Roxfort RPG

A harmadikon van ez a kis négyzet alaprajzú szoba, bár a méreteit igazából nem lehet felmérni a belezsúfolt rengeteg javításra váró asztal, pad, szék, mardekáros fotel, sámli és effélék miatt. Akad egy kicsit szakadt huzatú griffendéles kanapé is, meg az ablakokon mintha a függönyök egykor a Hugrabugot díszítették volna. Épp hogy egy kis ösvényen keresztül tudsz ide bejutni, combod a tárgyak élével súrlódik.

De aki még így is meglátja a fantáziát az egykori kis klubszobában, amit Frics telezsúfolt minden kacattal, amiket "majd egyszer" megjavít (ha elő tudja csalogatni a varázserejét, ugye), annak máris felragyog a szeme, elvégre csak ki kéne ganajozni, meg lehangszigetelni...  ;)

Sonka Blaine


Az egész napos esőzések miatt a birtok kész sártengerré változott így kora estére, amit persze egy hatodikos már könnyeden kivédhetne egy egyszerű Leperex bűbájjal, de vannak, akik nem nagyon tudják élvezni a sártengerek adta panorámát. Számukra marad a kastély, melyben viszont nehéz úgy elbújni, hogy valaki rá ne leljen. Legszívesebben megint a Szükség Szobájába menne, amit a DS-sel újra használatba vettek, de nem akarja kockáztatni a lebukást, már így is túl széles körben vált ismertté a létezése. Ráadásul az olyan kőagyú mardekárosok, mint a különítményesek egykori tagjai, kötelességüknek érzik napjában néhányszor megfordulni arra, csak fogalmuk sincs hogyan is lehet kinyitni. Na ja, majd pont Craknak meg Monstrónak lesz annyi esze. Draco viszont egészen más, Harry azt mondta a Gyengélkedőn, hogy ő használta is a termet, ám ő most túlságosan is fontosnak és hatalmasnak érzi magát ahhoz, hogy holmi DS-esek után rohangáljon. Elvégre nem tudja, kik mertek újra csatlakozni, esetlegesen, kik az újak, akik beléptek, ahogyan arról sem lehet fogalma, hogy újra indult. De a falak suttognak, még ha a Roxfort az ő oldalukra is áll, van esély, hogy lebuknak. Ettől olyan izgi ez az egész.

Szükségem van egy helyre, ahol rajzolhatok… szükségem vagy egy helyre ahol rajzolhatok…

Ismételgeti magában dallamosan, mintha csak a Szoba előtt járkálna, pedig négy emelettel lejjebb és egy egészen másik folyosón sétálgat. Még nincs itt a takarodó ideje, mégis óvatosan rója a folyosókat, léptei alig hallhatóak, a folyosók kereszteződéseinél pedig megtorpan és inkább kikukkant, hogy tiszta-e a levegő. Ahol diákokat lát, azokat a részeket próbálja elkerülni, inkább keres másik útvonalat, nem akar véletlenül sem a két dilis, aranyvér mániás mardisba botlani, még véletlenül sem. Elég volt az az egyetlen incidens, azzal is csak őt hozták kellemetlen helyzetbe.

Szükségem van egy helyre, ahol rajzolhatok… szükségem vagy egy helyre ahol rajzolhatok…

Énekelget tovább gondolatban, végül úgy dönt az egyik közeli, kopott ajtót megnézi, mit rejt. Nem olyan járatos errefelé, kevés órája esik a kastélynak ezen részére, de ennyire eldugott helyen egyik sincs. Épp kezdené hiányolni a hangokat, amelyek jelzik neki, hogy biztonságos a terep és nem kell aggódnia, amikor közeledő lépteket hall. Egy picit megijed, hogy talán tiltott területen mászkál, vagy hogy egyik Halálfaló Professzora közeledik. Nem késlekedik, feltépi az ajtót és gyorsan beslisszol rajta, majd a tőle telhető legcsöndesebben zárja magára. Idegesen kapaszkodik a kilincsbe, hátát nekifeszíti az ajtónak, közben próbál hallgatózni is. Moccanni sem mer, nehogy valami hangot produkáljon, levegőjét is visszatartja abban reménykedve, hogy az illető nem vette észre. Nem igazán sikerült felmérnie mennyire volt már közel, így egyáltalán nem kizárt, hogy a közeledő esetlegesen még elkapta az ajtó záródását, de akár még az eltűnő hajrengeteg végét is. Nem olyan ügyes rejtőzködő, épp ezért nem is szándékozik majd az aurori pályára lépni.
Menj tovább, menj tovább... kééérlek.
Fohászkodik némán, magában, az nem lehet, hogy ekkora pechje van. Nem, az ki van zárva. Naná, persze, hogy nincs kizárva, de nagyon szeretné. Hallja a szöszölést, a léptek közelednek, de azt nem tudja megállapítani, hogy az ajtó felé közelednek-e.

.-= Camambert Sajt =-.



Unalom.
Mindennapok.
A mai napi órák minőségileg nem voltak többek egy tonna szarnál, köszönhetően a tanári kar megújulásának, valamint a diákok igencsak rossz irányú kiválasztódási folyamatának. Nem azt mondom, hogy az aranyvérű csecsszopók között nincsenek agyi kapacitásban emberi szintet esetlegesen megütők, de a félvér és mugli származásúak teljes degradálásával elérték, hogy az iskola eleddig közepesen alacsony színvonala valahová a béka picsája alá süllyedjen. A legtöbb tanár egyelőre arra veri magát, hogy mekkora májer hülyegyerek, mert nulla tudással és tapasztalattal valaki seggnyalójaként bekerült a Roxfortba. Gratulálok hozzá, majd ha az értelmi színvonal is párosul, akkor talán beszélhetünk olyan óraadókról, amelyek megütik az egykori szintet. Régebben nem voltak olyan erélyesek az elménket pallérozók, mint manapság, de legalább büszkék lehettek rá, hogy nem kibaszott degenerált idióták. A muglik és sárvérűek között is akadnak kötöznivaló köcsögök, akiket legszívesebben kivéreztetnék, a bőrüket pedig retkes fehér abrosznak használnám a nagyterem asztalain… mégis, megvoltak közöttük is a közel értelmes egyedek, akik emelték az iskola színvonalát. Természetesen fosva az esztendőtől a legtöbbjük nem jelent meg, így zuhant a kvóciens… az aranyvérűek többsége gőgös fasz, egy nemtudom marha, aki egyszerűen Merlinverte istenszimulátornak tartja magát már csak a származása okán is… de azt, hogy mennyi egy meg egy a kibaszott ujjain kell kiszámolnia. Nem csoda, hogy a délutánokat inkább magamban töltöm a könyvtárban, ahol kussban kell lenni, vagy keresek egy olyan helyet, ahol csend van és békesség. Természetesen a mai napon is úgy döntöttem, körbenézek az iskola folyosóin, főleg azokat a helyeket protezsálva, amelyek tavaly nyugalmasak voltak.
Bóklásztam.
Figyeltem.

Az egyik sarkon elfordulva még sikerült elkapnom, ahogyan egy rozsdás, ódon ajtó becsukódik… szokatlanul lassan… az illető, aki beslisszolt igencsak óvatos szeretett volna lenni, viszont ezzel le is buktatta magát. Haloványan elmosolyodtam, majd lassú léptekkel odabandukolva torpantam meg. A hajkorona alapján lány lehetett az illető… még talán tudom is, kicsoda… persze csak találgatás, mert barnás sérója bárkinek lehet. Azt nem mondom, hogy nagy az illető szerencséje, ha az, akinek gondolom, de mindenképpen előnnyel indul, nem pedig olyan minuszokkal, amit egyesek jobb dolguk nem lévén osztogatnak másoknak képzeletben, vagy éppen valósan. Megállva az ajtó előtt, vártam pár pillanatot, hadd ingázzon az ismeretlen ismerősben, vagy éppen halál ismeretlen idiótában a pumpa, és kezdjen dagadni az a bizonyos zabszem a segglyukban… azon morfondíroztam, hogy berugjam-e az ajtót, vagy csak rábasszak ököllel egy kurva nagyot, a bent lévőnek hadd csengjen a retkes füle. Esetleg támasszam a varázspálcát a lapnak, és elmormoljak egy crucio-t? Mind-mind kellemes és örömet okozó. Emberi gyarlóság a kíváncsiság, így szinte száz százalékos biztonsággal állíthatom, a kibaszott fülcimpa ott csüng a rozsdásvassal szegett ajtólapon. Mindenesetre nem cselekedtem… egyelőre, vajon hogyan reagál.

Sonka Blaine



Nem is érti mi a fenének kezd el fohászkodni. Valahányszor megpróbálkozik vele, feszt nem az történik, amit ő szeretne. Idegesen markolássza a kilincset, nem fülét, csak fejét nyomva az ajtónak. Háttal áll az eseményeknek, így ha valaki kinyitná az ajtót minden bizonnyal úgy dőlne ki, ahogy az elő van írva. Talán ez a verzió barátságosabb is lett volna, hiszen így még lenne esélye korrigálni, esetlegesen az ajtónyitogató galádba kapaszkodva megtartani magát, akár elrántani őt is, hogy ne legyen olyan nagy a káröröm. De nem ez történik, a másik alternatíva az valóban a kopogás, bár ezt a megmozdulást a legnagyobb jóindulattal sem lehet annak nevezni, maximum, ha egy babszem agyú troll az illető.
Az erős ütés, amely szinte pontosan a lány fejmagasságán csapódott az ajtónak, átáramlik a fejébe, mintha azt is megütötték volna, egy pillanatra keresztbe is áll a szeme, majd még meglepetésében be is üti még egyszer. Fejéhez kap, természetesen semmi komoly sérülése nincs, ennek ellenére kicsit beszédült. Morcosan fordul szembe az ajtóval, lendületében lesodorva valamit talárjával. Hallatszik némi csörömpölés, majd az ajtó lassan feltárul, felfedve egymásnak a feleket. Shay a fejét dörzsölgeti, ahol a nem épp kellemes találkozás megtörtént, szemöldökeit mérgesen összevonva várja, hogy feltűnjön annak az idiótának az alakja, aki ezt tette.
- Nem tanítottak meg illendően kopogni, vagy egyszerűen csak ezt a neandervölgyi stílust tartod menőnek? - egyik szemével hunyorogva dörzsöli meg hirtelen pont azt a pontot, ahol a leginkább, de mégsem annyira lüktet az agya. Nem zavartatja magát a felismerésre, ugyanúgy, megtorpanás nélkül fejezi be a megkezdett mondatot, immáron Sean kék íriszeinek címezve. Pedig nem szívesen beszél vele így, de rá hatványozottan vonatkozik a dolog, mint akármelyik másik gyökér mardekárosra. Hogy miért? Mert őt még úgy ahogy kedveli is, vagy talán annál egy kicsit jobban.

- Óh, most majdnem meglepődtem, hogy te vagy az, Blaine... - veszi szemügyre a srácot, egyáltalán nem sietősen, pásztázza végig, itt-ott talán két pillanatig is elidőzik, aztán megrázza barna üstökét, melyet ma kivételesen nem szögegyenes haja keretez. Nadine tegnap rajta próbálta ki a régi bűbájtan leckét, amitől még mindig lágy hullámokban omlanak vállára hosszú fürtjei. Jelentéktelen. Egy apró fintorral veszi tudomásul, hogy semmi kifogásolnivalót nem talál benne. Már megint.
- Miben lehetek segítségére, Mr Donnie Darko? - kérdezi megjátszott szívélyességgel, ám mielőtt még nagyon belemehetne a kötekedésbe újabb lépteket hall. Talán Blaine rém értelmes megnyilvánulása csalt ide egy tanerőt, ám neki semmi kedve letolást kapni és ahhoz sem, hogy elzavarják aludni, márpedig mindkettő igen valószínű, ha valóban egy tanerőt sodor erre a szél. Egy pillanatig sem gondolkodik, főleg nem azon amit csinál, lép előre és ragadja karon Seant, hogy egy megfelelően időzített rántással terelje be a helyiségbe. Meglehet, hogy testi adottságai miatt nem tudja bevonszolni, nem is ez a célja, de reméli, hogy nem kell könyörögnie neki. Ha valóban sikerül berántania, vagy legalábbis addig rángatnia a srácot, amíg az magától be nem sétál, magukra húzza az ajtót, s pálcáját egy pillanatra előkapva elmormol egy Disaudio-t, hogy a mardisból esetlegesen kitörő szitokáradat ne vonzza ide az erre járót.

.-= Camambert Sajt =-.



Koppanás.
Újabb.
A kőkemény, ajtóra mért ütést követően egy újabb hallatszott odabentről, amely egyértelműen jelezte, az illető magasságát szinte tökéletesen lőttem be. Mondhatnám, hogy jó megfigyelő vagyok, de számomra ez evidens dolog… más meg… majd rájön, ha akar. Egyértelmű volt, hogy hallgatózik a lelkem, legalább lett volna annyi sütnivalója, hogy nem a saját füleit ragasztja az ajtóra, hanem varázsol, ha már boszorkánynak tanul. Ez legalább egy jó kis lecke a számára, majd a legközelebbi alkalommal már lesz annyi sütnivalója, hogy mit, és hogyan kell csinálni. Az emberek általában tanulnak a hibáikból, legalábbis az értelmesebb fajta… mert sajnos akad olyan is, aki ezerszer belefut ugyanabba. Az igazat megvallva utóbbi nem is értem, minek él, megváltás lenne számára, ha legalább utoljára, de valaki egy kibaszott nagy kalapáccsal beleverné a fejébe a megoldást, és azt, hogy hányadszor lépett bele ugyanabba a szarba.
Csörgés.
Nem elegendő, hogy kétszer kapta meg az egyszer kiosztottat, még képes odabent zajt is csapni, amellyel csak tetézi a saját kútfőjére hozott bajt. A lebukás megtörtént, a magány tökéletesen elkerülve… most már akkor is letéptem volna az ajtót a helyéről, ha ezt ő maga nem teszi meg… de megtette.
Sajtli.
Mosoly.

A kibontakozó arc sziluettjének, valamint az üdvözlés formájának köszönhetően halovány és féloldalas mosoly húzódott a számra. A tekintetem általában hűvös és semmitmondó, most azonban le lehetett olvasni róla, a nagy kérdést : „Mi a helyzet?” Biztos voltam benne, hogy nem veszi sértésnek a mimika játékát, legfeljebb a tüske benne marad a korábbi kis akció miatt. Csendesen vártam, amíg a női szem végigmér, várva, vajon mit fog a fejemhez vágni… bár az igazat megvallva ismét, mint ahogyan mindig, makulátlanul tiszta öltözet, csupa fekete színek. Éjszín bársonynadrág, jó minőségű… gomolyszín ing, ujjai könyékig feltűrve. Ő viszont változott az utolsó találkozás óta. Nem mértem végig, ahogyan ő engem, de a feje búbján lévő hajkorona azért eléggé szembetűnő. Egyenesen jobban állt.

Darko.
A könyv.
Ilyet… még egy ekkora ütést követően sem hagyott ki az agya, emlékezett a könyvre, amelyet a vonaton látott, és olyan hőn szorongatott vagy fél órán keresztül. Mi több, fel is használta Mika gyomortartalma ellenei védekezésére is… mondjuk ezért megérdemelte az ütést, más vagyontárgyával a vész ellen. Ismét elmosolyodtam, szokásomhoz híven haloványan. Mielőtt bármit szólhattam volna, lépteket hallottam a kanyar felől… biztos voltam, mi fog történni, a csaj félig nyitott könyv. Vannak annyira evidens megmozdulásai, hogy azt elmondani nem lehet… olykor meg faszom sem tudja, mit akar.
Megfogott.
Alig tekintettem le a karomra, megpróbált berántani a helyiségbe. Próbálkozását azonban sikertelenség koronázta, tekintettel a súlykülönbségre és erőfölényre. Minthogy a héten már elegendő volt a büntetőmunkákból, engedtem, de csak annyira, hogy nyugodt léptekkel besétáljak… majd hagyjam, hogy becsukja az ajtót. A disaudio bűbáj elmammogását követően halálosan komoly tekintettel néztem a hugrásra.
- Jé, varázsoltál.
Unott hagnem, semmitmondó, ebből következően esetlenül színpadias.
- Tudod, ezen tevékenység percekkel ezelőtt is eszedbe juthatott volna.
Ezen a ponton flegma mosoly húzódott az arcomra.
- Remélem az ütés nem redukálta nullára az amúgy igen csekély számú agysejted.
Szegénynek három lehetett összesen. Egy, amivel az alapvető funkciókat üzemelteti : létfenntartás. A második, ami a feltűnési viszketegséget gerjeszti. A harmadik pedig azért felel, hogy az első kettő ne gabalyodjon össze. Nem hagyhattam ki, ahányszor találkoztunk, szívtuk egymás vérét… hát miért éppen most legyen másképpen? Nekidőlve a mögöttem lévő poros szekrénynek fontam össze a mellkasomon a karjaimat, majd körbetekintettem.
- Itt még nem jártam.
Nem volt valami szívderítő a látvány, mint valami kibaszott pöcegödör.
Körbenéztem.
Vártam.

Sonka Blaine

A mardekáros arckifejezésére csak elmormol egy káromkodást, de nem a teherautó sofőr féléből, hanem a lágyabb fajtából. Ő annyira cifrákat nem tud, azoknak amelyeket ismer nagy részét a kviddicspálya mellett szedte össze, de szülei előtt bizony sosem merné fitogtatni ebbéli tudását. Igen, akadnak még emberek, akik tartanak attól, hogy szüleik előtt káromkodjanak. Kobakját még egy kicsit dörzsölgeti, megadva ezzel a másiknak mindenféle perverz örömet, melyet minden bizonnyal érez. Egyeseket elég furcsa dolgok tesznek boldoggá, de hát az ember vagy elfogadja őket így, vagy nem. Shay próbálkozik vele. Hogy miért... nos ezt a kérdést igazán kár firtatni, maga sem tudna értelmes, emberi agy számára felfogható indokot mondani erre. Maradjunk is ennyiben. Végül is megadja magát, valóban nem tud mit a srác fejéhez vágni, így csak szusszan egy nagyot, s kissé szemrehányó tekintete mellett, elhúzott szájjal mosolyog. Valószínűleg fordított esetben őt magát is iszonyat módon szórakoztatná a dolog, de erre sajnos kevés az esély. Legalábbis számára közel esélytelen egyszer is egy picit nehéz helyzetbe hozni Seant. Sajnos.
Talán gyorsabban célhoz ért volna, ha a korábban olyan gondosan földre ejtett rajztömbjéből egy lapra díszes meghívó levelet kanyarított volna, és még ízléses borítékot is hajtogatott volna hozzá, így invitálva be Őmardekárosságát a poros kis helyiségbe, mely a továbbiakban a hadiszállásuk lesz. Ha nem is olyan gyorsan, mint azt ő szerette volna, de végül is Blaine besétál az ő kis zugába, igen ez most az ő kis zuga, ahova volt oly kegyes és benavigálta a srácot. Egy pillanatra igazán piszkos gondolatok futnak át hugrás kis agyacskáján, és persze nem mind olyan gonosz, mint lehetnének egy mardissal szemben. Gondosan bezárja az ajtót és nagy okosan még egy ügyes kis bűbájjal ellátja. Már épp saját vállát veregetné büszkén, amikor a mély hang visszarángatja a földre. Ajkát beharapva némileg szemrehányóan néz fel a kékekbe. Orrát ráncolja, ajkát húzgálja ide-oda...

- Nem láttál még ilyet? - kérdezi aztán hasonló elképedéssel, de ő nem az a pókerarc, így mosolya hamar kiszélesedik. Pálcáját meglóbálja, folytatja - Tudok ám még egyebet is... - int ugyancsak a galagonya vesszővel az ajtó irányába, ám ige nem hagyja el ajkait. Bizony, a gyakorlásnak megvan az eredménye, ha még nem is nonverbális varázslás bajnoka, ilyen kis apróságokat már ő is el tud intézni. Az ajtó cuppanó hangot hallat, majd olyat, mintha megterhelnék mázsás súlyokkal, talán egy pillanatra az is felmerülhet, hogy összeroppan. De aggodalomra semmi ok, a mágikus retesz megakadályozza, hogy bárki megzavarja őket, ahogy a másik bűbája azt, hogy kirobbantsák az ajtót. Igaz ez a bent levőkre is, csak Shay nyithatja ki az ajtót, hogy ebből mennyit vesz észre a mardis, az már egy másik dolog. Maximum a hangokból sejthet valamit. Na ez gonosz volt.
- Csak nem aggaszt a testi épségem? - érdeklődik cinikus felhanggal, tudálékos zöldekkel és szemöldökét huzogatja, közben természetesen vigyorog, mintha most legalábbis elárulta volna magát a srác. Persze Shay is tudja, hogy semmi olyasmiről nincs szó, hogy esetleg netán jobban érdekelné, mint egy csökött értelmiségű hugrás csaj, akivel még véletlenül értelmes, emberi módon lehet szájkaratézni. - Ne aggódj, még így is eggyel több maradt, mint neked... - csak szimpla ténymegállapítás, amelynek tudományos alapja az, hogy Seannak sejtelme sincs mi folyik az orra előtt. Remélhetőleg. Bár úgy lenne, sajna azonban túl jók a szemei, és  betegesen kék íriszek sok mindent észrevesznek. Shay pálcáját visszahelyezi tartójába, majd míg a srác a helyet veszi szemügyre, ő összegyűjti a rajzfelszerelését, és igyekszik még csak a legkisebb látszatát sem mutatni, hogy mennyire nem szeretné, ha esetlegesen bárki más kezébe kerülne. Feltűnés nélkül azonban úgysem tudná letenni sehova, így hát kezében fogja, míg ő maga is beljebb halad néhány lépést. Kezeit hátracsapja, a füzetet ott tartogatva forgolódik körbe. Van itt sok minden, kiselejtezett kanapé, szekrény, lámpások, asztalok. Tény, a por nagy, de legalább büdös nincs.
- Én sem... - rántja meg vállát, tekintetét körbe-körbe hordozza, míg ő maga járkál, nem elégszik meg annyival, hogy egy szekrénynek dőlve szemlélődjön. Nem szerencsés túlságosan az ingatag tornyok közelébe engedni, mert képes valaminek nekimenni és lesodorni. Szeme sarkából sandít fel olykor Blainre, kíváncsian leskelődve, hogy mit csinál... - Egész izginek tűnik - jegyzi meg fojtott hangon, de még így is hallhatóan, zöldjei az egyik sarokban állapodnak meg, felcsillannak, s egy félmosoly kíséretében elindul a kifigyelt hely felé.
Remélem működik.
Szeme sarkából a mardisra pillant, mint akinek most valami ravasz terve született.

.-= Sajtli =-.



A varázslatot követően Sajtocska nem állt meg, folytatván folklór műsorát, színpadiasan fitogtatva tudását jelentette ki, hogy másra is képes. Az ember sok mindenre képes lehet, ha akar… a megvalósítás már egészen más kérdés. Haloványan elmosolyodtam, majd megrázva a fejem folytattam volna a helyiség feltérképezését az ódon, rozoga, poros, gusztustalan szekrényke lapjának támaszkodva, amikor mély, cuppanó hangot hallottam. Természetesen nem kellett túl sok ész hozzá, hogy tudjam, az ajtót elreteszelte a Lelkem, a kérdés már csak az volt, melyik igét használta erre a célra. Mindegyiknek megvan a maga fondorlata, és biztos voltam benne, hogy a vigyorgós, ütődött csajszi, nem valami alapszintű baromsággal rukkolt elő. Gyaníthatóan úgy bezárt minket, hogy csak lebontva a falat jutnék ki ebből a kibaszott szeméttárolóból. Egyelőre azonban meg sem fordult a fejemben a távozás efféle lehetősége, meg úgy általánosságban a távozás sem. Jeleni pillanatban a figyelmemet az a sok szar kötötte le, amit éppen szedegetett a földről. Igen gondosan próbálta takargatni a hátsó fertályát az orromba nyomva, és úgy felszedni, nehogy valamit is láthassak belőle. Igazából nem is nagyon érdekelt, jobban tartottam nem belemászni a női titkokba. Persze egyértelműen kapaszkodó lehet a történés a későbbi beszélgetések, vagy éppen vérszívás során. Ahogyan figyeltem, a lábam bizseregni kezdett, egyre jobban éreztem a késztetést, hogy valagba billentsem… ha már itt mutogatja nekem, mintha szükséges lenne… de aztán úgy voltam vele, hogy elegendő volt mára a pofonok kiosztásából. Szegény lestukkolta volna az előtte lévő szekrénykét, a sok szarság meg a nyakába borult volna. Inkább hagytam a dolgot, bár természetesen megjegyzés nélkül emellett sem lehetett elmenni, ahogyan általában vele kapcsolatban semmi mellett sem.
- Ezeket a női praktikákat…
A hangszín természetesen emelkedett és csodálatosan színpadiasan sikeredett, mintegy kifejezve, Aranyom, szép a feneked, és egyértelmű, hogy direkt és plánba az arcom elé rakod. Összefonva a mellkasomon a karjaimat folytattam a monológot, amíg szerencsétlenkedett.
- … mi van azokon a vécépapír darabkákon, hogy ennyire takarod?
Biztos voltam benne, hogy nem szardarabkák. Valami fontos lehet, az ember efféle rohadt kis fecniknek nem szentel ekkora figyelmet.

Izgalmas?
Ez?
A szavaiból ítélve nagyon úgy festett, hogy az izgalom fogalma valami egészen mást jelenthet az ő szótárában, mint az enyémben. Mi a faszom lehet izgalmas egy koszos, büdös, szaros, területre a szobám tizede helyen? Bár, ha jobban belegondolok, az valóban izgalmas lehet, hogyan ne kapjunk pormérgezést, mert más adrenalin pumpát nem látok idebent. Megrázva a fejemet löktem el magam a rozoga szekrénytől, amely az összeomlás és teljes megsemmisüléssel fenyegette a korosodó, a lomtalanításkor itt felejtett darabot. Olybá festett pár pillanatig, valóban össze is szakad, de aztán csak megállapodott a három plus a fél lábán. Lassú léptekkel indultam meg a sarok irányába, ne okozzak már csalódást a hugrásnak, ha direkt módon ilyen titokzatosan pillantott vissza.
Léptek.
Nyugalom.

Sonka

Nem igazán számít arra, hogy Blaine figyelemmel követi az ő pakolászását, így még csak meg sem fordul a fejében, hogy mindvégig premierplánban mutogatja a hátsóját. Nem az a fajta, aki ilyen praktikák bevetésével kínálgatja fel magát. Az ilyentől a falra tudna mászni. Még akkor sem folyamodna ilyesmihez, ha nagyon meg akarná magának szerezni a mardekárost, de ebben legyünk biztosak, annyira nem akarja.
Egyébiránt, ha annyira nem lenne rá kíváncsi nem nézné, van itt elég érdekes látnivaló, muzeálisak is akár, ami a lány tomporáról nem mondható el. Szerencsére.
- Hm? - kérdez vissza szórakozottan, nem érti miről is van szó, füzetet a hóna alá csapja és kiegyenesedik végre. Tagjait kicsit átmozgatja, majd Seanra pillant értetlenül még mindig az előző megjegyzése miatt. - Semmi érdekes... - rántja meg a vállait, még grimaszol is hozzá, hogy még inkább kifejezze mennyire jelentéktelen dolgokat takargat. Egyébiránt tényleg jelentéktelen lehet ez egyesek számára, de neki fontosak. Az utóbbi időben kapott rá a képregények rajzolgatására, -halkan megjegyzendő, hogy egész jól megy neki- nem nagy művészi munkák, mint inkább viccesek, s melyek egy részének bizony az itt kíváncsiskodó mardis is főszereplője. Néhol vicces helyzetben, néhol pedig... nos mindenkinek lehetnek gyengédebb pillanatai, amikor butaságokon elmélkedik, hát Shay-jel is megesik néha, s mivel épp közelben volt a rajzcucca, le is rajzolgatta a fejében megjelenő képeket. Lehet, hogy ezek nem nyernék el túlságosan a srác tetszését. Vagy ki tudja.

Az rövid terepszemlét követően kiszúrja a sarokban a régi mágikus lejátszót, melynek poros tölcsére szinte azonnal magára vonta a hugrás figyelmét. A zene jó dolog, hát még a tánc. Shaynek jó időbe telt, míg megtanult táncolni, de most már kifogástalan partner tud lenni. Egy régi poros lemez van a lejátszó tű alatt, melyet pálcájának egy intésével megtisztít, nem látja kristálytisztán a feliratot, de biztosra veszi, hogy valami jó kis klasszikus van benne. Pálcája hegyével rákoppint, de nem történik semmi. Ekkor pillant meg és veszi észre, hogy Blaine közeledik. Vigyorogva nézi, látszik a mardis szemeiből, hogy bár próbál nyugalmat sugározni felé, igenis kíváncsi, de legalábbis nem akar meglepiket. Pedig a barnaság olyan ügyes az ilyesmiben. Egy kicsit megpiszkálja a tűt, majd a lemezt végül elkezdi tekergetni a kallantyút, közben persze felnéz Seanra...
- Mit vártál? - kérdezi vigyorogva, szinte a nyakát tenné rá, hogy valami egészen mást. Kicsit összerezzen, mikor váratlanul felhangzik a zene, nem épp tökéletes hangfekvéssel, de élvezhetően. Néhány pillanatig meredten fürkészi a fiút, vívódik magában, hogy legyen-e annyira idióta, hogy megkérdezi, táncolnak-e. Végül is, már így is hülyének van nézve, ez nem oszt, nem szoroz.
- ...mm... - első körben nem igazán sikerül kinyögnie mit is szeretne, és most, hogy úgy rendesen Sean szemeibe néz, még kissé zavarba is jön. Nem szokott ő ennyire tartani attól, hogy mások mit gondolnak, most mégis kezdi kicsit érdekelni, hogy a mardis mit gondol.

.-= Sajtli =-.


A titokzatosság igencsak hamar szertefoszlott, amikor megláttam a takarásban lévő, törött, repedezett tölcsérű szardarabot. Egy kibaszott lejátszó, már csak az kellett ide az embernek, mi más. Mintha nem lett volna tele a hely csupa felesleges dolgokkal amúgy is. Tényleg úgy festett, hogy Frics ide baszkodta volna be azokat a holmikat, amik már cirka több ezer éve arra vártak, hogy leselejtezzék őket. Elfintorodva ráztam meg a fejem, és figyeltem, ahogyan bűvészkedik vele, hátha életre tudja kelteni. Az asztal mellett álldogálva, az egyelőre működésképtelen szerkezet mellett felfedezett, por és pókhálóval szőtt könyvet kezdtem méregetni. Megemelve ráfújtam egyet, hogy elolvashassam a címét, amely megtörténte után már tudtam, ez sem az a darab, ami annyira lekötne. Ledobva a díványra tekintettem ismét a lejátszóval küzdő Sajtra, bízva abban, hogy az a rakás fos nem fog elindulni. A zenével magával nem akadt semmi problémám, ahogyan néztem, klasszikus szösz volt rajta, ami még bele is fér. De az ilyesmit általában akkor szoktam csak hallgatni, ha éppen hangulatomnál vagyok, és ez most nem volt elmondható. A bénázása helyett továbbra is azt méregettem, kivehető-e, hogy mi a retek van a vécépapír darabkákon, amit olyan gondosan szedegetett össze pár perccel ezelőtt.

Zene.
Hangzavar.
A csend, a dédelgető csend semmivé foszlott, és felcsendült valami macskanyávogásszerű szar. Meg kell jegyeznem, a macskát, ha ilyet tesz, elvágom a torkát, szörnyűség. Ismét fintorogva emeltem meg a kezem, és dörzsöltem meg a fülemet.
- Azt a büdös…
Nem folytattam, bár úgy hangzott volna valahogyan, hogy azt a büdös kurva élet, ez mi a faszom? Valahogyan nem sikerült felismerni az előadót, gyanítottam, hogy a tölcsér is közrejátszott a torzításban. A lejátszóról a hugrásra pillantva láttam, hogy bambázik valamit, és olyan vörös a feje, mint azoké, akiket véresre szoktam verni egy-egy hülyeségük után. Aztán esett csak le, valami bújdoklós, szappanopera szerű fejet vág, amit több, mint valószínű, hogy tánccal fűszerezve. Rühelltem, ha az emberek csak egy lépéssel is közelebb vannak hozzám a kelleténél, azt már a személyes aurám elleni támadásnak véltem, és kissé agresszívabbá váltam olykor a kelleténél. Tény, Sajt már megengedhetett magának dolgokat, ami másnál felért volna egy kibaszott halálos ítélettel, de a bizalom körétől azért még távol esett. Szívtuk egymás vérét rendesen, és kiderült, hogy van vér a pucájában, ami miatt valamilyen szinten elnyerte a szimpátiámat. Az oltogatások alatt már felismerhette volna a tényt, gyűlölöm a közelséget, és nem vagyok éppen oldott, ha valaki átlépi a távolságot, azt a bizonyos küszöböt. Mondjuk, még nem történt meg, de a mimikából evidens volt, hogy valami ilyesmit akar. Elbaszott korcs voltam az ilyen helyzetekben, utáltam érzelegni, rühelltem, legalább annyira, mint Piton fél lábon ugrálva mugli samponreklámszöveget énekelni.
- Te is arra gondolsz, amire én?
Kérdeztem sejtelmesen, meg sem mozdulva. Mielőtt azonban válaszolhatott volna, folytattam.
- Na jó, széttörheted te a lejátszót!
Haloványan elmosolyodva ráztam meg a fejem, bár a mosoly most inkább erőltetett volt, a szöveg pedig egy gyengére sikerült próbálkozás a helyzet terelésére. Szorongatva éreztem magam, abból pedig nem szokott semmi jó kisülni. Ez olyan, mint amikor egy vadállatot meg akarnak fogni, szelídíteni, akkor tör csak ki igazán belőle az ösztön.
- Mennünk kellene!
A mondatot követően az ajtóra tekintettem, mintegy utalva arra, azt csak ő fogja tudni kinyitni.
Vártam.
Figyeltem.

Sonka

Szeme sarkából figyelgeti a mardist, s amikor ráfúj a könyvre, eltüntetve róla a port és egyéb ezeréves maradékokat, nem bírja ki, hogy fojtott hangon oda nem szúrjon neki egyet.
- És még te gúnyolódsz rajtam. Mi lenne, ha a pálcádat nem csak karónak használnád? - ez egyfajta utalás lenne a tök mellé karó szólásra, mely ugyan nem épp varázspálcás dolgokra értendő, de a srác elég értelmesnek tűnik ahhoz, hogy megértse, mire is gondol. Talán. Majd kiderül, ha egyáltalán reagál rá valamit. Kezével megpróbál elhessegetni egy keveset a gomolygó porfelhőből, és csak nagyon tud benne reménykedni, hogy a szálldosó pókhálódarabkák nem az ő hajába óhajtoznak leereszkedni. Kezei eközben matatnak továbbra is, pimasz zöldjei pedig a mardist fürkészik.

Sean reakciója a lejátszó hamis hangjaira a lányt egy kissé elbizonytalanítja, de mivel már belefogott óvatos szuggerálásába, nem hagyja magát elkedvteleníteni. Ahogy a zene előrébb halad kezdi felismerni benne, a Trimágus tusa évében hallott karácsonyi báli keringő dallamait. Hihetetlen, hogy itt van ez a lemez, melyre még ők is gyakorolták Bimba professzor vezetése alatt a keringőt. A bál emléke mosolyt csal a leányzó arcára, bár nem az hívta el, akivel ő szeretett volna menni, így is jól érezte magát. Ő még mindig a lejátszó mellett áll, feje kicsit ingadozik a hamis dallamokra, melyek a fülében már nem hamisan csengenek fel. Nosztalgikus mosollyal néz maga elé, mely hamarosan átcsap fürkésző pillantásokba, Blaine tekintetét keresve. A kérdésre megremegnek tagjai, s a pillanat egy tört részéig maga is elhiszi, hogy most megtörténhet a csoda, hogy ugyanarra gondolhatnak. Szemei aztán egy pillanat múlva kikerekednek, s még egy csalódott sóhajt is megenged magának.
- De én nem is... - motyogja az orra alatt, zavarában egy újabbat koppint a lejátszóra, mire az elhallgat egy pillanatra, mintha megpróbálna újra nekifutni a zenének kezdi újra. A báli muzsika hangja tisztábban és jobban cseng most. Nem hangos, de hallható. Shay felemeli tekintetét, száját ide-oda húzva nézi Blainet, már megint mondani akar valamit, de most ki is bukik belőle.
- Tudod, néha nem ártana kicsit... nem is tudom, lazítanod... mondjuk, amikor velem vagy. A merevséged olykor - itt természetesen a jelenlegi helyzetre utal - szörnyen... - keresi a szót, úgy néz ki kezd rá hatással lenni Blaine, ha mást nem is még, de ezt a színpadias eszmefuttatást kezdi átvenni tőle - ...hervasztó. - Őt nem érdekli most semmilyen reménykedő pillantás a mardis számára szabadulást jelentő ajtó felé. Akár kézjelekkel is elmutogathatná mit akar, akkor sem venné fel. A fejébe vette, hogy táncolna, a srác szerencsétlenségére épp vele. Milyen pech, hogy pont ő van itt. Mármint a fiú számára.

- Hmm... Sean Blaine zavarban? - vigyorodik el, felfedezve az arcot elborító feszengést, és kimondhatatlanul élvezi a tiszavirág életű győzelmet, nem gondolta, hogy ilyen kellemesen bizsergető ez az érzés - Ha esetleg emiatt érzed kellemetlenül magad, megnyugtatlak, kifogástalanul táncolok... - és ott az a rosszindulatú kis mosoly, ami eddig ritkán fordult meg az arcán, mert ritkán került ilyen helyzetbe - ...ehm, és ha szeretnéd, akár vezetek én - megrándul arca, érzi, hogy kezd messzire menni, de nem tudja abbahagyni, jól esik picit Blaine kilóméteres egóján tapicskolni egy keveset, még ha ő ezt nem is biztos, hogy annak veszi -, persze csak, amíg bele nem jössz. - Zöldjei ártatlanul csillannak meg, lassan beszél, mintha minden egyes szót kiélvezne, igazából ezt is teszi. Ujjai eközben, mintha csak két pici, vékony láb lennének, indulnak meg a lejátszót magán tartó alkalmatosságon, egyenesen Sean felé. Hallotta, hogy menne már, de ezt a gyenge kis próbálkozást nem is tudja komolyan venni. A távolságot megtartja, igyekszik kartávolságon kívül maradni, pedig annyira nem tart Sonkától, azért van benne egy egészséges fenntartás. Ajkát harapdálva, izmait megfeszítve várja a választ, persze a nemet is teljesen megérti. Elvégre Seanról van szó. A mindig mereven ellenálló Seanról.

.-= A határokon táncolónak=-.



A könyvről való porfújásra érdekes és egyben számomra kurvára érthetetlen megjegyzést kaptam. Nem azért volt érhetetlen, mert nem tudtam feldolgozni a szavakat, amit hallottam, egyszerűen az nem volt világos a számomra, mi a fészkes picsának kellene azért pálcát ragadnom, hogy eltűntessek egy amúgy is fos állapotban lévő keményfedeles könyvről párezer oda nem kellő hívatlan vendéget? Nem vagyok függő, hogy minden kis baromsághoz a varázspálcát használjam… ennyi erővel tulajdonképpen mozognom is felesleges, mert létezik a levitáció… beszélni is, mert gondolatokat is lehet közölni egymással… sőt, a kibaszott létem is csak azért szükséges, hogy fogjam a mindenre jó és csodálatos gallyat, és lóbáljam, mint diáktársaim a faszukat, ha nőt látnak. Az emberi lét lényegtelenné válna, ha minden apróságra a pálcát használnánk. Tulajdonképpen elegendő lenne egy agy, amiből kéz nő ki, mert non-verbálisan is megoldható minden, a test meg attól a perctől fogva csak egy cafat hús, felesleges körbenövése az amúgy fontos szervnek.
- Nem veszem elő minden pepecs szarság miatt, mint mindenki más.
Azért gondolom, ahhoz már ész kell, hogy fel tudja dolgozni az ő helyzetét, amikor az ajtóra disaudio-t szórt… megtehette volna hamarabb is, sőt, rá is zárhatta volna, mielőtt rábaszok a falapra. De ahhoz, hogy már a könyvről is így távolítsuk el a port… faszom, helyzet és helyzet között is van különbség, nem kell mindent túlreagálni. Azért még bízva bíztam, hogy futja annyira, belássa magától, mekkora marhaságot is vágott a fejemhez.

Sóhaj.
Csalódott.
Találkoztunk már párszor, ennél jobban is ismerhetne, ha kicsit is figyelt volna. Biztos vagyok benne, hogy a lemondó sóhaj annak szólt, nem akarok táncolni. Pedig valóban így van, kurvára nem elemem a pillegés, arról nem is beszélve, hogy nem igazán vagyok oda azért sem, ha valaki túlzottan közeli kontaktust akar… valahogyan sarokba zárva érzem magam tőle. A mostani, és a szavaiból kivéve máskor is hervasztónak mondott reakcióm kritizálására összehúztam a szemeimet. Most nem abban a cinkos és sejtelmes formában, ahogyan szoktam, hanem a tipikus Blaine félében, amikor már csak a hajszál választ el attól, hogy az amúgy nyugalmas lelkivilágom felboruljon, helyét pedig az igencsak ösztönszerű, egyesek szerint vadállatias én vegye át. A kékek most metszően hidegnek bizonyulhattak, de nem szólaltam meg, vártam, mit mond… mi az, amit érdemesnek találok arra, hogy elmagyarázzam, és mi az, amit nem. Találkoztunk már párszor ezt megelőzően, és, noha ez neki ezek szerint nem volt feltűnő, lazábban viselkedtem vele, mint másokkal… ezért nem kapott még akkora kibaszott pofont, amitől a feje a már amúgy is törött lejátszó tölcsérében landolt volna.
A határok.
Feszegeti.

A probléma ott volt, hogy nem értette meg, mi is a nagy büdös helyzet. Nem voltam zavarban, egyszerűen nem akartam semmiféle kontaktust, mert nem szerettem. Már az is túlzás volt, amit a számára meghagytam, a tér, amit kevesen kaptak csak meg rajta kívül. A helyzet és eset azonban rádöbbentett, hogy nem mértem fel kellőképpen a dolgot, és még ezt a keveset sem szabadott volna hagyni, mert ha az ember a kezét nyújtja, a másiknak úgyis az egész retkes test fog kelleni. Nem fejezte be a monológot, folytatta, és egyre csak tépkedte a határokat takaró képzeletbeli lapkákat. A kéklő szemek tompa, ámde annál gyilkosabb villódzása nem maradt abba, a kezeimet azonban még nem szorítottam ökölbe… az már a végső szúrást jelentené. A táncra való invitációt befejezve aztán megpróbált közelíteni, még mindig nem értette, hogy egy sarokba szorított vad sokkal veszélyesebb, mint azt gondolná. Utáltam, mindig is keményen léptem fel azok ellen, akik rám akarták kényszeríteni az akaratukat, és ez most éppen ilyen helyzet volt. Érces hang, érezhetően más hanglejtésű, mint amikor teljes nyugalmamban találnak.
- Nem zavarban, sarokban!
Mivel eddig ezt nem sikerült észrevenni, hát közöltem vele amúgy mellékesként, merthogy kurvára nem mindegy a dolog.
- Biztos vagyok benne, hogy jól ropod, elvégre a feltűnési viszketegségnek ez is része…
Talán bántóra sikeredett, de pillanatokkal ezelőtt ő sem alkalmazkodni próbált, mindinkább tépkedni az idegszálakat és kárörvendeni magában… hiába is tagadná.

A megtáncolhatatlannak


-Nem baj… csak – kicsit köhécsel – legközelebb inkább a másik irányba fújd!  - szemei hirtelen könnybe lábadnak, míg ő maga egy kitörni készülő tüsszentéssel harcol. Nem akar tüsszenteni, mert csak még több port szabadít a levegőbe, akkor aztán megnézhetné magát.  Azt, amit kérdezett s nehezményez még most is, nem tartja hülyeségnek, Sean hiába is várja, hogy így tegyen, ha már varázsló az ember, ne csak azért legyen pálcája, hogy a farzsebében tárolva az étkezéseknél meglegyen a tartásjavító karó… Nem fuldoklik olyan látványosan vagy ilyesmi, a porra szinte mindenki így reagál.

- Ne haragudj – hamar eláll a vitától, jobb belátnia, hogy fölösleges az erőlködés. Halvány, szelíd mosollyal sóhajt egyet, sóvár tekintettel végigsimít a kissé poros lejátszó tölcsérén, majd egy szenvtelen mozdulattal leüti róla a tűt. Nem lehetne mondani, hogy nem remeg zavarában a keze. Arca elpirul, szégyennel vegyes csalódottság ül ki orcájára, szeme sarkából még egyszer Blainre néz.  Ajkát beharapva fürkészi a mardist, majd ellép az asztaltól, maga sem tudja hova, csak arrébb, hogy hátat fordíthasson neki.  Furcsán veszi ki magát az egész, s ha a fiú esetlegesen átgondolja a helyzetet, talán neki is feltűnik, vagy már feltűnt neki, csak nagy ívben tesz rá, így megkímélve magát attól, hogy bármi, számára esetleg kínos szituációba kerüljön. Fejét alig észrevehetően rázza meg, közben egy régi öntöttvas kandeláber csonka karjának egy faragott levéldíszét macerálja.
- Nem akartalak sarokba szorítani egy egyszerű… utalással. Végül is… nem a kezed kértem meg – erre képtelen visszafojtani egy vigyort – és… hátöhm… nem tudom, nem érzem úgy, hogy belül másztam volna a zónádon… - mivel azért elkerülhetetlen, hogy legalább heti rendszerességgel ne érintkezzen a mardissal, fusson vele össze itt-ott, lássa erre-arra, már észrevett kapcsolatosan egysmást. Mégis, vannak alkalmak, amikor ő maga lép át bizonyos határokat. Nem könnyű megérteni.

- Nem tudom a kettőnek mi köze egymáshoz – rántja meg a vállát hanyagul, szemét a poros padlóra irányítja, majd vissza Seanra – miért gondolod, hogy feltűnési viszketegségem van? – kérdezi végül, hiszen nem ez az első alkalom, hogy a fiú felhozza ezt a dolgot, s nem ez az első alkalom, hogy nem tud zöld ágra vergődni ezzel. Ő nem gondolja ezt magáról, már csak azért sem, mert nagyobb tömegek számára igyekszik láthatatlan maradni.
- Nekem inkább az a gyanúm, hogy a te figyelmed kelti fel túl sok minden, ami velem kapcsolatos... - vérgyenge próbálkozás, átlátszó hárítás, és túlságosan gyermeki reménykedés. Ennyire nem naiv, de tud úgy viselkedni.

Nekidől valaminek, szemei az asztalon fejelejtett rajztömbön állapodnak meg. Vesz egy nagyobb levegőt, idegesen beharapja ajkát, de végül is megszólal, bár hallható mit mond, kevésbé vehető ki, hogy ez most Blaine-nek van-e címezve.
- Hmm… egy könyvben ez biztos nem így történt volna – zöldjei csak most siklanak vissza Sonkára, egyik szemöldökét felvonja, de mosolyog, bátortalanabbul, mint eddig és még mindig némileg elpirulva – persze, csak azért, mert én máshogyan írnám meg. Például, gróf Mufurc uraság adna egy esélyt, felbontaná azt a méteres határt és beengedné rajta Mosolyhercegnőt… ha más nem, arra hat és fél percre, amíg a zene tart… - el sem hiszi igazán, hogy ezt mind kimondta, de ha már így tett, egy amolyan shayes mosolyt még mellékelt mellé. - Na igen... nem egy Donnie Darko, én inkább happy end kedvelő vagyok... - Egy pillanatra térnek zöldjei vissza az asztalra, a tömbre, de már tudja, hogy elárulta magát. Védtelenül hagyta az erősen kompromittáló és természetesen felcímkézett rajzait, és még a rejtő bűbájok sincsenek rajtuk. Épp csak egy pillanatnyi ideje marad gondolkodni, a következő pillanatban meg is szólal. 
-Ha menni akarsz, menj csak! – int pálcájával az ajtó felé, látható, hogy csak kínjában mosolyog. Önnyugtatására igyekszik minél nagyobb levegőket venni és elrejteni a sürgetést, kevés sikerrel – De vigyázz, nehogy elkapjanak… - figyelmezteti a mardist, elvégre már valahol takarodó környékén járhatnak időben. 

.-= Sajtlika =-.



A lejátszó.
A tű.
Sajt ráeszmélt a valóra, ma nem lesz tánc, tetszik, vagy sem. Soha nem voltam az a típus, aki szeret másokon lógni, szeret a közelébe engedni bárkit is a Merlinadta világon. Nekem már az is hatalmas előrelépés, hogy beszélgetek vele, nem még az, hogy tapogassam a testét, és ő viszont ugyanezt tegye az enyémmel. Ebből a szempontból elbaszott egy alak vagyok, elismerem, de mindig kötöttem az ebet a karóhoz, még akkor is, ha a korcs ott döglik, vagy döglött meg… ez vagyok én. Megtörni? Soha nem fogok… az élet megtanított rá, hogy keményen kell játszani, mert a gyengéket eltapossák, meggyalázzák, lemossák a színről, és örök feledésbe merülnek. Ez persze nem azt jelenti, hogy kiugró akarok lenni, esetleg híres, vagy éppen olyan, akit mindenki ismer… csak legyek egy a sok közül, aki túlélt.
Suttogás.
Alélt hang.
Bocsánatot kért, ami nem alábecsülendő tény, bár maga a helyzet valóban egy igen elszart valami lett, köszönhetően neki, és az életszemléletemnek is. Miután elfordult, és az ódon kandelábert kezdte méregetni, a földre tekintettem, majd elengedtem magam, és a mögöttem lévő díványon landolva állapodtam meg. Hülye húzás, a régi alkalmatosságon annyi volt a por, mint friss szaron a légy. Kissé összehúzva a szememet csaptam párat a kezemmel, majd azokat is az ülőpárnákra engedtem. Hallgattam mit mond, mivel is mentegetőzik. Érthető és logikus lépés volt tőle, mi több, egészen biztosan kellemetlen, felesleges is ezt firtatni.
- Nem kell!
Szólaltam meg unott hangon, jelezvén, nem kell folytatnia az eszmefuttatást, azért én sem vagyok egy hülyegyerek, aki nem érti, mi folyik körülötte, legalábbis dereng, vagy ehhez hasonló. Amikor visszanézett rám, mélyen a szemébe révedtem, nem volt mit szégyellnem, sem takargatnivalóm, meg amúgy is egy gátlástalan fasz vagyok, szóval… A szavai okán halovány mosoly… másnál ez gúnyos lett volna, és támadó… az ő esetében inkább csak visszafogott, vérszívó görbület.
- A gyogyósok mindig kitűnnek a tömegből.
Ez már inkább nyugalmas, és a régi, kötekedő Blaine hangnem, amely egyértelműen nem arra irányul, hogy még egy pofont adjon a csajnak, mindinkább megpróbálja oldani a feszültséget. Nem vagyok valami jó ebben, én általában szítani szoktam a köröttem lévőket a stílusommal, nem pedig békítek. Valami csak lesz a próbálkozásból.
Folytatja.
Mese.

Mufurc herceg, meg egyebek. Igazán felemelő izzzé, és valóban, ahogyan mondta, ez a tipikus happy end, amikor mindenki boldog, repked, madarak csicseregnek, meg egyéb faszság. Ezek azok a klisék, amik mögé az emberek szeretnek elbújni a rideg valóság elől. Érthető bizonyos szemszögből, de a realitás talaját meg kellene őrizni, mert a végén mindenki csak egy kurva nagy hallucináció szereplője lesz, és egy élettől való pofonba azonnal belehal, vagy öngyilkos lesz, ha bátortalanabb és gyenge. Csendesen hallgattam, és olykor, a kékellő szemem sarkából a mappára tekintettem, ami az asztalon van. Amikor aztán befejezte a mesét, és távozásra akart bírni, ellöktem magam a díványtól, és lassan az asztalhoz sétáltam. Végigmérve a mappát megérintettem, majd a kezemet végighúztam a gerincén, és megemeltem. Pár percre rám tört a gyarló ember, mi lehet benne, de látszott, hogy a hugrásnak fontos, és szégyellné magát, ha belekukkantanék. Újabb apró araszokkal odasétáltam elé, majd a mappát a mellkasához nyomtam… nem olyan Blainesen, hogy a csaj kiszáguldjon a helyiségből, és törjenek a csontjai… kedvesen és udvariasan. Bizony, egy tahó faszkalap aki ilyesmire is képes… csak ki kell érdemelni. Amennyiben átölelte a mappát, úgy elengedtem a kezemmel… egy pillanatra talán elbizonytalanodtam, de ez nem a legjobb szó… megtorpantam. A kézfejére tettem a kezem, és mélyen a szemébe nézve, halovány mosollyal a retkes pofámon szólaltam meg.
- Ami most van, többet ér…
Elengedve a kezét léptem hátra párat, majd az ajtó felé fordultam, és nyugalmas léptekkel indultam tovább. Hátra sem tekintve engedtem szabadjára az utolsó gondolatot a jól megszokott érzelemmentes és üres hangnemben
- … különb jár neked…
Kinyitottam a kovácsolt vassal szegett ajtót, és kilépve rajta megindultam a klubhelyiségem felé.


// Köszönöm a játékot! Bízom benne, hogy még jó párszor összefutunk a falakon belül és kívül is ;) //

Sonka

Miért kell ilyen helyzetbe hoznia magát? Valahol magában minden bénázása közben, és miközben sületlenségeket hord össze, azért fohászkodik, hogy Blaine küldjön már egy Silenciot és vágja már pofon, hogy térjen magához. De nem, minderre hiába vár, pedig hagy támadási felületet, hátat fordít neki, épp egy mardisnak testhez álló felállás lenne. De nem, nincs benne ennyi könyörület. Így csak esztelenül ontja magából a marhaságokat, természetesen azzal az édes bájjal, amivel megáldotta a jóisten. A hátha mögött zajló eseményekről addig nincs is tudomása, amíg meg nem fordul, s újra fel nem emeli azokat a zöldeket, a kissé poros Sonka láttán azonban képtelen nem kuncogni.
~Édes… ~ a gondolat csak egy sóhajként tör belőle ki, s bár benne megvan a mehetnék, de lábai nem moccannak onnan ahol áll. Jól is teszi, bár van benne az a fajta öngyilkossági hajlam, hogy pofátlanul meg mer lépni egyes dolgokat. Puszilta már meg a mardist, kétszer is és még él, sőőőt épp bőrrel el is tudta illegetni a kis hátsóját a színről. Sajna azonban van egy olyan sejtése, hogy első alkalommal a meglepetésnek, a másodikban pedig az alkoholnak köszönhette szerencséjét. Most egyiket sem tudná bevetni, így marad a távolról szemlegeltetés.
Ha magát kellene néznie és hallgatnia valahol az arcmarás és a hajtépés között lenne most állapotilag, és valahol most a mesekönyves résznél futna világgá. Alapvetően szereti olvasgatni a nyálas, szerelmi sztorikat, de ő maga nem akar olyan lenni, mint azok a hősszerelmes ostoba libák. Most mondjuk nem is erről van szó, de tényleg egy gyengédebb pillanatát éli most, és majd iszonyatosan fogja utálni magát érte, hogy mindezt ráadásul éppen pont Sean előtt produkálja.

Ahogyan máskor másoknak nem sikerül a lányt levakarniuk magukról, úgy most a hugrás is küszködik, hogy lehetőleg a srác úgy masírozzon ki, hogy ne égjen be még ennél is jobban. A mappa. Sean kezében.
~ Véégem van… ~ szemmel látható arcán az ijedtség, de a következő pillanatban már inkább a kíváncsiság. ~Vajh mit szólna, ha látná? Kellemetlen lenne? Netán feldühödne? ~ és most valahogy azt kívánja, bár nyitná ki, talán még el is vörösödne. Már így is gyogyósnak tartja, ennél jobban már nem is tudná. Fejét lehajtja a közeledésre, de egészen megfeszül, amikor a mardekáros közel jön. Olyan, igazán közel, közelebb, mint ami ahhoz az idióta tánchoz kellett volna. A mappa. Elindul felé. A torka elszorul, majd egész mellkasa és kissé megremegő kézzel veszi vissza tulajdonát. A sóhaj akár lehet csalódott is, de megkönnyebbült is, igazán ő sem tudja eldönteni, s már csak reflexből is magához szorítja a gyűjtőt, úgy pillogva Blaine-re, mint egy bánatos őzike, smaragd zöld, majdnem világító szemekkel. Kinek mi jutott. Neki ez a folyamatos csalódás.
Szemöldökeit előbb összevonva, majd felhúzva ízlelgeti magában a szavakat, és ahogy a kékekbe néz, el is pirul egy kicsit. Nem is olyan kicsit. Hát lehet nem imádni?
-Ne gondold.. – pillog párat még Sean szemeibe, s egészen addig egy mozdulatot sem tesz, amíg az ajtó ismét be nem zárul. Kézfején még mindig érzi azt a helyet, ahol megfogta, nem azért mert fáj neki, épp ellenkezőleg- Ajkai ábrándos mosolyra húzódnak, majd mikor végre képes összeszedni magát, mappáját féltve magához szorítja és ő is elhagyja a helyiséget. Azért most kicsit izgul a következő találkozó miatt.



//Én is köszi. Remélem mielőbb sor kerül valamelyikre. :) //

~Bell~

Hála a trehányságomnak újfent elmaradtam a tanulással. Leginkább a beadandókkal, amihez nekem nagy nyugalomra van szükségem. Pontosabban körülöttem kell a nyugalom. A klubhelyiségben ültem, gőzöm sem volt az időről, de már igencsak éjfél felé járt az idő. Ennek ellenére a hely zajos volt, noha nem a zsúfoltsága miatt, hanem néhány vihorászó lány miatt. Lehet, hogy engem találtak viccesnek, vagy csak simán jókedvük volt, bár ha már így állunk a receptet szívesen kölcsön kérném. Nem is kellett sok idő és betelt a pohár. Na nem azért nekik nem rontottam, inkább a félkész dolgozatomat bevágtam a táskámba a könyvekkel együtt és felálltam. Búcsúzóul pár orrvérzés ostyát túrtam elő a táskámból és ledobtam a kanapéra ami pár pillanattal ezelőtt az én trónom volt. Hadd induljon valami kis elsősnek jól a reggel.
Igyekeztem feltűnés nélkül kisuhanni a helyiségből a portré felé, persze ez nem sikerült, de szerencsére egyik csaj sem kezdett el hisztizni, hogy ne kóboroljak éjszaka, mert megint levonnak pár házpontot. Elvégre azért szerzik, hogy nekem legyen mit elköltenem. A portré lyukon kiugrottam és hamar felmértem a terepet. Tiszta. A kastély csendes és kihalt volt. Tökéletes állapot a felfedezésre, habár sajnos most a kötelezettségeim miatt erre most nem kerülhet sor. Tudtam hova indulok és bíztam benne, hogy üresen találom a helyet. Kis séta után oda is értem, szerencsére az éjjeli macska őrjáratba nem ütköztem bele. Mázli. Egyszer még rontást küldök arra a dögre.
A terem ajtaja kopott és ahogy kinyitottam (szerencsémre nyitva volt) hatalmasat nyikorgott. Nesze neked kém üzemmód. A hely nem sokat változott, de azt egyből észrevettem, hogy jártak itt előttem mert egy kanapé szépen elvolt helyezve egy asztal elé és pornak nyomát se láttam, pedig igen csak jellemző volt a kosz a szobára.
Nyugalom. Ledobtam a táskám az asztalra és előtúrtam a gyűrt dolgozatom, hogy tovább dolgozzak rajta. De hamar úgy döntöttem, hogy megérdemlek egy kis pihenést, ezért elő húztam a SVK könyvem és egy ugrással elfeküdtem a kanapén. Igazából a könyv csak dísznek volt a kezemben, inkább elgondolkoztam dolgokon, kihasználtam a röpke időt, amit úgymond magammal tölthettem...

Niall

*Kész. Elégedetten csavartam össze a pergament. Már csak egy valami volt hátra; a bájitaltan. Egy sóhajjal előhalásztam a könyvem, majd újabb pergament vettem elő. Ám öt perc múlva mér mindig csak az üres lapot bámultam. Na jó, azt hiszem ez ma nem fog menni, inkább holnapra halasztom. Gondoltam, és rácsavartam a kupakot a tintatartómra, majd a kész házimat, és a bájitaltan könyvet elraktam a táskámba. Körülnéztem a könyvtárban, ahol rajtam kívül nem sokan tartózkodtak. Szinte mindenki a klubhelyiségben volt. Ezért is nem mentem én oda, hiszen ott általában nagy a tumultus, én úgy meg nem tudok tanulni... na nem mintha egyébként olyan jól menne. Az órámra néztem, és meglepetéssel vettem észre, hogy már éjfél körül jár az idő. Ez meglepett, mivel egyáltalán nem éreztem a jól megszokott fáradságot, amit általában szoktam. Bepakoltam a cuccaimat a táskámba, és óvatosan kiosontam a könyvtárból. Csak nehogy észre vegyen valaki. Akkor bizony szorulna a Griffendél... pedig igazán nem kéne pontokat vesztenem.
 Halkan osontam végig a folyosón, még pálcafényt se mertem gyújtani, nehogy valaki észrevegyen. Mivel úgy döntöttem, hogy nincs kedvem még aludni menni, így elindultam egy bizonyos lomos terem felé, egy véletlen éjjeli sétámon ütköztem bele, amikor éppen elbújni készültem, és oda menekültem be, ami igen jól jött. Azóta megkedveltem a helyet, mert ott úsztam meg e gy büntetést. Bár mostanában nem gyakran jutottam el oda, mert általában a könyvtárban tanultam... hát igen az ötödév. Odaérve, halkan próbáltam benyitni az ajtón, de ez nem sikerült tökéletesen. Ám észrevettem, hogy odabent van már valaki. Közelebb mentem hozzá.*
- Szia! Bocs, hogy így rád törtem.
*Most, hogy jobban megnéztem, rájöttem, hogy ismerős arcra pillantok. Niall volt az. Már ötödik éve egy évfolyamba jártunk.*
- Hogyhogy itt talállak, egy ilyen késői órán.
*Kérdezem egy bujkáló mosollyal a szám sarkában. Na persze az is lehet, hogy ő szimplán nem tud aludni, ahogy én, vagy esetleg tanul. Minden esetre lehuppanok egy fotelba vele szemben.*

Bee

Elég változatos gondolatok jártak a fejemben. Egyrészt ideje volt elgondolkodni azon, hogy mihez kezdjek magammal az iskola után. Ha egyáltalán befejezem, mielőtt még hamar eltakarítanának az útból. Eszembe jutott az otthonom is. De jó is lenne ott lenni. Na nem azért mert utálom a sulit én igenis jól érzem itt magam. Csak kicsit hiányoztak a szülők és az hogy kiszolgáljanak. Meg persze a szombati alvások is. Mármint a sokáig alvások. Nem túl egyszerű úgy aludni, hogy a szobatársak legnagyobb szórakozása, hogy reggel nem emberi időben felkelnek tanulni.
Már hosszú ideje feküdhettem a kanapén mire úgy döntöttem hogy tanulok egy kicsit. Felültem és kinyitottam a könyvet, de ekkor lépéseket hallottam a folyosóról.
A pálcámért nyúltam. Ki a fene sétálgat ilyenkor a folyosón? Csak remélni mertem, hogy nem Friccs az azzal a hülye dögével. Tuti, hogy akkor élte az iskola a fénykorát, mikor az a macska kővé volt dermesztve. A léptek egyre közeledtek és bamm az ajtó kitárult. Na lelkiekben hamar fel is készültem az újabb büntetőmunkára és a pontlevonásra, de szerencsére hiába. Egy lány lépett be az ajtón, már amennyire a félhomályban ezt sikerült látni.
Felém indult. Nocsak talán még jól is alakulhat az este, Mindig mondtam, hogy megéri a tilosban járni. Ahogy közeledett felismertem. Egy évfolyamba jártunk. Megelőzött még mielőtt kinyithattam volna a szám és megszólított. Furcsa azelőtt csak keveset beszéltünk most meg itt vigyorog nekem. Mondjuk lehet hogy örül hogy valami társaságot talált. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen éjjeli madár.
-Szia Bee...- köszöntöttem. Eddig sosem tűnt fel, hogy ilyen szép a mosolya. Bár lehet, hogy csak a félhomály tette, nem tudom...- Az inkább meglep, hogy téged itt találni. Nem is tudtam, hogy ilyen éjszakai madár vagy.- mondtam vigyorogva. Na tessék a szokásos vigyor megint a képemen. Igazából még örültem is, hogy jött valaki mert egyrészt unatkoztam is másrészt meg lehet, hogy bealudtam volna és akkor itt töltöm az éjszakát. Mire kimondtam amit akartam a lány leült. Hát nem egy ijedős típus úgy látom. De hogyhogy pont ide sodorta a szél. Talán ismeri is a helyet. Igen ez valószínű elég nagy nyugalommal huppant le a kanapéra. Én azért háromszor is megnéztem, hogy nincs-e itt valami olyan, amibe nem akarok beleülni. Pláne azért mert a gatyám egy vagyonba került. Na jó igazából ez a legkevésbé sem érdekelt, de ha már a tilosban járok legalább a ruhám nem legyen mocskos ha már én az vagyok!
- És te mijáratban mellesleg?- kérdeztem még szélesebb mosolyt ráírva az arcomra.
 

Niall

*Hát igen, nem túl szép dolog valakire csak úgy rátörni az ajtót, de egyrészt én nem tudtam, hogy tartózkodik akár egy személy is odabent, és nem is számítottam rá, hiszen egy kicsit késő lenne ahhoz, hogy valaki szórakozásból itt mászkáljon. Viszont erre az elméletemre cáfolok rá most én, azzal, hogy kedvtelésből mászkálok. Viszont úgy látszik Niall nem bánja túlzottan, hogy erre jártam, mert visszaköszön, majd egy mondatot is megereszt hozzá.*
- Hát igen, néha jól esik egy kis éjszakai kiruccanás, na meg hol lenne az izgalom az éltemből?
*Mondjuk ez így nem teljesen igaz, mivel a mai világban, az emberek inkább vágynának a nyugodt életre. Úgy látszik, hogy az ajtót nem csukhattam be teljesen, mivel egy árnyékot látok beosonni rajta, majd közelebb érve meg is ismerem a kis szürke macskámat Nessát.*
- A szívbajt hoztad rám.
*Mondom nevetve a cicára szegezve a szemem. Közben felfigyelek a fiú kérdésére.*
- Az úgy volt, hogy kicsit sokáig írtam a házit a könyvtárban, és elszaladt az idő; viszont nem éreztem fáradtnak magam, ezért gondoltam benézek még ide egy kicsit.
*Válaszolom, és Niall mosolygó arcába nézek. Igazán jókedvűnek tűnik, na meg jóképűnek. De a mondat második felét már csak mélyen az agyam legrejtettebb zugában teszem hozzá. Aztán odafordulok a fiúhoz.*
- Még be sem mutattam őt. - *Mutatok a macskámra.*
- Niall, ő itt Nessa, Nessa, ő itt Niall
*Nem vagyok biztos benne, hogy megérti a macskám, hogy most éppen egy új embernek mutattam be, de elvégre ő nem egy közönséges macska. *
- És ha már megkérdezted, én mit keresek itt ilyenkor, én is visszakérdeznék: Te mit csinálsz itt ilyen késő esti órán? - *Kérdezem a mondandómat egy újabb mosollyal megtoldva.*

Bee


Nocsak.Ki gondolta volna, hogy ennyire egy húron pendülünk. Éjszakai kalandok, izgalom az életből? Tetszik. Bár esküdni mernék, hogy minden ismerősöm itt az iskolában éjszakai madár. Vagy csak a szájuk jár? Nem igen találkoztam még sok mindenkivel. Igaz én is igyekszem minden zajt elkerülni ha lehet. Nem az az első gondolatom, hogy diákba futok, hanem valami rémdenevér tanárba. Hogy száradnának el, ők mikor alszanak?!
Tetszik a hozzáállásod.., - kezdtem a mondandóm, mikor egy macsek jött be a szobába, Szerencsére nem az utált dög volt hanem Bell macskája, de lehetett volna jobb is az időzítése. Már is lőttek az édes kettesnek. Mikor adatik meg magamfajtának, hogy egy ilyen lánnyal vagyok tök egyedül? Merthogy elbűvölt a lány. Nem is kicsit. Érdekes, hogy eddig fel sem figyeltem rá. Nagy elmélkedésem közben már be is mutatta a macskát és még kérdést is dobott felém. Nessa. Na majd kap játszópajtást az én macsekom személyében csak fogalmam sincs, hogy hol jár, legalább 3 napja nem is láttam. Olyan, mint a gazdája... Remélem nem tűnök totál idiótának, hogy fáziskéséssel kezdem a válaszadást.
Nesze nekem első benyomás!
Üdv!- kiáltottam mosolyogva és nyomtam egy pacsit a macskának. Viszonozta. Okos egy jószág.- Nekem névjegyem az éjjeli mászkálás. Na jó mostanában nem annyira, mert ugye vizsgák...Lassan azon is elkéne gondolkodni, hogy mihez kezdek suli után. Kitudja. A tanulás elől menekültem ide, tulajdonképpen most fedeztem fel a helyet, de tetszik mert ideális búvóhely egyedül...vagy..vagy párban. Ne haragudj gyakran sokat fecsegek...- mondtam mosolyogva, próbálván leplezni hogy milyen kínosan érzem magam majd egy merész mondattal megtoldottam a sohavége fecsegésem.
- Nem ültök mellém? Kényelmesebb mint az a kis kanapé. Itt jobban elférünk.

Niall

*Ahogy figyelem Niall arcát, miközben beszélek, észreveszem, hogy láthatólag tetszik neki a dolog. Amikor bejön Nessa, a fiú pont mondana valamit…mégpedig egy eléggé bóknak hangzó mondatot. Az tény, hogy sok közös van bennünk, legalábbis ami az éjszaka mászkálást illeti. Lehet, hogy ezzel most az „édes kettes”- nek lőttek, de engem soha nem tudott zavarni a cicám. Végül is mellette azért lehet beszélgetni, vagy nem?
 A bemutatás elég jóra sikerül, úgy tűnik Niall szereti a macskákat, mert rögtön egy pacsival jutalmazza, amit szerencsére Nessa sem hagy ki. Ezek szerint elfogadta, olyan jó ízlése van, mint a gazdájának. Emlékszem egy régi esetre, amikor az idegesítő szomszéd varázslócsaládból a nagymama átjött látogatóba, és rögtön babusgatni kezdte szegénykét, és még csodálkozott, hogy megkarmolta. Ha macska lennék, én se szeretném, hogy állandóan cicuskának, szólítanának, és el sem engednének. A kérdésemre bőbeszédű választ kapok, ami jó, mert sose szerettem ha valaki csak igen, nem, vagy az egyéb egyszavas válaszokat használja. Az egyik mondata engem is elgondolkoztat. Én mihez kezdek majd suli után? Valami érdekes munkát kéne találni, de a mai időkben…olyan kéne, ahol kicsi a halálozási arány, bár lehet, hogy pont azért tetszene, mert izgalmas… Ezt a problémát későbbre halasztom.*
- Igen, jó búvóhely, jól lehet itt tanulni, vagy beszélgetni is.
*Mondom, és megeresztek egy újabb  biztató mosolyt. Nem nagyon tűnik fel, hogy Niall zavarban lenne, valahogy nem szokásom fenn akadni az ilyen részleteken.*
- De, persze, hogyne.
*Válaszolok, és a mosolyom ha lehet még szélesebb; felállok, lerakom a Nessát, had nézzen körül a szobában, és nyomban el is indul felfedező túrára a kis helyiségben. Én meg kényelmesen elhelyezkedem a fiú mellett. Most hogy mondja határozottan jobb itt.*
- Ahhoz képest, hogy egy ideje egy évfolyamba járunk, nem tudok rólad túl sokat. Szóval például vannak testvéreid?
*Kérdezek egy olyat, ami engem nagyon is érdekel, mivel nekem nincs (olyan, akiről tudnám, hogy életben van…).* 

Bee

Felállt.Jó ég tényleg idejön. Most mi legyen? Na a macsek is elfutott. Be a lomok közé, remélem nemfog semmit leverni mert ha nagy zajt csap nekünk végünk. Mennyi lehet az idő? Még a végén innen megyek reggelizni. Nem mintha bánnám. Csak nehogy hepajt vágjanak a szobatársak, hogy reggel nem vagyok sehol.
Csak úgy kúszott a levegőben, pedig csak pár lépest tett. Ezt a mozgást. Tetszett. Közel ült le és szépen vigyorgott. Tetszik a mosolya, talán még bele is pirultam, pedig nem az én stílusom. Meg ez az érzelmesség dolog sem.
Mikor leült és rám nézett rámosolyogtam. Na nem a szokásos hülye vigyorgásommal, hanem igyekeztem cuki fejet vágni. Olyan kis édeset. Hogy sikerült-e azt nemtudom, de egy kérdéssel és újabb mosollyal jutalmazott. Megérdemlek én ennyi mindent? Mert hogy általában a lányoktól csak pofont szoktam kapni, viszont most igyekszem egy kicsit jófiú lenni. Már amennyire egy rossz fiú lehet jó fiú. Vajon másnak is mosolygott volna? Vagy csak tényleg örül, hogy engem talált itt?
- Nincs testvérem. Igazából az is csoda, hogy én összejöttem. Már mint anyánál volt valami gáz és elég sokat kellett orvosohoz járni meg perkálniuk, hogy sikerüljek. Dehát mint látszik megérte a befektetés.- mondtam vigyorogva, vagyis ez már a szokásos százas vigyor volt.- És neked? Vagyis úgy általában mit kell Rólad tudni?Nem vagyok én annyira izgalmas, te annál inkább...- a mondat többi részét már csak magamban dúdoltam. Azt hogy annál inkább szebb vagy, annál inkább érdekesebb, annál inkább vadító. Jó ég ezek tényleg az én gondolataim-e azt nem tudom. Azt se, hogy mi váltotta ki belőlem. A válasz egyszerű. Nem mi hanem ki...

Niall

*Valahogy sokkal jobb itt mellette. Ezen magam is meglepődöm, mivel Tommy óta senkire egy pillanatig se gondoltam, vagy néztem úgy. De ez most más… Niall olyan kedves, vidám, hasonló a természetünk, és egyszerűen csak önmagam vagyok vele. Éppen itt az ideje, hogy hátra hagyjam a múltam; az tény, hogy évek óta arról győzködöm magam, hogy már túl vagyok, túl vagyok, de ez az első jele a dolognak. És cseppet sem bánom, végül is Tommy meghalt, ezt el kell fogadnom.
 Mikor már helyet foglaltam kaptam egy újabb mosolyt, de ez most egy kicsit mintha más lett volna, nem az a tipikus rosszfiús mosoly. Aranyos, tetszik. De leginkább az fog meg, hogy ilyen időkben ennyit mosolyog; nem találkoztam még senkivel rajtam kívül, aki ugyanilyen optimistán állt volna hozzá a dolgokhoz.
 A válaszából kiderül, hogy nincs testvére, na akkor ebben is hasonlítunk. Illetve részben, mert ha úgy vesszük nekem sincs tesóm, csak egy aki eltűnt, de őt nem is ismertem…*
- Tiszteletem a szüleidnek, hogy nem adták fel! Különben hogy unatkoznék most itt, nélküled…
*Ezt megint mosolyogva mondom, hiába, senki nem tudná letörölni az arcomról a mosolyaimat. Niall kérdez valamit, ami most rám vonatkozik.*
- Számomra te érdekesebb vagy, de ebbe most ne menjünk bele.
*Hiszen senkinek sem a legérdekesebb a saját életét elmesélni, azt már kívülről tudja, de hogy eleget tegyek a kérésnek, most én belefogok az enyémbe, és cseppet sem zavar, hogy el kell mondjam.*
- Szóval rólam csak annyit kel tudni, hogy az apám meghalt, megölték. Mégpedig anyám rokonai, mert nem tudták megbocsájtani, hogy egy muglihoz ment férjhez.
*A Tommy-s részt direkt kihagyom, hiszen minek kezdenék egy remek beszélgetés alkalmával, a legelső szerelmemről beszélgetni, fölösleges lenne…*
- Azóta anyával ketten élünk, és én igyekszem minél vidámabb lenni, nehogy a végén még eltűnjön a jókedv.
*Mondom, és szavaimnak egy újabb mosollyal adok nyomatékot. A testvérek, erről még nem beszéltem, és szándékosan hagytam a végére…*
- Testvérem ha úgy vesszük nincs, mert úgy nőttem fel, hogy nem tudtam semmit az egyetlen bátyámról, de aztán elrabolták.
*Nem tudom miért mondtam ezt el…még senkinek sem említettem, de Niall… ő más…benne valamiért első pillanattól fogva bíztam…*

Bell

Végig hallgattam. Az igazság az, hogy nem vagyok a szavak embere. Vagyis de, ha nem ilyen érzelmes és komoly dolgokról van szó. Meghalt az apja ráadásul ismerősök ölték meg, a testvérét meg elrabolták pedig nem is ismerte. Nekem ez sok és akkor mosolyogva mondja. Jó tudom manapság ilyeneken meg sem szabadna lepődni mert naponta halnak és tűnnek el a jó népek de hát akkor is. Az én gyerekkorom ehhez képest sétagalopp volt. Főleg, hogy a szüleimmel sose volt gond, inkább nekik velem. A legnagyobb problémám meg legfeljebb az volt kiskoromban, hogy melyik puccos helyre megyünk nyaralni a nyáron, vagy éppen melyik táborba menjek el ki idegelni a felügyelőket. Jó persze mostanában sok szar dolog történik, de ez mégis egy kicsit sok volt na. Azért így idősebben könnyebb megélni a dolgokat. Ő meg már kiskorában ezt látta. Azt hiszem jobb lesz ha az én gyerekkorom most nagy vonalakban mellőzzük. 
Tény, hogy erősnek tűnik, hogy tudja mindezt mosolyogva elmondani? Lehet csak velem van a baj és túl dramatizálom. Vagy ilyen kellemes hatással vagyok mindenkire? Na nem, nem egozunk. Még szerencse, hogy kevesen tudják, hogy gazdag vagyok. Még a végén egy műmájer kis hülyének néznének.
- Én...- csak makogtam - Sajnálom. Vagyis nem is tudom, hogy mit kell ilyenkor mondani.Ugye nem haragszol?- mondtam majd egyik kezemmel át öleltem és magamhoz húztam, úgy, hogy a feje a vállamon megpihenhessen. Ha berág hát berág, de mikor legyen érzelmes az ember ha nem ilyenkor?

Niall

*Ahogy látom az életem megrázkódtatásai egy kicsit meglepték Niall-t. Én nem emlékszem a bátyámra, így nem is hiányzik annyira. Az apám...hát ő már más tészta, de az ő halálát már feldolgoztam. Hogy ne nézzen tiszta hülyének ezt meg is mondom.*
- Ne hogy azt hidd, hogy élvezem azt, hogy elmondhatom, mert igazán...rossz élmény volt, csak már túltettem magam rajta.
*Igazat mondtam. Ahhoz képest, hogy az utána következő években szinte minden pillanatban sírva fakadtam, vagy ha nem, az csak azért lehetett, mert aludtam. Szinte össze sem lehetne hasonlítani az akkori Bee-t a mostanival. Akkor csak úgy hébe-hóba egy-egy mosoly, hogy ne aggódjanak értem túlzottan. De annak már vége, most már újra visszatértem egy ideje, újra a mosolygós vagyok.
 Aztán a mondandóm befejezésekor, meghallgatom, mit válaszol Niall.*
- Nem, egyáltalán nem haragszom.
*Mondom, és most csak halványan mosolygok. Niall átölel, a fejem pedig a vállára hajtom. Felsóhajtok. Igazán nagyon kényelmes, Niall meleg karjaiban.*
- Mit szólnál, ha egy kicsit vidámabb vizekre terelnénk a beszélgetésünket? Például elmondhatnád, hogyan fogadták a szüleid azt, hogy varázsló vagy. Vagy esetleg milyen dolgok voltak azok, amik furcsák voltak?
*Kérdezem, és remélem ezzel tényleg feledtetni tudom az előbbi nem túl kellemes témát. Még egy kicsit bevackolom magam a fiú ölébe, és úgy hallgatom a válaszát. Ki tudja, lehet, hogy valamikor ebből még több is lesz, mint barátság. Sőt kezdem remélni, hogy így is lesz. Persze ezeket a gondolatokat igyekszem úgy gondolni, hogy kívülről ne látsszon. Ha végül kiderülne, hogy mit érzek Niall iránt, és ő egyáltalán nem érezne semmit, azt eléggé megalázónak érezném.*

Bee

Első pillanatra úgy tűnt, hogy megbántottam. Pedig igyekeztem és nem ez volt a szándékom. De tényleg. Szerencsémre hamar megmondta a tutit, hogy nem haragszik. Gondolom már éppen elégszer hallgatott végig ilyen tátott szájjal leső, nem tudom mit mondjak vigasztalást. Sajnos ebben sose voltam jó és nem hiszem, hogy valaha is megtanulom.
Viszont az ölelést jól fogadta. Igen nagy bölcs volt aki azt mondta, hogy a tettek többet érnek minden szónál. Nemhogy jól fogadta de egyenesen hozzám bújt. Nem az a sima kis bújás volt, hanem a már mindenünk összeér féle. Rég voltam így egy lánnyal. Még előző nyáron volt egy aki mindig kijött a meccsekre szurkolni, aztán össze is ismerkedtünk. Mivel elég hülyén vette volna ki magát, hogy csak úgy egy évre eltűnök, ezért még idejében lekoptattam. Nem is bántam annyira, túlságosan különböztünk.
Segítettem, hogy kényelmes helyre találjon meg persze, hogy nekem is jó legyen. Lehet, hogy mégis itt éjszakázunk? Hát ennyit megér egy büntetőmunka egy újabb nem leadott dolgozatért. Igazán nem nagy ár.
Témaváltás. Örülök neki. A titkaink majd jöhetnek máskor. Persze ha lesz máskor. Bár a jelen helyzetben bátran azt mondanám, hogy sokat fogom még látni. Viszont az este még hosszú és csak nem untatom annyira, hogy el aludjon az ölemben. Bár azt sem bánnám túlságosan, de akkor vajon milyen lenne a reggeli ébredés? Olyan mint mikor egy átmulatott éjszaka után felkel az ember és mindenki a fejét fogja, hogy úristen mit csinált, vagy összebújós, kellemes.
- A szüleim? Túlságosan is nyugodtan. Na jó anya azért lesett egyet, de apa szinte meg sem lepődött. Szerinte világos, hogy különleges vagyok. A furcsa dolgaimmal, tele volt a raktár, főleg eséseknél kaptak szívbajt a szüleim. Mármint magasról, mert én felmásztam a kastély tetejére, de az erdőnk legnagyobb fájának tetejére is. Merthogy...merthogy ilyen elég nagy birtokunk van. Jó nagy ház, meg cselédek, meg minden ilyesmi. - mondtam. Reméltem, hogy nem fog nagyon nagyképűnek, vagy elkényeztetettnek nézni, hogy ezt elmondom. Általában ezt titkolom, mert a mugli világban általában ezért a sok tuti dolog miatt barátkoztak velem és nem magamért. - Szóval elég hiperaktív voltam...és vagyok is! Szóval volt és van is velem gond, dehát csak nem ülhetek folyton ölbe tett kézzel. - Ezt már megtoldottam, egy alapos szembenézős mosollyal is. - Gondolom neked akkor tudták, hogy boszorkány vagy. Remélem nem untatlak. Vagyis remélem nem vagy még fáradt. - gyengéden megsimogattam az arcát, s közben folytattam. - És hogy állsz a srácokkal? Gondolom sok hódolód van... - most már nem vigyorogtam. Újabb kockázatos és talán túl gyors kérdés egy idegentől egy gyémántnak.

Ölelős Niall :P <3

*Úgy látom, hogy Niall örül a témaváltásnak. Elmeséli, hogy a szülei egész nyugodtan fogadták az egészet. És azt is elmondja, hogy nagy birtokuk van. Ez meglep, mert egyáltalán nem tűnik annak a kis elkényeztetett királyfinak. Ez tettszik. Jobban mint ő gondolná; mert szerintem elég nehéz ilyen helyzetben nem nagyképűnek lenni. De persze lehet, hogy csak jellem kérdése az egész.*
- Nagy kastély, csinos cselédlányokkal?
*Kérdezem, egy huncut mosollyal. Persze, több van emögött a kérdés mögött, de remélem csak a kis csipkelődésem hallatszik ki belőle. Majd elmondja, hogy hiperaktív. Az jó, sosem bírtam a lassú, túlzottan gondolkodós pasikat. Inkább a pörgést kedvelem. A mosolyára mi mással válaszolhatnék, mint egy újabb mosollyal.*
- Igen, nekem tudták, és ők mondták meg. Persze úgy nőttem fel, hogy a tudatalattimban végig tudtam, ők csak ráébresztettek. És nem, egyáltalán nem untatsz, ha meg fáradt lennék, az nem ilyen lenne.
*Nevetem el magam, mivel fáradtan időnként elég morcos tudok lenni. Megsimogatta az arcomat, mire kirázott a hideg, de nem rossz értelemben, hanem jó értelemben borzongtam meg az érintésétől. Valahogy, nagyon is jól esett. Aztán egy újabb téma, újabb kérdés.*
- Már egy ideje sehogy. Volt egy barátom, Tommy, de őt... az apámmal együtt megölték.
*Mondom, és remélem, ezzel nem rontottam el a hangulatot. Egy könnycseppet sem engedek meg magamnak.*
- De az már régen volt.
*Mondom, és nyelek egyet.*
- Azóta meg nem találtam senkit. Illetve...
*Az utolsó szónál elmosolyodom, és a fiúra nézek. Illetve azt hiszem téged találtalak. De ezt már csak magamban mondom ki. Nem akartam megint elrontani a hangulatot, de sajnos a múltam nem felhőtlenül boldog. Inkább én is felteszek egy kérdést, ami roppantul foglalkoztat.*
- Na és te? Hány lány áll most is sorba érted?
*Úgy értem rajtam kívül. Már megint egy magamban hozzátett mondat. Úgy látszik ez lesz a specialitásom. Most viszont nem mosolygok. Ahhoz túlzottan érdekel a válasz, így csak csendben várok.*

Bee

A szemébe nézve hallgatom és akaratlanul is elmosolyodok egy kicsit. Fura egy hatással van rám ez a lány az már egyszer biztos. Végre egy kis vidámabb téma, ez kifejezetten imádom. Sajnos minden csoda csak pár napig tart, esetünkben pár pillanatig.
Tommy. Na tessék. Nem elég, hogy szegényem apját megölték, de egy úttal egy barátját is. A barátját. Én meg itt fekszek majdnem egyé válva vele. Biztos, hogy én fel tudnám váltani és feledtetni vele? Ennyi szenvedésre nem biztos, hogy Niall a gyógyszer. Azt mondja már megbékélt a lelke. Hát nekem nem lenne egyszerű ilyen dolgok után megbékélni. Persze nem tudhatom, szerencsémre még nem volt ilyen és remélem nem is lesz. Vajon mer újra kötődni valakihez és bele menni valamibe? Vagy hagyná mert félne, hogy elveszíti azt a valakit? Ki kell derítenem.
Tommy témát hamar lejegeli. Illetve én is hagyom jegelve, ez most nem a szupper hely és idő erre. Most nem. Első kérdéséről el is feledkeztem a nagy elmélkedésbe, de visszatért az emlék. A cselédlányok. Hát igen. Gazdag úrfi, jó sok cseléd, fiatalok és szépek. Nem jobb ha nem mesélek a kis afféromról. Jobb lesz ezt is jegelni még mielőtt perverznek néz. Ha nem hazudok az úgy sem rossz csak épp nem mesélek.
- Háááát...A cselédek..Tudod hogy megy ez, muszáj nekik megrontani a kis gazdag úrfit- nevetem el magam - Nem, nem mind öreg és rusnya volt folyton. Ők amúgy sem bírtak mert én aztán hatalmas felfordulást tudok csinálni.- ezt is mosolyogva mondom.
- A lányok és én? Még előző nyáron volt egy mugli barátnőm, de elég nehéz lett volna beadni neki, hogy mágus vagyok. Így ejtettem. Azóta meg nem találtam senkit. Biztos nem vagyok a lányok kedvence, vagy csak nem tűnt fel ha valaki jeleket adott.- közöltem a tényeket. - Sajnálom a barátod.- itt mellőztem a mosoly halvány szikráját is.- Illetve? Talán valaki a suliból? - százas vigyorral mondtam. Nyilván nem bátorkodna ezt mondani, ha nem szeretne tovább lépni velem. Remélem nem értem félre. Ha ő elkezd egy ilyen játékot, én szívesen beszállok. Veszteni valóm úgysincs, már úgy is az ölemben van. Jobban magamhoz húztam és rosszfiús mosolygással vártam a reakciót.

 Niall <3

*A kérdésemre, hogy biztos nagy kastélyuk van, sok-sok csinos cselédlánnyal, egy kicsit szorongva várom a választ. Talán nem lenne rá okom, hiszen eddig olyannak ismertem meg Niallt, aki nem szórakozna velem, ha otthon várná egy csinos barátnő. A válaszán én is elmosolyodom, és egy kicsit felengedek, amint meghallom, hogy csúnya, öreg cselédeik vannak. Hiszek neki, mert semmi okom nincs azt feltételezni, hogy esetleg hazudik nekem. Azt mondja nagy felfordulást tud okozni. Régen én is azt tettem, de apáék halála óta igyekszem otthon nem csinálni semmi rosszat. Az persze már más kérdés, hogy az iskolában hogyan viselkedem. Vegyük például azt is, hogy most itt ülök az éjszaka közepén egy igazán kellemes fiú társaságában, de mégis csak az éjszaka közepe van, és bármikor ránk nyithat egy tanár, vagy Frics. Amikor én is rákérdezek a lányokkal kapcsolatos dolgokra, egy egyszerű magyarázatot kapok. Mugli barátnő. Még szerencsém, hogy mugli volt, különben most Niall nem velem ülne itt kettesben az biztos; és azt valamiért roppant módon sajnálnám. Egy sajnálkozó kijelentés a volt barátomról, egy könnyednek szánt legyintéssel igyekszem elintézni, hiszen rajta már úgysem segíthetek, de miért ne építenék újabb kapcsolatokat? Nem ismétlődhet meg kétszer ugyanaz, hiszen Niall nem mugli, nem úgy, mint Tommy volt. Biztosra veszem, hogy ő meg tudnám védeni magát egy hasonló helyzetben. De én nem engedném, hogy hasonló helyzetbe kerüljön. Majd egy ravaszkás kérdés rángat vissza a valóságba.*
- Igen, valaki a suliból.
*Mondom, és visszavigyorgok rá.*
- Vagy mondhatnám úgy is, hogy az elmúlt nem is tudom már hány percben egy rendkívül érdekes emberrel kötöttem szorosabb ismeretséget.
*Mondom, és mélyen belenézek a fiú szemébe. Nincs visszaút, kimondtam, és ezzel, azt hiszem elárultam magam, de kit érdekel ez most, itt a karjaiban. Szorosabban magához húz, ami ellen semmi kifogásom. Lehet, hogy pont ez kellett már nekem. Egy új kapcsolat, amiből még bármi lehet. És remélem lesz is...*

Bee <3


 Minden várakozásomat felülmúló választ kaptam. Érdekes ember. Sok mindennek hívtak már, de érdekesnek nem sokan. Furának igen. Vajon én vagyok a hülye, vagy tényleg bevallott valamit? Jól meg gondolva ha már egyszer a karomban van, akkor akkor nyilván nem hülyít. Amúgy sem olyannak tűnik, mint aki dobálózik a szavakkal. Igyekszem hát felmérni a lehetőségeim.
 Intim helyzet ez az egyszer biztos. Ha most valóban feldobta nekem a labdát, akkor cselekednem kell. Már csak azért is mert a tettek többet érnek minden szónál. Ennyire nem paráztam még semmi miatt. És ha felpofoz, hogy héééj ne ilyen gyorsan haladjunk? Hát akkor így jártam. Mert én aztán sokszor szoktam úgy járni. Már mint, hogy kellemetlen helyzetbe kerülök. Ideje volna javítani a bumm bele, valami lesz hozzáállásomon,
 A para ellenére nem is tudom mikor éreztem magam ennyire jól és biztonságban. Mert meghitt egy helyzet volt az biztos. Veszteni valóm úgysem volt, így én is gyengéden mosolyogva néztem bele a szemébe. Ő is mosolygott. Csodálatos mosolya volt, egész este le sem tudtam venni róla a szemem. Ha nem tudnám, hogy nem azt hinném, hogy bűbájt használt és azzal varázsolt el ennyire. Úgy tűnik még engem is le lehet venni a lábamról. Persze aki ilyen különleges, annak nem nehéz.
 A kezemmel, amelyikkel épp átkaroltam lassan vissza csúsztatva elértem a nyakához, ahonnan lassan felfelé haladva gyengéden bele túrtam a hosszú hajába. Kicsit bele is remegtem a mozdulatsorba, elvégre nem szoktam én ilyeneket csinálni. Ugyan akkor örültem magamnak. Nem is az eszem vezetett, hanem inkább egy belső hang. Már nincs vissza út.
Suttogva kezdtem bele mondandómba, amit nem is igen értem, hogy honnan jött.
- Remélem, hogy nem bánod, ha...- lassan előrehajoltam, olyan közel, hogy ajkaink majdnem összeérjenek, felkínálva neki a választás lehetőségét. Elvégre cikibb ha megcsókolom és és lelök magáról. Így könnyen egy sima ölelésbe is átmenthette a helyzetet, anélkül, hogy ultra gáz lenne a helyzet. Ha már egyszer lehet választani, akkor én a kisebb rosszat szoktam preferálni.

Niall <3

*Úgy látom, Niall-nak tetszik az érdekes ember mondatom. Az az igazság, hogy ilyeneket én nem nagyon szoktam mondani. Tommy aranyos volt, meg kedves, de így belegondolva, nem volt benn igazán semmi izgalmas, vagy ha úgy tetszik érdekes. Hogy mennyire más volt az a szerelem, ehhez képest, azt fel sem foghatom. Mert most már biztosan tudom, hogy belezúgtam Niall-ba, le se tagadhatnám. Tommy-val csak gyerekes játszadozás volt az egész... de ez ...ez most egészen más, sokkal de sokkal jobb, és erősebb érzés.
 Mikor a szemébe bámulok, ő viszonozza a pillantásom, és mellé mosolyog. Asszem, hogy ez az egyik legfőbb vonásunk, mindketten sokat mosolygunk; ami szerintem jó. A kezével a nyakamhoz nyúl, majd egyre feljebb, míg végül beletúr a nyakamba. A keze kicsit megremeg, de engem nem érdekel, behunyom a szemem, és úgy élvezem az érintését, ami nagyon is jól esik. Nem hittem volna, hogy valaki iránt tudok még erősebb szerelmet, és vonzódást érezni, mint amit valaha volt barátom iránt éreztem. Akkor, azokban az időkben, számomra, az volt a lehetetlennek tűnő. De az eltörpül amellett, amit Niall iránt érzek.
 A fiú halk suttogására kinyitom a szemem, az arca már ott volt az enyém előtt, a lehelete csiklandozta a bőröm.*
- Nem, nem bánom...
*Suttogom halkan, és én is közelebb hajolok, hogy ajkaink összeérjenek. Valahol legbelül talán erre vártam, mióta az ölébe vett. Eddig mintha nem is ismertem volna, pedig az évfolyamtársam, csak egy volt a többi diák közül, ahogy én is. De most... amióta betettem ide a lábam, Niall jelentősége tejesen megváltozott. Már nem csak egy diák, már sokkal de sokkal több számomra. És remélem ő sem érez másként, amit nem hiszek, mert akkor nem tette volna ezt...*

Bee<3         


 Behunyt szemmel élvezi a kezem barangolását. Örülök, hogy tetszik neki. Annak is, hogy be mertem vállalni. Elvégre csak a Griffendélbe osztott be az a koszos süveg. Közelebb hajol, sokat nem kell fáradnia, mert már eleve előtte lihegtem. Beteljesül amit akartam. Egybeforrunk és úgy ölelem, mintha most ölelném utoljára. Pedig ez csak a kezdet.
 Behunyom a szemem és átadom magam a pillanatnak. Gyengéden csókolom, szépen lassan, hogy kiélvezhessem minden percét. A szabad kezemmel elkapom az egyik kezét és gyengéden simogatom. Tetszik a helyzet mit ne mondjak. Remélem nem csak az éjszakára vonatkozóan gondolja a dolgokat. Mert én azt hiszem nem. Igen is kell valaki akire támaszkodhatok ezekben az időkben. Na majd meglátjuk egyelőre a jelennel és nem a jövővel foglalkozom.
 Elég a gyengédségből gondoltam és vadul belemászok a szájába. Elkapott a hév na. Remélem nem bánja, mert én aztán nem. Ideje lenne egy kis lélegzethez hagyni szegényt, úgyhogy elhúzódom egy kicsit még egy gyengéd csókot lehelve előtte az ajkaira. Nagy mosollyal és újra nyitott szemmel nyugtázom a történteket és igyekszem megkeresni a Bee-n elveszett karjaimat.
 Mennyi lehet az idő? Igazából már azt sem tudtam, hogy hol vagyok, de nem érdekelt. Azt se bántam volna ha most azonnal szemközt lőnek egy halálos átokkal mert legalább boldogan terülök ki.
- Így máris jobban érzem magam. - mondom és nagy cuppanósat nyomok Bell homlokára. Hát még ilyen helyzetben is meg kell tartani a vicces Niall-t. Ő aztán sose tűnik el. - - Remélem nem bántad meg. Én ugyan nem. Sőt. Többet akarok.- majd elégedetten hátradőlök és elveszek a gyönyörű szemeiben.

Niall <3


*Az ölelése...el sem tudom mondani mit jelent nekem. Azt hiszem, erre a pillanatra életem végéig emlékezni fogok. Nem tudom, hogy Niall-nak nyitva van-e a szeme, mert az enyém csukva van, így nem látom, de most nem is zavar. Gyengéd a csókja, és lassú. De én nem bánom, csak visszacsókolom. Az egyik kezével megfogja az enyémet, és azt simogatja. Az agyamba tolakodik egy kép: mi lenne, ha most találna ránk valaki? Ám ez a gondolat nem sokáig foglalkoztat, elhessegetem. Ugyan miért nyitnának ránk?
 Inkább a jelennel törődöm, és elhessegetem az efféle gondolatokat, hiszen ilyeneknek, ilyenkor nincs helye a fejemben. Most az egész létemet csak a Niall iránti érzéseim töltik ki.
 Nem sokáig marad a fiú gyengédsége, most már kezd vadabbá válni. Ezt sem bánom, már éppen itt volt az ideje, azzal a kezemmel, amit nem fog meg a hajába túrok, és úgy húzom közelebb magamhoz. Aztán elhúzódik, ám előtte kapok még egy kis csókot a számra.
 Elmosolyodom, majd kinyitom a szememet. Ránézek a fiúra, és látom, hogy ő is mosolyog, miért ne tenné? Majd egy vicces kis mondattal, egy újabb puszit kapok, immár a homlokomra.*
- Én is, határozottan jobban!
*Mondom, és egy halk kis nevetést hallatok. Hallgatom a fiú mondatát, és az utolsó szavaira öröm járja át a szívem. Igen, azt hiszem, én is többet akarok. Nézem, ahogy hátradől; a mozdulatai elégedettséget sugallanak. A szemembe néz. Eddig nem is figyeltem meg, hogy mennyire szép kék szemei vannak.*
- Többet akarsz?
*Kérdezem egy huncut mosollyal.*
- Akkor kénytelen leszek többet adni.
*Mondom, és rávigyorgok. Közben Nessa visszatér a szobában a felfedező körútjáról. Még jó, hogy nem egy perccel korábban. Akkor roppant fontos dolgokat zavart volna meg. Észreveszem, hogy a szájában egy egér van. Na legalább neki is van sikerélménye a mai estéről.*

Nem is értem mivel érdemeltem ezt ki. Azt, hogy baromi nagy mázlista vagyok. Na jó, lehet, hogy később még megbánom a hirtelen kijelentéseket. Nem olyan könnyű engem elviselni! Ha most ránk találna Friccs vagy egy tanár nemhogy pont levonást kapnánk de még meg is átkozna. Még akkor is megérné az este. Nekem biztos.
Mivel innen már nincs kiút és nem is keresem, bele kell gondolni, hogy mi lesz ezután. Hogy fogadják a többiek meg ilyenek. Bár eddig sem izgatott senki véleménye. Na jó néha a sajátommal azért foglalkozom. Bízom benne, hogy irigy és gyilkos tekinteteket kapok majd a csajoktól. Aki foglalt úgyis mindig nagyobb közrajongásnak örvend, bár nem értem miért. Ki érti a nők észjárását?
Ahogy rám mosolyog belül egy önelégült hang felüvölt bennem. Persze ez az a kellemes üvöltés és kegyetlen jól esik. Remélem még egy darabig így is lesz. Kezdek végre lenyugodni az izgalomban most már nem lesz para. Sőt. Remélem csodálatos napok, órák, hetek következnek. Együtt. Ezt lassan ideje lesz tisztázni. Közben a macsek is visszatér a vadászatból és nevetve nyugtázom, hogy sikeres volt.
Úgy látszik ma neki is bejött az élet.- mondom vidáman.
Benne van a kis játékban, úgyhogy úriemberhez méltóan cselekednem kell. Kihámozom magam alóla és összeszedem az elmúlt percekben elveszett végtagjaimat. Remélem nem érti félre a szándékom. Felülök a kanapén és derekát átkarolva magamra húzom, hogy a lábaimon kényelmesen elférjen. Kezeimmel a hajába túrok és megcsókolom. Nehéz abbahagyni, de leküzdöm a vágyat és a fülébe suttogok.- Remélem tudod, hogy most már nehezen fogsz szabadulni tőlem.- ideje tisztázni a játékszabályokat. Mert ha egy estére szól a dolog akkor, úgy játszunk. Bízva bíztam hát, hogy számomra előnyös választ kapok, de még mielőtt bármit is mondhatott volna jobban magamra húztam és újabb csókot leheltem édes ajkaira. Azt hiszem ez többet jelentett bármilyen okoskodásnál. Újra levegőhöz hagyom, de most hátradőlök a kanapén teljesen, elővéve a legártatlanabb arcomat. Mert olyan is van ám nekem. Főleg mikor a balhékból kell kimagyarázni magam, fontos, hogy legyen egy sajnálható arculat.
- Lássuk mi is az a több! - mondom ártatlanul vigyorogva. Feladtam a leckét ahogy kell, lássuk megoldják-e.

*Egy kissé furcsának találom, hogy én, aki általában csak vidáman magamat adom, most ilyen, hogy is mondjam, csábítóan hatok valakire. Nem mintha zavarna, történetesen nagyon is szívesen vagyok most itt, és csinálom azt amit, mégpedig a legjobb társaságban. Amikor visszatér az én szeretett kis házi kedvencem, Niall egy vidám kis megjegyzéssel nyugtázza.*
- Bizony.
*Mondom, és nem kerüli el a figyelmemet a „neki is” megszólítás. Megsimogatom Nessát, és megdicsérem az ügyes fogásért. A fiú összeszedi az eltévedt kezeit, meg kikászálódik a testeink keltette csomóból.
 Szerencsémre koránt sem azért, hogy elmenjen, mert elkapja a derekam, és újra magához húzva csókolni kezd. A keze már megint a hajamba túr. Vadul visszacsókolom, remélem nem tart túl rámászósnak. Bár ami azt illeti nem én kezdtem...
 Abbahagyja a csókot, és a fülemhez hajolva belesuttog. A lehelete csiklandozza a bőröm.*
- Ki mondta, hogy szabadulni akarok? Mert azt kell mondjam, még egy ideig boldogítani foglak.
*Mondom, és megint vigyorgok. Kíváncsi vagyok a többi diák pillantására, amikor együtt látnak majd Niall-lal. Azt hiszem a lányok részéről csak irigykedő szemeket fogok kapni, és meg kell mondjam lesz mire irigykedniük. Az én Niall-omra. Huh, ez elég bizarrul hangzott. Sose szerettem az olyan nőket, akik kisajátították a partnerüket. Szerintem ez borzalmas dolog. Közben a fiú újabb kérdést tesz fel.*
- Azt neked kell tudnod, te mondtad, hogy többet akarsz. Mindenesetre, a lényeg, hogy ha csak egy éjszakás kalandot keresel, akkor akár most ki is mehetsz.
*Mondom, és bármily meglepő, mosolygok. Na nem, mintha ez olyan vicces lenne. A lényeg, hogy csak azért mondtam, az utolsó mondatot, mert 90%-ban biztos vagyok benne, hogy Niall hosszabb távra akar kapcsolatot; és ez eléggé egyezik az én igényeimmel is. Most mégis kíváncsian várom a szavaim hatását. Remélem nem sértettem meg, hogy ilyet mondtam neki, nehogy azt feltételezze, hogy ilyet gondolok róla. Bár egy kissé rosszcsontnak tűnik, de az nem baj a jófiúk, általában unalmasak...*

Azt akarom, hogy legyen holnap, és újra holnap és újra, és azt akarom, hogy azokon a holnapokon minden percemet veled tölthessem!

Leírhatatlanul jó eső érzés ami bennem keringett. Egy poros koszfészekben ültem, na meg ültek rajtam, mégis úgy éreztem, hogy az enyém a világ. Kezdtem egyre biztosabb lenni abban, hogy már senki nem fog megzavarni minket. Meg abban is, hogy itt töltjük az éjszakát. Reggel valószínűleg egy kimerült, de mégis dalos madár leszek. Persze ha megérjük. Kérdés, hogy mennyire verhetjük a dolgot nagy dobra, elvégre sárvérű vagyok. Ő meg félvér. Pont ezen van mostanság az egész rendszer fennakadva, hogy ez undorító. Ebben a pillanatban én semmi undorítót nem látok kettőnk között. Sőt. Imádom. Annyira megfogott Bee ezalatt a pár lopott pillanat alatt, mióta együtt vagyunk, hogy nincs is rá jó szó. Azt hiszem írnom kell anyáéknak, hogy a szobámat tettesse rendbe, gáz lenne, ha tele lenne a sok égésfolttal. Mármint azokkal, amik a kis kísérleteim alatt születtek. Remélem majd tetszik neki a meginvitálós ötletem. Elvégre elfér abban a pofátlanul nagy házban, de ez még a jövő zenéje...
Újabb szavak ébresztenek fel az álmodozásból, de nem azok amikre számítottam. Sőt kész meglepetésként értek. Először majdnem fel is háborodok rajtuk, de aztán az a mosoly...Kész kezesbárányt csinál belőlem, egyszerűen nem bírok magammal. Már a feltételezés is bántó, hogy átverném, elvégre simán kenyérre tud kenni. Olyan hosszútávra tervezek vele, amennyire csak lehet. Sokan mondják, hogy nem okos dolog manapság tervezni, pláne egy magamfajtának nem, de nem érdekel.
Ebben az elvarázsolt világban is jól esik elvarázsoltnak lenni.
A becsületemet nem adhatom fel és azt se mutathatom ki, hogy mennyire bámulatos hatással van rám. Ha már most nem tudok Rá haragudni vajon mi lesz később? Nehéz megítélni, de én most csak többet és csak őt akarom. Nagy önuralom kell hát, hogy egy gyengéd érintés vagy egy édes csók által tegyem szándékaimat tisztává. Inkább eljátszom a sértődött kisfiút, hogy megvigasztaljon. Remélem nem érti félre.
- Most vedd úgy, hogy megsértődtem.- játszom a szerepem és bizony most nem mosolygok.- Túl szép vagy ahhoz, hogy ilyen felmerüljön bennem meg kétlem, hogy ami az utóbbi percekben történt az olyan egy éjszakás... - mondom komolyan és hátradőlök. Igyekszem kicsit elhúzódni és elkezdek fészkelődni, mintha kicsit kényelmetlen lenne a helyzet. Végül elhelyezkedem és szememet felfelé szegezve sértődött arcot vágva várom, hogy mit lép. Kíváncsian várom.

Ny <3



*Kíváncsi vagyok, vajon anya mit szólna, ha egyszer csak beállítanék Niall-lal. Valószínűleg leesen az álla. De után, ha kettesben maradnánk, komolyan elbeszélgetne velem. Azt kérdezné, hogy nem félek-e attól, hogy őt is elvesztem. Lehet, hogy csak pillanatnyi érzés – bár én nem hiszem – de azt válaszolnám neki, hogy nem nem félek, és különben is túlzottan szeretem ahhoz, hogy lemondjak róla. Ahogy ezt kimondtam magamban, már biztos voltam benne. Igen így cselekednék, ha ez a kérdés előkerülne.
 Az a helyzet, hogy anyám néha túlzottan azt hiszi, hogy én is olyan vagyok, mint ő. Pedig nem, én inkább apámra ütöttem,ő sokkal bátrabb volt, míg az én drága anyámat egy kicsit mindig mintha önös érdekek vezérelték volna. Hiába ha apa nem látta, én felismertem, hogy mikor ütközött ki a „Black-vér”.
 Most, hogy a saját szüleimen gondolkodom, kíváncsi leszek az ő szüleire is. Teljesen más lehet, úgy, hogy muglik. Az is érdekelne, hogy Niall vajon nem félti-e őket. Hátha így akarnák zsarolni, vagy egyebek.
 Mikor a szavaimmal is kifejezem, hogy ha egy éjjelért jött, akkor az ajtó már nyitva is. Nagy durcásan eljátssza a sértődött kisfiút. Én csak mosolygok, ám az utolsó szavaira a gyomrom összerándul. Valahogy régebben is kevesebb volt az önbizalmam, ezért mindig is jól estek a bókok; főleg a fontos személyek szájából...
 És igaza van, én sem hinném, hogy egy éjszakás lenne. Vagy csak remélem? Nem biztos vagyok benne.*
- Hajaj! Akkor most valahogyan ki kell engeszteljelek?
*Kérdezem, és felhúzom a fél szemöldökömet; a számon féloldalas mosollyal.*
- Az elég, ha azt mondom, hogy sajnálom?
*Kérdezem, és közben esdeklően nézek rá. Most jönnek a nagy bociszemek...*

Bell<3

 Van az úgy, mikor úgy érzi az ember, hogy eljött az ő nagy pillanata. Legyen szó szerelemről, munkáról vagy egy nagy döntésről. Sokan sokféleképpen élik ezt meg. Van aki bepánikol és a rossz döntést hozza, van aki egyből tudja mit kell tenni és van olyan, aki addig tököl, amíg a lehetőségre lecsap valaki más, esetleg idejét veszti az. Hogy én melyikbe tartozom nem tudom. Túl sok döntés elé még nem állított a sors. Jó persze mondhatnám, hogy de igen, azonban komoly döntés elé nem. Mert az nem befolyásoló döntés, hogy én most ezt vagy azt választom a boltban. Esetleg mindkettőt. Csak sajnos van amiből nem lehet kettőt hazavinni. Ilyen például egy életre szóló társ, egy új barát. Egyedi meghatározó dolgok. De honnan tudhatom, hogy itt van az a vízválasztó, ami most eldönti az életem. Sehonnan. Majd tíz év múlva rájövök, hogy itt rontottam el. Esetleg itt nyertem meg mindent.
 Lehet, hogy csak simán hülye vagyok de arra gondolok vajon mi lesz velünk később. Oké oké most nagyon szuper és igen nem az első pillanatokban kell erre gondolni meg az újdonság varázsa mindig nagyobb löketet ad a dolgoknak. Ha tizedjére csúszunk le ugyanazon a csúszdán az már annyira nem is élvezetes. Mégis úgy érzem, hogy helyes amit teszek és minden egyes sejtem ordítva adja a tudtomra, hogy fejezzem be a hülyeséget és legyek boldog. Most, itt. Ne érdekeljen, hogy mi lesz később. Ragadjam meg az alkalmat.
 Ránézek. A szemei teljes hipnózisba ringatnak, ahogy az utolsó szavak elhagyják Bell ajkait. Engedek neki, elég volt a szavakból és a játékokból. Mintha nem is én irányítanám a cselekedeteimet ösztönösen jön minden mozdulat. Közel hajolok, olyan közel, hogy már szinte eggyé válunk. Az izgalomtól az egész testem megborzong, kezeim viszont tudják mi a dolguk. Úgy markolok bele lágy tenyereibe, mintha soha többé nem akarnám elengedni. Nem is akarom. Álsértődőttségemnek immár nyoma sincs, felrobbant bennem egy tűz, amit még sosem éreztem. Belülről melegít és csak egy módón táplálhatom. Érintenem kell, csókolnom, mintha nem lenne többé holnap.
- Itt töltjük az éjszakát?-  olyan halkan suttogom, hogy talán nem is hallotta. Nem tudom mi mondatta ezt velem, mire kimondtam már agyam kitisztult és éreztem, ahogy arcom fokozatosan égető pirossá válik.
 A tűz hamar felemésztette pillanatnyi harcomat a vágyak felett. Könnyen legyőzött. Gyengéd csókot lehelek ajkaira. Ez az a pillanat amire mindig is vágytam. Minden gondom elszállt, mintha egy új világba csökkentem volna. Az égető tűz a testemben megállíthatatlanul kezdett terjedni, de ellenálltam neki és visszahúzódtam. Nem szabad megmutatnom mennyire elvarázsolt. És én még azt hittem az a varázslat amit mi itt az iskolában csinálunk...  

Ashley

   A Griffendélesnek olyan érzései voltak, mikor tizenhárom évesen visszajött a Roxfortba, hogy vánszorogni fognak nem csak az évek, de a napok is. Hogy nem fogja túlélni a kegyetlen órákat, hogy majd úgy kell rugdosni nem csak a napokat, de őt is, hogy lépést tudjon tartani a kegyetlen életben. Ám meghazudtolva ezt az elméletét, úgy eltelt közel öt év, hogy már arra se emlékszik, hogy mi volt egy héttel ezelőtt.
   Ez alatt az öt év alatt felnőtt. Nem csak fizikailag, de lelkileg is megedződött, már nem omlik össze egyik pillanatról a másikra, mikor valami, számára fájó emléket idéznek fel, hisz elveszítette édesanyját, ki magát az életet jelentette számára. Mellette lett belőle "nagyfiú" ahogy az anyja emlegette, őt tartotta a menekülő útjának, mikor valami gondja volt. Hozzá mindig mehetett, mindig hozzábújhatott, amit már közel öt éve nem tudott megtenni, bár meg kell hagyni, elég viccesen mutatna. Minden esetre mély nyomot hagyott benne az akkor zajló haláleset, mikor is az anyja a szeme láttára veszítette életét.
   Ez a halál eset szépen lassan a sötétségbe üldözi a fiút, ki nap mint nap viaskodva az élettel próbálja tartani magát. Igyekszik nem a másik oldal felé vonzódni, tudata gyökeret vetett a béke és a szeretet világában, megvetve ezzel a halált, és tudjuk kit a társaival együtt. Ám, mint tudjuk, nincs "fény" "sötétség" nélkül. Viszont az, hogy ki melyik oldalhoz vonzódik jobban, mennyire erős az akarata, mennyire tudja megállni a helyét az igazság oldalán, az csak az adott személytől függ. Vagy erős tud maradni, és igyekszik a jelenben élni, vagy pedig összeomlik és a végzetébe rohan, akár csak Raven.
   Igen, a végzetébe, hisz pár évvel ezelőtt a jóslat azt mondta ki, hogy a sötétsége fog menekülni és beigazolódik apja elmélete, miszerint a fiú annyi sötétséget rejt a lelkében, hogy csak halálfalóként, vagy sötét varázslóként élhet ebben a világban.
Vagy sehogy...
   Raven ezt próbálja megelőzni. Nem akar a sötét oldal hatáskörébe esni, nem akar ő semmi olyat tenni, ami nem csak a mágusnemzedékre, de a muglikra is hatással lehet. Ő csak egy egyszerű varázsló akar lenni, aki a gonosz ellen küzd a jók oldalán. Ám szokták mondani, a sorsunkat mi alakítjuk, így semmit nem bízhat a véletlenre.
   Mélyet sóhajtva löki el magát az ódon falak egyikétől, majd indul el az emeletre, hogy beleolvadva környezetébe, valamivel elfoglalhassa magát anélkül, hogy Voldemortra vagy a halálfalókra gondolna. Egy kisebb szobát választ magának, amit az ajtaja alapján ítél meg. Ahogy benyit, rögtön beleakad sötét farmerja egy fotel, törött lábába, ezzel a kelleténél egy cseppet hangosabb zajt csapva. Ahelyett, hogy gyorsan lelécelne, inkább gondosan kikapja a szilánkos végű fadarabot a dobozból, majd megfordítva azt, a doboz aljába rejti, hogy még csak véletlenül se akadjanak fel rá mások, ezzel esetlegesen megsebezve magukat.
Megigazgatva sötétszürke rövid ujjúját, halkan próbálja áttörni magát a hatalmas lom tömegen, mikor is megpillant egy réges régi, vaskos könyvet, majd lehuppanva egy lábak nélküli fotelba, az ölébe veszi a poros papírhalmot.
   Még mielőtt alaposabban beleáshatná magát a talált tárgy tanulmányozásába, halk motoszkálásra kapja fel a fejét. Hosszasan tanakodva ücsörög még egy darabig, majd mikor a neszezés hangosodni kezd, feláll, hogy megtalálja annak okozóját. Nem lepődne meg, ha ennyi kacat között pár patkány is tanyáznak, esetleg egér. Ám a látott lény, egy egérnél, de még egy patkánynál is termetesebbnek tűnik, hosszú, élénkvörös hajkoronával.
   - Te nem nézel ki egérnek. - motyogja a vártnál hangosabban, a tarkóját vakargatva egy gyermeki, féloldalas mosollyal.

Ashley

   Évek óta, foggal körömmel kapaszkodik a "fénybe", hogy elkerülje a sötétséget. Hála egy-két embernek, sikerül neki megtartania eredeti személyiségét, még nem érzi úgy a "másik oldal" vonzását, de néha, furcsa gondolatok és pillanatképek jelennek meg a fejébe, mely teljesen beleég a tudatába.
   Ám még mielőtt ismét elfogná valami furcsa, felismerhetetlen érzés, ellöki magát a faltól, hogy találjon magának valamit, amivel eltudja foglalni magát, hogy ne kelljen olyan dolgokra gondolnia, ami nem épp a kedvére való. Legszívesebben beülne a könyvtár egy rejtett zugába, hogy olvasgasson, de a következő percben rögtön változik a kedve, és leginkább valami tiltott részleget látogatna meg. Végül mind két lehetőséget elveti, ezzel együtt elindul a nyugati szárny emeletére, hogy a rég nem látott aprócska szobát kezdi el keresni, melyre alig öt perc elteltével bukkan rá.
   Féloldalas mosollyal tapasztja rá a kezét a kilincsre, majd nyomja le azt olyan halkan, ahogy csak tudja. Ám ahelyett, hogy békésen, gondtalanul haladhatna tovább, rögtön beleakad a lába egy botba, mely szilánkosan ágaskodik ki a dobozból. Rögtön el is rejti a tárgyat, majd tovább haladva, utat törve magának a lom halmok között, egy megbillent fotel előtt talál egy ősrégi könyvet, mely inkább tűnik kódexnek, mint egy átlagos olvasmánynak, vagy varázslatokkal teli könyvnek. Raven, ügyesen manőverezve szlalomozik a dobozok, könyvek és más-más régi dolog között egészen addig, míg egy karnyújtással magához nem tudja venni a könyvet. Ebben a percben szerencsének érzi magát, hogy ilyen magas srác lett belőle. Ha száznyolcvan centi alatt lenne, nyilván nem érte volna el a könyvet, mely bő másfél - két méterre unatkozik tőle.
   Komor tekintet ül ki az arcára, mikor furcsa neszezésekre kapja fel a fejét, így félre lökve a könyvet, megkeresi annak okozóját. A remélt patkány és egér helyett, egy lányt talál, ki cseppet megilletődik a Griffendéles hangja hallatán.
   - Igen, ez tény. - jelenti ki féloldalas, huncut mosollyal, miután tetőtől talpig végigméri a vöröskét. A papagáj hangja hallatára Raven összerezzen, hisz az állat nincs benne a látókörében, a hang pedig hirtelen érte. Ashley kijelentésére elmosolyodik, ám a kérdések hadát követően, csak összeszűkíti kék szemeit, szája gondolkodóan egy vonallá préselődik. Jobb oldala felé pillantva, nyugodt szívvel tapasztalja, hogy egy ütött kopott, több éves, megroggyant könyvespolc ácsorog mellette, így annak nekitámaszkodva, összekulcsolja mellkasán a kezét, miközben a válaszokra próbál összpontosítani.
   - Na nézzük... meg vagyok, köszönöm, csak gondoltam sétálok egyet, mielőtt nyugovóra térnék. Végül ide sikerült tévednem. - válaszolja őszintén. - Raven vagyok! - hangjából kicseng az irónia, hisz neve, szöges ellentéte külsejének. - És te? Mi járatban vagy erre? Benned kit tisztelhetek? - száján megint megjelenik a lelkes, huncut mosoly, amit ha akarna se tudna elrejteni. Látta már többször a lányt a kastélyban, ám arra még nem volt lehetősége, hogy alaposabban szemügyre vegye, vagy beszélgetést kezdeményezzen vele. Hát, úgy néz ki, ennek is eljött az ideje.

//ismerem az érzést :/ //
Modell kisasszony ;)

   Kék szemei vadul pásztázzák a lány arcát, mikor is felismerést nyer benne. Emlékszik a bájos arcra és a vörös hajra, a folyosókon tett sétáinak köszönhetően. Emellett nem volt alkalmuk személyesen találkozni, pedig már többször latolgatta, hogy menjen-e oda hozzá, vagy sem. De tekintettel arra, hogy nem igen volt mit mondania, inkább hagyta a fenébe az egészet és maradt egy háttérbe szoruló személy, ki árgus szemekkel kutatta az embereket maga körül.
   Egyedül abban biztos, hogy a lány kettővel alatta jár, bár normális esetben ez a szám egyel nagyobb lenne, ha annak idején nem bukott volna meg. De ezt nem szereti hangoztatni. Akikkel együtt járt három éven keresztül, azok tudják a szomorú tényt, mások viszont nem szorulnak rá erre az információra.
   Mikor a lány látszólag flörtölni kezd a Grifendélessel, annak egy alig észrevehető kisfiús mosoly jelenik meg az arcán, amit egy tarkóvakargatással próbál elrejteni, bár az igazat megvallva, igen nehéz dolga van. Mikor visszakérdez a lány személyére, az szélesen elvigyorodik, majd kimondja a nevét, mire Raven biccent egy nagyot ezzel tudomásul véve. Viszont azt ne várja el tőle senki, hogy minden ember nevét a fejében fogja tartani, így az, amire a lány épp célozni próbál, először meg se fordul a fejében. Csak akkor, mikor az a családnevét is bejelenti. Ez már látszólag sokkal közelebb áll a srác emlékezetéhez, így egy széles vigyor telepszik az arcára, miközben leveti magát az egyik nagyobb kupac könyvre, mely egy halk nyögéssel jelzi, hogy valaki ránehezedett. Raven igyekszik úgy elhelyezkedni rajta, hogy az még csak véletlenül se dőljön el, bár lehet, hogy feldobná a hangulatot vele, ha beesne a nagykupac szemét közé, ahonnan a kijutási esélyek egyenlők a nullával.
   - Szóval Angel… így már ismerősebb, bár bevallom, hogy arcról hamarabb ismerek fel embereket, mint névről. – kacsint a vöröskére nagy lelkesedéssel. Nem szokása minden második hölgyemény után megfordulni, hisz igen „ragaszkodó” típus, de Ashley a puszta jelenlétével előhívja az ördögöt a srácból, kinek biztos meglenne az esélye a legtöbb lánynál, elég bevetnie mosolyát és kék szemét. A többit inkább már nem is részletezném.
   A következő kérdésre kíváncsi pillantást küld Ashley felé. Valamiért nem érti, hogy ez miért olyan fotnos, de ha egyszer megkérdezték, illik válaszolni.
   - London egyik melléktelepülésén születtem és éltem tizenegy éves koromig. – válaszol egy kerek mondattal, majd egy pillanatra elréved a használaton kívüli holmik tömegében.
   Utoljára hat éve volt otthon. Azóta csak annyira tért be a kis faluba, hogy ránézhessen szülő házára. A Roxfort az otthonává nőtte ki magát, így nem igen szándékozik innen elmenni. Ha pedig még is erre a választásra kell szorulnia, akkor halott édesanyja testvéréhez megy, hol mindig szeretettel várják. Ám ahogy visszatér a jelenbe, egy alig észrevehető fejrázással adja Ashley tudtára, hogy eddig máshol járt.
   - Gondolom nem veszed sértésnek, ha nem kérdezem meg, hogy te hova valósi vagy, hisz tudom… - mosolyog a pár perccel ezelőtt kisegérnek vélt lányra, kit mostanra sokkal szemre valóbbnak tart annál a csepp kis jószágnál. Kék íriszei többször rátalálnak a lány szemeire, ajkára és alakjára. Eddig nem is értette, hogy miért nem volt képes leszólítani.
   - Tudod, fogalmam sincs, hogy bár többször láttalak már, miért nem vettem a fáradtságot és társultam hozzád... - adja hangosabban a lány tudtára, majd felpattanva a koszos könyvkupacról leporolja magát, majd körülnéz a nem túl nagy, de annál zsúfoltabb térben. - amúgy mit keresel? Illetve... szerinted meg fogod találni, amit keresel? - tesz egy kis csavart a kérdésbe, hisz tény, ha keresünk valamit, nem biztos, hogy itt megtaláljuk.

//Köszönöm, nagyon aranyos vagy xD
Visszavágó :P //

Modell hölgyemény :D

   Már akkor felismerte a lányt, mikor közelebbről szemügyre vette. Persze ő nem az a srác, aki a formás idomokról azonosítja be a hölgyeket, de tény, most ő is mondhatná, hogy "igen, tudtam, hogy ő az, elég ránézni!..." és a társai. Na igen, tény, hogy így is rá lehet ismerni valakire, főleg egy olyan lányra, aki egy divatcég arca. És ki kell emelni, nem is akármilyen divatcég, nem is akármilyen arca.
   Ahogy alaposabban szemügyre veszi a lányt, számtalan dolog megfordul a fejében. Többek között az, hogy nem látta sűrűn együtt más pasikkal a vöröskét, pedig gyakorlatilag mindene meg van hozzá, hogy fogjon magának egyet. Elég bevetnie bájait és tessék. Ezt a magában feltett kérdést persze az követi, hogy talán a lány is úgy vélekedik, mint ő. Hogy nem fogunk meg minden második fiút, Raven esetében lányt, hanem kivárjuk, míg az igazi házhoz jön. Raven már régóta ezt az elvet követi, hisz akármilyen furcsán hangzik, eddig az egyetlen nő az életében az anyja volt. Ő volt az egyetlen, aki gondját viselte és kemény tizenegy évig ő volt anyuci kicsi fia, kit mindenkitől védeni, óvni kellett. Azóta persze amint belépett a tizennegyedik életévébe, mint minden más egészséges srác, ő is kiszemelt magának lányokat, udvarolt nekik, de mindig volt egy valaki, akire vágyott. Egy valaki, akiről gondolni se merte, hogy meg fogja kapni, bár ezzel a mai napig így van. Úgy érzi oly annyira megromlott a gyerekkori kapcsolatuk, hogy talán a lány soha nem fog neki megbocsátani még akkor se, ha ő maga is tudja, nem Raven hibája volt ami történt. Tizenhét éves korában szorosabb kapocs fűzte egy lányhoz, akivel négy hónapig együtt volt, de azóta senkit nem "fogott" meg magának. Várja az igazit, aki nagyon várat magára, bár tizennyolc évesen hova akarná még elkötelezni magát? Főleg azokban az időkben, amikben most járunk? Háborúk, vérengzés, harc? Nem épp a szeretetre és a megbízhatóságra kell építkezni ezekben az időkben, hisz kitudja, ki támadja hátba az embert?
   És tessék, már megint. Már megint a negatív dolgokra gondol. Arra, hogy ki mikor támadhatja hátba az embert. És bár olyan szinten megbízik a barátaiban, hogy azt talán szavakba se tudná foglalni, még is érez félelmet, haragot, veszedelmet maga körül. Egyenlőre még nem tudja hányadán áll a dolgokkal és az emberekkel, de ezen ügy átgondolására majd egy másik estét keres, mikor nem lesz társasága és egyedül fog ücsörögni valahol.
   Ravennek igen kedvére való, ahogy a lány arcán egyre több és több mosoly jelenik meg. Mindig is szívlelte a mosolygós lányokat. Ahogy viszont leül az imbolygós könyvkupacra, mely nem sokkal tornyosul a dereka alatt, elmosolyodik Ashley megjegyzésén.
   - Nem baj, lehet, hogy egy alapos kupán csapás hozná vissza az igazi életszemléletemet. - válaszol a lány megjegyzésére, majd féloldalas, pimasz mosoly jelenik meg az arcán, mely oly jellemző rá. Raven arca olykor tele van élettel és vidámsággal még azok ellenére is, hogy sokak szerint a kék szem hűvös, hideg és "titokzatos". Hát, ami Ravent illeti, a titokzatos igaz. Viszont a kék szemei vidámságot, életkedvet, őszinte kíváncsiságot, szeretetet, figyelmet és óvni akarást közvetít, amihez persze a vidám, kisfiús mosoly és hozzásegíti. Sokszor több érzelmet tud kifejezni hideg kék szemeivel, mint mások sötét, melegséget sugárzó tekintete. Ám mint minden jónak és szépnek, ennek is vannak hátulütői. Olykor végtelen harag, sötétség és kegyetlenség gyűlik a kék íriszekbe, mely rögtön feledteti az emberrel a pár pillanattal ezelőtt felállított pozitív tényezőket. De az utóbbit igyekszik a háttérbe szorítani.
   A lány igenlésére, ami a származását illeti csak biccent, amolyan tudomásul vettem hanyagsággal. Hosszú lábait enyhén terpeszbe teszi, kezeit maga elé ejti, miközben egy régi pennával kezd el szórakozni. Csupán egyszer pillant fel szemöldöke alól a lányra sunyin, már is vigyor telepszik az arcára. Ezt követően hajítja félre a régi pennát majd pattan fel, ezzel a lány fölé tornyosulva.
   - Rengeteg smink... hát nem tudom, de én úgy vallom, hogy smink nélkül is szép vagy. - jelenti ki határozottan, majd alaposabban szemügyre veszi kékjeivel a lány arcát. - igen... de minden esetre segítek keresni, ha gondolod. Jól elszórakoznánk. - újabb mosoly, majd megdörzsölve tarkóját a roskatag polcok felé pillant. - a végén még rend lenne... - vigyorog, majd félre rúgva két fából készült valamit, fel lép egy kisebb asztalra, majd indul el a poncok irányába.
   - Én csak egy kis nyugalmat kerestem, de jobbat kaptam, mint amilyen a csend lehet. - fordul vissza Ashley felé huncut, pimasz arckifejezéssel, ám rendíthetetlenül halad előre, majd lép le az eddig stabil talajnak nevezhető asztalról. Amint ezt a lépést megteszi, derékig elsüllyed a párnák, könyvek, papírok, iratok és más-más holmik között.
   - Mondtam én, hogy jól fogunk szórakozni... - nevet fel, ahogy elmerül a nagy kupacban. - a pálcákat inkább hagyd! Addig is nyugtunk lesz. - hangjában határozottság, ugyan akkor kedvesség cseng. Hosszú kezét kinyújtva, egy aranyozott dobozt vesz le a polcról, amit csak karja hosszúságának köszönhetően tud elérni, majd felpattintva annak lakatját, szemügyre veszi tartalmát. Legnagyobb meglepetésére nem sminkkészlet van benne, annál inkább bogarak, por és valamilyen fás dolognak a maradványai. - nehezebb dolgunk lesz mint hittem. - húzza el a száját, majd visszateszi a helyére az imént megkaparintott tárgyat.

Túl sok idő telt el azóta, hogy látta eltűnni barátait, túl hosszú idő telt el ahhoz , hogy ne hiányozzanak neki legkedvesebb barátnői, akikről ezekben a baljós pillanatokban mit sem tudott. Miközben az óráira készült, vagy épp professzorait hallgatta, amint élvezettel oktatták az általuk tanított tárgyakat, gyakran gondolt arra, hogy vajon mit csinálhatnak Ők? Szökevény társai vajon merre bújkálhatnak, kell-e félniük, veszélyben vannak-e, mire gondolhatnak, mit csinálhatnak éppen? Van fedél a fejük felett, nem leselkedik rájuk Halálfaló valamelyik sötét sikátorban? Ehhez hasonló gondolatok többször is átfutottak a fejében, néha az órai anyagra sem tudott koncentrálni, de mindig sikerült kimagyaráznia valami egyszerű bugyutasággal, amin jobb esetben csak mosolyogtak tanárai, diáktársai. Inkább mondta, hogy émelyeg az édességtől, mit korábban fogyasztott, vagy csak kedvenc regényének részletei jutottak eszébe, mint sem bevallotta volna, hogy barátaiért aggódik, s az életüket félti. Ezekben a napokban, hetekben még csak arra sem volt esélye, hogy kimenjen a Roxfortból és találkozhasson velük, de túlságosan nagy kényszert érzett, hogy legalább az egyikükkel felvegye a kapcsolatot, főleg azután, hogy néhány információ birtokába jutott. Még aznap este el is küldött egy baglyot egyik legkedvesebb barátnőjének, Angelanak, de az üzenet aljára csak egy keresztnevet írt, hogy ha esetleg valaki megszerezné az üzenetet, véletlenül se tudja, ki küldhette azt.
Egy nap telt el, hosszas várakozás, legalábbis annak tűnt, Maggie várta a pillanatot, hogy találkozhasson végre a barátnőjével, már el is indult a lim-lomos helyiség felé, a megbeszélt találka helyszínre, s valószínűleg oda is ért volna időben, ha útközben nem állítja meg egy szemtelen alak. Mély lélegzetet vett, tekintete szikrázott, ahogyan sötét íriszeit a magas, széles vállú és piszok jóképű Willre emelte. Magában már többször is elátkozta a fiút, amiért olyan jóvágású és helyes, hogy képes volt annak idején elcsábítani őt.
- Bármit is akarsz, nem érdekel, dolgom van. - Ridegen közölte a fiúval, kezeit ösztönösen vonta össze mellkasa előtt, mintha csak attól tartana, hogy újra sebezhetővé válna, tekintetét pedig a folyosó végére vezette, ezzel is jelezve, hogy neki halaszthatatlan dolga van.
- Várj már - A kéz, melynek érintése régen kellemes érzéseket ébresztett Maggieben, most inkább csak a menekülési kényszert növelte benne, szúrós pillantása megakadt a fiú kézfején.
- Vedd le rólam a kezed! - Sajátjával le is söpörte Willét, majd egy lépéssel hátrébb araszolt.
- Ejj de durci ma valaki. Nos, ne aggódj, eszem ágában sincs megzavarni az esti programodban, bár nem hinném, hogy randira sietsz, de..szóval, csak érdeklődnék, hogy a húgod merre van, mert egész nap nem találom. - Ezt a pofátlanságot is csak Ő engedhette meg magának, Maggie megfeszült ,s erős késztetést érzett arra, hogy pofon vágja a fiút.
- Szállj le a húgomról, ő nem játékszer, keress magadnak mást. Nem fogom hagyni, hogy Ellievel szórakozz. - Fogai közt sziszegte oda a mardekáros fiúnak, aki láthatóan kiválóan érezte magát, még a háborús időkben is. Látszott rajta, honnan pottyant a földre.
- Cöhh..p***csa - Morrant fel a fiú, de ezt már csak Maggie hátával közölhette, ugyanis a lány úgy robbant ki álló helyéből, mintha csúzliból lőtték volna ki. Elviharzott, már csak azért is, hogy lecsillapodhassanak kedélyei és ne akarja pálcáját előkapva megátkozni a fiút. Sebes léptekkel közelített a Lim-Lomos helyiség felé, odaérve körbepillantott, hogy nem-e lát nem kívánatos személyt a folyosón, majd óvatosan lenyomta a kilincset, belépett az ajtón és behúzta maga mögött azt.
- Ne haragudj, késtem. - Mondta kissé nyugodtabban, s közelebb lépdelve már az arca is feltűnhetett Angela előtt.
- Szia - Látva a lányt , megfordult a fejében, hogy magához ölelje kedves barátnőjét, de aztán ezt a gondolatot is elvetette, hisz sosem volt ölelkezős fajta, főleg azóta nem, hogy elveszítette az édesanyját. Ellenben, ha őt megölelték, akkor visszaölelt.
- Köszönöm hogy eljöttél, minden rendben van veled, veletek? Mesélj! - Ült le barátnője mellé, közben abban reménykedett, hogy senki nem fog rájuk nyitni ilyen késői órán a lim lomos helyiségben.

Amint meglátta Angelát, azonnal apró mosoly ült ki ajkaira, éppen csak jelezve barátnője felé azt, hogy örül a találkozásnak. Sosem volt ujjongó, sikongatva karokba boruló lány, Maggiet általában a visszafogottság jellemezte és egy halvány mosoly, ennél több nem.
- Sajnos csak ilyen kevés, pedig rég nem láttuk már egymást. Úgy hiányoztál és a többiek is, olyan távol vagytok. - Sóhaj hagyta el Magg ajkait, arcát szomorúság szőtte át, egyik kezével gyorsan megigazgatta a hajszálait, hogy továbbra is rendezettnek tűnjön, s ne látszódjon az, hogy bármi is megingathatja őt.
- Úgy lesz, ne aggódj! Már tudom is, hogyan járok túl a prefektusok eszén. - Biztatta barátnőjét, hogy ne legyen olyan aggodalmas, bár lelke mélyén ő is félt, aggódott azért, hogy mi lesz, ha egy szökevénnyel találják együtt. Nem tudná kimagyarázni, ezzel veszélybe keverné saját magát, a húgát, de talán még az apját is. Ahogy ezekre gondolt, hirtelen a gyomra diónyivá szűkült, de aggodalmát nem akarta barátnőjével is megosztani, épp elég volt neki az, hogy beosont az iskolába, mikor mindenhol nyüzsögnek a halálfalók és azok pártolói.
- Remélem, hogy hamarosan megoldódik a helyzet, rossz abban a tudatban élni, hogy üldöznek titeket és a bátyád...sajnálom. - Sóhaj hagyta el Maggie ajkait, mert átérezte Angela helyzetét, ő sem örült volna, he ezekben az időkben nem tart össze a családja, s ami azt illeti, náluk is kezdett szétszakadni a család.
- A húgom, Ellie is elkezdett feléjük kacsintgatni, ő vígan éli itt az életét, kezdek érte aggódni, nem akarom, hogy rossz kezekbe keveredjen. Ő nem ilyen, csak .. egyszerűen csak meg van zuhanva. - Mesélte némi gondolkodás után.
- Elvagyok. - Körbepillantott, nem-e fülel valaki, majd ahogy meggyőződött arról, hogy minden biztonságos, közelebb hajolt és egész halkan beszélt.
- Próbálok színlelni, nem kötekszem, mindent megteszek, amit kérnek, nem húzom a számat semmilyen kérésre, beolvadok. De mi mást tehetnék? A szökés értelmét nem látom, mert úgyis tudom, hogy azt a húgomon, vagy az apámon vernék le. Megtalálnák őket, akár még az életükkel is zsarolhatnának, ki tudja? Én ezt nem kockáztathatom meg, inkább elfogadom a helyzetet. - Sóhaj hagyta el ajkait ismét.
- Nem tudom, mennyit tudsz arról, ami itt folyik, de akik maradtak, azokat igyekeznek átnevelni. Nagyon szigorúan fognak minket, az iskolát el sem hagyhatjuk, és elvileg nem érintkezhetnénk senkivel. Nem tudom, meddig fog ez tartani. - Vállát megvonta, majd leengedte és Angelára pillantott.
- Mond csak Angela, van értelme a szökésnek? Mi a helyzet odakint, van valami megoldás, vagy ez örökké így marad?- Kíváncsiság hajtotta őt, tudni akarta, mire számíthat, hogyan alakul majd a jövő.
// elnézést, hogy megvárakoztattalak//

Ted テッド

Elérkezett a huszonkettedik nap. Hosszú, feszített figyelemmel és kitartó munkával töltött idő, nap-nap után, néha még éjszaka is. És persze még hosszabbnak tűnik így, hogy csak a végén láthatják az eredményt. Az időzítés kiváló, eddig minden a terv szerint haladt. Eddig. Miyuu erősen reménykedett benne, hogy továbbra se csúszik be semmi hiba, előre nem látott akadály a lassan egy hónapja tartó műveletbe. Borzasztó lenne elölről kezdeni. Olyan régen határozták már el Ted-del a Roxmorts-i kiruccanást, hogy pontosan meg se tudta volna mondani, mennyi idő telt el azóta. Sokáig tanakodtak, sok utat megpróbáltak, de eddig egyszer se jártak sikerrel. A mugli-születésűeknek nem voltak jogaik. Ez idáig fel se tűnt neki, csak most, hogy szertett volna élni egy picit, azt tenni, amit mindenki más az ő korában. Ha jobban belegondolt, bármennyire is szép és jó itt: jelen helyzetben inkább rab volt a Roxfort-ban, mint egyszerű diák. És még ez nem is lett volna baj, már megszokta. Élete során fel kellett adnia sok mindent, és más esetben talán erről is könnyen lemondana. De most nem tehette! Úgy érezte, akkor nem marad már semmi. Nem lenne miért tovább küzdenie.

Miyuu az órájára pillantott, majd a sarokban álló kis rézüstre meredt. A Százfűlé főzet készítése lassan elérte az utolsó stádiumot. Hajnali ötkor fedte le a bájitalt, már csak fél óra volt hátra addig, hogy beleszórhassa az utolsó kaparókanálnyi Juharfa fátyolkát. Az óra tíz-harmincat mutatott. A tanárok és a felsőbb éves diákok többsége Asztronómia órán ült, a csillagvizsgálóban. Fontos volt az időzítés, olyan napot kellett választani a bájital befejezéséhez, amikor a prefektusok és bárki, aki ellenőrizhetné őket, valami másra figyel. A teljes holdfogyatkozás így pont kapóra jött. Miyuu úgy rendezte, hogy egész nap fáradtnak és levertnek tűnjön. Ezt könnyű volt kivitelezni: egyrészt napok óta alig aludt a fátyolka párolása miatt, másrészt egyszerűen nem vette be a reggeli gyógyszereit. Már késő délután bebújt az ágyba, és úgy tett, mint aki alszik. Csak este mászott elő, amikor a szobatársai már régen aludtak. Kitömte az ágyát, elrendezte a párnáit úgy, mintha még mindig a takaró alatt aludna, majd kilopózott a hálókörletből.

A folyosók teljesen kihaltak voltak, könnyű volt eljutni a félreeső titkos kis szobájukba, ahol estéről-estére a nagy hadműveletet végezték. És most is itt van, és várja Ted-et. A keskeny kis szuterén ablakból még látni lehetett a holdat és az óriási árnyékot, ami lassan teljesen eltakarta a fényes korongot. A szobában csupán egyetlen gyertya pislákolt a zongorára helyezett kis tartóban. Sose mertek többet meggyújtani, nem akarták, hogy kintről a fényt észrevegyék. Pedig amúgy se járt erre senki. Valaha Frics használhatta a helységet raktárként, tele volt régi bútorokkal, használhatatlan lomokkal. A nagy szekrényt, és két kanapét betoltak Ted-del az ajtó elé, hogyha bejön valaki, úgy tűnjön a terem zsúfolásig van, így nem is érdemes bejönni. Egyetlen heverőt és két fotelt tartottak csak meg, tolták félre az egyik sarokba, és egy kacska lábú asztalt, az Átváltoztatástan haladóknak című könyv egy régebbi kiadásával kitámasztva. Itt üldögéltek, amíg várták, hogy a főzet rotyogjon. Itt tanultak órák után, ha nem kellett hozzá a könyvtár, és itt uzsonnáztak, ha az óratorony valamiért zárva volt.

Ám a kedvenc bútordarab mégis egy régi, lelakott zongora volt. Mostanra újra hangolták és szépen letakarították. Sokat ültek mellette, amikor épp nem volt más dolguk. Eleinte csak Miyuu játszott rajta: Schubert (http://www.youtube.com/watch?v=3pSjuZZvtKE)-et, vagy Ravel-től a Lúdanyó meséit (http://www.youtube.com/watch?v=H5vW2NKei_w). Néha pedig csak behunyta a szemeit, pár percig hallgatott, végül azt játszotta, ami éppen az eszébe jutott. Olyan dallamokat, amiket kiskorában hallhatott, vagy egyszerűen csak álmodott róluk. Nagyon szerette a zenét, amikor zongorázhatott úgy érezte, nem történhet semmi baj. Később Ted is csatlakozott: bár ő inkább csak kalapált a húrokon. Aztán amikor szereztek pár kezdő kottát, szép lassan ő is csiszolódott. Sorban tanulták, az egyszerűbb, rövidebb dallamokat. Ám Ted még nem volt itt, valószínűleg feltartották, lehet el kellett rejtőznie valaki elől a folyosón.

~ Remélem nincs semmi baj. ~ szorította össze ajkait a lány.

A zongora billentyűin pihenő ujjai most önkéntelenül is ökölbe szorultak. A hangszer fájdalmasan döndült fel az apró kezek súlya alatt, Miyuu pedig rémülten rántotta el ökleit a zaj forrásától. Az ujjain látta, hogy megint remegnek, mintha csak fázna. Ez az önkéntelen mozdulat egyre gyakrabban jött elő, ő pedig képtelen volt befolyásolni. Mi lesz így? Mi lesz így vele? Ha zongorázni se tud majd… Mélyet sóhajtott, majd behunyta szemeit, igyekezett nyugalmat erőltetni magára: hátha nem az ataxia az oka, és csak az idegesség teszi ezt vele. Ujjait lassan megmozgatta a billentyűk fölött. Nem látta, de érezte, hogy az idegek végül engedelmeskednek. Mély levegőt vett, próbált nem gondolkozni: csak játszani, csak érezni és semmiről se tudni. A zongora most már nem jajgatott, csupán dalolta (http://www.youtube.com/watch?feature=player_detailpage&v=2vLTePSnLYU#t=49), ami a lánynak épp az eszébe jutott, Miyuu pedig halkan dúdolt hozzá. Mert ha már ő maga nem járhatott, nem táncolhatott, így legalább gondolatban megtehette…

Miyuu 美優

Azt hittem már sosem jön el a mai nap. Ahogy közeledett lettem egyre türelmetlenebb és türelmetlenebb… féltem a kudarctól, attól, hogy a végére lebukunk, vagy egész egyszerűen csak attól, hogy nem sikerül a főzet. Persze tudtam, hogy kvázi minden a bájitalfőzési képességeinken múlik… és a saját kvalitásomat ismerve, pont emiatt indultunk eleve hátrányból. Ha pontosan akarok fogalmazni, inkább hátráltató tényező voltam Miyuu számára, mint segítség. Az elmúlt hetekben mindent megtettem, hogy ne így legyen… és az eddigi négy év alatt összesen nem bújtam annyit a könyveket és figyeltem oda az órákon, mint most.

Felváltva lógtunk el ha kellett, hogy ellenőrizhessük a fátyolkát, minden rendben van –e a szobában eldugott üsttel. Ó a szoba… nem is tudom Miyuu honnan hallott erről a helyről, de mintha egyenesen csak nekünk találták volna ki. Aki tud a létezéséről csak raktárnak, szemétdombnak, lim-lomos helynek hívja… ám nekünk ez most maga a paradicsom. Az első napok csak a pakolással teltek. Nem volt könnyű mire átrendeztem a helyiséget, de mindenképp megérte. Az egyik sarkot majdhogynem otthonosan berendeztük magunknak, egy heverő, két fotel és egy régi zongora társaságában. A maradék bútor hegyet az ajtó felé-köré csoportosítottuk, hogy megnehezítsük a bejutást. Letört ajtajú szekrények, kiszakadt kanapék álltak sorfalat, és labirintusként kellett átcsusszanni közöttük, hogy a terem elzárt szegletébe juthassunk, de sebaj, nekünk megérte. Kalandos volt a mindennapi bejutás, és? Nem probléma.

Ez alatt a pár hét alatt még a leckeírást is imádtam, hiszen rengeteg idő tölthettem ezzel a csodálatos lánnyal. Már akkor is boldogság járta át bolond lelkemet, ha csak őt néztem, ahogyan a másnapi beadandót készíti… néha magáról megfeledkezve dúdol az üstkavargatás közben… és ahogyan zongorán játszik? Leírhatatlan. Jómagam sosem rajongtam a komoly zenéért, ám ő megszerettette velem. Nagy nehezen behangoltuk a régi zongorát, és azt hiszem ennél jobb dolog nem is történhetett volna. Mindennap mutatott valamilyen általa ismert darabot, imádtam őt nézni és hallgatni. Teljesen felszabadult játék közben, és én csak csodáltam őt. Aztán persze felajánlotta, hogy megtanít egy-két egyszerű fogásra… istenem, de suta voltam. Teljesen más, mint gitározni… jó, abban sem vagyok profi, de mindenképp több tapasztalatom van, mint egy billentyűs hangszerrel. Sokat bénáztam, ám tanárnőm kedves, türelmes és kitartó volt… így kezdeti kétbalkezességem lassan átformálódott.

Ha nem sikerülne a főzet, már ezek miatt megérte. Az a rengeteg dolog, amit együtt átéltünk, átizgultunk emiatt mind-mind pótolhatatlan élmény. De, kicsire nem adunk. Igenis sikerülnie kell, hisz mindketten annyira várjuk már. Ha át kell hágjuk az iskola vagy a minisztérium szabályait, ám legyen.

És végre itt van hát, beköszöntött az éjszaka és az Asztronómia… megbeszéltük, hogy mindketten ellógunk. A teljes holdfogyatkozás tökéletes elterelés lesz, mindenki arra figyel, mi pedig nyugodtan elslisszanhatunk. Miyuu betegnek tettette magát, jómagam is borzalmas gyomorbántalmakra hivatkozva feküdtem korán az ágyba, hogy aztán fekhelyemet kitömve, saját magam egy plusz párnával és takaróval imitálva kiosonhassak a Griffendél toronyból. Annyi minden járt a fejemben, miközben a sötét folyosókon osontam. Lassan egy hónapja, hogy majdnem ugyanígy tilosban jártam, és kifosztottam a Bájitaltan szertárat, és ott tényleg majdnem megütöttem a bokámat. Még ma is beleborzongok, ha a lépcső alatt eltöltött örökkévalóságra gondolok.

~ Mit meg nem teszek ezért a lányért… de ma nem lesz semmi baj, csak a prefektusokat és Fricset kell elkerüljem. ~

Csak mosolygok magamban, ahogy árnyékból árnyékba suhanok a folyosón. Kezem a talárom alá rejtett vörös rózsára siklik, hogy megbizonyosodjak, megvan e még. Délután szereztem a Merlin szobor kertjéből, azóta rejtegettem. Jobb ötlet híján nedves zsebkendőbe csavartam a levágott szárát, nem is tudom honnan jött az okosság… valahol biztosan olvastam. De lényeg a lényeg bevált, és majdhogynem ugyanazzal a pompával kérkedett szirmai vérvörösével, mintha még mindig a kertben virágozna. Ám ekkor lépteket és nyávogást hallok…

~ A francba, a francba, a francba! Biztosan Frics az! Nem hiába mondják, hogy emlegetett gondnok hamar megjelenik. Kellett nekem az ördögöt festeni a falra, és most tessék… ~

Sietve húzódok fedezékbe, a Sötét Varázslatok Kivédése tanterem pont kapóra jön. Elbújok az üres és sötét szobában, majd lélegzet visszafojtva várom, hogy a kotnyeles, mindig a legrosszabb időben és helyen feltűnő, még élő iskolai szellem tovább vonuljon a szőrös szörnyetege kíséretében.

A falhoz lapulva a percek újra óráknak tűnnek, a szívem őrült tempóban zakatol, és úgy érzem magam, mintha egy rakás dementor kergetett volna végig a kinti birtokon. Mikor végre úgy érzem tiszta a levegő, és szabad a pálya kilesek a folyosóra, ami újra ugyanolyan sötét és elhagyatott, mint hosszú percekkel ezelőtt volt.

~ Pompás, elkéstem… Szegény Miyuu már biztosan halálra aggódja magát. ~

Megszaporázom lépteimet, és a hátralévő távolságot már jóval tempósabban teszem meg. Szerencsém van, Frics úgy néz ki másfelé kószál, így további bonyodalom nélkül érkezem meg végre a terem ajtajához. Nyugtatom háborgó szívem, nagyokat lélegzem. Mindig olyan nehezen tudom kontrollálni az érzéseimet mielőtt Vele találkozom. Érzem az izgatottságot, olyan vagyok, mint egy gyerek, aki a születésnapjára készül, akár még madarat is lehetne fogatni velem. És mindezek mellett persze tudom, mennyi minden függ a mai estétől, hisz kész lesz a főzet.

~ Vajon minden rendben lesz? Féltem őt, hisz nem nekem kell meginnom ezt a borzalmat… el sem tudom képzelni, mennyire retteghet. Tudom milyen félénk, hogy akár egyetlen apróság miatt mennyit képes aggódni, de minden más eltörpül emellett. Próbál erős lenni, és nem mutatni a kétségeit, félelmeit… de ismerem már, itt a Roxfortban talán mindenkinél jobban. Remélem meg tudom nyugtatni, támaszt tudok nyújtani, hogy engedjen a benne megbúvó szorongás… és ha vége ennek az egésznek végre kipihenheti magát. Oroszlánrészt vállalt az akcióban, és látom rajta mennyire kimerült… a szokásosnál is jobban. Néha tényleg kételkedem benne, hogy megéri e ez az egész. ~

Aztán csak megrázom a fejem, nem állhatok az ajtó előtt egész este, így óvatosan - hogy minél kevesebb hangot adjon - lenyomom a kilincset. Zongoraszó, és halk dúdolás az mi azonnal elér hozzám… és én csak mosolygok, mint mindig, amikor játszani hallom. Nem tudom miért, egyszerűen így van. Ahogy nyitottam, ugyanolyan odafigyeléssel zárom magam mögött a bejáratot… nem akarom megzavarni. Majdhogynem lábujjhegyen osonok át a bútorok labirintusán, és egy pillanatra megállok, amikor végre megpillantom. Magába feledkezve játszik, azt hiszem ezt a darabot még nem hallottam tőle. Nagyot nyelek, majd előhalászom a rózsát, és megfosztom az eddig körbecsavart zsebkendőtől, hogy immár feladatát teljesítvén a talárom zsebébe tömjem.

Halkan mögé osonok, bal kezemmel a vállát érintem, míg jobbal fölötte elnyúlva a zongorára helyezem az eddig vigyázott virágot.

- Ne haragudj, hogy megzavarlak, és hogy elkéstem… – kezdek halkan a mondandómba – Frics és a macskája feltartottak. Hoztam neked rózsát – mondom esetlenül, és érzem zavarban vagyok, az arcom pedig kipirult. És nem, nem azért hoztam virágot mert késtem, akarom mondani elterveztem volna, hogy elkésem – magyarázkodom még mielőtt megszólalhatna – még délután szedtem… de azt hiszem jobb, ha most inkább elhallgatok, mielőtt még több hülyeséget hordok össze lányos zavaromban.

Fogalmam sincs, hogy ezt miért tettem. Miyuu közelében gyakran beszélek hülyeséget, és még én is meglepődöm magamon, hogy néha mennyire bugyután tudok viselkedni. Majd, ha engedi öleléssel és egy puszival az arcára köszöntöm.

- Régóta vártál rám?

Ted テッド

Miyuu gondolatban valahol teljesen máshol járt. Nem volt benne biztos, hogy hol hallotta a dalt, amit a zongorán játszott, vagy éppen kitől. Talán az első darabok közt lehetett, amit még a nagymamája tanított neki. Nem volt több akkor hat-hét évesnél, így abban se volt biztos, hogy eredetileg is így hangzott-e. Sőt, a dallam, amit dúdolt, lehet még csak nem is hozzá tartozott. Obaasan énekelgette főzés közben, vagy mikor a kertben gyomlált. Régen volt. De ha Miyuu ezt a dalt játszhatta, és dúdolhatott hozzá, jóleső melegség járta át a kislány szívét. Mintha még most is a napsütötte Okinawán szaladgálhatna, pancsolhatna a vízben, vagy ölelgethetné a nagyi tarka cicáit. Akkoriban nagyon boldog volt. Amikor pedig gondtalanok vagyunk, igazán fel se tűnik, mennyire szép is minden. Természetesnek érezzük a boldogságot. Csak jóval később, ha visszagondolunk a régi szép időkre, szomorodunk el amiatt, hogy ez is elmúlt.

Csukott szemhéjai mögött még mindig a napsütést látta, pedig lelke mélyén tudta, hogy csak a gyertya fénye pislákol előtte. A dúdolás abbamaradt, az utolsó pár billentyűt is lenyomta a zongorán. A záróakkord még sokáig visszhangzott a teremben, ám végül ezt is elnyomta az éjszaka csendje. Miyuu pedig újra ott ült a sötét szobában, egyedül: vagy legalábbis ő ezt gondolta. Aztán valaki megérintette a vállát. A lány szíve nagyot dobbant, szeme kipattant, és rémülten meredt a zongorára. Egy pillanatig azt hitte, lebukott. Talán kihallatszódott a játék és Frics, vagy valamelyik prefektus meghallotta. Esetleg csak benéztek járőrözés közben, bár a zár rossz volt, és csak egy bizonyos szögből lehetett lenyomni a kilincset. Ráadásul Ted-del többször is tesztelték, és az ajtón kívülre nem hallatszott át egy pisszenés se. Annyira hangos pedig a zongora sem volt, hogy a torlaszokon és a vastag kőfalakon túl meghallják. Ennek ellenére Miyuu most mégsem mert megszólalni, de még sikítani se. Csak mikor egy vérvörös rózsa jelent meg látóterében, és Ted megszólalt, hagyta el ajkait a megkönnyebbült sóhaj. Hallotta ugyan, de nem igazán fogta fel, mit mond a másik. Csak a szíve zakatolt, verdeste szinte a dobhártyáját, miközben a kezdeti pánik nehezen fékezhető örömbe és megkönnyebbülésbe csapott át. Ted megölelte, és megpuszilta, ahogy mindig, amikor mások nem látták. És a lány végre tudomásul vette: nem történt semmi baj, nem kapták el se őt, se Ted-et.

-   Teddo-kun… - sóhajtotta, majd felállt ültéből, és óvatosan megfordult vigyázva, nehogy elessen.

Nem nézett fel, a hangjából biztosan tudta, ki az. Csak szótlanul átölelte barátját. Kívülről nem sírt, nem akarta, hogy Ted megtudja, mennyire aggódott érte. De úgy érezte, ha a fiú pár perccel később érkezik, nem tudta volna megállítani a könnyeit. Ám most csak kapaszkodott belé, és közben maga se tudta megmondani, miért nem tudja elengedni. Mert ha ezt tehette úgy érezte, biztonságban van, hogy minden rendben és nem történhet semmi baj. És ha egyszer visszaemlékezhet a „régi szép időkre” bizonyára ez a pillanat fog az eszébe jutni. Ez és az összes többi alkalom, amikor érezhette az illatát, a melegséget, amivel Ted átöleli, a szívdobogását, ami szebben szólt, mint a zongora húrjai.

-   Arigatou… - suttogta – Köszönöm ezt a szép virágot.

Mosolygott, de nem mert a fiúra nézni. Írisze körül az arany karikák most kontrasztosabbak voltak, mint az utóbbi időben bármikor. Arca sápadt és beesett, az esti gyógyszer még nem hatott rendesen. Könnyű volt a szobatársaival elhitetni, mennyire rosszul van, de Ted-et semmiképpen sem akarta megijeszteni. Így csak lehajtott fejjel meredt a padlóra, majd hogy ne legyen túl feltűnő, a virág felé lesett. Elengedte a fiút, majd pár lépést tett az egyik ajtóhoz tolt szekrény felé. Azt a néhány hasznosnak tűnő kacatot tette ide, amit még a gondnok hajigált be a bútorokkal együtt. Persze azóta bővült a repertoár, mindig itt felejtett még valamit: csészéket, tányérokat, egy kis elemmel működő kazettás magnót… hozta az olyan dolgokat, amik túl „mugliszagúak” voltak a varázslók szemében. Elővett egy hosszúkás poharat, majd megtapogatva a talárja zsebeit, előhúzta a pálcáját és a rögtönzött vázára mutatott.

-   Aguamenti! – mondta, mire a pohár megtelt vízzel, ő pedig lassan visszabukdácsolt vele a zongora mellé. Nem sok kellett hozzá, hogy menet közben ki ne öntse, de végül a virág szerencsésen a „vázába”, azzal pedig a zongora tetejére került. – Nagyon szép… pedig nincs is szülinapom! Majd csak nyáron. Mindig megünnepeljük a kórházban: nem olyan, mint egy igazi buli, de jól szoktunk szórakozni. Remélem, te is eljössz! Anya óriási tortát szokott hozni, biztos jutna neked is egy szelet…. na jó, talán kettő.

Közben visszaült a kis padra a billentyűk elé, és megveregette maga mellett a szabad helyet. Ha a fiú is leült, kissé megemelkedve előre dől, és magához húzza a zongora tetején felejtett narancssárga irattartót, amiben a kottákat szokta magával hozni. Felcsapja, majd keresgél benne, végül kiránt egy hangjegyekkel telerótt papírlap (http://ichigos.com/res/getfile.php?id=1572&type=pdf&token=ad554d8c3b06d6b97ee76a2448bd7913)ot.    

-   És ne aggódj, nem vártam sokat. Még maradt nagyjából húsz percünk. Addig is hoztam egy új kottát, amiről már múltkor is beszéltem: ez már egy picit komolyabb, mint amiket eddig vettünk. Vagyis, ne… ne aggódj, nem olyan borzasztó! – mosolyodik el miközben a kottáról Ted-re pislant, majd kiteszi a lapot a tartóra – Nézd, a hangokat felírtam a billentyűkre. Majd lemosom, ha már nem kell. De egyszer el kell kezdeni kottából játszani.

Miyuu tudta jól, hogy nem lesz soha egy nagy szolfézs tanár. És még abban se volt biztos, hogy jól kezd neki az egésznek. De ha meg se próbálja, sose lesz belőle semmi. Örökké mégse játszhatják a „Boci-boci-tarkát”, vagy a „Mendegél-a-mandarint”. Persze, ez így ebben a formában nem igaz, Ted nagyon igyekezett, de a kotta látványától a legtöbben halálra rémülnek és elbizonytalanodnak.

-   Nézd, ide is felírtam a hangokat… - bökött a papírlapra - A#, A, D, A, A, G, F, A… látod? De el is játszom neked, ne aggódj. Megérdemled, a szép ajándékért cserébe.

Szeretett volna rákacsintani Ted-re, hogy egy picit oldja a feszültséget. Ám ha ezt megtette volna, ő lenne annyira feszült, hogy csak össze-vissza csapkodná a zongorát. Ehelyett inkább csak az ajkába harapott, és játszani kezdett (http://www.youtube.com/watch?v=qft36hUnpr0). Azt az egyszerű pár sort, amit ma tanítani szeretett volna.

Miyuu 美優

Olyan jól esett megölelni, ám ilyenkor érzem igazán, hogy valójában mennyire törékeny. Szinte eltűnik a karjaimban, és érzem ahogy remeg. Csak hallom sóhaját, és óvón ölelem ahogy a taláromba kapaszkodik.

~ Azok a cukros-habos sütemények… meg sem látszanak rajta. Félek, hogy egy napon teljesen elfogy. ~

Tudom, hogy sokat betegeskedik, de nem beszélünk róla. Hetekkel ezelőtt kértem drága nagyszüleimtől néhány orvosi könyvet. Ismerem az orvosságait, betegségének néhány szemmel látható tünetét, és segíteni szerettem volna… akárhogyan. Azóta nem is tudom… biztosan nem bántam meg a dolgot, de akárhányszor erre gondolok, összeszorul a szívem és szomorúságba burkolózik a lelkem. Szeretem őt, és nem adom fel. Ha a mugli gyógyszerek nem is segíthetnek, léteznie kell olyan főzetnek, ráolvasásnak, varázsigének ami meggyógyítja. De hiába is aggódom, nem akarom ezzel nyaggatni. Tudom, hogyha eljön az ideje, akkor elmondja. Biztosan nem lehet könnyű erről beszélnie.

Érzem ahogyan megmozdul és eltávolodik tőlem, majd tekintetét lesütve megköszöni a virágot.  Annyiszor de annyiszor megfogadtam már magamban, hogy ha legközelebb is így tesz egyszerűen csak tenyereim közé fogom az arcát, kisimítom a fránya tincseket és magam felé fordítom… hogy rám nézzen, és ne azt a fránya padlót szuggerálja, de… ismét elhalasztom ezt egy következő alkalomra. Valamiért mégis úgy érzem, ez nem a megfelelő idő erre.

Csak mosolyogva nézem, hogy az egyik szekrényhez lépked, és annak az aljából egy dobozt varázsol elő ami tele van mindenféle kacattal. Mígnem keresgélését siker koronázza, és egy hosszúkás pohár, immár vázává előlépvén egy egyszerű bűbájnak engedelmeskedve lassan megtelik vízzel. Aggódva figyelem, ahogy visszaegyensúlyoz a zongorához, ugrásra készen, hogy ha véletlenül megbotlana azonnal mellette legyek, de hála az égieknek nem volt semmi baj. Végül a „váza” a zongorán, Miyuu újra a billentyűknél foglal helyet.

- Ó, igazán nincs mit. Tudom, hogy még nincs itt a szülinapod, csak délután kint tanultam a Merlin szobornál, és meseszépek voltak az ottani virágok… aztán gondoltam biztosan neked is tetszene, így hát megleptelek vele. – mondom szinte egy szuszra, hogy aztán belepiruljak a családi szülinapos meghívás említésére. - Nem létezik olyan dolog ami miatt kihagynám a szülinapodat, persze, hogy ott leszek! – válaszolom talán kissé gyorsabban is mint kellene.

Miyuu eközben maga mellé invitál, és én nem habozok, elfoglalom mellette a megszokott helyemet. Enyém a baloldali rész, övé a jobb… majd egy újabb papiros kerül fel a kottatartóra. Talán egy pillanatra illetődöm csak meg a hangjegyektől, de nem vészes.

- Még húsz perc, pompás, addig zenélhetünk! – lelkendezem, és a felém pislantó lányra kacsintok.

Átfutom a hangokat, és áldom az eget, hogy anno még kiscsikó koromban amikor gitározni tanultam a tanárom nagy nehezen a fejembe verte a kotta olvasást. Rengeteget szenvedtem vele, nem értettem, hogy miért nem lehet egyszerűen megtanulni a játékot, azt hogy hogyan kell a hangokat lefogni, miből lesznek azok a szép dalok amiket a rádióban is hallottam. Teljesen feleslegesnek és időpocsékolásnak tartottam ezt az egész kottarajzolást és értelmezést. Ám most mégis összeteszem a két kezem, hogy nem hagyták rám. Tudásom erősen megkopott, de legalább van mire építkezni, van mit feleleveníteni.

- Köszönöm a segítséget – mondom hálásán és végigböngészem a „szamárvezetőmet” – így ha kicsit nehézkesen is, de biztosan le fogom tudni játszani a részemet. Csak mosolyogva bólintok, és már alig várom a „bemutatót”.

Nem jutok szavakhoz… „sír a szaxofon”, ha jól emlékszem így szokták mondani. Itt és most a zongora könnyezett. Szomorú és megindító volt… csupán néhány másodpercet vártam miután Miyuu befejezte a játékát, aztán magam is neki kezdtem… és csak játszottam, belefeledkezve a zenébe. Eleinte kicsit darabosan, majd egyre jobban és jobban, míg a végén már egészen folyamatosan ment a dolog. Szinte repült az idő, ezt egy régi ütött-kopott kakukkos óra adta tudomásunkra, ahogy az eddigi bűvöletből kiszakítva hirdette a pontos idő mibenlétét.

Egyszerre hagyjuk abba és pillantunk egymásra. Kész van hát… ennyi idő után mégis csak elérkeztünk ehhez a pillanathoz. Felpattanok a zongora mellől, majd mosolyogva a kezem nyújtom a lány felé, hogy felsegítsem.

- Hölgyem, szabad? – rákacsintok, és ha elfogadja a kezem, akkor óvatosan magamhoz húzom. Egy-két ügyetlen tánclépést lejtek, majd óvatosan megforgatom, hogy aztán újra magamhoz öleljem. – Ne haragudj, csak boldog vagyok. Nem hittem volna, hogy eljutunk idáig. – mosolygok rá. Tényleg, még nem is mondtad ki lesz a kiszemelt, megvan a hajszál? – kérdezem kíváncsian, miközben lassan az üsthöz lépkedünk.

Ted テッド

~ A#, A, D, A, A, G, F, A, A#, A, D, A, A, A#, C# D… ~

A lány már csak gondolatban ismételgette a kottára firkált sorokat, miközben a fejét ütemesen ingatta jobbra-balra. Egy darabig Ted ujjait figyelte, nem szólt csak rándult egyet a szemöldöke, ha a fiú elvétette a hangokat. Tudta, ennyi is elég ahhoz, hogy barátja észrevegye rosszallását. Eleinte csak lassan ment, megküzdöttek minden egyes billentyűért. Nehéz volt Ted-et rávennie arra, hogy ne csak a kezét nézze, mert olyankor rendszeresen elcsúszott a dallammal. Többször is hihetetlen késztetést érzett arra, hogy a fiú álla alá nyúljon, s fejét a kotta felé irányítsa. Aztán mégis sikerült megállnia: hadd memorizálja most a hangokat, nézze csak a billentyűket. Később, ha már eleget gyakorolt, tudni fogja, mit merre talál. Tekintete a fiú arcára siklott. Jó volt nézni, hogy mennyire koncentrál. Mintha csak a tanteremben lennének, és Ted a mardekárosoktól akarná megvédeni őt: az elszántság éppen ugyanaz. Miyuu őszintén irigyelte és egyben hálás is volt neki ezért: hogy képes volt ennyi energiát áldozni mindenre, ami vele kapcsolatos. Ám emellett el is szomorította a lányt: mert képtelen volt oly mértékben viszonozni mindezt, mint ahogy azt Ted megérdemelte volna.

~ Bárcsak tudnád…. bárcsak elmondhatnám, mennyire fáj ez nekem. Minden egyes mosoly, az a sok kedvesség. És ez a szál rózsa is most… Teddo-kun, a fiúk nem szoktak virágot vinni egy barátnak csak úgy, minden ok nélkül. Nehéz volt úgy tenni, mintha nem venném észre. Nehéz volt megállni, hogy ne ugorjak a nyakadba, és ne mondjam el azt, mennyire sokat jelent ez nekem. Pedig, én még életemben nem kaptam így virágot… Ez az én bűnöm, hogy nem utasítottam vissza, és nem küldelek el most sem. Mert gyenge vagyok, és nem akarom megbántani azt, aki a világot jelenti számomra. Még akkor sem, ha tudom, később sokkal nagyobb fájdalmat okozok majd neked… ~

Csak mélyet sóhajtott, de most se mondta ki, amit akart. Ehelyett újra behunyta szemeit, és pár pillanatig némán hallgatta Ted játékát. Kezei a billentyűk fölé siklottak, ám csukott szemhéjai mögül nem láthatta az apró remegést, mely szakadatlanul hullámzott végig ujjain. Lenyomta az első billentyűt, majd a másodikat, keze megcsúszott, ám még épp időben találta el a következő hangot. Egy oktávval feljebb, pár hang eltéréssel játszott a fiú mellett. Ted nem rémült meg, nem hagyta abba, amikor a lány becsatlakozott, kitartóan játszotta tovább a saját szólamát. Miyuu szinte már sírni tudott volna, annyira szépen hangzott. Két eltérő dallam, mégis tökéletesen kiegészítették egymást.

~A, B, B# A… ~

És végszóra a kakukk is előbújt a házából. A lány fogai kellemetlenül koccantak össze az oda nem illő sipítás-nyekergést hallva. Talán volt idő, amikor még szépen szólhatott, ám a régi órát sajnos kikezdte az idő vasfoga, teljesen megjavítani már nem tudták. Miyuu a fülére szorította kezeit, úgy várta, hogy vége legyen ennek a kellemetlen ricsajnak. Aztán Ted felsegítette a padról, ám a lány nagy meglepetésére nem engedte el azonnal, ehelyett inkább magához húzta. Miyuu a meglepettségtől letaglózva meredt előre, így nem láthatta a fiú derűs ábrázatát, inkább a hangjából hallhatta: készül valamire. Aztán elindult jobbra-balra előre-hátra. A kislánynak majd a szíve ugrott ki rémületében: biztos volt benne, hogy el fog esni. Vékony kis ujjai egészen elfehéredtek úgy kapaszkodott Ted-be, ám megszólalni nem mert: vagy inkább nem tudott. Lassan, apróbb fáziskéséssel teszegette arrébb lábait, melyek hol engedelmeskedtek neki, hol nem. Már épp tiltakozni akart, amikor eszébe jutott valami. Hiszen nem sokkal ezelőtt, amikor még egyedül ült a zongora mellett, pontosan erre gondolt! Ez a fiú éppen csak teljesítette azt, amire bár kimondatlanul, ám a lelke mélyén a legjobban vágyott. Mintha csak olvasná a gondolatait... mégis, hogy szidhatná meg ezért? Miyuu halványan elmosolyodott, és tiltakozás helyett inkább óvatosan körbefordult tengelye körül. Olyan volt, mint egy hibás zenedoboz fáradt balerinája, esetlenül követte tovább a fiú mozdulatait. Igyekezett együtt örülni Ted-del, még ha nem is tudta olyan hangosan és önfeledten kimutatni, mint a másik.

-   Ne haragudj… - mondta kipirult arccal, mikor a fiú végre elengedte, és ő is sikeresen megállt a saját lábán – Atashi wa…Csak nagyon meglepődtem. A hajszál legyen titok. De úgy döntöttem, ha már választhatok, csinos leszek. Egy egész marék DNS-em van! Megmutattam a lánynak, hogyan lehet gyorsan és könnyen letisztítani a hajkeféjét. Azt a rengeteg hajszálat pedig nem dobtam ki a kukába, csak úgy csináltam.

Az üst mellé lépve belestek a fedő alá. Miyuu erősen ráncolta a homlokát: a könyv nem tett említést arról, hogy ebben a stádiumban a főzetnek milyen színűnek kéne lennie. Így csak abban bízhatott, hogy eddig mindent a leírtaknak megfelelően csináltak. Kelletlenül harapott alsó ajkába, majd a fedővel együtt az asztal felé fordult. Az utolsó kaparókanálnyi juharfa fátyolka egy kis tégelyben lapult a tarisznyája mélyén. Már csak ez maradt: bele kell szórnia, és megkevernie a főzetet háromszor. Letette a fedőt az asztalra, majd a tarisznyába nyúlt és elővette az utolsó előtti komponenst. Csak amikor újra az üst mellett állt, hasított belé a borzasztó felismerés.

~ Nem fog sikerülni… ~

Némán meredt a főzetre, mint aki rémeket lát. Aztán lassan Ted felé fordult és szó nélkül a kezébe nyomta a tégelyt, majd hátrált is pár lépést. Minél messzebb, el az üst közeléből.  Tudta, hogy a fiú nem fogja érteni, ám nem is mondhatta el neki a teljes igazságot. Nem mondhatta, hogy már nem csak a járása, hanem a keze is bizonytalan. Viszont valami magyarázatot muszáj lesz adnia, hiszen eddig jórészt ő tevékenykedett az üst körül. Ám pont ezért, a hosszú és kemény munka miatt, és mert Ted olyan boldog volt, hogy közel a vége: nem ronthatta el most. Nem szeretett hazudni, és mégannyira se szerette volna becsapni a fiút, de nem tehetett mást.

-   Neked kell befejezned. - hebegte tétován, ám továbbra se mert Ted szemébe nézni: pláne most nem - Én túlzottan is izgulok, csak elrontanám.

Miyuu 美優

Könnyedén tartottam a karjaimban, ahogyan együtt lépkedtünk. Éreztem, ahogy megilletődve kapaszkodik belém, de lassan vezettem őt, vigyázva, hogy el ne essen. Ha már az Imbolc bálról lekéstünk – hisz akkor igazán még nem is ismertük egymást – legalább most van alkalmunk egy apró örömtáncra. Pedig, ha visszatekerhetném az időt, akkor nem tölteném azt az estémet a klubszobánkban, nem félnék attól, hogy visszautasítanak. Ha tehetném, és újra megélhetném, az egész estét veled tölteném a táncparketten. Ám nincs időm elmélkedni, szinte elrohan az a néhány perc, amit táncolással töltünk. De örülök, hogy mégis megtettem… boldog vagyok, és látom Miyuu kipirult arcán, hogy ő sem bánja a dolgot.
 
Mosolyogva hallgatom kérdésemre adott magyarázatát, és csak bólintok.

- Egyszerű ám mégis ötletes… ám legyen bármilyen csinos is az alany, mégis annak örülnék a legjobban, ha a saját külsődben jöhetnél. Talán… ha egyszer vége lesz ennek az egésznek, és újra rend lesz a minisztériumban… Deee… ne búslakodjunk. Jövőre már biztosan nem lesz akadálya… addig pedig, ha más nem a Mézesfalás után Londonban is vannak egész jó cukrászdák, és azok egész nyáron csak minket várnak. – kacsintok rá.

Izgatottan lesek Miyuu válla fölött az üst felé, mikor a fedő alá kukkant. Szemmel követem, ahogyan a táskájából elővadássza a maradék fátyolkát. Úgy érzem magam, mint egy gyerek karácsonykor az ajándékbontáskor.

~ Most kell beleszórni, háromszor megkeverni az óramutató járásnak ellenkezően, aztán majd hozzáadni a hajszálat. ~

Szinte látom a szemeim előtt a könyv utolsó sorait… váh, ez már beteges. Szívesen kinevetném saját magam. Ám mielőtt Miyuu befejezte volna a főzetet megtorpant. Nem tudom miért… csak a kezembe nyomta tégelyt és elhátrált. Én pedig tanácstalanul meredtem magam elé, nem értettem, miért? Hebegve kér bocsánatot… nem mer rám nézni. Látom, ahogyan néha akaratlanul is meg-megremeg a keze.

~ Izgulna? Meglehet… Esetleg a gyógyszerei nem hatnának? Remélem nem erről van szó… ~

Aggódva lépek mellé, a tégelyt az asztalra helyezem, majd arcát a tenyereim közé veszem, hogy tekintetét az enyémhez emeljem.

- Nincs semmi baj – suttogom kedvesen, s mosolygok rá, hogy erőt meríthessen. Közelebb hajolok, hogy ajkaimmal a homlokát érinthessem, és apró puszit adok rá. - Csüccs le, – tekintetemmel a kanapé felé mutatok – ezt pedig bízd rám, majd én megcsinálom. Aztán újra kezembe veszem a tégelyt, és az üsthöz guggolok. Lassan az eddigi kotyvalékba szórom a tartalmát, majd a kavargatással befejezem a főzetet. Immár csak az utolsó komponens, a hajszál hiányzik.

Egy poharat keresek, és a merőkanállal egy adagnyi folyadékot mérek.

- Azt hiszem kész is – mondom mosolyogva miközben a lány felé pillantok. - Itt a lötty, már csak a hajszál kell. Szeretnéd, hogy én próbáljam ki? – kérdezem halkan.

Félek az eredménytől, nem tudom, hogy mi lesz, tényleg sikerült e. De inkább én mint ő. A poharat az asztalra teszem, és a lány elé guggolok.

- Hogyan szeretnéd?

Ted テッド

Miyuu csak állt, de nem szólt egy szót se. Ted megint nagyon kedves és türelmes volt. Nem haragudott, még csak nem is kérdezett semmit. Pedig a lány megérdemelte volna, hogy számon kérjék. Butaság lenne azt állítani, hogy nem számított erre. Sőt, pontosan ezt várta.  Az utóbbi hónapokban volt ideje kiismerni Ted-et: egy hős volt, igazi mintafiú, akire büszkék lehetnek a szülei. Mindent kitartóan és türelmesen, zokszó nélkül csinált. Akkor is, ha veszélyes volt, akkor is ha nem volt hozzá kedve, és még akkor is ha nem várhatott cserébe semmit.  Mindezt egyszerűen azért, mert bízott a lányban.  Miyuu-nak borzasztó bűntudata is volt emiatt. Mert ő egyáltalán nem volt olyan kiváló, mint ahogy azt a másik gondolta. A torkában egyre nagyobbra nőtt a gombóc, ha meg kellett volna szólalnia, biztosan elbőgi magát. Ám ehelyett csak bólintott, és engedelmesen elbukdácsolt a kanapéig. Ölébe vette a tarisznyát, majd egészen beletemetkezett, könyékig eltűnt a szütyőben az utolsó komponens után kutatva. Haja a szemébe lógott, egészen eltakarta arcát, így Ted nem láthatta azt a csüggedtséget, ami a lányt egyre jobban mardosta. Mindennél jobban szeretett volna azzá az emberré válni, amilyennek Ted gondolta. Ám ahogy telt az idő, Miyuu egyre biztosabb volna benne, hogy képtelen lesz ezt az álomképet utolérni.

Aztán az a bizonyos „utolsó komponens” végre a kezébe vándorolt. Az utóbbi időben a lány úgy gondolta, ez lesz a megoldás a problémájára. Nem tudta, pontosan milyen elven működik a Százfűlé főzet, erre legfeljebb ködös utalásokat talált a tankönyvben. Sajnos mivel negyedikes volt, így még csak működés közben se láthatta. Ám úgy gondolta két verzió lehetséges. Az egyik: az egész egy illúzió, csak úgy fog tűnni, mintha egy másik ember lenne, de valójában nem változik semmi. Ez a rosszabbik eset. A másik lehetőség már sokkal jobban megmozgatta a kislány fantáziáját. Ugyanis elképzelhető volt, hogy azért van szükség a hajszálra, mert a főzet teljesen, genetikailag változtatja meg az embert. Ha ez így lenne, és a bájital működhetne, akkor… Akkor biztosan megváltozna MINDEN.

Miközben Ted a főzetet kevergette, a lány szíve már egészen a torkában dobogott. A csüggedtséget egyszerre váltotta fel a boldogság, a félelem s az izgalom különös keveréke. Mint egy gyerek, aki megkapta a karácsonyi ajándékát, csak még nem bontotta ki. Hirtelen el is felejtette minden gondját-baját, csak egyetlen dologra tudott koncentrálni. Kisöpörte hát arcából a kósza fekete tincseket és kíváncsian lesett az üst felé. Másik kezében egy régi kis piros pénztárcát szorongatott, cipzárja fogain keresztül itt-ott kitüremkedett pár szőke hajszál. Eddig nem robbant-pukkant, folyt ki semmi: ez azért jó jel. Ted pohár után kotorászott a lomos dobozban, és egyáltalán nem nézett ki úgy, mint aki épp rettenetesen pánikol. Végül talált is egy alkalmasnak tűnő csészét, mert bele egy kanál seszínű löttyöt, és Miyuu-hoz lépve felé nyújtotta.

-    Nani? (何？) – kérdezett vissza a lány meglepetten, mikor Ted felajánlotta, hogy kipróbálja helyette a főzetet. Esze ágában se volt átadni a lehetőséget. Nem félt. Ha a bájital nem sikerült, mi történhet? Megint rosszul lesz? Ostobaság. – Egy hős vagy, Ted Flanagan. De én szeretném megpróbálni.

~ Az én hősöm.~ Ez utóbbit már csak gondolatban tette hozzá, ajkán apró fél mosollyal. Kinyitotta a pénztárcát, és elővett belőle egy szőke hajszálat. Nem akart többet bele tenni, ez a mai csak a főpróba. Elég, ha a hatás pár percig, legfeljebb egy óráig tart. Az utolsó komponens lassan feloldódott a színtelen főzetben. Miyuu meglepetten pislogott: mintha csak egy pohár sósavat készülne meginni, ilyet azért nem túl gyakran látott. Aztán az addig áttetsző folyadék változni kezdett: nem sistergett ugyan, nem habzott fel, de egészen csoki barnára színeződött. Miyuu tekintete egy röpke másodpercre a fiú arcára vándorolt. Próbálta leolvasni, vajon ő is ennyire meglepődött-e? Ám aztán, még mielőtt meggondolhatta volna magát inkább gyorsan cselekedett. Most vagy soha! Kikapta a fiú kezéből a poharat, majd mintha csak egy felest gyűrne le, felhajtotta a főzetet. Nyers csirke íze volt. Majdnem vissza is jött az egész, a lány erősen küzdött, hogy ne öklendezze vissza. Megfordult vele a világ, a poharat az ölébe ejtette, majd arcát tenyerébe temetve fogta a fejét. Zsibbadt, sistergett minden egyes porcikája, a szemei égtek, a gerince hasogatott. Úgy érezte, egy örökkévalóság telt el, mire elmúlt ez a gyomorforgató érzés. Aztán hirtelen abbamaradt, egyik pillanatról a másikra. Nem tudta, hogy most elájult-e vagy meghalt, vagy csak egyszerűen nem történt semmi. Mélyet sóhajtott hát: érezte, ahogy tüdejébe beáramlik a levegő, majd lassan, szaggatottan fújta vissza. Felnézni továbbra sem mert, csak alig hallhatóan suttogott arcát takaró tenyerei mögül.

-  Sikerült?

Miyuu 美優

Az igazság pillanata, a célegyenes… Miyuu persze kedvesen, és önfeláldozón magára vállalta a főzet kipróbálását. Őszintén megvallva, talán egy picit megkönnyebbültem, ha sikerült is megcsinálni, akkor sem szívesen változnék lánnyá... Kezében szorongatva egy piros pénztárca, abból pedig szőke hajszál kerül elő.

- M-m, dehogy vagyok hős – csóválom meg a fejem – közel sem.

~ Szóval szőke leszel… ~

Akaratlanul is beindult fejemben a találgatás, vajon kit szemelhetett ki magának. Tudom, hogy akadnak a Hollóhátasak között csinos lányok, de hogy mégis kié ez a maroknyi haj… ám, ha minden igaz úgyis mindjárt kiderül. A hajszál elmerül a pohárnyi löttyben, és annak eddigi áttetsző színe megváltozik… mintha csak egy pohár forró csoki lenne. Meglötybölöm, nem tudom, hogy ez segít e a hajszál teljes feloldódásában, ártani nem árthat. Ám Miyuu kikapja kezemből a poharat, és hirtelen lehúzza annak tartalmát, még mielőtt bármit is szólhatnék. Arca eltorzult, kifejezéséből ítélve borzalmas íze lehetett. Elejtette a poharat, majd fájdalmában arcát tenyerébe temette.

Nem tudtam mi történik, úrrá lett rajtam a pánik. Gondolkodás nélkül a kanapéra - mellé pattantam, hogy magamhoz öleljem… mintha megvédhetném bármitől is… nevetséges. Éreztem, ahogy remeg, szinte reszket a karjaimban. Hallottam, ahogyan nyöszörög a testét átjáró fájdalomtól… és én… tehetetlen voltam. Legszívesebben segítségért kiáltottam volna, de teljesen megbénított a tény, hogy csak külső szemlélődő lehetek, és sehogy sem segíthetek rajta. Nem tudom elűzni az őt gyötrő varázst, hogy teljesen haszontalan vagyok. Nem tudom mennyi idő telt így el… csak ölelni tudtam… a hátát simogattam és gépiesen mondogattam újra és újra, hogy: - Nem lesz semmi baj, mindjárt elmúlik.

Éreztem, ahogyan az egész teste átalakul… hisz mindig is olyan vékony és törékeny volt… ám most, termete mintha megnőtt volna. És ahogy felpillantok, immár látom, hogy hajának opálos sötétje megfakult… szőke lett, mint az őszi, aratás előtti búzamezők. Lassan légzése sem olyan zaklatott, mint korábban, és ekkor végre megszólalt.

- Sikerült?

Csak egyetlen kérdés, ám még ez is boldoggá tesz. Végre a saját tagjaimban is alábbhagy a feszültség, arcomra végre mosoly kúszik.

- Igen, sikerült! – suttogom megkönnyebbülten – de várj, keresek egy tükröt, nézd meg saját magad is az eredményt. Majd lassan elengedem, és újra a „mindenes” dobozunkhoz lépek. - Emlékszem rá, hogy volt itt valahol egy. – és könyörtelenül felforgatom a doboz tartalmát mire megtalálom. Egy egyszerű kézi tükör volt valamikor, aminek eltört a fogó része… talán ezért kerülhetett ide. A még mindig arcát takaró leányzó elé guggolok, és felé tartom a tükröt.

- Itt is van, nézz bele bátran. – mosolygok rá, és várom, hogy végre megpillanthassam az arcát. De tudat alatt motoszkál bennem valami. Ez a hajhossz, ez az árnyalat. Még nem látom az arcát, ám már tudom, hogy kivé lett. Hisz ma délután találkoztam vele, ma délután beszélgettem vele.

- Yvaine… - suttogom magam elé. Még igenis frissek a mai élmények, hogy is feledhettem volna el. Tényleg, talán majd Miyuu-tól megkérdezem, hogy mire gondolhatott a lány. Ugye nem kaptam választ az egyetlen kérdésemre, miszerint miért is lennék híres, és itt vége is lett a beszélgetésünknek, mert vissza kellett siessek a hálókörletünkbe. Talán Miyuu tud valamit, el ne feledjem megkérdezni.

- Kukk bele, ne félj – bíztatom kedvesen – minden rendben ment, teljes a siker. Ha végre felpillant, mosolygok rá, majd egy-két perc múlva kezeit fogva felsegítem a kanapéról, hogy kipróbálhassa az új alakját, hiszen legalább egy fél fejjel magasabb lett.

- Hogy tetszik? Milyen érzés? Minden rendben van?

Ted テッド

Mély levegőt veszek, ahogy akkor is tettem, amikor elhatároztam, hogy megiszom a főzetet. Mégis, ha nem merem megnézni az eredményt minek gürcöltünk ennyit az elmúlt napokban? Ted sem rémült halálra, szóval nagy tragédia nem történhetett. Leengedem a kezeimet, így szemem sarkából már láthatom a halovány tincseket. Ted elment tükörért, én pedig csak jóváhagyóan hümmögök egy sort. Ami most jobban érdekel, az nem a külcsíny. Akár Quasimodo is lehetnék, az se zavarna, csak az az egy dolog sikerüljön, amit a legjobban reméltem. Szótlanul meredek a kezeimre. Azok mozdulatlanul pihennek térdeimen, remegésnek egyelőre semmi nyoma. Óvatosan megemelem, kinyújtom a karom, majd visszahúzom, félve forgatom kézfejeimet. Ted elém guggol, de ekkor már annyira hevesen dobog a szívem, hogy azt se hallom mit mond, nem értek semmit a szapora zakatolástól. Elém tartja a tükröt, s én engedelmesen belenézek, bár már alig várom, hogy végre felállhassak és próbaképp tehessek pár lépést. Ennek ellenére pár pillanatig bután meredek tükörképemre. Hiába számítottam rá, a látvány egyszerűen letaglóz. A szőke lány, aki visszanéz rám nem én vagyok. Ám az arckifejezés: az értetlen homlokráncolás, és ahogy az ajkát harapdálja, mégis az enyém. Hihetetlen.

-   Igen, ő az. Yvaine. – bólintok elégedetten, s ültemben büszkén kihúzom magam. – Sokáig törtem a fejem azon, ki lenne a megfelelő alany. Mivel az egyenruhám hollóhátas, és nem biztos, hogy tudnánk másikat szerezni, így mindenképpen egy háztársamat választottam volna. Emellett furcsa lenne, ha egy felsőbb évessel, vagy egy kis tökmaggal mennél a Mézesfalásba. Yvaine pedig csinos, korban illik hozzád, ésssss… ami a legfontosabb: borzasztóan sokat beszél. Így sok mindent tudok róla, nem ér majd olyan váratlanul, ha mással is beszélnem kell rajtad kívül.

A mondat végére levegőt is veszek. Okfejtésemet nagyjából egy szusszra mondtam el, még mielőtt bármit is kifelejtenék. Bár ha ki is maradna valami, ki bánja? A lényeg, hogy sikerült a varázslat, legalább részben. Ha pedig imáim meghallgatásra leltek istenek, démonok, szellemek bárki által, és teljes a siker akkor én magam egy orvosi csoda leszek. Most dől el, hogy éveken át az a rengeteg olvasással, tanulással, kutatással eltöltött idő értelmet nyer-e. Újabb mély levegő, aztán felállok. Reflex-szerűen fordítom befelé lábfejeimet, igyekszem minél stabilabban, minél biztosabban megállni. Ösztönösen nézek körbe, felmérem a lehetséges kapaszkodókat, majd megindulok. Egy lépés, majd kettő, csak szépen lassan… Négy-öt… Kiegyenesítem lábfejeim, próbálok nem bicegni, éppen csak egy-két lépés erejéig, majd lassan megfordulok.  Elindulok vissza, kezeimet kissé megemelve Ted felé nyújtom. Még két lépés, és aztán… lábaim megbicsaklanak, én pedig térdre esek. Reménykedek benne, hogy Ted elkap, ha pedig mégse, akkor csak szomorúan lógatva fejemet térdelek a földön. Nem szólok, képtelen lennék bármit is mondani. Csak meredek előre, szaporábban veszem a levegőt, vállaim remegnek a zaklatottságtól. Aztán egyszer csak nem bírom már tovább. Szemeimbe könnyek szöknek, végül hangosan kacagok fel.

-   Teddo-kun… - nyöszörgöm, igyekszem érthetően ejteni a szavakat, s közben nem megfulladni – Sikerült. Győztünk.  

Miyuu 美優

- Így már érhető – bólintok a magyarázatára. - Én erre nem is gondoltam – folytatom csodálkozva – de most hogy mondod logikus lépés. Csak mosolyogni tudok a saját egyszerűségemen, hogy ilyen részletek nekem nem jutnak az eszembe, ez a szerencsénk, hogy Miyuu-nak igen.

Visszafojtott lélegzettel nézem, ahogy lassan elindul. A járása nem változott, de még bizakodom, hátha csak a megszokás miatt… hátha „meggyógyította” a főzet. Tudom, hogy mindennél jobban szeretné visszakapni a mozgáskoordinációját, a kontrollt újra a saját teste felett, hogy ő maga, teljes körűen irányíthassa a testét. Ez egy kimondatlan dolog, sosem panaszkodik… ahhoz túlságosan is szerény… ilyennek nevelték. Ha elesik sem kiált segítségért, nem csap hisztit mint akármelyik iskolai cicababa.

Ugrásra készen követem minden mozdulatát, és lassan, ha csak néhány lépésre is, de elhagyja a bicegést. Visszafordul felém, két kezét nekem nyújtja… és olyan, mint egy igazi angyal. Arcán látom a bizakodást, a reményt… olyat amit oly rég nem láttam már… talán akkor utoljára, mikor kiagyaltuk, hogy hogyan jussunk el Roxmortsba. De most újra, és emiatt elmondhatatlanul boldog vagyok. Ám csupán egy pillanatig, aztán meghűl bennem a vér.

Szinte lassított felvételként látom, ahogy Miyuu lábai megbicsaklanak, és előre zuhan. Gondolkodni nem volt időm, végtagjaim maguktól mozdultak, s már csak akkor észleltem mi történt mikor már a kezeim közt tartottam. Remeg és reszket a karjaimban… és én nem tudom miért. Nem értem mi történt… elképzelni sem tudom… pedig olyan jól indult minden. Arcomon ijedtség, lelkemben szomorúság, bánat, majd harag… hogy mégsem sikerült. Mindez a pillanatok műve… a lány kapkodva veszi a levegőt, mint az átalakuláskor. Magamhoz ölelem, nem tudok mást, fogalmam sincs mi történik.

- Minden rendben, jól vagy? – kérdezem suttogva, és aggódva, ám szemeiben könnycseppek jelennek meg. Már a legrosszabbra gondolok, de végre egy mosoly. Értetlenségem tovább fokozódik, ahogy hangosan felkacag.

- Teddo-kun… Sikerült. Győztünk.

Csupán néhány pillanat, de nekem mégis mintha perceknek tűnne, mire eljut a tudatomig, hogy mit is mondott.

~ Sikerült… győztünk… ~

És eltűnik minden rossz… a félelem, a kétségbeesés, az aggódás, a kiszámíthatatlan, a szomorú. Csak a mosolya, és gyöngyöző kacaja marad, ahogy kapaszkodik belém. Talán sosem láttam ilyen boldognak, sőt, biztos vagyok benne.
 
- Igen-igen-igen-igen-igen! – kiáltok fel magam is, örömömben felkapom a lányt, és csak forgok vele. A bensőmet elárasztó boldogságtól érzem kipirulok, de nem érdekel. - Megijesztettél… azt hittem valami baj van. – korholom vidáman, és hangomban nyoma sincs haragnak vagy rosszallásnak. Aztán persze óvatosan leteszem, és akaratlanul is zavarban vagyok. Hiszen ekkor jövök rá, hogy habár tudom, hogy a lány itt előttem Miyuu mégis olyan mintha teljesen más lenne… és ez a kettősség összezavar. – Bocsánat. – mondom mosolyogva.

- A következő hétvége lesz a kirándulós… és azt hiszem a legnagyobb problémát legyőztük. – kacsintok rá. - Pokolba Tudjukkivel, a minisztérium rendeleteivel, és éljen a százfűlé főzet. – vigyorgok mint a vadalma. Már csak a főzet hatóideje érdekes, és hogy Yvaine ne tudjon aznap eljönni. De ezek már apróságok. – mosolyom letörölhetetlen. - A lényeg, hogy sikerült, sikerült, sikerült… - suttogom.  

Ted テッド

Tudod, Teddo-kun, annyi mindenről lemondtam már az életben. Úgy gondoltam, hogy így majd könnyebb lesz. Ha nem remélek semmit, és egyszerűen elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok. Úgy gondoltam nem baj, ha egyedül maradok, és nincsenek barátaim. Nem akartam, hogy a problémám mások terhe is legyen. Nem akartam, hogy folyton csak támogatni kelljen, mert úgy érzik, segítségre szorulok. Az úgy nem az igazi. Te is tudod, ha azon az estén nem segítesz fel a földről, soha nem szóltam volna hozzád. Álmomban se gondoltam volna, hogy az a fiú, akinek a tanteremben évekig csak a hátát néztem, egyszer majd mosolyogva fordul felém. És azt se hittem volna, hogy ez a valaki majd mindent megtesz a gyógyulásomért. Te is tudod, hogy egyedül sose sikerült volna.

Nem tudnám pontosan elmondani, mit is érzek most. Talán, hogy mérhetetlenül boldog vagyok. A szívem úgy zakatol, mintha ki akarna ugrani a torkomon, s szinte el se hiszem, hogy ez megtörténhet velem. Szeretnék veled sokat sétálni, táncolni az iskolai bálokon. Nyáron elmenni az állatkertbe, végiglátogatni London cukrászdáit, és talán  felülni az óriáskerékre. A fejemben csak úgy záporoznak a gondolatok. Annyi mindent megtehetnénk! De talán a leges-legjobban futni szeretnék. Már nem is emlékszem rá, hogyan kell... Az elmúlt években borzasztó sokat sírtam már. De azt hiszem, ez a nap lesz az utolsó, hogy potyognak a könnyeim. Magamhoz szorítalak, de képtelen vagyok többet mondani. Nem tudom, hogy hogyan fejezzem ki azt, mennyire hálás vagyok neked. Egy puszit nyomok az arcodra, s hagyom, hogy megpörgess. A lábam nem ér le a földig, mégse félek. Tudom, hogy vigyázol rám.

-   Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni… - szipogom még, miután letettél – Csak annyira szokatlan ez az egész. Azt hiszem, majd gyakorolnom kell. Meg kell tanuljak újra járni.

Elnevetem magam, és topogok egy picit, kifigurázva korábbi pingvin-szerű járásomat. Számomra nem változott semmi más, én nem látom az arcomat. Talán egy picit nőttem is, ám még így is majd egy fejjel magasabb vagy nálam. Csak amikor tekintetem elszakítom lábaimról, s újra rád nézek, veszem észre a zavarodat. Hiába mosolyogsz, a tekinteteden látszik, hogy valami nem stimmel. Picit megrémülök. Lehet, hogy rossz lányt választottam? Azt hittem Yvaine minden fiúnak tetszik. A következő pillanatban persze már megint vigyorogsz, így nincs alkalmam rákérdezni, mi a baj. Talán majd később.

-   Ne aggódj Yvaine-t majd én elintézem. A főzetet pedig azért próbáltam ki már ma, hogy letesztelhessük a hatóidőt. Ma itt alszom, csak hajnalban megyek vissza a hálókörletbe. Hoztam takarót is… – mutatok a fal mellé lepakolt tömött reklámszatyorra – Valamikor még le kéne tesztelnünk azt is, hogy mi van, ha több hajszálat rakunk a főzetbe. Marasz még egy picit? Vagy sietned kell?

Miyuu 美優

- Maradok még, persze hogy maradok. Hova sietnék? – kérdezem továbbra is mosolyogva. Egész éjszaka ráérek, és segítek bármiben, tudod nagyon jól, kérned sem kell, csak mondd, mit tehetek?

Boldog vagyok, már csak azért is megérte, hogy láthatom arcodon ezt az örömöt, a megkönnyebbülést… láthatom, ahogy kivirultál, mint tavasszal a virágos mezők.

- Ne félj, nem lesz semmi baj, hamar belejössz… olyan ez, mint a biciklizés – bíztatom kedvesen – és egy hét alatt rengeteg időnk lesz. Ha szeretnéd, akár minden este itt leszek veled, és gyakorolhatunk.

Egyáltalán nem bánom… ha eddig nem is mondtam, magadtól is biztosan rájöttél, hogy szeretek veled lenni. Hálás vagyok a főzetért, és bármilyen bután hangzik, azért az estéért is. Hiszen ha akkor nem talállak meg a folyosón bizonyos, hogy ma egyikünk sem itt lenne. Most viszont… hiába mosolygok rád, annyira idegen, hogy egy szőke lány néz vissza. Nem te vagy, és legyen bármennyire is ugyanaz a testbeszédetek, a reakciód, a használt szavak… annyira szokatlan. De túl kell lépjek rajta, hisz a főzetnek köszönhetünk mindent, és a külső változása a nyereményünk, azzal jár, hogy bár hacsak korlátozott ideig is, de egészséges vagy.

Hirtelen nem is tudom mihez kezdhetnénk, hogyan kezeljem ezt az boldogságot. Látom szemeid ragyogását, és a könnyeid nem homályosítják azt, hiszen ezek örömkönnyek. Eszembe jut, hogy nem is olyan rég csencseltem Adammel. Szereztem tőle egy pár alig használt elemet, a lejátszóm pedig szokás szerint itt sunnyog a talárom belső zsebei egyikében. Kotorászok egy keveset, aztán előhalászom.

- Egy pillanat, szeretnék mutatni valamit – kacsintok a lányra, az egyik fülest a fülembe nyomva keresgélésbe kezdek.

„I could stay awake just to hear you breathing
Watch you smile while you are sleeping
Well you're far away dreaming.”

Halkan dúdolom… ~ Aerosmith (http://www.youtube.com/watch?v=Vo_0UXRY_rY)… ez pont jó lesz ~

- Mit szólsz hozzá, ha lemerítjük az elemeket? – suttogom, és a füles másik felét a lánynak adom.

„I could spend my life in this sweet surrender
And just stay here lost in this moment forever
Well, every moment spent with you
Is a moment I treasure”

Átkarolom a derekát, óvatosan magamhoz húzom. Habár nem tudok táncolni, a filmekben mindig olyan egyszerűnek tűnt a lassúzás.

- Táncoljuk át az éjszakát… - kérem mosolyogva, és lassan, a zene ütemére vezetem.


Köszönöm a játékot! ^_^

Miyuu 美優

Korábban érkeztem a megbeszéltnél… épp gyertyákat gyújtogatok. Szereztem néhányat, elhatároztam, hogy ma estére hangulatossá varázsolom ezt a lepukkant szobát. Egyiket a másik után… Megbabonázva figyelem, ahogy apró lángnyelv életre kél, és lassan magába kebelezi a kanócot, hogy aztán immár megdagadva, egyre nagyobb fényforrásként táncoljon a méhviaszrúd tetején.

Eszembe jut mikor elkészült a főzet, és ámbár ügyetlenül, de megtáncoltattalak. Bámulom a lángot, és magunkat látom benne. Boldogok voltunk, de mégsem volt az igazi. Akkor határoztam el, hogy ha épségben megússzuk a mézesfalás akciót, erre visszatérünk még… de az eredeti alakodban szeretnélek a karjaimban tartani. Miyuuval akarok táncolni és nem Yvainnel. Tudom, hogy úgy neked sokkal nehezebb, és lehet, hogy csak egy helyben toporognánk, de akkor is többet jelentene.

Elterveztem mindent… nagyot nyelek…

~ Ma bátor leszek! ~ - már a gondolatra is érzem, hogy elvörösödöm…

- M-m, kapd össze magad Ted, nem lesz ez így jó… - mormogom magamnak a fogaim között, ahogy az utolsó gyertya is lángra lobban. - Kész is. – azzal megcsodálom a művemet. Mit ne mondjak… pompás lett. Legalább kéttucatnyi kis mécsest pakoltam szét, és gyújtottam meg. A meleg fény sokkal barátságosabbá varázsolja a helyet, legalább ebben nem kellett csalódjak. Elhoztam a délután összecsomagolt süteményt, immár az asztalon pihen. Legalább lesz mit vacsora után nassolni, - és a titok - Brand szerzett nekem egy üveggel a legfinomabból. Mézédes, és csábító mint az amortentia. Természetesen nem bájital, legalábbis nem az a fajta. Jó kedvet, felszabadult érzést okoz, semmi többet. De mégsem ez a legjobb benne, hanem az íze. Mindenkinek más, attól függ, hogy mit szeret a legjobban, és ez a legfantasztikusabb. Kicsit olyan, mint a minden ízű drazsé, csak irányított formában. Félévi zsebpénzembe került egy üveggel, de mindenképp megérte. Már csak abban bízom, hogy neked is tetszeni fog.

A már előkészített két poharat, és az üveg italt elrejtem a szekrényben, hogy meglephesselek vele, aztán pedig tanácstalanul nézek körbe, hogy hogyan tovább. Aztán persze megpillantom a kanapénak támasztott gitáromat, és tudom, hogy mivel fogom elütni az időt, amíg megérkezel.

Kezembe veszem, elhelyezkedem a kanapén, majd behunyt szemmel végigsimítok a húrokon. Az ismerős nyak régi bajtársként simul a kezembe. Legalább olyan fontos, mint a pálcám… ha nem fontosabb. Gyakorlott kezekkel az újrahangolásba kezdek… ma este tökéletesen kell szólnod drága barátom.

Aztán pedig játszani (http://www.youtube.com/watch?v=IrcFe0_pZEs) kezdek, csak úgy érzésből. Megszűnik a világ, mint általában… és várom rád.

Ted テッド

Lassan már negyed órája néztem az ajtót. Próbáltam egyenletesen lélegezni, közben pedig magamban számoltam, hogy könnyebben menjen. Már fájt a hátam, szinte a csigolyáimban éreztem a hideg kőfalat. Rettenetesen kényelmetlen volt a vécéfülkében kuporogni, a fenekem is egészen elzsibbadt. Ám ez a kis kellemetlenség egyáltalán nem zavart: így legalább tudtam, hogy ébren vagyok még. Szerettem volna ma kicsit korábban érkezni, hogy szépen összepakolhassak rejtett kis szobánkban. Jó lett volna, ha mire Ted megérkezik, már nem a kísérletezés után ottfelejtett kupleráj fogadja. Ha többet nem is tehetek, legalább kitakarítok, erre határozottan elszántam magam. A szobámban összepakoltam egy füzetet és pár tollat a tervezgetéshez, elraktam a roxmorts-i szerzeményemet, és egy kisméretű törölközőt egy műanyag dobozzal, arra az esetre, ha nem sikerülne minden koszt a pálcámmal eltávolítanom.

A járásom kissé bizonytalanabb volt a megszokottnál, ám ezt annak tudtam be, hogy a főzet miatt elszoktam a botorkálástól. Már elértem az emeletet, amikor elkezdett zsibbadni a karom. Azt gondoltam, biztos csak a kapaszkodástól van, felérve a lépcsőn még meg is dörzsölgettem, azonban az érzés csak nem múlt. Aztán pár pillanattal később már a vállaimban is szaladgálni kezdtek a hangyák. Szerencsém volt, hogy a női mosdó csak pár lépésre volt tőlem. Le akartam ülni, csak egy egészen picit, ám a tervezett öt percből először tíz perc, aztán majd negyed óra lett. Egyre nehezebben tartottam a fejem, s úgy éreztem, mintha a nyakamban mázsás súlyokat cipelnék. Eljött a böjtje a napközbeni kicsapongásnak: össze vissza ettem minden félét, úgy hogy az utóbbi időben se figyeltem oda szinte semmire a főzet készítésén kívül. Ráadásul a hangulatom is úgy hullámzott, mintha egy hét eseményeit tömörítették volna össze egyetlen fertály órába. Éreztem kétségbeesést, bizakodást, volt hogy sírhatnékom volt, vagy inkább már kínomban nevettem szerencsétlenségemen. Nem lehet, hogy pont most történjen ez meg velem! Apró könnycsepp gördült végig arcomon, s tehetetlen dühömben erőtlen támadást intéztem a vécéfülke válaszfala ellen. A fal tompán dobbant, ám ezzel csak azt értem el, hogy a fülem is csengeni kezdett. Ránéztem a karórámra: nagyjából még fél órám lehetett a megbeszélt időpontig.

~ Ha így haladok, nem lesz ott rend…~

Egy pillanatra behunytam a szemem…

Az ébredés fájdalmas volt: a fejem az ajtón koppant, miközben lecsúsztam a vécéülőkéről. Kelletlenül nyögtem fel, majd kómás ábrázattal, tapogatózva próbáltam megállapítani hol vagyok. Kétszer mellé nyúltam, ám végül sikerült lenyomnom a kilincset. Az ajtón kilesve megkönnyebbülten állapíthattam meg, hogy a mosdó kivételesen üres. Elkóvályogtam a csapokig, majd egyik kezemmel megtámaszkodva unottan emeltem karórámat az orrom elé. Tíz perccel múlt nyolc… Buddha segíts! Elkések! Vagyis már el is késtem, Ted pedig sajnos mindig pontos, így legalább tíz perce várhat rám a lomos szobában. Egy dolog visszhangzott csak a fejemben: sietnem kell. A tükörbe nézve persze borzalmas látvány fogadott: beesett szemek, kócos haj. Ráadásul a bal orcámat egy halvány rózsaszín csík szelte keresztül rettenetes mementójaként iménti kis szundikálásomnak. Rémülten kaptam oda a kezem: nagyjából úgy nézhettem ki, mint az a fura figura Munch „A sikoly” című képén. Azt hittem, menten elájulok… Gyorsan megeresztettem a csapot, és némi hideg vízzel próbáltam helyrehozni gyűrött ábrázatomat. Beletúrtam a táskámba: közben magamban pufogva, hogy köszönhetően gyávaságomnak, nem kértem anyától sminkkészletet idén se. Szerencsére a hajkefém, mint mindig most is nálam volt. Kapkodva téptem a hajam jobbra-balra, egyszer még fel is csavarodott erre a fránya körkefére: egy egész marék hajat dobhattam ki a kukába utána. Még egy utolsó pillantás a tükörbe: a gyűrődés szerencsére halványodott, bár az én rutinos szemem sajnos így is kiszúrta: úgy festettem, mint akit az elmúlt fél órában egy dementhor simogatott.

~ Egyébként is, mit izgulok? Csak egy baráttal ülök össze, nem? Már megint túlreagálom… ~

Mély levegő, majd ahogy csak haszontalan lábaim engedték, egy sánta csirke sebességével siettem ki a mosdóból.  Közben erősen kattogott az agyam, mit is mondjak Ted-nek. Azt mégse kéne, hogy elaludtam a budiban! Na de akkor mégis mit? Dugó volt a főfolyosón? Rosszul éreztem magam? Szép is lenne, csak halálra rémiszteném… Szerencsére az ajtó közel volt, így anélkül juthattam el kis szobánkig, hogy kiköptem volna a tüdőmet. Lenyomva a kilincset elsőre már megint nem nyílt az ajtó. Türelmetlenül rántottam egyet rajta először fel, majd le: csak aztán jutott az eszembe, hogy egy ilyen „rejtett” bejáratot talán nem kéne ennyire látványosan cibálni. Lopva körbe lestem, majd amilyen picire csak tudtam, összehúztam magam és beosontam a helységbe. Odabent, a barikád mögül halk gitárszó szűrődött ki. Ezzel egyértelművé vált, hogy elkéstem: Ted már régebb óta itt van. Óvatosan evickéltem át az ajtó elé tolt szekrények és kanapék között. Furcsa, sárgás fény szűrődött ki a réseken: először nem is tudtam értelmezni. Csak amikor átértem az elkerített helységbe, állt el a szavam. Döbbenten néztem körbe: az első, ami szemet szúrt az a rengeteg gyertya volt, a második az asztalra kipakolt süti – mert azt, ha eldugnák is észrevenném – a harmadik, pedig a rend és tisztaság, amivel sajnos most megelőztek. Képtelen voltam megszólalni, csak álltam döbbenten, legfeljebb csak tátogni tudtam volna, miközben Ted tovább pengette a húrokat. Őszintén meghatódtam. Persze nem volt min meglepődnöm: ő mindig is ennyire figyelmes és gondoskodó volt. Tudtam, hogy ezt igazából nem érdemlem meg, mégis jó érzés, ha valaki ennyire törődik az emberrel. Csak mosolyogva figyeltem tovább Ted-et, mintha ott se lennék. Véletlenül se szakítanám félbe, végül is azzal csak a saját élményemet rongálnám.    

Miyuu 美優

Behunyt szemhéjaimon keresztül is érzékelem a gyertyalángok fényeit, ahogy a lángocskák egymással táncolnak… és én játszom a talpalávalót. Ám gondolatban máshol járok.

~ Szökjünk meg! ~

Egész este ez járt a fejemben… annyira hihetetlen, és nem is tudod, milyen boldog vagyok miatta. A hogyan az már más kérdés… Brand egy ismerősétől hallotta, hogy a szökevényeknek van egy titkos kijáratuk, amin keresztül meg lehet lógni az iskolából. Ez az egyik megoldás. A másik pedig, hogy kotyvasztunk elég százfűlé főzetet, és azt használva újra leszökünk a városba, majd onnan tovább. Bárhogy is erőltetem az agyam, nem jut eszembe más. Az első verzió - miszerint mi is beállunk a lázadók közé – nem tudom, hogy hogyan lehetne kivitelezhető. Fiatalok vagyunk, nem hiszem, hogy az ügyük hasznára lennénk. És amúgy is, az első adandó alkalommal meglépnénk, mert csak a titkos járatra van szükségünk.

A főzet elkészítése ellenben merőben más feladat. Ezzel már egyszer megbirkóztunk. Meg merem kockáztatni, hogy sikerülne másodjára is. Ám az előző kotyvasztásból megmaradt bájital hosszabb távon nem lenne elég kettőnknek. Ebből pedig csak egy dolog következik… ismét fel kellene törnöm a Bájital szertárat. A múltkori után néma csönd volt, és ez a legaggasztóbb… könnyen lehet, hogy csapdába sétálnék, aztán pedig tutira kihallgatnak, megkínoznak, és a jó ég se tudja mit csinálnak még velem.

Sokkal nehezebb kérdés ez, mint először gondoltam. De Miyuuért vállalnám a kockázatot… mert minden perc fontos, ami csak a miénk. Már ott a cukrászdában is tudtam, hogy úgyis erre a döntésre jutok majd, nem meglepő hát a végkövetkeztetés. Megszökünk!

Kitartom az utolsó akkordot, majd elengedem a húrokat. Fogalmam sincs mennyi lehet az idő… ellenben azt érzem, hogy nem két-három perce játszom. Nyugtalanító érzés kerít hatalmába, Miyuu késik. Nem szokása… csak nem történt valami baja? Azonnal kipattannak a szemeim, és egy hirtelen mozdulattal felálltam a kanapéról, azzal a céllal, hogy kilesek a folyosóra.

Ám legnagyobb meglepetésemre szívem hölgye elkerített helyiségünk pereménél, egy kisebb szekrénynek támaszkodva, mosolyogva nézett rám.

- Ó ne haragudj, régóta vársz rám? – kérdezem zavaromban mosolyogva. A kanapénak döntöm hangszerem, és odasietek hozzá, hogy öleléssel és puszival köszöntsem. Arca kissé kipirult, ám mégis hűvös…

~ Talán megfázott?! ~ - egy pillanat erejéig aggódva keresem a látható jeleket, de végül csak megnyugodhatok, és hirtelen jött félelmem tovaengedhetem. Nem csillognak láztól azok a szépséges szemek, nem hallottam köhécselés hangját. Lehet egyszerűen csak hűvös volt a folyosón, én pedig egész egyszerűen csak túlreagálom. Már csak azt remélem, hogy nem árultam el magam.

- Egy kicsit hangulatosabbá varázsoltam a helyet, remélem nem bánod – suttogom mosolyogva, és megfogom a hűvös kezed. Menjünk a kanapéhoz, az kényelmesebb, mint itt állni – kacsintok, és lassan - nem siettetve - magammal vonlak. - Már kezdtem aggódni, féltem, hogy valami bajod esett útközben, de örülök, hogy épségben ideértél. – motyogom, de szerencsére hamar odaérünk, még mielőtt botor elmém ismét ontaná magából a felesleges beszédet.

A kanapé előtt állva jut eszembe a meglepetésem, már majdhogynem a homlokomra csapok, de sikerül megállnom a mozdulatot.

- Képzeld, szereztem finomságot a sütemény mellé. – kacsintok rád, és a szekrényhez lépek, hogy onnan elővarázsoljam az üveget, és a két poharat. A borosüveg nagyságú palack még kellemesen hűvös, áldom az eszem, hogy még délután mikor visszajöttünk az iskolába, egy varázslat segítségével behűtöttem.

- Kóstoltál már ilyet? – kérdezem vidáman, és kibontom az üveget. Ez csak a miénk, mert ma este ünnepelünk – súgom sejtelmesen, és egy keveset töltök a poharakba, majd az egyiket Miyuunak nyújtom. Ne félj, nem alkohol, semmi bajunk nem lehet tőle. Ez egy különleges ital, aminek a színénél – nézek a halványan lilás löttyre - már csak az íze izgalmasabb. Mindenki másmilyennek érzi, olyannak, amit a legjobban szeret.

- Kettőnkre! … hogy sok ilyen kalandban legyen még együtt részünk! – mondom, ahogy mosolyogva koccintásra emelem a poharam.

Ted テッド

Sokáig őszintén irigyeltem a többi korombéli lányt. Szerettem volna az ő életüket élni, cserélni velük, akár csak pár napra is. Azt gondoltam ez az, amitől igazán boldog lehetnék. Yvaine testében élni… annyira könnyű volt. Igen, ez talán a legjobb szó rá. Könnyebbnek éreztem mindent, a dolgok, amiket tenni szerettem volna, egyszerűen elérhetőek voltak. Nem akadtak el azokban a láthatatlan falakban, melyeket korlátozott képességeim vontak körém. A mozgás szabadsága boldoggá tett, ám pont ugyanolyan mulandó érzés volt ez is, akár a Százfűlé főzet hatása. Utána pedig sokkal rosszabb volt: mintha csak egy láthatatlan üvegburában lennék, még több küzdelembe került járni, vagy egyszerűen csak megfogni valamit. Persze, semmi nem változott a főzet megivása óta, és ezt már csak én képzeltem be magamnak, de a rossz érzés mégis megmaradt bennem. Ám most, ahogy itt állok, ebben a pici szobában és nézem, ahogy gitározol, Tedd-kun, már tudom, hogy tévedtem. Mert amikor itt vagyunk, soha nem számít, ki vagyok vagy milyen. Épp olyan kedvesen mosolyogsz rám, mint bárki másra, úgy viselkedsz velem, mintha minden rendben lenne. Lehet, bután hangzik, de ez őszintén boldoggá tesz. Melletted érzem igazán azt, hogy élek. És ezt az érzést nem cserélném el senkivel.

-   Iie… ( いいえ )- rázom meg a fejem – Pár perce jöttem csak. De nem akartalak zavarni, nagyon szépen játszottál.

Felállsz, és megint kapok tőled két puszit. Már egy ideje nem számolom, hatvan környékén elakadtam. Ám ettől még minden egyes alkalom ugyanúgy különleges számomra, akár csak az első napokban. Persze tudom, ez itt teljesen hétköznapi, egyszerű köszönés, de ettől még örülhetek neki. Csak pár pillanattal később jut eszembe az a borzalmas csík az arcomon, amitől rögtön meg is szorul bennem a levegő. Ösztönösen emelem kezem az ominózus gyűrődés elé, bár biztos vagyok benne, ha még mindig nem múlt el, Teddo-kun tuti kiszúrta. Egy pillanatra, mintha még el is bizonytalanodott volna… Jaj, ne!

-   Anou… (あのう ) – motyogom lányos zavaromban, miközben megfogod a kezem – Gomene, volt egy kis gond… a mosdó… atashi wa… Sokan voltak.

Össze-vissza dadogok. Bár mit is vártam? Hiába készültem rá, képtelen vagyok a szemedbe hazudni. Még akkor is, ha ez nem egy nagy dolog. Borzalmas lelkiismeret furdalásom van így is. A női mosdó egy olyan hely, ahol mindig tömeg van, kivéve persze ilyenkor este felé.  Ettől még remélem, elég lesz ennyi, és nem kell erről többet mondanom. Szerencsére dőlnek belőled a szavak, így talán el is siklottál az eset fölött. A süti látványa bennem is elnyomja a kezdeti szorongást, így máris azzal nyugtatom magam: nem hallottad, a lényeg meg az, hogy mondtam valamit. Leülök a kanapéra, majd felváltva lesem ahogy pakolsz, és az egyik kis csokis süti tetején csücsülő kandírozott cseresznyét.

-   Ez bor? – kérdem meglepetten, mikor a szekrényből előkerül egy üveg gyanús, talán rosé-ra emlékeztető folyadék – Elég merész színe van. Hmm, viszont az illata jó.

Óvatosan belekortyolok, elsőre meg se tudom mondani, milyen ízt érzek.  Egyszer régen, még Kiotóban ittam gránátalma levet, leginkább ahhoz hasonlíthatnám, ám mégse teljesen az. Talán valami multivitamin… Viszont borzasztóan finom volt, így az első óvatos korty után, szinte azonnal fel is hajtom a pohár tartalmának nagyjából a felét.

-   Oishii! (美味しい ) Ez nagyon finom, nahát, mi ez?

 Csillogó, tágra nyílt szemekkel meredek Ted-re, egészen meg vagyok döbbenve. Biztos, hogy ilyesmit a sarki boltban nem lehet kapni. Láttam én borászatot Roxmorts-ban? Nem emlékszem… még ha ez must, vagy bor is, mindenképpen kiváló… vagyis talán túl jó.

- De ismerős… mintha…

Amortentia??? Hát az illata jó volt, az ízéről meg persze fogalmam sincs, nem kóstoltatták meg órán. Véletlenül bájitalt ittunk volna? Vagy talán szándékosan? Értetlenül nézek először a pohárra, majd Ted-re. Megrázom a fejem, majd pislogok egy sort. Most akkor szerelmes vagyok? Szabad kezemet mellkasomhoz emelem, és valóban, a szívem a megszokottnál hevesebben ver. Persze arra már nem gondolok, hogy ez az izgatottságtól is lehet. Erősen szorítom a poharat, az ujjaim egészen elfehérednek, várom a változást, ám nem történik semmi. Kezdem egyre butábbnak érezni magam: már megint túlreagáltam. Pedig Teddo-kun csak kedves akart lenni, és ez a valami is biztos nagyon sokba került. A szoba is olyan szép rendben van, a gyertyák is gyönyörűek… Istenkém, megint sírni fogok...

-   Nem tudom mi ez, de első osztályú. – mondom gyorsan, és serényen bólogatok is hozzá – Nem játszod el még egyszer azt a dalt, amit az előbb? Én csak a felétől hallottam...

Jobb lesz, ha most nem szólalok meg pár percig. Csak össze-vissza fecsegnék mindenféle butaságot. És ahogy Obaasan is mondta mindig: „Ha okosat nem tudsz, akkor inkább ne mondj semmit!”. Bátorító mosollyal ajkaimon, fordulok Ted felé, és úgy helyezkedem a kanapén, hogy teljes egészében láthassam. Menet közben leteszem a poharat az asztalra, mellé a tarisznyámat, és felkapom az előre kinézett csokis süteményt. Nagy bátran tömöm magamba a gyönyörű, piros cseresznyét, mintha csak nekem lett volna odakészítve. Ha nem is volt ez a valami igazi bájital, egy kis bátorságot azért mégiscsak öntött belém.
  

Miyuu 美優

- M-m, nem bor. Eszembe se jutna leitatni – kacsintok a lányra – ez egy nagyon ritka főzet, mondhatnám igazi kincs. Hasonlít az amortentiára, de nem okoz szerelmi függést… ez a Laetitia venenum. Ahogy én tudom, különböző gyümölcsökből főzik, és még van benne egy-két titkos hozzávaló, ami egésszé formálja ezt a lila csodát.

Magam is belekortyolok… az az igazság már alig vártam, hogy megízlelhessem. Fogalmam sincs mit várjak, hiszen nekem is ez az első alkalom… eddig csak hallottam a hatásáról, tapasztalni nem tapasztaltam. A számhoz emelem, ám megállok egy pillanatra, hogy megszagoljam… érezzem az illatát. A lila színe miatt először szőlőt várnék, és valamennyire hasonlít is… édeskés ám azzal egyszerre mégis savanykás illatot érzek.

Lassan kortyolom, és ez az intenzív íz, ez az érzés egész egyszerűen lerohanja az ízlelőbimbóimat. Édes mint a méz, mégis kissé savanykás íz… A nagy sokaság keveredik egymással, de egyértelműen a szőlő dominál. A mustra emlékeztet, amit még Walesben, gyerekként kóstoltam a nagyszüleimnél. Egyik korty csúszik a másik után, és mire észreveszem a pohár tartalmának jó háromnegyede már köddé vált, de megnyugtató, hogy Miyuunak is ízlik a párlat.

- Ismerős? – kérdezem mosolyogva. Téged mire emlékeztet? – de látom a tekinteteden, a szemeidben a zavarodottságot… talán félelmet? Kezed a mellkasodhoz emeled, és én nem értem, hogy mi történik… de mielőtt rákérdezhetnék, tovább tereled a témát.
 
Játsszak neked? Pedig nem is tudhatod, hogy erre készültem. Egyre hevesebben ver a szívem, érzem, hogy kerülget a lámpaláz… ám csak egy pillanatig. Aztán valahogy különös vidámság, és magabiztosság kerít a hatalmába. Talán az ital hatása? Ki tudja.

- Persze, nagyon szívesen. Neked bármikor, bármennyiszer, bármit! – mondom nevetve, és a gitárom után nyúlok. Elhelyezkedem veled szemben a kanapén, kezemben a hangszerem, ám még nem játszom. Elbűvölve, és mosolyogva nézem, ahogy a sütemény tetején megpihenő vöröslő cseresznye eltűnik ajkaid között. Csak rád kacsintok, és ekkor belevágok a korábban játszott dalba. Felszabadultan nyúzom a húrokat, teljesen beleélem magam a dallamba. Szinte észre sem veszem, de már a végére is értem.

Felpattanok, és vigyorogva, komolytalanul meghajolok.

- Remélem így egészben is tetszett! – mondom incselkedve, majd a gitáromat kicsit félreteszem, hogy újratöltsem a poharainkat. - Ezt pedig csak azért, hogy mesésen érezzük magunkat ma estére, megkoronázva a mai napot – koccintok újra, és belekortyolok a lilás löttybe.

- Ámbár, van még egy meglepetésem. – lassan visszateszem a poharat az asztalra, és visszaülök a kanapéra. Miyuu tekintetét keresem, hosszan a szemeibe nézek, tekintetem az övébe fúrom… elmerülök abban a csodálatos szempárban. Újra kezembe veszem hű társam, végigpengetem a húrokat, csak úgy szabadon, akkordok nélkül.

- Szeretnék mutatni valamit. Ezt neked írtam… csak egy rövid kis dalocska, de remélem tetszeni fog. – hiába bennem van az ital, mégis zavartan és félősen mosolygok.

~ Itt az idő! Most már nem hátrálhatok meg! ~

Előveszem a pálcámat… várok egy pillanatot, és a hosszan begyakorolt mozdulatot követve suttogom a varázsszót.

– Isigno cantus! – és a pálca hegyével megérintem a gitárom.

~ Igen! ~

Aztán felidézem a rengeteg közös emlékünket, és boldogsággal a szívemben játszani kezdek. Minden egyes hang, minden egyes dallam egy emlék… egy kép. Kettőnkről… csak neked. Teljes szívemből szól a dal (http://www.youtube.com/watch?v=Q5ZZknMj0Eg)… azt adom neked… csak neked.

Mire feleszmélek a végéhez értem, és csak remélni tudom, hogy elnyerte a tetszésed. Ám nem hagyok időt, nem adok lehetőséget magamnak, hogy visszakozzak. Meg kell tennem, ki tudja mit hoz a holnap? Mondhatsz nemet, de a bizonytalanság rosszabb. Nem akarom úgy leélni az életem, hogy mi lett volna ha… ha lett volna elég bátorságom hozzá.

Felállok a kanapéról, a hangszerem gondosan elhelyezem, aztán a pálcámmal újra felé suhintok.

- Praecino cantus!

Azzal a gitár életre kel, a húrok maguktól járnak, és az előbb játszott vallomásomat játssza újra, ugyanolyan pontossággal, mint magam tettem.

Mosolygok, és hozzád lépek. Kezemet nyújtom a tiédért, hogy felsegítselek.

- Csak egy táncot adj nekem kérlek, és én leszek a legboldogabb – suttogom kedvesen, ahogy magamhoz húzlak. Kezem a derekadat karolja, biztosan tartalak. Aprókat lépünk, vigyázok rád, ahogy csak tudok.
- Tudod, azóta erre vártam, amióta először kipróbáltuk a főzetet. – hangom továbbra is halk, csak súgom a füledbe. Képzeletben, már rengetegszer táncoltunk… sőt még le is rajtoltam. De így, itt és most… ez mindennél jobb.

Megint a beszélőkém… de most valahogy nem zavar. Érzem, hogy az arcom kipirult… hogy hevesen ver a szívem, ám mégis… a szavak szinte maguktól jönnek a számra.

- Szeretlek Miyuu-chan… - nagyot nyelek, és mégis elakad a szavam. Sikerült, csak kimondtam!

Ted テッド

Szeretem hallgatni, ahogy Ted gitározik. Kicsit olyan, mintha egy igazi koncerten lennék. Persze azon még sose voltam, de ha az csak fele ilyen lelkesítő érzés, mint ez, biztos az első sorból hallgatnám a zenekarokat. Hiába, ez az egy legalább biztos közös bennünk: Teddo-kun és én, mindkettőnknek fontos a zene annyira, hogy az életünket nem is tudnánk elképzelni nélküle. Behunyom a szemem, fejemet oldalra, a kanapé háttámlájára hajtom, és csak a gitár húrjairól felszökkenő hangokra koncentrálok. Pár perc, amitől úgy érezhetem, hogy csak mi ketten vagyunk ezen a világon. Újra és újra ismételném, amíg a képzeletbeli magnószalag el nem kopik.

-   Naná, hogy tetszett. Én csak azon csodálkozom, hogy nincs még együttesed. Minden koncerteden ott lennék, nekem elhiheted. – vigyorgok most már.

Butaság-e vagy sem, egyre inkább úgy érzem, hogy ki kell mondanom azt, amire éppen gondolok. Végül is, mit veszíthetek vele? Legfeljebb kinevet. Most már kicsit bátrabban nyúlok a pohár után, és koccintok az eddigi sikereinkre. Végtére is, kiváló eredményeket értünk el. Ha a tanárok tudnák, micsoda kitartással dolgoztunk: megfőztünk egy olyan főzetet, amire csak felsőbb évesek képesek, ráadásul ilyen jól, biztos nagyon meglepődnének. Ahogy Yv mondaná: dobnának egy hátast. Talán már a R.A.V.A.SZ.-t se kellene letennünk, azonnal megkapnánk a K-t. Annyira jó csapat a miénk! Igen, mi ketten együtt, annyira jól kiegészítjük egymást…

-   Ha ennél is mesésebben érezném magam, elrepülnék. – nevetek bele a pohárba, aztán felhajtom a maradék lila folyadékot is.

Egészen beleszédülök. Eddig nem éreztem különösebb hatását, vagy legalábbis nem tűnt fel a változás. Ám most a szemem előtt pattognak a színes fénypászmák. Hát igen: a gyógyszerem betegtájékoztatóján nem tüntették fel, hogy bájitalt ihatok-e rá vagy sem. Pár pillanatig csak meredek előre, bele a pohárba, aztán Ted gitárjára siklik a tekintetem. Egy-két-…öt-hat. Rendben, nem rúgtam be: minden húrja megvan. És nem is lett belőlük kettő.

-   Yare yare! – kapom a kezem homlokomhoz, majd leteszem az immár üres poharat az asztalra – Huhh, mostantól gyógyszerek helyett is ezt iszom. Nani? Meglepetés?     
 
Érdeklődve nézek fel. Amikor találkozik a tekintetünk, pár pillanatra egészen kitisztul a fejem. Vajon Teddo-kun miért néz rám ilyen furán? Biztos a varázslötyi teszi, hiszen ő is felhajtott belőle egy egész pohárral. Magamon is érzem, hogy ez nem egy egyszerű málnaszörp: a korábbi fájdalmas bizsergés a vállaimban és a tarkómon mostanra teljesen elmúlt, a nyomasztó fáradtság, és a tompa fejfájás is a múlté. Egészen könnyűnek érzem a testem, és ahogy most még Ted is mosolyog, erős lélekjelenlét kell hozzá, hogy ne szorítsam magamhoz. Kíváncsian nézek rá, el se tudom képzelni, mi jöhet ma még. Már attól, hogy azt mondta: ezt a dalt csak nekem írta, úgy érzem, menten leszédülök a kanapéról. Ehhez képest az én kis meglepetésem csak szánalmas próbálkozás. A varázslat teljesen új a számomra: soha még nem is hallottam róla. Ez még jobban meglepett, izgatottan várom, mi sül ki belőle. ÉS a hatás a vártnál is intenzívebb volt. Nem gondoltam volna, hogy ennyi idősen lehet ilyen szép dalt írni, pláne azt nem, hogy nekem is szólhat. Kicsit olyan az egész, mint az együtt töltött napjaink, vagy akár a szélben hullámzó wales-i pipacsmező: egyszer boldog, egyszer szomorú, ám mindenképpen olyan, amit nem felejt el soha az ember. Szinte levegőt se mertem venni, miközben mindkét kezemet az ajkaim elé emeltem meglepettségemben. Némán hallgatom végig a dalt, s még utána is döbbenten ülök pár pillanatig.

-   Subarashii! (素晴らしい！) – suttogom először, aztán őszinte, vidám mosoly kíséretében tapsolom meg Ted-et – Csodálatos volt! Nagyon tetszett! Köszönöm neked… woo, ez micsoda? Ezt a varázslatot nem ismerem!

Döbbenten nézem az életre kelő gitárt, így még ellenkezni se tudok, amikor Ted felhúz a kanapéról. Ösztönösen fogtam meg a kezét, először össze se tudtam rakni, mit szeretne. Csak lestem a fura, önmagát pengető gitárt. Sok csodát láttam már, ám minden egyes ilyen rafinált varázslaton képes voltam újra és újra meglepődni.

-   Táncolni? Én? – dadogom, ám addigra már átkaroltad a derekamat.

Már éppen ellenkeznék: egyáltalán nem tudok táncolni, ráadásul eddig féltem mindentől, ami ennyire közvetlen volt vagy túlságosan feltűnő.  Persze, most nem az iskolai bálon vagyunk, így nem is láthat senki. Te pedig biztos nem nevetnél ki… Ajkaim megremegnek. Annyira régóta szerettem volna már veled táncolni! Ha pedig most ellenkezem, biztos nem kérsz fel soha többé! Kezeimmel óvatosan megtámaszkodok vállaidon, majd megteszem az első pár bizonytalan lépést. Jobbra-balra-jobbra balra. Lassan átölellek, s fejemet a válladra hajtom: így nagyobb biztonságban érzem magam, nem kell attól félnem, hogy véletlenül elesek. Csöndben hallgatom, a zenét, és ahogy beszélsz hozzám. Nézem a gyertyák imbolygó fényét, a remegő árnyakat a falakon. Jó hallani, amiket mondasz, bármennyire hihetetlenül hangozzanak is: elűzik a félelmeimet. Hallgatom a szívverésed, ahogy egyre hangosabban kalapál: doki-doki ( どきどき )… mintha nagyon sietne valahová.

- Szeretlek Miyuu-chan…

Tágra nyílt szemekkel nézek fel, még ajkaimat is nyitva felejtem. Először azt gondoltam, rosszul hallok. Ám annyira valóságosnak tűnt, hogy pár pillanattal később már biztos voltam benne: nem képzelődöm. Szívem épp olyan lázasan kezd dobogni, mint amilyennek az előbb a tiédet hallottam: épp hogy csak nem ugrik ki a torkomon. Buddhára: fogalmam sincs, ilyenkor mit kéne tenni! Várom, hogy rám kacsints, és elnevesd magad, majd azt mondd, hogy felültettél. Ám te rezzenéstelen tekintettel nézel rám, mint aki a végső csatára is elszánta magát. Mit tegyek most? Nem szaladhatok el folyton minden elől… Megérdemled, hogy őszinte legyek hozzád. Mélyet sóhajtok, egyetlen másodpercre félrenézek: erőt gyűjtök ahhoz, amit mondani akarok. Ám mire tekintetünk újra találkozik, már őszintén mosolygok.

-   Én is szeretlek téged, Teddo-kun…

Miyuu 美優

Annyi mindent szeretnék megmagyarázni neked… mindent-mindent. Elmesélni, hogy hosszú éjszakákon át jegyeztem fel a dal kottáját, mesélni arról a temérdek elbújva töltött gyakorlásról, amikor tovább tökéletesítettem. Megosztani veled az előbbi két varázslat történetét, hogy ezek is csak a ma este miatt születtek. Azért, hogy még nagyobb örömet szerezhessek neked. Hogy boldoggá tegyelek, ezzel az egyszerű dallal… hogy végre veled táncolhassak.

De nem tudok megszólalni.

-   Én is szeretlek téged, Teddo-kun…

Érzem, hogy itt elvesztem. Persze hogy reménykedtem benne… botorság lenne azt állítani, hogy nem. Legbelül, zakatoló szívemben lobogott a láng, és sóvárgott ezekért a szavakért. Azért, hogy te is hozzám hasonlóan érezz. Ettől függetlenül elmém furcsa játékot játszott velem, és folyamatos bizonytalanságban tartott. Nem engedte, hogy belelovagoljam magam ebbe az érzésbe, ami a szívem már rég rabul ejtette. Féltem attól, hogy mi van, ha mégsem? És mindent csak elrontok vele... Ám nem így lett. Amit eddig kitaláltam, az előre elképzelt forgatókönyv elillant, mintha csak füst lett volna – száll tova, és elnémulok. Egyszerűen annyira meglepődöm, hogy nem tudok mit mondani. Érzem, ahogy a tagjaimba lassan bekúszik a boldogság melengető érzése. A vidámság elárasztja az egész testemet… Végre az elmém is felszabadul, és elengedi ezt a furcsa, visszatartó kényszerképzetet, és nem marad ott semmi más, csak Te.

~ Szeretsz! ~ - csak ennyi jár a fejemben, ez tölti ki minden gondolatomat, és biztosra veszem, hogy itt és most én vagyok a világ legboldogabb embere. Egyszerűen annyira határozott vagyok eme állításomban, hogy ennek ellenkezőjéről lehetetlen lenne meggyőzni.

Arcodon őszinte mosoly, de ha csak a szemeid ragyogását látnám, már másra sem lenne szükségem. A szívem őrült ütemben ver, mintha végig szaladtam volna a Roxfort kanyargós lépcsőin, fel a Griffendél torony tetejére, és onnan vissza a földszintre. Megfogalmazhatatlan ez az öröm, ami az ereimben az éltető vörös nedű helyett áramlik.
 
Annyira boldog vagyok, szeretnék gondolkodni, de az agyam ezt a funkcióját ideiglenesen feladta. Így ezt aztán mindennemű hosszabb próbálgatás nélkül nem is erőltetem. Magával ragad a tekinteted, arcom magától közeledik lassan a tiédhez… egészen addig, míg ajkam a tiedhez ér. Ez a bizsergető érzés, mintha elektromos szikrák cikáznának a bőrömön… Ajkaid selymessége… teljesen más, mint mikor az arcomon éreztem… más… sokkal finomabb.

Nem vagyok tudatomnál… Behunyt szemmel csókollak, ügyetlenül, tapasztalatlanul, de telis-tele szerelemmel. Akaratlanul is, mintha szorosabban, de továbbra is vigyázva ölellek magamhoz… mintha félnék, hogy ez csak egy álom, és bármikor eltűnhetsz.

 Ted テッド

Drága Ted! Így kezdeném a levelemet, ha képes lennék leírni azt az ezernyi gondolatot, ami ez alatt a pár másodperc alatt átcikázott a fejemen. Az eltelt hónapokról, évekről, az egész életemről. Minden egyes pillanat, amit együtt töltöttünk, az emlékeimben olyan, akár egy megsárgult könyv színes illusztrációi. Szóljon a történet bármiről, ez a pár kép többet ér, mint az átlapozott oldalak hosszú sora. Akárhányszor is néztem vissza őket, lehettem előtte bármilyen levert, vagy szomorú, jóleső melegséggel töltöttek el. A beszélgetéssel töltött órák, ha zenéltünk és énekeltünk hozzá, vagy ha csak láthattalak a tanteremben, ezek a pillanatok mindennél értékesebbek voltak a számomra. Sokszor gondoltam arra, mi lett volna ha… bárcsak régebben találkozhattunk volna. Az a rengeteg elpazarolt idő… Négy éve láttalak először, ám mégis úgy érzem, mintha mindig is ismertelek volna. Az első naptól, amire csak vissza tudok emlékezni, gondolatban ott voltál velem. Jó érzés azt hinni, hogy soha nem voltam egyedül. Lehet, bután hangzik, de azon a téli napon, amikor kint kóboroltál a hidegben, talán én is ugyanazt a zenét hallgattam a hóesésben. Sok minden az eszembe jutott, amit még szeretnék elmondani neked. Ám ezek a gondolatok, az érzések, inkább benyomások voltak. Mindezt megírni… képes lehet ilyesmire egyáltalán élő ember? Persze, sokáig ülhetnék az asztalom mellett, mire rájönnék, képtelenség papírra vetni azt, amire nincsen szó.

Kicsit sután hangozhatott az, amit az imént mondtam: szeretlek, dai ski... Próbálhatnám akárhány nyelven, amit mondanék csupán szegényes kontúrja lenne a valóságnak. Ehelyett inkább lehunyom a szemem, s hagyom, hogy megcsókolj. Az érintésed puha és kedves, egészen más, mint amilyennek valaha képzeltem. Ha gondoltam is rá, az suta, esetlen árnyéka volt csupán. Ám most, mintha az idő is megállt volna, a szívem nem ver tovább. Először egy alig érezhető puszit merek csak adni neked. Ám az elsőt rögtön követi a második, aztán ajkaim szinte ösztönösen nyílnak szét. Egyik kezemmel óvatosan simítok végig arcodon, nyakadon, hátadon. Hagyom, hogy jobban magadhoz szoríts, jól esik a közelséged. Tarkómból apró szikrák szaladnak végig gerincemen, még levegőt is elfelejtek venni, csak a szívdobogásodat érzem.

-   Ugye, ha már nem hat a bájital, nem felejtesz el? – suttogom miközben fejemet válladra hajtom.

Még nem akarlak elengedni, szeretném ezt a pillanatot minél tovább megőrizni. Az első csók, az első szerelem… Mondd, Teddo-kun, boldog vagy most? Őszintén, igazán boldog? Én képtelen lennék leírni, mit érzek. De ebben az egyetlen csókban szerettem volna elmondani, mennyire vágyom rád, az érintésedre. Azt, hogy mennyire szeretek élni, és várok előre minden egyes percet, ami még hátra van, ha azt veled tölthetem.  

Miyuu 美優

Egy teljesen új, eddig még ismeretlen dolgot fedezünk fel együtt... és szinte beleborzongok az érintésedbe, lágy csókjaidba. Annyira hihetetlen… a tudatom mélyén, abban a sötét zugban, még mindig ott motoszkál a tévképzet, hogy ez csak egy álom. Igazából csak képzelődöm, és mindjárt felébredek, mint oly sokszor történt már álmomban, természetesen a legjobb résznél. Ám ez most mégis más… annyira valósághű… annyira igazi.

Fátyolos, halk hangod hoz vissza a valóságba, és ekkor tudatosul igazán bennem, hogy ez az egész tényleg megtörténik. Szívem még mindig zakatol, és lassan kába tudatom is próbálja feldolgozni az előbbi kérdésedet. Lassan, mert minden idegszálam, csak veled van elfoglalva… ahogy jobban hozzám simulsz, vállamra hajtod a fejed… beletelik néhány másodpercbe, mire egyáltalán felfogom, hogy mit is hallottam az előbb.

~ Elfelejteni? Bájital??? Mi hogy mi? ~ - nem értem… de arra mindenképp jó volt, hogy az agyam ismét működőképes állapotba kerüljön, és megfejtse a lényeget.

- Dehogy felejtelek el… kis butusom. – óvatosan megszorítalak, és apró puszit adok a vállamon pihenő buksira. - Ez a bájital, maximum csak bátorságot adott, semmi többet. Szeretlek, ehhez nem kell semmilyen lötty… már nem is tudom mióta… mégis hogyan is feledhetnélek el? – kérdezem kedvesen. Te hoztad vissza a boldogságot az életembe, veled tanultam meg újra igazán mosolyogni. És így, hogy tudom te is szeretsz… madarat lehetne fogatni velem, vagy akár egy egész osztagnyi cikeszt! – arcomat a hajadba fúrom, ujjaim a hátad simítják, cirógatják.

Szinte hallom a szívverésünket, ahogy versenyre kelnek egymással… kié a szaporább, melyik ér oda hamarabb a másikhoz. A gitár elnémult… véget ér a varázs… ám van helyette egy másik, egy új csoda, ami rabul ejtett mindkettőnket.

- El sem tudom mondani neked, milyen boldog vagyok! – suttogom továbbra is. - Maradj velem kérlek… legyél az én Miyuum.

 Ted テッド

Bátorságot? Csak azt adott volna? Akkor talán ezért nem éreztem a hatását, mert nem erre számítottam. Bár végül úgyse változtatott volna semmin, hiszen ez az érzés már korábban is megvolt. Csak egy kis ösztönzés kellett hozzá, hogy el merjem mondani. Mint mindig, most is kitaláltad mit akarok, hogy mire van szükségem. Arigatou.
Szótlanul hallgatlak, jól esik, amit mondasz. Persze tudtam már előre, de jobb volt tőled hallani. Ahogy beszélsz, megnyugtat. Észrevettem már többször is magamon, hogy csak a hangodat figyelem. A tanórákon, az ebédlőben, vagy kint az udvaron. És most is… Ezer közül megismerném, nem kell hozzá lássalak.

- Tudod, amikor arra kértelek, hogy szökjünk meg, azt mondtam, amire a leginkább vágytam. Elmenni veled innen messzire… - mélyet sóhajtok, ahogy ujjaid átszaladnak lapockáim között. Egy pillanatra el is felejtem, amit mondani akartam. Görcsösen kapaszkodok az utolsó gondolatmorzsákba: erről nem feledkezhetek meg. El kell mondanom neked! Mert most talán még fontosabb, hogy őszinték legyünk egymáshoz.

- Nincs szükségem senki másra. Más emberek, tölthettem velük bármennyi időt, egyáltalán nem hiányoznának. Nem számítanak, amíg te velem maradsz. Régen persze szerettem ezt a helyet, de ha te nem lennél, nem kötne ide már semmi. Ha nem változnak meg a dolgok, idővel amúgy is elküldenének. Ezért nem fontos, nekem semmit se kell feladnom, ha nincs jövőm boszorkányként. Rengeteget gondolkodtam ezen. Milyen lenne egyszerűen elmenekülni… Az is eszembe jutott mennyire nehéz lenne, és mennyi gondot okozhatnék neked már csak azzal is, hogy ennyire lassú vagyok. Tudod, ha innen elszöksz, biztos nem jöhetnél vissza. Nem lehetnél diák, nem lehetnél varázsló. Az álmaid, a jövőd, egyetlen kalandért, soha többé nem valósulhatnának meg. – hangom megremeg, ám nem hagyom, hogy közbeszólj – De most bármennyiszer is emlegetem fel magamban ezeket az érveket, mégis képtelen lennék mást mondani. Ha arra gondolok, hogy vissza kéne menjek a hálókörletembe, és csak azt a pár órát nélküled töltenem, az borzasztóan fáj. Ég a gyomrom, kapar a torkom. Ha megszöknénk, ez teljesen más lenne: minden pillanatot együtt tölthetnénk. Mondd, Teddo-kun, szerinted megér ez ennyi kockázatot? Ha elkapnak, talán nem láthatjuk egymást soha többé...

Miyuu 美優

Némán hallgatom az őszinte vallomást… talán egyszer akartam volna közbe szólni, de éreztem nem lenne helyén való. Ellenben az érzések, amik bennem kavarodnak… megfogalmazni sem tudom, még leírhatatlanok. Csak kapaszkodom beléd, ebbe az ölelésbe, a közelségedbe. Tudom, hogy igazad van… hogy nem egy egyszerű dologról van szó, és a következményei sem lesznek egyszerűek.

Sokat gondolkodtam rajta. Ha nem is pont azon, hogy hogyan szökjünk meg, de már eljátszottam a gondolattal, hogy csak mi ketten. Mit szólnának a szüleim, ha itt hagynám a Roxfortot, meglépnék, magam mögött hagynék mindent, egy lány miatt? Téves, nem egy lány miatt… ő Miyuu, nem egy egyszerű lány. Szeretem őt, és már nyíltan ki merem mondani, már nem csak a gondolataimban vagyok hős. Nem tudom mit válaszolnának erre a kérdésre… büszkék lennének rám, hogy meg merem tenni? Ki merek állni érte? Vagy fontosabbnak tartanák a jövőmet, hogy varázsló legyek?

Nem leszek híres, nem vagyok olyan tehetséges. Igazából nagyon kiemelkedő sem, ha megerőltetem magam, talán az átlag fölött vagyok egy kicsivel, de nagyjából ennyi. Nem vagyok egy Harry Potter, vagy bármelyik Weasley, és olyan okos sem, mint Hermione. Rengeteget beszéltek róluk még korábban, nem is álmodom arról, hogy egyszer én is a nyomdokaikba lépjek… bolondság… távol áll tőlem.

Ott vannak még a szökevények, erről sem szabad megfeledkezni. Ők nyíltan vállalták a konfrontációt a jelenlegi rendszer ellen… félvérek, sárvérűek, aranyvérűek. Nem számít, hogy kik, meg merték tenni. Nekik is vége lenne az iskolának? Egy ilyen cselekedetet biztosan nem bocsátanak meg nekik. Miben lennék más? De hirtelen megnyugszom… csak egy sóhaj, és minden rendben.

Nem félek, mert eszembe jut, s megvilágosodom. Harold… ez is én vagyok… Harold, mint erő. Ted Harold Flanagan. Nem véletlenül kaptam ezt a nevet édesanyámtól. Sosem szerettem a középső nevem, feleslegesnek tartottam. Ám most nem, mintha egy jel lenne. Egy jel… mintha előre tudta volna, hogy szükségem lesz bátorításra, amikor ő már nem lesz. Drága édesanyám… bárcsak itt lennél még, itt lennétek még. Szeretném bemutatni nektek ezt a csodálatos lányt, aki pusztán a jelenlétével meggyógyította a lelkemet. Így biztosan megbocsátanátok azt, amire készülök.

Képzeletben bólint felém az előttem álló ember nagyságú tükörből önmagam képe. Egy elszánt Tedet látok magam előtt, komor, megkeményedett arcvonásokkal… de a szemei, a szemeim… mintha a harci tűz égne bennük.

Küzdenem kell, tudom, érzem itt belül… biztosan emiatt volt ez a pillanatnyi képzelgés is... ám legalább mostanra letisztázódott bennem a gondolat. Kellett ez a néhány másodpercnyi merengés, hogy összeszedjem a gondolataimat, és őszintén, félelem és kétség nélkül tudjak válaszolni:

Nem találom helyem, ha nem vagy velem,
Ébren álmodom, ha fogod a kezem...
Nem vagyok magam, ha nem láthatlak,
Gondolataim, csak körülötted járnak.

Nem tudom hogy mondjam Szeretlek,
Nem tudom mi ér annyit mint Te nekem...
Nem tudom valóság vagy ébren álmodom,
Nem tudom, nem tudom...

Halkan suttogom neked, maguktól törnek fel belőlem a rigmusok… mint egy dal, csak neked.

- Sok mindent nem tudok, de egy dologban biztos vagyok. – folytatom a mondandómat immár csak egyszerű szavakkal, egy lélegzetnyi szünet után. Sosem adtam fel, és most sem fogom. Nem adlak fel, hiszen még csak most találtalak meg igazán. Nem félek a jövőtől, úgy hiszem, a sajátomat magam alakítom. És nem tudom elképzelni nélküled… szökjünk meg! Nem kapnak el, ha kitervelünk mindent. Egy hollóhátas eszével és egy griffendéles vakmerőségével sok mindent véghez lehet vinni! – mondom mosolyogva.

Óvatosan mozdulok, hogy aztán tekinteted keressem. Arcod jobb tenyerembe veszem, míg bal karom továbbra is a derekadat karolja. Elszántan nézek a szemeidbe, nincs bennem kétség… szinte érzem, hogy az előbb képzelt-látott tűz lobban a szemeimben.

- Te vagy az álmom, bármit kockára tennék érted... Most már tudom, miért volt az a rengeteg álmatlan éjszaka, amikor csak a mosolygó arcodat láttam magam előtt, és nem tudtam aludni… mert már a tudatalattim is csak utánad sóvárgott… Nem fogom itt feladni, ha már eddig tartott összeszedni a bátorságomat, hogy elmondjam mit is érzek valójában. Csak maradj velem… Szökjünk meg!

 Ted テッド

Nem kell jósnak lennem ahhoz, hogy lássam a jövőt. Mindent, ami ránk vár, akkor is, ha elmegyünk innen, és akkor is, ha maradunk. Az emberek nem változnak, ahogy a nagy egész, az emberiség se. Mindig lesznek olyanok, akiknek fontos, hogy másoknak is jó legyen. Próbálnak együtt, közös erővel építeni egy szebb jövőt a gyermekeiknek. Akkor is, ha nekik nem lehet benne részük már ebben az életben. És vannak olyanok is, akik most szeretnének boldogok lenni. Másokon áttiporva, vállába kapaszkodva, elnyomva társaikat próbálnak minél többet megszerezni maguknak. Nem számít, hogy mennyi ellenség, vagy hány barát esik áldozatul álmaiknak. Hogy mennyire okoznak fájdalmat, vagy bántanak meg másokat. Mi hova tartozunk? Milyen emberek lennénk?

Teddo-kun, én is szeretnék még ebben az életben boldog lenni. Nincs bennem semmi becsvágy, nincs szükségem hatalomra vagy befolyásra. A magam szánalomra méltó helyzetében számításba se jön, választásom nem maradt. A családom, a szüleim, alig tudnak csak valamit a mi világunkról. Talán ha megszöknénk innen, rajtuk állnának bosszút. De az is lehet, hogy nem foglalkoznának velem. Én, a csekélyke tudásommal, szinte gyermekként, semmit sem jelentek a Minisztériumnak. Az egyetlen veszély, ha azt gondolják, csatakoztunk az ellenállókhoz. Teddo-kun, neked is van családod. Szereted őket, ugye? Borzasztóan félek. Egy mugli születésű lány, csak gondot okozhatna neked. Mégis hogy dönthetnék én?

Okaasan, mondd, mit gondolsz most? Te mindig vigyáztál rám, mindig kiálltál mellettem. A szememben te egy olyan anyuka vagy, aki mindig erős, aki sose sír, csak mosolyog rám és fogja a kezem. Te mindent megtettél értem, és sose fáradtál bele. Elengedtél ebbe az iskolába is, mert azt gondoltad, itt boldog lehetek. Bárcsak hihetném azt, hogy ebben is támogatsz. Amit most meg kell tennem…

-   Hai, próbáljuk meg… - suttogom csak.

Lassan bólintok, pedig szívem úgy szorít, mintha véglegesen meg akarna állni. Kezem megremeg, eleinte nem akar engedelmeskedni. Először csak elnyúlok arcod mellett, ám végül mégis megtalálom kósza tincseidet. Kisimítom a homlokodból, és próbálok mosolyogni. Azok a dolgok, amiket mondtál, minden ésszerű, tudatos gondolatot kisöpörtek belőlem. Szeretnék hinni neked. Azt gondolni, hogy én is lehetek elég bátor, én is lehetek olyan, mint a mesebeli figurák a képregényem lapjain. Annyira hihetően hangzott… Ám az érzéseid, a szép versbe szedett szavak már jóval korábban meggyőztek, minthogy az érveidet is elmondhattad volna.

Óvatosan közelebb hajlok és megcsókollak újra. Először csak ajkaid jobb szélét, majd a balt, végül már jóval több érzéssel, mint az első óvatos próbálkozásunkkor, középen is. Ajkaim, mintha a téli hidegből léptek volna a forró nyárba, egyre jobban égnek. Akár csak ha lázas lennék, arcom szinte lángol, míg másik kezemmel jobban magamhoz szorítalak. Ujjaim, melyek korábban tincseiddel játszottak, végigsiklanak arcodon, füleden, nyakadon, elidőznek válladon. Bal térdemet kissé megemelve támaszkodok meg combodon, csípőm ösztönösen feszül a tiédnek, hogy ezzel még jobban magamhoz láncolhassalak. Nem vagyok a szavak embere, soha nem tudtam, és nem is mertem ilyen szépeket mondani neked. De szeretném, ha tudnád, az életben lehet akárhány út kijelölve a számunkra, nem tudnám elképzelni azt, hogy a végsőkig ne fogjam a kezed. Ha szavakkal nem is mondhatom el, szeretném, ha legalább éreznéd: ágazhat az ösvény bármerre is, lehet göröngyökkel, buktatókkal teli, nekünk együtt kell végigmennünk rajta. Mert egyébként az egész, bárhonnan is induljunk és bármi is legyen a cél… ha elválasztanak minket egymástól, ez az életem magányosan, nélküled semmit sem ért.

Miyuu 美優

 ~ Hai… ~ - azt hiszem ezt mondtad, de már nincs szükség szavakra. Elég a másik tekintete, az apró ám annál bőbeszédűbb érintések… mégis, szívembe fájdalmasan mar a tüske… mikor cirógató ujjaid célt tévesztenek. Ilyenkor tudatosítja bennem a sors kegyetlen és könyörtelen kalapácsával, hogy nem, - bármennyire is szeretném, és lehet, hogy időnként mégis megfeledkezem róla - semmi sincs rendben.

Ilyenkor lobban lelkemben a harag szikrája… a tehetetlenség miatt, az a nyers gyűlölet és keserűség a sors felé. Miért pont Ő? Miért akarod Őt is elvenni tőlem? Inkább vigyél engem, csak Miyuu legyen újra egészséges…

Aztán mégis megérzem… a törődést, az ujjaid érintéséből sugárzó melegséget… és egy csapásra eloszlatod a rosszat, mielőtt még megvethetné lábát, és véglegesen elrontaná a ma esti hangulatomat. Félve mosolyogsz rám… Talán megérezted? M-m – rázom meg gondolatban a fejemet. Ha kell, el tudom rejteni az érzéseimet, ezt nem mutathatom neked, biztosan nem láthattad. Erősnek és magabiztosnak kell látszanom, akkor is, ha valójában nem vagyok az. Bízol bennem, hiszel nekem, szeretsz engem… nincs ennél nagyobb kincs… erősnek kell lennem, mindkettőnkért.

Ám nincs időm bármin is tovább rágódni… tudatomat szélviharként söpröd gondolatoktól mentesre, amikor ajkaid újra az enyémet keresik. Puhatolózó, felfedező csókokkal veszed birtokodba, s lelkem mélyén csak mosolygok. Zakatoló pulzussal tér vissza belém a boldogság, ahogy csókjaidat viszonozva üdvözlöm parázsló ajkaidat. Érzem, ahogy érintésedtől kellemes borzongás végigfut a gerincemen, újra és újra, mintha az új impulzusok versenyt futnának a régiekkel. Önkéntelenül ölellek még szorosabban, ahogy csípőd az enyémnek feszül… behunyt szemmel is tisztán látom és érzem minden porcikádat. Tenyerem lassan simít le, végig az oldaladon, követve a vonalaidat, hogy aztán a csípődön megpihenjen, és még biztosabban magamhoz húzzon.

Ajkaim lassan eltávolodnak, ám csak azért, hogy kipirult, lángoló arcodra leheljek apró csókokat. Érzem magamon, hogy én sem lehetek különb, máskor talán zavarban lennék, ám most nem. Homlokodra, behunyt szemeidre, arcodra, fülcimpádra… majd a sort zárva, egy forró lélegzet kíséretében hosszú csókkal köszöntöm nyakad ívét, ízlelem bőröd bársonyát, szívom magamba illatod, mint virágzó réten a friss levegőt. Egészen beleszédülök… sosem gondoltam volna, hogy ilyen hatással vagy rám.

Nem tudom mennyi ideje lehetünk így, egyszerűen megszűnt a külvilág. A lélegzeted, a szívdobbanásod, a lényed… csak te vagy és semmi más.

 Ted テッド

Képtelen vagyok gondolkodni, képtelen vagyok bármi mást tenni, mint amit jelenlegi érzéseim diktálnak. Csak kapaszkodok beléd, és behunyom a szemem. Hagyom, hogy te töltsd be a rést a lelkemben, azt ami eddig teljesen üres volt. Te is tudod, hogy amióta eljöttem Kiotóból, nem találtam a helyemet a világban. A ragaszkodás, az otthon hiánya, az emlékek… mind-mind, egyre csak tágították bennem az űrt. Ezt nem értheti meg bárki, ezt nem tudhatják: hogy a legjobban az fáj az embernek, ha semmit se érez. Ám azt hiszem, ha eddig egész életemben gyűjtögettem a boldogságot, akkor most ezen az egyetlen napon kaptam meg mindet. Mindent, amire valaha is vágytam.

Minden egyes csókod, simogatásod, apró érintésed perzselő stigmákat hagy bőrömön. Vérem szinte meggyullad ereimben, érzek minden egyes szívdobbanást, lüktetést: már nem tudnám megmondani, hogy az én szívem ver-e ilyen hevesen, vagy a tiéd. Ajkaid nyakamat érintik, én pedig oldalra döntöm fejemet, miközben önkéntelenül is halk sóhaj tör fel belőlem. Ujjaim ösztönösen futnak vissza lapockádon, válladon, túrnak hajadba, cirógatják halántékodat. Nem akarom, hogy abbahagyd, nem akarom, hogy elmúljon ez a felkavaró érzés. A jóleső borzongás, a forróság a hasamban és a combom belső felén, miközben csípőmet magadhoz szorítod. Ismeretlen, izgalmas: minden egyes lélegzet, finom mozdulat arra sarkall, hogy még többre vágyjak, és hogy ne engedjelek el.

Ajkaim újra és újra tiédet keresik, miközben másik kezem óvatosan lejjebb siklik, ujjaimat pedig nadrágod tetejébe akasztom. Talán a bájital teszi, talán csak túl régóta vágytam rád, ám valamelyik sikeresen feloldotta gátlásaimat. Óvatosan kiszabadítom ingedet, s ujjaim most már csupasz bőrödön táncolnak végig a gerinceden felfelé, majd vissza, hogy végül megpihenhessenek derekadon. Szemeimet továbbra is csukva tartom, igyekszem megnyugtatni magam, nehogy a szívem kiugorjon a torkomon. Úgy érzem, forog velem a világ, ha pedig elengednélek, biztosan csak elesnék. Bár azt hiszem, egyetlen lépést se tudnék már megtenni nélküled.

Miyuu 美優

A végtelenbe, s tovább… azt hiszem akár már ott is lehetnék… elragad a pillanat, az érzések, a lelkemben virágzó boldogság. Szinte fel sem fogom mi történik… csak ölellek tovább. Tenyerem újra a hátad simítja, majd ismét az oldaladon suhan, hogy aztán visszatérjen a csípődhöz és finoman ráfogva biztosan húzzon magamhoz.

A lassú csókok szinte észrevétlenül váltanak gyorsabb tempóra, ahogy kóstoljuk, ízleljük egymás ajkait. Nem tudunk betelni a másikkal, csak sodródunk az árral. A kölcsönös simogatás és cirógatás is egyre bátrabb… bőrömön táncoló ujjaid kellemes borzongást hoznak, minden egyes érintésed mint egy apró áramütés – cikázik rajtam végig, teljesen eltompítva az érzékeimet…

Újra magamhoz ölellek, rájöttem, hogy mennyire szeretlek a karjaimban tartani… a másodpercek, ez a néhány szívdobbanásnyi idő eközben hosszú óráknak tűnik. Mióta álmodoztam erről… hogy itt legyél nekem… csak nekem…

 Az a rengeteg sötét éjjel, amikor nem tudtam aludni, csak rólad ábrándoztam. Az álmatlan hajnalok, mikor arra ébredtem, hogy téged csókollak – közben persze csak a párnámat öleltem… Tévképzetek, ábrándok, ahogy a Roxfort folyosóit járjuk együtt, amikor a nagy réten vagy a tó mellett csak mi kettesben. Madárdal, a tó friss vizének illata, a rét színes virágainak tengere… és én csak csókolom piros ajkaidat, és elveszem gyönyörű tekintetedben…

Hányszor, de hányszor láttam mindezt magam előtt… vörösödtem bele már magába a gondolatba is… Szívem úgy zakatolt, mintha a leggyorsabb körömet futottam volna a Birtok körül… csak a gondolat, hogy téged csókollak, simogatlak… ez bőven elég volt, hogy pulzusom az egekbe kaptasson.

És lám itt vagyok most… szívem a torkomban… a bájitaltól immár semmitől sem félve. Lassan válnak szét ajkaink, jobb kezem csípődről tovasuhanva simít végig a combodon… megbabonáz a sóhajod… bőröd selymessége. Szememmel tieid keresem, mintha megerősítésre várnék… látom fátyolos tekinteted, csókoktól pirosló ajkaid, ahogy rám mosolyogsz. Ölbe kaplak, könnyedén, mint egy tollpihét… karjaidat a nyakaim köré fonod, és újra csókollak… nem tudom abbahagyni... elvesztem mikor megízleltem a tiltott gyümölcsöt, s lassú léptekkel indulok a kanapé felé…

Köszönöm a játékot! ^_^