedhette meg magának, Maggie megfeszült ,s erős késztetést érzett arra, hogy pofon vágja a fiút.
- Szállj le a húgomról, ő nem játékszer, keress magadnak mást. Nem fogom hagyni, hogy Ellievel szórakozz. - Fogai közt sziszegte oda a mardekáros fiúnak, aki láthatóan kiválóan érezte magát, még a háborús időkben is. Látszott rajta, honnan pottyant a földre.
- Cöhh..p***csa - Morrant fel a fiú, de ezt már csak Maggie hátával közölhette, ugyanis a lány úgy robbant ki álló helyéből, mintha csúzliból lőtték volna ki. Elviharzott, már csak azért is, hogy lecsillapodhassanak kedélyei és ne akarja pálcáját előkapva megátkozni a fiút. Sebes léptekkel közelített a Lim-Lomos helyiség felé, odaérve körbepillantott, hogy nem-e lát nem kívánatos személyt a folyosón, majd óvatosan lenyomta a kilincset, belépett az ajtón és behúzta maga mögött azt.
- Ne haragudj, késtem. - Mondta kissé nyugodtabban, s közelebb lépdelve már az arca is feltűnhetett Angela előtt.
- Szia - Látva a lányt , megfordult a fejében, hogy magához ölelje kedves barátnőjét, de aztán ezt a gondolatot is elvetette, hisz sosem volt ölelkezős fajta, főleg azóta nem, hogy elveszítette az édesanyját. Ellenben, ha őt megölelték, akkor visszaölelt.
- Köszönöm hogy eljöttél, minden rendben van veled, veletek? Mesélj! - Ült le barátnője mellé, közben abban reménykedett, hogy senki nem fog rájuk nyitni ilyen késői órán a lim lomos helyiségben.

Egy háborúban nem létezik tökéletes lépés, kiváló haditechnika, mert amondó vagyok, hogy az egész csak egy elcseszett szerencsejáték. Vagy helyes a válaszod, vagy nem, vagy jó helyen vagy, vagy nem, vagy a megfelelő emberben bízol, vagy nem, vagy túléled, vagy nem. Nincs túl sok választásod, lehetőséged. S ez egy kicsit Hamlet szindrómává változtatja a helyzetet: Lenni vagy Nem lenni? Nos, ez valóban egy jó kérdés.
- Drága, Maggie! – suttogom kellemes hangszínen, ami kifejezetten magában foglalja, mindazon érzéseket, amik rám törnek. Így az aggodalmat, a hiányt, a rettegést, a közös szép emlékeket. Azonnal átölelem a lányt, még ha tudom is azt, hogy mennyire távolságtartó. Ez a vonás leginkább a mardekárosokra és a hollóhátasokra jellemző. Egyeseket ez kifejezetten érdekessé tesz, egyeseket pedig elkényeztetett ficsúrként tüntet fel. Nos, Maggie egyértelműen az előző csoportba tartozik s bármennyire volt már 11 évesen is makacs és rideg, mégis a várfalakon túl egy nagyon kedves, őszinte lányt ismertem meg benne, s talán épp ezért lett a barátságunk ennyire kitartó.
Sokan fordultak ellenem, olyanok, akiket jó barátaimnak hittem, épp ezért jó érezni azt, hogy vannak még akikben bízhatok, akik nem árulnak el. Habár, ez a veszély mindig fenn áll. Próbáltak már tőrbe csalni, elkapni ezek a bizonyos barátok, épp ezért a létezésem rizikófaktora a duplájára nőtt, azonban Maggsről életemben még csak gondolni sem merném, hogy becsapna.
Leülünk, s habár majdnem úgy fogalmaztam, hogy kényelmes elhelyezkedtünk ez utóbbi nem lenne igaz. Én inkább úgy foglalok helyet, hogy bármelyik pillanatban felpattanhassak, ha netán védekeznünk kell, s meg sem lepődnék, ha valóban erre kerülne a sor és bajba keverednénk.
- Nincs sok időnk, maximum negyed óránk, mert éjfél után nem sokkal el kell mennem, ha időbe vissza akarok érni és neked is biztonságosabb, ha az óra moraja alatt sikerül visszajutnod a klubhelyiségbe, így elkerülve azt, hogy netán zajt csapj, mert az óra, úgyis túlharsog – mosolygok, miközben elmagyarázom a nem túl komplikált haditervemet. – Egyébként pedig köszönöm jól vagyok. Már amennyire ilyenkor jól lehet az ember. Szinte az egész családom üldözött és ott van a bátyám – morcosan összehúzom a szemöldököm -, aki halálfalónak állt. Minden nap egy reménytelenség és mégis túl kell ezt élnünk és porba tiporni ezeket a nyomorultakat – hangom érzelmetlenné, komollyá válik. – És veled mi újság? Hogy vagy? Nektek sem lehet könnyebb. Mi félünk, hogy elkapnak, ti pedig rettegtek, nehogy célponttá váljatok, gondolom én – a mondandóm végén picit elmosolyodok, bátorítóul.
Nem könnyű sem lázadni, sem megtűrni a nyomást, amit a halálfalók gyakorolnak rajtuk, rajtunk. Végtére is, mindannyian tűrünk, a különbség csupán annyi, hogy aki szökevénynek áll nem csak a véleményét vállalja fel, hanem annak következményeit is. Azonban ettől még mi nem vagyunk többek, vagy jobbak, mert mi is csak áldozatok vagyunk. Áldozatai egy olyan fekete mágusnak, aki ugyanolyan, mint mi, csupán képtelen kontrollálni önmagában a gonoszt, ehelyett inkább hagyja, hogy az irányítsa őt.

Amint meglátta Angelát, azonnal apró mosoly ült ki ajkaira, éppen csak jelezve barátnője felé azt, hogy örül a találkozásnak. Sosem volt ujjongó, sikongatva karokba boruló lány, Maggiet általában a visszafogottság jellemezte és egy halvány mosoly, ennél több nem.
- Sajnos csak ilyen kevés, pedig rég nem láttuk már egymást. Úgy hiányoztál és a többiek is, olyan távol vagytok. - Sóhaj hagyta el Magg ajkait, arcát szomorúság szőtte át, egyik kezével gyorsan megigazgatta a hajszálait, hogy továbbra is rendezettnek tűnjön, s ne látszódjon az, hogy bármi is megingathatja őt.
- Úgy lesz, ne aggódj! Már tudom is, hogyan járok túl a prefektusok eszén. - Biztatta barátnőjét, hogy ne legyen olyan aggodalmas, bár lelke mélyén ő is félt, aggódott azért, hogy mi lesz, ha egy szökevénnyel találják együtt. Nem tudná kimagyarázni, ezzel veszélybe keverné saját magát, a húgát, de talán még az apját is. Ahogy ezekre gondolt, hirtelen a gyomra diónyivá szűkült, de aggodalmát nem akarta barátnőjével is megosztani, épp elég volt neki az, hogy beosont az iskolába, mikor mindenhol nyüzsögnek a halálfalók és azok pártolói.
- Remélem, hogy hamarosan megoldódik a helyzet, rossz abban a tudatban élni, hogy üldöznek titeket és a bátyád...sajnálom. - Sóhaj hagyta el Maggie ajkait, mert átérezte Angela helyzetét, ő sem örült volna, he ezekben az időkben nem tart össze a családja, s ami azt illeti, náluk is kezdett szétszakadni a család.
- A húgom, Ellie is elkezdett feléjük kacsintgatni, ő vígan éli itt az életét, kezdek érte aggódni, nem akarom, hogy rossz kezekbe keveredjen. Ő nem ilyen, csak .. egyszerűen csak meg van zuhanva. - Mesélte némi gondolkodás után.
- Elvagyok. - Körbepillantott, nem-e fülel valaki, majd ahogy meggyőződött arról, hogy minden biztonságos, közelebb hajolt és egész halkan beszélt.
- Próbálok színlelni, nem kötekszem, mindent megteszek, amit kérnek, nem húzom a számat semmilyen kérésre, beolvadok. De mi mást tehetnék? A szökés értelmét nem látom, mert úgyis tudom, hogy azt a húgomon, vagy az apámon vernék le. Megtalálnák őket, akár még az életükkel is zsarolhatnának, ki tudja? Én ezt nem kockáztathatom meg, inkább elfogadom a helyzetet. - Sóhaj hagyta el ajkait ismét.
- Nem tudom, mennyit tudsz arról, ami itt folyik, de akik maradtak, azokat igyekeznek átnevelni. Nagyon szigorúan fognak minket, az iskolát el sem hagyhatjuk, és elvileg nem érintkezhetnénk senkivel. Nem tudom, meddig fog ez tartani. - Vállát megvonta, majd leengedte és Angelára pillantott.
- Mond csak Angela, van értelme a szökésnek? Mi a helyzet odakint, van valami megoldás, vagy ez örökké így marad?- Kíváncsiság hajtotta őt, tudni akarta, mire számíthat, hogyan alakul majd a jövő.
// elnézést, hogy megvárakoztattalak//

[Remélem nincs semmi baj.]

Ted テッド

Elérkezett a huszonkettedik nap. Hosszú, feszített figyelemmel és kitartó munkával töltött idő, nap-nap után, néha még éjszaka is. És persze még hosszabbnak tűnik így, hogy csak a végén láthatják az eredményt. Az időzítés kiváló, eddig minden a terv szerint haladt. Eddig. Miyuu erősen reménykedett benne, hogy továbbra se csúszik be semmi hiba, előre nem látott akadály a lassan egy hónapja tartó műveletbe. Borzasztó lenne elölről kezdeni. Olyan régen határozták már el Ted-del a Roxmorts-i kiruccanást, hogy pontosan meg se tudta volna mondani, mennyi idő telt el azóta. Sokáig tanakodtak, sok utat megpróbáltak, de eddig egyszer se jártak sikerrel. A mugli-születésűeknek nem voltak jogaik. Ez idáig fel se tűnt neki, csak most, hogy szertett volna élni egy picit, azt tenni, amit mindenki más az ő korában. Ha jobban belegondolt, bármennyire is szép és jó itt: jelen helyzetben inkább rab volt a Roxfort-ban, mint egyszerű diák. És még ez nem is lett volna baj, már megszokta. Élete során fel kellett adnia sok mindent, és más esetben talán erről is könnyen lemondana. De most nem tehette! Úgy érezte, akkor nem marad már semmi. Nem lenne miért tovább küzdenie.

Miyuu az órájára pillantott, majd a sarokban álló kis rézüstre meredt. A Százfűlé főzet készítése lassan elérte az utolsó stádiumot. Hajnali ötkor fedte le a bájitalt, már csak fél óra volt hátra addig, hogy beleszórhassa az utolsó kaparókanálnyi Juharfa fátyolkát. Az óra tíz-harmincat mutatott. A tanárok és a felsőbb éves diákok többsége Asztronómia órán ült, a csillagvizsgálóban. Fontos volt az időzítés, olyan napot kellett választani a bájital befejezéséhez, amikor a prefektusok és bárki, aki ellenőrizhetné őket, valami másra figyel. A teljes holdfogyatkozás így pont kapóra jött. Miyuu úgy rendezte, hogy egész nap fáradtnak és levertnek tűnjön. Ezt könnyű volt kivitelezni: egyrészt napok óta alig aludt a fátyolka párolása miatt, másrészt egyszerűen nem vette be a reggeli gyógyszereit. Már késő délután bebújt az ágyba, és úgy tett, mint aki alszik. Csak este mászott elő, amikor a szobatársai már régen aludtak. Kitömte az ágyát, elrendezte a párnáit úgy, mintha még mindig a takaró alatt aludna, majd kilopózott a hálókörletből.

A folyosók teljesen kihaltak voltak, könnyű volt eljutni a félreeső titkos kis szobájukba, ahol estéről-estére a nagy hadműveletet végezték. És most is itt van, és várja Ted-et. A keskeny kis szuterén ablakból még látni lehetett a holdat és az óriási árnyékot, ami lassan teljesen eltakarta a fényes korongot. A szobában csupán egyetlen gyertya pislákolt a zongorára helyezett kis tartóban. Sose mertek többet meggyújtani, nem akarták, hogy kintről a fényt észrevegyék. Pedig amúgy se járt erre senki. Valaha Frics használhatta a helységet raktárként, tele volt régi bútorokkal, használhatatlan lomokkal. A nagy szekrényt, és két kanapét betoltak Ted-del az ajtó elé, hogyha bejön valaki, úgy tűnjön a terem zsúfolásig van, így nem is érdemes bejönni. Egyetlen heverőt és két fotelt tartottak csak meg, tolták félre az egyik sarokba, és egy kacska lábú asztalt, az Átváltoztatástan haladóknak című könyv egy régebbi kiadásával kitámasztva. Itt üldögéltek, amíg várták, hogy a főzet rotyogjon. Itt tanultak órák után, ha nem kellett hozzá a könyvtár, és itt uzsonnáztak, ha az óratorony valamiért zárva volt.

Ám a kedvenc bútordarab mégis egy régi, lelakott zongora volt. Mostanra újra hangolták és szépen letakarították. Sokat ültek mellette, amikor épp nem volt más dolguk. Eleinte csak Miyuu játszott rajta: Schubert-et, vagy Ravel-től a Lúdanyó meséit. Néha pedig csak behunyta a szemeit, pár percig hallgatott, végül azt játszotta, ami éppen az eszébe jutott. Olyan dallamokat, amiket kiskorában hallhatott, vagy egyszerűen csak álmodott róluk. Nagyon szerette a zenét, amikor zongorázhatott úgy érezte, nem történhet semmi baj. Később Ted is csatlakozott: bár ő inkább csak kalapált a húrokon. Aztán amikor szereztek pár kezdő kottát, szép lassan ő is csiszolódott. Sorban tanulták, az egyszerűbb, rövidebb dallamokat. Ám Ted még nem volt itt, valószínűleg feltartották, lehet el kellett rejtőznie valaki elől a folyosón.

~ Remélem nincs semmi baj. ~ szorította össze ajkait a lány.

A zongora billentyűin pihenő ujjai most önkéntelenül is ökölbe szorultak. A hangszer fájdalmasan döndült fel az apró kezek súlya alatt, Miyuu pedig rémülten rántotta el ökleit a zaj forrásától. Az ujjain látta, hogy megint remegnek, mintha csak fázna. Ez az önkéntelen mozdulat egyre gyakrabban jött elő, ő pedig képtelen volt befolyásolni. Mi lesz így? Mi lesz így vele? Ha zongorázni se tud majd… Mélyet sóhajtott, majd behunyta szemeit, igyekezett nyugalmat erőltetni magára: hátha nem az ataxia az oka, és csak az idegesség teszi ezt vele. Ujjait lassan megmozgatta a billentyűk fölött. Nem látta, de érezte, hogy az idegek végül engedelmeskednek. Mély levegőt vett, próbált nem gondolkozni: csak játszani, csak érezni és semmiről se tudni. A zongora most már nem jajgatott, csupán dalolta, ami a lánynak épp az eszébe jutott, Miyuu pedig halkan dúdolt hozzá. Mert ha már ő maga nem járhatott, nem táncolhatott, így legalább gondolatban megtehette…

[Miyuu 美優]

Miyuu 美優

Azt hittem már sosem jön el a mai nap. Ahogy közeledett lettem egyre türelmetlenebb és türelmetlenebb… féltem a kudarctól, attól, hogy a végére lebukunk, vagy egész egyszerűen csak attól, hogy nem sikerül a főzet. Persze tudtam, hogy kvázi minden a bájitalfőzési képességeinken múlik… és a saját kvalitásomat ismerve, pont emiatt indultunk eleve hátrányból. Ha pontosan akarok fogalmazni, inkább hátráltató tényező voltam Miyuu számára, mint segítség. Az elmúlt hetekben mindent megtettem, hogy ne így legyen… és az eddigi négy év alatt összesen nem bújtam annyit a könyveket és figyeltem oda az órákon, mint most.

Felváltva lógtunk el ha kellett, hogy ellenőrizhessük a fátyolkát, minden rendben van –e a szobában eldugott üsttel. Ó a szoba… nem is tudom Miyuu honnan hallott erről a helyről, de mintha egyenesen csak nekünk találták volna ki. Aki tud a létezéséről csak raktárnak, szemétdombnak, lim-lomos helynek hívja… ám nekünk ez most maga a paradicsom. Az első napok csak a pakolással teltek. Nem volt könnyű mire átrendeztem a helyiséget, de mindenképp megérte. Az egyik sarkot majdhogynem otthonosan berendeztük magunknak, egy heverő, két fotel és egy régi zongora társaságában. A maradék bútor hegyet az ajtó felé-köré csoportosítottuk, hogy megnehezítsük a bejutást. Letört ajtajú szekrények, kiszakadt kanapék álltak sorfalat, és labirintusként kellett átcsusszanni közöttük, hogy a terem elzárt szegletébe juthassunk, de sebaj, nekünk megérte. Kalandos volt a mindennapi bejutás, és? Nem probléma.

Ez alatt a pár hét alatt még a leckeírást is imádtam, hiszen rengeteg idő tölthettem ezzel a csodálatos lánnyal. Már akkor is boldogság járta át bolond lelkemet, ha csak őt néztem, ahogyan a másnapi beadandót készíti… néha magáról megfeledkezve dúdol az üstkavargatás közben… és ahogyan zongorán játszik? Leírhatatlan. Jómagam sosem rajongtam a komoly zenéért, ám ő megszerettette velem. Nagy nehezen behangoltuk a régi zongorát, és azt hiszem ennél jobb dolog nem is történhetett volna. Mindennap mutatott valamilyen általa ismert darabot, imádtam őt nézni és hallgatni. Teljesen felszabadult játék közben, és én csak csodáltam őt. Aztán persze felajánlotta, hogy megtanít egy-két egyszerű fogásra… istenem, de suta voltam. Teljesen más, mint gitározni… jó, abban sem vagyok profi, de mindenképp több tapasztalatom van, mint egy billentyűs hangszerrel. Sokat bénáztam, ám tanárnőm kedves, türelmes és kitartó volt… így kezdeti kétbalkezességem lassan átformálódott.

Ha nem sikerülne a főzet, már ezek miatt megérte. Az a rengeteg dolog, amit együtt átéltünk, átizgultunk emiatt mind-mind pótolhatatlan élmény. De, kicsire nem adunk. Igenis sikerülnie kell, hisz mindketten annyira várjuk már. Ha át kell hágjuk az iskola vagy a minisztérium szabályait, ám legyen.

És végre itt van hát, beköszöntött az éjszaka és az Asztronómia… megbeszéltük, hogy mindketten ellógunk. A teljes holdfogyatkozás tökéletes elterelés lesz, mindenki arra figyel, mi pedig nyugodtan elslisszanhatunk. Miyuu betegnek tettette magát, jómagam is borzalmas gyomorbántalmakra hivatkozva feküdtem korán az ágyba, hogy aztán fekhelyemet kitömve, saját magam egy plusz párnával és takaróval imitálva kiosonhassak a Griffendél toronyból. Annyi minden járt a fejemben, miközben a sötét folyosókon osontam. Lassan egy hónapja, hogy majdnem ugyanígy tilosban jártam, és kifosztottam a Bájitaltan szertárat, és ott tényleg majdnem megütöttem a bokámat. Még ma is beleborzongok, ha a lépcső alatt eltöltött örökkévalóságra gondolok.

~ Mit meg nem teszek ezért a lányért… de ma nem lesz semmi baj, csak a prefektusokat és Fricset kell elkerüljem. ~

Csak mosolygok magamban, ahogy árnyékból árnyékba suhanok a folyosón. Kezem a talárom alá rejtett vörös rózsára siklik, hogy megbizonyosodjak, megvan e még. Délután szereztem a Merlin szobor kertjéből, azóta rejtegettem. Jobb ötlet híján nedves zsebkendőbe csavartam a levágott szárát, nem is tudom honnan jött az okosság… valahol biztosan olvastam. De lényeg a lényeg bevált, és majdhogynem ugyanazzal a pompával kérkedett szirmai vérvörösével, mintha még mindig a kertben virágozna. Ám ekkor lépteket és nyávogást hallok…

~ A francba, a francba, a francba! Biztosan Frics az! Nem hiába mondják, hogy emlegetett gondnok hamar megjelenik. Kellett nekem az ördögöt festeni a falra, és most tessék… ~

Sietve húzódok fedezékbe, a Sötét Varázslatok Kivédése tanterem pont kapóra jön. Elbújok az üres és sötét szobában, majd lélegzet visszafojtva várom, hogy a kotnyeles, mindig a legrosszabb időben és helyen feltűnő, még élő iskolai szellem tovább vonuljon a szőrös szörnyetege kíséretében.

A falhoz lapulva a percek újra óráknak tűnnek, a szívem őrült tempóban zakatol, és úgy érzem magam, mintha egy rakás dementor kergetett volna végig a kinti birtokon. Mikor végre úgy érzem tiszta a levegő, és szabad a pálya kilesek a folyosóra, ami újra ugyanolyan sötét és elhagyatott, mint hosszú percekkel ezelőtt volt.

~ Pompás, elkéstem… Szegény Miyuu már biztosan halálra aggódja magát. ~

Megszaporázom lépteimet, és a hátralévő távolságot már jóval tempósabban teszem meg. Szerencsém van, Frics úgy néz ki másfelé kószál, így további bonyodalom nélkül érkezem meg végre a terem ajtajához. Nyugtatom háborgó szívem, nagyokat lélegzem. Mindig olyan nehezen tudom kontrollálni az érzéseimet mielőtt Vele találkozom. Érzem az izgatottságot, olyan vagyok, mint egy gyerek, aki a születésnapjára készül, akár még madarat is lehetne fogatni velem. És mindezek mellett persze tudom, mennyi minden függ a mai estétől, hisz kész lesz a főzet.

~ Vajon minden rendben lesz? Féltem őt, hisz nem nekem kell meginnom ezt a borzalmat… el sem tudom képzelni, mennyire retteghet. Tudom milyen félénk, hogy akár egyetlen apróság miatt mennyit képes aggódni, de minden más eltörpül emellett. Próbál erős lenni, és nem mutatni a kétségeit, félelmeit… de ismerem már, itt a Roxfortban talán mindenkinél jobban. Remélem meg tudom nyugtatni, támaszt tudok nyújtani, hogy engedjen a benne megbúvó szorongás… és ha vége ennek az egésznek végre kipihenheti magát. Oroszlánrészt vállalt az akcióban, és látom rajta mennyire kimerült… a szokásosnál is jobban. Néha tényleg kételkedem benne, hogy megéri e ez az egész. ~

Aztán csak megrázom a fejem, nem állhatok az ajtó előtt egész este, így óvatosan - hogy minél kevesebb hangot adjon - lenyomom a kilincset. Zongoraszó, és halk dúdolás az mi azonnal elér hozzám… és én csak mosolygok, mint mindig, amikor játszani hallom. Nem tudom miért, egyszerűen így van. Ahogy nyitottam, ugyanolyan odafigyeléssel zárom magam mögött a bejáratot… nem akarom megzavarni. Majdhogynem lábujjhegyen osonok át a bútorok labirintusán, és egy pillanatra megállok, amikor végre megpillantom. Magába feledkezve játszik, azt hiszem ezt a darabot még nem hallottam tőle. Nagyot nyelek, majd előhalászom a rózsát, és megfosztom az eddig körbecsavart zsebkendőtől, hogy immár feladatát teljesítvén a talárom zsebébe tömjem.

Halkan mögé osonok, bal kezemmel a vállát érintem, míg jobbal fölötte elnyúlva a zongorára helyezem az eddig vigyázott virágot.

- Ne haragudj, hogy megzavarlak, és hogy elkéstem… – kezdek halkan a mondandómba – Frics és a macskája feltartottak. Hoztam neked rózsát – mondom esetlenül, és érzem zavarban vagyok, az arcom pedig kipirult. És nem, nem azért hoztam virágot mert késtem, akarom mondani elterveztem volna, hogy elkésem – magyarázkodom még mielőtt megszólalhatna – még délután szedtem… de azt hiszem jobb, ha most inkább elhallgatok, mielőtt még több hülyeséget hordok össze lányos zavaromban.

Fogalmam sincs, hogy ezt miért tettem. Miyuu közelében gyakran beszélek hülyeséget, és még én is meglepődöm magamon, hogy néha mennyire bugyután tudok viselkedni. Majd, ha engedi öleléssel és egy puszival az arcára köszöntöm.

- Régóta vártál rám?

Ted テッド

Miyuu gondolatban valahol teljesen máshol járt. Nem volt benne biztos, hogy hol hallotta a dalt, amit a zongorán játszott, vagy éppen kitől. Talán az első darabok közt lehetett, amit még a nagymamája tanított neki. Nem volt több akkor hat-hét évesnél, így abban se volt biztos, hogy eredetileg is így hangzott-e. Sőt, a dallam, amit dúdolt, lehet még csak nem is hozzá tartozott. Obaasan énekelgette főzés közben, vagy mikor a kertben gyomlált. Régen volt. De ha Miyuu ezt a dalt játszhatta, és dúdolhatott hozzá, jóleső melegség járta át a kislány szívét. Mintha még most is a napsütötte Okinawán szaladgálhatna, pancsolhatna a vízben, vagy ölelgethetné a nagyi tarka cicáit. Akkoriban nagyon boldog volt. Amikor pedig gondtalanok vagyunk, igazán fel se tűnik, mennyire szép is minden. Természetesnek érezzük a boldogságot. Csak jóval később, ha visszagondolunk a régi szép időkre, szomorodunk el amiatt, hogy ez is elmúlt.

Csukott szemhéjai mögött még mindig a napsütést látta, pedig lelke mélyén tudta, hogy csak a gyertya fénye pislákol előtte. A dúdolás abbamaradt, az utolsó pár billentyűt is lenyomta a zongorán. A záróakkord még sokáig visszhangzott a teremben, ám végül ezt is elnyomta az éjszaka csendje. Miyuu pedig újra ott ült a sötét szobában, egyedül: vagy legalábbis ő ezt gondolta. Aztán valaki megérintette a vállát. A lány szíve nagyot dobbant, szeme kipattant, és rémülten meredt a zongorára. Egy pillanatig azt hitte, lebukott. Talán kihallatszódott a játék és Frics, vagy valamelyik prefektus meghallotta. Esetleg csak benéztek járőrözés közben, bár a zár rossz volt, és csak egy bizonyos szögből lehetett lenyomni a kilincset. Ráadásul Ted-del többször is tesztelték, és az ajtón kívülre nem hallatszott át egy pisszenés se. Annyira hangos pedig a zongora sem volt, hogy a torlaszokon és a vastag kőfalakon túl meghallják. Ennek ellenére Miyuu most mégsem mert megszólalni, de még sikítani se. Csak mikor egy vérvörös rózsa jelent meg látóterében, és Ted megszólalt, hagyta el ajkait a megkönnyebbült sóhaj. Hallotta ugyan, de nem igazán fogta fel, mit mond a másik. Csak a szíve zakatolt, verdeste szinte a dobhártyáját, miközben a kezdeti pánik nehezen fékezhető örömbe és megkönnyebbülésbe csapott át. Ted megölelte, és megpuszilta, ahogy mindig, amikor mások nem látták. És a lány végre tudomásul vette: nem történt semmi baj, nem kapták el se őt, se Ted-et.

-   Teddo-kun… - sóhajtotta, majd felállt ültéből, és óvatosan megfordult vigyázva, nehogy elessen.

Nem nézett fel, a hangjából biztosan tudta, ki az. Csak szótlanul átölelte barátját. Kívülről nem sírt, nem akarta, hogy Ted megtudja, mennyire aggódott érte. De úgy érezte, ha a fiú pár perccel később érkezik, nem tudta volna megállítani a könnyeit. Ám most csak kapaszkodott belé, és közben maga se tudta megmondani, miért nem tudja elengedni. Mert ha ezt tehette úgy érezte, biztonságban van, hogy minden rendben és nem történhet semmi baj. És ha egyszer visszaemlékezhet a „régi szép időkre” bizonyára ez a pillanat fog az eszébe jutni. Ez és az összes többi alkalom, amikor érezhette az illatát, a melegséget, amivel Ted átöleli, a szívdobogását, ami szebben szólt, mint a zongora húrjai.

-   Arigatou… - suttogta – Köszönöm ezt a szép virágot.

Mosolygott, de nem mert a fiúra nézni. Írisze körül az arany karikák most kontrasztosabbak voltak, mint az utóbbi időben bármikor. Arca sápadt és beesett, az esti gyógyszer még nem hatott rendesen. Könnyű volt a szobatársaival elhitetni, mennyire rosszul van, de Ted-et semmiképpen sem akarta megijeszteni. Így csak lehajtott fejjel meredt a padlóra, majd hogy ne legyen túl feltűnő, a virág felé lesett. Elengedte a fiút, majd pár lépést tett az egyik ajtóhoz tolt szekrény felé. Azt a néhány hasznosnak tűnő kacatot tette ide, amit még a gondnok hajigált be a bútorokkal együtt. Persze azóta bővült a repertoár, mindig itt felejtett még valamit: csészéket, tányérokat, egy kis elemmel működő kazettás magnót… hozta az olyan dolgokat, amik túl „mugliszagúak” voltak a varázslók szemében. Elővett egy hosszúkás poharat, majd megtapogatva a talárja zsebeit, előhúzta a pálcáját és a rögtönzött vázára mutatott.

-   Aguamenti! – mondta, mire a pohár megtelt vízzel, ő pedig lassan visszabukdácsolt vele a zongora mellé. Nem sok kellett hozzá, hogy menet közben ki ne öntse, de végül a virág szerencsésen a „vázába”, azzal pedig a zongora tetejére került. – Nagyon szép… pedig nincs is szülinapom! Majd csak nyáron. Mindig megünnepeljük a kórházban: nem olyan, mint egy igazi buli, de jól szoktunk szórakozni. Remélem, te is eljössz! Anya óriási tortát szokott hozni, biztos jutna neked is egy szelet…. na jó, talán kettő.

Közben visszaült a kis padra a billentyűk elé, és megveregette maga mellett a szabad helyet. Ha a fiú is leült, kissé megemelkedve előre dől, és magához húzza a zongora tetején felejtett narancssárga irattartót, amiben a kottákat szokta magával hozni. Felcsapja, majd keresgél benne, végül kiránt egy hangjegyekkel telerótt papírlapot.    

-   És ne aggódj, nem vártam sokat. Még maradt nagyjából húsz percünk. Addig is hoztam egy új kottát, amiről már múltkor is beszéltem: ez már egy picit komolyabb, mint amiket eddig vettünk. Vagyis, ne… ne aggódj, nem olyan borzasztó! – mosolyodik el miközben a kottáról Ted-re pislant, majd kiteszi a lapot a tartóra – Nézd, a hangokat felírtam a billentyűkre. Majd lemosom, ha már nem kell. De egyszer el kell kezdeni kottából játszani.

Miyuu tudta jól, hogy nem lesz soha egy nagy szolfézs tanár. És még abban se volt biztos, hogy jól kezd neki az egésznek. De ha meg se próbálja, sose lesz belőle semmi. Örökké mégse játszhatják a „Boci-boci-tarkát”, vagy a „Mendegél-a-mandarint”. Persze, ez így ebben a formában nem igaz, Ted nagyon igyekezett, de a kotta látványától a legtöbben halálra rémülnek és elbizonytalanodnak.

-   Nézd, ide is felírtam a hangokat… - bökött a papírlapra - A#, A, D, A, A, G, F, A… látod? De el is játszom neked, ne aggódj. Megérdemled, a szép ajándékért cserébe.

Szeretett volna rákacsintani Ted-re, hogy egy picit oldja a feszültséget. Ám ha ezt megtette volna, ő lenne annyira feszült, hogy csak össze-vissza csapkodná a zongorát. Ehelyett inkább csak az ajkába harapott, és játszani kezdett. Azt az egyszerű pár sort, amit ma tanítani szeretett volna.

[Miyuu 美優]

Miyuu 美優

Olyan jól esett megölelni, ám ilyenkor érzem igazán, hogy valójában mennyire törékeny. Szinte eltűnik a karjaimban, és érzem ahogy remeg. Csak hallom sóhaját, és óvón ölelem ahogy a taláromba kapaszkodik.

~ Azok a cukros-habos sütemények… meg sem látszanak rajta. Félek, hogy egy napon teljesen elfogy. ~

Tudom, hogy sokat betegeskedik, de nem beszélünk róla. Hetekkel ezelőtt kértem drága nagyszüleimtől néhány orvosi könyvet. Ismerem az orvosságait, betegségének néhány szemmel látható tünetét, és segíteni szerettem volna… akárhogyan. Azóta nem is tudom… biztosan nem bántam meg a dolgot, de akárhányszor erre gondolok, összeszorul a szívem és szomorúságba burkolózik a lelkem. Szeretem őt, és nem adom fel. Ha a mugli gyógyszerek nem is segíthetnek, léteznie kell olyan főzetnek, ráolvasásnak, varázsigének ami meggyógyítja. De hiába is aggódom, nem akarom ezzel nyaggatni. Tudom, hogyha eljön az ideje, akkor elmondja. Biztosan nem lehet könnyű erről beszélnie.

Érzem ahogyan megmozdul és eltávolodik tőlem, majd tekintetét lesütve megköszöni a virágot.  Annyiszor de annyiszor megfogadtam már magamban, hogy ha legközelebb is így tesz egyszerűen csak tenyereim közé fogom az arcát, kisimítom a fránya tincseket és magam felé fordítom… hogy rám nézzen, és ne azt a fránya padlót szuggerálja, de… ismét elhalasztom ezt egy következő alkalomra. Valamiért mégis úgy érzem, ez nem a megfelelő idő erre.

Csak mosolyogva nézem, hogy az egyik szekrényhez lépked, és annak az aljából egy dobozt varázsol elő ami tele van mindenféle kacattal. Mígnem keresgélését siker koronázza, és egy hosszúkás pohár, immár vázává előlépvén egy egyszerű bűbájnak engedelmeskedve lassan megtelik vízzel. Aggódva figyelem, ahogy visszaegyensúlyoz a zongorához, ugrásra készen, hogy ha véletlenül megbotlana azonnal mellette legyek, de hála az égieknek nem volt semmi baj. Végül a „váza” a zongorán, Miyuu újra a billentyűknél foglal helyet.

- Ó, igazán nincs mit. Tudom, hogy még nincs itt a szülinapod, csak délután kint tanultam a Merlin szobornál, és meseszépek voltak az ottani virágok… aztán gondoltam biztosan neked is tetszene, így hát megleptelek vele. – mondom szinte egy szuszra, hogy aztán belepiruljak a családi szülinapos meghívás említésére. - Nem létezik olyan dolog ami miatt kihagynám a szülinapodat, persze, hogy ott leszek! – válaszolom talán kissé gyorsabban is mint kellene.

Miyuu eközben maga mellé invitál, és én nem habozok, elfoglalom mellette a megszokott helyemet. Enyém a baloldali rész, övé a jobb… majd egy újabb papiros kerül fel a kottatartóra. Talán egy pillanatra illetődöm csak meg a hangjegyektől, de nem vészes.

- Még húsz perc, pompás, addig zenélhetünk! – lelkendezem, és a felém pislantó lányra kacsintok.

Átfutom a hangokat, és áldom az eget, hogy anno még kiscsikó koromban amikor gitározni tanultam a tanárom nagy nehezen a fejembe verte a kotta olvasást. Rengeteget szenvedtem vele, nem értettem, hogy miért nem lehet egyszerűen megtanulni a játékot, azt hogy hogyan kell a hangokat lefogni, miből lesznek azok a szép dalok amiket a rádióban is hallottam. Teljesen feleslegesnek és időpocsékolásnak tartottam ezt az egész kottarajzolást és értelmezést. Ám most mégis összeteszem a két kezem, hogy nem hagyták rám. Tudásom erősen megkopott, de legalább van mire építkezni, van mit feleleveníteni.

- Köszönöm a segítséget – mondom hálásán és végigböngészem a „szamárvezetőmet” – így ha kicsit nehézkesen is, de biztosan le fogom tudni játszani a részemet. Csak mosolyogva bólintok, és már alig várom a „bemutatót”.

Nem jutok szavakhoz… „sír a szaxofon”, ha jól emlékszem így szokták mondani. Itt és most a zongora könnyezett. Szomorú és megindító volt… csupán néhány másodpercet vártam miután Miyuu befejezte a játékát, aztán magam is neki kezdtem… és csak játszottam, belefeledkezve a zenébe. Eleinte kicsit darabosan, majd egyre jobban és jobban, míg a végén már egészen folyamatosan ment a dolog. Szinte repült az idő, ezt egy régi ütött-kopott kakukkos óra adta tudomásunkra, ahogy az eddigi bűvöletből kiszakítva hirdette a pontos idő mibenlétét.

Egyszerre hagyjuk abba és pillantunk egymásra. Kész van hát… ennyi idő után mégis csak elérkeztünk ehhez a pillanathoz. Felpattanok a zongora mellől, majd mosolyogva a kezem nyújtom a lány felé, hogy felsegítsem.

- Hölgyem, szabad? – rákacsintok, és ha elfogadja a kezem, akkor óvatosan magamhoz húzom. Egy-két ügyetlen tánclépést lejtek, majd óvatosan megforgatom, hogy aztán újra magamhoz öleljem. – Ne haragudj, csak boldog vagyok. Nem hittem volna, hogy eljutunk idáig. – mosolygok rá. Tényleg, még nem is mondtad ki lesz a kiszemelt, megvan a hajszál? – kérdezem kíváncsian, miközben lassan az üsthöz lépkedünk.

[~ A#, A, D, A, A, G, F, A, A#, A, D, A, A, A#, C# D… ~]

Ted テッド

~ A#, A, D, A, A, G, F, A, A#, A, D, A, A, A#, C# D… ~

A lány már csak gondolatban ismételgette a kottára firkált sorokat, miközben a fejét ütemesen ingatta jobbra-balra. Egy darabig Ted ujjait figyelte, nem szólt csak rándult egyet a szemöldöke, ha a fiú elvétette a hangokat. Tudta, ennyi is elég ahhoz, hogy barátja észrevegye rosszallását. Eleinte csak lassan ment, megküzdöttek minden egyes billentyűért. Nehéz volt Ted-et rávennie arra, hogy ne csak a kezét nézze, mert olyankor rendszeresen elcsúszott a dallammal. Többször is hihetetlen késztetést érzett arra, hogy a fiú álla alá nyúljon, s fejét a kotta felé irányítsa. Aztán mégis sikerült megállnia: hadd memorizálja most a hangokat, nézze csak a billentyűket. Később, ha már eleget gyakorolt, tudni fogja, mit merre talál. Tekintete a fiú arcára siklott. Jó volt nézni, hogy mennyire koncentrál. Mintha csak a tanteremben lennének, és Ted a mardekárosoktól akarná megvédeni őt: az elszántság éppen ugyanaz. Miyuu őszintén irigyelte és egyben hálás is volt neki ezért: hogy képes volt ennyi energiát áldozni mindenre, ami vele kapcsolatos. Ám emellett el is szomorította a lányt: mert képtelen volt oly mértékben viszonozni mindezt, mint ahogy azt Ted megérdemelte volna.

~ Bárcsak tudnád…. bárcsak elmondhatnám, mennyire fáj ez nekem. Minden egyes mosoly, az a sok kedvesség. És ez a szál rózsa is most… Teddo-kun, a fiúk nem szoktak virágot vinni egy barátnak csak úgy, minden ok nélkül. Nehéz volt úgy tenni, mintha nem venném észre. Nehéz volt megállni, hogy ne ugorjak a nyakadba, és ne mondjam el azt, mennyire sokat jelent ez nekem. Pedig, én még életemben nem kaptam így virágot… Ez az én bűnöm, hogy nem utasítottam vissza, és nem küldelek el most sem. Mert gyenge vagyok, és nem akarom megbántani azt, aki a világot jelenti számomra. Még akkor sem, ha tudom, később sokkal nagyobb fájdalmat okozok majd neked… ~

Csak mélyet sóhajtott, de most se mondta ki, amit akart. Ehelyett újra behunyta szemeit, és pár pillanatig némán hallgatta Ted játékát. Kezei a billentyűk fölé siklottak, ám csukott szemhéjai mögül nem láthatta az apró remegést, mely szakadatlanul hullámzott végig ujjain. Lenyomta az első billentyűt, majd a másodikat, keze megcsúszott, ám még épp időben találta el a következő hangot. Egy oktávval feljebb, pár hang eltéréssel játszott a fiú mellett. Ted nem rémült meg, nem hagyta abba, amikor a lány becsatlakozott, kitartóan játszotta tovább a saját szólamát. Miyuu szinte már sírni tudott volna, annyira szépen hangzott. Két eltérő dallam, mégis tökéletesen kiegészítették egymást.

~A, B, B# A… ~

És végszóra a kakukk is előbújt a házából. A lány fogai kellemetlenül koccantak össze az oda nem illő sipítás-nyekergést hallva. Talán volt idő, amikor még szépen szólhatott, ám a régi órát sajnos kikezdte az idő vasfoga, teljesen megjavítani már nem tudták. Miyuu a fülére szorította kezeit, úgy várta, hogy vége legyen ennek a kellemetlen ricsajnak. Aztán Ted felsegítette a padról, ám a lány nagy meglepetésére nem engedte el azonnal, ehelyett inkább magához húzta. Miyuu a meglepettségtől letaglózva meredt előre, így nem láthatta a fiú derűs ábrázatát, inkább a hangjából hallhatta: készül valamire. Aztán elindult jobbra-balra előre-hátra. A kislánynak majd a szíve ugrott ki rémületében: biztos volt benne, hogy el fog esni. Vékony kis ujjai egészen elfehéredtek úgy kapaszkodott Ted-be, ám megszólalni nem mert: vagy inkább nem tudott. Lassan, apróbb fáziskéséssel teszegette arrébb lábait, melyek hol engedelmeskedtek neki, hol nem. Már épp tiltakozni akart, amikor eszébe jutott valami. Hiszen nem sokkal ezelőtt, amikor még egyedül ült a zongora mellett, pontosan erre gondolt! Ez a fiú éppen csak teljesítette azt, amire bár kimondatlanul, ám a lelke mélyén a legjobban vágyott. Mintha csak olvasná a gondolatait... mégis, hogy szidhatná meg ezért? Miyuu halványan elmosolyodott, és tiltakozás helyett inkább óvatosan körbefordult tengelye körül. Olyan volt, mint egy hibás zenedoboz fáradt balerinája, esetlenül követte tovább a fiú mozdulatait. Igyekezett együtt örülni Ted-del, még ha nem is tudta olyan hangosan és önfeledten kimutatni, mint a másik.

-   Ne haragudj… - mondta kipirult arccal, mikor a fiú végre elengedte, és ő is sikeresen megállt a saját lábán – Atashi wa…Csak nagyon meglepődtem. A hajszál legyen titok. De úgy döntöttem, ha már választhatok, csinos leszek. Egy egész marék DNS-em van! Megmutattam a lánynak, hogyan lehet gyorsan és könnyen letisztítani a hajkeféjét. Azt a rengeteg hajszálat pedig nem dobtam ki a kukába, csak úgy csináltam.

Az üst mellé lépve belestek a fedő alá. Miyuu erősen ráncolta a homlokát: a könyv nem tett említést arról, hogy ebben a stádiumban a főzetnek milyen színűnek kéne lennie. Így csak abban bízhatott, hogy eddig mindent a leírtaknak megfelelően csináltak. Kelletlenül harapott alsó ajkába, majd a fedővel együtt az asztal felé fordult. Az utolsó kaparókanálnyi juharfa fátyolka egy kis tégelyben lapult a tarisznyája mélyén. Már csak ez maradt: bele kell szórnia, és megkevernie a főzetet háromszor. Letette a fedőt az asztalra, majd a tarisznyába nyúlt és elővette az utolsó előtti komponenst. Csak amikor újra az üst mellett állt, hasított belé a borzasztó felismerés.

~ Nem fog sikerülni… ~

Némán meredt a főzetre, mint aki rémeket lát. Aztán lassan Ted felé fordult és szó nélkül a kezébe nyomta a tégelyt, majd hátrált is pár lépést. Minél messzebb, el az üst közeléből.  Tudta, hogy a fiú nem fogja érteni, ám nem is mondhatta el neki a teljes igazságot. Nem mondhatta, hogy már nem csak a járása, hanem a keze is bizonytalan. Viszont valami magyarázatot muszáj lesz adnia, hiszen eddig jórészt ő tevékenykedett az üst körül. Ám pont ezért, a hosszú és kemény munka miatt, és mert Ted olyan boldog volt, hogy közel a vége: nem ronthatta el most. Nem szeretett hazudni, és mégannyira se szerette volna becsapni a fiút, de nem tehetett mást.

-   Neked kell befejezned. - hebegte tétován, ám továbbra se mert Ted szemébe nézni: pláne most nem - Én túlzottan is izgulok, csak elrontanám.

[Miyuu 美優]

Miyuu 美優

Könnyedén tartottam a karjaimban, ahogyan együtt lépkedtünk. Éreztem, ahogy megilletődve kapaszkodik belém, de lassan vezettem őt, vigyázva, hogy el ne essen. Ha már az Imbolc bálról lekéstünk – hisz akkor igazán még nem is ismertük egymást – legalább most van alkalmunk egy apró örömtáncra. Pedig, ha visszatekerhetném az időt, akkor nem tölteném azt az estémet a klubszobánkban, nem félnék attól, hogy visszautasítanak. Ha tehetném, és újra megélhetném, az egész estét veled tölteném a táncparketten. Ám nincs időm elmélkedni, szinte elrohan az a néhány perc, amit táncolással töltünk. De örülök, hogy mégis megtettem… boldog vagyok, és látom Miyuu kipirult arcán, hogy ő sem bánja a dolgot.
 
Mosolyogva hallgatom kérdésemre adott magyarázatát, és csak bólintok.

- Egyszerű ám mégis ötletes… ám legyen bármilyen csinos is az alany, mégis annak örülnék a legjobban, ha a saját külsődben jöhetnél. Talán… ha egyszer vége lesz ennek az egésznek, és újra rend lesz a minisztériumban… Deee… ne búslakodjunk. Jövőre már biztosan nem lesz akadálya… addig pedig, ha más nem a Mézesfalás után Londonban is vannak egész jó cukrászdák, és azok egész nyáron csak minket várnak. – kacsintok rá.

Izgatottan lesek Miyuu válla fölött az üst felé, mikor a fedő alá kukkant. Szemmel követem, ahogyan a táskájából elővadássza a maradék fátyolkát. Úgy érzem magam, mint egy gyerek karácsonykor az ajándékbontáskor.

~ Most kell beleszórni, háromszor megkeverni az óramutató járásnak ellenkezően, aztán majd hozzáadni a hajszálat. ~

Szinte látom a szemeim előtt a könyv utolsó sorait… váh, ez már beteges. Szívesen kinevetném saját magam. Ám mielőtt Miyuu befejezte volna a főzetet megtorpant. Nem tudom miért… csak a kezembe nyomta tégelyt és elhátrált. Én pedig tanácstalanul meredtem magam elé, nem értettem, miért? Hebegve kér bocsánatot… nem mer rám nézni. Látom, ahogyan néha akaratlanul is meg-megremeg a keze.

~ Izgulna? Meglehet… Esetleg a gyógyszerei nem hatnának? Remélem nem erről van szó… ~

Aggódva lépek mellé, a tégelyt az asztalra helyezem, majd arcát a tenyereim közé veszem, hogy tekintetét az enyémhez emeljem.

- Nincs semmi baj – suttogom kedvesen, s mosolygok rá, hogy erőt meríthessen. Közelebb hajolok, hogy ajkaimmal a homlokát érinthessem, és apró puszit adok rá. - Csüccs le, – tekintetemmel a kanapé felé mutatok – ezt pedig bízd rám, majd én megcsinálom. Aztán újra kezembe veszem a tégelyt, és az üsthöz guggolok. Lassan az eddigi kotyvalékba szórom a tartalmát, majd a kavargatással befejezem a főzetet. Immár csak az utolsó komponens, a hajszál hiányzik.

Egy poharat keresek, és a merőkanállal egy adagnyi folyadékot mérek.

- Azt hiszem kész is – mondom mosolyogva miközben a lány felé pillantok. - Itt a lötty, már csak a hajszál kell. Szeretnéd, hogy én próbáljam ki? – kérdezem halkan.

Félek az eredménytől, nem tudom, hogy mi lesz, tényleg sikerült e. De inkább én mint ő. A poharat az asztalra teszem, és a lány elé guggolok.

- Hogyan szeretnéd?

[~ Az én hősöm.~]

Ted テッド

Miyuu csak állt, de nem szólt egy szót se. Ted megint nagyon kedves és türelmes volt. Nem haragudott, még csak nem is kérdezett semmit. Pedig a lány megérdemelte volna, hogy számon kérjék. Butaság lenne azt állítani, hogy nem számított erre. Sőt, pontosan ezt várta.  Az utóbbi hónapokban volt ideje kiismerni Ted-et: egy hős volt, igazi mintafiú, akire büszkék lehetnek a szülei. Mindent kitartóan és türelmesen, zokszó nélkül csinált. Akkor is, ha veszélyes volt, akkor is ha nem volt hozzá kedve, és még akkor is ha nem várhatott cserébe semmit.  Mindezt egyszerűen azért, mert bízott a lányban.  Miyuu-nak borzasztó bűntudata is volt emiatt. Mert ő egyáltalán nem volt olyan kiváló, mint ahogy azt a másik gondolta. A torkában egyre nagyobbra nőtt a gombóc, ha meg kellett volna szólalnia, biztosan elbőgi magát. Ám ehelyett csak bólintott, és engedelmesen elbukdácsolt a kanapéig. Ölébe vette a tarisznyát, majd egészen beletemetkezett, könyékig eltűnt a szütyőben az utolsó komponens után kutatva. Haja a szemébe lógott, egészen eltakarta arcát, így Ted nem láthatta azt a csüggedtséget, ami a lányt egyre jobban mardosta. Mindennél jobban szeretett volna azzá az emberré válni, amilyennek Ted gondolta. Ám ahogy telt az idő, Miyuu egyre biztosabb volna benne, hogy képtelen lesz ezt az álomképet utolérni.

Aztán az a bizonyos „utolsó komponens” végre a kezébe vándorolt. Az utóbbi időben a lány úgy gondolta, ez lesz a megoldás a problémájára. Nem tudta, pontosan milyen elven működik a Százfűlé főzet, erre legfeljebb ködös utalásokat talált a tankönyvben. Sajnos mivel negyedikes volt, így még csak működés közben se láthatta. Ám úgy gondolta két verzió lehetséges. Az egyik: az egész egy illúzió, csak úgy fog tűnni, mintha egy másik ember lenne, de valójában nem változik semmi. Ez a rosszabbik eset. A másik lehetőség már sokkal jobban megmozgatta a kislány fantáziáját. Ugyanis elképzelhető volt, hogy azért van szükség a hajszálra, mert a főzet teljesen, genetikailag változtatja meg az embert. Ha ez így lenne, és a bájital működhetne, akkor… Akkor biztosan megváltozna MINDEN.

Miközben Ted a főzetet kevergette, a lány szíve már egészen a torkában dobogott. A csüggedtséget egyszerre váltotta fel a boldogság, a félelem s az izgalom különös keveréke. Mint egy gyerek, aki megkapta a karácsonyi ajándékát, csak még nem bontotta ki. Hirtelen el is felejtette minden gondját-baját, csak egyetlen dologra tudott koncentrálni. Kisöpörte hát arcából a kósza fekete tincseket és kíváncsian lesett az üst felé. Másik kezében egy régi kis piros pénztárcát szorongatott, cipzárja fogain keresztül itt-ott kitüremkedett pár szőke hajszál. Eddig nem robbant-pukkant, folyt ki semmi: ez azért jó jel. Ted pohár után kotorászott a lomos dobozban, és egyáltalán nem nézett ki úgy, mint aki épp rettenetesen pánikol. Végül talált is egy alkalmasnak tűnő csészét, mert bele egy kanál seszínű löttyöt, és Miyuu-hoz lépve felé nyújtotta.

-   Nani? (何？) – kérdezett vissza a lány meglepetten, mikor Ted felajánlotta, hogy kipróbálja helyette a főzetet. Esze ágában se volt átadni a lehetőséget. Nem félt. Ha a bájital nem sikerült, mi történhet? Megint rosszul lesz? Ostobaság. – Egy hős vagy, Ted Flanagan. De én szeretném megpróbálni.

~ Az én hősöm.~ Ez utóbbit már csak gondolatban tette hozzá, ajkán apró fél mosollyal. Kinyitotta a pénztárcát, és elővett belőle egy szőke hajszálat. Nem akart többet bele tenni, ez a mai csak a főpróba. Elég, ha a hatás pár percig, legfeljebb egy óráig tart. Az utolsó komponens lassan feloldódott a színtelen főzetben. Miyuu meglepetten pislogott: mintha csak egy pohár sósavat készülne meginni, ilyet azért nem túl gyakran látott. Aztán az addig áttetsző folyadék változni kezdett: nem sistergett ugyan, nem habzott fel, de egészen csoki barnára színeződött. Miyuu tekintete egy röpke másodpercre a fiú arcára vándorolt. Próbálta leolvasni, vajon ő is ennyire meglepődött-e? Ám aztán, még mielőtt meggondolhatta volna magát inkább gyorsan cselekedett. Most vagy soha! Kikapta a fiú kezéből a poharat, majd mintha csak egy felest gyűrne le, felhajtotta a főzetet. Nyers csirke íze volt. Majdnem vissza is jött az egész, a lány erősen küzdött, hogy ne öklendezze vissza. Megfordult vele a világ, a poharat az ölébe ejtette, majd arcát tenyerébe temetve fogta a fejét. Zsibbadt, sistergett minden egyes porcikája, a szemei égtek, a gerince hasogatott. Úgy érezte, egy örökkévalóság telt el, mire elmúlt ez a gyomorforgató érzés. Aztán hirtelen abbamaradt, egyik pillanatról a másikra. Nem tudta, hogy most elájult-e vagy meghalt, vagy csak egyszerűen nem történt semmi. Mélyet sóhajtott hát: érezte, ahogy tüdejébe beáramlik a levegő, majd lassan, szaggatottan fújta vissza. Felnézni továbbra sem mert, csak alig hallhatóan suttogott arcát takaró tenyerei mögül.

-  Sikerült?

[Miyuu 美優]

Miyuu 美優

Az igazság pillanata, a célegyenes… Miyuu persze kedvesen, és önfeláldozón magára vállalta a főzet kipróbálását. Őszintén megvallva, talán egy picit megkönnyebbültem, ha sikerült is megcsinálni, akkor sem szívesen változnék lánnyá... Kezében szorongatva egy piros pénztárca, abból pedig szőke hajszál kerül elő.

- M-m, dehogy vagyok hős – csóválom meg a fejem – közel sem.

~ Szóval szőke leszel… ~

Akaratlanul is beindult fejemben a találgatás, vajon kit szemelhetett ki magának. Tudom, hogy akadnak a Hollóhátasak között csinos lányok, de hogy mégis kié ez a maroknyi haj… ám, ha minden igaz úgyis mindjárt kiderül. A hajszál elmerül a pohárnyi löttyben, és annak eddigi áttetsző színe megváltozik… mintha csak egy pohár forró csoki lenne. Meglötybölöm, nem tudom, hogy ez segít e a hajszál teljes feloldódásában, ártani nem árthat. Ám Miyuu kikapja kezemből a poharat, és hirtelen lehúzza annak tartalmát, még mielőtt bármit is szólhatnék. Arca eltorzult, kifejezéséből ítélve borzalmas íze lehetett. Elejtette a poharat, majd fájdalmában arcát tenyerébe temette.

Nem tudtam mi történik, úrrá lett rajtam a pánik. Gondolkodás nélkül a kanapéra - mellé pattantam, hogy magamhoz öleljem… mintha megvédhetném bármitől is… nevetséges. Éreztem, ahogy remeg, szinte reszket a karjaimban. Hallottam, ahogyan nyöszörög a testét átjáró fájdalomtól… és én… tehetetlen voltam. Legszívesebben segítségért kiáltottam volna, de teljesen megbénított a tény, hogy csak külső szemlélődő lehetek, és sehogy sem segíthetek rajta. Nem tudom elűzni az őt gyötrő varázst, hogy teljesen haszontalan vagyok. Nem tudom mennyi idő telt így el… csak ölelni tudtam… a hátát simogattam és gépiesen mondogattam újra és újra, hogy: - Nem lesz semmi baj, mindjárt elmúlik.

Éreztem, ahogyan az egész teste átalakul… hisz mindig is olyan vékony és törékeny volt… ám most, termete mintha megnőtt volna. És ahogy felpillantok, immár látom, hogy hajának opálos sötétje megfakult… szőke lett, mint az őszi, aratás előtti búzamezők. Lassan légzése sem olyan zaklatott, mint korábban, és ekkor végre megszólalt.

- Sikerült?

Csak egyetlen kérdés, ám még ez is boldoggá tesz. Végre a saját tagjaimban is alábbhagy a feszültség, arcomra végre mosoly kúszik.

- Igen, sikerült! – suttogom megkönnyebbülten – de várj, keresek egy tükröt, nézd meg saját magad is az eredményt. Majd lassan elengedem, és újra a „mindenes” dobozunkhoz lépek. - Emlékszem rá, hogy volt itt valahol egy. – és könyörtelenül felforgatom a doboz tartalmát mire megtalálom. Egy egyszerű kézi tükör volt valamikor, aminek eltört a fogó része… talán ezért kerülhetett ide. A még mindig arcát takaró leányzó elé guggolok, és felé tartom a tükröt.

- Itt is van, nézz bele bátran. – mosolygok rá, és várom, hogy végre megpillanthassam az arcát. De tudat alatt motoszkál bennem valami. Ez a hajhossz, ez az árnyalat. Még nem látom az arcát, ám már tudom, hogy kivé lett. Hisz ma délután találkoztam vele, ma délután beszélgettem vele.

- Yvaine… - suttogom magam elé. Még igenis frissek a mai élmények, hogy is feledhettem volna el. Tényleg, talán majd Miyuu-tól megkérdezem, hogy mire gondolhatott a lány. Ugye nem kaptam választ az egyetlen kérdésemre, miszerint miért is lennék híres, és itt vége is lett a beszélgetésünknek, mert vissza kellett siessek a hálókörletünkbe. Talán Miyuu tud valamit, el ne feledjem megkérdezni.

- Kukk bele, ne félj – bíztatom kedvesen – minden rendben ment, teljes a siker. Ha végre felpillant, mosolygok rá, majd egy-két perc múlva kezeit fogva felsegítem a kanapéról, hogy kipróbálhassa az új alakját, hiszen legalább egy fél fejjel magasabb lett.

- Hogy tetszik? Milyen érzés? Minden rendben van?

Ted テッド

Mély levegőt veszek, ahogy akkor is tettem, amikor elhatároztam, hogy megiszom a főzetet. Mégis, ha nem merem megnézni az eredményt minek gürcöltünk ennyit az elmúlt napokban? Ted sem rémült halálra, szóval nagy tragédia nem történhetett. Leengedem a kezeimet, így szemem sarkából már láthatom a halovány tincseket. Ted elment tükörért, én pedig csak jóváhagyóan hümmögök egy sort. Ami most jobban érdekel, az nem a külcsíny. Akár Quasimodo is lehetnék, az se zavarna, csak az az egy dolog sikerüljön, amit a legjobban reméltem. Szótlanul meredek a kezeimre. Azok mozdulatlanul pihennek térdeimen, remegésnek egyelőre semmi nyoma. Óvatosan megemelem, kinyújtom a karom, majd visszahúzom, félve forgatom kézfejeimet. Ted elém guggol, de ekkor már annyira hevesen dobog a szívem, hogy azt se hallom mit mond, nem értek semmit a szapora zakatolástól. Elém tartja a tükröt, s én engedelmesen belenézek, bár már alig várom, hogy végre felállhassak és próbaképp tehessek pár lépést. Ennek ellenére pár pillanatig bután meredek tükörképemre. Hiába számítottam rá, a látvány egyszerűen letaglóz. A szőke lány, aki visszanéz rám nem én vagyok. Ám az arckifejezés: az értetlen homlokráncolás, és ahogy az ajkát harapdálja, mégis az enyém. Hihetetlen.

-   Igen, ő az. Yvaine. – bólintok elégedetten, s ültemben büszkén kihúzom magam. – Sokáig törtem a fejem azon, ki lenne a megfelelő alany. Mivel az egyenruhám hollóhátas, és nem biztos, hogy tudnánk másikat szerezni, így mindenképpen egy háztársamat választottam volna. Emellett furcsa lenne, ha egy felsőbb évessel, vagy egy kis tökmaggal mennél a Mézesfalásba. Yvaine pedig csinos, korban illik hozzád, ésssss… ami a legfontosabb: borzasztóan sokat beszél. Így sok mindent tudok róla, nem ér majd olyan váratlanul, ha mással is beszélnem kell rajtad kívül.

A mondat végére levegőt is veszek. Okfejtésemet nagyjából egy szusszra mondtam el, még mielőtt bármit is kifelejtenék. Bár ha ki is maradna valami, ki bánja? A lényeg, hogy sikerült a varázslat, legalább részben. Ha pedig imáim meghallgatásra leltek istenek, démonok, szellemek bárki által, és teljes a siker akkor én magam egy orvosi csoda leszek. Most dől el, hogy éveken át az a rengeteg olvasással, tanulással, kutatással eltöltött idő értelmet nyer-e. Újabb mély levegő, aztán felállok. Reflex-szerűen fordítom befelé lábfejeimet, igyekszem minél stabilabban, minél biztosabban megállni. Ösztönösen nézek körbe, felmérem a lehetséges kapaszkodókat, majd megindulok. Egy lépés, majd kettő, csak szépen lassan… Négy-öt… Kiegyenesítem lábfejeim, próbálok nem bicegni, éppen csak egy-két lépés erejéig, majd lassan megfordulok.  Elindulok vissza, kezeimet kissé megemelve Ted felé nyújtom. Még két lépés, és aztán… lábaim megbicsaklanak, én pedig térdre esek. Reménykedek benne, hogy Ted elkap, ha pedig mégse, akkor csak szomorúan lógatva fejemet térdelek a földön. Nem szólok, képtelen lennék bármit is mondani. Csak meredek előre, szaporábban veszem a levegőt, vállaim remegnek a zaklatottságtól. Aztán egyszer csak nem bírom már tovább. Szemeimbe könnyek szöknek, végül hangosan kacagok fel.

-   Teddo-kun… - nyöszörgöm, igyekszem érthetően ejteni a szavakat, s közben nem megfulladni – Sikerült. Győztünk.  

[Miyuu 美優]

Miyuu 美優

- Így már érhető – bólintok a magyarázatára. - Én erre nem is gondoltam – folytatom csodálkozva – de most hogy mondod logikus lépés. Csak mosolyogni tudok a saját egyszerűségemen, hogy ilyen részletek nekem nem jutnak az eszembe, ez a szerencsénk, hogy Miyuu-nak igen.

Visszafojtott lélegzettel nézem, ahogy lassan elindul. A járása nem változott, de még bizakodom, hátha csak a megszokás miatt… hátha „meggyógyította” a főzet. Tudom, hogy mindennél jobban szeretné visszakapni a mozgáskoordinációját, a kontrollt újra a saját teste felett, hogy ő maga, teljes körűen irányíthassa a testét. Ez egy kimondatlan dolog, sosem panaszkodik… ahhoz túlságosan is szerény… ilyennek nevelték. Ha elesik sem kiált segítségért, nem csap hisztit mint akármelyik iskolai cicababa.

Ugrásra készen követem minden mozdulatát, és lassan, ha csak néhány lépésre is, de elhagyja a bicegést. Visszafordul felém, két kezét nekem nyújtja… és olyan, mint egy igazi angyal. Arcán látom a bizakodást, a reményt… olyat amit oly rég nem láttam már… talán akkor utoljára, mikor kiagyaltuk, hogy hogyan jussunk el Roxmortsba. De most újra, és emiatt elmondhatatlanul boldog vagyok. Ám csupán egy pillanatig, aztán meghűl bennem a vér.

Szinte lassított felvételként látom, ahogy Miyuu lábai megbicsaklanak, és előre zuhan. Gondolkodni nem volt időm, végtagjaim maguktól mozdultak, s már csak akkor észleltem mi történt mikor már a kezeim közt tartottam. Remeg és reszket a karjaimban… és én nem tudom miért. Nem értem mi történt… elképzelni sem tudom… pedig olyan jól indult minden. Arcomon ijedtség, lelkemben szomorúság, bánat, majd harag… hogy mégsem sikerült. Mindez a pillanatok műve… a lány kapkodva veszi a levegőt, mint az átalakuláskor. Magamhoz ölelem, nem tudok mást, fogalmam sincs mi történik.

- Minden rendben, jól vagy? – kérdezem suttogva, és aggódva, ám szemeiben könnycseppek jelennek meg. Már a legrosszabbra gondolok, de végre egy mosoly. Értetlenségem tovább fokozódik, ahogy hangosan felkacag.

- Teddo-kun… Sikerült. Győztünk.

Csupán néhány pillanat, de nekem mégis mintha perceknek tűnne, mire eljut a tudatomig, hogy mit is mondott.

~ Sikerült… győztünk… ~

És eltűnik minden rossz… a félelem, a kétségbeesés, az aggódás, a kiszámíthatatlan, a szomorú. Csak a mosolya, és gyöngyöző kacaja marad, ahogy kapaszkodik belém. Talán sosem láttam ilyen boldognak, sőt, biztos vagyok benne.
 
- Igen-igen-igen-igen-igen! – kiáltok fel magam is, örömömben felkapom a lányt, és csak forgok vele. A bensőmet elárasztó boldogságtól érzem kipirulok, de nem érdekel. - Megijesztettél… azt hittem valami baj van. – korholom vidáman, és hangomban nyoma sincs haragnak vagy rosszallásnak. Aztán persze óvatosan leteszem, és akaratlanul is zavarban vagyok. Hiszen ekkor jövök rá, hogy habár tudom, hogy a lány itt előttem Miyuu mégis olyan mintha teljesen más lenne… és ez a kettősség összezavar. – Bocsánat. – mondom mosolyogva.

- A következő hétvége lesz a kirándulós… és azt hiszem a legnagyobb problémát legyőztük. – kacsintok rá. - Pokolba Tudjukkivel, a minisztérium rendeleteivel, és éljen a százfűlé főzet. – vigyorgok mint a vadalma. Már csak a főzet hatóideje érdekes, és hogy Yvaine ne tudjon aznap eljönni. De ezek már apróságok. – mosolyom letörölhetetlen. - A lényeg, hogy sikerült, sikerült, sikerült… - suttogom.