Park

[~ Tanári értekezlet ~ Señor Huszonkettő ~]

~ Tanári értekezlet ~ Señor Huszonkettő ~

-Én teljes mértékben komolyan gondolok minden egyes szót, amit mondok. Ezeket a tanulókat meg kell tanítani a jó modorra, na azért nem kell annyira túlzásba, mint az előző évben a főinspektor asszony... De természetesen én nem szólok bele, ez az ön módszere. Nagyon trükkös egyébként, akárcsak a báránybőrbe bújt farkas. - mondja egy halovány mosoly kíséretében, majd mintha gondolataiba merülne.
Itt sajnos csak a varázslást tanítják a diákoknak, pedig egyeseknek nem ártana egy illemtan óra. De bizonyára úgy vannak vele, hogy majd megtanulják az életben, de itt válnak felnőtté a diákok a tanárok szeme láttára évről-évre.
-Véleményem szerint fogják kedvelni Önt, tudja egy fiatal tanárral sokkal könnyebb megbeszélni a dolgokat, én legalábbis úgy érzem, de persze az idősebbek között is vannak nagyon kedvesek, mint Minerva, de akkor már... máshogy gondolkoznak, mint fiatalabb korban. Nem?
Jól emlékszik, hogy például Flitwick professzornak mindig be kellett zárni az ajtót, sosem lehetett nyitva, akkor sem, ha negyven fok volt a teremben. Nekik már vannak különböző rigolyáik, de persze attól még roppant jó tanerők, csak... nehezebb megbeszélni a dolgokat. Dumbledore professzor viszont valahogy kivételt képez.
-Ó, igen, azt kifelejtettem... nos az is új tanárt kapott ebben az évben, Blaise Dragonheart lett az új legendás lények tanár. Hát róla nem sokat tudok, de nem nagyon hallottam még panaszt rá.
Nem is meglepő, hogy elfelejtette ezt a tantárgyat, sosem szerette, valahogy mindig jobban vonzották azok a tárgyak, amiken gondolkodni kell és számolni vagy legalábbis tanulósabbak. A LLG végül is érdekes volt, de... voltak olyan lények amelyek meglehetősen visszataszítóak voltak, hát Cielo még egy békától is fél, majd valószínű, hogy pont meg undorító csúszómászót fog kézbe venni. Szerencsére mindig elkerülte, hogy kiszólítsák. Nem véletlen, hiszen mindig az utolsó sort preferálta.
-Oké, köszönöm, Logan. Tudod, felettébb furcsa volt nekem, mikor ide jöttem év elején és Sybill előállt azzal, hogy mi lenne ha tegeznénk egymást. Minerváról nem is beszélve. Nem tudom, hány éves lehet, de szerintem a nagymamám is lehetne. Nagyon nehéz volt megszokni ezt. De közöttünk biztos nem lehet olyan nagy különbség... szerintem ez menni fog. - mondja, majd a férfira mosolyog. - Mit szeretnél? Nyugodt szívvel odaadom neked, ha van kedved, kijavíthatod. - mondja nevetve, majd odatolja az egész kupacot a férfi mellé. Pennát pedig a kezébe nyomja. - Szerintem kicsit unalmas lesz.
És a szélnek hála az egyik pergamen a földre pottyan. A tanárnő felveszi és jobban megnézi, hogy kié is lehet ez. Tele van írva, eddig még ilyet nem látott.
-Jé, Miss Salaban dolgozata. Megáll az ész...! Talán adhatok már egy várakozáson felülit. Ideje már, lassan végzek az összessel. Pedig ez a lány mindig alszik az órámon. Nyilván összepuskázta a szomszédjairól... Jaj... nehéz a tanárok élete! - mosoly Logan felé.

[[Tanári értekezlet Miss 20éventével]]

[Tanári értekezlet Miss 20éventével]

- Óhh, Dumbledore mindig is ilyen volt. Kár, hogy nem ő vette át a Minisztérium irányítását. Sokkal jobb embernek tartom, mint a mostani minisztert. Bár, így legalább itt lehet az iskolában. Mármint… Az iskolában is remek helye van. Nem is tudnék fontosabb feladatot, mint a kis varázslók és boszorkányok tanítása.
*Mondja nagy komolyan. Dumbledore remek ember… Mindig is tudta mi a dolga. A másik pedig az, hogy bármi történt is, ő szerény maradt. Mindig is szerette a gyerekeket, és enyhe humorának köszönhetően még a stílusa is remek. Ő eddig a legjobb igazgatója az iskolának.*
- Hát, ebben az évben majdnem teljesen kicserélődtek a tanárok. Bár, lehet nem is ártott a vérfrissítés.

*A vicc az egészben, hogy Logan is békafóbiás. Bár a Legendás Lények és Gondozásuk sosem jelentett számára problémát. Megküzdött ugyan, de túlélte. És nem is voltak olyan sokszor undorító fenevadak. Legtöbb esetben érdekes, veszélyes lényes voltak, nem pedig békák vagy kígyók. Bár, a kígyóktól nem fél…*
- Óhh, hát én még nem nagyon beszéltem a tanárokkal, így ők nem kértek még ilyesmire… csak most, te.
*Váratlanul éri, mikor a kezébe nyomja a dolgozatokat, meg a pennát. Hát ja, nehézkesen fog menni, ha javítani szeretne.*
- Hát, erre mind Troll-t adnék…
*Mondja nagy komolyan, majd megkeresi a szemkontaktust Cielo-val, majd ha meg van, folytatja, immáron vigyorogva.*
- Mert hát, nem hinném, hogy a számmisztikáról is írnának benne.
*Eközben mind nevet.*

- Óhh, nocsak-nocsak. Miért nem látja el a pergament olyan bűbájjal, ami meggátolja a puskázást? Egészen hasznos kis bűbájokat fejlesztettek ki. Többet is.
*Arca ismét komolyra vált. Eközben már a dolgozatot olvassa, ami… nos eléggé különös, hiszen két feladat van rajta, melyhez ugyanazt írták. El is mosolyodik ezen… Hát, igaza van a tanárnőnek. Nem kedvelik ezt a tantárgyat.
És ekkor csöngő szó hallatszik a kastély falai közül. Váratlanul érte, ezért beleremegett, de azért annyira nem ijedt meg tőle, hogy el is ejtse a pergament.*
-. Óhh, kezdődik a következő óra. Nekem pedig órát kell tartanom… Bocsáss meg!
*Azzal visszaadja neki a dolgozatot és a pennát, ő maga pedig felpattan. Egy mosoly kíséretében még el is búcsúzik*
- Hát akkor, további jó dolgozatjavítást!
*Azzal eltűnik a kastélyban.*

¤..::< Hannah >::..¤ 

Csendes, nyugodt nap ez a mai. Talán mert nem történik semmi, vagy talán azért is, mert most jó idő volt, hétágra sütött a nap. Illetve azért ennyire mesebeli mégsem volt, pár felhő néha bezavart, de aztán ki is ment a képből. Egyszóval tökéletes idő volt egy kviddicsjátékra, mikor épp nincs az embernek órája.
De ezt is el lehet egy idő után unni, főleg ha már kifulladásig játsszák a pár személyes meccseket.
Dan is épp a barátaival gyakorolgatott már egy jó ideje és ketten azóta ki is szálltak, mert nem bírták az iramot. Egyszerűen elfáradtak. A végére már csak Dan és egyik haverja passzolgatták egymásnak a kvaffot. Aztán Dan végül el is unta. Mondván így már teljesen fölösleges az energiát pazarolni. Ahogy leszálltak a pályára, rögtön az öltöző felé vették az irányt. A fiúk mindig hoztak magukkal váltóruhát, számítva a tényre, hogy rendesen meg fognak izzadni.

[Negyed órával később]
Jó idejükbe beletelt, mire rendesen végeztek az öltözéssel és a többi mellékes dologgal. A srácok most már felfrissülve léptek ki az öltözőből és a park felé vették az irányt, hogy azon átvágva az iskolaépületben kössenek ki. Szép nyugodtan sétáltak egymás mellett a nap melegítette füvön és közben a nemrég lejátszott játékot tárgyalgatták. De ahogy egyre közelebb jutottak az épülethez, úgy egyre hangosabban és tisztábban lehetett hallani néhány lány nevetését. A fiúktól nem messze álltak és pont mellettük kellett elhaladni is. A lánycsoportban volt mindenféle. Jópár griffendéles, néhány hugrabugos és talán még mardekáros is volt. Ahogy a fiúk egyre jobban ki tudták benni az alakjukat, illetve pontosabban az arcukat, lassan rájuk ismertek. Dan még külösn el is mosolyodott, mikor megpillantotta Hannaht a társaság középpontjában, amint épp valamit nagyban magyaráz. Hát igen, a lánynak mindig is nagy volt a szája, szeretett beszélni. De ez jobbára senkit sem zavart. Legalábbis még nem céloztak rá, hogy kicsit vegyen vissza.
Dan biccentett barátjának, hogy ő most itt megál, míg a srác továbbhaladt, lépteit megszaporázta és a bejárati ajtó felé vette az irányt. Ám Dan megállt a lányoknál, pontosabban Hannah mögött. Majd mosolyogva hátulról átölelte.
- Sziasztok, mi a téma? - vigyorodott el végül, majd egy puszit nyomott Hannak arcára. Már megszokta, hogy néhányan furcsán néznek rá, ha a harmadéves lánnyal látják, hisz azért nem mindennapi volt, hogy egy tizenhat éves srác egy ilyen fiatal, mondhatni még szinte kislánnyal kavar. De Dant ez teljesen hidegen hagyta. Nem érdekelték a pletykák, hisz idővel majd úgysem fog számítani az a három év korkülönbség. Persaze ez csak rajtuk múlott, de idáig úgy tűnik jól bírják a rossz véleményeket. De szerencsére akadtak olyanok is, főképp a baráti körökből, akik csak mosolyogtak az egészen.

..::Dan::.. 

*Már április volt. Végre. Nem az a fagyos idő, mint eddig, hanem..nos kicsit jobb. Nem nagy volt a különbség egy kívülálló számára, de a diákok bizony megérezték azt az egy-két fok is szembetűnő. Hannah is nagyon örült a harsány madárcsicsergés legkisebb hangjának is, és amint a zöldellő fákra szegezte tekintetét… hirtelen egész testét ez a vidámság, ez a forróság járta át. Szinte beleborzogott. Bár igazából jóleső érzést nyújtott számára, de ez kissé szokatlan volt, már régen tartott ilyen sokáig ez a vacak tél… ez a szeles időjárás… ez a sok vihar… ez a rengeteg kedvtelen délután, melyek programját a nagy esőzések miatt el kellett halasztani.*

- Na ma mi legyen? Ugyan mit csinálhatnék? Hétágra süt odakint a Nap, erre én idebent gubbasztok?! Ez borzalmas… de mit csinálhatnék… egyedül… a négy fal között? - effajta dolgokot rágódik, mígnem halk kopogást észlel maga mögül.

*Odalépked az ajtóhoz, fülét szemmagasságban a fa részhez helyezi. Vár, és vár még egy kicsit. Semmi. Már épp visszafordulna, hogy tovább folytassa depressziós gondolatait, de nem. Ekkor mégegy nesz szűrödik át a bejáraton. Ez már nem lehet véletlen. Talán valaki mégis áll ott. És az előbb is ő hallatta azt a hangot. Ideje kilesni.*

- Csak nem? Lányoook! - miután az ajtót kitárta, négy kedves griffendéles ismerőse lepte meg őt azzal, hogy idefáradtak - El sem hiszem! Ti meg mit csináltok itt? Úgy gondoltam csak én vagyok ilyen szerencsétlen sorsú, hogy bent ücsörgök. Csak nem terveztek valamit mára? - a válasz igen volt, a kismadár kiszabadult a kalitka fogságából és társaival repkedhetett. Persze ez csak egy hasonlat volt…

*Mentek, mendegéltek, végül a kviddicspályától nem messze tanyát vertek és nagy beszélgetésbe kezdtek. A hangulat tökéletes volt. Minden remek, a Nap tűzött, szinte már napszúrást kaptak, a társaság pedig a legviccesebb és legjófejebb. Hannah persze középen osztotta az észt, mint mindig. Nagydumás a kislány, de ez sokkal jobb erény, mintha egész idő alatt meg sem szólalna. Bizony legtöbben pont azt imádták benne, hogy a traccspartik lelke. Néha már túlságosan is… de azért annyira nem esik túlzásokba, hogy a másik agyára menjen. Annyira azért nem…*

~ És én még a szobában azt hittem ez egy rettentő nap. Ez életem egyik legcsodásabb napja… már csak egyetlen dolgo tehetné jobbá… a barátom… ~

*És csodák csodájára egyszercsak hátulról valaki átkarolta a lányt. Hannah megfordult. Na és vajon ki állt mögötte? Dan. Természetesen. „Van Isten!” gondolta a hölgyemény, ki a nagy meglepődés közepette még magához sem tért igazán. De amikor végre feleszmélt viszonozta a puszit, melyet az imént kapott a fiútól. Ezután rámosolygott.*

- Ráérsz? - miután megkapta a választ, folytatta.

- Nah lányok akkor mára ennyi volt. Majd találozunk! - megölelgette összes barátnőjét, kik szomorú arccal nézték amint távozik a hatodévessel. Kicsit irigyek is voltak rá, de persze csak a lelkük mélyén.

*Szépen elsétáltak a sok csicsergő leányzó társaságából. Egymás szemébe néztek, eszükbe jutott a legutóbbi találkozó. Az a gyönyörű nap. Elfeledhetetlen. Hannah pedig várja Dan reakcióját.*

 ¤..:<Hannah>:..¤


„Hogy ráérek-e? Hát persze! Végül is azért álltam meg nemde? Na meg hát… nem nagyon tudunk összeegyeztetni a tantárgyak és egyéb dolgok miatt. Sajnos. De most pótolunk.”
Dan csak bólintott a kérdésre, vagy legalábbis valamit hümmögött is, aztán várta mi történik. Tudta, vagy legalábbis sejtette, hogy mi fog ezután lezajlódni. Hannah alighanem búcsút int barátnőinek.
És így is lett.
 Pár perc búcsúzkodás és máris elindulnak a kis társaságtól.
Milyen nehéz is az egyeztetés, most is csak véletlen futottak össze a parkban. De az idő legalább már azt sugallja, hamarosan itt lesz a nyári szünet és akkor  többet is tudnak együtt lenni, nem csak olyan hetente egyet, vagy kettőt.
De most végre egy kisebb ideig tudnak egymásra időt szakítani.
Dan pedig nem is habozott. Átkarolta a lány derekát és úgy sétáltak tovább. Közben mosolyogva nézett Hannahra.

- Hiányoztál. Komolyan már az órákra sem tudok rendesen koncentrálni, tegnap is büntetőt kaptam. – mosolyodott el, majd aztán felpillantott az égre. Az ég kitisztult, talán csak néhol voltak felhők. A srácnak ez azokat a pillanatokat idézte elő, mikor még kisebb volt és a kertben, vagy a vidéki birtokon elnyúlt a fűben és a felhőket nézegette, miközben fügyült a gondjaira.
Most is hasonló érzése támadt, majd aztán pár másodperc nézegetés után ismét a lányra pillantott. Az most érdekelte, hogy mivel ütötte el a napjait a legutóbbi tali óta. Ami.. jópár napja volt.

- Na de mi van veled mostanában? Mesélj.- mosolyodott el a srác ismételten, majd várta Hannah válaszát. Közben egy pillanatra körbenézett, hátha akad valami ülőalkalmatosság a közelben, hisz azért csak nem ácsoroghatnak egész nap…

..::Daan::.. 

*Mikor végre elszakadtak a lánytömegtől, Hannah érezte, hogy milyen jó is mikor Dan a közelében van. Már jónéhány napja nem találkoztak, legalábbis huzamosabb beszélgetés lebonyolítására nem jutott idő mostanság, de itt a remek alkalom. Itt ez a csodás mai nap!
A fiú ekkor átkarolja a leányzó derekát, egy pillanatra meglepődés látszik az arcán, de aztán újra teljesen természetesen haladnak az úton tovább. A Nap fényesen ragyog odafenn a messzi kék égen, a madarak is hazafelé tartanak, már nem szükséges az afrikai pusztákon tengetniük idejüket. A szellők ezúttal kellemesen esnek, ha pedig épp kicsit erősödik a széljárás, a mai napon senki sem bánja.
Ezek után a srác végre megszóla, s szavai oly édesen csengenek Hannah fülében, mint még soha. Ezt teszi a távollét.*

- Te is nekem! Hidd el! – egy igaz mosoly – Méghogy büntető? Azért ne túlozz! Ugye nem komolyan beszéltél? Meg kell próbálnunk több időt szakítani egymásra. Ha máshogy nem, majd órák szünetében! Ha mindketten akarjuk menni fog, nem gondolod? – kicsit lehajtja a fejét – Mert tudod… a szerelem mindent legyőz… - elpirul kissé, most gondolta végig milyen nyálas maszlagot ad elő, de ez a kapcsolat kicsit őt is átformálta.

*Miután Dan válaszolt, látszott, hogy egy kis figyelmet az időjárásnak is szentel, mely ezúttal tényleg érdemelt némi dícséretet. Máskor csak szidni lehetett ezt a bolond angliai éghajlatot, viszont mikor kisütött a Nap és a fuvallatok is kellemesen hatottak az emberre, az felemelő érzést nyújtott mindenki számára. Ekkor azonban a fiú zavarta meg a csendet egy kérdéssel, melyet bőven ki lehetett fejteni.*

- Áh… én jól vagyok. Bár sokszor unatkozom a szobában, de ma a csajok megleptek. Így is kerültem velük a parkba. Mivel közeledeünk az év vége felé, az órára egyre jobban oda kell figyelni, koncentrálni, de nem olyan egyszerű ahogy hangzik. A hétre beadandó házidolgozatok összeillesztgetéséből pedig már könyvet lehetne kiadni. Szóval ez a rossz része. És veled mi a helyzet? Te hogyan lyukadtá ki a parkban? – tette fel udvariasan szinte ugyanazt a kérdést, így illik, s amúgyis is kíváncsi volt a válaszra, főként a másodikra.

*Felnézett az égboltra. Még mindig ragyogó idő volt. Sőt, már úgy tűzött a a fényes gömb felettük, hogy szinte vakítóan hatott, s Hannahnak kicsit hunyorítania kellett, hogy rendesen lássa Dant. Persze a hallását nem károsította a fény, de valahogy scak akkor tudott 100%-osan odafigyelni a mondandóra, ha tisztán látja a másik felet. Szinte úgy tűnhetett már mintha kacsintana, de végre jól látott, s így megfelelő mértékben koncentrálhatott a kérdésére adott válaszra.*

~ Júlia ~

Arra számított, hogy majd rögtön a fejéhez vágnak valami gyors és sziporkázó választ, egy elmés megjegyzést, vagy csak szimplán elküldik a pokolba. Arra számított, hogy amint ez megtörténik, ő majd hatalmas és gúnyos röhögésben tör majd ki, és ezzel porig alázza a már amúgy is lélekben s büszkeségben megtiport lányt. Arra számított, hogy ezek után majd fölé hajol, átöleli, és hazug szavakkal csepegtet belé egy kis életet, amiért a nő akkor hálás lesz, nagyon hálás. Elhinti a magot, és aztán már sokkal könnyebb dolga lesz később. A nő akkor is hozzá fog rohanni, ha bármi más baja van, neki pedig nem kell mást tennie, mint fölé hajolni, átölelni, és miközben hazug szavakat suttog a fülébe, lassan kihámozni a ruháiból. Érzelmi függőség - ez így hívják. Eddig bejött. Minden egyes nönél, pedig mind lehetetlenül különbözőek voltak. Eleinte büszkék és hevesek, de aztán olyanok csupán, mint egy megerőszakolt báb. Egy csinos talár, amit akármikor leakaszthatna a vállfáról, de voltaképp már rég megunta. Imádja ezt a maga kis játékát. Mámorítóan gusztustalan, mégis pokoli jó érzés, ha hatalmad van mások felett. Vajon mi motiválja őket? A hála? A nemlétező szerelem? Az áldott elvakultság, vagy az átkozott szenvedély? Mindezek egyvelege talán. Csak egy baj van. Hogy amint megérzi az ember a hatalmat, rögtön még többet akar belőle. Amint megérzi, hogy hatalma van bárki felett, még több hatalmat akar. A nőket pedig az első alkalom után nem nehéz rávenni, hogy azt és úgy tegyék, ahogy ő akarja. Ha akarja, a porban csúsznak előtte, ha akarja, beléjük rúg.
A végén úgyis ők kérnek bocsánatot.
Arra számított, minden a menetrend szerint fog alakulni Vikitriával is: elcsábítja, játszik vele, eldobja, majd ismét elcsábítja...
Arra viszont nem számított, hogy megjegyzéseit és élceit a lány majd válasz nélkül hagyja. Azt sejtette, hogy ahhoz a Mirol-lány túl büszke immár, hogy esdekelve firtassa a miérteket, vagy hogy akár jelenetet rendezzen, bár ami a vérmérsékletét illeti... De ez a hallgatagság, ez a ridegség nem szerepelt a tervekben.
Egy pillanatra összezavarodik. Felmerül a kérdés: most ki manipulál kit?
Épp méltatlankodva ciccentene egyet, és fennen akarta ismét hangoztatni, hogy Vikitria nem más csupán, mint egy felfújt játékszer, aki legalább annyira frigid is, mint azok a babák, de a lány végül mozdul. Malfoy csekély érdeklődéssel tekint felé, de nem moccan, nem emeli a kezét és még csak arrafelé sem fordul. Az előbbi hosszú és mély csönd kicsit kedvét szegte...
Ez persze nem igaz. Most már tudja, hogy az csak a vihar előtti csend volt csupán.
A nő itt áll a közvetlen közelében, test a testhez érne, ha akarná: egyetlen apró centiméter csak, mely elválasztja őket. Szinte pipálni tudja a képzeletbeli listáján a nő erotikus gesztusait. Nedves ajkak, szuggesztív tekintet, dörgölőzés, mély lélegzetvétel. Ugyan valami nemlétező villám végigcikázott a testén, és most épp az ujjai hegyében érzi a statikusságot, mégis érdektelen marad. Látszólag.
A másodpercek csak peregnek. Ő pedig erőnek erejével állja meg, hogy magához rántsa ezt a gyönyörű démont, aki, életében először - másodszor, súgja egy hang - arra is hajlandóvá tudja tenni, hogy lemondjon zsarnoki pozíciójáról.
Zöld és ezüst. Egymásba kulcsolódó két tekintet. Mintha csak farkasszemet néznének. Melyikük bírja tovább?
Érzi a friss, csábító parfümöt.
Vajon melyikük...
Nagyot nyel.
...bírja tovább?
Kitartóan, várakozva nézi a lány macskaszemeit. Tetemre hív.

A másodpercek csak peregnek és peregnek.
Két test szinte egymáshoz simulva vár. Várja a parancsot, amit gazdája ad, de még egyik sem mozdul, még egyik sem.
Várakozás.
Vágyakozás.
Érzem, ahogy nő Dracoban a feszültség akárcsak bennem, lassan tapintani lehet majd a levegőben. De ennek a harcnak itt és most el kell dőlni e. Ha engedek, akkor, nem leszek más számára csak egy nő a sok közül akivel játszadozhat, ha sikerül tartanom magam és végül ő adja fel a küzdelmet, akkor egyenlők leszünk. Talán az első nő lennék az életében, akivel ezt megteszi, de én csak ebben az esetben maradok meg neki. Nem fogok soha behódolni senkinek. Soha!
A szenvedély és szerelem nagyúr, de legyőzhetetlen. Ha akarom, ellenállok, és nem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy az érzelmeim vezessenek. Ha akarom egy fagyos démonná válhatok, de abban nem lesz köszönet. Akartam őt. De még egyszer nem viselem el azt a megaláztatást, amit az elmúlt hónapban át kellett élnem. Még egyszer Nem!
Egymást fürkésző tekintet.
Ezüst szempár.
Szőke haj.
Ellenállhatatlan vonzalom.
Nehéz volt. Életem talán eddigi legnehezebb megmérettetése ez, de nem adhattam fel. Nem szabadott, ha azt akartam hogy ne csak egy bábu legyek számára, egy játékszer. Itt volt az alkalom és ki kellett használnom.
Tudhatta jól, hogy az övé voltam, neki adtam magam. A kérdés már csak az volt, hogy hogyan folytatódik a játék.  Hogyan?
Két büszke fiatal. Ki lesz az aki engedd ebből a  büszkeségből és ezzel eldönti, hogyan folytatódik tovább ez a játék? Leszek elég erős hozzá, hogy ellenálljak neki? Neki, akinek egy érintésétől kiráz a hideg és egy nézésétől, lúdbőrös leszek?
Egy férfi.
Egy ellenség.
Egy szerelem.
Még nem mozdultam, még képes voltam tartani magam, de egyre kevésbé ment. Álltam a tekintetét és már arra is képtelen voltam hogy kiszálljak szeme bűverejéből, mert ha megpróbáltam volna elvesztem volna.
Várakozás.
Vágyakozás.

((Júlia))

Semmi, csak a szélzúgás és a repkedő hajtincsek bizonyítják, hogy az idő nem állt meg. Úgy tűnik pedig... hisz egyikük sem mozdul. Egyikük sem szól, bár lélegeznek. A szívük is dobog bizonyára, talán nem is akárhogy, és talán hallják is egymást, de az a helyzet, hogy ha Draco akár egy percre is hagyná, hogy figyelme elkalandozzon, már bebukta volna az egészet.
Bár olvasni tudna a zöld kígyószemekből! Bárcsak lenne valami szenzora arra, mennyi akaratereje maradt még a lánynak... Ha látja, közel már a cél, könnyebb kitartania, mintha tudja, egy egész maraton áll még előtte. Ő már csak ilyen. Gyenge és lusta.
És igazából tudnia kéne, hogy mely csatákat kell megvívnia és melyeket nem, de az a baj, hogy túl hiú. Büszkesége nem hagyhatja, hogy alul maradjon... egy nővel szemben. Ez példátlan.
Szúr a szeme.
Körme nyirkos tenyerébe váj, ahogy kezét görcsösen ökölbe szorítja.
Türelme egyre csak fogy.
Már rég nem a vágy elfojtásáról szól a játék, hanem arról, mikor szabadulhat végre.
Dühös lesz hirtelen erre a gyönyörű démonra, aki dacol vele. Ostoba tyúk! Hát azt hiszi, ezzel bármit is elér? Torkában keserű epével küszködve szögezi le magában: nem, ettől nem lesz a lány sem kívánatosabb, sem érdekesebb. Éppen ellenkezőleg. Ki akarna egy ilyen szeretőt? Ki akarna önszántából egy makrancos nővel vesződni?
Hunyorít, mintha csak a nap sütne ádázul a szemébe. Még egy kicsit...
...csak még egy kicsit...
Nem. Képtelen.
Elfordítja a fejét. Elvesztette a csatát: ez az első gondolat, mi átfut a fején. Elvesztette a nőt, akiért annyit dolgozott már. Mind-mind elpocsékolt órák és kárba veszett szavak. Megszégyenült, alul maradt. Valóban?
Nem. Viki ezt semmiképp nem láthatja rajta.
Ajkán mosoly jelenik meg. A lemenő napba bámul. Gyönyörű, izzó korong.
- Rendben, tévedtem. - Nevetve és könnyedén beszél. Nehogy higgy neki! Ezt súgja egy óvó, vékonyka hang hátul a fejedben. Olyan halk hogy talán nem is hallgatsz rá. - Gyönyörű vagy és csábító... Ha az akarsz lenni.
Eszébe jut, hogy most kellene megkérdezni: "Mit csinálsz ma éjjel?", de valahogy tudja, hogy erre a legfrappánsabb válasz egy óriási pofon lenne. Legalábbis a legutóbbi lány így gondolta. Más taktikához folyamodik hát, bár nem tudja, a tervnek pontosan melyik részénél is járnak most... Kusza az egész. Vikivel valahogy sosem úgy haladnak a dolgok, ahogy eltervezte őket.
Sőt. Mostanában semmi sem úgy megy, mint ahogy eltervezte. Az átkozott amuletnél tényleg hibázott: az egy átgondolatlan terv volt. Lumpsluckkal és a karácsonyi ajándékkal is nagy bakot lőtt. De az álarcosbál... Ott végre sikerrel fog járni! Ostaráig már kevesebb, mint egy hét van hátra. Már mindennel elkészült... Sikerrel fog járni. Úgy érzi, végre felfénylett a szerencsecsillaga, és ezt mi is bizonyítja jobban, mint az, hogy itt van a nő, akire úgy fájt a foga?
Nem tekinti szerencsétlen ómennek az iménti apró kis malőrt, hogy nem tudta állni a lány pillantását. Csak egy buta játék volt, semmi több. Nem jelent semmit.
Áltatja magát.

Nyertem.
De akkor miért nem önt el olyan boldogsággal, mint kellene? Miért érzem, hogy az örömbe vegyült egy kis üröm is? Nem értem. Nem, értem.
Nyertem. Örülnöm kéne neki, de mégis azt érzem, hogy mégsem volt ez olyan fene nagy győzelem, hogy ez csak apró pici csata volt és a háború még koránt sem ért véget. De akkor mikor fog? Mikor lesz vége? És hány küzdelemben lesz még részem?
Tisztában vagyok vele, hogy Draco szavai mögött már rejtőzik, mint amit mond. Tudom, hogy több volt számára ez a vereség, és lehet talán hagynom kellet volna. Talán nem kellett volna játszanom a hűű de büszke nőt, de tudnom kellett melyikünk az erősebb. Vagy legalábbis nem pont ezt, hanem, hogy én mennyire vagyok az, de már tudom. Ha kell bárhol bármikor nemet mondok neki. Ez az önbecsülésemnek kellett, ami igaz helyre állt, de…
Vajon Draco most hogy áll ehhez az egészhez? Mit érez mit akar?
Fogalmam sincs, csak egyet tudok, hogy hiába vége a pillanatnak amiben benne voltunk és a vége felé hiába volt már csak erőfitogtatás az érzelem helyett, akarom őt. Csókolni akarom.
Vesztettem.
Nem a párbajt, azt nem, hanem magammal szemben. Az övé voltam és sajnos ez ellen nem tudtam mit tenni. De nem is nagyon akartam.
A kezeim lassan az arcához értek és gyengéden megfogom, majd lágyan megcsókolom.
Hogy reagál?
Nem tudom. Nem is érdekel. A lényeg, hogy megmutattam neki, hogy tudok erős lenni, vigyázzon velem, az meg hogy a felszín alatt képtelen vagyok neki ellenállni, az már az én titkom. Soha, nem fogom az orrára kötni, soha.

((Júlia))

Mit kezdjenek most ezzel a helyzettel? Hülyeség az egész. Miről is van szó?
Nem arról, hogy most ki kíván kit, és ki nem tud ellenállni a másiknak. Nincs kedve ehhez... Annyira nincs kedve ehhez.
A lemenő napkorong gyenge fényével szemez.
Mert ugyan mit számít mindez? Szinte már bosszantja az egész szituáció. Fontosabb dolga van annál, hogy meghódítson egy újabb nőt vagy sem. Nem erre kéne elpazarolnia se az energiáit, sem az idejét. És mégis... Itt áll, mégis várja, hogy történjen valami, várja, hogy a lány a karjaiba omoljon és örök hűséget esküdjön neki. Ábrándok... Vagy ez csupán a kellő elégtétel lenne?
Bántani akarja.
A baj csak az, hogy nagyjából ezek a rossz, vacak játékok azok, amikben egyedül kedvét leli mostanság. Itt kiélheti magát. Itt visszaadhat minden szemétséget, minden fájdalmat, minden keserűséget. Itt ő mondja meg, hogy mi fog történni (ezt hiszi legalábbis), és itt kézben tudja tartani a dolgokat, hiszen máshol...
Erre képtelen.
Romlanak a jegyei is.
Az iménti statikus töltés, mely a testében cikázott egy perccel ezelőtt még, hirtelen kisül. Mintha apró, kellemetlen villámcsapás érné - az arcán, ahol hozzáérnek.
Mintha lassítva látná az eseményeket: Viki aranyszínben játszó arca közeledik hozzá, szemei félig lehunyva, a haját tépi a szél, de kinyílnak az ajkai. Közeledik... És végül valami sima és puha érinti a fiú ajkait.
Elfordítja a fejét, mintha csak felocsúdna egy álomból, a következő pillanatban pedig már el is löki magát a fa törzsétől.
Mit képzel...
Menekülne? Nem, dehogy. De ne gondolja azt senki sem, hogy ő ilyesmire bármikor kapható (még ha ez így is van). Fura dolgokat csinál, magának is ellent mond, és néha ezt megelégelve felkapja a fejét, és behúzza a féket, hogy ÁLLJ, de ez csak a józan ész hangja. Erre csak akkor hallgat, mikor épp kedve tartja.
A válla felett néz hátra a lányra.
- Ugye nem gondoltad komolyan?...
Megveti. Haragszik rá. És ellöki magától. Amiért ellenállt az akaratának.
Az meg, hogy valaha is vonzódott ehhez a lányhoz... Hogy valaha is fejet hajtott előtte, hogy olyan dolgokat mondott neki, amiket sose mondott volna, mikor épp nincs tele a feje azzal az egy ténnyel, hogy "akarom, akarom, akarom"... Ez csak rátesz egy lapáttal sértettségére.
És mégis...
...érzi a vonzást. Mintha valami folyton azt üvöltené a fülébe: "ostoba, ostoba, ostoba".

[Máskor... másvalakinek.]

Máskor... másvalakinek.

Johhny Walker
- a texasi kop... roxforti Guitar Hero –

- Neem... ez nem is így van... – homlokráncolva meredtem a kezemben szorongatott jegyzetfüzet lapjának közepére. – De hisz az óriásokról van szó, hogy kerülnek ide az órások? Ha ezt az Abszol úton működő órakészítő kis öreg látná... Biztos megörülne, hogy még itt is itt van. Na jó, ezt kihúzom... – sastoll pennám fürgén járt a pergamenen, ahogy erős vonalakkal áthúztam pár szót. Wá, megőrjít ez a házi-mánia. De legalább már csak három büntetődolgozattal vagyok lemaradva, igen ügyesen elintéztem a többit. Viszont ha napokon belül nem adom le az átváltoztatástanra írt válaszaimat, McGalagony biztos megtoldja a tennivalóim sorát egy adaggal. Erbéef, az tehet mindenről, múlt évben nem volt vizsgák előtt ennyi dolgom. Sőt, akkor még legendás lények gondozásából egy mosollyal is el tudtam intézni mindent... Persze, ebben az évben minden más. Szörnyű. De legalább ez az Ian tudna jegyzetet írni. Mert róla szoktam másolni. Nem is tudom, olyan kis beszari gyerek, mindig kézséggel odaadja, amit órán összefirkál. Bár ebben az évben mágiatörin már úgy kell tennem, mintha figyelnék és jegyzetelnék, hiszen Raimbourg professzor korántsem hasonlít a néhai Binnsre. Persze, egy kis improvizációval el lehet kerülni a lebukást, amit gyarkan alkalmazok is, így a jegyzeteim jószerével a legutóbbi Walpurgis-koncertemről szólnak...
És most itt ülök, egy nagyobb kövön, a kastély falának dőlve, és másolom a mágiatöri jegyzetet.
Nekem is kéne egy olyan pulicerpenna, mint Vitrolnak van. Nem is figyel rá, mégis ír. Olyan dolgozatokat gyárthatnék SVK-ra, hogy még Piton zsíros haja is égnek állna.

De még pennát sem tudok úgy bűvölni, hogy írja, amit mondok neki. Na, ez szar ügy, mert sokat segítene rajtam, és a legtöbb diáktársam ismeri a módszert. Igaz is, legközelebb megkérem Ginnyt, hogy segítsen rajtam.
Szerencsétlen vagyok, most mit tagadjam? Dee... lelkiismeretes. Becsületes. Na jó, ez utóbbi nem igazán. De nagyon odaadó, igen, odaadóan tudok jóslástanon Audreyval dumálni a Walpurgisről. És odaadóan mosolygok, amikor Bimba professzor az újabb büntetőfeladatom apropóján töpreng. Úgyhogy én odaadó vagyok.
Anetteee, figyelj már a jegyzetre, mert még beleírod a Mikulást is... -.-
Na jó. Pihenek.
Alig öt perce pihentem, dehát az agynak szüksége van felfrissülésre. Rendszeresen. Egyetlen gond, hogy másfél óra alatt alig kapartam össze a fél pergament.
Lecsapom a füzeteket a földre, és kegyesen feltápászkodok. Zsebre vágva kezeim, rátérek a kavicsokkal kijelölt ösvényre, majd újra letérek egy pad mellett elhaladva. Van erre egy kis terület, ami sűrűbben van fákkal ültetve, mint a többi. Jól meg lehet húzódni a külvilág elől. Már kinézem magamnak az egyik odvasabb tölgyet, amikor a többi mellett elhaladva halk neszt hallok. Ahogy jobbra nézek, az egyik fa tövében egy fura, de annál ismerősebb figurát látok gubbasztani. A fickó a griffendélből van, szoktam látni a klubban. Ráérősen közelebb lépdelek.
- Ööö... cső.

[Anette]

Anette

-Én mondom, ez akkora f*szság...
Nézem az átváltoztatástan jegyzeteimet, és hangosan gondolkodom. Persze ha hangosan gondolkodom, akkor bárki meghallhatja, és akkor... semmi. Most még spanglim sincs, hogy különösebben ne érdekeljen... az utolsó darabot a számmisztika tanteremben nyomtam el. Ki akar számmisztikát tanulni, és miért jelentkeztem a tárgyra?
-És egyébként is, mikor akarok én ugróegérré változtatni egy tolltartót? Mi ennek az anyagi haszna? Minek járok a Roxfortba? Ó, hogy b*sznák meg... most komolyan... ugróegér. És mi van az elméletben... ügyeljünk a gerincére, mert abból lesz a zsanérja, vagy mi a sz*rja a tolltartónak. Úgyis visszaváltozik, mert mint minden diákmágia, ez is időleges... najó, nyugi van. Nagy nyitott széles terület, meg béke, és szeretet...
...meg spangli, ami elfogyott. Ráadásul Néma Bob is eltűnt mostanság, sehol se látom, biztos a Mungóban van a detoxikálóban... van a Mungóban detoxikáló, vagy ez is csak egy akkora marhaság, amit a muglik maguknak találtak ki a maguk bajára a maguk hülyeségéből kifolyólag? Miért vagyok ilyen kirekesztő magammal szemben a fejemben? Miért kék az ég, és ami a legfontosabb: mit keres itt egy ötödikes kiscsaj, aki pont velem akar beszélgetni, mikor ezer jobb dolga lenne?

-Ööö... hát, akkor cső... vagy mi. Segíthetek?
Most valami főinspektori különítményes újabb ezer pontot akar levonni a házunktól, mert megint mentolos dohány szagú vagyok? Ja, nem, az tavaly volt, idén valami más baromság lesz. Volt már... Voldemort, Voldemort, Sirius Black, Voldemort, és... Umbridge, plusz Voldemort. Idén van Voldemort, de nincs Caramel... tényleg, neki mi a keresztneve? Vagy mi a vezetékneve? Úgy illene hozzá... a Feri. Nemt'om, hogy miért... griffendéles. Na, nem Caramel, ahhoz egy gerinctelen, gyáva alak, hogy griffis legyen, de a lány, aki idejött. Szoktam látni a klubhelységben, azon ritka alkalmakkor, mikor a nekem kijelölt klubhelységben a nekem kijelölt ágyban alszom. Jobb a szabadban a tó mellett, de tényleg. Tökmindegy, hogy pontot vonnak le, Harry úgy is mindig jön, a nap, a tanév, meg a világ hőse lesz, ami instant átváltható Dumbledore-nál négyezer pontra, szóval csoki-moki. De itt áll felettem egy griffis csaj, és akkor most... itt van. Ennyi, nem tudok bővebb magyarázattal szolgálni az esetre én sem.

[Hear me roar!]

- Johhny -

Ahogy látom, a srác is valami papírköteget szorongat az ölében, bár a jól hallható dörmögéseiből ítélve nincs túl nagy kedve a munkához, az értelmetlen vesződéshez. Óó, hogy ilyenkor ébred fel bennem a szimpátia, amikor valaki másban megtalálom saját gondjaim. Hát igen. Erős, nagyon erős együttérzés. Alig láthatóan bólogatni kezdek, és egy halk sóhaj is kitör összepréselt ajkaim közül. Mennyivel egyszerűbb lenne a világ, ha nem lennének házi feladatok és dolgozatok. De úgy tudom, ez a tőlem annyira nem sokkal trágárabbul beszélő, éppcsakhogy szakadtabban öltözködő háztársam egy évvel feljebb jár. Vagy kettővel? Eggyel talán. A fene tudja, a kastélyban nem sokat tartózkodik. Az oké, hogy jön a tavasz, és idekint tágasabb, szebb, meg már mindenki menekülne ki a kastély dohos termeiből, de úgy vettem észre, hogy ez az alak télen se sokat mászkál odabent. De mi közöm nekem ehhez? Egészségére. Ott lézeng, ahol akar, és látva, hogy a leckével tépelődik, no nem sok sikerrel, de úgy tűnik, mintha megérteném. Igen, elég az órákon bámulni a tanárok randa képét, nem még akkor is, amikor varázslósakkot akar játszani az ember. Szóval, kifogásaim a tartózkodási helyeivel kapcsolatban igazán nem lehetnek.

- Áá, nem kell. Csak kijöttem ide a fák közé, hogy nyugodalmasan szidhassam magamban a mágiatöri tanárt. – Vonom meg a vállam, még mindig zsebredugott kézzel. Alig fér a farmerom szűk zsebébe, mégis mindig belegyömöszölöm. Aztán csodálkozok, hogy percekig nem érzem az ujjaim. Sebaj, szegény anyag már kezd engedni a szokásom hatalmának, és bár jól kikopott, azért tágasabb, mint volt. De a kopás illik a nadrág össze-vissza szakadt aljához, szóval feelinges maradtam. Bár a néhai rikítópiros "Zodiac’s Wolf"-trikóm elég viharvert, az arany-fekete betűk még mindig úgy csillognak, mintha az egész póló új lenne. Néha elő is bújik valami képregényfigura a Z betű mögül. Ez az egyetlen felsőm, amit varázsboltban vettem, mert nagyon elámultam azon, hogy mozog. Mondjuk a zenekart nem ismerem, csak annyit tudok, hogy valami oldschool rock’n’rollt játszanak magic stílben. Aud úgy mesélte, hogy az énekes, Zodiac, jól néz ki. Na majd benézek egy koncertjükre, ha összekaparok valami apró zsebpénzt. Wáá, hogy elkalandoztam? Megesik.

- De úgy látom, közel sem vagy prefektus, úgyhogy... Ha halkabbra fogom magam, akkor nem fog zavarni, ugye? – Kérdem reménykedve. Áá, nem. Ez a srác tuti nem köp be. Már első benyomásra a prefektus ellenkezőjének benyomását kelti, ami már megint felébreszti bennem a szimpátiát. Anette, fogd már vissza azt a fene nagy szimpátiádat. -.-
Viszont, ha már így összefutottam vele, miért ne ismerném meg? Már ha nem ellenkezik. Nem épp virágos kedvében van, ahogy látom, de biztos vagyok benne, hogy leszedni se fogja a fejem. Egy próbát megér, nem igaz?
- Hey, Anette vagyok. – Lépek közelebb, barátságosan intve a fejemmel. A kézfogással inkább nem kísérletezek, de valami válasz-szerűben reménykedem.

((Rómeó))

Eltaszít.
Fáj.
Miért? Miért lökött el magától? Azt hittem a csóktól csak visszanyeri az önbecsülését, hogy valójában ő nyert, és ez előző ostoba játszma, nem volt több egy bugyuta leány próbálkozásánál.
Annak kellett volna venni.
Számomra igaz, jóval több volt, mert be tudtam bizonyítani magamnak, hogy ha akarok képes vagyok, képes vagyok ellenállni neki, de ellene ez egy más verseny volt. Igen verseny volt. Versengtünk egymás ellen, hogy vajon ki bírja tovább és én nyertem. Nyertem egy csatát, de díj az nincs. Neki kellett volna annak lennie, Neki, de ő csak eltaszít. Ellök magától, mint egy utolsó senkit.
Egy hónapja folyamatosan szenvedtem miatta. Szenvedtem, hogy állandóan levegőnek néz, hogy annyit sem foglalkozik velem, mint azokban az időkben, mikor épp megvetettük a másikat és jobb elfoglaltságunk nem akadt mint tönkre tenni a másik életét. De most már minden más volt, most már nem gyerekek voltunk, már nem. A szenvedély, az érzelem irányította tetteinket és tudtam, hogy nem csak egy kaland voltam neki. Nem csak egy szimpla kaland! Nem csak egy éjszakára kellettem! Nem! Tudtam! Tudtam!
Csak a baj az volt, hogy lassan kezdtem elbizonytalanodni.
Szerelemből tettem. Szerettem, még ha nem is érdemelt meg és úgy éreztem, hogy neki is több vagyok egy akármilyen lánynál, hogy többet akar. Többet akar Belőlem. De már nem tudom…
Fáj.
Igenis fáj, hogy ezt teszi velem, szenvedek tőle, de szabadulni mégsem tudok.
Jegyese van.
Mégsem számít. Nem tud számítani, mert ha csak ránézek, megszűnik minden, ami gondot jelenthetne.
Egy liba vagyok. Egy újabb hülye liba, aki felkerül a listájára. Beleestem a csapdájába és szenvednem kell miatta. Draco Malfoynak sikerült engem is behálóznia. Engem, Viki Hendersont, vagy Mirolt, mindegy minek nevezem magam, hisz a lényeg ugyanaz.
Nem! Nem mutathatom neki, hogy megtörtem, azt soha! Soha, de soha, de soha!
Erősnek kell lennem!
Erősnek.
De nem megy. Nem… Túl nehéz, túlságosan nehéz.
- Mit akarsz?
Hangzik el egy kérdés. Egy egyszerű semmit mondó kérdés, csakhogy ebben sokkal több lakozik. Mert, lassan már nem bírom tovább, tudnom kell. Tudnom kell, hogy ez egy ostoba játék e, aminek győztese csak ő lehet, mert különben óvódás módjára megsértődik. Vagy netalántán semmi értelme sincs annak, amit iránta érzek vagy… Vagy fogalmam sincs. Életemben először nem tudtam, mi is történik.
Eddig egyszerű volt. Eddig egyszer barátok voltunk, aztán ellenségek, utána játszottunk végül egymás karjaiban közöttünk ki. De most? Most vajon hol tartunk? Hol?
Eddig egyszerű volt…