Roxfort RPG

Múlt => Birtok => A témát indította: Josey Butler - 2008. 04. 13. - 21:29:27



Cím: Park
Írta: Josey Butler - 2008. 04. 13. - 21:29:27
A kastélyt körülölelő hatalmas park. Itt lehet szabadon sétálni, esetleg leülni egy fa alá, és tanulni. Télen remek hógolyócsatákat lehet itt vívni.


Cím: Re: Park
Írta: Draco Malfoy r. - 2008. 05. 02. - 00:25:38
~ Júlia ~


Nem ragaszkodik a helyekhez.
És távol áll tőle a szentimentalizmus.
És igazán, nagyobb problémája is van ennél.
Különben is, miért bonyolítja a saját életét? Ott van Tyara. Egyszerű téma. Energiáit nem kellene hiábavaló dolgokba ölnie.
Tehát Dumbledore...
Pokolba Dumbledore-ral. Pokolba az egésszel. Normális és egyszerű életet akar. Mint amilyen azé a nyomorult kis Potteré.
Sehová sem vezet a hiszti, Malfoy.
Sőt, az érzelmeskedés sem.
Fejét háromszor beleveri a fa törzsébe, harmadjára fejét hátrahajtva hagyja. Bámul fölfelé a már épp nem fagyos, lassan rügyező platán ágain keresztül, sálja alig védi érzékeny nyakát, kezei zsebeiben, a Sötét Jegyet a bűbájon kívül még három réteg ruha is takarja.
El kellene felejtenie azt az éjszakát. Mintha meg se történt volna. Nem mintha komolyabb jelentősége lett volna. Nem mintha nem lenne már így is elég titka Tyara előtt.
Dumbledore...
Szóval együtt voltak. Na és? Előfordult már mással is. Az első után volt ugyan bűntudata, de nem sokat dilemmázott a dolgon. A nők csak nők, és általában kétféle dolgot akarnak az embertől. Vagy naivan azt hiszik, hogy a világ jó, sőt, hogy ő is jó, és ezt megpróbálják vele is elhitetni... Vagy nem akarnak semi mást, csak szexet. Az előbbiek hamar rájönnek, hogy tévednek, az utóbbiak meg amúgyis eltűnnek, mert az egy olyan ügy. Tyara az előbbi típusba tartozik, csak épp különösen makacs... Henderson vajon melyikbe? Talán az utóbbiba? Elég kétséges.
Mégis mi a rákért filozofál ezen?
Hisz nem mindegy? Csak egy nő. Nem jelent semmit. Semmit. Nem. Jelent.
Igen, igaz. Tényleg úgy hangzik, mintha csak meg akarná győzni magát saját esze igazáról. A gond csak azokkal a szemét pillangókkal van a hasában.
Meg azokkal az álmokkal.
Amúgy tényleg minden rendben.
Nem kerülte a lányt feltűnően, á nem. Normális esetben teljesen természetesen viselkedik utána, mintha mi sem történt volna, és teljesen hidegen hagyják az olyan apróságok, mint a másik érzelmei. A sajátjairól nem is beszélve. Nem, nem fordult még elő olyan, hogy szándékosan és egyértelműen keresztül nézne valakin, akivel afférja volt.
Úgy viselkedik, mintha ő lenne itt a sértett fél. Mint egy dacos gyerek.
Ideje lenne már felnőni.
Túlbonyolítja ezt a helyzetet.
Mégis élvezi a paradoxont.


Cím: Re: Park
Írta: Nicole Joy - 2008. 05. 02. - 14:57:05
~Griffin~

Mint kiderült Griffin nem aludt. Ez nyilvánvaló lett a számomra, miután visszaköszönt, addig nem voltam teljesen biztos benne. Ez végül is jól jött, mert így volt társaságom és nem kellett egyedül töltenem a délutánt. A karácsonyi bál óta egy kicsit többet beszéltem Griffinnel, mint azelőtt. Ez nem is volt nehéz mivel előtte a kötelező szián és hogy vagy?-on kívül nem szóltunk egymáshoz. Miután leültem a fiú mellé kiderült, hogy csak a felhőket nézi, mert nem tud magával mit kezdeni ezen a viszonylag meleg délutánon.
- Értem. Hát… az az igazság, hogy Mikenak éppen edzése van, Amyt pedig nem találtam sehol - biztos megint valahol a kastélyban kószál. Ezt csak magamban tettem hozzá -. Így elindultam sétálni a kastélyba, és most itt vagyok. – válaszoltam a srác kérdésére.
Griffin végig engem nézett, vagyis az arcomat. Azt hitem, hogy a szél összekócolta idefele jövet a hajamat, ezért elkezdtem azt igazgatni, aztán reméltem, hogy ezt nem vette észre. Egy csöppet zavarba jöttem. Ezt úgy próbáltam meg leplezni, hogy tekintetemet az ég felé fordítottam, és én is elkezdtem a felhőket nézegetni. Annak ellenére, hogy meleg van nem csupa felhő az ég. Ezt Griffinnek is megemlítettem, de csak azért, mert ebben az évszakban ez igen csak furcsa jelenség volt. Kevés felhő az égen, a Nap süt, és még meleg is van.
Míg a felhőket nézegettem gondolataim teljesen elkalandoztak…


Cím: Re: Park
Írta: Vikitria Mirol - 2008. 05. 02. - 18:07:27
~Rómeó~

Egy újabb nap telt el, egy újabb semmilyen nap.
A nap nem sokára eltűnik a hatalmas hegyek mögött és a szürkeség betelíti majd a kastély körül még hívogatóan terjeszkedő parkot. Nem tudom, hogy én érzem e csak így vagy más így van vele, de én az elmúlt évek során, nem kisebbnek látom a parkot, hanem egyre nagyobbnak. Pedig azt mondják, minél nagyobb az ember annál kisebbnek tűnnek a kisgyermekként érzékelt tájak és tárgyak. Igaz, minél több időt töltök a Roxfort birtokán, annál több dogot fedezek fel, talán számomra ezért növekszik folyamatosan.
Jelenleg is egy olyan hely felé tartok, amit tavaly tavasszal fedeztem fel. Egy kisebb sziklás környék, ahol különféle vad növények találtak otthonra. És három öreg tölgy vigyázza rövid életüket. Itt tudok én igazán kikapcsolódni, főleg most mikor gyönyörű színekben kezd pompázni az egész táj és a téli álmukat alvó növények kezdenek felébredni hogy a nyári melegben majd hűvös árnyékokat biztosíthassanak a pihenni vágyó diákoknak.
Ez az én helyem.
Biztos vagyok benne, hogy mindenki járt már ott, látta is, de valahogy csak kevesen fedezték még fel a helynek a varázsát. És míg így volt, nekem csak jobb, hisz nem kell megküzdenem senkivel. Akármikor egy kis egyedül létre vágyok, ott áll üresen és várja, hogy valaki vigasztalást keresve odameneküljön.
Lassan bandukoltam csak, hisz nem siettem sehova. A tanításnak mára már vége szakadt, edzést nem rendeltem össze és DS se volt ma. Így volt egy kis időm végre kikapcsolódni. A Klubhelységbe nem akartam menni. Valahogy most nem volt kedvem senkihez, még Greghez sem, aki az elmúlt időszakban különösen odafigyelt rám. Talán feltűnt neki, hogy amióta Mary Damiennel van, valahogy már nem tudok vele úgy elbeszélgetni, mint rég. Meg persze nem csak ez volt a gond. Túl sok titkom volt már előtte, amit képtelen lettem volna elmondani. Ő is látta rajtam, hogy az utóbbi időben nyomja valami a lelkem, de mit mondhattam volna neki?
Az egész életem száznyolcvan fokos fordulatot vett és csak én tehettem róla. Nagyon sokáig próbáltam elhitetetni magammal, hogy mindez csak az eltitkolt múltam kiderülésének köszönhető, de ez nem volt igaz. Az igazság az volt, hogy megváltoztam. Nem tudom pontosan mikor alakult ki ez a változás, de bekövetkezett. 
A jóért küzdő szőkeség sose volt egy angyalka, de…
Hát ez az. Ez a de. Mert visszagondolva sose létezett. Mindig csak a saját érdekeim vezettek. Akkor álltam ki bárkiért, ha hasznom származott belőle, kivételek persze a barátaim. Ő értük a mai napig a tűzbe tenném a kezem. De elég ez? Vajon akkor is a barátaim lennének, ha tudnák mi zajlik a lelkemben?
Nem. És ebben biztos voltam.
Egyre jobban közelítettem meg a titkos búvóhelyemet, ami azért annyira nem volt titkos, de azért nem is volt annyira ismert. Mikor megpillantottam valakit az egyik tölgynek dőlve, vagy legalábbis messziről annak tűnt.
Remek… Ennyit a magányos órákról, amit ott akartam eltölteni.
Közelebb mentem.
Nem!
Nem, nem és nem!
Az nem lehet!
Csak ő ne!
De ő volt. Draco… Aki miatt pont egyedül akartam lenni.
Lassan egy hónap telt az a bizonyos éjszaka óta. Azaz éjszaka óta, hogy testestül lelkestül naivan neki adtam magam. Azóta meg… Mintha nem is léteznék. Keresztül néz rajtam. Még az is jobb lenne, ha úgy kezelne, mint egy eldobott rongyos ruhadarabot, de nem.
Fájt.
Tisztában voltam vele, hogy egy éjszakáról van, egyetlenegy csodás éjszakáról amit együtt tölthetünk, de sose gondoltam volna, hogy utána így fog viselkedni. De ami a legrosszabb volt, hogy képtelen voltam gyűlölni.
Összetört.
Nem sírni azért nem sírtam. Nem voltam az a fajta, aki szívfájdalmában a kispárnáját szorongatva álomba pityergi magát, de azért fájt. Minden gondolatom körülötte forgott és képtelen voltam kiverni a fejemből.
Most meg itt van. Itt áll néhány lépéssel előttem és a legszívesebben visszafordulnék, de mégis tovább haladtam felé.
Nem akartam felelőségre vonni. Mert mi értelme lett volna? De… Ezt akkor sem teheti velem!
Itt volt az alkalom. Itt, hogy megmondhassam neki mekkora egy féreg.
De vajon képes leszek rá?
- Szia! – köszöntem rá, egy elég undok hanghordozással. Na kezdetnek nem is rossz.
A kérdés már csak az, hogy ezután is meg lesz e azaz erő, amit általában képviselek. Az erő mellyel kordában tarthatom az érzéseimet és nem fedem fel előtte, mennyire fáj ahogy viselkedik vele. Hogy a legszívesebben már százszor megismételtem volna azt az éjszakát, hogy boldoggá tette volna a napom, ha csak egy titkos mosolyt, egy tekintetet váltunk.
Szerettem? Már rég nem volt kérdés. Nem voltam egy szerelmes fajta, de neki valahogy sikerült megtalálnia az elveszett kulcsát a szívemnek, amit előtte még soha senkinek.


Cím: Re: Park
Írta: Julia Woodrow - 2008. 05. 08. - 13:36:11
( Máskor egy más időpontban teljesen egyedül )


[ Davis Perry ]

A lány némán üldögélt egy padon, és olvasott. A park ezen részén nem járt senki, kedvére tölthette el az idejét úgy, ahogy akarta. Lábai felhúzva, ölében a megszokott kis kötet, a változatosság kedvéért ezúttal nem az anyja műve, maga mellett a szőtt kis fekete táska. Elmélyülten bámulta az oldalakat, noha ha megkérdezték volna, nem tudná megmondani, miről is szól.
Apró fintor, tekintetét az égre szegezte, és lehunyta szemeit.

Napok óta, rá nem jellemző módon alig aludt valamennyit. Lélektükrei, egy elhagyatottabb pillanatban, a lelkében dúló tusákról árulkodtak. Már az álarc sem fedett úgy, ahogy régen. Nem tudott olyan szenvtelen és rideg maradni, mint azelőtt. Lassú mozdulatokkal tűrte fel talárjának ujját, hogy újra végigfuttassa ujjait a csuklóján. Még ez is más volt.
~ Nem leszel tőle több, ha eltakarod.  Legyél büszke arra, aki vagy… ~ visszhangoztak benne Davis elejtett szavai a könyvtárban. Talán ez is közrejátszott abban, hogy megfordult vele a világ. A magányt, melyet olykor-olykor félt, és taszítani akart, most még jobban szomjazta, akár a levegőt. Egyedül maradni a gondolataival, ott ahol nem zavarja senki, és semmi.
Nekivetette hátát a pad támlájának, lábait szétválasztotta, és normális ülőhelyzetbe tornászta magát. A mozdulatsor végeztével megigazította talárját, majd felvette a könyvjelzőt, az éppen olvasott oldalhoz rakta, és visszaejtette az ölébe. Ez ma nem megy. Jobban mondva, ma sem megy… de miért?

Mély sóhaj, szinte kiszakad törékeny testéből. Nem akart emlékezni. Nem akarta újra átélni azt amit kétségbeesetten próbált feledni.
- Woodrow..! – ahogy meghallotta az ismerős hangot, rögtön tudta, hogy baj lesz. Már megint követték éjszaka. Pedig, csak beszélgetett Vele, semmi más, csak pár mondat, mellyel a fiú mindig meg tudta nyugtatni. Összeszorította szemeit, nem akart felnézni. Némán tűrte, ahogy erőszakkal talpra állították. Orrát megcsapta a kesernyés parfümillat, és az alkohol sajátos, gyomorforgató egyvelege. Még mindig nem szólt semmit, csak tűrt, és várt. – Úgy látom nem voltam elég világos a múlt alkalommal. – hűvös hang, mely a csontjáig hatolt. Dacosan nézett fel. – Nem érdekelnek a hülye szabályaitok, azt teszek, amit akarok. – mondta csendesen egyenest a ráncigáló szemébe. Az hátracsavarta a karjait, és elvette pálcáját. Nyirkos kezek érintését érezte, majd éles fájdalom hasított a csuklójába. Amikor odanézett az émelygés fogta el…

A heg immáron negyedik éve éktelenítette a hófehér bőrt. Akik okozták az eset után, már nem tartoztak a Roxfort tanulói közé. Hálásan gondolt a fiúra, ki ezt megtudva, hanyatt homlok rohant segítségért. Pedig még csak nem is a háztársa volt. Azóta elballagott, és a nagybetűs élet második napján örök nyugalomra tett szert. Julia magába fordult, és többé nem engedett senkit közel. Abbeyvel is csak néha-néha beszélgettek, a lány, mintha félt volna, pedig ez talán fordítva volt. Álarcot készített magának azon az estén, mikor lelki társa halálát megtudta, melyen eleddig senki, és semmi nem talált fogást. Egészen a könyvtáros esetig.
Davis…
Újabb sóhaj, még mindig beleborzongott, ha rá gondolt. Pedig, oda-vissza nem voltak kedvesek, mégis, amit annak lélektükreiben látott, akaratlanul is megszállták, és nem hagyták, hogy túllépjen rajta, mint máskor szokott.  Vagy az is csak hazugság, hogy könnyen feledi az ilyen dolgokat, elhiteti magával, mintha igaz lenne? És…

Tanácstalan volt. Beszélt is volna, de ugyanakkor félt megnyílni akárki előtt. Tudta, hogy furcsán néznek rá azok, akik csak látják, mit és hogyan tesz, de a mögötte rejlő valóságot már nem érzékelik. Nem is fogják. Nem akarta, hogy szánakozzanak rajta, vagy sajnálják. Az egy aranyvérűnek szégyen lenne. Ezt pedig Ő nem engedheti meg magának, bármennyire is jó lenne kiadni magából a felgyülemlett dühöt, és fájdalmat… Még a lábait sem húzhatja maga alá, hiszen az nem illő. Büszke volt, és mégis megviselte ez a tudat. Azt kívánta bárcsak újra minden olyan lenne, mint régen, de ez csak álom. A valóság az, hogy itt ül, és olyan érzelmei vannak, melyek régóta elkerülték. Gyenge volt, és védtelen, de itt a fa hűs árnyékában ez most nem számított. Hiszen, senki sem látta. Vagy igen?...
Lassú, nyugodt lépteket hallott. Vonásai azonnal megdermedtek, felvették a megszokott mivoltukat. Kezét a könyvecskén pihentetve, szemeit még mindig csukva tartva, hallgatta a szél, és a léptek keltette halk morajlást, mely elnyelte hosszú sóhaját…


Cím: Re: Park
Írta: Davis Perry - 2008. 05. 08. - 21:21:23
{ Julia Woodrow }

Délután...gongszó, az a bizonyos, mely a szabadságot hivatott szólítani…az órák végét jelzendő, melyeket gondtalan, és örömteli percek követnek. Persze egyesek számára, mert akad a diáksereg népes táborában nem egy olyan ember, akinek ez is csak újabb nyűg…újabb nap, amikor viselni kell a múlt egyre nehezedő súlyát. Következhet hát a jól megérdemelt pihenő, amelyet ki-ki másfelé, és másféleképpen töltött a Roxfort korosodó falai között. Davis, ahogyan az megszokott volt tőle, követvén napirendjét ebédelt meg a Nagyterem berkeit öregbítvén, majd indult meg a Klubhelység, és hálók irányába. Az igazat megvallva úgy döntött, ma felrúgja az ötéves hagyományokat, és nem várja meg az est leszálltát…nem akadt másnapra készítendő házi feladat, sem olyan tárgy, amelyet ne tudott volna egyszeri, legfeljebb kétszeri átolvasásra memorizálni. Az unalmat nem szívlelte, mert olyankor jobbára a múlton merengett, az pedig igen kellemetlen és fájó élményekkel volt tűzdelve. Inkább egy kis edzés, ahol alkalomadtán még le is tudja vezetni a felgyülemlett feszültségeket. Igen, ha nem folytatta volna a küzdősportot az iskola falai között, már bizonyosan kitört volna a benne élő, Őt felemésztő fájdalom…Kellett, mert valóban önkontrollra ösztönözte a fiút…tény, mugliktól tanulta, mégis, ebben látott rációt. Igaz, hogy a Varázsvilágban mindenki pálcával óvta önmagát…de anélkül sebezhető, és gyenge volt…Ő nem. El kellett foglalnia magát, mert anélkül egy tomboló árny lett volna, aki nem törődvén másokkal falja fel azok energiáját, és lényét…akár egy dementor. Nem utolsó sorban pedig adott magára…az edzésnek köszönhetően olyan külsőt öltött, amely mások szemében is tetsző volt. Nem kellettek hozzá varázsitalok…bűbáj…ez volt Ő, teljes valójában.

Átöltözvén indult meg célja irányába…két helyen szokta edzéstervét levezetni, a Mólónál, és a roxforti birtok egy eldugott kis Parkjában…ma a kellemes időre való tekintettel hanyagolni óhajtotta a Tópart szeles táját…jóval inkább vágyott a magányra, és elhagyatottságra. Arra, hogy csendben edzhessen, vizslató tekintetek nélkül…senkitől sem zavartatva. Nem szégyellte, amit tesz, büszke volt rá…hogyne lett volna büszke, elvégre vére kötelezte arra, hogy így érezzen.

Nyugalmas léptekkel, éjfekete edzőfelszerelésében sétált a folyosókon, természetesen pálcáját a ruházat nadrágjának varrott zsebében magánál tartva. Jelleméből fakadóan nem volt közönség kedvenc, melynek okán soha nem lehetett tudni, mikor kell azt használni regulázásra, vagy önvédelemre. Noha igen ritkán alkalmazta ezt az eljárást, nem riadt vissza használatától…már nem…mert nem érdekelték mások. Olyan dolgok ölelték körbe a lelkét, amely miatt inkább ezt választotta…miért? Mert akikkel közelebbi viszonyt ápolt annakidején, megszűntek létezni. Odabent, legbelül nem tudta ezt feldolgozni…talán soha nem is fogja…egyszerűbbnek, és biztosabbnak látta a magányt, eltaszítani mindenkit maga mellől. Nem utolsó sorban, az érzelmek kimutatása gyengeség volt, amelyet sokan szívesen használtak ki…hát Ő nem hagyott támadási felületet magán…többet nem. Többször is megitta már a levét…keserű volt, és íztelen…hát nem volt hajlandó újra belekóstolni.

Kiérvén a parkba tartotta az ütemes, mégis nyugalmas, kimért lépteit…kékellő íriszeivel a távolba révedve merengett el, kémlelvén a horizontot, vajon akad-e olyan, aki kimerészkedett eme távoli zugba. Aztán a lélektükrök mustrálása megállapodott egy padon. Azon mintha egy lány körvonalait vélte volna felfedezni, a hosszú haj erre engedett következtetni…ha mégsem, hát igen szörnyű lesz a pojáca délutánja…Nem lassított, de mutató, és középső ujja az oldalzsebben rejtőző pálca környékén lengedezett. Egyenlőre nem kellett használnia a varázstárgyat…és nem volt szívbajos ezt illetően…tudta, rengeteg esélye van, nem kell kapkodnia.

A pad mellé lépvén állt meg, és fordította oldalra jeges tekintetét, felkészülvén, hogy valóban riasztó énjét mutathassa az alkalmatlankodó felé. Első pillantásra nem hitt a szemének…de vonásai mit sem enyhültek. Halk, monoton hangon szólította meg a szemét pihentető, könyvtárból megismert Hugrabugos lányt.
- Úgy fest, érzéked van kiválasztani az általam kedvelt helyeket!
Nem köszönt, miért tette volna…hiszen a másik egyenlőre nem tisztelte meg tekintetével. Ehelyett éjfekete kabátját levetvén hajtotta azt össze, és helyezte Woodrow mellé a padra...mielőtt kiegyenesedett volna pillantott a szeme sarkából a másikra…érdekelte a reakció, amelyet megjelenése kivált a lányból. Biccentett, köszöntvén a mellette lévőt, majd felegyenesedvén lépett ki a pad elé, ahol a gyakorlatokat mindig is végezni szokta. Sokan látták már őt, így nem zavartatta magát…Midőn elhelyezkedett alapállásban, megmerevedett egy pillanatra.
- A magány nem éppen helyénvaló ily eldugott helyeken. Nemcsak a múlt kísérthet meg…hanem a jelen kiismerhetetlensége is.
Immáron nem tekintett oldalra a lejtett szavak alatt, belekezdett a gyakorlatba…noha nem mondta ki, de egyértelműen jelezte, meglepő egy Hugrabugostól, hogy egyedül ki mer szakadni házának oltalmat nyújtó melegéből…és ezzel társai gyűrűjéből…


Cím: Re: Park
Írta: Julia Woodrow - 2008. 05. 09. - 13:28:11
[ Davis Perry ]

Szemeit lehunyva adta át magát a magánynak, melyre az elmúlt napokban annyira vágyott. Ezernyi kérdés, emlék kavargott benne, melyekkel szeretett volna egyedül maradni. Átrágni végre, vagy feledni, örökre…
Mélázásából halk léptek ragadták ki. Nem nyitotta fel szemeit jelezvén, ha ismerős, inkább kerülje el, és hagyja békén, ha idegen, ugyanez Őrá is vonatkozik. A lábak keltette finom zaj azonban erősödött, úgy tűnt, aki erre tart, határozottan a lány felé igyekszik.
Mély sóhaj hagyta el ajkait, ahogy az ismerős hang a lelkéig hatolt.
A kék íriszeket takaró szemhéjak mázsás súlyként emelkedtek fel, és vetültek a fiúra.
- Nem tudtam, hogy ide szoktál járni. – mondta csendesen, amikor Davis lerakta a kabátját mellé. Annak széle rálógott a fekete szőttesre, de nem ejtett szót érte. Ha másvalaki lett volna, nyüszítve menekült volna a közeléből, miután cseppet sem nőies módon annak értésére hozta volna gondolatait. Ahogy felemelte a fejét pillantása találkozott a fiúéval. Apró biccentés, melyre hasonlóképp reagált. Sosem volt a szavak embere, a könyvtáros eset után pedig újfent kezdte magát kényelmetlenül érezni a fiú közelében. Arcvonásai ezúttal hűen takarták meglepettségét, a váratlan találkozás miatt.

Nem akarta látni Davist, pont Ő volt az a személy, akivel a legkevésbé akart összefutni, de a Sors újra az útjába vetette. Vagy pont fordítva? Neki soha nem volt olyan, hogy kedvenc hely. Oda ment, ahol nyugalmat talált, ahol senki nem zavarta ténykedését, legyen szó tanulásról, vagy pihenésről. Szíve szerint visszavágott volna, „nem is tudom, ki talál meg folyton, amikor egyedül lennék” de nem tette. Nem akart vitatkozni, jelen helyzetben nem volt hozzá se kedve, sem elég ereje, hogy megőrizhesse álcáját a végletekig. Némán nézte, ahogy a fiú valamiféle küzdősporti állásba helyezkedik. Nocsak, nocsak, tehát igazak a kósza pletykák, nemcsak a pálcaforgatáshoz ért, hanem anélkül is meg tudná védeni magát.

~- A magány nem éppen helyénvaló ily eldugott helyeken. Nemcsak a múlt kísérthet meg…hanem a jelen kiismerhetetlensége is. ~ Kérdő szemekkel nézett a fiúra. Mintha Ő nem épp egyedül lézengett volna az iskola falai között. Nem szólt semmit, nem akarta újra feleleveníteni azokat a dolgokat, amikért otthagyta a könyvtárat. Direkt csinálja? Élvezi, hogy másokat megbánt? Igaz, talán most akaratlan. Bár úgy nem mond az ember olyat, amivel fájó pontra tapint. Lehajtotta a fejét. Talán jobb lenne, ha most eltávozna, amíg nem borul ki újra. Gyötri a fiú, minden szavával, amikor az Ő ereje lassan az utolsó készletért kiált, hogy a jeges, rideg álca a helyén maradjon, és ne törjön meg. Vagy ha igen, legalább ne előtte.
A könyvet, mely eddig az ölében pihent, a gerincénél fogva emelte fel, és nyúlt a tatyóért finoman kihúzva a kabát alatt levő apró részt. Lassú mozdulatokkal rámolta el azt az oltalmat nyújtó mélybe. Megborzongott miután visszahelyezte a padra. Az, hogy Davis mit gondol, inkább nem akarta hallani. Félt a fiútól. Nem azért, mert nem tudta volna megvédeni magát, hanem, mert lelkileg túl ingatag volt egy vele folytatott beszélgetéshez. Haját a megszokott ujjvonásokkal seperte hátra.
Halk sóhaj, majd üres, színtelen hangon szólalt meg:
- Nem akarlak megzavarni, pláne nem a levegőt rontani. –  nem nézett Rá, nem akarta az elégedett arcot látni. - El innen, csak el a közeléből. – Az utolsó gondolat, mielőtt érezte, hogy zuhanni kezd. Túl gyorsan állt fel. A törékeny test nem bírta a hirtelen rászakadt terhet, lábai felmondták a szolgálatot, és, amennyiben a fiú nem nyúlt utána, hogy az esést megakadályozza, immáron zárt pillákkal hevert a földön, mozdulatlanul, kiszolgáltatva …


Cím: Re: Park
Írta: Matthew DeLeon - 2008. 05. 10. - 14:33:55
 ~ Emily ~

Egy viszonylag kényelmesnek mondható kövön ücsörögve firkáltam néhány lapra. A vázlatfüzetemet most sem mertem előhozni, jó helyen van az a ládám legalján. Csak akkor szoktam elővenni, ha egyedül vagy a fiúhálóban, akkor szoktam rajzolgatni, most viszont van néhány nyugodtabb órám. Ezért is ültem ki ide a park egy rejtettebb zugába, a napra rajzolgatni. Ritkán szoktam rajzolni, és legtöbbször grafittal dolgozok.
Lassacskán kibontakozik az előttem lévő lapon egy férfi arca. Bizony, lapra firkálok! Ugyanis a pergamenen csak a tinta látszik meg igazándiból, egy 3B-s ceruza vajmi kevés nyomot hagyna rajta. A fickó után néhány kamaszsrác elevenedik meg előttem a lapon. Szokásosan szövök köréjük valamilyen történetet, hiszen minden arcnak, embernek külön meséje van nálam, amit magam találok ki. Soha nem próbáltam valóságos, elő személyeket megjeleníteni, annál sokkal több a fantáziám, és túl béna vagyok ahhoz, hogy hús-vér emberkéket megszemélyesíthessek. Még az általam kitalált fazonok sem mindig tűnnek élethűnek. Igazság szerint nem vagyok egy nagy művész, elvégre csak úgy hobbiból, minden képzés nélkül rajzolok, valamint sztár- avagy művészallűrjeim sincsenek, ami pedig fontos lenne, ha a ?művész? titulusra pályáznék.
Mellettem megbűvölt gitárom ontja magából sorra a dallamokat. Hirtelen mintha léptek surrogását hallanám a hátam mögül, mintha valaki közeledne mögülem, a kastély felől. Felkapom a fejem, de nem nézek hátra, mivel egy ezredmásodperc múlva már újra csend van. Biztosan csak egy kósza szellő zörrentette meg a nem sokkal mögöttem lévő fa leveleit. Az nem is tűnik fel, hogy a szél nem fújhat, ugyanis a papírok rezzenetlenül hevernek az ölemben pihenő átváltoztatástan könyvön.
A hangszerből tovább áradnak az édes-bús melódiák, míg egy újabb arc vonásai vésődnek bele a papírba, ezúttal jó mélyen. Mintha Megan lenne az, de nem vagyok teljesen biztos benne. Gyönyörködve bámulok előre, látszólag a papírra, valójában a semmibe? Megen jár az eszem. Ekkor egy jócska árnyék vetül a lapra, és én rajtakapottan rántom fel a fejem. Kicsavarodott törzzsel nézek fel a jövevényre, ami nem is nehéz így, napnak háttal. Őt talán elvakíthatta a nap erős fénye, talán még nem látta meg nálam a lapot. Villámgyorsan csúsztatom bele a telefirkált papírt az eleddig alatta lévő könyvbe, csak néhány üres marad ott fehérleni, viszont a ceruza és a radír továbbra is eddigi elfoglaltságomról árulkodik a kezemben.
Villámgyorsan vedlek vissza kiskamasz álmodozóból elvetemült, velejéig romlott, alattomos mardekárosba. Morcul vizslatom végig a bigét, és arra jutok, hogy piszokul öreg lehet: legalább 15 éves. Nem köszönök neki, mivel ő rontott rám, ha kinyitja a száját és elcsácsog valami hello-félét, akkor viszonzom majd egy morgással, de ez sem biztos. Kissé bizonytalanul mutatok magam mellé a hatalmas kőre, ezzel jelezvén, ha akar, üljön le nyugodtan, nem fogom megenni sem megölni? még.


Cím: Re: Park
Írta: Emily M. Dean - 2008. 05. 11. - 17:56:50
×Matt×


Jókedvem van. Nem tudom, miért, hiszen nincs rá okom. Mégis van valami a levegőben, ami boldoggá tesz. Elindulok a parkba. Szép idő van – süt a nap, és márciushoz képest meleg van. Kezemben pár könyvvel sétálok, egyik kedvenc helyem felé. Közben sok mindenen gondolkodom. A múltról, a jelenről, talán a jövőről… A múlt szomorú, a jövő bizonytalan, de a jelen talán szép. Nem egy rózsaszín álom, de mégis békés, nyugodt. Csak a múlt kísért, talán már nem sokáig. Legbelül vágyom a szomorú múltra, a szenvedésre, a féltékenykedésre. Akkor legalább itt volt. De nem, nem szabad ezen gondolkodnom, hiszen olyan szép ez a nap! Találomra kinyitom az egyik könyvet, és olvasni kezdem. Pár mondat elolvasása után rájövök, melyik könyvemet is nyitottam ki. Á, Bájitaltan. Próbálom megjegyezni a tananyagot, úgy tűnik, nem is olyan nehéz, mint gondoltam azt nemrég fent a klubhelyiségben. Mindig szerettem ezt a tantárgyat. Ami azt illeti, érdekesnek, hasznosnak tartom. Nehezen tanulom, sok időt kell belefektetnem… de szerintem megéri. Mindeközben egyre közelebb kerülök a helyhez. Mikor odaérek, észreveszem, hogy valaki ül már ott – egy fiú. Látszólag alsóbb éves, és úgy tűnik, valamit firkál éppen. Nem ismerem, de tekintettel arra, hogy mostanság egész jó hangulatban vagyok, odamegyek hozzá, és ráköszönök.

- Hello. Még nem láttalak itt… és gondoltam megkérdezem, hogy ki is vagy.

*Hangom kissé fagyos, én nem túl hangos. Leülök mellé a kőre, könyveimet magam mellé helyezem, majd hirtelen ránézek.*

- Szóval? Ki vagy te?


Cím: Re: Park
Írta: Matthew DeLeon - 2008. 05. 11. - 20:37:17
 ~ Emily ~

Vércsepillantása van a nőnek. Talán nem is tudja normális ütemben forgatni a fejét, csak ilyen hirtelen módon. Hát nem, csakazértsem fogok megijedni tőle! Na ja, ő ül ide mellém, és mégis ő akarja tudni, ki vagyok én. Ezt nem fordítva kéne? Valakinek illemtani oktatásban kéne részesíteni a kis bigét. Rám köszön. Oké, legyen neked karácsonyod, válaszolok, mielőtt szirti morcnak tartanál.
- Szevasz!
Hát nem éppen barátságos hangnemű felelet, de most ezzel kell gazdálkodnia a névtelen nőszemélynek. Ő is hozott magával könyveket, azonban csak én lehetek ilyen lökött, hogy a rajzok elrejtése végett cipelésszem a porfogókat. Mert a tankönyv amúgy nem jó semmire, csak lapok, firkák álcázására, legalábbis egy park kellős közepén nem veszem más hasznát. Holott a kastélyon belül még tanulni is lehet belőlük, ha az ember egy percre meg tud feledkezni a kinti százkarátos napsütésről, a mozgásra buzdító, zsongító tavaszról.
Ki is volnék? Hát ez fogós kérdés. Most lírázzam el neki szépen kamaszkorom igaz történetét vagy elég szimplán a nevem, korom, lakcímem, szüleim foglalkozása? Egyik sem, inkább egy félig-meddig megoldást választok.
- Matt DeLeon vagyok. 13 éves, másodikos mardekáros.
Várom, hogy kezet nyújtson, ha akar, mert a nőnek kell felkínálni ezt a lehetőséget. Hálásan idézem fel a hajdan legalább annyira utált illemtanórákat, mint amennyire a hőn rühellt táncórákat, hiszen mostanság jócska hasznát veszem mindkettőnek.
Találomra kinyitom a kezemben lévő könyvet, mintha eddig azt olvastam volna, csak a leányzó megjelenésére az ujjamat könyvjelzőként használva hamarjában behajtottam volna a fedelét. Belepillantok, hogyha esetleg megérdeklődné mit is olvasok, legalább válaszolni tudjak. Éppen a Feraverto! címzetű varázsigénél nyílt ki? azt még év elején vettük, de nem baj.
- Te is elmondhatnád ki vagy, mert így kapásból nem ugrik be?
?? a személyazonossága miss Zavaró Tényező? ? gondolom kissé epésen, elharapva a mondatot. Azt sem értem, egyáltalán miért zavart meg, hát nem látta, hogy elfoglalt vagyok?! Mostmár mindegy, legalább megtudom ki ő. Tulajdonképpen nem is néz ki rosszul. Zavaromban a kettéharapott mondatot félrebillentett fejjel, kissrácos félmosollyal pótolom, nehogy hiányolni kezdje a befejezést.
A könyvemben pihenő lapok azonban kitörni vágynak, nem érik be az átváltoztatástan tanulmányozásával. Az egyik papírszelet félig kicsusszan a könyvből, a szél pedig azonnal belekap, hogy továbbvigye. Na ezt már nem! Senki nem tudhatja meg, hogy én szeretek rajzolni! Szédületes reflexeimnek hála, még azelőtt elcsípem, hogy a horizontom túlra tutajozná a szél, és szárnyalhatnékjára érzéketlenül igazítom vissza az eredeti helyére. Bár azt hiszem, elkéstem, a lány biztosan meglátta már a lap tartalmát, hiába hazudnám, hogy átváltoztatástan-saláta, azaz erre jegyzeteltem egy órán.


Cím: Re: Park
Írta: Emily M. Dean - 2008. 05. 11. - 23:11:17
×Matt×


Másodéves. Gondoltam, hogy sokkal fiatalabb. Fura egy fazon. Olyan stílusban beszél, mint azok a kisfiúk, akik azt hiszik, hogy már, hu, de nagyok, és próbálnak nagyon lazának, és rettenthetetlennek tűnni. Hát igen, jellemző erre a korosztályra. Kissé sokat képzelnek magukról. Elmosolyok, elvégre vicces, hogy milyen gyerekes a srác. Matt… hm. Soha nem láttam még, de még nem is hallottam róla… Persze ez is csak azért lehet, mert idősebb vagyok – 4 évvel.

- Emily Dean, Mardekár, 17 év, hatodév… Megfelel? Vagy szeretnél még valamit tudni?

Kinyújtom a kezemet, elvégre nem csak, hogy én vagyok a lány, még idősebb is vagyok. Kézfogás után kezembe veszem az egyik könyvet, és olvasni kezdem. Legalábbis úgy teszek, mintha olvasnám. Egyszerűen képtelen vagyok úgy tanulni, hogy valaki ott van mellettem. Viszont nem szeretnék elmenni, ez az egyetlen egy hely a szabadban, ahol szeretek üldögélni. Inkább becsukom a könyvet, és nézni kezdem az eget. Gyönyörű idő van. Kezd melegem lenni a hosszú pulóverben, ezért leveszem, és magam mellé rakom. Egyszer csak egy papírlap röppen el, amit a fiú elkap, és visszarakja a könyvébe. Áh… tehát nem firkált, hanem rajzolt. Embereket. Hm. Nem néztem volna ki belőle, hogy tud, és szeret rajzolni. Ez már nem a srác korosztályára jellemző.

- Nocsak, nocsak… csak nem rajzolgatunk szabadidőnkben?

Hangom gúnyos, arcomon gonosz vigyor jelenik meg.

- A kis művészlélek…

Egy fiú, aki rajzol. Csak egy srácot ismertwm, aki szeretett rajzolgatni. Én is szeretek rajzolni. Rengeteget rajzolok, főleg egyszerű, tónusos rajzokat… Sok ismerősömet rajzoltam már le… akár emlékezetből is. Ami azt illeti, igen, van érzékem hozzá. Ehhez van. Az, hogy ilyen szintre fejlődjön a rajztudásom, az csak annak köszönhető, hogy tényleg órákat rajzoltam át. Mindenhol képes vagyok leülni, elővenni a vázlatfüzetemet, és alkotni. Ha van ihletem. Szerencsére elég különleges életem volt, van, ebből kifolyólag mindig ki tudok találni valami olyat, amit szívesen lerajzolok Emberek, festői tájak, érzések… sötétség. Kedvenc témám az a fájdalom, az elhagyatottság, a magány… Vagyis azok az érzések, amelyeket ki tudok fejezni, mert belülről jönnek. Ha ezeket érzem, nem kell gondolkodnom, mit rajzolok… Csak az érzés vezérel, és mindig összeáll egy képpé. Egyetlen hely, ahol meg tudom mutatni, mit érzel, és milyen is vagyok, az a vázlatfüzetem. Legtöbbször nálam van, de soha, senki sem látta még, két eltűnt barátomon, és egy hugrabugos lányon kívül… Nem is nagyon fog más betekintést nyerni "Emily világába"…

- Anyuciról nincs kép?


Cím: Re: Park
Írta: Davis Perry - 2008. 05. 12. - 18:03:34
{ Julia Woodrow }

Miközben a Perry család sarja a pad „gerendáira” helyezte éjfekete kabátját, pillantott oldalra, kémlelvén a Hugrabugos lány arcának vonásait. A fejét nem mozdítván, csupán szemeit emelte lopva oldalirányba…biztos volt benne, hogy a korábban megejtett beszélgetésük még elevenen élt Woodrow-ban. A szavainak súlya volt, tudta ezt jómaga is…hiszen jelleméből fakadóan szeretett olyan beszélgetésbe elegyedni, amelynek hatása van a másikra…már akkor látszott a lányon, hogy megfogta, amit hallott…talán így, napok elteltével is maradt még valami nyom odabent, a lelkében, a szívében. Mardekáros volt, és immáron úgy is viselkedett, valójában, egész lényében…végletekben gondolkozott, végletekben beszélt, olykor pedig végletekben cselekedett…mégis, szavaiban soha egy pillanatra sem volt lehetetlen, vagy nem valós…tettein, mozdulatain pedig érződött valami furcsa, úrias…arcán pedig ott leledzett a maszk. A maszk, amely annyi embert taszajtott már el, hogy számlálni is felesleges. A másik kékellő íriszei az övébe fúródtak, aztán a napokkal ezelőtt hallott, hűvös, mégis dallamos hangocska, mely ott élt a fiú emlékezetében, ismét felcsendült. Mintha mentegetőzés lett volna…vagy szabadkozás, a hanglejtés alapján legalábbis minden bizonnyal. Julia arcvonásai, akár a fiúé, ridegnek hatottak, és érzelemmentesnek…Davis pedig kíváncsi lett volna, mi is lappang odabent.

Ezt követően egyenesedett fel, és lépett a padokkal szegélyezett kis pázsitra, majd alapállásba helyezkedvén kezdte meg a lépéskombinációt. Amikor annak végére ért dermedt meg, mintha megfagyott volna egy pillanat alatt. Ezt követően szólalt fel ismételten…szavait úgy válogatva, hogy azoknak most is, mint mindig, kellő súlya legyen a címzett felé. Sértés, bántás? Már régóta nem foglalatoskodott efféle gyermekies dolgokkal…sokkal inkább vezérelte egy kérdés, és a Woodrow maga. Természetesen soha nem kérdezett volna rá szó szerint arra, mi fojtogatja a másikat, mi marcangolja legbelül. Miért nem kérdezett rá ily módon? Mert önmagának sem akarta megvallani, hogy érdekli a padon üldögélő…az önérzete nem engedte neki, és a vére is azért kiáltott, hogy hallgasson, és csak eddzen. Így tett hát…folytatta amit megkezdett percekkel ezelőtt. Egyszerre volt lágy a mozgáskoordinációja, mégis kemény és dekadens.

Az ő egyedülléte már megszokott volt az iskola falain belül, mégis…egy Hugrabugosé azért kuriózumnak hatott…Davis soha nem láttatott maga mellett társaságot, csak igen ritkán. Akkor is olyan emberekkel, akikkel szükséges volt, vagy szavát adta azoknak. Továbbá Mardekáros létéből, valamint a diákok között szájhagyományként terjengő eposzokból fakadóan kicsi volt rá az esély, hogy valaki fellépjen ellene. Tény, akadtak az iskolában, akik megtették volna…de a fiú érdektelensége nem sarkallt eme történésre senkit. Ahogyan egy, a csukló szorítására, majd csavarására irányuló mozdulatot tett, lépett ki baljával oldalra, majd mintha tenyereivel ellenfelét szorongatná csavart a láthatatlan karon egy jókorát. Ha valóban lett volna ott valaki, térdre rogyott volna, és tenyere önmaga felé fordulva roppant volna ki a helyéről. Kósza pillantás oldalra…Woodrow távozni készült…könyvét, mely eleddig karjaiban pihent emelvén nyúlt oldalra szabad karjával táskája pántját keresvén. A két, különböző kézben oltalmat lelő tárgy egybeolvadt…a lány pedig valóban a távozás mezejére lépett…volna…szavait elejtve kelt fel…a fiú pont szemben állt vele, és már a mozgásának esetlenségéből érezte, valami nincs rendben. Megfűszerezve a lépéseket rogyott meg kissé, és mutató, valamint középső ujjával pálcát ragadott. A varázstárgy természetesen, mint mindig, most is a nadrág oldalzsebében pihent. A két ujj szokatlan lágysággal vonta ki azt…majd amint elhagyta a zseb rejtekét, hüvelykujja lágyan lenyomta annak végét, így hegye a lányra szegeződött.
- Vingardium leviosa!
Alig hallható ige, melyet követően olybá festett, mintha láthatatlan „kezek” reppentek volna a lány alá, és tartották meg a gravitációnak kiszolgáltatott testet. Davis egy pillanatig csak méregette a magatehetetlen Woodrow-t, majd pálcáját továbbra is a lányra szegezvén egyenesedett fel. Soha nem szakította még meg az edzést eleddig, soha…most, mégis lassú léptekkel sétált a lány irányába. Odaérve egyik karját átfűzte annak dereka alatt, majd magához vonta…pálcát tartó karja hirtelen a nyak alá fonódott, melyet követően a testre ható varázs megszűnt létezni. A fiú a pad mellé lépve tette le a lányt, majd húzta feje alá a kabátját. Gondolta, hogy annak nincs komolyabb baja, de azért leheveredve mellé, már amennyire a pad szélességéből fakadóan ezt tehette, szorította össze két ujját, és helyezte azt Woodrow nyakának oldalára…volt pulzusa, immáron biztossá volt, hogy csak elájult.

Ez volt az a pillanat, ha látja őket valaki, az biztosan letargiába esve ájult volna el…Perry ezen oldala jó pár hónapja nem mutatkozott meg…segített máson…azonban a rideg, szinte lélekbemaró maszk továbbra sem olvadt le az arcáról. Jobb szemöldökét megemelvén emelte át egyik karját a lány teste felett, és támaszkodott meg vele a pad ülőkéjén, derektájon…másik karjában továbbra is pálcáját szorongatta…kérdőn fürkészte a hófehérré vált arcot, a halovány ajkakat…maga sem értette, miért nem hagyja ott, és folytatja az edzést. Merengése közben eszébe ötlött egy régi, még édesapjától hallott ige…pálcájának hegyét a lány orrához emelte, majd suttogva ejtette ki a szavakat. A varázstárgy hirtelen erőteljes szagot árasztva megából kellett, hogy megébressze az ájultat…


Cím: Re: Park
Írta: Matthew DeLeon - 2008. 05. 13. - 13:00:00
 ~ Emily ~

Megvetően, lekezelően mosolyog rám, mint egy óvodásra az Emily Dean nevezetű vénséges vén - 17 éves - képződmény. Cserébe hasonló vigyort kap, majd amikor kezet nyújt, alaposan átropogtatom az ujjait. Attól sem zavartatom magam, hogy lányról van szó, hiszen mardekáros, tudta mit vállal azzal, hogy ide került. Azt pedig nem fogom hagyni, hogy lekezeljen csak azért, mert fiatalabb vagyok nála néhány évvel.
Látszólag olvasásba kezd, ám nem kerüli el a figyelmét az elröppenő papírlap, amit gyorsan visszahalászok. Újabb gúnyos vigyorára pimasz képpel és hangon felelek.
- Bizony-bizony, rajzolgatunk. Én és én, így, kettesben.
A "kis művészlélek" szavak hatására felszalad a szemöldököm, majd megvetően kivillantom fogsoromat. Az fix, hogy még a szó jelentését sem tudja, mert ha tudná, akkor nem keverne össze vele, ugyanis nem ebbe a kategóriába tartozom. Csak hobbiból rajzolok. Tudom, hogy provokálni akar, ám régi jó szokásomhoz híven erre a próbálkozásra nem is reagálok a fogvillogtatás kivételével. Nem olyan könnyű feldühíteni engem, mint azt sokan hiszik. Jah, anyuciról van-é képém? Anyázni akarsz mindenáron? Hát jó, felőlem mehet. Műtöprengek egy sort, mint aki a rajzait veszi számba, azután megszólalok.
- Hm... ha már ennyire érdekel: a tiedről speciel kettő is akad a készletemben. Mindkettőn bikiniben pózolt, tudtad?
Ezzel visszafordulok a könyvem fölé, ám hirtelen beugrik, hogy az előbb az iránt érdeklődött, van-e egyéb kérdésem. Higgadtan, hűvös hangnemben felelek.
- Ja, a más kérdés témakörre visszatérve: van. Mi a francot akarsz tőlem? Minek jöttél egyáltalán ide? Csak tombolni szeretnél, dühöngeni valakivel vagy egyéb célod is volt? Netán szakítottál a fiúddal, kinyírták a macskádat-kutyádat, vagy te szimplán is ilyen kötözködős felhangú egyéniség vagy, cicám?
Hopsz, hát ő is megkapta a cicám megszólítást, amit majdnem minden lány meg szokott kapni tőlem. Van aki karmolja, van aki harap érte, de ez már legyen az ő gondjuk - gondolom szélesedő vigyorral.


Cím: Re: Park
Írta: Julia Woodrow - 2008. 05. 13. - 15:13:03
[ Davis… ]

Túl gyorsan állt fel. A fáradtság, mely napok óta gyötörte, magával ragadta a törékeny testet, és nem bírta tovább annak leheletnyi súlyát.
Összeomlott a fiú előtt. Ám a föld hideg talaja helyett valami attól pár centire a magasban tartotta.
Varázslat… Davis Perry előhúzta pálcáját, és Vingardium leviosa-val nem hagyta, hogy eldőljön, akár egy zsák. Az a Davis Perry, aki miatt napok óta szenvedett lelkileg. Aki felforgatta az érzelmeit fenekestül. Akinek nem bírta elviselni a látványát sem, menekülni akart, de a Sors nem hagyta. Újra, és újra közbeszólt. Lebegve, öntudatlanul várta sorsát…

Nem tudhatta, hogy a fiú a varázslatot követően odasétált hozzá, és átfűzve karjait a dereka alatt, és a nyakán, magához vonja, majd a padhoz lépdel vele, és kabátját a feje alá húzva teszi le, majd megvizsgálja, hogy nincs e komolyabb baja.
Nem sejthette azt sem, hogy amaz egyik karját, miután megbizonyosodott arról, hogy csak elájult, átemeli teste felett, és támaszkodik meg vele az ülőkén, kérdően méregetve békés hófehér arcát, színtelen ajkait.
Pillanatokkal később tért magához, valamiféle erőteljes szag hatására, amely szinte marta légzőszervét. Bágyadt szemekkel tekintett fel a fiúra, egyelőre még fel nem fogva, hogy ki az, kinek a karjai még a padon tartják ingatag testét.

Lassan tisztult a kép, tért vissza az élet a hófehér arcra, és ajkaira, ahogy próbált kevésbé gyakorta pislogni. Még nem volt egészen magánál, amikor íriszei a másikéba fúródtak. Davis rideg arckifejezésével találta szembe magát. Kérdően nézett rá, a fiú karjára, majd vissza annak kékellő íriszeibe.
Halk sóhajjal próbált magától felkecmeregni ám feje visszacsuklott, így enyhén íves tartásban intézte hozzá szavait.
- Köszönöm. – mondta halkan, szinte suttogón. Mást nem tudott, és talán nem is akart mondani. Egyelőre barátkozott a gondolattal, hogy kivel, és milyen helyzetben van épp…

Ha valaki látta volna egy mardis, pláne Davis karjaiban, ott esett volna össze aléltan, akár az imént Ő, de nem zavarta. Igazából talán még örült is neki, hogy így alakultak a dolgok. Mindezt kifelé nem mutatta, még volta annyi ellenállás benne, hogy ne omoljon még jobban össze, vagy tegyen esetleg olyat, mit nem akar. Még legalábbis… Vagy talán soha nem? Fürkészően tekintett a másik páncéljára. Lelke ordított, hogy kérdezzen, ám az esze azt súgta, felesleges, ez csupán egy gesztus, melyet minden aranyvérű megtett volna. Megforgatta újra a szavakat magában. Igazán mindegyik? Hiszen Julia Hugrabugos, mégha az esze, a szíve, és a mentalitása más vizekre húzza. Ezért kellett elsőévesen kis híján az életét adnia, ezért nézik még mindig ki társai, pedig Akiért mindezt elszenvedte, már nem tartozik az Élők sorába.
Megszámlálhatatlanul sokszor fordult meg a fejében, marcangolta, emésztette magát, hogy Miatta nem él már, és a mai napig sem dolgozta fel. Álca, mely takarta a kíváncsi szemek előtt azt sugallva, hogy bevehetetlen vár veszi körül, hogy Róla lepereg minden. Ezt törte össze mint valami gipszanyagot Davis, a könyvtárban. És most itt hever félig öntudatlanul, bár látszólag éberen. Újra megpróbált felkelni, és egyenesben tartania magát de nem ment. Nem volt elég ereje, csak arra koncentrált, hogy kavargó érzelmeit elrejthesse a fiú szemei elől…


Cím: Re: Park
Írta: Emily M. Dean - 2008. 05. 15. - 17:46:19
×Matt×


A fiú pillantása, melyet amolyan „megvető pillantásnak” szánt, inkább nevetségessé sikeredik. A kézfogás pedig… Próbál erősnek tűnni, éppen csak azt nem tudja, hogy hány hozzá hasonló kisfiúval találkoztam már. Nevetni kezdek, olyan „jól van, semmi baj” stílusban. Úgy tűnik, mintha azt hinni, hogy én alapból lenézem őt. Nem, ez közel sem így van. Kizárólag ő tehet arról, hogy így viselkedek vele, ő provokálta ki ezt a bánásmódot. Próbál pimaszkodni velem, és ezzel felidegesíteni… de nem, nem fog sikerülni. Ahhoz túl szép idő van… És túl jó a kedvem.

- Ó, szóval ilyen magadnak való típus vagy? És úgy tűnik, hogy több éned is van. Elvégre azt mondtad, hogy „én meg én”. Hm…

Vigyorog egyet, majd egy kedvesnek nem mondható megjegyzést tesz. Úgy tűnik, nem értette, mit akartam azzal, hogy „Anyuciról nincs kép?”. Ez egy újabb utalás akart lenni arra, hogy mennyire kisfiúnak, és gyerekesnek tartom őt… Félreértette, de nem, nem idegesítem fel magam rajta. Önkontroll.

- Nem egészen így értettem a kérdésemet. Sőt. Mellesleg, ugye, mennyire csinos anyukám? Egyébként… Max. reménykedhetsz abban, hogy láthatod őt egyszer is bikiniben. De erről ennyit.

Visszabújik a könyvébe, majd ismét kérdést tesz fel, mégpedig azzal kapcsolatban, hogy mit akarok tőle… Mit akarnék? Semmit. Csak éppen rosszkor rossz helyen van. Ennyi az egész. Cicám. Csak elmosolyodok, és gúnyolódó hangon beszélni kezdek hozzá.

- Jaj, kérlek… Álmodozzál csak arról, hogy a cicád leszek… Talán fel kéne nőnöd ahhoz, hogy ilyet mondjál másoknak, kisfiú. Nem tűnsz ugyanis tőle nagyobbnak, komolyabbnak… Csak szánalmasnak.

Elbűvölően mosolygok, majd felállok, és elsétálok mellőle, nem messze tőle elterülök a fűben, és így bámulom az eget…


Cím: Re: Park
Írta: Matthew DeLeon - 2008. 05. 16. - 20:04:01
 ~ Emily ~

Látom, hogy itt nem megyek semmire, ha előadom a keményfiút, a vagány mardist, ezért nem is erőltetem tovább ezt a szerepet. Mint a színészek, mikor lemossák a sminket, előtűnnek valódi arcvonásaim az eddig enyhén röhejes gúnyvigyor alól.
Nevet, és már érzem, hogy elnézné a lököttségem. De neeem, én hülyébb vagyok ennél, ráteszek még néhány lapáttal, így lesz majd csak igazán teljes a lenézése. Viszont legalább tud nevetni, és nem olyan túlontúl felnőttes alkat, amin nem muszáj, azon nem bosszankodik. Biztosan csinos az anyukája, de ezt a megjegyzését már nem kommentálom, nem lenne értelme folytatni.
Azt nem árulja el, mit is akar itt és éppen tőlem, hanem egy vigyort villant fel. Éppenséggel nem hangzik el gúnykacaj a szájából, de olyan, mintha mégis. Mindent megtesz, hogy lealázzon, én viszont tudom, hogy ez nem fog neki összejönni. Azért nem sikerülhet, mert észben tartom, hogy a háztársam, szintén mardekáros. Biztosan hozzászokott a különböző erőfitogtatásokhoz… A cicám megjegyzést sértőnek találja, lelke rajta. Azért dióhéjban elmagyarázom, miért ez a megszólítás.
- Ne tévesszen meg, részemről majdnem minden lányt cicámnak szólítok, de ha téged ez zavar, akkor szóljál.
A szánalmasságomra vonatkozó jellemzését figyelemre sem méltatom, megtarthatja magának ezen véleményét. Elvégre én sem hányom a szemére, hogy lánctalpasan öregnek tűnik mellettem, számomra. Már azt sem tudom elképzelni, milyen leszek az ő korában, nemhogy esetleg harminc-negyven évesen. Biztosan alig bírok majd járni, tiszta végelgyengülés már maga a szám is, a negyvenes. Nem lenne jövőképem? Egy fenét nincs, csak éppen egy, kettő, legfeljebb három évre előre tervezgetek.
A gitárom éppen egy ősrégi magyar nótát kezd elpengetni, Ballag a katona címmel ruházták fel hajdanában az alkotói. Nem csak a katona dolga nehéz, manapság másutt kell csatáznia egy kamasznak – gondolom egy halk sóhajjal látván, hogy Emily felkel, és némileg odébb leheveredik a fűre. Oké, nem voltam teljesen korrekt. Kapásból ellenségesen fogadtam, de sajnos ilyen bolond természetem van. Talán erre szokták azt mondani, szeretek kötözködni, de nem ám nyíltan, csak finoman provokálom az embereket, az idegeiken hegedülök cseppet sem ügyelve rájuk, a reakcióikra.
Utána sétálok, és lazán huppanok le mellette a fűre. Törökülésbe helyezkedek, a könyvet magam mellé rakom, az Emilyvel átellenes oldalamra. Egy fűszálat birizgálok a feje mellett, lesegítek róla egy hangyát a fűre, hadd menjen, azután beszélni kezdek.
- Bocs, hogy szemét voltam. Tudod… csak szeretek rajzolgatni, és nem számítottam rá, hogy valaki, azaz te éppen most, éppen ide szeretnél jönni majd. Azt hittem, egyedül leszek, zavartalanul. Senki nem tud a rajzmániámról… te pedig biztosan nem fogod széthinteni a suliban vagy azon kívül…
Valamiért hirtelen megbízok benne, azonban fogalmam sincs mi lehet ennek az oka. Szándéktalanul kissrácos mosollyal nézek a szemébe, őszinte, nyílt tekintettel. Emily a második ember a kastélyban, akiben megbízok, és mint mindig, most is váratlanul jött ez az érzés, hogy számíthatok a csajra.



Cím: Re: Park
Írta: Draco Malfoy r. - 2008. 05. 17. - 00:18:48
~ Júlia ~


Átkozott tavasz. Egészen biztos benne, hogy mindennek csak az az oka.
Meg az, hogy túl sok teher nehezedik a vállára. Nagyon jól tudja, milyen az, amikor például átváltoztatástan vizsgára készül az ember, de bármit szívesebben csinál, csak épp azt nem. Most egy hülye iskolai vizsgánál sokkal nehezebb feladatot kell végrehajtania, természetes, hogy most is a kibúvókat keresi. Kibúvót az agyának, az el-elkalandozó gondolatoknak. Érintések, ajkak emlékei törnek rá, mintha izzó homokot akarna belélegezni. Fojtogatják, okádékként öntik el elméjét az édes-bűnös percek képei, és fura, de nem is akarja őket kiűzni fejéből.
Édes a szél, nyirkos virágillattól terhes. Hajával játszik, félhosszú tincsei magasan hordott orrát, arcélét csiklandozzák. Milyen jó lenne, ha semmi más dolga nem volna most - mit nem adna azért, ha semmi másra nem kellene koncentrálnia, csak erre a balzsamos szellőre!
Mikor lett ilyen nyálas, ostoba, szentimentális ficsúr?
Lépteket hoz a szürkület. Szemei azonnal felpattannak, az érkező felé néz. Elsőre nem is tudatosul benne, kit lát, kicsit bágyadt még. Olyan jó volt csukva tartani a szemeit, csak egy kicsit. Bár úgy maradhatnának még pár órát... Aludni akar. Fáradt, olyan nagyon fáradt.
Összeszorított állkapccsal nézi a lányt, így fojt el egy hatalmas, gusztustalan ásítást. Gyűlöl ásítani. Értékes másodpercek telnek el vele tehetetlenséggel az értékes időből.
Amint eljut a tudatáig, ki is közeledik felé, ezüst szemében aljas fény villan. Henderson mindig is képes volt rá, hogy elterelje a gondolatait. Vagy így, vagy úgy. Látja, a lány nincs épp a legbarátságosabb modorában. De várjunk, nem is lány már... Farkasvigyor húzódik sápadt arcára, ahogy eszébe jutnak a jócskán múltkori közös percek. Sóhajok. ölelő karok. Szorító combok. Semmivel össze nem téveszthető, fojtott sikkantás.
- Üdv - köszön vissza, Vikivel ellentétben jókedvűen, már-már barátságosan. Idegesítő, negédes mosoly az arcán, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Mintha most lenne csak február tizenötödike, mintha nem telt volna el egy teljes hónap azzal, hogy semmibe vette a lányt.
Ez annyira mocskos, mégis annyira jó érzés.
Érzi, hogy hatalma van felette.
- Kicsit harapósnak tűnsz, csak nincs valami baj? - tesz rá a szemét színjátékra még egy és még egy lapáttal. Olaj a tűzre. Ez kell. Levezetni a feszültséget.
Balja az övébe akasztva, jobbja valahol a talár redői közt bújik meg. Egy másodpercre sem veszi le szemeit Vikiről.


Cím: Re: Park
Írta: Davis Perry - 2008. 05. 17. - 11:20:13
{ Julia Woodrow }

Az ige elsuttogását követően a pálca hegyéből előtörő, láthatatlan, igen erősen szúró szagfelhő meghozta a várva-várt sikert, Woodrow úgy festett, kezd magához térni. Davis a pillanat rövid töredékéig még ott tartotta a varázstárgyat, biztos, ami biztos alapon, majd elhúzván azt csúsztatta ismét az éjfekete nadrág oldalára varrott zsebbe mutató és hüvelykujjával. Azon kezét, amely a pálcát tartotta, a térde felett arasznyira pihentette meg, arra támaszkodván, és engedvén súlyának túlnyomó részét...másik karja csupán biztosította, hogy a jelenleg törékeny test ne forduljon le a padról annak háttámlája alatt. A fiú tartásából érezhető volt az úri neveltetés...laza, mégis fenkölt volt még ez is, noha senki nem látta. Arcáról természetesen most sem hullott le a jeges maszk, hűvös tekintettel méregette a karja alatt húzódó testet, mígnem kékellő íriszei megállapodtak a bágyadt szemekbe fúródván. A Hugrabugos lány a pillanatnyi aléltságot követően, amikor már tisztulni látszott tekintete, szegte fejét a dereka mellett húzódó karra, majd onnan vissza a fiú arcára. Davis érezte, hogy az megpróbál majd felkelni, de nem segített, tudta, egy aranyvérűnek sértés lenne bárminemű mozdulattal hozzájárulni a sikerhez...Így is túllőtt a célon azzal, hogy nem hagyta eldőlni, mint holmi zsákot. Ő legalábbis biztosan így érzett volna, ha jómaga kerül ilyen helyzetbe...de, persze ez vele nem történhetett meg...soha. Tompa koppanás, ahogyan a fej a kabátba süllyedt ismét...majd egy elhaló szó. A fiú elmerengett, szóvá tegye-e, de úgy gondolta, nem fog támadni, most nem. Csendesen állta a lány íriszeinek támadását, és jómaga sem fordult el, jelezvén, nem Ő lesz az, aki feladja időnek ideje előtt.

Ahogyan összeszűkítette szemeit vett észre Woodrow szemeiben valamit, valami egészen furcsát, oda nem illőt. Nem tudta megmagyarázni, mi is az...illetve...talán...mégis, mert látott már ehhez hasonlót. De, az...lehetetlen...nem akart hinni annak saját szemének, pedig az soha nem vezette még félre...most mégis biztos volt benne, hogy csak a képzelgése, a kívánkozó elméje vezette tévútra. Érezvén a tétova helyzetet, és azt, hogy valami megmozdult benne húzta halovány, gúnyosnak ható mosolyra az ajkait. Tennie kellett valamit, mert nem akart gyengének és gyengédnek tűnni...lehetetlen, hogy az legyen, és ismét kivillantsa, Ő is el tud puhulni. Magáról tudta, de azt nem engedhette, hogy ezt mások is észrevegyék...mert akkor odalett volna az immáron másodszor felépített igencsak vaskos kőfal. Nem lett volna képes még egyszer átélni azt, amit már megtett kétszer, három különböző személy elvesztésekor. Ott élt benne, hogy Ő egy rossz ómen, és inkább zárkózott magába, eltaszítva mindenkit, mintsem árt másoknak. Az igazat megvallva sokkal könnyebb is volt így az élete...nem vágyott efféle akadályokra, nem vágyott nehézségekre...a magány volt a legegyszerűbb út...a legbiztosabb. Örült, hogy sikerült a régen elveszített tekintélyét visszanyernie, és olybá festett, nem is igazán szeretne kimozdulni az örökkön hűvös, tipikus aranyvérű szerepkörből…hiszen ráöntötték, majdhogynem mintává kezdett válni e téren. Muszáj volt tennie valamit, hogy a kép, és az önnön által felépített vár ne kezdjen ismét köveket veszítvén gyengülni.
- Edzened kellene, ha ezt el szeretnéd kerülni a közeljövőben!
Ejtette semmitmondó hangon, majd visszahúzván a lány dereka mellől a kezét helyezte azt a másik térde fölé, és emelkedett fel a pad ülőkéjéről. Nem lépett el a pad mellől, háttal állva, megtorpanva gondolta végig, mit is mondott...merthogy, tulajdonképpen, ha nem is jelezte egyértelműen, tudatta a lánnyal, ő okítja, ha szeretné.

Közel egy teljes percig álldogált némán, majd fordította oldalra a fejét...nem tekintett hátra, mert nem szeretett volna szemkontaktust kialakítani.
- Azok, akik szerint elegendő az elme és a lélek edzése, balgák! A Varázsvilágban mindenki pálcával szab értelmet igazának, de anélkül csak egy senki a sok közül!
Újabb komoly ítélethozatal, és szemléleti kép, ezúttal azonban az egész Varázslótársadalommal szemben. A Mardekáros fiú soha nem tartozott azon emberek közé, akik ne mernének szót emelni arról, amit valójában gondolnak. Persze voltak esetek, amikor a szavakat el kellett rejteni a legmélyebb bugyrokba, mert azok nem tartoztak senkire...de a nyilvános gondolatokat nem volt miért visszatartani. Másokra sértő? Nem jelentett semmit, mert a szív, és az ész azt diktálta...Igaz...

Midőn az utolsó szavakat is kiejtette, ismét a padokkal szegett pázsit közepére lépett, majd azon lépéskombináció állásába helyezkedett, amelyet percekkel ezelőtt megszakított…Feszes és kemény mozdulatokkal folytatta az edzést, olykor oldalra pillantván, Woodrow elmegy, avagy marad-e...


Cím: Re: Park
Írta: Julia Woodrow - 2008. 05. 17. - 20:41:25
[ Davis Perry ]

Amikor újra Davisre nézett, a pillanat töredéke alatt jött rá, hogy lebukott. Nem volt elég a hideg arc, a színtelen ajak, szemei elárulták a fiúnak gyengeségét, a kétségbeesetten rejtegetni próbált érzelmeit. A fiú szeme hidegen villant meg, jelezvén elárulta magát előtte. Ordítani akart, elbújni, elrohanni, elsüllyedni a föld alá, vagy annál lejjebb.
A másik arcon megjelenő gunyoros félmosoly a lelkéig hatolt. Kinevette… Apró fintor, szemmel alig érzékelhető, ezen már nem tud változtatni. Nem, ez rossz megfogalmazás. Ezen sem. Mint ahogy egy millió máson, amit legszívesebben meg nem történt eseménykényt könyvelne el a törékeny emlékezetben, száműzve olyan mélyre, ahonnan soha, senki nem tudja előhívni, és a mostanihoz hasonló állapotba juttatni.
Perry elhúzta a kezét, jelezvén, tartsa meg magát, Rá nem számíthat tovább. Felsóhajtott, és egyik karját maga mellé helyezve támaszkodott meg. Nem várta, hogy segítsen neki, akkor esett volna össze újra. Már maga az imént lejátszódó közjáték is túl sok volt. Ha a fiú mégegy „rossz” mozdulatot tett volna, felháborodva kérné ki magának, akkor is, ha a szíve mélyén örülne. Nem, nem szabad még egyszer hiú ábrándokat kergetnie, nem tagadhatja meg a már felvett tulajdonságokat, pláne nem a vért, a származást, mely nem engedtette vele, hogy gyengének, és igazi nőnek állítaná be. Eleddig is tökéletesen elvolt magában, miért törne ki, ha mindene megvolt, amit csak akarhatott, mások szemében pedig a tekintély, melyet megjelenésével sugárzott a környezetre. A Jéghercegnő, miként a háztársak elnevezték a háta mögött, nem törhetett meg. Sem most, sem máskor.

Davis közlésén meg sem lepődött, ám miután újra megforgatta magában a szavakat, kezdett újfent elgyengülni. Akarva-akaratlanul is megfordult a fejében, hogy a zöldszegélyes megtaníthatja. Nem, nem, az lehetetlen. Szeme sarkából nézett Rá, aki hátat fordítva ejtette el a kétértelmű szavakat. Óhatatlanul egyenesedett ki, és fonta össze vékony karjait maga előtt. Tartása a zárkózottságot, a kételkedést sugallta, ujjaival lágyan dobolt, jelezve, fontolóra veszi a felkínált lehetőséget, ám az ajkak még nem nyíltak szólásra. Az esze, és a szíve harcolt ellene, ahogy lenni szokott, mindegyik mást súgott. Az egyik, azt, hogy most menjen amíg tartja magát, a másik, hogy maradjon, mert a szíve mélyén maradni akar.

A vékonyka ujjak ökölbe szorultak, a lány arcán dacos kifejezés ült meg, ahogy megemelte a fejét. Davis újra megszólalt, s a lány kelletlen, de igazat adott neki. Ha azon az éjszakán tud egy fogást, most nem csúfítaná el karját a hosszú seb, melyet gonosz kezek ejtettek rajta.
Már nem rejtegeti, akárhányszor rátekint, az emlékek egyre kevésbé fájnak, az érzések tompulnak, de az Ő arca szemernyit sem halványul. A lány lehunyja a szemeit, mielőtt könnyek szöknének abba. A heg, melyet Davis feltépett újra sajogni kezdett. Az álca azonban most kitartott. A fiú amúgy is háttal áll, hacsak nem lát hátrafelé, semmit nem tud a lelkében dúló tusákról.

Mélyet sóhajtva állt fel, amikor a Mardekáros folytatni kezdte az edzést. Egy pillanatra végigmérte a fiút, tökéletes mozgását, a kemény, dekadens tartást, az elszánt arcot, majd karjaival megtámaszkodva állt fel, bár lábai először remegni kezdtek, immár elég erő volt bennük, hogy megtartsák testét.
- Megtanítasz rá? – szólalt meg vékony, dallamos hangon. Nem, nem fog vele ridegen beszélni. Már nem képes rá. A hangnem nem barátias, nem tolakvó, de nem is oly jeges, mint eddig volt. Az álcája már úgyis odavan, előtte hiába titkolózna. Karbafont kézzel kutatta a fiú lélektükreit, és várta a reakciót…



Cím: Re: Park
Írta: Davis Perry - 2008. 05. 20. - 15:54:49
{ Julia Woodrow }

A padok által szegélyezett epicentrumba érvén a komor tekintetű, rideg jellemű Mardekáros fiú úriasnak ható mozgása hirtelen, mintha megváltozni látszott volna…Teljesen átszellemülten, szinte lassan, könnyed mozdulatokkal helyezkedett el alapállásban, majd helyezte egyik kezét a törzse mellé, felfelé fordított, ökölbe szorított tenyérrel, míg jobbja egyenes tartásban, maga előtt, a törzse középvonalában, nyílt tenyérrel pihent meg. Mintha arcának marcona vonásai is lágyultak volna abban a pillanatban, ahogyan ismét az edzés oltalmazó szárnya alá bújt…úgy festett, itt az tudott lenni, aki valójában…nem pedig az, aki a gyilkos, és hírhedt maszk mögött rejtőzik. A jegesen villanó, lélekbemaró íriszek helyét egyfajta nyugalmas, megfontolt pillantás vette át…a szálas, morózus vonások pedig egyszeriben kisimultak, mintha odabent, a civódó lelket semmi sem nyomná…semmi nem marná, és tépné apró darabokra. Akik ismerték Davis szörnyű múltját, akár a régre, akár a közelre gondolunk, tudhatták, ez lehetetlen. Annyi trauma érte rövid élte során, amely egy átlag embert évtizedei során sem…talán ez volt az oka…mi több, talán ez az oka annak, hogy ennyire szeszélyesen változott olykor a jelleme. Pár hónapja még mosolyogni is képes volt, aztán az élet feketelevese ismét rányomta a billogot az elkövetkezendő időkre.

Fejét előre szegvén várt ki…szinte percekig csak állt úgy, ahogyan elhelyezkedett…közben íriszei szemei sarkába vándorolván kémlelték, hogy a padon magára hagyott Hugrabugos lány miként is fog majd reagálni az elhangzottakra. Minthogy az még kábán hevert, és éppen erőt gyűjtött a feltápászkodáshoz, a fiú lélektükrei a távolba révedtek, kutatván a délután fellegekkel borított horizontját…Aztán, szinte a semmiből lendült teste, és vette fel az ütemes, és feszes mozdulatokból fakadó ritmust. Látható volt, hogy a küzdősport, amelyet évek óta művelt, és tanult, inkább önvédelemre szolgál, mintsem ártani másoknak. Természetesen, aki ellenségesen lép fel, annak kellemetlen élményben lehet része, mert jobbára rándulással, legrosszabb esetben pedig akár halállal is szembesülhet. Veszélyes, mégis művészi mozgás, amely nemcsak arra tanít meg, hogyan védd magad…hanem az önkontrollra is, amelyre igen nagy szüksége volt az Éjfekete Árnynak. A gyász okán megválasztott ruházata után aggatták rá ezt a nevet…legalábbis hallotta már pár szájból, noha röhejesnek tartotta.

Az edzés folytatását aztán egy mély sóhaj törte meg, melyet Woodrow hallatott, ahogyan talpra állván, egyensúlyozva próbálta megtartani magát. Gyenge volt még, az előző sokk nem tisztult ki belőle, ez érezhető volt. Davis most nem állt le, töretlen folytatta, amit elkezdett, ám tekintete többször vándorolt arra, kinek percekkel ezelőtt segített. Aggódott volna érte?…nem, az lehetetlen…nem lehet, hiszen miért tenné…vagy mégis? Maga sem tudta, és nem is akarta megérteni…csupán feledni szerette volna azt a pillanatot, amikor a lélektükrök egymásba forrtak…minél hamarabb, minél mélyebbre temetve. Aztán a Mardekár házát erősbítő ruházatának neszezését a lány dallamosan csengő hangja szakította félbe…a mozdulatsor abbamaradt…ismét. Davis tartásában maradva bámulta a fák lombkoronájának lágy ringatózását…és morfondírozott, hogy miért is ajánlotta fel, amit. Ezzel óhatatlan több időt kell majd együtt töltenie Woodrow-val, ami nem biztos, hogy megkönnyíti a dolgát. Annak pillantásakor valami megmozdult odabent, és a kihalt, korhadó bensőt valami egészen új ölelte körbe…nem kellett volna megrángatni Merlin szakállát azzal, hogy még fel is ajánlja, találkozzanak minden egyes nap…esténként. Mégis kicsúszott az ajkain…talán, hónapok óta most először nem gondolta végig, mit is ejt majd el. Lehunyván a kékellő íriszeket hajtotta le fejét, majd ismételten kinyitva azokat méregette a lassan zöldbe boruló földet. Halk sóhajt hallatva eresztette törzse mellé a kezeit, majd felegyenesedvén, leszegett fejét oldalra fordítván pillantott a tőle alig pár méterre állóra.
- Valóban tanulni szeretnéd? Lesz benned annyi akarat, kitartás, hogy ne add fel az első okítás után…esetleg az első komolyabb regulázást követően?
Költői kérdés, hiszen az idejét nem szerette volna fecsérelni…mindazonáltal, ezzel önmagát is nyugtatván adta meg az esélyt a visszalépésre. Amennyiben a válasz nem, úgy sikerülhet távol maradni, és ezzel megőrizni azt, amit eleddig felépített…ha a válasz mégis igen lenne? Attól a perctől kezdve válik majd érdekessé a két fél között leledző, jelenleg stagnáló valami.

A jövő most Woodrow kezébe vándorolt, noha az már egyszer kifejtette, mit is szeretne…megvolt az esélye megfontolni, ha esetlegesen túlontúl gyorsan döntött volna. Davis szenvtelenül, nem törődvén azzal, hogy esetleg zavaró lehet kémlelte a kékellő lélektükröket sajátjaival…tekintete komoly volt, mégsem az a jeges, vad, mint eleddig…


Cím: Re: Park
Írta: Julia Woodrow - 2008. 05. 20. - 18:28:51
[ Davis Perry ]

Gondolataiba temetkezve, látszólag elég erőt gyűjtve, ahhoz, hogy elhagyja a padot ült tovább. Tekintete a semmibe révedt, kavarogtak az érzések, a gondolatok. Egyszer, másszor Davisre pillantott, majd újra el, mint akit nem is érdekel, miféle különös változáson ment át az elmúlt pár percben. Vonásai kisimultak, tartása könnyedebb, mégis feszes, férfias, erőt sugárzó volt. Ritka, hogy ennyi időt tanulmányozzon valakit, most mégis megtette. Szeme sarkából pillantott Rá, amikor íriszei egy kósza pillanatra találkoztak a másikéval. Davis elfordult, Julia pedig homlokát ráncolva csóválta meg a fejét.
Nem kellene itt lennie. A fiú olyan érzéseket ébreszt benne, amelyeket nem lenne szabad. Nem tudná elviselni, ha újabb csalódás érné, azt már nem…

Nehezen szólalt meg, talán ezért is sikerült a hangnem olyanra, amilyenre. Lényegében, teljesen mindegy volt már.
Karbafont kézzel várta a választ azon gondolkozva, hogy vajon jól döntött e, és hogy Davis komolyan gondolta e a dolgot.
A fiú megmerevedett a tartásban. Julia összehúzott szemekkel kutatta a másik tekintetét, ám az elveszett az égre emelvén. Apró fintor, lefogadja, hogy vissza fogja mondani a dolgot. Lehunyja a szemeit, és próbál nem érdeklő kifejezést magára ölteni. Az álca félig meddig takar is, meg nem is. Nem érti… miért? Szíve meglódul, mint valami gyermeki izgalom, ül ki rá a kíváncsiság. Lelke mélyén azt kívánja, hogy ne szívja vissza…
Halk sóhaj hagyja el Perry ajkait. A lány még lélegezni is elfelejt. Mióta sóhajtozik? Felvonja a szemöldökét, dacos-elszántan nézi, ahogy az leengedi a karjait, és oldalra fordítja fejét.

Megkeményítette vonásait, a fiú szavai után. Tudom, hogy nem túl erős a fizikumom, de nem fogok visszakozni. – fut át az elméjén. Eddig összefont karjait szétválasztotta, és nem nézvén a mardekárosra tűrte le a pulóver ujjait, ismételten elrejtve szem elől a heget, mely ösztönözte, hogy éljen a felkínált lehetőséggel. Nem verekedni akar, hiszen nő, csak… egyszerűen megvédeni magát…
Fejét megemelve nézett Davisre, és cseppet sem meglepő módon találta szembe magát annak fürkésző lélektükreivel. Bár nem volt hozzászokva, de állta a pillantást, mely szinte égette, és keresztülfúrta a rideg maszkot, amit visszaerőltetett az arcára.
Nem szólalt meg, a szája sarkában megbúvó jellegzetes félmosoly, mely olykor-olykor idegesítően hatott, most inkább a lágy, de kivehetetlen oldalt képviselte. A vele szemben álló nagy valószínűséggel nem tudta volna megállapítani teljes bizonyossággal, hogy gunyoros, vagy szelíd. Szerette ezt a kettős élt, amikor maga a megtestesült kiismerhetetlenség, és meg nem lehet mondani, mire gondol, vagy mire készül.

Amikor megmozdult végre, egyenesen a fiú szemébe nézett, és indult el felé. Nem tudta miért, egyszerűen hajtották a lábai előre, mintha amaz egy delejt küldött volna rá, hogy sétáljon oda hozzá, nyugodt, kimért, lassú léptekkel. Mintha direkt húzta volna, az időt, pedig nem szándékosan tette, amit tett…
Elszállt minden félelme, amikor közvetlenül mellé ért. Feltekintett Davisre, és nagy sokára megszólalt, ugyanazzal a dallamos hanglejtéssel, mint az imént.
- Nem fogok megsértődni, vagy megfutamodni, ha arra kerülne sor, hogy meg kelljen szólnod, amiért valamit nem úgy teszek, ahogy kellene. – Ennél egyértelműebben ki sem fejezhette volna, hogy bizony komolyan gondolta, az iménti szavait. Sőőőt… Soha komolyabban…


Cím: Re: Park
Írta: Emily M. Dean - 2008. 05. 20. - 20:53:43
×Matt×


Cica, cicám… Tőlem akár így is hívhat, nyávogni azért nem fogok… Nem tudom, vélhetőleg ez a megszólítás azért nem egy embernek nem tetszik. Én sem rajongok érte, de elviselem… és nem törődök vele.

- Nem, nem zavar, de arra sem szeretnélek buzdítani, hogy így hívj…

Felállok, és nem messze tőle leheveredek a fűbe. Szokásomhoz híven gondolkodni kezdek… Sok mindenen, sok mindenkin. Lecsukom a szememet, és a gondolataimba merülök. Ahogy a gyengéd szellő végigsimít bőrömön, kicsit összerázkódom, és hirtelen a múlt képeit látom magam előtt. Visszaemlékezem arra, hogy milyen is voltam az ő korában… Előtörnek az emlékek, mosolyogni kezdek. Igen, a szép, problémáktól mentes múlt. Mennyi minden változott… Hány embert vesztettem el, mennyi barátomnak vélt személyben kellett csalódnom… Persze, ha ezek nem történtek volna meg, nem lehetnék az, aki vagyok. Komolyabban veszem a dolgokat, és talán túl korán felnőttem. Úgymond „gyermekkorom” sohasem volt. Mindig mindent egyedül kellett csinálnom… és azóta is csak magamra számíthatok, ha baj van… De miért gyötrődöm még mindig ezen? Már megszoktam rég, ez az én életem, ez az én sorsom. A szellő tovább fújdogál. Kellemes érzés, ahogy a csupasz vállaimhoz ér. Megnyugtató, és ellazító. Kényelmesen elnyújtózom a fűben. Közben a srác is odasétál hozzám, és leül. Hm… mintha bocsánatot kérne… aztán meg magyarázkodni kezd… Először fel sem fogom, mit beszél, aztán pár pillanattal később, mikor sikerül visszatérnem a jelenbe, megértem, és kissé csodálkozva felpillantok. Szóval csak azért volt velem ilyen, mert rajzolt. Érdekes… De rendben, elfogadom, elvégre én is utálom, ha megzavarnak írás vagy rajzolás közben. Felülök, majd a napfénytől hunyorogva ránézek.

- Értem. Nos. Amennyiben ezt bocsánatkérésnek szántad, elfogadom. Különben meg… én nem szoktam pletykálkodni, ezt jól gondoltad. Egyébként sem vagyok a társaság közepe. Szerencsére.

Hasra fekszem a fűben, kezembe veszek egy könyvet, és olvasni kezdem. Fejemben közben gondolatok tömegei cikáznak… Valami értelmes kérdést is keresek, de nem… semmi sem jut az eszembe. Csak reménykedni tudok, hogy a fiú megtöri a kínos csendet…


Cím: Re: Park
Írta: Davis Perry - 2008. 05. 21. - 10:03:42
{ Julia Woodrow }

Az egyetlen Perry sarj leszegett fejjel, mégis Woodrow-ra emelt kékellő íriszekkel álldogált, melytől pillantása talán kicsit morózusabbnak hatott, noha jelenleg valóban olyan lágyak voltak a vonásai, mint egy átlag embernek. Nem kis szó, hiszen tőle szokatlan volt ez, jobbára csak azt a bizonyos, évek kemény munkája által megedzett acélos maszkot szokta mutatni a külvilág felé…rideg…töretlen…kemény…ez pedig éppen elegendőnek hatott ahhoz, hogy senki ne szólítsa meg, ne akarjon közeledni. Úgy festett, a mai napon megint elrontott valamit, mert a lány nemhogy égnek meredt hajjal, megtépett idegekkel és lélekkel menekült…hanem ott maradt, és állta a tekintet tüzét. Davis nem mozdult, nem ő volt az, akinek most lépnie kellett…átadta a kvaffot a másiknak, így jelenleg a várakozás reszortja maradt csupán rá. A Hugrabug házát öregbítő leengedte pulóvere ujjait, majd a kérdésen való merengést követően emelte meg tekintetét. Halovány mosoly villant a rózsaszín ajkak szegletében…gunyoros? Szelíd? Teljesen mindegy volt jelen helyzetben, a fiú nem merengett el rajta, vajon miért, és minek szól…mert szinte Woorow lelkéig hatolón figyelte annak minden rezdülését. Nem tartott a másiktól…de a szavak most fontosabbak voltak mindennél…elvégre hibát vétett, amikor segítségét ajánlotta. Szóban nem mondta ki, de burkoltan megbújt a sorok között…és olybá tűnt, _Ő_ észrevette a rejtett szavakat.

Aztán a lány kilépvén indult meg az irányába…Davis továbbra sem mozdult, nem volt a szívbajosok társaságába sorolható…ha a másik akar valamit, majd úgyis kiderül, ha odaért hozzá. Percek óta ugyanabban a tartásban leledzve várta a következményeket…és a jövőre kiható választ. A lágy lépések közben a Woodrow oldala felőli szemöldökét megemelvén jelezte nem értését, amaz miért lépdel irányába. Nem mintha zavarta volna a dolog, mindenesetre furcsának tartotta. A csendet megtörvén dallamos hang csendült, oly választ sugallva, amelyre a fiú számított. Olyat, amelyet bensője legmélyebb bugyra akart…ő azonban nem volt hajlandó elfogadni ezt a tényt. Minthogy segítséget ő ajánlott, nem visszakozhatott…már nem. A választ követően villantotta meg jeges tekintetét, melynek célpontja Woodrow lélektükrei voltak.
- Legyen!
Azzal ismét a távolba révedve emelte meg fejét, és mérte végig a kastély sziluettjeit. Egyetlen szavával rendezte döntését, amely tulajdonképpen már az ajánlat ejtésekor biztos volt.
- Egyetlen szabály!
Derengett fel a hűvös, érces hang ismételten.
- Egyedül jössz…mindig egyedül! Nem kell nézősereg, nem kellenek barátnők, nem kellenek zavaró tényezők!
Itt ismét visszaszegte kékellő tekintetét a lányra.
- Csend és nyugalom! Így lehet a legjobban tanulni, valamint okítani!
Pár percnyi feszült csend következett…a másik fejében talán megfordult, hogy most következik a hegyi beszéd…miszerint a fiú nem akarja, hogy a lány meséljen erről valakinek…ne szólítsa meg az iskola falai között, nehogy lebukjanak…de nem érkezett a gyermekies dorgálás. Davis-t nem érdekelte a nagyérdekű publikum…sem azok véleménye. Pár ember volt, akitől szavakat fogadott, és hallgatott is azokra, de ez nem volt elmondható a diákság nagy részére. Azok többsége pletykálkodó idióta volt, hasonlatos valami házsártos vénasszonyféleséghez. Úgy is tudta, hogy a tanításról hamarosan regék fognak zengeni…de nem érdekelte…
- Holnap kezdünk, ugyanitt! Ne késs…
Nem fejezte be a mondatot, de érezhető volt annak lejtéséből, hogy bizony van folytatása. Amennyiben késel, elbuktad az aznapi gyakorlást…

Azzal az égboltra tekintve mérte végig a nap állását, és próbált következtetni az időre…megzavarták, és már nem lett volna olyan az edzés, mint amit szeretett volna, de nem fejezhette be, mert belekezdett. Nem volt az a típus, aki belevág valamibe, aztán ha elmúlt a varázs, akkor odébbáll. Ismét felvéve az alapállást lendült bele immáron sokadszor a mozdulatokba, eldöntvén, ha szólni kell, sem fogja megszakítani tervezetét…Woodrow, ha akart maradhatott, és nézhette, esetleg kérdezhetett…vagy akár távozhatott is, mivel már tudta az első találkozás idejét, és helyét….


Cím: Re: Park
Írta: Julia Woodrow - 2008. 05. 21. - 12:00:06
[ Davis Perry ]

Nem tudta, mi célja van azzal, hogy a fiú mellé lépdel, és úgy közli vele a mondandóját, de valamiért jó volt. Ezt a gondolatot azonban a testet öltött pillanatában száműzte azok mellé, melyekkel nem akart, vagy nem mert foglalkozni. Davis egész lénye azok közé tartozott, melyekkel nem mert foglalkozni. Mégis itt volt, és felé lépdelt. Szája sarkában apró félmosollyal, melyet a világért sem engedett volna, hogy felfedjen, mit is jelenthet. Talán még Ő maga sem tudta. Vagy ha igen, igyekezett minél jobban elrejteni azt a kíváncsi tekintet elől. Feszélyezte, hogy Davis íriszei az övéibe fúródtak, de nyugalmat, és megdönthetetlenséget sugárzott arca, ezen most nem tör át olyan könnyen, mint a múltkor.
Határozott szavai után aprót villant a tekintete, nem tudta ezek után mire számítson. Meggondolja- e magát a fiú, vagy sem?

Félrebiccentett fejjel figyelte a reakciókat. Perry jeges tekintetét egy pillanatra nem értette ugyan, aztán ahogy megszólalt, már nem is érdekelte. Jól megszokott fintorral, egyelőre hang nélkül viselte a hangnemet, magát szidva, mint a bokrot, hogy mi a fenének kellett neki barátiasra vennie.
A szabály szóra felkapta a fejét. Hihetetlenül rossz szokása, hogy ha azt mondják neki, nem, szinte száz százalék, hogy csak azért is, azt teszi.
Ez azonban olyan volt, amit ha akart volna, sem tudott volna megszegni. Arcára visszakúszott a félmosoly, kivárt egy kicsit, nem akart rögtön cáfolásba kezdeni. Élvezettel figyelte, hogy a vele szemben álló azért valamiféle válaszra vár.
Ajkai tovább görbültek a gunyorosság határát tapintva, hűvös, az előzőhez cseppet sem hasonlító hangon szólalt meg.
- Azt hiszem, ami a társaságot illeti, kissé el vagy tájolva. – fintorgás, fejét áthelyezte balról a jobb oldalára, és így feltekintvén folytatta. – Nem szeretem magam körül a zsivajt, a felesleges beszédet, és a szavaiddal élve a nézősereget.
Szemvillanásnyi ideig fagyosan nézett a fiúra. Szinte kikérte magának, hogy amaz meggyanúsítja ilyen gyermekies dolgokkal.

A másik mondatot nem óhajtotta kommentálni, túl élénken élt még az emlékezetében a pár nappal ezelőtti közjáték, nem akart belőle vitát, bár akárhogy is nézzük, most is a fiú találta meg Őt itt, nem keresvén szántszándékkal a társaságát. Sőt, mielőtt idejött volna egyenesen látni sem akarta. Ám a Sors, mint mindig, most is közbeszólt. Ha minden így halad tovább, az elkövetkezendő időkben gyakorta lesznek egymás társaságában.
Aprót sóhajtva lépett egy lépést hátrébb.
- Nem szokásom késni. – a hűvös íriszek újra a másikéba fúródtak, majd újabb lépést tett hátra, végül sarkon fordult, és visszament a padhoz a talárjáért, meg a táskáért. Haját hátrarázva bújt bele, kínosan eligazítva minden szálat, hogy tökéletesen álljon. Magában feljegyezte, hogy holnap nem felejtse el összekötni valamivel, végül a táskát is átvetette a vállán.
Davis felé fordult, aki újra belemélyedt az edzésbe… Talán maradhatna még. Erőszakkal megkeményítette vonásait, majd újra ellazította azokat. Táskájából kivette a könyvet, melyet az imént rakott el, azt magához szorította, és fejét felszegvén
- Akkor holnap… - biccentés a mardekáros felé, végül egy újabb félmosoly, és egy alig hallható – Szia... – nem mondott mást, felesleges lett volna. A könyvet szorongatva indult el könnyed léptekkel a kastély irányába…


Cím: Re: Park
Írta: Davis Perry - 2008. 05. 22. - 06:37:19
”Másnap

{ Julia Woodrow }

Háló

Újabb hűvös, komor kora tavaszi délután köszöntött a híres-neves Roxfort Boszorkány és Varázslóképző szakiskolára. Borús fellegek terpeszkedtek szerte a horizonton a kékellő égboltot eltakarván, hirdetvén a közelgő záport jövetelét. Az legalább elmos dolgokat…a természetnek szerencséje van, hogy megújulhat, és hamvaiból új életre kelhet. Az embereknél az eső legfeljebb éreztetheti a megtisztulást…de azt is csak igen kevesek számára.

Az egyik ötödéves Mardekáros hálóban egy fiatal fiú álldogált csendesen a nagyvilágra nyíló ablakok előtt, a távolba révedve. Társai már meg sem lepődtek szerelésén, amely lassan valóban a védjegyévé vált, hiszen más „színekben” látni sem lehetett, csak akkor, ha a kötelező iskolai viselet miatt szürkét is öltenie kellett. Éjfekete póló, melyet egy kabátszerű felső ölelt körbe, hátán valamiféle felirattal, amely az avatatlan szemeknek semmit sem jelentett. Éjfekete nadrág, egy furcsa, csat nélküli övvel kötve, melynek nyelvén egy arannyal futtatott szál hirdette annak igaz mivoltát. A cipő sportos, mégis ugyanazt a komorságot árasztó, melyet maga a teljes ruházat. De miért is ne lenne rideg az öltözet, ha annak viselője pontosan ennek a vonulatnak a megrögzött híve? Persze akaratlan, nem is olyan régen ez másképpen volt…de ami volt, elmúlt…és most csak a jelen számított minden keserűségével és fájdalmával.

Igen, Davis álldogált a hálóterem ablaka előtt, merengvén…vagy éppen az önnön rideg, és visszatükröződő tekintetét mustrálva, melyre rávetült a karnisról langy szellőtől táncoló sötétítő árnyéka is, mintegy eltakarván a fél arcot…vagy legalábbis homályba fedvén azt. Külső szemlélőként nem lehetett eldönteni, a tizenéves kor derekát taposó vajon melyiket, és mikor fürkészi, mindenesetre már közel negyed órája szobrozott ott teljes mozdulatlanságban. Amit az ablak felületére vetülvén látott, jól tükrözte kettős énjét…az időjárás pedig már csak hab volt a tortán. Arcának egyik fele örök sötétségre ítélve, ahogyan élete is…de talán volt remény, amelyet a fiú már oly régen feladott…halk nesz…apró mozdulat, amint a karok leereszkedtek a törzs mellé. Ideje volt indulni, hiszen késni nem szabad, a pontosság pedig igen fontos erény.

Davis hónapok óta először, de elmerengett rajta, hogy mire is készült tulajdonképpen, visszaút azonban nem volt, mert szavát adta. Azt megszegni pedig önmaga elárulását jelentette volna számára, ami megengedhetetlen. A jobb mutatóujja lassan vándorolt a fekete nadrág anyagán, egészen az oldalzsebig, ott megérintve azt. Apró dudor jelezte, minden a helyén…


A Park

Nyugalmas léptekkel sétált a Park azon eldugott kis zuga felé, ahol tegnap botor, s meggondolatlan módon tett felajánlást…maga sem értette miért, de megtette. Nem zavarta különösebben a dolog, inkább arra kapta fel a fejét, hogy elmerengett ezen a tényen, és az elmúlt este folyamán többször is megfordult a jelenetsor az elméjében. Nyugtalanítólag hatott, mert eleddig semmi sem kavarta fel…ez pedig megmozgatott benne valamit…főleg az, hogy az említett Hugrabugos hölgyemény képes volt állni azt, amitől mások a falra másztak…Őt magát. Arról a pillantásról már nem is beszélve, amit aléltságában eresztett meg felé…ott rejtőzött a kékellő íriszek mélyén valami megmagyarázhatatlan…valami…de nem, az lehetetlen. Nem láthatta, biztosan csak a mélázás volt az oka.

A padokhoz érvén megállapodott, majd az égre szegezte tekintetét, és lehunyván szemét mozdította először jobbra, majd balra a nyakát, mintha meg akarta volna azt roppantani. Aztán villant a jeges tekintet a kastély irányába, arra, amerről érkezett…az okítandó vajon érkezik-e…vagy késni fog…


Cím: Re: Park
Írta: Julia Woodrow - 2008. 05. 22. - 07:41:22
[ Davis Perry ]

- A hálóban -

Komor tekintettel álldogált a tükör előtt…
Haja hátrafogva, csupán két hosszabb tincs maradt szabadon, egyik a jobb, másik a bal oldalán. Ruhája, maga a megtestesült sötétség. Fekete mindene, a nadrág, a póló, és a melegítőfelső is, melynek ujjain két fehér csík halad le a válltól egészen a csuklókig.
Hidegkék íriszeiben gyanakvás, és feszélyezettség leledzett. Még mindig nem értette, miért ajánlotta fel a fiú, hogy ha óhajtja, megtanítja. Aztán meg, önmagának ellent mondva fanyalog. Egy pillanatra megfordult benne, hogy el sem megy, aztán apró fintorral nyugtázta, hogy ha ezt megteszi, ideje lesz testőrt fogadni, mert Perry holtbiztos kinyuvasztja.

Ránézett az órájára, teljesen időben volt. Lassú, kimért léptekkel sétált az ablakhoz, és bámult ki a tavaszi égboltra. Elmerengett azon, hogy talán mégis jobb lenne itt maradni. Félt… nem a fiútól, hiszen nem forgatta rosszul a pálcát, hanem valami megmagyarázhatatlantól, amely befészkelte magát a gondolatai közé, és józan eszét a háttérbe szorította. Már azon is csodálkozott, hogy ezúttal tudatosan fognak összefutni. Feltéve, ha Davis egyáltalán ott lesz.
Halkan sétált vissza az ágyához, ült le, és húzta elő azalól a fekete edzőcipőt, melyet egy hónapja küldtek neki a másik helyett. Gépies mozdulatokkal húzta meg a cipőfűzőt, és kötötte meg, majd tűrte el a megmaradt részeket, hogy még véletlenül se eshessen orra bennük.
Újra az órájára pillantott, elhúzta a száját, majd lecsatolva a míves kis ketyerét, az éjjeliszekrényre helyezte azt. Annak arany mutatói az időt jelezték, hogy indulnia kell.
Mély sóhajjal ált fel, és indult meg a háló kijárata felé…

- Útközben, majd a Parkban -

A Hugrabugos lány nem sok diáktársával találkozott, miután elhagyta a klubhelyiséget, és a lépcsők felé indult. Azokkal, akik megbámulták szokatlan külseje miatt, már régen nem foglalkozott.
Nem sietett, tudta, hogy ha csigalassan menne, akkor is időben oda fog érni. Nem szeretett késni, a későket pedig egyenesen ki nem állhatta. Újabb rossz tulajdonság, várni is utált…
Reggel óta elgémberedett ujjait összefűzte a háta mögött, és gyors mozdulattal kiroppantgatta azokat, megakadályozva, hogy később is fájjanak.
A kastélyt maga mögött hagyva fordul el a park irányába, és szaporázta meg lépteit, de csupán pont annyira, hogy ne ráérősen, de ne is sietve érkezzen.
Remélte, hogy Perry nem fogja keresetlen szavakkal illetni, vagy ha igen, nos a pálcája nála van. Szerencsés módon az összes ruhája úgy lett átalakítva, hogy a szemnek láthatatlan helyen, de mégsem akadályoztatva vihesse magával bárhová. Mivel önvédelmet nem tanult, pálca nélkül esetlennek, elveszettnek érezte volna magát.

Közeledvén a megbeszélt helyre, egy fekete sziluettet látott a padoknál. Davis már ott volt. Helyes. Nem akart várakozni, hogy úgy tűnjön, mint valami randevúzó kislány.
Zsebre tett kézzel haladt tovább, egyenest a fiú irányába. A jégkék íriszek megvillantak, amikor pillantása találkozott a másikéval. Ez csak egy edzés, semmi más, most nem fog sem megtörni, sem gyengének mutatkozni.
Félrebiccentett fejjel állt meg kétlépésnyi távolságra, és Perry lélektükreibe fúrta a sajátjait.
- Azt hiszem, nem késtem. – szólalt meg hűvös hangon. Köszönésképp egy biccentés, kezeit kihalászta a nadrágzsebéből, majd összefonta azokat maga előtt.
Nem mondott mást, csak felesleges pazarlás lett volna. Na persze, azzal is tökéletesen tisztában volt, hogy a mardekáros sem híve a felesleges beszédnek. Hidegen, apró fintorral a szája szegletében pillantott fel a fiúra, várva, hogy az elkezdje az instrukciók osztogatását…


Cím: Re: Park
Írta: Vikitria Mirol - 2008. 05. 22. - 11:56:57
~Rómeó~

Komolyan mire is számítottam? Mire az elmúlt egy hónap után? Persze, hogy élvezi a helyzetet. Miért ne tenné? Megkapott. Megkapta Viki Hendersont, az egyetlen nőt aki képes volt neki nemet mondani.
Naivan neki adtam magam ő pedig... Kihasznált. Pedig tényleg azt hittem többet érez irántam annál, hogy csak egy, egy éjszakás kaland legyek a számára. De nem...
A legszívesebben lekiabáltam volna azt a jóképű fejecskéjét, hogy hogyan lehet ekkora szemét. De nem tettem. Nem mert rájöttem egy apróságra. Pontosan arra vár, hogy ezt tegyem. De nem! Nem szerzem meg neki ezt az örömet. Az ő fegyverével fogok visszavágni.
Ha most kiakadnék, akkor elérném, hogy boldog legyen, Boldog attól, hogy sikerült tönkre tennie, megtaposnia. Na de lássuk mit szól, ahhoz ha nem így fogok cselekedni. Ha a várt reakció ellentétét teszem, vajon ahhoz mit fog szólni?
Lassan elindultam felé. Olyan közel akartam hozzá kerülni, hogy egy apró mozdulat kelljen csak a csókhoz. Nem láthatott minket senki. Ez volt az egyik legjobb ebben a helyben. Így a csók sem lett volna tabu, de nem állt szándékomban megcsókolni. Nem. Csak idegesíteni akartam. Gyerekes bosszú, de jól esik az ember lelkének. Ráadásul pont egyezik Draco aljas kis játékával is.
Viszont nem álltam meg előtte. Mikor elértem a kellő közelséget, fogtam magam mellé léptem és lehuppantam a fűbe.
Enyhén nyirkos volt még a talaj, de engem soha nem zavartak az ilyen apróságok. Rátámaszkodtam a kezemre és mikor úgy éreztem kellően elgondolkodtattam Dracot az iménti viselkedésemmel megszólaltam.
 - Szóval már hozzám szólsz. Mivel érdemeltem ki ezt a megtiszteltetést?
Sajnos még mindig ott volt a sértettség a hangomban. Annyira nem tudtam palástolni az érzelmeimet. Mert, igen, a legszívesebb tényleg leordítottam volna a fejét csak hogy jobban érezzem magam, de azzal mit értem volna el? Semmit.


Cím: Re: Park
Írta: Davis Perry - 2008. 05. 23. - 12:04:57
{ Julia Woodrow }

Az egyre szürkülő égboltról leemelvén tekintetét szegte azt az iskola ódon, helyenként mohával lepett falai felé, hogy megtekinthesse, Woodrow képes lesz-e időben érkezni, avagy idejekorán feladja az edzés kemény mivoltát. Davis szemeiből a jól megszokott hűvösség áradozott, csoda, hogy pillantása nyomán nem fagyott meg a környezete…az ürességet bámulva egy meglehetősen fanyal fintor ült ki a vöröslő ajkainak szegletébe, amely akkor látszott csak halványulni, amikor a lány sziluettjei felderengtek az egyik nagyobbacska fenyő tűlevelei között. A csapáson baktatva közeledett a padok által körbeölelt fakó gyepszőnyeg irányába, ahol a fiú is álldogált. A Perry csemete törzse mellett lógó karjai lassan kúsztak fel a mellkasához, és fonódtak össze azelőtt. Ahogyan azt mondta, nem hozott senkit…noha a Mardekáros attól nem tartott, hogy a lány társasággal fog érkezni. Tény, tegnap a biztonság kedvéért azért ezt is megemlítette, mint szabályt, de az igazat megvallva akárhányszor futott össze a Hugrabugos teremtéssel, soha nem látott az oldalán senkit. Pedig, férfi szemmel tekintve rá cseppet sem volt rútnak mondható, épp ellenkezőleg…tapasztalta magán is, nem egyszer mustrálta végig tekintetével. Formásnak hatott, szinte már-már túlontúl annak, mintha abból a célból jött volna a világra, hogy hirdesse az emberi küllem szépségeit…noha kékellő íriszeiből sokszorta sugárzott az a gyilkos tekintet, ami a fiúra a tükörből szokott meredni. Ennek ellenére volt benne valami…hűvös…mégis szenvedélyes, vad…

Az ötödévét taposó Davis egy álmatag pislantással verte ki az elméjében feltornyosuló gondolatokat, hiszen ilyenek nem fordulhattak meg a kemény kobakban. Az lehetetlen….nem tekinthet rá úgy, mint egy nőre…az kizárt…nem, hiszen…nem szabad. Újfent villantak a lélektükrök, akár egy beretva, oly élesen, és vágva a másik pillantását. Woodrow zsebre tett kézzel slattyogott, egyenesen felé. Davis a fejét megrázván tudatosította magában, a lánynak nem csak edzést kell tartania, hanem viselkedési formákat is. Szemei folyamatosan követték a másik mozgását, nem törődve azzal, hogy az zavaró, esetleg tolakodó.

Két lépésnyi távolság, ennyi maradt kettejük között, amikor a Hugrabugos megállapodott…oly közeli, oly hívogató…és mégis távoli. A lány feje oldalra biccent, majd szinte lélektépőn csendül a hűvös hang. Davis továbbra sem emelte el tekintetét, csendesen veszett el a másik lélektükreiben…azon merengett, miért a fejtartás? Ennek is vannak jelentései, viszont túlontúl sok, hogy abból bármit le lehessen szűrni. Mélázásából, amelyet jeges maszkja takart, a lány szavai húzták vissza, majd annak köszöntő bólintása.
- Helytelen szavak!
Dörrent az érces hang, majd egy pillanatra ismét a természet neszezése lett úrrá a páros között..
- Soha ne számolj annak, akinek nem tartozol elszámolással! Olykor annak sem szabad, akinek igen!
Enyhe okító hangnem…Woodrow nem tartozott a fiúnak beszámolással az idejéről, még akkor sem, ha jelen pillanatban Davis, mint tanár, jobban mondva mester díszelgett. Nem volt köze a másik életéhez, csupán annak egy apró részéhez. Komor tekintettel jutalmazta, majd hátat fordítva annak lépdelt a padokkal szegett pázsit közepére. Ott megfordulván bólintotta a lánnyal ellentétes irányba a fejét, jelezvén, az is tegyen így.

Amennyiben Woodrow is mellé lépdelt, úgy halovány, nagyon halovány mosollyal az ajkain tekintett annak szemébe. A mosoly cseppet sem volt gúnyos…ellenszenves…meglepő lehetett.
- Bemelegítünk, nem fog ártani! Lekocogunk a Csónakházhoz, de az utolsó métereket erőteljes tempóban teljesítjük!
Azzal pár lépést oldalazván vett enyhe lendületet, és indult meg az említett hely irányába…tudta, hogy a lány állóképességén javítani kell, mielőtt bárminek is nekikezdenek…hát, a kocogás egy kis sprinttel a végén a legjobb bemelegítés volt, amit felvázolhatott jelen helyzetben. Vér ide, vér oda…a törékeny fizikumot meg kellett edzeni…persze nem csorbítván annak szépségét, csak kissé megerősítvén, hogy ne történhessen meg még egyszer, ami a tegnapi nap folyamán.

Ahogyan felvette a tempót, hagyta, hogy Woodrow mellé kocogva haladjon mellette…oldalra pillantva jelezte, hogy jelen helyzetben nyitott a beszélgetésre, ám ő nem fog kezdeményezni. Egészen másnak hatott idekint, mint odabent órákon, a folyosókon…vagy bárhol…mintha felszabadultabb lett volna valamelyest, és nem terebélyesedtek volna válla felett a múlt árnyékai…pedig ott kísértettek…nem volt menekvés előlük…


Cím: Re: Park
Írta: Julia Woodrow - 2008. 05. 23. - 15:37:23
[ Davis Perry ]

Zsebre tett kézzel, lassú, mégis nyugodt léptekkel sétált a fiú felé. Annak tekintete hűvösen villant vissza rá. A lélektükröket egy pillanatra sem eresztve, egyenesen előtte állt meg, két lépésnyi távolságot tartva, jelezvén, ez a határ közöttük. Innen, csak hátrálni lehetett, közeledni már nem. Ettől a momentumtól ugyan nem tartott, ám érzékei mégis azt sugallták, jobb lesz ez így. Fejét oldalra biccentve nézett fel rá, és öntötte szavakba azon gondolatait, melyek szerint, meg ne próbálja amaz megróni, mert nem késett. Alig látható biccentés, amolyan köszönésféleképp, majd a hűvös tekintet, a hófehér maszk megmerevedett a tartásban teljes nyugalmat árasztva.
Gyorsan érkezett a kontra, még maga is meglepődött. Helytelen szavak? Ugyan, csupán előrelátó. Túl sokat okította már a zöldszegélyes ahhoz, hogy inkább megelőzze a következőket. Ajkain újfent megjelent a jellegzetes fintor, mintegy tudatosítva magában, hogy az elkövetkezendő időkben, melyet együtt fognak eltölteni az edzés ideje alatt, bizony fog kapni, egy s mást.

Az okító hangnemre enyhített a fintor szorításán, ám az még mindig úgy csücsült a szájszegletben, mintha odatapasztották volna. Igaza volt, mint mindig, ám esze ágában sem volt ezt kimutatni. Egy apró bólintás, jelezvén, tudomásul vette a szavakat, azoknak jelentését, de semmi több. Nem akart visszaválaszolni, felesleges időpocsékolás lett volna, és az ember nem kezd el olyannal vitatkozni, aki segítséget nyújtott neki.
Még mindig nem tudta hova tenni a tegnap történteket, az ájulást, majd Perry karjai közt való ébredést, s a lehetőséget, melyen talán botor módon kapott. Amint Davis hátat fordított neki, megcsóválta a fejét. Elméjébe újfent olyan gondolatok másztak, melyeket el akart feledni, temetni örökre, ám a tegnap este újfent megingatta. Nem… nem..  Lemondó sóhajjal lépett a fiú mellé, és biccentette fejét abba az irányba, melybe az is. Nem kellett beszélniük ahhoz, hogy pontosan tudja, mit kell tennie.

Amit a mozdulatsor után tapasztalt, olyannyira meglepte, hogy az arcára íródott. Egy kérdő pillantás, és a szemek rebbenés utalt arra, hogy nem érti, miért mosolyog a másik. Önkéntelenül tekintett le magára, hátha rajta volt valami mosolyognivaló, ám ruhája s az összkép ugyanúgy nézett ki, mint ahogy percekkel ezelőtt elhagyta a hálót.

Szemöldökét felhúzva fúrta íriszeit a másikéba, kutatva valami jelentés, esetleg jelzés után,  de nem talált semmit. Hűvösen villantak meg a kék lélektükrök, jelezvén nem tetszését, és ezzel egy időben tűnt el az iménti fintora, s vette át helyét egy görbülés, mely akár mosolynak is beillő volt. Elfordította fejét, és összeráncolta a homlokát. Nem szokott Ő ilyen gesztusokat.
A fiú újra megszólalt, közölvén a bemelegítésnek hogyanját, és mikéntjét.
Na igen, egyértelmű volt, hogy nem fognak fejjel a falnak rohanni, ám a lány mégis fürkészőn bámulta. A távval nem volt baja, annakidején, míg nem történt az a bizonyos eset, jó volt az állóképessége. A magány, az állandó idegesség, rossz alvás, s maszk, melyet „elkészített”magának legyengítette.

Perry oldalra kilépve indult meg, egy apró sóhaj, és a megbeszéltek szerint követte a Csónakház irányába. Mellé érve kocogott csendesen, felvéve azon tempót, melyet a másik diktált. Egyenletesen szedte a levegőt is, ahogy annak idején tanították, tudta, takarékoskodnia kell az erejével, hiszen visszafelé spint várja az utolsó métereken. Versenyszellem telepedett rá, visszafelé milyen jó lenne lefutni. Jelen állapotában azonban maximum arra lesz majd képes, hogy tartsa vele az iramot, esetleg mellé kerülve, fej-fej mellett haladjanak majd.
Kocogás közben nem nézett se jobbra, se balra, próbálta kitisztítani elméjét, elterelni azon dolgokról, melyekről nem akart tudomást venni. Ráér majd foglalkozni vele, ha maga lesz, és senki nem zavarja. Pár méterrel később, már csak a tájat figyelte, szabadnak érezte magát, és könnyűnek, akár a régi szép időkben. Tekintetét oldalra futtatva tűnt fel, hogy a másik is megváltozott az elmúlt idő alatt. Tartása egyenesebb lett, vonásai már nem voltak olyan morózusak, kisimult, mintha a megkönnyebbülés érzése rá is átragadt volna.

Amikor Davis oldalra pillantott, akarata ellenére elmosolyodott. Hosszú idő óta talán ez volt az első igazi mosolya, persze „Julia-san” nem túl széles, de épp eléggé kivehető, hogy a másik láthassa azt. Talán meglepte a fiút vele, talán nem, nem pillantott rá többször. Előrefordítva a fejét lélegzett mélyeket, és szívta be a tavasz immáron érezhető létét.
Nem szólalt meg, csak a mosolya árulkodott pillanatnyi, és hirtelen jókedvéről. Már mindegy volt, hogyan lesz tovább, egy pillanatra boldog volt, és most csak ez számított…


Cím: Re: Park
Írta: Davis Perry - 2008. 05. 23. - 20:05:24
{ Julia Woodrow }

A várbástyaként szolgáló, jegesen rideg tekintet úgy foszlott szerte a másodperc egy töredéke alatt, mintha az élet megtalálta volna azt a fegyvert, amellyel a hatalmas ormokat egyetlen csapással le lehet rombolni. Persze az egész csupán egy pillanatig tartott, de Woodrow részese lehetett a nem mindennapi dolognak…úgy láthatta Perryt, ahogyan nagyon kevesek, a múlt homályába vészve. A halovány, szinte alig tapasztalható emberi megnyilvánulás meglepte a Hugrabug házába osztott lányt, látszott a kékellő lélektükrökben, hogy nem hitte el, amit megtapasztalt. Pedig megtörtént…valóban…oly apró volt, oly váratlan, hogy Davis sem várt másféle reakciót, jól tudta ő is…erre egyetlen módon lehet reagálni. Woodrow végigmérvén magát próbált rájönni a miértre…nem jött rá arra, hogy nincs miért, nem is volt…sem más…egyszerűen csak egy apró, rég elfeledett érzelemfoszlány. A fiú maga sem értette, hogy nosztalgiaképpen tette-e, amit tett…esetleg más vezérelte. Egyszerűen jött, és megtörtént, nem volt mögötte szándék…csak valami megmagyarázhatatlan. A kékellő villanásból érezni lehetett valami élt, mintha a lánynak nem tetszett volna, amit lát, esetleg másképpen értékelte azt, ahogyan kellett volna.

Davis ezután ejtette szavait, mellyel felvezette, hogy miképpen fognak bemelegíteni…és azt is, hogy nem a találkozási pont lesz az edzés helye. Legfőképpen a Csónakház, és környéke. Hiába, a Mardekár címerét büszkén, és joggal viselő még mindig oda járt ki a legszívesebben. Talán a hely misztikuma, a köd, a rejtelmek…talán valami más. De ott el tudott merülni abban, amivel éppen foglalatoskodott. Kevesen jártak ki oda, alkalmas volt, hogy magányba fojtva életét tevékenykedhessen.

Pár sasszézással véve lendületet iramodott meg, cseppet sem gyors tempóban. Az, amellyel haladt, valóban joggal volt kocogásnak nevezhető, és afféle felvezetésnek a későbbiekre. Alig pár lépést kellett csak várnia, hogy Woodrow beérje, és immáron egymás mellett haladva küzdjék le a távot. Érdekes momentumként hatott…most ébredt rá Perry is…mellette szaladt egy Hugrabugos…talán nem is mellette a legjobb kifejezés, mindinkább a vele. Hiszen tetszett, vagy sem, de most együtt voltak…persze edzésértelemben…de ízlelni kellett a helyzetet magát, mert Davis már hónapok óta nem állt le senkivel közösködni, még csak szóváltásra sem. Mi több, elég szép névre tett szert a jelleméből fakadóan. Amikor Woodrow oldalra tekintett, akaratlan látta őt a szeme sarkából…nem figyelte a lányt, csupán beleesett az a látószögébe. Természetesen érdekelvén, mit akarhat tekintett oldalra jómaga is. Halovány mosoly húzódott a lány meggypiros ajkaira, mintha…nem, az nem lehet.
~ Megint kezded az agonizálást…nem kell morfondírozni…nem szabad! ~
Régen merengett már efféle dolgokon, és zavarba ejtő volt a tény, hogy ezek ismét a felszínre törtek. Azt tudta, soha nem fog úgy engedni, mint annakidején…mert nem akarta, hogy…Eszmefuttatásából a lány rántotta vissza azzal, hogy elfordította tekintetét. Jómaga is így cselekedett, mert nem akarta, hogy értetlenül merengjenek rá.
- Az első mosoly a legnehezebb, de vigyázni kell, mert azzal veszélyes vizekre evezhet az ember!
Buggyantak ki a szavak két ütemes levegővétel között, melyet nem követtek újabbak…úgy festett, a lány boldog…talán felsejlett benne valami régi emlék…nem tudta…és akkor eszmélt fel…Ő kezdte a beszélgetést. Ráadásként már megint igencsak kétértelmű monológgal a háta mögött…de nem törődött vele, hiszen tudta, akarva-akaratlan, de több időt fog eltölteni Julia társaságában, azt pedig szótlanul csak az idióták tűrhetik…jómaga pedig nem erősbítette azok sorait…


Cím: Re: Park
Írta: Ronald Weasley r. - 2008. 05. 23. - 23:20:44
[Harry]


*Ron unottan sétálgatott a parkban. A nap elég kellemetlen eseményei zakatoltak a fejében. Hermione ismételt kirohanása, Ginny elkeseredett dührohamai… Hová lesz ez a világ? Merlinre… minden csaj megőrült… S most még a legjobb barátja sem volt sehol, hogy legalább vele kibeszélhetnék, a zizzent lányokat. De persze, hol volt ilyenkor Harry? Na hol? Hát igen, azt Ron is igen szerette volna tudni… De persze, kedves barátja erről elfelejtette mind őt, mind bármelyiküket tájékoztatni.
Napok óta értetlenül álltak a dolog előtt, hogy végül is hová tűnt a kiválasztott, a kis túlélő?*

-   A fene esne Harrybe, hogy legalább mondta volna, hogy hová megy… vagy szólt volna, hogy megy és mikor jön… De semmi… semmi… - fortyogott magában Ron.

*Ilyen és ehhez hasonló kedves gondolatok cikáztak a fejében, miközben tovább baktatott a parkban. Mikor elindult, még egész szép idő volt. A Nap picit előbújt a zord és morózus, enyhén szürkés színű felhők mögül, s megvilágított egy-két füves részt az iskola területén. Számtalan virág örömmel vette az apró fényözönt. De, ahogy telt az idő, a felhők egyre sötétebb függönyt vont az égboltra. Lassan olyan zárt lett a felhőtakaró, hogy a Nap nem volt képes kibújni mögüle. A szél fel erősödött, s csúnya viharfelhők gyűltek Ron feje felett. Ez, nem csak átvitt értelemben volt értendő. S ami grátisz volt az egészre, hogy eleredt az eső… Már csak ez kellett a mai naphoz. Ron, most már teljesen kikészült. Dühösen, mérgesen és sértődötten vett irányt a Roxfort felé.
Futásnak eredt, s nem is figyelt, hogy ki vagy mi van körülötte. Gyors léptekkel iramodott a suli felé. Futott, futott. Egyszer csak egy puha dolognak szaladt neki. Visszapattant róla, és padlót fogott. Jelen esetben a sáros, vizes füvet.*

-   Ó, hogy az a magasságos Merlin. Te nem látsz a szemedtől. Most nézd meg, tiszta sár lettem. – dühöngött, miközben próbált feltápászkodni a földről.

*Akkor nézett csak maga elé, mikor már talpon volt és felmérte a károkat, amik érték. Hát igen, eléggé sáros lett. Hátul deréktól lefelé, plusz a táskája alja és oldala, a tenyere. Ennek következménye képpen a talárja is, mert rögtön végig simított magán, hogy lesimítsa a ruháját, s lássa hol is lett sáros. Persze keze nyomán végig az lett.
Felemelte a fejét, hogy szemügyre vegye ki volt, aki nekiütközött. Mikor meglátta a vele szemben álló, szintén sáros illetőt, iszonyatosan ledöbbent.*

-   Te… te-te-te-te vagy az? Hol az égben voltál eddig? Merlin gatyájára, már azt hittük, hogy beléptél a fejnélküli lovasok közé. Vagy tudom is én, Piton elásott a fúriafűz tövébe.
– igen, az illető nem volt más, mint Harry, aki kb, két és fél hete nem adott barátainak semmilyen életjelet. – Legalább nekem szólhattál volna, hogy hova a fenébe mész, hogy megmondhassam a lányoknak. Ne tudd meg mennyire aggódtak. Főleg Ginny.

-   Erről jut eszembe, őt meg jól otthagytad hallod e. Együtt vagytok, - amit persze nem néztem teljesen jó szemmel – majd se szó, se beszéd lelépsz és ott hagyod a húgomat. Szerinted, hogy érintette ez? – fakadt ki Ron.

*Napok óta gyülemlett benne a feszültség. Nagyrész Harry miatt, de benne volt a Ginnys ügy, és természetesen Hermionet sem hagyhatta ki a sorból, és a bál kérdését. Most kiborult a bili. Ron minden dühe teljes egészében Harryre szakadt.
Ron kicsit lenyugodott, majd úgy folytatta tovább barátja felé a kérdés áradatot.*

-   Akkor mesélj csak merre is jártál eddig? Se órán, se a klubhelyiségben nem láttalak. Este néha hallottam, mikor beosontál a hálóba, de mire megszólaltam volna a függönyöd el volt húzva, reggel, meg soha nem sikerült korábban kelnem, mint te. Na ki vele. Mit csináltál eddig?

*Tekintetét a még mindig sáros, kicsit dühös és megdöbbent Harryre vetette, s várta, hogy barátja megfelelő indokkal álljon elő, s magyarázatot adjon a több hetes távollétére.*


Cím: Re: Park
Írta: Julia Woodrow - 2008. 05. 24. - 11:08:41
[ Davis Perry ]

Csendesen követte a fiút, amikor az sasszézva nekiiramodott. Elég volt pár nagyobb lépés, és beérte, majd együtt futott vele…
Együtt…
Egy pillanatra elkomorodott a hófehér arc, megkeményítve a lágy vonásokat. Nem lesz ez így jó… Nagyon nem…
Mélyeket lélegezve próbálta kitisztítani elméjét, elásni mélyre az olyan gondolatokat, melyekkel nem akart foglalkozni. Edzés van, semmi más. Ismételgette a mantrát magában, és pár méter után meglepte, hogy működik is. Valamivel felszabadultabban, elszakította tekintetét az ösvényről, melyet eddig bámult, és a tavaszodó tájat kezdte figyelni. Meglepve tapasztalta, hogy a futás levette válláról az éves terheket, könnyedebb, szabadabb lett.

Életében hosszú idők óta először, érezte ilyennek magát. Szabadnak, és könnyűnek, mint akinek soha, semmi problémája nem volt. A lelke mélyén tudta, hogy ez nem igaz, de nem akart vele foglalkozni. Most a pillanatnyi érzés volt, ami számított, senki, és semmi más. Elfeledhette, erre a kis időre minden gondját, baját, kikapcsolhatta állandóan kattogó elméjét, melyben olyan gondolatok is megültek, amiknek nem lett volna szabad, hogy utat találjanak a szíve felé.  Ütemesen kocogott Davis mellett, lábai tartották azt a tempót, melyet a fiú diktált. Nem túl gyors, de nem is lassú.  Mondhatná azt is, hogy pont megfelelő. Egy kicsivel gyorsabban futnának, és nem bírná a visszafelé beígért sprintet. Lehet, hogy így sem fogja, bár egyelőre jól érzi magát…

Lélektükreit oldalra szöktetve a szeme sarkából pillantott Davisre
Hogy megváltozott, amióta kint vagyunk. Mennyivel kisimultabb lett az arca, s egyenesebb a tartása… Vajon miért ilyen morózus? Soha nem láttam még senkivel beszélgetni, mindenki menekült a közeléből… Pedig, nem rossz ember. Ha az lett volna, nem segített volna rajtam tegnap, és most nem futnánk együtt. – Elfordította tekintetét, és előre nézett, hogy véletlenül se eshessen orra egy kiálló gyökérben. A fiú bizonyára nem vette észre, meredten nézett előre, nem láthatta.
Kissé oldalra fordítva a fejét, újra megnézte magának a mardekárost. Tekintetük találkozott egy kósza pillanatra, és a lány elmosolyodott. Nem tudta, miért, mi váltotta ki belőle a gesztust, egyszerűen csak jött, gyorsan, és mindent elsöprően… Nem törölte le a rózsaszín ajakról a mosolyt, így haladt tovább, amikor a másik váratlanul megszólalt.

Fürkészően kutatta az íriszeket, hátha többet ki tud olvasni azokból, mint amennyit Davis mondott. A görbülés szélesedett amikor ráeszmélt, hogy a másik beszélgetést kezdeményezett. Egy pillanatra lehunyta a szemeit is, de csak azután, hogy megnézte, biztosan nincs-e előttük valami odakeveredett tárgy, melyben hasra eshetne.
Az első mosoly…  Felnyitotta a kék lélektükröket takaró szemhéjakat, és oldalra pillantott.
- Előtted nem félek mosolyogni. – szólalt meg dallamos hangán, melyből talán több volt kivehető, mint egy szimpla megjegyzés. Nem szívta vissza a szavakat, felesleges volt. Ha félreéri, hát csak rajta, nem érdekli. Ha már úgyis együtt fognak tölteni pár órát, jobb lesz, ha hozzászokik a hirtelen váltásokhoz. Mint például ez is. Lehet, hogy egy perc múlva már újra fintorogni fog, és szótlanul halad tovább, de az is lehet, hogy nem. Elszakította a pillantását, és úgy haladt tovább…
A görbülés tovább szélesedett a gondolatra, mennyire kiismerhetetlen tud lenni, ha akar. Davis bizonyára nem tartotta normálisnak, hogy magában mosolyog, ám a hirtelen jött boldogság olyan hatással volt rá, melyet nem tudott, és nem is akart elfojtani. Túl régóta viselte a maszkot, igazán megjárt neki, egy cseppnyi öröm.

Lélektükreit visszaemelte a fiúra. Beszélgetni szeretett volna vele. Jobban megismerni, ha már egyszer vele tölti a délutánját. Ugyanakkor félt is tőle, még mindig, mióta először találkoztak.
- Te is elmosolyodtál az előbb. – jutott eszébe hirtelen. – Akkor a veszélyes vizekre való evezés rád is érvényes. - egy pillanatra elfordult, majd vissza. -  Bár, ahogy elnézem, te nem félsz senkitől, és semmitől… – remélte, hogy Davis nem kezd el neki, papolni, hogy mit szabad, és mit nem, és hogy törődjön a maga dolgával, vagy valami hasonló. Csupán kíváncsi volt… tekintetét el nem szakítva várta a választ, vagy a megrovást, hogy maradjon csendben. Igazából nem is ezt akarta volt mondani, de olyan hirtelen buggyantak ki a szavak belőle, akár az imént ajkai görbülése…


Cím: Re: Park
Írta: Davis Perry - 2008. 05. 24. - 18:09:22
{ Julia Woodrow }

A lassú kocogás alatt az égbolt kékellő mivolta egyre jobban kezdett átcsapni szürkés árnyalatokba, ezzel félhomályra ítélve az alant húzódó varázsvilágot. A horizonton pedig, ha szakadozva is ugyan, de fekete fellegek gyülekeztek, hirdetvén a közelgő vihar mindent elsöprő közeledtét. Nem úgy festett, hogy nem egy afféle átvonuló zápornak néz elébe a Roxfort, és annak hatalmas birtoka. A gomolygó felhőtakaró lassan kúszott előre, kebelezvén mindent, mi útjába került. Azt a nap sugarai helyenként dacosan szaggatták át, melyektől a távol úgy festett, mintha hatalmas, aranyló fátylak borultak volna a világra az égbolt fellegeiből. Davis csendesen kocogott szavai elejtését követően, és kékellő íriszeivel a természet ezen csodáját mustrálta, megfeledkezvén egy pillanatra a külvilágról. Merengéséből a mellette szaladó ütemes lélegzetvételei rántották vissza a valóságba…Woodrow-ra láthatóan ugyanúgy hatott a természet megannyi szépsége, és az azt körbeölelő mérhetetlen nyugalom, akárcsak a Mardekáros évfolyamtársára. Teljesen megváltoztatta, mintha nem is önmaga lett volna…olybá festett, nem csak a fiú legmélyebb bensője rejtett szörnyű titkokat. Az eleddig jeges tekintet felolvadt, helyét pedig egy majdhogynem pirospozsgás arc vette át…mosollyal itatva. Noha Davis meglepődött a látottakon, ezt nem mutatta ki…annak még nem volt itt az ideje, hogy együtt tudjon örülni másokkal…esetlegesen mutassa azoknak, éppen mit érez, vagy mi jár a fejében. Közeli volt még a kín, és a fájdalom, amely belülről emésztette őt a nap minden egyes pillanatában. Most is marta, csupán nem oly erőteljesen, mint amikor magányát töltve kóborolgatott magányosan az iskola falai között.

A Perry sarj ütemesen, lépésenként hallatott apró szusszantást…az első lépés alkalmával beszívta a hűvös, mégis végletekig  friss levegőt, másodikkal szintúgy, mintegy tágítván a tüdejét a sprintre készülődve…harmadik körben kifújta azt, majd a negyedikben szintén…és a művelet kezdte előröl. Rengetegszer volt már idekint az öt esztendeje alatt, és szaladta végig a távot, amelyet most bemelegítés gyanánt jelölt meg…ment neki végig sprintben is, noha annak leküzdése végére azért Ő is kapkodta a levegőt. Azonban most nem tehette, hiszen volt egy párja, akit nem ismert annyira, hogy tudja, az bírni fogja. A tegnapi nap mintegy jelzésértékkel mutatta, nem biztos a dolog…majd idővel minden bizonnyal kihagyható lesz a kötelező kör, most azonban még kelletlen, de szükséges volt.

Régen pillantott már oldalra, kutatván a másik tekintetét…kíváncsi volt, Ő vajon előreszegett fejjel kocog-e, a csapást méregetvén, avagy olykor lopva oldalra bámul. Furcsa volt, hogy kíváncsi erre, hiszen közel három hónapja megkapta nevelését, és azóta nem érdekelték az efféle dolgok. Nagy volt a szótlanság…percekig…és érdekes módon ez most zavarta a lelkületét…midőn oldalra vetette kékellő íriszeit, vette észre, hogy Julia ismét őt fürkészi, mintha mondani szeretne valamit…most azonban sokkal másabb „barázdák” telepedtek arcára. Lélektükrei és ajkai is mosolyogtak egyszerre, melytől az eddig is igéző tekintetű lány most még szédítőbbnek hatott. A látvány egyszerre volt borzongtató, és letaglózó. Előbbi azért, mert ismét megmozdult a jeges, marcona külső rejtekén valami. Utóbbi pedig a látványból fakadóan. Nem értette, ha a lány tud így is, akkor miért? Az igazat megvallva nem szeretett dolgokon túlontúl sokat elmélkedni, így felhagyott a mélázással. Abban a pillanatban csendült fel a dallamos hangocska, amely most inkább volt kellemes zene a füleknek, mintsem valami gúnyoros, lesajnáló. A szavak Perry lelkéig hatoltak…noha tartalmuk rá tekintve kedveskedő volt…Újabb mosoly, mely egyre szélesedett a meggypiros ajkakon.
- A mosoly nálam nem félelem tárgya…csupán eleddig nem volt miért okom azt tenni!
Válaszolta továbbra is érces hangon…egyenlőre nem engedett fel teljesen a másikkal szemben…annak ellenére sem, hogy mozgolódott benne valami megmagyarázhatatlan. Mégis jelezte felé…amióta ismeri, képes újra ívet csalni ajkaira.

A szavakat követően Julia ismét szót ejtett, mellyel immáron egyértelműen jelezte beszélgetési szándékát. Jelen helyzetben Davisnek is kedvére volt a dolog, hiszen nem szeretett volna a lány mellett csendesen tevékenykedni. Legalább egyetlen ember legyen, akivel szót vált az ezredéves falak között, vagy azokon kívül. A mondandó után jeges tekintet villant, melyet egy igen halovány mosoly követett…hacsak pár pillanatra is.
- Egész életünk során veszélyes vizeken evezünk!
Kezdett bele, miközben ismét a csapásra emelte tekintetét, melyen haladtak.
- A félelem az emberi létből fakad, nem tehet ellene senki. Aki azt állítja, soha életében nem félt, hazudik. Tény, az, aki elveszített már mindent, másképpen kezeli, könnyebben emészti, és siklik el mellette.
Szavai most is, mint mindig úgy hangzanak, komolyan gondolja, amit mond…és valóban. Ezzel jelezvén, benne is van félsz…de már nem érdekli…semmi sem érdekli…csak az, amit akkor, azon a napon megfogadott…


Cím: Re: Park
Írta: Harry J. Potter - 2008. 05. 25. - 10:06:04
” Ron

Az elmúlt két hét, és az a pár nap, amely tetézte távolléte, és barátaitól való elzártsága számát, ma véget ért, legalábbis, Harry úgy döntött, megpróbál visszatérni. Igen, a sokak által Üdvöskének és Kiválasztottnak nevezett, ám magát átlagos embernek tartó fiú elhatározásra jutott, eldöntötte, hogy immáron teljes értékű diákként tevékenykedik tovább az ezredéves falak között, megpróbálván emelni a Griffendél házának dicsőségét. Nem volt egyszerű, mert egyre többször érezte magát „furcsán”, mintha valami elfojtott agresszivitás lett volna úrrá rajta, ami ellen nem tudott tenni. Amikor rátört, nem volt önmaga…inkább valaki más…valaki egészen…Nem folytatta az elmélkedést, mert örült, hogy most jól érzi magát…kiegyensúlyozott. Lehet, hogy jót tett neki a magány…ennek ellenére nem bírta tovább azok nélkül, akik közel álltak hozzá…közel álltak a szívéhez.

Lassú léptekkel sétálgatott a Park kies, elhagyatott részén, fejét a talár kucsmájába rejtve, merengve, miként mondja el Ronnak, Hermione-nak és Ginnynek a távolléte okát, hiszen ez a három ember állt a legközelebb hozzá. Persze a többi barátja is fontos volt a számára, mégis, az említett trió alkotta azt a kört, akikért képes lett volna tűzbe tenni a kezét…gondolkodás nélkül. Ekkor tört rá az érzés, hogy amikor eltűnt, cserbenhagyta őket. Az ütemes léptek egyre lassultak, mígnem a fiú megtorpant. A földre szegvén fejét bámulta a zöldellő pázsitot, miközben sóhajtott egyet. Lehunyva szemét rázta meg a fejét, melynek hatására az arra húzott kucsma enyhén gyűrődött, hol jobbra, hol balra, jelezvén, viselője mozdulatait. Harry próbálta nyugtatni magát, nyugtatni a lelkivilágát, hiszen itt volt az iskolában, mindösszesen csak kerülte őket, mert nem szerette volna megbántani bármelyiküket is egy-egy rosszabb pillanatában. Azokból pedig akadt mostanában rendesen, mert valami megváltozott az utóbbi időkben…egy megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába, mind ahányszor rátört a keményebbik énje.

Halk koppanás neszezte meg az eleddig nyugalmas csendet…egy esőcsepp halt el talárján, majd újabb és újabb. A Potter család gyermeke megemelvén fejét szemlélte az előtte húzódó horizontot, majd vetette pillantását az égbolt irányába. A szemerkélő eső egyre erőteljesebben rázendített…de ez most nem számított. Harry maga sem tudta, miért, de úgy érezte, a természet is azt szeretné éreztetni, ma megtisztult. Mintha az eső elmosta volna belőle azt a valamit, amely arra késztette, hogy botor módon távol tartsa magát az emberektől. Halovány mosoly kúszott a meggypiros ajkakra, miközben a szemek ismét lehunyódtak. A fiú teljesen átadta magát az öt körbeölelő világnak…megfeledkezvén arról, hogy esetleg valaki láthatja is emelte oldalra a két kezét…szabadnak érezte magát, és újra boldognak. Már csak az hiányzott, hogy kiadhassa magából a feszültség írmagját is…arra készült, hogy elkiáltja magát, felszabadítván a civódó lelkét…már éppen beszippantotta a levegőt, amikor érezte, hogy valami megtaszítja.

Akaratlan tántorodott meg…próbált talpon maradni, az ösztönök ott éltek benne. Nem sikerült, pár lépést követően megrogyott a lába, és karjait előre szegvén dőlt előre. Felszántva a saras földet csúszott pár métert, melynek hatására teljesen átnedvesedett a ruhája, nem beszélve róla, hogy csupa sár lett. Pár pillanatig csendesen méregette a latyakot, bár jobbára csak homályt látott…szemét körbejáratván a környezetén vette észre a leesett szemüvegét is. Felülve nyúlt érte, majd helyezte vissza a fejére, mely után természetesen kíváncsiságtól itatva fordult meg, hogy szemügyre vehesse, ki volt az, aki felöklelte, bár annak káromkodása már sejtetni engedte. Mosolyogva vette tudomásul, hogy legjobb barátja az…aki hozta a formáját.
- Nem mondod Ron! Szerinted ez rajtam csokibéka máz?
Tekintett végig magán szavai közben…jobbára úgy festett, mint akin most zakatolt végig egy csorda házimanó, beletaposván őt a földbe. Ismét feltekintve barátjára kezdett felkászálódni, és ahogyan az várható volt, megkezdődött a dorgálás. Nem szólt, csendesen hallgatta a feldúlt lélekből feltörő szavakat…majd amikor Ron elhallgatott lépett közelebb hozzá…balját annak vállára helyezvén szólalt meg.
- Az, hogy mit tettem eleddig nem számít, kérlek, ne is feszegessük a témát. Egyszerűen örülök, hogy vége.
Halovány mosoly, amely leginkább erőltetettnek hatott, mintsem szívből jövőnek.
- Ne haragudj rám, hogy szó nélkül eltűntem! Nem akartam, hogy aggódjatok, de…
Elakadt a szava, majd leszegte a fejét…csendesen álldogált, most jutott el tudatáig Ron szava, amelyben Ginnyt említette. Felcsillanó, és bűnbánó szemmel tekintett ismét fel, miközben jobbjával lehúzta fejéről a kucsmát.
- Vele minden rendben? Hogy viselte a hülyeségem? Nagyon morcos?
Egyértelmű volt, hogy kiről is beszél…Ginnyről…aki iránt érezte azt a furcsa valamit. Annyi kérdés sejlett fel az elméjében hirtelen, és nem tudta féken tartani a nyelvét.
- És Mione? Ő jól van? Remélem nem haragszik rám!
Enyhe fintor…nők…biztosan kapni fog tőlük, ezt már elkönyvelte magában.
- Látom te nem viselted valami jól!
Apró, bűnbánó mosoly…eleddig Ron vállán nyugvó keze a pálcája után kezdett kutatni, hogy kissé rendbe tehesse a megtépázott külsejüket…


Cím: Re: Park
Írta: Ronald Weasley r. - 2008. 05. 26. - 20:31:07
[Harry]


*Harry nagy nehezen összeszedte magát, s belefogott a magyarázatba. Ron remélte, hogy végre tisztán fog látni, hogy Harry miért is tűnt el. Remélte, hogy lesz benne legalább egy kis izgalom, hogy menni kellett valahová, harcolni, vagy csak tanult valami újat. Ehelyett… *

-   Még, hogy nem számít? Hogy ne feszegessük a témát? Cöhhh, lehet, hogy téged kellemetlenül érint a dolog, hogy beszélned kell róla, de ne tudd meg, mi mit álltunk ki.

-   Főleg Ginny és Hermione. – a Hermiones dolog az teljesen nem volt igaz, mert Ron, mostanában igen keveset beszélt a lánnyal, de jó volt kifogásnak. Azt mégsem mondhatta, hogy ő is betegre aggódta magát barátja miatt.

*Nyelt egyet, következett a Ginnys téma, amin Ron még jobban felidegesítette magát. Hisz nem is volt olyan rég, hogy Ginnyvel beszéltek, s hogy olvasta azt a bizonyos levelet, amit Harry írt a lánynak. Friss volt még a dolog, s ez is bántotta Ront. Ezért kifakadása, kicsit erősebbre sikerült, mint tervezte volna.*

-   Igen, Ginny baromi rosszul viselte a dolgot… teljesen kikészült. Ha nem lenne olyan amilyen, tuti, hogy nem bírta volna ki és.. és… és… Érted?! Remélem máskor, legalább annyit mondasz, hogy: Most megyek, és Csikócsőrrel körberepüljük a Földet, egy hónap múlva találkozunk. Vagy valami. – lassan a monológ vége felé, Ron kezdett teljesen megnyugodni, s mikor Hermionera terelődött a szó, egészen emberire váltott.

*A húga miatti idegességet, felváltotta a maga és Hermione miatti idegesség, s ez Ronra érdekes hatással volt. Hangja nyugodtabb, megfontoltabb lett. S a stílusa is egészen emberivé váltott.*

-   Ami meg Mionet illeti. Gondolom aggódott ő is érted, meg ilyenek. Hozzá kell tennem, sajnos elég keveset sikerült vele beszélnem az utóbbi időben. Ööö, túl sokszor veszünk össze. – tette hozzá, kicsit elkeseredetten. Majd Harry utolsó mondatán ismét kicsit felkapta a vizet.

-   Hogy én rosszul viseltem. Hát tájékoztatlak róla Harry, hogy én igen is jól viseltem. Csak az bántott, hogy nekem, mint legjobb barátodnak nem voltál képes szólni. – ez volt az, ami persze megint nem volt igaz. Hiszen Ron is teljesen oda volt, hogy hová is tűnt legjobb barátja. Nincs akivel megvitassa a mindennapos hülyeségeket, s nincs aki helyre pofozza közte és Mione közti vitákat.

*Majd Harryre nézett, s ekkor szállt el belőle végre minden feszültség. Elnevette magát, majd jól hátba veregette barátját, aminek persze az lett a következménye, hogy Harry mér nem csak elölről nézett úgy ki, mint akit csokiba forgattak, hanem jó pár sáros tenyérnyom is ékeskedett rajta. Majd, férfiasan megölelgette Harryt. Harry ezután előszedte a pálcáját, nagy valószínűséggel, hogy helyre tegye a sárkatasztrófát. Most már tényleg volt mit helyrehoznia.*


Cím: Re: Park
Írta: Matthew DeLeon - 2008. 05. 28. - 09:07:43
 ~ Emily – cicám :P ~

Húzza érte a száját, látom akkor is, ha csak lelkiekben teszi meg, fizikailag nem. A második lány, akinek nem tetszik ez a megszólítás: cicám. Lehet, hogy McGenyát idézi benne :D Ez van, legfeljebb majd mellőzöm. Mit is mondott, hogy hívják? Ja, Emily Dean… ebből az Em maradhat, esetleg Emi, a többi már túl hosszú lenne. Na nem a memóriám számára, csak éppen nem lehetne olyan hamar kimondani.
Érdekes ez a mosoly az arcán, mintha a múltba révedezne. Szórakozott félmosollyal tépek ki egy fűszálat, két tenyerem közé fogom, és fújni kezdem. Halkan sípol, mintha sikongana. Neeem, nekem teljesen elment az eszem! Mióta sikítoznak holmi élettelen fűszálak??? A kelleténél erősebben csapom a fűhöz rajzaimmal bélelt könyvemet, ahogy odébb rakom. Ez is csak a saját marhaságom miatti düh levezetésére kellett.
Talán egyszer barátok leszünk Emilyvel, de ahhoz vagy nekem kell még felnőnöm, vagy neki kell egy kicsit gyerekebbé válnia. Tényleg! Hamarosan itt a tavaszünnep és nekem még nincs kivel elmennem! Nem mondom, hogy nincs párom, mert párja csak a zokninak és a cipőnek van – ahogy anya szokta volt mondani –, viszont meghívhatnám Emet. Fix, hogy heves tiltakozást fog kiváltani a bigéből, de azért felteszem az eddig beszéltek alapján egyáltalán nem ideillő kérdést:
- Volna kedved eljönni velem az Ostarára?
Kölyökmosolyt mellékelek ártatlan érdeklődésem mellé. Ha akarja, poénnak veszi, ha nem, akkor 50% igen – 50% nem az esélyem. Meg sem próbálok előtte macsó szívtipró pasasként fellépni, mert átlátna rajtam, csak egy lüke kölyöknek tartana, az őszinteség azonban talán bejön a nőnél. Talán. Kistányérnyi szemekkel, félrebillentett fejjel lesem a hatást vagy a válaszát. Leengedem a fűszálat a szájam elől, és egy pillanatra félig elfordulok, mielőtt megnyikkanhatna. A nemrég tanult varázsigével egy vörös rózsát varázsolok elő egy frissen tépett fűszálból, majd mikor visszafordulok, a virággal nyomatékosítom a meghívást.
Nekem ugyan a fehér rózsa a szimbólumom, viszont annak nem tudom a varázsigéjét, kísérletezni pedig nincs kedvem, mivel élénken él emlékezetemben az átváltoztatástan terem falán lévő képsor. Már-már toporogni kezdek idegességemben, de még időben észbe idézem, hogy ülök. Meg egyébként is: a toporgás, körömrágás a gyengeség jele. Farmerom zsebe felé közelítenek kezeim, de a belém nevelt illem nem engedi, hogy zsebre rakjam praclijaimat, mikor lánnyal/hölggyel/nővel beszélgetek, az illető kilététől függetlenül. Félig magam mögé, félig magam mellé teszem kezeimet, ígyként kényelmesen hátradőlhetek. Lehajtott fejjel nézek rá, enyhén fölfelé. Sajnáltatni sem szeretném magam, hogy: nézd már, itt egy kis pöttöm másodéves, és velem akar eljönni a bálba, mert még nem sikerült egyetlen lányt sem fognia?! Ezért nézek rá egy kicsit bűvölően, de sejtem, hogy ez nem lesz túl sok hatással rá. Minden idegszálammal a feleletet lesem, teljesen Emire koncentrálva.



Cím: Re: Park
Írta: Harry J. Potter - 2008. 05. 28. - 19:41:06
”Ron

A hosszasra sikerült monológot…jobban mondva kérdéstengerré változott kifakadást követően halovány mosollyal szegte le fejét, hogy talárjának belső zsebében rejlő pálcáját előkutathassa. Megfogván a varjúszín viselet bal szegélyét húzta azt félre, majd nyúlt be az arra az oldalra varrt belső zseb irányába. Hosszadalmas művelet volt, Harry emiatt már rengetegszer elmorfondírozott rajta, hogy bizony nem ott kellene tartania a varázstárgyat, sokkal inkább valami külső zsebben, amely könnyebben cserkészhető be, ha szükség van rá. Még meg sem kaparintotta, amikor felcsendült barátjának a hangja…természetesen a dühkitörés amolyan vérbeli Ronosra sikeredett…az első mondatokat követően a pálcáért, talárral való dulakodás abbamaradt, és a Griffendél bajnokának tartott fiú kérdőn tekintett fel barátjára. Kissé kellemetlenül érintette, amit hallott…hogy a két leányzó teljesen kiborult…miatta.

Egy pillanatra mintha lelassult volna az idő Harry körül, mintha minden elhomályosodott volna, megnyúltak a kontrasztok…a múlt képei szöktek a szemei elé, az a nap, amikor úgy döntött, magányra van szüksége. Tisztán emlékezett rá, hogy nem sokat gondolkodott, nem tartotta szem előtt mások érzéseit, csak azt, ami neki az adott pillanatban jó ötletnek tűnt. Nemes egyszerűséggel, kihagyván a képletből legjobb barátait jutott elhatározásra, és cselekedett. Most pedig a saját maga által kotyvasztott, méregnek is beillő szer utóízeit ízlelgethette. Tudta, hogy rosszul tette amit tett…és nem lett volna szabad így…de…Merengéséből Ron szavai rázták vissza, azon szavak, amikor a Ginny féle kiborulás került taglalásra. Harry csak állt, és bamba képpel meredt barátja lélektükreibe, hallgatván a korholó szavakat. Jelen pillanatban nem tudott mit mondani…egyrészt, mert Ron nagyon belelendült, másrészt, biztos volt benne, ha meg kellene szólalnia, semmi értelmes nem jönne ki belőle. Legfeljebb valami hablaty, amivel csak még jobban összekavarna mindent. Most az egyszer áldotta Merlint, hogy Ron lobbanékony természet, és ha elkezd korholni, annak se vége, se hossza. Így legalább volt ideje összeszedni magát, és a gondolatait.

Amikor barátja az önnön érzéseit kezdte taglalni az eltűnéssel kapcsolatban, már tudta, lassan vége az orkánnak, és esélye lesz neki is szót ragadni. Egyenlőre mozdulatlanul állt, jobb keze a talár belső zsebében, míg balja annak szegélyét tartotta…nem akart mozdulni, mert úgy érezte, a töretlen figyelem most mindennél fontosabb. Elvégre nem olyan dologról volt szó, amelyet félvállról lehetett venni. Ron elhallgatott…feszült pillanatok következtek, igazából még Harry sem tudta, mi fog történni…faképnél hagyják…kap egy újabb szidalmat…sértődés…annyi minden kavargott benne, és láthatólag az előtte állóban is, hogy nehéz volt kiszámolni a következő lépést. Nagy kő esett le a szívéről, amikor barátja rápillantva elmosolyodott…akkor már tudta, egy ember bocsánatát elnyerte…persze a tüske biztosan ott lesz benne is…de idővel meg fogja érteni…hiszen a legjobb barát.

A vállveregetést követően Harry is elmosolyodott, és befejezte a mozdulatsort, amelyet még a korholás első szavainál indított meg. Kihúzta a pálcát a zsebéből, majd leeresztette azt. Ron ekkor lépett közelebb, hogy amolyan baráti ölelésben részesítse…igen, Ronaldnak soha nem volt túl nagy affinitása hozzá, hogy kimutassa amit érez…legalábbis egyes embereknél, bár ez inkább a lányok, mi több, egyetlen lány esetében többszörösen is igaz volt.
- Szóval veszekedtek?
Kérdezte sandán, majd vigyorogva folytatta.
- Mint egy igazi pár, nemde?
Tudta, hogy ezért megint kapna, persze már afféle játékos visszavágásként, így nem hagyta, hogy Ron bármit is tehessen, rászegezte a pálcát, majd elmormolt egy varázsigét. A barátjának ruházatán éktelenkedő sár hirtelen megkeménykedett…tény, nem olyan beton szilárdságúra, de úgy finoman kiszikkadt. Harry megemelte az egyik szemöldökét.
- Hopp!
Buggyant ki az ajkain az első értelmes, csodálkozást szimbolizáló szócska, majd színpadiasan a pálcájára tekintett, hogy Ő bizony jó igét mormolt el.
- Hát azért nem ártana, ha Hermione itt lenne!
Jelentette ki, majd a földre szegvén tekintetét merengett el egy pillanatra…aztán mintha megcsillantak volna a szemei, szabad baljának ujját emelvén jelezte, megvan az ige, amit az elméjében kutatott. Újabb mormogás, szinte alig kivehető szavak…a Ront lepő sár egyszeriben hamvadni kezdett, és porként pergett le a talárról, a tenyérről, és mindenhonnan, amit piszkított. Mivel a művelet sikeres volt, így önmagán is alkalmazva vetett véget a sáros életnek. Már csak poros volt, de az a legkevésbé sem hatott olyan kényelmetlennek, mint az előző állapot.

Midőn végzett, kérdő tekintettel merengett ismét Ronra…ám a mosoly elhalt ajkairól…azért a Ginny dologgal magyarázattal tartozott.
- Nézd Ron…Ginny és én…szóval Mi!
Megakadt, egy pillanatra körbeforgatta a szemét, hogy megtalálja a leghelyesebb szót…vagy, hogy egyáltalán szót találjon…mert tudta jól, barátja egyetlen dologra nagyon allergiás…a családjára.
- Kialakulóban van valami…valami fontos…és tudom, hogy most ezzel magam alatt vágtam a fát…de tudnod kell, nem akartam neki fájdalmat okozni! Ígérem, többé nem teszem!
A mondata vége felé már inkább a földet bámulta, sem mint barátja íriszeit méregette volna…ez is jele volt annak, hogy valóban bánta a dolgot, hiszen most, a végén döbbent csak rá, mit is tett…


Cím: Re: Park
Írta: Emily M. Dean - 2008. 06. 01. - 10:55:47
×Matt…×


A fűben fekve olvasgatok egy könyvet, aminek a címét sem tudom, de még a szövegből sem jövök rá, hogy az melyik könyvem lehet, ugyanis jelen pillanatban nem nagyon fogom fel a szavak értelmét. Egy ideig magam elé bámulok, majd lehunyom a szemeimet, és csak egyszerűen élvezem a hátamra sütő nap melegét, a lágy szellő simogatását, és a friss levegőt. Egy ilyen nap után jólesik a pihenés. Kezeim a könyvön pihennek, ráhajtom a fejemet, és így próbálok ellazulni. Nem sokkal később csendes, halk sípolásra leszek figyelmes, felemelem a fejemet, és látom, hogy Matt egy fűszál segítségével adta ki a sípoló hangot. Elmosolyodom, majd mikor pár pillanattal később odébb vágja a könyvét, kissé felhúzom a szemöldökömet, nem értem, ennek mi értelme volt. Ideges lenne? Ha igen, akkor miért? Talán kérdezzem meg? Nem, nem fogom megkérdezni, nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni… Meg tulajdonképpen… Nem is érdekel annyira. Lassan felülök, lábaimat felhúzom, majd kezeimet összekulcsolva átfogom őket, és a tájat nézem. A csendet a fiú meglepő, és furcsa kérdése töri meg. Hogy menjünk együtt a bálra? Hm. Eleve a probléma ott kezdődik, hogy nem tudom, hogy el akarok-e menni rá, vagy sem. Rám mosolyog, és végre megmutatja az igazi énjét. Azt, aki valójában… egy gyerek. Ezek után nem akarom megbántani, ezért inkább csak magamban nevetem ki, de pár pillanatban később rájövök, hogy komolyan gondolta. Bátorsága ugyanakkor igencsak meglepett… Hirtelen elfordul, és átnyújt egy gyönyörű vörös rózsát. Le vagyok nyűgözve. Egy igazi gentleman, csak ez eddig nem tűnt fel. Ránézek. Eszméletlenül ideges, szóval gyorsan kellene valamit mondanom neki. De mit…? Nem tudok dönteni… menjek, ne menjek…

- Igazából nem döntöttem még el, hogy megyek-e…

Tovább gondolkodom, kissé kellemetlenül érzem magam, de ezt jól leplezem. ~Döntened kell!~ Döntenék, de mégis… Hogyan? Olyan nehéz… ~Gyerünk!~ Lehunyom a szemem, és még azelőtt, hogy felfognám, mit is mondok, válaszolok.

- …de…Oké.

Rövid, tömör válasz. Több most nem telik tőlem, sajnálom. Nem is tudom, miért mondtam igent. Talán azért, mert van ebben a fiúban valami különleges, és tulajdonképpen vesztenivalóm nincs…

- Viszont ne legyél büszke magadra. Ha nem mardekáros lennél, alapból kinevettelek volna a kérdés feltevése után.

Magamban persze először ki is nevettem, de aztán végiggondoltam, mi lehet a legrosszabb, ami megtörténhet… és nem találtam semmit.

- Biztos, hogy ezt jól meggondoltad?

Ezt a kérdést fel kellett tennem, elvégre a kérdése hirtelen, talán nem is kellőképpen végiggondolt kérdés volt…


Cím: Re: Park
Írta: Abbey Green - 2008. 06. 05. - 17:54:21
Nagyon máskor

[Em <3]

*Átadja a papírost, hogy a lány megtanulhassa az áhított nevet. Váltanak pár szót a kviddicsről, s lefixálják az edzésüket. Megbeszélik a CSKság előnyeit, s hátrányait, majd Em, egy kissé kényes témát érint. De Abb úgy gondolja, hogy végre ki kell adnia magából. Igaz, néhány napja Hannah ugyan emiatt nyaggatta, de neki is elmesélte. S miért ne tegy… Túl kell lennie ezen...
Ezen… végre túl kell lennie.
Nekikezd… nehezére esik…
Fájnak a szavak… nyúzzák, szaggatják a lelkét.
De mondja, és mondja… hisz nem tarthatja meg örökké magának ezt a dolgot.
Nem, ki kell adja, el kell mondja, meg kell könnyebbülnie. Most ez a fontos. Igen, ő maga…
S elmondja, elmeséli, mindazt, ami a lelkét nyomta. Elérzékenyült. Egy apró könnycsepp gurul végig az arcán. Nem, nem leplezi, hogy sír. Minek. Nem egy vas gólem ő, hogy ne legyenek érzései. Igen is vannak, és igen is nem szégyelli.
Sír… néz ki az ablakon, bámulja a szürkéből kékbe váltó eget… Az elálló esőt… De az az eső, ami kint elállt, most bent kezdett el esni.
Ott, ott bent mélyen… de mégsem olyan mélyen.
Csak néz, néz kifelé az ablakon és apró, gyémántokhoz hasonló cseppecskék gördülnek le az arcán, s követik annak hol éles, hol pedig puha vonalait.
Elég… meg elégeli, letörli őket. Emilyre tekint. Fürkészi a lány szemit, s hallgatja, hogy mit mondd.
~ Együtt érez, megérti… nem kérheti, hogy felejtsem el… igen ezt senki sem kérheti.~ Igazából nem is akarja elfelejteni. Miért tenné. Hisz, ez érzések azóta is ott élnek benne. Mélyen, egy apró fiókba zárva. Amelyet egy is ezüst kulcs zárt el végleg… végleg? A nagyvilágtól, s talán magától Abbeytől is…
Vajon, egyszer, lesz oka, hogy kinyissa azt a fiókot? Lesz ereje? Lesz értelme kinyitni?
De, most nem ez a fontos. Emily próbálja jobb kedvre deríeni. Igazából nem is kell, hiszen pár pillant, és kiadja magából az egészet… pár pillanat… pár… pillanat…*

-   Ööö, már, jól vagyok. – törli meg a szemét, s könny áztatta lélektükreit, már vidámabb színben emeli a beszélgető partnerére… lassan kimondhatja, hogy újdonsült barátnőjére.

*Aztán váltanak… a versek… igen a csodálatos versek, amelyek utat nyitnak, s amelyeken keresztül az ember kiadhat magából mindent. Sokan azt mondják, nehéz verset írni. Abb, úgy tartja, nincs is annál könnyebb, mint rímekbe önteni azt, amit érzel, azt amit gondolsz… bármit. Imád verset írni… de kell hozzá egy olyan állapot… nos, ami… ami kissé zaklatott, vagy túlcsordult… pozitív, vagy negatív dolgokkal. Úgy könnyű… úgy minden… minden könnyű.
Majd felajánlja a lánynak, hogy szívesen megmutat párat a művekből. Tény, hogy Róla szólnak… főleg arról, hogy mennyire megbántotta a fiú, illetve arról, hogy milyen sokáig… talán még most is, mennyire, de mennyire szerette… szereti őt…
Maga sem tudja, hogy vajon szereti e még…
Honnan tudná, hisz Azóta nem látta…nem beszéltek…
Azt sem tudja, hogy él e…*

*Aztán a versek eszébe juttatnak valamit… talán ő volt a bolond… szentimentális kis hülye? Meg kell kérdezze, s meg is teszi… Emily válaszol… igen… Egyetért… és láthatólag teljesen őszinte… Miért is hazudna, vagy szépítene bármit is, hiszen csak most ismerték meg egymást.
Biztos, hogy őszinte. És milyen… milyen jó dolgokat mond.*

-   Köszönöm. Ez most sokat jelentett nekem. – kellett, hogy mondjon valamit… valamit… kellett. S ez igaz is volt.

*Aztán felpattan, s várja, hogy ötletéhez csatlakozzon Em is. És csatlakozik, megindulnak, kisétálnak a szabad levegőre…
Milyen csodálatos minden. A friss eső illat, a zöldellő fű. Sár van… igen, de pont ezért maradnak a kikövezett úton. Nem sárban akarnak dagonyázni, csak sétálnak a friss levegőn.
Majd a mardis megszólal. ~ Merre menjünk?~ víz hangzik a fejében a kérdés.*

-   Szerintem sétáljuk itt a parkban, ahol köves az út… - válaszolt a lány.

*A két ifjú Roxfortos megindult a parkban egymás mellett. S nem csak a kinti növények frissültek fel, hanem szárba szökkenni látszott egy barátság is. A lányok eléggé egymásra találtak.
Ahogy sétáltak, Abb feltekintett az égre. Végig futtatta lélektükreit a boltozat minden, számára látható pontján, mintha memorizálni akarta volna, mintha örökre az emlékeibe akarta volna zárni az eső, a vihar utáni állapotot. Az ég csodaszép élénk kék színben pompázott, a Nap előbújt, eddig vastag tollpaplanja mögül, s még bátortalan sugarakat küldött a Roxfort-i birtokra, s a birtokon sétáló, még a vihar hatása alatt álló, kissé kótyagos diákokra.*

-   Em, azt mondtad, hogy megérted, hogy hogy érzek. Meg kérdezhetem, hogy te kiben csalódtál? És hogyan történt? – fordult a lány felé, s tette fel neki a kényes kérdést. – Azt is megértem, ha nem válaszolsz. – fűzte tovább mondandóját.

*Majd tekintetét előre emelte, s az előttük lévő fűtengert vette célba, s várta, hogy a lány bele kezd e a mondandójába.*


Cím: Re: Park
Írta: Ronald Weasley r. - 2008. 06. 05. - 18:59:38
[Harry]


*Harry majdhogynem rezzenéstelen arccal hallgatta végig, hogy Ronból csak úgy ömlenek a szavak, s mindent, de mindent barátja fejéhez vág, ami az elmúlt hetekben történt. Majd Ronban alábbhagyott a szikra, s kisebb lánggal égett tovább, mikor kényesebb témák felé hajókázott, aztán ismét fellobbant, mikor a saját szemszögét magyarázta Harrynek, s meg akarta győzni róla, hogy őt persze nem s érdekelte, hogy Harry merre járt, csak az zavarta, hogy a lányokat neki kellett nyugtatnia… ez volt az a dolog, amit Ron már majdnem maga is elhitt.
Látszott a barátján, hogy neki sem lehetett könnyű az elmúlt két hét, de, azért ő még is tudta hogy hol van, meg mi van vele… mármint saját magával. S azt is, hogy Ronék is megvannak, s nem estek egyetlen kifejlett hegyi troll áldozatául sem.
Majd Harry, a Hermionés szálat kezdte feszegetni…

-   Mint egy PÁR? – az utolsó szavak robbanásszerűen szakadtak ki Ronból, s a hangerősség, amivel „kimondta” őket, szintén felértek egy szétrobbanó trágyagránáttal. – Megvesztél? Mi, NEM, ismétlem NEM vagyunk és nem is leszünk egy pár. Punktum. Hermione a barátom, és semmi több… csak a bálra… - de ezt nem is fejezte be… nem akart újabb okot szolgáltatni Harrynek… a megszólalásra.

Harry eközben Ronra szegezte a pálcáját, s ennek is betudható volt, hogy a fiú teljesen elhallgatott. Harry dörmögött valamit az orra alatt, minek hatására a sár, elkezdett szikkadni a ruhájukon, majd félkemény állapotban maradt…
A hatodéves grifis tett egy megjegyzést arra, hogy milyen jó is lenne, ha a trió harmadik tagja a parkban leledzene… s nem kéne itt szerencsétlenkedniük, ezt azonban Ron figyelmen kívül hagyta, most dühös volt… az egész világra.
Harry meglepődött, Ron nem kevésbé, majd újra próbálkozott. Ezúttal sikeresen. A sár megszáradt, majd könnyű porként Ron le tudta seperni magáról.

-   Azért megköszönném, ha nem rajtam gyakorolnál… Mi lett volna, ha nem a sár kezd el szikkadni… a rossz varázsige hatására, hanem én. – háborodott fel, most már kicsit oldódottabban és viccesebb kedvében Ron. – Most gondold el, úgy néztem volna ki, mint egy kamaszodó mandragóra. Fúúúúj.

Miután Harry végzett a portalanítással, mert persze magán is végrehajtotta a most már sikeres varázslatot, tekntetét ismét barátjára emelte, s látszott rajta, hogy mondani akar valamit. Most az egyszer, Ron nem szólt… csak figyelt, hogy Harry mit is szeretne megosztani vele.
Ginnyi… igen Ginny került terítékre.
Harry, most talán Ron számára is tisztáz mindent…
Talán, talán…
Belefogott.
~ Ginny és Én… Mi… ~ a szavak eléggé furán hatottak Ronra… Mi… az ő húga és Harry… Fura volt, de nem szólt. Kivárta, hogy mi is lesz ebből az egészből.

Szóval… kialakulóban van valami kettőjük között, de Harry se tudja, hogy mi… Ő sem érti, akkor Ginnynek hogy tudja elmondani?

-   Valami? Kialakulóban? Te sem érted? Nézd, Harry. A legjobb barátom vagy… ezért, és csak is ezért nem átkozlak át a Roxfort túlsó végébe, azért amit Ginnyvel eljátszottál. Persze, hogy nem fog előfordulni és nem fogod őt megbántani. Azt én garantálom, mert ha meg teszed. Harry Potter… ha megteszed, Merlinre mondom ne legyen a nevem Ronald Weasley, ha nem tekerem ki a nyakadat. – a kitörés vége, már kicsit nevetősre sikeredett, mert azért Ron sem gondolta teljesen komolyan, hogy Ginny boldogságának útjában áll.

Persze, továbbra sem fog jó szemmel tekinteni a párocskára, s minden apró lépésüket megpróbálja figyelemmel kísérni, de azért mindenki megérdemel egy esélyt.

-   Te, azt hiszem lassan be kéne mennünk. Szerintem a többiek is szívesen találkoznának már veled… és öhm, szerintem az ő részükről is felkészülhetsz egy kis fejmosásra. – nevetett Ron, majd megindult a Roxfort ódon épülete felé Harry társaságában.
-   Amúgy, nem tudom mi lelete a mi hőn szeretett denevérünket, de Mordon jött ismét helyettesíteni… azért remélem, most nem az ifjabb Kupor csücsül Rémszem bőrében… Ha meglátom laposüvegből inni… tuti kiátkozom a kezéből… - nevetve osztotta meg az iskola  egyik legfrissebb pletykáját újonnan visszatért barátjával.


Cím: Re: Park
Írta: Emily M. Dean - 2008. 06. 05. - 21:40:07
×Abb :D×


Szerelem. Csalódás. Egy szomorú történet.
A téma látszólag rosszul érintette a lányt… Hogyne érintette volna rosszul… Erősködtem, hogy mondja el, mi történt, és ettől rosszkedvű lett a lány. Kicsit kellemetlenül érzem magam emiatt, de ugyanakkor hiszem, hogy jobb ez így neki, és talán meg is könnyebbült egy kicsit. Fájdalmas erről beszélni, és meg is értem őt… Egy szomorú, őrületbe kergető történet

Könnyek. Vidámság. Egy felöltött álca.
A könnyek csillognak a beszűrődő napfényben, akár a gyémánt. Az eső ugyan elállt… Helyette azonban a mellette ülő lány bensőjében kezdett el szemerkélni… Arcán a kisebb patakká összeállt könnycseppek csordulnak le, de hirtelen letörli őket, mintha ezzel a múltat is el tudná tűntetni. Felpillant, immáron vidámabb tekintettel néz rám. Nem… Legbelül továbbra sem boldog, legbelül ugyanúgy fájdalmat okoz neki az újra meg újra felszakadó seb, amelyet a fiú ejtett a szívén… Ez csak… Egy gondosan felépített, majd felöltött álca…

- Ha te mondod, biztos így van… De nem mondom, hogy elhiszem azt, hogy jobban vagy…

Együttérzés. Tapasztalat. Egy reménytelen szerelem.
Fejemet leszegem, és azon gondolkozom, amit az imént mondtam. Tudom, hogy nem érzi jól magát, mert ezt az érzést már én is megtapasztaltam. Átsírt éjszakák, magány, egyedüllét, és visszahúzódás. Mindennek kiváltó oka pedig nem más, mint… Egy reménytelen, soha be nem teljesülhető szerelem…

Levegő. Természet. Egy kis szabadság.
Ezeken a gondolatokon ilyen körülmények között rágódok. Megnyugtató a friss levegő, a már-már fel-felbukkanó Nap… A köves úton kezdünk el sétálgatni, így megkíméljük ruhánkat és lábbelinket attól, hogy azok sárosak legyenek. Visszhangzó madárcsicsergés, zöldellő fű, felfrissült környezet, tiszta vizű tó, halványkék ég. Éled a természet, előbújnak a madarak – vége a viharnak, újra jó idő van. A napfény számtalan csodára képes… Élénkít, felvidít, és bármit képes gyémánttá változtatni… Napfényben még a porból is gyémánt lesz… Az iskola óriási, nagy, erős falairól lecsordogáló vizet figyelem. Most még az épület is máshogy néz ki… Majdnem üres a park, valószínűleg mindenki elbújt inkább valahova a vihar elől, és nem is jön elő egészen addig, amíg nem lesz újra teljesen szép idő, amíg nem fog újra hétágra sütni a Nap. Bennem mégis, csak jó érzéseket kelt az ilyen idő. Végre… Egy kis, megérdemelt szabadság…

Érdeklődés. Letörtség. Egy újabb történet.
Ezután Abbey is rákérdez az én történetemre. Nem tudom, elmondjam-e neki… Nem mintha nem bíznék meg benne, vagy hasonló, de nem akarom, hogy ismét fájjon… Nem akarom újra felemlegetni, és újra érezni azt az ürességet, amelyet azóta érzek legbelül, mióta elment… Elmesélem… Megállok, szembe fordulok a lánnyal, és… ha képes leszek végigmondani neki, akkor következik… Egy újabb, hosszú, és fájdalmas történet…

- Hát… Ez egy hosszú történet. Igazából… Egy fiatal kislány voltam, aki valaki olyanba szeretett bele, akibe nem lett volna szabad. Nos… Volt egy barátnőm, és… neki volt egy barátja. Jóban voltunk mindhárman egymással, és rengeteg időt töltöttünk együtt. Az a furcsa, hogy első éves voltam – talán egy-két hónap telt el az év kezdete óta – mikor megpillantottam a fiút. Mondhatnám, hogy szerelem volt első látásra, bár inkább ez csak amolyan… vonzódás volt. Mindenesetre kiszúrtam magamnak, és mindent elkövettem, hogy jóban lehessek vele. Ekkor jött be a képbe a barátnőm. Szép, magas, vékony, szőke hajú lány. Összejött a sráccal, és… szerették egymást, a fiú meg is akarta kérni a lány kezét. Ez engem szörnyen rosszul érintett, de titokban tartottam azt, hogy én is szeretem az illetőt, és azt, hogy féltékeny vagyok a legjobb barátnőmre. Igazából nem is tudom, hogy miért voltunk mi barátok… már nem. Szóval, így hárman is jókat szórakoztunk, megvoltunk, egészen addig, amíg a lány el nem tűnt pár hónappal ezelőtt. Onnantól elkezdve folyamatosan romlott meg a kapcsolatom a sráccal is. Fejébe vette, hogy a lány eltűnésének köze van hozzám, rengeteget vitáztunk, párbajoztunk, majd később úgy döntött, hogy elmegy megkeresni a barátnőjét… Legalábbis azt hiszem, hogy ez történt, ugyanis semmit sem tudok róla… vagy róluk. Eltűntek, teljesen eltűntek… Mikor a srác is elment, összeomlottam, számtalan éjszakát sírtam át. Az akkor érzett fájdalmamat naplóbejegyzések, rajzok fejezik ki, és akárhányszor csak azokat az oldalakat olvasgatom, vagy azokat a rajzokat nézem, előtörnek az emlékek, sírnom kell, és legszívesebben eltűnnék valahova, csak a remény tart vissza, hogy talán egyszer újra visszatér, visszatérnek. Tudod… Éjszakánként az ablakban ülök egy ideig, és figyelem, érkezik-e valaki… De nem, sohasem jön senki… Csalódottan megyek el ilyenkor lefeküdni, és még tovább gondolkozom azon, hogy mi lehet velük. Azon, hogy életben vannak-e… Hiányzik az, hogy itt legyenek… Nagyon hiányoznak…

Sírás. Fájdalom. Egy feltépett seb.
Miközben beszélek, idővel eltörik valami, fejem lehajtom, arcom eltorzul, és sírni kezdek… Nem bírom, vérzik a seb, amelyet a történet elmesélése szakított fel a szívemben… ~Nem sírhatsz mások előtt… Gyenge vagy… Nagyon gyenge…~ Nem megy. Képtelen vagyok nem sírni, legszívesebben dühöngenék, ordítanék, rombolnék… De nem, erősnek kell lennem, el kell viselnem… Tűrnöm kell… Bele kell törődnöm, hogy ez az én életem. De miért kell ilyennek lennie? Én miért nem lehetek boldog… azzal, akivel szeretnék? Hidegkék szemeim Abbey arcát fürkészik. Még mindig vörös egy kicsit a sírástól a szeme… Egy halovány mosoly jelenik meg az arcomon. Jól egymásra talált a két csalódott, elhagyott lány… Odalépek hozzá, és olyat teszek, amelyet régóta nem tettem… megölelem. Úgy tűnik, a történetem elmesélése furcsán hatott rám… Ezt hozta ki belőlem a helyzet, a pillanat, és… Egy feltépett, soha be nem gyógyuló seb…


Cím: Re: Park
Írta: Harry J. Potter - 2008. 06. 07. - 14:28:45
’’Ron

Harry már önnön szavainak kiejtése előtt biztos volt benne, hogy amit Mionéről mond, az meg fogja érinteni Ront, az egész lényét. Nem csak a szavak, hanem maga a gondolatok és képek, amelyek azok miatt elméjében kivetülnek majd…Az, amikor ilyet mondanak az embernek minden esetben elgondolkodtató, mert odabent, legbelül akaratlan is megmozdul valami. A név hallatán furcsa érzések törnek a felszínre, és ez így helyes, ha tényleg érez az ember valamit az emlegetett iránt…így kell lennie, mert az is bizonyítja, annak, aki szót ejtett igaza lehet…és talán tenni kellene valamit…Mégis, Harry azt is tudta nagyon jól, hogy legjobb barátja ezt még magának sem képes bevallani. Mármint azt, hogy nem csak egyszerű „barátként” tekint a lányra. Túlontúl büszke és önfejű volt ahhoz, hogy belássa…kellett a löket, valami kis hátszél, hogy történjen végre valami. A fiú semminek sem örült volna jobban, mint legjobb barátai boldogságának…persze az még odébb volt kicsit, de ott lógott a levegőben…hogy bármikor megtörténhet.  Természetesen ahogyan az várható volt, érkezett a kiborulás szerű, felháborodós-ellenkezős hangnem. Ron ott cáfolt, ahol csak tudott, de a mondatainak záró sorai egyértelműen jelezték, a Griffendél üdvöskéje beletrafált abba, ami nyilvánvaló volt. 

Mindenesetre nem szeretett volna olajat varázsolni a képzeletbeli tűzre, így nem szólalt meg újra…inkább nekikezdett a sár eltávolításának, hol több, hol pedig kevesebb sikerrel. Aztán csak sikerült, ha két bűbáj is kellett hozzá…de legalább már nem voltak latyakosak, sem a ruhájuk, sem pedig ők maguk. Ron aztán ismét magához ragadta a szót, szerencsére kezdett egyre oldottabban viselkedni, ami Harryre is nyugtatóan hatott, főleg az elmúlt hetek után. Nem akart emlékezni, mert nem voltak könnyűek a napjai…és minél hamarabb feledni szerette volna ezt a hatalmas baklövést. Halovány mosollyal az ajkain tekintett barátjára.
- Akkor legalább bejöttél volna Bimbának, nemde?
Egy pillanatig olyan komoly tekintet, amennyire csak tellett tőle…ezt nem hagyhatta ki, annyira magas Cikesz volt, hogy rá kellett vetődni. Ajkai pár pillanatot követően görbülni kezdtek…érezte, hogy odabent felgyülemlett a nevethetnék, és nem fogja tudni tartani…kitört belőle, és hatalmas vigyorral az arcán röhögte el magát.

A boldog pillanatok csak a sár porrá alakításáig tartottak, mert utána akaratlan bele kellett kezdeni a Ginny féle témába. Emellett nem lehetett elsiklani, főleg azért, mert a fiú érezte azt a különleges valamit, amikor a lány mellett volt. Maga sem merte bevallani magának, hogy szereti…tiszta Ron volt ebben a tekintetben…szörnyű…A másik ok, ami miatt meg kellett említeni a dolgot, hogy jelen helyzetben a lány testvérével diskurál, aki pedig a legjobb barátja. Az erőteljes szavakkal kezdte a dorgálást, de mire annak végére ért, már mosolygott ő is saját szavain. Harry ajkaira most nem kúszott mosoly, noha a fenyegetés valóban humorosan hatott. Elrakva a pálcát vette le a szemüveget, hogy letörölgesse róla a kövér esőcseppeket…visszahelyezvén azt tekintett Ronra…mert a szavak benne megindították azt a bizonyos dolgot. Percekkel ezelőtt még ő elmélkedett ezen, most pedig a csapdájába esett. Rezzenéstelen arccal tekintett fel, majd pillanatokig állt, mint akit megátkoztak.
- Szeretem a húgod!
Elcsendesedett, és csak állt ott az esőben…nem törődve vele, hogy ronggyá ázik…hogy összeszedhet valami nyavalyát. Az égből hulló áldás andalító neszezése törte meg a csendet, ami lepelként borult kettejük közé…Harry úgy állt ott, mint akit villám sújtott, mert be merte vallani a dolgot, és nem csak magának. Egy olyan embernek, aki közvetetten érintett az ügyben, és akiben a végletekig megbízott…nem tudott megszólalni, mert elméje elragadta a helyszínről, és Ő járt e fejében.

Ron szavai szakították ki ebből a vegetáló állapotból…egy pillanatig csak állt, és kérdőn merengett előre.
- A többiek, igen…
Nyögte ki végül fel sem fogva, hogy odabent mi vár rá…még tisztult a kép, és az, amit az előbb kimondott, megváltoztatott mindent. Ahogyan barátja megindult lépett ki ő is…de nem sietett, nyugalmasan sétált, mert mire beért a kastélyba, már szerette volna átgondolni az egész helyzetet. Amikor Ron Pitonról tett egy egész élelmes megjegyzést, csak bólintott…Mordon jelen helyzetben nem zavarta, bár abban igazat adott, ha valami gyanúsat észlel, ő sem lesz rest pálcát ragadni. Most azonban Ginny volt…senki más…tudta, nehéz lesz így odaállni mindenki elé…vele akart találkozni, és elmondani…és bocsánatot kérni. Tudta, nem bújhat ki a válaszadás elől…de minden annyira más lett a szavak kiejtését követően…


Cím: Re: Park
Írta: Matthew DeLeon - 2008. 06. 09. - 11:48:32
 ~ Emily ~

Meglehet, csak azért habozik ennyit, mert megtanulta megnevelni a srácokat, kölyköket, de előfordulhat, hogy tényleg gondolkozik. Nem vagy egy nagy szám pasas, de ennyit még én is érek, hogy elkísérhessem a bálra, függetlenül a koromtól, elvégre alig pár centivel magasabb nálam, és nem sokkal nézek ki fiatalabbnak.
A rózsa lenyűgözi… hát igen, a bigék imádnak virágot kapni. Úgy látszik nem hiába járok átváltoztatástan órára :) valami haszna ennek is van. Eddig boltból valók voltak a rózsáim, így mindig várni kellett a kézbesítésre, mert a bagoly nem gyorsvonat, de mostmár képes vagyok önállóan előállítani.
„…de…” De mi? Mit akarhatott mondani, mielőtt rábólintott? Áh, az a lényeg, hogy igent mondott! Eljön velem! Csillagszóró szikrázik lelki szemeim előtt, és megint rámosolygok Emre. Azt mondja, ne legyek büszke magamra, mert ha nem mardis lennék, kinevetne… ez az a tipikus ha öreganyám élne, ma is szántana mondta. Egyébként sincs abban semmi rossz, ha együtt megyünk a bálra, és ott táncolunk, mivel egyikünk sem akar többet ennél. Talán nem is találkozunk többé ebben az életben, viszont legalább lesz egy klassz élménye mindkettőnknek. Viszont elérte vele amit akart, ugyanis viharos gyorsasággal alszik ki a káprázás a képzeletemben.
Erre jön a lököttes kérdésével, miszerint: totál biztos vagyok-é a dolgomban? Már a nyelvemen van a gúyos felhangú válasz, hogy á dehogy, csak vicc volt az egész, mert te túl fiatal vagy hozzám, ám végül nyelek egy nagyot, valamint magamban elszámolok háromig. Ígyként lenyugodva higgadtan felelek a nőnek.
- Igen, jól meggondoltam. Remélem te is, ugyanis nálam az ilyen meghívás akkor is fennáll, ha közben leég a Nagyterem, hajótörést szenved a zenekar, és nekem kell énekelnem, vagy Voldemort visszajön Pottert legyilkolni, és vérfürdőt rendez a kastélyban.
Potter sorsa nem érdekel különösebben, viszont az éneklés nálam nagy áldozat. Bár Emily ezt nem tudja, hiszen honnan is tudhatná?! Legfeljebb csúszkáló hangomon hallhatja, hogy egyszerre már-már két szólamban mutálok, olyannyira csúszkál, gyakorta megbicsaklik a hangom. Az éneklésemmel bárkit ki tudnék üldözni ebből a világból, de még a pokolból is. Ha pedig leégne a Nagyterem, akkor is elvinném táncolni a csajt, legfeljebb másik teremben lennénk.
Laza mozdulattal igazítok koponyámra zselézett hajamon, fülem mögé pakolom egyik szökevény tincsemet, ami mindenáron a homlokomba akarna lógni. Nem pózolok, észben tartom, hogy a nő nem vevő erre. A tollazatom megigazítása pedig nem pózolás, szóval egyetlen rossz szava sem lehet. Persze a bálra biztosan nem így fogom viselni, valószínűbb, hogy a szemembe fésülve, avagy égnek zselézve, mert ezeket a frizurákat legalább nem kell igazgatnom.



Cím: Re: Park
Írta: Beatrice Lestrange - 2008. 06. 09. - 21:36:32
~ Drága-Drága Serpenrosamnak :-* :-* ~



  * Egy újabb nap kezdődik. Egy újabb átlagos nap, ami ugyanúgy fog eltelni, mint a többi. Érezni, ahogyan a nap felkel. Ahogyan a meleg sugarak, megvilágítják a Roxfort falait, és ahogyan a fény lassacskán beszűrődik minden helyiségbe. Kivéve egyetlen helyet *
Talán ez az egyetlen dolog, ami miatt gyűlölöd, hogy Mardekáros vagy… hogy odalent nincsenek ablakok. A reggeli fény nem szűrődik be, hogy fokozatosan, minden egyes porcikádat felmelegítse. Lehet akár nyár, de odalent a pincében, mégis úgy érzed, hogy az időjárás egy cseppet sem változik. Ott, mindig, minden rideg, és nyirkos. *

 * A méregzöld paplan nagy része, már a földön terül el. Falfehér comb villan ki ez alól melyet egy másik követ, két kar, majd végül, de nem utolsó sorba egy oldalra fordított fej. Az arcot, szinte teljesen beborítja, a fakult barna haj. Mintha halott lenne. Csupán onnan tudod, hogy nem az, hogy lélegzik. Igen. Teste egyenletesen mozog fel és le. Majd hirtelen eláll. Szemét egy röpke pillanat alatt kinyitja. A tükör kék szemeket, melyek most a világot kezdik el fürkészni. Még mindenki alszik. Ki baldachin mögött, ki nem, ki hangosan szuszogva, ki csak csendesen. Fejét lassan mozdítja a másik oldalára, ránézve az órára. Megint korán ébredt. Megint. Mit tehetne? Amit mindig is szokott. Macskásan nyújtózkodik egyet, felül. Még egyszer körbenéz, ám még mindig senki sem ébredt fel. Beletúr hajába, majd a lehető leghalkabb léptekkel vonul át a fürdőbe. Beáll a zuhany alá. Hagyja, a hideg vizet, hogy végigcsorogjon vállán, és minden porcikáján, hogy teljesen felébressze. Kilépve a zuhanytálcából maga köré tekerve egy törülközőt, belenéz a tükörbe. Még mindig ugyanaz az arc néz vissza rá. A csapzott vizes haj, amely rátapad vállára nem változott. Még mindig ugyanaz maradt. Nem időzve többet a tükör előtt, felöltözik, majd kisétál a szobából. *

 * Át a klubhelyiségen. Üres. A folyosókon. Üres. Az egész Roxfort, mintha halott volna. Csupán a néhány szellemnek köszön, és a jól megszokott festményeknek, akik végigkísérik útján. A nagyteremből, már hallatszott valami kisebb zsivaj, de oda most szíve szerint nem volt kedve bemenni. Elhagyván az épületet, a park felé veszi az irányt. Végigméri a fákat, és azoknak minden egyes kora tavaszi virágát, amiket fent hagyott még az eső, és a szél. Méltóságteljesen tekint végig rajtuk, mintha emberek lennének. Majd az egyiknél megáll. Elkezdi nézni, és nem tesz mást, csak bámulja… Talán fáradt még… *
 


Cím: Re: Park
Írta: Serpenrosa Hellsing - 2008. 06. 13. - 20:51:53
Kedves, édes Beámnak

Hosszú fekete haj lengedez könnyedén a hajnali szellőben. Serpenrosa sétál át a hideg parkon, s hogy mi dolga a fiatal nőnek ilyen korán kint? Gyógynövényeket szedett az üvegházban, amik most a nagy kosárban haldokolnak, ez a pontos kifejezés, hiszen innen egyenesen mennek száradni a napra, aztán majd egy bájital vagy egy kenőcs részévé olvadnak. Nem siet vissza a rideg, steril terembe, az egész napját ott tölti, ha valamikor kiszabadul akkor igyekszik minnél inkább elodázni a visszatérést. Lassan lépked tehát, zöld szemei végigsuhannak a zöldellő fákon, azonban egyszer csak egy alakon akad meg tekintete.
*Egy diák? Itt? Ilyenkor? Lehet kivetette az ágy? No sebaj, lehet van kedve beszélgetni egy kicsit. Addig is van indokom nem visszamenni.*
Határozottan áll meg a lány mellett, rámosolyog.
-Jó reggelt! Nem bírtál aludni? Szép így korán reggel a park.


Cím: Közelebb
Írta: Draco Malfoy r. - 2008. 06. 17. - 00:03:49
~ Júlia ~


Ez az. Gyere közelebb. Közelebb. Még közelebb.
Édes és meleg a szél. Összekócolja mindkettejük haját. Naplemente színei festik sárgára és rózsaszínre a két derengő arcot. Olyan idilli a kép, mintha nem is lenne semmi gond, mintha mindketten egy megbeszélt, félénk, első randevúra érkeztek volna, mintha nem tudnák, mit kell tenniük. Egy pillanatig nézik egymást, Draco fölényesen mosolyog, mint egy pozőr (hisz tulajdonképpen az) - Viki pedig szenvedéllyel is összetéveszthető haraggal néz vissza. Egy ideig. Aztán közönyt színlel mindkét arc. Mesteri közönyt.
Draco épp emelné a kezét, hogy magához húzza a lányt, a derekánál, vagy a csuklójánál fogva, mikor Viki fogja magát, és lehuppan a fa tövébe. Meglepi a fiút, egyértelműen, bár Draco nem mozdul és nem is tekint le a lányra. Lazán tartja kezét a zsebében, és támaszkodik háttal a fának, mintha Vikitria itt se lenne.
Vajon mi ez a játék? Vajon rá akarnak kontrázni? Azt hiszi ez a naiv kislány, hogy így majd felkelti az érdeklődését? Azt hiszi?
Jól hiszi.
Mikor ez tudatosul benne, önironikus félmosoly jelenik meg szája szegletében. Még szerencse, hogy a lány ezt nem látja. A végén még túl jól érezné magát. Na nem mintha az elmúlt egy hónapban olyan mocskosul jó lehetett volna neki. Legalábbis Draco - öntelten - így gondolja, de persze nem biztos, hogy igaza van.
Nem sok híja van, hogy egyszerre szólaljanak meg. Mégis örül neki, hogy nem adott ki hangot: így hallhatja azt a furcsa remegést a tettetett gúny élén, amitől erejét veszti az egész próbálkozás.
- Megtiszteltetés? - kérdez vissza, mintha egyáltalán nem érdekelné az egész; még mindig. - Hm... Ilyen kedvem van - sóhajtja, és szinte látni, ahogy hanyagul megvonja a vállát.
Letekint, de épp hogy csak. Kíváncsi rá, hogy a szőke fejtetőt látja-e, vagy a felé forduló oly bájosan dühös, netán - ha szerencséje van, - sértett arcot.
Némi tétovázás után végül mégis kimondja, amit az imént akart, mielőtt Vikitria megszólalt volna.
- Érdekesen mutatod ki az érzelmeidet. De persze benned elég nehéz az érzéki nőt látni - gondol arra, hogy Viki általában ilyen, mint most: spontán, furcsa és lélegzetelállító, de rendhagyó értelemben. Az embernek inkább csak elakad tőle a szava, de nem ámulatában, csak meglepetésében.
De akárcsak Tyarának, neki is ezer arca van, és ettől olyan pokolian izgalmas.
Kész csapda.
Mindkettő.


Cím: Re: Park
Írta: Beatrice Lestrange - 2008. 06. 18. - 20:30:47
~ Serpenrosam, Drága Serpenrosam ~



* Ma, még az eső sem esett… Talán olyan korán van, hogy még ideje se lett volna rá, de mégis, mintha éreznéd a gyenge szellőt. Ami megmozgatja az ágakat, ami a hajadat szertefújja, ami simogatásával megborzolja a hátadat. Azt a gyenge szellőt, ami az eső illatát hozza el. *

* Még mindig csak áll és nézi a fát. A leveleket, a virágokat… Amilyen sokszor kelt már korán, még egyszer sem vette észre, a parknak eme apró gyönyörűségeit. Csend van, és nyugalom. Ám egyszer ennek is vége szakad. Jó értelemben persze.
Egy hang szólal meg a háta mögül. Egy kedves hang, ami jól esik így korán reggel. Mint egy erős feketekávé. Egy határozott nő áll meg mellette. Az arca ismerős… talán, egykor ide járhatott. De valahol biztosan látta már. Vállára fekete hajzuhatag omlik, különleges szemei, pedig ragyognak a kora reggeli napfényben. Valóban különleges. Sosem látott még ilyen szempárt…
- Pár évvel ezelőtt, még lerohamozva másztam volna fel rá… - Húzza mosolyra a száját, és fejével egy kissé a fa felé bök, majd arcát a mellette állóhoz fordítja.
- Az ágy manapság, mintha rutinszerűen dobna ki magából! – Nevet fel, bár legszívesebben sóhajtana. Hogy rájöjjön az állandó álmatlanság okára. Hisz, ki ne aludna még ilyenkor?!
Ha körülnézel a parkban, láthatod. Üres. Csupán a két hölgy áll ott. Beatrice szeme ráugrik a valószínűleg a boszorkány kezében pihenő kosárra. Teli mindenféle... gyógynövénnyel. Ha nem mással… *
- Öhmm… Ne haragudj, de benned kit tisztelhetek…?

* Kérdezi, miközben tükör kék szemei, megvillannak a lágy, korahajnali fényben, melyek alatt az álmatlanság apró jelei bújtak el. Arca fehér bőrén érzi, a lágy szellőt, ami oly kecsesen érkezik, és ami oly kedvesen simít végig rajta. Majd, fakóbarna hajába, óvatosan tép bele a szél, és szertefújja a még nedves hajszálakat. *


Cím: Re: Park
Írta: Ronald Weasley r. - 2008. 07. 02. - 16:40:45
.::Harry::.


*Úgytűnt a sárszárítgatás a Hermione témát is felszárította, mert Ron nem biztos, hogy szívesen folytatta volna jelen pillanatban a társalgást a lányról... Túl sok minden járt a fejében vele kapcsolatba, és egyelőre szerette volna azt megtartani magának. S azért annak is örült egy picit, hogy barátja volt, aki a sárkatasztrófát megoldotta, s nem Hermione...itt … és most.
Harry befejezte a ruhájuk rendbetételét, majd megjegyezte, hogy ha mandragora lett volna Ronból, akkor Bimba kedvence lehetett volna.*

- Ja, igen. Tökre értékeltem volna, ha belőlem is főzetet csinálnak, s ha legközelebb egy baziliszkusz úgy dönt benéz a suliba, velem kezelnék az aktuális áldozatokat. - tette hozzá.

* Ezek után a srácok Harry számára érzékeny területre tévedtek. Igen itt volt az idő, hogy a Roxfort kis üdvöskéje színtvaljon. Látszólag eléggé elgondolkozott, hogy hogy is kéne bele fognia a mondandójába. Ron éppen ezért kivételesen csendben figyelte barátját. Kis közjáték, a szemüveggel, majd kibökte.*

- Szeretem a húgod.


*Ez a mondat kissé meglepte Ront. Elég sokféle magyarázatra számított, sok mindenre, amit a hatodéves fel tud vezetni, hogy miért is történik ami, illetve történt, ami történt. De nem. Ehelyett egyetlen mondattal, három szóval elmondott mindent. Mindent. Itt nem volt szükség további magyarázkodásra, semmire.*

- Hogy mi? Szereted? - kapkodott levegő után Ron. Hiszen ez egy olyan meglepő fordulat volt, amire még ő sem számolt. - Ezt, izé... úgy értsem, hogy szereted? - nah igen... Ron ismét értelmesen megnyilatkozott.
Mármint, úgy gondoltam, hogy tényleg? És... Na jó, azt hiszem ezt már én magam se tudnám cifrázni. - mosolygott.
Azt hiszem, ezzel a dologgal nem tudok mit kezdeni. Azért ne hidd, hogy nem foglak titeket figyelni.- tette hozzá kissé baljóslatúan.

*Majd barátja vállára tette a kezét, és a korábban javasoltakhoz mérten az iskola felé vették az irányt. Láthatólag Harry a legkevésbé vágyott most erre, de nem volt mit tenni, egyszer át kellett esnie ezen. Ron egyelőre támogatta a fiút ebben, de ha majd el jön a pillanat és összefutnak a lányokkal, akkor olyan sebesen fog láthatatlan köpenyt ölteni, ahogyan csak lehet.
Harry elmerengve állt, s azután indult csak meg, miután Ron kis „lökést” gyakorolt rá. Láthatólag teljesen elmerengett, Ron sejtette, hogy min, de úgy döntött inkább nem szó, hanem megosztja az egyik legfrissebb pletykát. Úgy tűnt, még ez a dolog sem tudja Harryt kiszakítani a merengésből.*

-  Te, Harry. Mondd, tényleg nem volt semmi extra dolog? Nem tanultál semmi újat? Vagy esetleg nincs közöd véletlenül a Denevér eltűnéséhez. - próbálta Ron kicsit elterelni barátja figyelmét, hátha könnyebb lesz.

*Remélte, hogy Harryt legalább ezek a kérdések visszarántják a földre és nem agyalna addig az elkövetkezőkön, amíg azok be nem következnek.
Ahogy a két fiú bandukolt vissza a kastély felé, az eső egyre nagyobb cseppekben és egyre sűrűbben kezdett hullani. A felhők csak úgy ontották az égi áldást, mintha a Parkban sétálóknak nem lett volna így is elég baja. De, nem. Az idő szerint nekik most jól meg kell ázniuk, aztán persze pihengethetnek egy kicsit a gyengélkedőn, ha összeszednek valami jó kis kórságot.
Bár, ha egy külső szemlélő figyelte volna a fiúkat, neki úgy tűnhetett volna, hogy a leg természetesebb dolognak tartják, hogy zuhogó esőben, szép komótosan sétáljanak a kastély óriási kapuja felé.
Szerencsére, ezt viszonylag hamar elérték, bár kellőképpen eláztak már mire beértek a bejárati csarnokba.*

- Asszem, az lesz a legjobb, ha most átöltözünk.- vigyorgott Ron az arcába lapuló vörös hajtincsek mögül s hátbaveregetvén Harryt, megindult a hatodéves fiúhálók felé.


Cím: Re: Park
Írta: Abbey Green - 2008. 07. 03. - 20:20:13
<--Emily--> <3<3<3


*Miután kellőképpen összeszedte magát, felvetette, hogy sétáljanak egyet, amit Em örömmel vett, s irányt is vettek a Park felé. Az említett hely jelenleg, elég kihalt volt. Nem is csoda, hiszen alig lett vége a viharnak, amelynek nyomai még ott virítanak a park talaján, növényein, az iskola egészén. A kastély ódon, amúgy is szürke falai, most sötétebbre váltak a frissítő eső hatására. Most egészen úgy néz ki, mintha a kőfalak is a lányok lelkét szimbolizálnák... vagy legalábbis gyászolnák azokat a dolgokat, amik ezzel a két fiatal Roxfortossal történtek eddig. Érdekes... annyi mindenről ejtettek szót a lányok... és még csak a beszélgetés elején tartanak. De még is, annyi, de annyi minden történt velük, pedig milyen...milyen fiatalok. Mi lesz velük később... ha eljutnak abba a korba, mikor már az unokáiknak mesélhetnek... akkor? Akkor... mennyi, mennyi történetük lesz. Remélte a lány, hogy csalódásból egyre kevesebb... hogy majd csak a szép, és vidám emlékeket oszthatja meg gyermekeivel, unokáival.
Ahogy körbetekintett, s sötét íriszeit végig hordozta a parkon... ismét egy furcsa érzés fogta el. Mintha az előbb, a viharral együtt elmúlt volna valami más is. Valami, valami ami eddig mélyen ott élt benne. Amiről eddig nem mesélt, de most kiadta magából s ez a dolog, lehet, hogy elég volt ahhoz, hogy elmúljon belőle minden, ami fájt? Persze, teljesen nem múlt el, de még is. Olyan frissnek, felfrissültnek érezte magát, mint a kinti fák, melyeket a jótékony eső öntözött.
Ekkor Em, úgy dönt, kérdésére válaszol, s belekezd a történetébe. Abb érdeklődő íriszeivel követi a lányt, miközben sétálnak, s hallgatja történetét.
Megdöbben... Meglepődik...
Szegény, szegény lány...
Ő sem járt jobban.
Neki sem könnyebb...
Miközben hallgatja a kínzó történetet – kínzó a lány számára – eszébe jut egy vers... egy rövid... de még is lényegre törő vers... részlet...

Messze vagy tőlem, bár soha nem voltál közel,
nem tudom milyen, mikor két karod átölel,
nem érezhettem soha csókod ízét,
már kezdem feledni két szemed színét.

Szegény Emily, szegény lány... Menyire rossz lehetett, mennyire keserű... borzasztó érzés... és eltűntek, elmentek...
Nem tudja mi van velük.
Láthatólag hatalmas változások mennek keresztül a lányon, megállt, lehajtotta a fejét, arca eltorzul, sírásra vált. S kitört belőle a zokogás. Látszott rajta, hogy küzd, küzd ellen. Mintha szégyen lenne, mintha ezzel elárulna saját magát, mintha... mintha ez, hogy sír, hogy érzelmeit kimutatja gyávaság lenne...
Mit tegyen... mit is tegyen. Jobb ötlet híján, odalép a lányhoz és a vállára teszi a kezét. *

-  Em, nem szégyen, ha kiadod magadból. Attól nem leszel rosszabb. Sőt, jobban leszel, hidd el. - többet nem mond. Többre nincs szükség.

*A lány sír, zokog... könnycseppek milliói gyűlnek, s iszonyatos vihart készülnek kavarni. Olyat, mint ami pár perccel ez előtt itt zajlott kint. A cseppek apró patakokká növik magukat, melyek gyorsan utat törnek maguknak a lány arcán, s záporoznak a föld felé.
Pár perc múlva láthatólag megnyugodott... vagy valami hasonló történt. Felegyenesedik, Abbre néz.
Közelebb lép.
Láthatólag vacillál.
De megteszi.
Odalép és megöleli a lányt.
Abbey meglepődött. Nem gondolta volna, hogy ilyen hamar, ennyire jóban lesznek. Ennyire át érzik egymás életét. Az egymással történteket. Ennyire hasonlóak. És mégis. Emily a csendes, mardekáros hatodéves lányka és Abbey a nagy hangú, központi ötödéves hugrás... hasonló lélek... hasonló múlt...
Átöleli a lányt és megpróbál annyi érzést beleszuszakolni ebbe az ölelésbe, amennyit lehet. Megértést, vigasztalást, segítséget, támogatást. Elengedi, pár pillanattal késbb. Hátralép egyet, s gyorsan keres egy zsepit, amit át is nyújt a lánynak.*

-  Te, Em... asszem mi igen csak egymásra találtunk. - neveti el magát. - Nagyon sajnálom ezt a dolgot... Elég... hogy is mondjam, szóval nem lehetett könnyű neked, s gondolom most sem az. - vált vissza kissé komolyabbra.
- Nem gondolod... hogy... hogy, szóval, hogy nem érdemli meg egyikük sem, hogy várj rájuk és kínozd magad emiatt. Szerintem előre kéne nézned, és keresni olyan embereket, akik megérdemlik, hogy egy ilyen csupa szív lány a barátjuk legyen.

*Utolsó mondatánál íriszeit Emilyre emelte, s megpróbált tekintetével is olyan dolgokat sugallni, amit esetleg szavakkal nem sikerült. Majd fejét előreszegte, s megindult tovább, sétálva a friss levegőjű, eső áztatta Parkban.*


Cím: Re: Park
Írta: Logan Lennon - 2008. 07. 06. - 22:21:38
[Tanári értekezlet]

*Borús, szeles nap, már megint. És ez tökéletes. Logan imádja az ilyen időt, főleg azért, mert nem szereti túlzottan a vékony ruhákat. Hiába tartozik afféle hippy csoportba, akik mindent murisan fognak fel, azért még is a telet szereti. Persze nincsen ilyen csoport, hál’ istennek.

Egy kis üdítő séta, ez lehet az oka a körútjának. Mivel általában nincsen társasága, ezért ez tűnik a legjobb ötletnek, hogy végigjárja a kastély olyan részeit, melyeket már rég elfelejtett. Kisgyerek volt, amikor itt járt, azóta nem volt szerencséje ide jönni. Ám most ez megváltozott. Azon kevés felnőtt ember közé tartozik, akiknek megadatott, hogy tanárként is itt élhessenek. A tanterme egészen otthonossá vált, főleg így, hogy pár változtatást is végzett a kissé lepusztult termen.

Most nincsen talárban. Valahogyan megunta a bő öltözéket. Elég az neki olyankor, amikor kimegy Roxmorts-ba. Még az óráin is zakóban, vagy egy sima ingben tanít.
Most speciel egy zöld ing van rajta, afféle finn, haragoszöld. Fekete nadrág, cipő. A zakóját is elhagyta valahol, így eléggé vékonyan öltözve rója már a harmadik kört. Ingje ujja fel van tűrve, a saját ízlése szerint. Övszíján pedig egy keskeny bőrtokban ott pihen a varázspálcája.

Füttyszó hallatszik, amerre halad. Most éppen a park felé tart, hogy ott majd leülhessen egy padra, onnét figyelgesse a diákjait, amint éppen tanulnak, vagy éppen csak beszélgetnek. Szereti így mulatni az időt. Így lehet a legtöbb tapasztalatot gyűjteni, hogy hogyan is lehetne feldobni az órái hangulatát. Például, ha belekeveredik a számok közé mondjuk Viktor Krum. Bizonyára könnyebben odafigyelnének rá a diákok.

Végül meg is érkezik. Két fa között húzódik meg két pad, egymás hátának támaszkodva. Ő arra a részre ül, amelyik nem a kastélyt nézi. Jól is jönne egy kis társaság… Mondjuk egy szép nő, nem, nem lány! *


Cím: Re: Park
Írta: Cielo Montalvo - 2008. 07. 08. - 07:53:06
¤ Tanári értekezlet ¤

Ó, igen, már megint ilyen szeszélyes az időjárás. A nap néha-néha kibújik a felhők mögül bearanyozván sugaraival mindent, azonban ez nem tart sokáig és zord szeles idő követi. Nem hiába, a tavaszi időt sosem lehet kiszámítani. Igazából olyan, mint egy szeszélyes nő. Talán, mint Cielo, aki épp maga mögött hagyva a tanári sötét, árnyékba burkolózott helyiségét, épp az udvar fel tart, kezében egy halom dolgozattal. Sajnos, ezek még mindig, arcátlan módon nem képesek kijavítani magukat, talán ki kellene fejleszteni egy bűbájt erre a célra, mert az biztos, hogy egyes irományok alaposan le tudják fárasztani az embert.
Kipp-kopp-kipp-kopp.
A folyosó kihalt, csak elvétve látni álmosan csoszogó diákokat, akik már alaposan el vannak késbe az órájukról. Hát, az egy szer biztos, hogy pontlevonás nélkül nem nagyon fogják megúszni a mai napot. Egyes tanárok igen szigorúan veszik a késést. Cielo is. No, jó, azért kivételek mindig vannak, az ő szíve csücske a Mardekár: tőlük nem szeret levonni, csak ha már igen indokolt a dolog. Sajnos elég gyakran megesik ez, hiszen a tanulókat nem egyszerű dolog felrángatni az éjszaka közepén a Csillagvizsgáló toronyba. Talán a Csillagászatot utálják leginkább a diákok. Na, szép kis tantárgyat választott magának...
Feltárul a hatalmas faragott ajtó, mely e főépületből vezet az udvarra. Itt már több embert látni, még a furcsa idő ellenére is egész sokan tartózkodnak kinn. A szőke, rakoncátlan tincsekbe belekap a szél, tönkretéve a mindig tökéletes frizurát. Igazából már az iskolába jövet is alaposan összekócolódott. Mindegy.
Megpillant  néhány üresen álldogáló padot, kiválaszt közülük egyet, ami szerinte tökéletes lesz és arra veszi az irányt. Idő közben szembejön vele egy-egy tanuló és udvariasan üdvözlik a tanárnőt, majd azonnal továbbmennek.
Odaér a kiszemelt padhoz, ami igazából a kastély felé néz. A hátánál áll egy másik, ott már ül valaki, de most inkább gondosan lepakolja a halom pergament, amit eddig cipelt a kezében és azonnal pennát ragad és elkezdi kijavítgatni a dolgozatokat.


Cím: Re: Park
Írta: Logan Lennon - 2008. 07. 08. - 11:22:39
[Tanári értekezlet]

*Nézi a diákokat, amint azok játszanak, vagy éppen egy fa alatt tanulnak. Bizonyára nincsen első órájuk, bár, az ő dolguk. A házak pontjai soha sem izgatták őt. Utóbbi időben egész sok időt tölt a gyerekek társaságában, amit annak tudhat be, hogy a tanárok elitje még nem nagyon tetszik neki. Persze, el van azért velük is, például, ha összefutna Flitwick professzorral, minden bizonnyal elég kellemes társalgás alakulna ki. Ám még is, a gyerekek társasága most valahogyan jobban kedvez neki. Nem, nem pedofil, leszögezem még egyszer!

Érzi, hogy valaki leveti magát a pad másik oldalára. Érdekli, hogy ki az. Még szerencse, hogy úgy ül, hogy ha fejét elfordítja egy kicsit, akkor pont látja az egyén arcát, aki nem más mint…*
- Tanárnő!
*Lejjebb pillant.*
- Dolgozatjavítás?
*Visszapillant a park felé, nézi egy kicsit a diákjait, nézi, hogy hányan kapnak észbe, hányan rohannak be a faragott kapun, és hogy hányan maradnak. Nem sokan, csupán azok, akiknek tényleg nincsen semmi dolguk ma reggel.*
- Hm… Hogy megy a csillagászat a diákoknak?
*Teszi fel az eléggé idiótán hangzó kérdést, melyet igazság szerint úgy ért, hogy hányadik helyen is áll átlagban a tantárgyak között. Mert lehet, hogy éjfélkor kell felkelni miatta, de akkor is népszerűbb mint a számmisztika, mely egyébként az utóbbi időben mintha kissé gyarapodott volna.*

- És ön hogy van?
*Szinte nem is beszéltek az alatt az egy hét alatt, amióta itt van a Roxfortban. Csupán a bemutatkozáson futottak össze, amikor az igazgató bemutatta őt a tanári karnak. *


Cím: Re: Park
Írta: Vikitria Mirol - 2008. 07. 08. - 19:12:45
~Rómeó~
;D


Félszemmel nézek csak felfelé, hogy láthassam Draco reakcióját, de semmi. Nem látok rajta semmit.
Az nem lehet, hogy nem érdekli, hogy így viselkedem? Ismerem őt. Ha valaki úgy mer viselkedni, hogy őt semmibe veszi, akkor kiakad, hisz Draco Malfoy a világközepe, őt nem lehet csak úgy levegőnek nézni.
Egy hanyag vállrendítés és közönyös sóhaj…
Ennyire nem jelentettem volna neki semmit? Vagy neki is csak egy színjáték ez az egész? Mit akar elérni? Jelenhelyzetben én vagyok a sértett fél, akkor miért ő játssza a ezt a szerepet?
Rám néz…
De semmit nem láthat a két zöld üres szempáron kívül. Minden erőmmel azon vagyok, hogy ne láthasson belém. Ne érzékelhesse, hogy mennyire haragszom rá, hogy fáj, hogy így viselkedik, hogy a legszívesebben megátkoznám, közben pedig forró ölelésében és édes csókjában merülnék el.
Tiszta paradoxon.
Saját érzelmeim küzdenek egymás ellen, és míg nem kötnek békét, addig én sem fogok tudni elégtételt venni Dracoval szemben. Hogy tehetném, mikor én magam sem tudom mit akarok. Nem tudom, hogy a sértett libát, a kihívő nőt vagy szimplán magamat adjam? Melyik lenne e legjobb? A sértettség sehova nem vezet, csak később megbánt szavakhoz és tettekhez. Az érzékiség, nem ide illő jelenleg, nem tehetek úgy mintha mi sem történt volna, mintha nem telt volna egy teljes hónap, hogy semmibe vett, hogy keresztülnézett rajtam. Nem, mert akkor egy könnyűvérű szajha lennék, és nem vagyok az. Soha nem voltam és soha nem is leszek. Szeretem, ha küzdenek értem, és ha Draco nem is vette észre, de a maga módján igenis küzdött értem. Csak nem hittem volna, hogy egy éjszakát tervez velem. Főleg nem azok a szavak után, amiket a fülembe suttogott, hogy tudatta velem, hogy szeret. Vagy ez csak kislányos álmodozásom következménye kép képzeltem és valójában meg sem történt? De akkor mi az igazság? Mi történt pontosan egy hónappal ezelőtt azon az éjszakán, mikor az övé lettem?
Fogalmam sem volt.
Ültem ott a nedves fűben, hagytam, hogy a szél játszadozzon a hajammal, és míg a magabiztos nőt mutattam, belül gyötört a kétely. Mert nem tudtam, mit kellene tennem, mert magamat sem adhattam. Nem mutathattam meg neki, hogy mennyire megtört, hogy szenvedek miatta, hogy az eddig magabiztos lány, most kétségek gyötrik.
Draco Malfoy.
Rómeó.
Szőke herceg.
Jég királyfi.
Egy férfi, akit szeretek. És én is azt hittem, hogy szeret. De most már semmiben nem voltam biztos. Semmiben.
Talán egy csak egy perc telhetett el, mire újra megszólalt, de nekem sokkal hosszabb időnek tűnt, és hirtelen nem is tudtam, hogyan reagálhatnék rá.
Érdekes mutatom ki az érzelmeimet? Nehéz bennem az érzéki nőt látni?
Ennyi kellett. Nem tudnám pontosan megmondani, mi történt, de valahogy azonnal rájöttem, hogy pont olyan bizonytalan, mint én. Csak, hogy az ő bizonytalansága nem miattam, hanem maga miatt. Nem tudja ő sem, ahogy én sem, pontosan mi történt tizennegyedikén, vagy akár az elmúlt évben. Hogy gabalyodtunk mi ennyire egymásba, és hogy van e egyáltalán ennek értelme. Ellenségek voltunk és vagyunk és nem csak a házunk miatt, nem csak az eltelt évek gyötrelmei miatt, hanem mint kiderült már a családjaink miatt is. Neki jegyese van én pedig soha nem voltam az a lány, akit el tudott volna képzelni maga mellé, ahogy nekem sem ő volt az a férfi. De akkor mi volt és mi ez közöttünk? Miért érzem azt, hogy olyanok vagyunk, mint két kiskamasz, akik azt sem tudják mi fán terem a szerelem? Oly sok a kérdés, és oly kevés a válasz. De legalább valamiért azzal már tisztában voltam, hogy saját maga miatt került engem. Egyszerűen, mert képtelen volt felfogni, hogy pontosan hogyan is történhetett ez meg.
Ültem a fűben és enyhén felfelé néztem, bele egyenesen a két szürke szempárba, ami már annyiszor levett a lábamról, ha még mindig engem figyelt, és éreztem, hogy eltűnt a dühöm, eltűnt a bizonytalanságom. Már csak a cserfes leányzó voltam, aki ha tehetné, elkezdene nevetni ezen az egész ki a sértettebb fél játékon. Mert ez már az volt, egy színjáték, amiből viszont jellemünkből adódóan nem tudtunk szabadulni. Ilyenek voltunk, ezen, nem tudtunk változtatni, és mindig ilyenek is leszünk, de pont emiatt szerettünk egymásba, pont emiatt volt érdekes a másik. Mert tudtuk, hogy soha nem fogjuk igazán megismerni, hogy mindig meglepetésekkel fog szolgálni és mindig küzdenünk kell azért, hogy a mienk legyen.
Lehet, érdekesen láttam a szerelmet és a velejáró érzelmeket, de számomra ezt jelentette. Én képtelen lettem volna, valaki olyat szeretni, akit egy pillanat alatt megkaphatok, akiben nincs kihívás. Nekem olyan nem kellett, nem, mert szimplán meguntam volna, nagyon hamar.
Döntöttem.
Játszani fogok, és ha akar, belemegy a játékba, ha akar nem. De akkor vége, én nem fogok érte többet küzdeni. Ha kellek neki, akkor ideje neki is tennie valamit.
Lassan emelkedtem fel a fűből. Érzékin és nőiesen, ha már épp az előbb megjegyezte, hogy nehéz bennem ezt látni, akkor lássuk, mit szól ehhez a kis mutatványhoz. Mert, igenis tudtam érzéki lenni és ezzel ő is tisztában volt, hisz nem egyszer tapasztalhatta is már.
Elég közel álltam fel hozzá, mert közel is ültem le. De ez a közelség a hasznomra vált, mert még jobban felforrósította a levegőt. A testünk szinte összeért és szinte végig simítottam, míg lassan emelkedtem, míg végül teljesen kiegyenesedtem és ott álltam mellette, egy pillanatig a száját nézne kívánkozva, majd enyhén nyitottam az enyémet is és a tekintetem felkúszott, hogy a szemébe nézhessek.
Nem szólaltam meg. Szándékosan nem, mert ez nem az a pillanat volt. Hát igen Viki Mirolnál is néha eljön az a perc, mikor nem hagyja el hang a nagy száját.


Cím: Re: Park
Írta: Harry J. Potter - 2008. 07. 09. - 14:24:06
’’Ron


’’A Parkban

A két jó barát csendesen álldogált a tavaszi esőzésben, és dermedtem méregették egymást. A három, talán bűvösnek is mondható szavacska kiejtését követően Ronald Weasley úgy reagált, ahogyan az tőle várható volt…igazán egyedi stílusban tudott zavarba jönni, amelyet a Roxfort egyetlen diákja sem volt képes leutánozni, még akkor sem, ha direkt módon szerette volna. Az elhaló szavak, mintha a torka kiszáradna az ilyen helyzetekben…hebegés…mély lélegzetvételek. Amennyiben más körülmények között történt volna az eset, azaz, más lett volna a beszélgetés tárgya, úgy Harry biztosan szélesen vigyorgott volna, látván azt az arckifejezést, amelyet legjobb barátja produkált. Mindig mosolyt tudott csalni az ajkaira…de most…ez valahogyan elmaradt. Annyi teher szakadt a nyakába azzal, hogy visszajött…a távolléte alatt is annyi tornyosult már fel...

Nem, nem akart távol maradni, csupán, nem gondolta végig, mit is kell majd kiállnia, amikor visszatér száműzetéséből. Az, ahogyan Ron fogadta a jobbik eset volt…bár az igazat megvallva, a barátjától pontosan erre számított. Biztos volt abban, hogy Ő tudja, mennyi minden nyomasztja a lelkét…mindig mellette állt…és mindig segítette. Ezt sem akarta megnehezíteni, hála Merlinnek. A lányok már más súlycsoportot képviseltek…Hermione igen domináns személyiség tudott lenni, és volt is általában. Tőle számított egy kis fejmosásra, noha most nem igazán lett volna szüksége rá. Szívesen nélkülözte volna a szikrázó szempárt, a hozzávágott szavakat. Még meg sem történt, de már aggódott…azelőtt soha nem akadt fenn ilyen dolgokon…de annyi minden megváltozott, amióta az ezredéves falak között tanult. Tudta, hogy Mione is szereti, és csak az aggódás miatt…Aztán ott volt Ginny…ahogyan felsejlettek a képek, ami történni fog. Újbóli mélázásából Ron szavai ragadták ki, mely szerint figyelve lesz, éppen a szóban forgó lány miatt. Nehezére esett mosolyogni, maga sem értette miért…talán a nyomás, amely alatt most volt.
- Ne féltsd tőlem, vigyázni fogok Rá!
Bökte ki olyan Harry-sen, majd azért egy erőltetett, szája szegletére görbületet csaló mosolyt csak megeresztett.

A rövidke tiszta pillanatokat követően újfent elmerengett azon, ami odabent várja. A kastély most inkább hatott valamiféle csapdákkal, és kínzókkal teli helynek, mint otthonnak…és a legszörnyűbb az egészben az volt, hogy erről csak és kizárólag ő tehetett jelen helyzetben. Botor módon tűnt el, ez nem is vitás.

A séta közben aztán Ron megpróbálván oldani a feszült pillanatokat szólalt meg ismételten. Harry a talár kucsmájába húzva fejét bandukolt barátja mellett…a szavak hallatán enyhén megemelve fejét tekintett oldalra. Megtorpant, szinte abban a pillanatban, ahogyan a mondat szavai a fülét érték…már úgy is mindegy volt, hiszen bőrig áztak…az a pár csepp ide, vagy oda nem számított. Minden elcsendesedett egy pillanatra…csak az eső cseppjeinek lágy neszezése törte meg azt, ahogyan a latyakos földön, vagy éppen az átnedvesedett talárokon koppant.
- Megtanultam legyőzni magam!
Jelentette ki csendesen, és, hogy a hatás valóban olyan legyen, mint amilyennek lennie kell, mélyen a barátja szemébe nézett. A Pitonról szóló mondatok teljesen elkerülték a figyelmét…ahogyan kiejtette a mondatot, mintha megszabadult volna valamennyi tehertől…bár volt még, ami nyomta…de azok egyenlőre nem kívánkoztak ki belőle.

A különösnek ható momentum után ismét megindultak…Ron az út hátralévő részében csendes maradt…ez szokatlan volt tőle. Talán a hallottakat próbálta értelmezni, és összerakni egy képet, mit is csinálhatott barátja a távollétében. Harry fejét leszegvén, a talajt, és cipőjét bambulva oldalgott, hallgatván a minden egyes lépése utáni slattyogást, ahogyan a lábbelije kicuppant a sárból. Az igazat megvallva, ha Ron egy fának vezette volna sem veszi észre…csak annak lábát látta, és azt követte…bízott a barátjában.


’’Bejárati csarnok

Harry a hatalmas ajtó nyikorgására kapta fel a fejét…belépve az előcsarnokba húzta le fejéről a kucsmát, majd tekintett körbe. Íriszei úgy siklottak végig a diákokon, és a berendezésen, mintha egyiket sem látta volna még soha, vagy már nagyon régen. Esőáztatta haját eltűrte oldalra, hogy a víz ne folyjék az arcába…legalábbis ne abban a mennyiségben, mint eleddig. Szemüvegét levéve egy pillanatra törölte le a kövér esőcseppeket arról, majd helyezte vissza ismét a fejére. Ronra tekintett, mintha a barátjától várta volna a következő lépést, holott tudta, egyértelműen a Klubhelység felé fognak megindulni. Talán éppen a kérdő tekintett miatt, de az meg is szólalt a tollászkodás közben.

Egy bátorító hátba veregetést követően indult meg a lépcsőkön…Harry haloványan elmosolyodott, majd követte. Arcára most egyféle bátor állarc kúszott, erősnek mutatta magát, mint amilyen általában. Arra volt most a legkevésbé szüksége, hogy az ütődött Mardekárosokkal leálljon vitatkozni…abból most semmi jó nem sült volna ki…az bizonyos. Út közben az ismerősök felé biccentett köszöntésképpen…hiszen az illedelem írmagja örökkön élt benne…



Cím: Re: Park
Írta: Cielo Montalvo - 2008. 07. 12. - 01:15:20
¤ Tanári értekezlet ¤

Hát úgy tűnik az hatalmas katasztrófa lesz, ha egy futó zápor következtében az összes drága dolgozat megázik. Márpedig a második évfolyam dolgozatai igencsak fontosak, hiszen a sok elmaradt óra miatt muszáj jegyet kapniuk a diákoknak.
Nocsak. Egy ismerős a másik padon? Az új kolléga. Logan... mi is? Logan... Lemon? Nem, nem... Lennon! Ó, igen.
Egy kedves mosoly a kolléga felé, hogy igen, Cielo felismerte őt.
-Üdv, Mr. Lennon... izé... Logan. - köszönti újdonsült kollégáját aki egy egyszerű "tanárnő"-vel köszöntötte őt, ó micsoda arcátlan dolog, na de igazából Cielo már nem akad fenn efféle apróságokon, hiszen tanórán is gyakran megesik vele hasonló. Az volt eddigi pályafutása során a legrosszabb dolog, mikor egy modortalan hetedéves szemrebbenés nélkül letegezte őt. Na, az több volt a soknál... Ennyire diáknak látszik még az ő 21 évével? Rettenetes.
-Ahogy mondja. -  és azonnal megszabadul a kezében tartott pergamen-halomtól, mihelyt válaszol a nekiszegezett kérdésre. Nahát, milyen furcsa, Logan-nek most nem órát kellene tartania? Számmisztika... számmisztika. Bizonyára roppant érdekes tantárgy, csak hát... valahogy Cielo érdeklődését sosem sikerült felkeltenie. Az asztronómia inkább.
Kényelmesen leül a padra, és kezébe veszi az első dolgozatot: Satine Cherhal.
"Örülnék, ha legközelebb normálisan elmondaná a dolgozat kérdéseit, nem csak valami zöldséget írna fel a táblára.

Üdvözlettel: SC."

A tanárnő lemondóan sóhajt egyet, majd egy elegáns T betűt kanyarít a pirosan fogó pennájával az alig használt pergamenre. Szörnyű, hogy mikre nem képesek a diákok manapság... Különösen a másodévesek.
-Hát igazából még mindig nem tartozik a legnépszerűbb tárgyak közé... főleg ahogy elnézem ezeket a dolgozatokat... - mondja, s igazából bele sem mer gondolni, hogy miféle irományok fognak még a kezébe akadni. Tanárnak lenni jó, csak hát mint minden másnak, ennek is megvannak a hátulütői...
-Azt kell mondjam, remekül voltam a reggel folyamán, de mióta leültem ezeket kijavítani, kezdek egyre rosszabbul lenni. Tiszta szerencse, hogy Önnek nincsenek ilyesmi problémái. Vagy tévedek? - kérdezi, s  hátrafordul, hogy remekül láthassa újdonsült kollégájának arcát.


Cím: Re: Park
Írta: Logan Lennon - 2008. 07. 13. - 10:36:08
[Tanári értekezlet]

*Mosollyal fordul a kollégája felé, mégpedig úgy, hogy a távolabb állók mind azt hihetik, kitekeredett a nyaka. Pedig nem úgy van az. Vagy is nem hiszi, hogy úgy lenne. Azt minden bizonnyal megérezte volna. Most pedig nem érzi. Ezek szerint még sem tekeredett ki a nyaka… (Értelmes elmefuttatás.)
Hát, igazság szerint Cielo-nak mázlija van, hogy ez volt eddig a legrosszabb dolog a pályafuttatása során. Logan még tisztán emlékszik, amikor a mugli suliban a volt tanítványa felakasztotta magát az udvaron lévő fára. Mégpedig az elsősök szeme láttára. Na, ilyet egy tanárnak sem kíván…
Amúgy Logan kíváncsi lenne, ki is volt az, aki le merészelte tegezni Cielo-t. Persze a gond csupán annyi, hogy nem hallja a gondolatait a nőnek.

Tehát dolgozatjavítás. Pedig azt Logan szereti csinálni. Általában a számmisztika jól megy a diákoknak. Elvégre, akik felveszik, azok már eleve okos tanulók, mivel ez a tantárgy kissé bonyolult. Leginkább a rúnatanhoz és a jóslástanhoz hasonlítható…
Óhh, pedig ő mindig is szerette szinte az összes tantárgyat. Persze minddel nem tudott foglalkozni. Ő nem volt olyan, mint Hermione. De hát nem is kellett olyannak lennie. Elég volt azt a pár órát felvennie, melyek szükségesek voltak a pályájához. És akár hiszik akár nem, az asztronómia kicsivel hasonlít a számmisztikához. Csupán kicsivel, de még is.*
- Nem úgy látom, mintha szép dolgozatok lennének.

*Persze nem a jegyet nézte eközben, hanem a nő arcát. Meg, a lemondó sóhaj is elég szokott lenni arra, hogy kitalálja milyen dolgozatot tarthat a kezében.
Viszont sajnos igaz, hogy manapság a másodévesek kissé megváltoztak. Mármint, amióta itt van Logan, mindig csak olyanokkal került szembe, akik kissé ellenszenvesek voltak. Mardekárosok, természetesen… De nem csak ők. Nem egyszer látta már, hogy az iskola eldugott részein cigiznek a tanulók. Ezt pedig nem tartja jónak, sem helyénvalónak. Ez egy nagy múltú iskola, nem pedig egy sarki kocsma.*

- Hát igen, a számmisztikát is csak a nagyon rátermettek vállalták be. Főleg így hetedik év végén. Viszont elég sok pontot jelent ez, mondjuk a minisztérium számára, már ha oda szeretne menni a gyerek.
*Mondja tökéletes komolysággal. Ekkor már a mosolya sem csillan, ki tudja miért? Talán mely kissé komolyabb a téma, elvégre… a tanulók sorsa a munkaköri leírásban is szerepel.*
- Óhh, én még csak egy hete vagyok itt. Nem kellett dolgozatot íratnom szegényekkel. Még pár órán összefoglalunk, s majd utána. Addig még nyugodt lehetek…
*Mosolyodik el, aztán kényelmesen hátradől a padon.*
- Attól tartok, hogy a mugli iskolában való tanítói tapasztalatom itt kevés. Hiába voltam már magántanár varázslóknál, azért ez így erős lesz. Bár, eddig egész jól mentek az órák. Csak sajnos kissé le vannak maradva a normális tananyaggal. Vector professzort pedig dícsérik rendesen.
*Töpreng hangosan.*


Cím: Re: Park
Írta: Cielo Montalvo - 2008. 07. 15. - 16:56:45
¤ Tanári értekezlet ¤ Señor Twentytwo ¤

Igazán egyszerűen megy a dolgozatjavítás, ha az egész lapra nincs más írva a tanuló nevén kívül... Pedig igazán nem nehéz tárgy, pedig igazán megtesz mindent annak érdekében, hogy jók legyenek a dolgozatok. De ha másodikban nem megy, akkor később mi lesz?! Belegondolni is borzalom. DeLeon V, Scarlett T, másik Cherhal E ... vajon talál egy olyat is, amire nyugodt szívvel rávéshet egy gyönyörű K betűt? Hát sajnos eddig nem úgy tűnik.
-Ez a legszörnyűbb évfolyam az iskolában, mindig ilyen hitvány dolgozatokat írnak, én nem tudom mi van ezekkel a diákokkal, de mintha nem is ezen a világon élnének. - méltatlankodik a nő. - Tudja, óriási szerencse, hogy Önnek még nincs dolga ezzel az évfolyammal, mert azonnal elvennék a kedvét a tanítástól. Én lassan-lassan ezt érzem már, pedig még csak ettől az évtől vagyok itt. Én mindig szerettem a csillagászatot, nem értem, mi történt a mai fiatalsággal... Ó, bocsásson meg, túl sokat fecsegek. - teszi hozzá végül és egy lemondó sóhaj kíséretében egy újabb kupac dolgozatot vesz maga elé.
Pedig a Mardekárosok azok, akikben soha nem szokott csalódni. Cielo maga is az volt, nem véletlen hát, hogy oltalmazza őket. De a másodikosok között még a Mardekárosok is szörnyűek. Mintha ők egy külön faj lennének az iskolán belül. Mindegy.
-Nos, azt elhiszem, hogy a nagyon elszánt tanulók veszik fel a számmisztikát. Bizonyára azok, akik majd ott fognak dolgozni a Minisztériumban vagy a Rend oldalán. Mostanság mintha egyre kevesebben vágynának erre a pályára, mondjuk, nem lepődök meg csöppet sem. Ami zajlik itt... az kész gyötrelem. De ez persze csak az én véleményem. - mondja ő, aki fel sem vette anno ezt a tantárgyat, de természetesen ezt nem fogja a professzor orrára kötni, mert még a végén megromlik a kettejük viszonya. Az meg igazán nem tenne jót, hiszen mostanság egyre nagyobb szükség van a tanerőre az oktatáson kívül is. Mióta itt van a Potter fiú, azóta nincs nyugvás, minden évben történik valami, valószínű hogy ez az év sem lesz kivétel alóla. Ez afféle női megérzés. Sajnos, gyakran szokott beteljesülni.
-Örülhet, hogy rendesebb tanulók a felsőbbévesek. Biztos nem fog ilyen dolgozatokkal találkozni. Ők rendesen tanulnak, biztosíthatom, hogy nem fognak csalódást okozni Önnek. Főleg a hatodik a legjobb évfolyam... hm, igen. - mondja a végén kissé elmerengve, mintha a távolban figyelne valamit, de igazából nem. Egy hirtelen gondolattól vezérelve összeszedi a maga mellé lerakott irományokat és átmegy a túloldalra kollégája mellé.
-Nem gond, ha ide ülök? Csak így azt hiszem, könnyebb beszélgetni. Remélem, nem zavarja, hogy javítok közben. Ja... hol is tartottam? Ó igen, tehát az én tárgyamat illetően is roppant el vannak maradva a diákok. Mondjuk való igaz, hogy szörnyű volt az előző kollegina, de ez maradjon kettőnk között. - mondja, s egy cinkos mosolyt villant Loganre.


Cím: Re: Park
Írta: Logan Lennon - 2008. 07. 17. - 11:26:03
[Tanári értekezlet (Miss 20évente  :-* ]

- Óhh, a mai diákok többsége sajnos ilyen. Amikor megérkeztem, döbbenten tapasztaltam, hogy még csak köszönésre sem bírják nyitni néhányan az ajkaikat. Pedig még okuk sincsen rá, hogy engem utáljanak… Például a másodéveseknek még nem is kell órát tartanom, plusz még nem is vontam le pontot tőlük. Nem értem mi okuk van az efféle viselkedésre…
*Csóválja a fejét. Aztán észbe kap, és egy kicsit kijavítja magát. Nem akar valami beképzelt bunkónak tűnni a nő előtt… Elvégre, tényleg furcsa dolog, hogy nem köszönnek, de azért még sem kell egy olyan tanárnak így beszélnie, mint ha Dumbledore értékű lenne.*
- Persze semmi okuk nincs rá, hogy tiszteljenek.

*Elmosolyodik. Főleg azon, amint Cielo az ajkaira teszi az ujjait, így magába fojtva a szavakat. Persze ezt még nem láthatja a csillagászattanárnő, mert ekkor még Logan háttal ül neki. Másrészről nem is akarja, hogy láthassa, mert attól tart, még nagyobb bunkónak képzelné el az ex hollóhátas tanárt*
- Ott van az a Granger lány. Na, róla legendákat mesélnek, milyen nagy esze van. Pedig mugli szülők gyermeke… no, nem mintha ez engem zavarna. Éppen azt hangsúlyozom vele, hogy elismerésre méltó. Nagy jövő áll a lány előtt, az biztos.
*Óh, Lennon prof sosem tartozott azok a tanárok közé, akiknek a saját tantárgyuk a lényeg. Ő mindig azt nézte, hogy az adott tanítvány éppen milyen eredményt ér el. Például, ha a prof tanította volna Cielo-t, akkor minden bizonnyal nem a számmisztika felé húzta volna, hanem az asztronómia felé. Mert neki az ment… ezt el kell fogadni. Eőszakkal sosem lehetett oktatni.

Kissé meglepődve fogadja, hogy a tanárnő átült az ő részére. Ám való igaz, így jóval egyszerűbb beszélgetni. No meg, nem is zavarja a nő közelsége, ám nem is táplál semmi olyan érzést iránta. Milyen lenne már? Csinos, meg biztos okos, de nem Logan esete. Na, nem is érdemes ilyeneken gondolkodni.*
- Óhh értem. Nekem az elődömről, mármint Vector professzorról egy csomó jót mondtak. Tehát én megtiszteltetésnek érzem, hogy átvehettem a helyét.
*Bólogat közben, nyomatékosítva a gondolatait. A cinkos vigyor fölött teljesen elsiklott. *
- Egyébként, ha nem nagy kérés… megtenné, hogy mesél nekem egy kicsit a többi tanárról?
*Kiskutya szemek.*


Cím: Re: Park
Írta: Cielo Montalvo - 2008. 07. 18. - 00:37:36
×× Tanári értekezlet ×× Señor Huszonkettő ××

Hirtelen erős szél támad fel a semmiből, megakadályozván a tanárnő dolgozatjavítását. De talán jobb is lenne, ha abbahagyná, hiszen a kollégája sem tesz így. Na jó, épp az imént említette, hogy miért, de akkor is. Gondosan leteszi maga mellé a pennát és a maradék kupacot hogy most már 100%-osan az újdonsült professzorra koncentráljon. Szó mi szó, sokkal szórakoztatóbb vele csevegni, mintsem huszonöt trollt és egy várakozáson felülit kiosztani.
-Szerintem fölösleges rájuk fecsérelni a drága időt. Pár éve még, mikor ide jártam a prefektusok szigorúan megbüntették azokat a diákokat, akik ilyet mertek tenni. Milyen dolog már, hogy nem köszönnek egy tanárnak? Javaslom Önnek, hogy szabjon ki valamiféle büntetést, akkor talán észhez térnek. Talán... De van okuk arra, hogy tiszteljék Önt. A pozíciója. Most nem akarok itt kismonológot tartani erről, hisz jól tudja, mert ide járt, ha nem tévedek.
Granger. Miért van az, hogy mindenki arról a lányról beszél? Igen, valóban roppant eszes lány, de ez már nem normális dolog, hogy Cielo akárhányszor bemegy a könyvtárba, az a lány ott van, és vagy épp bájcseveg Madame Cvikkerrel vagy épp egy vaskos könyv fölé görnyed. Mindennek megvan a határa. Ez természetesen csak a saját véleménye, amit gondosan meg is tart magának, most annak mi értelme lenne, hogy Logan előtt rombolja a lány imidzsét? Bár sárvérű... Anno megszokta a házán belül, hogy a mugli születésűeket így szólítják. Még csiszolni kell a stílusán, mert egy rossz elszólás és pórul járhat, talán a munkájába kerülne egy véletlen folytán kicsusszant szócska.
-Miss Granger... no igen. Valóban szorgalmas tanuló, szó se róla... - fejezi be lezáratlanul a gondolatmenetet, melyet természetesen a saját nézeteinek felsorolásával folytatna, de nem fog inkább. Az biztos, hogy az unokaöccse, Draco, sokkal jobban ért a mágiához és jobban is tudja azokat, mint Granger. De persze ezt az elméletét szintén megtartja saját magának, mert még a mellette ülő professzor meggyanúsítaná azzal, hogy kivételezik egyesekkel. Ez pedig igaz, de erről senkinek sem kell tudni.
-Nos... - most buktassa le magát, vagy inkább ne, hogy előszeretettel ignorálta a számmisztikát? - ... minden bizonnyal így van, remek tanerő volt, de szerintem Ön is fantasztikus tanár lesz.
Rövid, kedves válasz, sőt még diplomatikus is. Ezt összehozni egyszerre!
Felveszi maga mellől a pennát és játszadozni kezd vele, mint amikor unatkozni szokott, bár ez most nem így van, igazából csak szereti, ha van valami a keze ügyében.
-A többi tanárról? Nos igazából sok az új tanerő, velem együtt sokan érkeztek. Foley professzort, aki a bájitaltant tanítja, nagyon dicsérik a diákok, ugyanez van a mágiatörténettel, amit Daniel Raimbourg professzor tart. Nos, mint tudja, Piton professzor átvette az SVK-t, ideje már, hogy normális tanárt kapjon ez a tantárgy. Igazából, mióta Potter itt van, mintha el lenne átkozva ez a tárgy: minden évben új tanár tanítja. Remélem, most már így marad.... Hmm.. Minervát nyilván ismeri, szerintem Önt is tanította már, ugyanúgy mint Flitwick professzor. Nos, a jóslástant Sybill tanítja még, a csillagászatot meg én. Hát, azt tudom, hogy engem és a tárgyam utálják a diákok, mert éjfélkor van a tanóra és mert ennyi rossz jegyet osztok ki. De hát... ez van. -fejezi be egy halk sóhajt követően, miközben Loganre pillant, vajon alszik-e már, mert egyszerűen nem tudja, miért beszél most ennyit.
-Mondja csak, mit szólna, ha tegeződnénk, ha már úgyis kollégák vagyunk? -kérdezi, mert beléverték anno az illemet, tehát neki kell ezt kezdeményeznie, hiába fiatalabb a férfinál. Vagyis ezt nem tudni, de nyilván nem huszonegy éves, mint ő.



Cím: Re: Park
Írta: Logan Lennon - 2008. 07. 19. - 09:11:18
[Tanári Értekezlet Miss 20éventével] (Szerencséd, hogy nem 3 x-et raktál!)

- Ugyan tanárnő! Ezt ön sem gondolja komolyan… Csak mert nem köszönnek, én még nem fogom őket büntetőmunkára küldeni. Én nem vagyok olyan… khm… szigorú. Majd, ha valóban kihúzzák nálam a gyufát, majd akkor. Addig is… éljenek csak azzal a tudattal, hogy minden rendben van.
*Mondja nagy komolyan, miközben éppen a helyével törődik. Ezen az átkozott padon nem lehet megtalálni, hogy mi is a kényelem. Végül úgy dönt, hogy kezeit (csak úgy lazán) a feje alá gyűri, ő maga pedig kényelmesen kinyújtja a lábait. Így mind a ketten elférnek, csak hát… ez még is csak kényelmesebb pozíció.

Miss Granger… nos. Régebben tényleg olyan lehetett, hogy folyton a könyvtárban lehetett látni, ám mára… Mára talán belátta, hogy nem érdemes mindenre időt fordítani. Lehetetlenség lenne így végigvinni egy évet. Ám mára, legalább is Logan szerint ez megváltozott. Hallott ugyan pár dolgot régebbről, ez tény, ám amikor ő bemegy a könyvtárba, sosem látja, hogy ott lenne. Persze lehet, hogy akkor éppen a klubhelységben lapozgatja a 700 oldalas könyveit… Ez már csak részletkérdés.*
- Hát, reménykedjünk, hogy így lesz…
*Még szép, hogy Cielo szereti, ha van valami a keze ügyében. Elvégre nőből van, ez természetes… Akár csak az üdítőn lévő felirat „Az élvezet kulcsa, csupán egy karnyújtásnyira van.”. Izé, nem… De mindegy, ilyenekbe majd máshol belemászunk.

*Foley professzor… bájitaltan. Bizonyára ő volt az a fiatal srác Piton melett a lakomán. Nem biztos, csak mintha… Daniel Raimbourg, mágiatörténet. Ha csak feleannyira unalmas a srác, mint Binns volt, akkor bizonyára imádják a gyerekek… (Nem tudok róla, hogy pedofil lenne a tanárbácsi!) McGalagony-t és Flitwick-et ismeri már, őt is tanították. Viszont Sybill sosem tartozott azok közé, akikért ő igazán rajongott volna. Piton pedig, nos… neki a stílusa kissé kötött, viszont… nem kérdéses, hogy remek tanár.*
- És mi a helyzet a Legendás Lények Gondozásával?

*Aztán jön a csábító ajánlat. Tegeződés. Hát igen, ezt valóban a nőnek kell kezdeményeznie. Nyolc év ide, vagy oda… Kit izgat?*
- Rendben van, benne vagyok… Cielo.
*Mosolyog rá a lányra, majd érdeklődően a dolgozatok felé néz. Na, nem mintha el akarná olvasni őket, csupán érdekli, miket is írhatnak bele a dolgozataikba ezek a borzalmas másodévesek.*


Cím: Re: Park
Írta: Cielo Montalvo - 2008. 07. 20. - 14:55:02
~ Tanári értekezlet ~ Señor Huszonkettő ~

-Én teljes mértékben komolyan gondolok minden egyes szót, amit mondok. Ezeket a tanulókat meg kell tanítani a jó modorra, na azért nem kell annyira túlzásba, mint az előző évben a főinspektor asszony... De természetesen én nem szólok bele, ez az ön módszere. Nagyon trükkös egyébként, akárcsak a báránybőrbe bújt farkas. - mondja egy halovány mosoly kíséretében, majd mintha gondolataiba merülne.
Itt sajnos csak a varázslást tanítják a diákoknak, pedig egyeseknek nem ártana egy illemtan óra. De bizonyára úgy vannak vele, hogy majd megtanulják az életben, de itt válnak felnőtté a diákok a tanárok szeme láttára évről-évre.
-Véleményem szerint fogják kedvelni Önt, tudja egy fiatal tanárral sokkal könnyebb megbeszélni a dolgokat, én legalábbis úgy érzem, de persze az idősebbek között is vannak nagyon kedvesek, mint Minerva, de akkor már... máshogy gondolkoznak, mint fiatalabb korban. Nem?
Jól emlékszik, hogy például Flitwick professzornak mindig be kellett zárni az ajtót, sosem lehetett nyitva, akkor sem, ha negyven fok volt a teremben. Nekik már vannak különböző rigolyáik, de persze attól még roppant jó tanerők, csak... nehezebb megbeszélni a dolgokat. Dumbledore professzor viszont valahogy kivételt képez.
-Ó, igen, azt kifelejtettem... nos az is új tanárt kapott ebben az évben, Blaise Dragonheart lett az új legendás lények tanár. Hát róla nem sokat tudok, de nem nagyon hallottam még panaszt rá.
Nem is meglepő, hogy elfelejtette ezt a tantárgyat, sosem szerette, valahogy mindig jobban vonzották azok a tárgyak, amiken gondolkodni kell és számolni vagy legalábbis tanulósabbak. A LLG végül is érdekes volt, de... voltak olyan lények amelyek meglehetősen visszataszítóak voltak, hát Cielo még egy békától is fél, majd valószínű, hogy pont meg undorító csúszómászót fog kézbe venni. Szerencsére mindig elkerülte, hogy kiszólítsák. Nem véletlen, hiszen mindig az utolsó sort preferálta.
-Oké, köszönöm, Logan. Tudod, felettébb furcsa volt nekem, mikor ide jöttem év elején és Sybill előállt azzal, hogy mi lenne ha tegeznénk egymást. Minerváról nem is beszélve. Nem tudom, hány éves lehet, de szerintem a nagymamám is lehetne. Nagyon nehéz volt megszokni ezt. De közöttünk biztos nem lehet olyan nagy különbség... szerintem ez menni fog. - mondja, majd a férfira mosolyog. - Mit szeretnél? Nyugodt szívvel odaadom neked, ha van kedved, kijavíthatod. - mondja nevetve, majd odatolja az egész kupacot a férfi mellé. Pennát pedig a kezébe nyomja. - Szerintem kicsit unalmas lesz.
És a szélnek hála az egyik pergamen a földre pottyan. A tanárnő felveszi és jobban megnézi, hogy kié is lehet ez. Tele van írva, eddig még ilyet nem látott.
-Jé, Miss Salaban dolgozata. Megáll az ész...! Talán adhatok már egy várakozáson felülit. Ideje már, lassan végzek az összessel. Pedig ez a lány mindig alszik az órámon. Nyilván összepuskázta a szomszédjairól... Jaj... nehéz a tanárok élete! - mosoly Logan felé.


Cím: Re: Park
Írta: Logan Lennon - 2008. 07. 21. - 12:47:49
[Tanári értekezlet Miss 20éventével]

- Óhh, Dumbledore mindig is ilyen volt. Kár, hogy nem ő vette át a Minisztérium irányítását. Sokkal jobb embernek tartom, mint a mostani minisztert. Bár, így legalább itt lehet az iskolában. Mármint… Az iskolában is remek helye van. Nem is tudnék fontosabb feladatot, mint a kis varázslók és boszorkányok tanítása.
*Mondja nagy komolyan. Dumbledore remek ember… Mindig is tudta mi a dolga. A másik pedig az, hogy bármi történt is, ő szerény maradt. Mindig is szerette a gyerekeket, és enyhe humorának köszönhetően még a stílusa is remek. Ő eddig a legjobb igazgatója az iskolának.*
- Hát, ebben az évben majdnem teljesen kicserélődtek a tanárok. Bár, lehet nem is ártott a vérfrissítés.

*A vicc az egészben, hogy Logan is békafóbiás. Bár a Legendás Lények és Gondozásuk sosem jelentett számára problémát. Megküzdött ugyan, de túlélte. És nem is voltak olyan sokszor undorító fenevadak. Legtöbb esetben érdekes, veszélyes lényes voltak, nem pedig békák vagy kígyók. Bár, a kígyóktól nem fél…*
- Óhh, hát én még nem nagyon beszéltem a tanárokkal, így ők nem kértek még ilyesmire… csak most, te.
*Váratlanul éri, mikor a kezébe nyomja a dolgozatokat, meg a pennát. Hát ja, nehézkesen fog menni, ha javítani szeretne.*
- Hát, erre mind Troll-t adnék…
*Mondja nagy komolyan, majd megkeresi a szemkontaktust Cielo-val, majd ha meg van, folytatja, immáron vigyorogva.*
- Mert hát, nem hinném, hogy a számmisztikáról is írnának benne.
*Eközben mind nevet.*

- Óhh, nocsak-nocsak. Miért nem látja el a pergament olyan bűbájjal, ami meggátolja a puskázást? Egészen hasznos kis bűbájokat fejlesztettek ki. Többet is.
*Arca ismét komolyra vált. Eközben már a dolgozatot olvassa, ami… nos eléggé különös, hiszen két feladat van rajta, melyhez ugyanazt írták. El is mosolyodik ezen… Hát, igaza van a tanárnőnek. Nem kedvelik ezt a tantárgyat.
És ekkor csöngő szó hallatszik a kastély falai közül. Váratlanul érte, ezért beleremegett, de azért annyira nem ijedt meg tőle, hogy el is ejtse a pergament.*
-. Óhh, kezdődik a következő óra. Nekem pedig órát kell tartanom… Bocsáss meg!
*Azzal visszaadja neki a dolgozatot és a pennát, ő maga pedig felpattan. Egy mosoly kíséretében még el is búcsúzik*
- Hát akkor, további jó dolgozatjavítást!
*Azzal eltűnik a kastélyban.*


Cím: Re: Park
Írta: Daniel McDailon - 2008. 07. 21. - 22:00:01
¤..::< Hannah >::..¤  :-*



Csendes, nyugodt nap ez a mai. Talán mert nem történik semmi, vagy talán azért is, mert most jó idő volt, hétágra sütött a nap. Illetve azért ennyire mesebeli mégsem volt, pár felhő néha bezavart, de aztán ki is ment a képből. Egyszóval tökéletes idő volt egy kviddicsjátékra, mikor épp nincs az embernek órája.
De ezt is el lehet egy idő után unni, főleg ha már kifulladásig játsszák a pár személyes meccseket.
Dan is épp a barátaival gyakorolgatott már egy jó ideje és ketten azóta ki is szálltak, mert nem bírták az iramot. Egyszerűen elfáradtak. A végére már csak Dan és egyik haverja passzolgatták egymásnak a kvaffot. Aztán Dan végül el is unta. Mondván így már teljesen fölösleges az energiát pazarolni. Ahogy leszálltak a pályára, rögtön az öltöző felé vették az irányt. A fiúk mindig hoztak magukkal váltóruhát, számítva a tényre, hogy rendesen meg fognak izzadni.

[Negyed órával később]
Jó idejükbe beletelt, mire rendesen végeztek az öltözéssel és a többi mellékes dologgal. A srácok most már felfrissülve léptek ki az öltözőből és a park felé vették az irányt, hogy azon átvágva az iskolaépületben kössenek ki. Szép nyugodtan sétáltak egymás mellett a nap melegítette füvön és közben a nemrég lejátszott játékot tárgyalgatták. De ahogy egyre közelebb jutottak az épülethez, úgy egyre hangosabban és tisztábban lehetett hallani néhány lány nevetését. A fiúktól nem messze álltak és pont mellettük kellett elhaladni is. A lánycsoportban volt mindenféle. Jópár griffendéles, néhány hugrabugos és talán még mardekáros is volt. Ahogy a fiúk egyre jobban ki tudták benni az alakjukat, illetve pontosabban az arcukat, lassan rájuk ismertek. Dan még külösn el is mosolyodott, mikor megpillantotta Hannaht a társaság középpontjában, amint épp valamit nagyban magyaráz. Hát igen, a lánynak mindig is nagy volt a szája, szeretett beszélni. De ez jobbára senkit sem zavart. Legalábbis még nem céloztak rá, hogy kicsit vegyen vissza.
Dan biccentett barátjának, hogy ő most itt megál, míg a srác továbbhaladt, lépteit megszaporázta és a bejárati ajtó felé vette az irányt. Ám Dan megállt a lányoknál, pontosabban Hannah mögött. Majd mosolyogva hátulról átölelte.
- Sziasztok, mi a téma? - vigyorodott el végül, majd egy puszit nyomott Hannak arcára. Már megszokta, hogy néhányan furcsán néznek rá, ha a harmadéves lánnyal látják, hisz azért nem mindennapi volt, hogy egy tizenhat éves srác egy ilyen fiatal, mondhatni még szinte kislánnyal kavar. De Dant ez teljesen hidegen hagyta. Nem érdekelték a pletykák, hisz idővel majd úgysem fog számítani az a három év korkülönbség. Persaze ez csak rajtuk múlott, de idáig úgy tűnik jól bírják a rossz véleményeket. De szerencsére akadtak olyanok is, főképp a baráti körökből, akik csak mosolyogtak az egészen.


Cím: Re: Park
Írta: Hannah Whitney - 2008. 07. 22. - 21:15:05
..::Dan::..  :D
*Már április volt. Végre. Nem az a fagyos idő, mint eddig, hanem..nos kicsit jobb. Nem nagy volt a különbség egy kívülálló számára, de a diákok bizony megérezték azt az egy-két fok is szembetűnő. Hannah is nagyon örült a harsány madárcsicsergés legkisebb hangjának is, és amint a zöldellő fákra szegezte tekintetét… hirtelen egész testét ez a vidámság, ez a forróság járta át. Szinte beleborzogott. Bár igazából jóleső érzést nyújtott számára, de ez kissé szokatlan volt, már régen tartott ilyen sokáig ez a vacak tél… ez a szeles időjárás… ez a sok vihar… ez a rengeteg kedvtelen délután, melyek programját a nagy esőzések miatt el kellett halasztani.*

- Na ma mi legyen? Ugyan mit csinálhatnék? Hétágra süt odakint a Nap, erre én idebent gubbasztok?! Ez borzalmas… de mit csinálhatnék… egyedül… a négy fal között? - effajta dolgokot rágódik, mígnem halk kopogást észlel maga mögül.

*Odalépked az ajtóhoz, fülét szemmagasságban a fa részhez helyezi. Vár, és vár még egy kicsit. Semmi. Már épp visszafordulna, hogy tovább folytassa depressziós gondolatait, de nem. Ekkor mégegy nesz szűrödik át a bejáraton. Ez már nem lehet véletlen. Talán valaki mégis áll ott. És az előbb is ő hallatta azt a hangot. Ideje kilesni.*

- Csak nem? Lányoook! - miután az ajtót kitárta, négy kedves griffendéles ismerőse lepte meg őt azzal, hogy idefáradtak - El sem hiszem! Ti meg mit csináltok itt? Úgy gondoltam csak én vagyok ilyen szerencsétlen sorsú, hogy bent ücsörgök. Csak nem terveztek valamit mára? - a válasz igen volt, a kismadár kiszabadult a kalitka fogságából és társaival repkedhetett. Persze ez csak egy hasonlat volt…

*Mentek, mendegéltek, végül a kviddicspályától nem messze tanyát vertek és nagy beszélgetésbe kezdtek. A hangulat tökéletes volt. Minden remek, a Nap tűzött, szinte már napszúrást kaptak, a társaság pedig a legviccesebb és legjófejebb. Hannah persze középen osztotta az észt, mint mindig. Nagydumás a kislány, de ez sokkal jobb erény, mintha egész idő alatt meg sem szólalna. Bizony legtöbben pont azt imádták benne, hogy a traccspartik lelke. Néha már túlságosan is… de azért annyira nem esik túlzásokba, hogy a másik agyára menjen. Annyira azért nem…*

~ És én még a szobában azt hittem ez egy rettentő nap. Ez életem egyik legcsodásabb napja… már csak egyetlen dolgo tehetné jobbá… a barátom… ~

*És csodák csodájára egyszercsak hátulról valaki átkarolta a lányt. Hannah megfordult. Na és vajon ki állt mögötte? Dan. Természetesen. „Van Isten!” gondolta a hölgyemény, ki a nagy meglepődés közepette még magához sem tért igazán. De amikor végre feleszmélt viszonozta a puszit, melyet az imént kapott a fiútól. Ezután rámosolygott.*

- Ráérsz? - miután megkapta a választ, folytatta.

- Nah lányok akkor mára ennyi volt. Majd találozunk! - megölelgette összes barátnőjét, kik szomorú arccal nézték amint távozik a hatodévessel. Kicsit irigyek is voltak rá, de persze csak a lelkük mélyén.

*Szépen elsétáltak a sok csicsergő leányzó társaságából. Egymás szemébe néztek, eszükbe jutott a legutóbbi találkozó. Az a gyönyörű nap. Elfeledhetetlen. Hannah pedig várja Dan reakcióját.*


Cím: Re: Park
Írta: Daniel McDailon - 2008. 07. 23. - 19:50:14
 ¤..:<Hannah>:..¤


„Hogy ráérek-e? Hát persze! Végül is azért álltam meg nemde? Na meg hát… nem nagyon tudunk összeegyeztetni a tantárgyak és egyéb dolgok miatt. Sajnos. De most pótolunk.”
Dan csak bólintott a kérdésre, vagy legalábbis valamit hümmögött is, aztán várta mi történik. Tudta, vagy legalábbis sejtette, hogy mi fog ezután lezajlódni. Hannah alighanem búcsút int barátnőinek.
És így is lett.
 Pár perc búcsúzkodás és máris elindulnak a kis társaságtól.
Milyen nehéz is az egyeztetés, most is csak véletlen futottak össze a parkban. De az idő legalább már azt sugallja, hamarosan itt lesz a nyári szünet és akkor  többet is tudnak együtt lenni, nem csak olyan hetente egyet, vagy kettőt.
De most végre egy kisebb ideig tudnak egymásra időt szakítani.
Dan pedig nem is habozott. Átkarolta a lány derekát és úgy sétáltak tovább. Közben mosolyogva nézett Hannahra.

- Hiányoztál. Komolyan már az órákra sem tudok rendesen koncentrálni, tegnap is büntetőt kaptam. – mosolyodott el, majd aztán felpillantott az égre. Az ég kitisztult, talán csak néhol voltak felhők. A srácnak ez azokat a pillanatokat idézte elő, mikor még kisebb volt és a kertben, vagy a vidéki birtokon elnyúlt a fűben és a felhőket nézegette, miközben fügyült a gondjaira.
Most is hasonló érzése támadt, majd aztán pár másodperc nézegetés után ismét a lányra pillantott. Az most érdekelte, hogy mivel ütötte el a napjait a legutóbbi tali óta. Ami.. jópár napja volt.

- Na de mi van veled mostanában? Mesélj.- mosolyodott el a srác ismételten, majd várta Hannah válaszát. Közben egy pillanatra körbenézett, hátha akad valami ülőalkalmatosság a közelben, hisz azért csak nem ácsoroghatnak egész nap…


Cím: Re: Park
Írta: Hannah Whitney - 2008. 07. 27. - 23:15:34
..::Daan::..  :-*

*Mikor végre elszakadtak a lánytömegtől, Hannah érezte, hogy milyen jó is mikor Dan a közelében van. Már jónéhány napja nem találkoztak, legalábbis huzamosabb beszélgetés lebonyolítására nem jutott idő mostanság, de itt a remek alkalom. Itt ez a csodás mai nap!
A fiú ekkor átkarolja a leányzó derekát, egy pillanatra meglepődés látszik az arcán, de aztán újra teljesen természetesen haladnak az úton tovább. A Nap fényesen ragyog odafenn a messzi kék égen, a madarak is hazafelé tartanak, már nem szükséges az afrikai pusztákon tengetniük idejüket. A szellők ezúttal kellemesen esnek, ha pedig épp kicsit erősödik a széljárás, a mai napon senki sem bánja.
Ezek után a srác végre megszóla, s szavai oly édesen csengenek Hannah fülében, mint még soha. Ezt teszi a távollét.*

- Te is nekem! Hidd el! – egy igaz mosoly – Méghogy büntető? Azért ne túlozz! Ugye nem komolyan beszéltél? Meg kell próbálnunk több időt szakítani egymásra. Ha máshogy nem, majd órák szünetében! Ha mindketten akarjuk menni fog, nem gondolod? – kicsit lehajtja a fejét – Mert tudod… a szerelem mindent legyőz… - elpirul kissé, most gondolta végig milyen nyálas maszlagot ad elő, de ez a kapcsolat kicsit őt is átformálta.

*Miután Dan válaszolt, látszott, hogy egy kis figyelmet az időjárásnak is szentel, mely ezúttal tényleg érdemelt némi dícséretet. Máskor csak szidni lehetett ezt a bolond angliai éghajlatot, viszont mikor kisütött a Nap és a fuvallatok is kellemesen hatottak az emberre, az felemelő érzést nyújtott mindenki számára. Ekkor azonban a fiú zavarta meg a csendet egy kérdéssel, melyet bőven ki lehetett fejteni.*

- Áh… én jól vagyok. Bár sokszor unatkozom a szobában, de ma a csajok megleptek. Így is kerültem velük a parkba. Mivel közeledeünk az év vége felé, az órára egyre jobban oda kell figyelni, koncentrálni, de nem olyan egyszerű ahogy hangzik. A hétre beadandó házidolgozatok összeillesztgetéséből pedig már könyvet lehetne kiadni. Szóval ez a rossz része. És veled mi a helyzet? Te hogyan lyukadtá ki a parkban? – tette fel udvariasan szinte ugyanazt a kérdést, így illik, s amúgyis is kíváncsi volt a válaszra, főként a másodikra.

*Felnézett az égboltra. Még mindig ragyogó idő volt. Sőt, már úgy tűzött a a fényes gömb felettük, hogy szinte vakítóan hatott, s Hannahnak kicsit hunyorítania kellett, hogy rendesen lássa Dant. Persze a hallását nem károsította a fény, de valahogy scak akkor tudott 100%-osan odafigyelni a mondandóra, ha tisztán látja a másik felet. Szinte úgy tűnhetett már mintha kacsintana, de végre jól látott, s így megfelelő mértékben koncentrálhatott a kérdésére adott válaszra.*


Cím: Re: Park
Írta: Draco Malfoy r. - 2008. 08. 09. - 20:57:27
~ Júlia ~


Arra számított, hogy majd rögtön a fejéhez vágnak valami gyors és sziporkázó választ, egy elmés megjegyzést, vagy csak szimplán elküldik a pokolba. Arra számított, hogy amint ez megtörténik, ő majd hatalmas és gúnyos röhögésben tör majd ki, és ezzel porig alázza a már amúgy is lélekben s büszkeségben megtiport lányt. Arra számított, hogy ezek után majd fölé hajol, átöleli, és hazug szavakkal csepegtet belé egy kis életet, amiért a nő akkor hálás lesz, nagyon hálás. Elhinti a magot, és aztán már sokkal könnyebb dolga lesz később. A nő akkor is hozzá fog rohanni, ha bármi más baja van, neki pedig nem kell mást tennie, mint fölé hajolni, átölelni, és miközben hazug szavakat suttog a fülébe, lassan kihámozni a ruháiból. Érzelmi függőség - ez így hívják. Eddig bejött. Minden egyes nönél, pedig mind lehetetlenül különbözőek voltak. Eleinte büszkék és hevesek, de aztán olyanok csupán, mint egy megerőszakolt báb. Egy csinos talár, amit akármikor leakaszthatna a vállfáról, de voltaképp már rég megunta. Imádja ezt a maga kis játékát. Mámorítóan gusztustalan, mégis pokoli jó érzés, ha hatalmad van mások felett. Vajon mi motiválja őket? A hála? A nemlétező szerelem? Az áldott elvakultság, vagy az átkozott szenvedély? Mindezek egyvelege talán. Csak egy baj van. Hogy amint megérzi az ember a hatalmat, rögtön még többet akar belőle. Amint megérzi, hogy hatalma van bárki felett, még több hatalmat akar. A nőket pedig az első alkalom után nem nehéz rávenni, hogy azt és úgy tegyék, ahogy ő akarja. Ha akarja, a porban csúsznak előtte, ha akarja, beléjük rúg.
A végén úgyis ők kérnek bocsánatot.
Arra számított, minden a menetrend szerint fog alakulni Vikitriával is: elcsábítja, játszik vele, eldobja, majd ismét elcsábítja...
Arra viszont nem számított, hogy megjegyzéseit és élceit a lány majd válasz nélkül hagyja. Azt sejtette, hogy ahhoz a Mirol-lány túl büszke immár, hogy esdekelve firtassa a miérteket, vagy hogy akár jelenetet rendezzen, bár ami a vérmérsékletét illeti... De ez a hallgatagság, ez a ridegség nem szerepelt a tervekben.
Egy pillanatra összezavarodik. Felmerül a kérdés: most ki manipulál kit?
Épp méltatlankodva ciccentene egyet, és fennen akarta ismét hangoztatni, hogy Vikitria nem más csupán, mint egy felfújt játékszer, aki legalább annyira frigid is, mint azok a babák, de a lány végül mozdul. Malfoy csekély érdeklődéssel tekint felé, de nem moccan, nem emeli a kezét és még csak arrafelé sem fordul. Az előbbi hosszú és mély csönd kicsit kedvét szegte...
Ez persze nem igaz. Most már tudja, hogy az csak a vihar előtti csend volt csupán.
A nő itt áll a közvetlen közelében, test a testhez érne, ha akarná: egyetlen apró centiméter csak, mely elválasztja őket. Szinte pipálni tudja a képzeletbeli listáján a nő erotikus gesztusait. Nedves ajkak, szuggesztív tekintet, dörgölőzés, mély lélegzetvétel. Ugyan valami nemlétező villám végigcikázott a testén, és most épp az ujjai hegyében érzi a statikusságot, mégis érdektelen marad. Látszólag.
A másodpercek csak peregnek. Ő pedig erőnek erejével állja meg, hogy magához rántsa ezt a gyönyörű démont, aki, életében először - másodszor, súgja egy hang - arra is hajlandóvá tudja tenni, hogy lemondjon zsarnoki pozíciójáról.
Zöld és ezüst. Egymásba kulcsolódó két tekintet. Mintha csak farkasszemet néznének. Melyikük bírja tovább?
Érzi a friss, csábító parfümöt.
Vajon melyikük...
Nagyot nyel.
...bírja tovább?
Kitartóan, várakozva nézi a lány macskaszemeit. Tetemre hív.


Cím: Re: Park
Írta: Vikitria Mirol - 2008. 08. 22. - 14:46:29
A másodpercek csak peregnek és peregnek.
Két test szinte egymáshoz simulva vár. Várja a parancsot, amit gazdája ad, de még egyik sem mozdul, még egyik sem.
Várakozás.
Vágyakozás.
Érzem, ahogy nő Dracoban a feszültség akárcsak bennem, lassan tapintani lehet majd a levegőben. De ennek a harcnak itt és most el kell dőlni e. Ha engedek, akkor, nem leszek más számára csak egy nő a sok közül akivel játszadozhat, ha sikerül tartanom magam és végül ő adja fel a küzdelmet, akkor egyenlők leszünk. Talán az első nő lennék az életében, akivel ezt megteszi, de én csak ebben az esetben maradok meg neki. Nem fogok soha behódolni senkinek. Soha!
A szenvedély és szerelem nagyúr, de legyőzhetetlen. Ha akarom, ellenállok, és nem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy az érzelmeim vezessenek. Ha akarom egy fagyos démonná válhatok, de abban nem lesz köszönet. Akartam őt. De még egyszer nem viselem el azt a megaláztatást, amit az elmúlt hónapban át kellett élnem. Még egyszer Nem!
Egymást fürkésző tekintet.
Ezüst szempár.
Szőke haj.
Ellenállhatatlan vonzalom.
Nehéz volt. Életem talán eddigi legnehezebb megmérettetése ez, de nem adhattam fel. Nem szabadott, ha azt akartam hogy ne csak egy bábu legyek számára, egy játékszer. Itt volt az alkalom és ki kellett használnom.
Tudhatta jól, hogy az övé voltam, neki adtam magam. A kérdés már csak az volt, hogy hogyan folytatódik a játék.  Hogyan?
Két büszke fiatal. Ki lesz az aki engedd ebből a  büszkeségből és ezzel eldönti, hogyan folytatódik tovább ez a játék? Leszek elég erős hozzá, hogy ellenálljak neki? Neki, akinek egy érintésétől kiráz a hideg és egy nézésétől, lúdbőrös leszek?
Egy férfi.
Egy ellenség.
Egy szerelem.
Még nem mozdultam, még képes voltam tartani magam, de egyre kevésbé ment. Álltam a tekintetét és már arra is képtelen voltam hogy kiszálljak szeme bűverejéből, mert ha megpróbáltam volna elvesztem volna.
Várakozás.
Vágyakozás.


Cím: Re: Park
Írta: Draco Malfoy r. - 2008. 08. 31. - 17:36:17
((Júlia))


Semmi, csak a szélzúgás és a repkedő hajtincsek bizonyítják, hogy az idő nem állt meg. Úgy tűnik pedig... hisz egyikük sem mozdul. Egyikük sem szól, bár lélegeznek. A szívük is dobog bizonyára, talán nem is akárhogy, és talán hallják is egymást, de az a helyzet, hogy ha Draco akár egy percre is hagyná, hogy figyelme elkalandozzon, már bebukta volna az egészet.
Bár olvasni tudna a zöld kígyószemekből! Bárcsak lenne valami szenzora arra, mennyi akaratereje maradt még a lánynak... Ha látja, közel már a cél, könnyebb kitartania, mintha tudja, egy egész maraton áll még előtte. Ő már csak ilyen. Gyenge és lusta.
És igazából tudnia kéne, hogy mely csatákat kell megvívnia és melyeket nem, de az a baj, hogy túl hiú. Büszkesége nem hagyhatja, hogy alul maradjon... egy nővel szemben. Ez példátlan.
Szúr a szeme.
Körme nyirkos tenyerébe váj, ahogy kezét görcsösen ökölbe szorítja.
Türelme egyre csak fogy.
Már rég nem a vágy elfojtásáról szól a játék, hanem arról, mikor szabadulhat végre.
Dühös lesz hirtelen erre a gyönyörű démonra, aki dacol vele. Ostoba tyúk! Hát azt hiszi, ezzel bármit is elér? Torkában keserű epével küszködve szögezi le magában: nem, ettől nem lesz a lány sem kívánatosabb, sem érdekesebb. Éppen ellenkezőleg. Ki akarna egy ilyen szeretőt? Ki akarna önszántából egy makrancos nővel vesződni?
Hunyorít, mintha csak a nap sütne ádázul a szemébe. Még egy kicsit...
...csak még egy kicsit...
Nem. Képtelen.
Elfordítja a fejét. Elvesztette a csatát: ez az első gondolat, mi átfut a fején. Elvesztette a nőt, akiért annyit dolgozott már. Mind-mind elpocsékolt órák és kárba veszett szavak. Megszégyenült, alul maradt. Valóban?
Nem. Viki ezt semmiképp nem láthatja rajta.
Ajkán mosoly jelenik meg. A lemenő napba bámul. Gyönyörű, izzó korong.
- Rendben, tévedtem. - Nevetve és könnyedén beszél. Nehogy higgy neki! Ezt súgja egy óvó, vékonyka hang hátul a fejedben. Olyan halk hogy talán nem is hallgatsz rá. - Gyönyörű vagy és csábító... Ha az akarsz lenni.
Eszébe jut, hogy most kellene megkérdezni: "Mit csinálsz ma éjjel?", de valahogy tudja, hogy erre a legfrappánsabb válasz egy óriási pofon lenne. Legalábbis a legutóbbi lány így gondolta. Más taktikához folyamodik hát, bár nem tudja, a tervnek pontosan melyik részénél is járnak most... Kusza az egész. Vikivel valahogy sosem úgy haladnak a dolgok, ahogy eltervezte őket.
Sőt. Mostanában semmi sem úgy megy, mint ahogy eltervezte. Az átkozott amuletnél tényleg hibázott: az egy átgondolatlan terv volt. Lumpsluckkal és a karácsonyi ajándékkal is nagy bakot lőtt. De az álarcosbál... Ott végre sikerrel fog járni! Ostaráig már kevesebb, mint egy hét van hátra. Már mindennel elkészült... Sikerrel fog járni. Úgy érzi, végre felfénylett a szerencsecsillaga, és ezt mi is bizonyítja jobban, mint az, hogy itt van a nő, akire úgy fájt a foga?
Nem tekinti szerencsétlen ómennek az iménti apró kis malőrt, hogy nem tudta állni a lány pillantását. Csak egy buta játék volt, semmi több. Nem jelent semmit.
Áltatja magát.


Cím: Re: Park
Írta: Vikitria Mirol - 2008. 08. 31. - 18:23:13
Nyertem.
De akkor miért nem önt el olyan boldogsággal, mint kellene? Miért érzem, hogy az örömbe vegyült egy kis üröm is? Nem értem. Nem, értem.
Nyertem. Örülnöm kéne neki, de mégis azt érzem, hogy mégsem volt ez olyan fene nagy győzelem, hogy ez csak apró pici csata volt és a háború még koránt sem ért véget. De akkor mikor fog? Mikor lesz vége? És hány küzdelemben lesz még részem?
Tisztában vagyok vele, hogy Draco szavai mögött már rejtőzik, mint amit mond. Tudom, hogy több volt számára ez a vereség, és lehet talán hagynom kellet volna. Talán nem kellett volna játszanom a hűű de büszke nőt, de tudnom kellett melyikünk az erősebb. Vagy legalábbis nem pont ezt, hanem, hogy én mennyire vagyok az, de már tudom. Ha kell bárhol bármikor nemet mondok neki. Ez az önbecsülésemnek kellett, ami igaz helyre állt, de…
Vajon Draco most hogy áll ehhez az egészhez? Mit érez mit akar?
Fogalmam sincs, csak egyet tudok, hogy hiába vége a pillanatnak amiben benne voltunk és a vége felé hiába volt már csak erőfitogtatás az érzelem helyett, akarom őt. Csókolni akarom.
Vesztettem.
Nem a párbajt, azt nem, hanem magammal szemben. Az övé voltam és sajnos ez ellen nem tudtam mit tenni. De nem is nagyon akartam.
A kezeim lassan az arcához értek és gyengéden megfogom, majd lágyan megcsókolom.
Hogy reagál?
Nem tudom. Nem is érdekel. A lényeg, hogy megmutattam neki, hogy tudok erős lenni, vigyázzon velem, az meg hogy a felszín alatt képtelen vagyok neki ellenállni, az már az én titkom. Soha, nem fogom az orrára kötni, soha.


Cím: Re: Park
Írta: Draco Malfoy r. - 2008. 09. 01. - 13:36:30
((Júlia))


Mit kezdjenek most ezzel a helyzettel? Hülyeség az egész. Miről is van szó?
Nem arról, hogy most ki kíván kit, és ki nem tud ellenállni a másiknak. Nincs kedve ehhez... Annyira nincs kedve ehhez.
A lemenő napkorong gyenge fényével szemez.
Mert ugyan mit számít mindez? Szinte már bosszantja az egész szituáció. Fontosabb dolga van annál, hogy meghódítson egy újabb nőt vagy sem. Nem erre kéne elpazarolnia se az energiáit, sem az idejét. És mégis... Itt áll, mégis várja, hogy történjen valami, várja, hogy a lány a karjaiba omoljon és örök hűséget esküdjön neki. Ábrándok... Vagy ez csupán a kellő elégtétel lenne?
Bántani akarja.
A baj csak az, hogy nagyjából ezek a rossz, vacak játékok azok, amikben egyedül kedvét leli mostanság. Itt kiélheti magát. Itt visszaadhat minden szemétséget, minden fájdalmat, minden keserűséget. Itt ő mondja meg, hogy mi fog történni (ezt hiszi legalábbis), és itt kézben tudja tartani a dolgokat, hiszen máshol...
Erre képtelen.
Romlanak a jegyei is.
Az iménti statikus töltés, mely a testében cikázott egy perccel ezelőtt még, hirtelen kisül. Mintha apró, kellemetlen villámcsapás érné - az arcán, ahol hozzáérnek.
Mintha lassítva látná az eseményeket: Viki aranyszínben játszó arca közeledik hozzá, szemei félig lehunyva, a haját tépi a szél, de kinyílnak az ajkai. Közeledik... És végül valami sima és puha érinti a fiú ajkait.
Elfordítja a fejét, mintha csak felocsúdna egy álomból, a következő pillanatban pedig már el is löki magát a fa törzsétől.
Mit képzel...
Menekülne? Nem, dehogy. De ne gondolja azt senki sem, hogy ő ilyesmire bármikor kapható (még ha ez így is van). Fura dolgokat csinál, magának is ellent mond, és néha ezt megelégelve felkapja a fejét, és behúzza a féket, hogy ÁLLJ, de ez csak a józan ész hangja. Erre csak akkor hallgat, mikor épp kedve tartja.
A válla felett néz hátra a lányra.
- Ugye nem gondoltad komolyan?...
Megveti. Haragszik rá. És ellöki magától. Amiért ellenállt az akaratának.
Az meg, hogy valaha is vonzódott ehhez a lányhoz... Hogy valaha is fejet hajtott előtte, hogy olyan dolgokat mondott neki, amiket sose mondott volna, mikor épp nincs tele a feje azzal az egy ténnyel, hogy "akarom, akarom, akarom"... Ez csak rátesz egy lapáttal sértettségére.
És mégis...
...érzi a vonzást. Mintha valami folyton azt üvöltené a fülébe: "ostoba, ostoba, ostoba".


Cím: Re: Park
Írta: Anette Awenmore - 2008. 09. 01. - 19:22:52
Máskor... másvalakinek. ::)

Johhny Walker
- a texasi kop... roxforti Guitar Hero 8) –


- Neem... ez nem is így van... – homlokráncolva meredtem a kezemben szorongatott jegyzetfüzet lapjának közepére. – De hisz az óriásokról van szó, hogy kerülnek ide az órások? Ha ezt az Abszol úton működő órakészítő kis öreg látná... Biztos megörülne, hogy még itt is itt van. Na jó, ezt kihúzom... – sastoll pennám fürgén járt a pergamenen, ahogy erős vonalakkal áthúztam pár szót. Wá, megőrjít ez a házi-mánia. De legalább már csak három büntetődolgozattal vagyok lemaradva, igen ügyesen elintéztem a többit. Viszont ha napokon belül nem adom le az átváltoztatástanra írt válaszaimat, McGalagony biztos megtoldja a tennivalóim sorát egy adaggal. Erbéef, az tehet mindenről, múlt évben nem volt vizsgák előtt ennyi dolgom. Sőt, akkor még legendás lények gondozásából egy mosollyal is el tudtam intézni mindent... Persze, ebben az évben minden más. Szörnyű. De legalább ez az Ian tudna jegyzetet írni. Mert róla szoktam másolni. Nem is tudom, olyan kis beszari gyerek, mindig kézséggel odaadja, amit órán összefirkál. Bár ebben az évben mágiatörin már úgy kell tennem, mintha figyelnék és jegyzetelnék, hiszen Raimbourg professzor korántsem hasonlít a néhai Binnsre. Persze, egy kis improvizációval el lehet kerülni a lebukást, amit gyarkan alkalmazok is, így a jegyzeteim jószerével a legutóbbi Walpurgis-koncertemről szólnak...
És most itt ülök, egy nagyobb kövön, a kastély falának dőlve, és másolom a mágiatöri jegyzetet.
Nekem is kéne egy olyan pulicerpenna, mint Vitrolnak van. Nem is figyel rá, mégis ír. Olyan dolgozatokat gyárthatnék SVK-ra, hogy még Piton zsíros haja is égnek állna.

De még pennát sem tudok úgy bűvölni, hogy írja, amit mondok neki. Na, ez szar ügy, mert sokat segítene rajtam, és a legtöbb diáktársam ismeri a módszert. Igaz is, legközelebb megkérem Ginnyt, hogy segítsen rajtam.
Szerencsétlen vagyok, most mit tagadjam? Dee... lelkiismeretes. Becsületes. Na jó, ez utóbbi nem igazán. De nagyon odaadó, igen, odaadóan tudok jóslástanon Audreyval dumálni a Walpurgisről. És odaadóan mosolygok, amikor Bimba professzor az újabb büntetőfeladatom apropóján töpreng. Úgyhogy én odaadó vagyok.
Anetteee, figyelj már a jegyzetre, mert még beleírod a Mikulást is... -.-
Na jó. Pihenek.
Alig öt perce pihentem, dehát az agynak szüksége van felfrissülésre. Rendszeresen. Egyetlen gond, hogy másfél óra alatt alig kapartam össze a fél pergament.
Lecsapom a füzeteket a földre, és kegyesen feltápászkodok. Zsebre vágva kezeim, rátérek a kavicsokkal kijelölt ösvényre, majd újra letérek egy pad mellett elhaladva. Van erre egy kis terület, ami sűrűbben van fákkal ültetve, mint a többi. Jól meg lehet húzódni a külvilág elől. Már kinézem magamnak az egyik odvasabb tölgyet, amikor a többi mellett elhaladva halk neszt hallok. Ahogy jobbra nézek, az egyik fa tövében egy fura, de annál ismerősebb figurát látok gubbasztani. A fickó a griffendélből van, szoktam látni a klubban. Ráérősen közelebb lépdelek.
- Ööö... cső.


Cím: Re: Park
Írta: Johhny Walker - 2008. 09. 01. - 19:52:22
Anette

-Én mondom, ez akkora f*szság...
Nézem az átváltoztatástan jegyzeteimet, és hangosan gondolkodom. Persze ha hangosan gondolkodom, akkor bárki meghallhatja, és akkor... semmi. Most még spanglim sincs, hogy különösebben ne érdekeljen... az utolsó darabot a számmisztika tanteremben nyomtam el. Ki akar számmisztikát tanulni, és miért jelentkeztem a tárgyra?
-És egyébként is, mikor akarok én ugróegérré változtatni egy tolltartót? Mi ennek az anyagi haszna? Minek járok a Roxfortba? Ó, hogy b*sznák meg... most komolyan... ugróegér. És mi van az elméletben... ügyeljünk a gerincére, mert abból lesz a zsanérja, vagy mi a sz*rja a tolltartónak. Úgyis visszaváltozik, mert mint minden diákmágia, ez is időleges... najó, nyugi van. Nagy nyitott széles terület, meg béke, és szeretet...
...meg spangli, ami elfogyott. Ráadásul Néma Bob is eltűnt mostanság, sehol se látom, biztos a Mungóban van a detoxikálóban... van a Mungóban detoxikáló, vagy ez is csak egy akkora marhaság, amit a muglik maguknak találtak ki a maguk bajára a maguk hülyeségéből kifolyólag? Miért vagyok ilyen kirekesztő magammal szemben a fejemben? Miért kék az ég, és ami a legfontosabb: mit keres itt egy ötödikes kiscsaj, aki pont velem akar beszélgetni, mikor ezer jobb dolga lenne?

-Ööö... hát, akkor cső... vagy mi. Segíthetek?
Most valami főinspektori különítményes újabb ezer pontot akar levonni a házunktól, mert megint mentolos dohány szagú vagyok? Ja, nem, az tavaly volt, idén valami más baromság lesz. Volt már... Voldemort, Voldemort, Sirius Black, Voldemort, és... Umbridge, plusz Voldemort. Idén van Voldemort, de nincs Caramel... tényleg, neki mi a keresztneve? Vagy mi a vezetékneve? Úgy illene hozzá... a Feri. Nemt'om, hogy miért... griffendéles. Na, nem Caramel, ahhoz egy gerinctelen, gyáva alak, hogy griffis legyen, de a lány, aki idejött. Szoktam látni a klubhelységben, azon ritka alkalmakkor, mikor a nekem kijelölt klubhelységben a nekem kijelölt ágyban alszom. Jobb a szabadban a tó mellett, de tényleg. Tökmindegy, hogy pontot vonnak le, Harry úgy is mindig jön, a nap, a tanév, meg a világ hőse lesz, ami instant átváltható Dumbledore-nál négyezer pontra, szóval csoki-moki. De itt áll felettem egy griffis csaj, és akkor most... itt van. Ennyi, nem tudok bővebb magyarázattal szolgálni az esetre én sem.


Cím: Re: Park
Írta: Anette Awenmore - 2008. 09. 01. - 20:55:35
- Johhny -


Ahogy látom, a srác is valami papírköteget szorongat az ölében, bár a jól hallható dörmögéseiből ítélve nincs túl nagy kedve a munkához, az értelmetlen vesződéshez. Óó, hogy ilyenkor ébred fel bennem a szimpátia, amikor valaki másban megtalálom saját gondjaim. Hát igen. Erős, nagyon erős együttérzés. Alig láthatóan bólogatni kezdek, és egy halk sóhaj is kitör összepréselt ajkaim közül. Mennyivel egyszerűbb lenne a világ, ha nem lennének házi feladatok és dolgozatok. De úgy tudom, ez a tőlem annyira nem sokkal trágárabbul beszélő, éppcsakhogy szakadtabban öltözködő háztársam egy évvel feljebb jár. Vagy kettővel? Eggyel talán. A fene tudja, a kastélyban nem sokat tartózkodik. Az oké, hogy jön a tavasz, és idekint tágasabb, szebb, meg már mindenki menekülne ki a kastély dohos termeiből, de úgy vettem észre, hogy ez az alak télen se sokat mászkál odabent. De mi közöm nekem ehhez? Egészségére. Ott lézeng, ahol akar, és látva, hogy a leckével tépelődik, no nem sok sikerrel, de úgy tűnik, mintha megérteném. Igen, elég az órákon bámulni a tanárok randa képét, nem még akkor is, amikor varázslósakkot akar játszani az ember. Szóval, kifogásaim a tartózkodási helyeivel kapcsolatban igazán nem lehetnek.

- Áá, nem kell. Csak kijöttem ide a fák közé, hogy nyugodalmasan szidhassam magamban a mágiatöri tanárt. – Vonom meg a vállam, még mindig zsebredugott kézzel. Alig fér a farmerom szűk zsebébe, mégis mindig belegyömöszölöm. Aztán csodálkozok, hogy percekig nem érzem az ujjaim. Sebaj, szegény anyag már kezd engedni a szokásom hatalmának, és bár jól kikopott, azért tágasabb, mint volt. De a kopás illik a nadrág össze-vissza szakadt aljához, szóval feelinges maradtam. Bár a néhai rikítópiros "Zodiac’s Wolf"-trikóm elég viharvert, az arany-fekete betűk még mindig úgy csillognak, mintha az egész póló új lenne. Néha elő is bújik valami képregényfigura a Z betű mögül. Ez az egyetlen felsőm, amit varázsboltban vettem, mert nagyon elámultam azon, hogy mozog. Mondjuk a zenekart nem ismerem, csak annyit tudok, hogy valami oldschool rock’n’rollt játszanak magic stílben. Aud úgy mesélte, hogy az énekes, Zodiac, jól néz ki. Na majd benézek egy koncertjükre, ha összekaparok valami apró zsebpénzt. Wáá, hogy elkalandoztam? Megesik.

- De úgy látom, közel sem vagy prefektus, úgyhogy... Ha halkabbra fogom magam, akkor nem fog zavarni, ugye? – Kérdem reménykedve. Áá, nem. Ez a srác tuti nem köp be. Már első benyomásra a prefektus ellenkezőjének benyomását kelti, ami már megint felébreszti bennem a szimpátiát. Anette, fogd már vissza azt a fene nagy szimpátiádat. -.-
Viszont, ha már így összefutottam vele, miért ne ismerném meg? Már ha nem ellenkezik. Nem épp virágos kedvében van, ahogy látom, de biztos vagyok benne, hogy leszedni se fogja a fejem. Egy próbát megér, nem igaz?
- Hey, Anette vagyok. – Lépek közelebb, barátságosan intve a fejemmel. A kézfogással inkább nem kísérletezek, de valami válasz-szerűben reménykedem.


Cím: Re: Park
Írta: Vikitria Mirol - 2008. 09. 01. - 23:58:52
((Rómeó))

Eltaszít.
Fáj.
Miért? Miért lökött el magától? Azt hittem a csóktól csak visszanyeri az önbecsülését, hogy valójában ő nyert, és ez előző ostoba játszma, nem volt több egy bugyuta leány próbálkozásánál.
Annak kellett volna venni.
Számomra igaz, jóval több volt, mert be tudtam bizonyítani magamnak, hogy ha akarok képes vagyok, képes vagyok ellenállni neki, de ellene ez egy más verseny volt. Igen verseny volt. Versengtünk egymás ellen, hogy vajon ki bírja tovább és én nyertem. Nyertem egy csatát, de díj az nincs. Neki kellett volna annak lennie, Neki, de ő csak eltaszít. Ellök magától, mint egy utolsó senkit.
Egy hónapja folyamatosan szenvedtem miatta. Szenvedtem, hogy állandóan levegőnek néz, hogy annyit sem foglalkozik velem, mint azokban az időkben, mikor épp megvetettük a másikat és jobb elfoglaltságunk nem akadt mint tönkre tenni a másik életét. De most már minden más volt, most már nem gyerekek voltunk, már nem. A szenvedély, az érzelem irányította tetteinket és tudtam, hogy nem csak egy kaland voltam neki. Nem csak egy szimpla kaland! Nem csak egy éjszakára kellettem! Nem! Tudtam! Tudtam!
Csak a baj az volt, hogy lassan kezdtem elbizonytalanodni.
Szerelemből tettem. Szerettem, még ha nem is érdemelt meg és úgy éreztem, hogy neki is több vagyok egy akármilyen lánynál, hogy többet akar. Többet akar Belőlem. De már nem tudom…
Fáj.
Igenis fáj, hogy ezt teszi velem, szenvedek tőle, de szabadulni mégsem tudok.
Jegyese van.
Mégsem számít. Nem tud számítani, mert ha csak ránézek, megszűnik minden, ami gondot jelenthetne.
Egy liba vagyok. Egy újabb hülye liba, aki felkerül a listájára. Beleestem a csapdájába és szenvednem kell miatta. Draco Malfoynak sikerült engem is behálóznia. Engem, Viki Hendersont, vagy Mirolt, mindegy minek nevezem magam, hisz a lényeg ugyanaz.
Nem! Nem mutathatom neki, hogy megtörtem, azt soha! Soha, de soha, de soha!
Erősnek kell lennem!
Erősnek.
De nem megy. Nem… Túl nehéz, túlságosan nehéz.
- Mit akarsz?
Hangzik el egy kérdés. Egy egyszerű semmit mondó kérdés, csakhogy ebben sokkal több lakozik. Mert, lassan már nem bírom tovább, tudnom kell. Tudnom kell, hogy ez egy ostoba játék e, aminek győztese csak ő lehet, mert különben óvódás módjára megsértődik. Vagy netalántán semmi értelme sincs annak, amit iránta érzek vagy… Vagy fogalmam sincs. Életemben először nem tudtam, mi is történik.
Eddig egyszerű volt. Eddig egyszer barátok voltunk, aztán ellenségek, utána játszottunk végül egymás karjaiban közöttünk ki. De most? Most vajon hol tartunk? Hol?
Eddig egyszerű volt…


Cím: Re: Park
Írta: Johhny Walker - 2008. 09. 02. - 13:59:58
~Jé, nem én vagyok az egyetlen idióta, aki tavasszal, boldogan, felhőtlenül tölthető szabadidő... helyett egy nagy adag pergamen kötettel ül kinn az ilyen kedélyállapotban sáros-nyálas-taknyos időben, és információkkal tömöm az agyamat... nem érdekel. Leszarom a tanulást, és szerintem ez a lány is jobban tenné, ha inkább úszna egyet a tóban, kivéve abban az esetben, hogyha...~
-Hát én aztán l*szarom, hogy kit szidsz, sőt még be is szállok... bár mondjuk én nagyban nyomatom. Elegem van ebből a kibeszart és egyéb csúnya dolgokon átesett átváltoztatástanból
Kezeiből tölcsért formálva üvölti világgá a véleményt a fiú, a szél bele is kap a hajába, és össze is borzolja azt, ahogy hirtelen felpattan, hogy számot adjon a világnak az átváltoztatástannal kapcsolatos érzelmeiről.
~Na, ez megteszi véleménynek asszem, úgyse hallja senki itt a parkban, mert picit nagyobb, minthogy a hangom egyáltalán eljusson bármeddig, de ha mégis... akkor se érdekel. Ennyi.~
-Hali-gali, én meg Jay vagyok.
A fiú pár akár fésüléshez is hasonlítható kézmozdulattal... hát nem kifésüli a haját, hanem inkább a szokásos összeborzoltságba rakja vissza a szél szabadsága szerint szavatolt szuperül alliteráló hajformálásból szerény sörényét.

És ha már álló helyzetben van, akkor a mugliknál igen megszokott, a varázslóknál akár tolakodásnak is vehető arcra két puszis bemutatkozás. Ennyi... akinek annyi női rokona, ex-barátnője, évfolyamtársnője, ex-évfolyamtársnője meg minden más női kapcsolata volt, mint Jay-nek, az hamar hozzászokik az ilyenhez... ennyi.
~Mentolos dohány... nem az az égett cigi szagú izé, hanem a tényleg frissen kaszált (? - a szerk.) dohány, plusz eukaliptusz illat, aminek a neve az, hogy bagó. Nem a ciginek a neve, hanem ennek az eukaliptusz dohány keveréknek, amit rágni szoktak. A nagyapám öröksége... de vajon zavarja? Nem érdekel... mintha bármi érdekelne.~


Cím: Re: Park
Írta: Draco Malfoy r. - 2008. 09. 15. - 21:40:02
((Júlia))


Kedves, sárgás-rózsaszín napsütés játszik a szélfútta tincseken. Szőke és gyönyörű.
De tényleg csak egy szép baba vajon akit maga előtt lát, amit a gyűjteményébe tehet? Elgondolkodik, képzelete egy pillanatra visszarepíti arra az éjszakára, egy hónappal ezelőttre. Tényleg minden egyes szava hazugság volt, amit akkor mondott neki? Biztos, hogy csak a cél érdekében hazudta le a csillagokat az égről?
Hazudott?
Áll, zsebre dugott kézzel félig visszafordulva, és azon tűnődik, vajon meg fogja-e bánni, ha most faképnél hagyja a lányt? És tudja, már tudja, hogy nyilván megbánná. És nem azért, mert nem kapna két-három-négy másik lányt meg ugyanúgy, ahogy Vikit. Hanem azért, mert azok mások, de ő itt Vikitria, Henderson, Mirol; aki miatt újraolvasta a Rómeó és Júliát pedig gyűlöl olvasni; aki annyiszor kirántotta a lába alól a talajt, hogy utána egymás karjaiba eshessenek; aki (elvileg) őszintén átadta magát neki, és nem várt érte semmit? Semmit, csak azt, hogy ne dobja el, mint egy használt ruhát.
Mindjárt meghatódik...
De tudja, hogy meg fogja bánni, ha eltaszítja ezt a lányt... Egyszerűen azért, mert már túl régóta tart ez, és túl sok szál köti őket egymáshoz. Ha meglát bármilyen piros illatszert, Viki jut róla eszébe. A prefektusi fürdő rózsaszín habjáról ő jut eszébe. Ő jut eszébe, valahányszor a Szükség Szobája előtt járkál, mielőtt bejutna, és akkor is, mikor gyűrött pergament kap a kezébe. Eszébe jut, amikor épp valamelyik elsősön éli ki magát, és akkor is, ha esik az eső. Rá gondol, ha kviddicsezik, és ő jár a fejében, amikor meglátja a gyümölcssalátát minden reggel az asztalon. Mikor nagyon mélyen a ládájába túr, kezébe akad a könyv, amit tőle kapott.
És ez az egész már több, mint egy közösen eltöltött éjszaka egy varázsszobában, de kizárt, hogy ezt elismerje magának.
Érzelmi kötődés?
Az mi?
Hosszan nézi a lányt, eltöprengve, már-már a győztesek halvány-elégedett mosolya is feldereng az arcán ? annak ellenére, hogy az imént elvesztett egy csatát.
- Attól függ, hogy te mit akarsz ? hangzik a csendes válasz. Nincs benne semmi sértés, semmi kivagyiság, és még csak gúny sem. Egy egyszerű kérdés.
Mert képtelen szummázni az elmúlt hónapokat. Túl sok a tényező.


Cím: Re: Park
Írta: Vikitria Mirol - 2008. 09. 17. - 21:33:30
Kérdésre kérdés... Tipikus hárítás mikor az ember nem akar, vagy csak szimplán nem tud válaszolni és jelenleg nem tudtam eldönteni, hogy melyik eshetőség a lehetséges. Nem akar választ adni nekem, mert tisztában van azzal mit kellene mondani, de az már nem ő lenne vagy nem tud, mert maga sem tudja. De most nem ez volt a lényeg, én mit akarok, hanem, hogy ő, hisz én tudtam.
Őt akartam és ez nem volt kétséges, de ő? Ő vajon mit akar?
Meg akarom csókolni, elhúzódik, egy hónapon át folyamatosan eltaszít magától, aztán úgy tesz, mintha misem történt volna, most meg feltesz egy kérdést a kérdésemre, gúny nélkül, egyszerűen, mintha érdeklődne, hogy még véletlenül se adhasson rossz választ. De vajon én adhatok? Létezik rossz válasz? Vajon mondhatok olyat amitől elveszíthetem? Talán emiatt nem akart ő sem válaszolni, mert tudja, hogy létezik egy olyan mondat vagy szavacska, ami mindent tönkre tehet? Létezik egyáltalán olyan? Ha azt mondom, amit a szívem súg az lehet talán rossz? Nem, az egyszerűen nem lehet!
Mit akarok én...
Egy egyszerű kérdés, amire tudom a választ, de kimondani jóval nehezebb.
- Csókokat akarok, titkos csókokat, az izgalmat, hogy tilosban járunk.
Rómeó és Júlia... Két szerelmes akik dacoltak a sorssal és titkon egybekeltek. A legszebb szerelmi történet, amit valaha hallottam, vagy olvastam, pedig nem voltam szentimentális, de mind minden lánynak nekem is volt egy "mesém", amit nem tudtam letenni. Amit egyszerűen imádtam. Viszont hiába hívtuk egymást Rómeónak és Júliának, mi képtelenek lettünk volna olyannyira belehabarodni a másikba, hogy képtelenek legyünk élni nélküle, mi ebből a szempontból és még egy jó párból, sokkal inkább hallgattunk az eszünkre, mint a szívünkre. De nem is bántam, a józanság egy pozitív erény, főleg ha rólunk van szó.
Pontosan ezért folytattam tovább a mondókám.
- De ez nem elég,
Egy leheletnyi szünet, egy apró kis játék, hogy egy pillanatra megijesszem, hisz mégis csak Viki Mirol vagyok, a megszerezhetetlen. Erről azért sose feledkezzen meg, még azért sem, mert már az övé voltam, testestül, lelkestül.
- Tudnom kell, hogy kellek neked, cserébe tőlem is viszonzást várhatsz, hisz nélküled...
De nem tudtam befejezni a mondatot.


Cím: Re: Park
Írta: Draco Malfoy r. - 2008. 09. 22. - 00:07:24
((Júlia))


Maradjon?
Menjen?
Egyik lehetőségtől a másikig hintázik. Nehezen születik döntés. Melyik a jó? Melyik a rossz? Melyikkel követ el nagyobb hibát?
És lehet-e hiba bármi, amit azért tesz, mert úgy látja helyesnek az adott pillanatban?
Mi a helyes? És mitől az?
A hétköznapi embereket az efféle kérdések megválaszolásában az érzelmek is sgeítik. Ám ő csak az eszére hallgat, mindig is csak arra akar hallgatni. Ez azonban mégis más most. Itt nem a száraz logikáról van szó. Itt nem egyszerű igenről vagy nemről van szó.
Bár voltaképp... mégis.
Igen? Miért? Igenelné a csókokat, a titkokat, az érzékek találkozását, és azt, hogy joguk van csak l'art pour l'art egybeforrni, minden más emberi és erkölcsi törvényre fittyet hányva? Jegyese van.
Nem? Miért nem? Megtagadná, hogy ő csak egy gyarló ember, hogy szüksége van másra is, mint amit Tyarától kaphat, hogy szüksége van nemcsak a kimondott szavakra hanem a bizonyító cselekedetekre is? Képes lenne azt hazudni magának, hogy nincs szüksége Rá?...
Vagy a csókokra? Vagy a titkokra? Vagy arra a gyermeki izgalomra, hogy tudja: olyat cselekszik, amit senki más nem nézne jó szemmel körülöttük?
Miért venné nyakába minden ember rosszallását?
Miért kellene kitudódnia? Önkénytelenül is körülpillant: van-e tanúja a beszélgetésüknek. Nincsen.
Szabad akarok lenni.
Közelebb lép.
Megfogja a kezét.
A szemébe néz.
Szabad akarok lenni.
Elmondhatná, hogy minden ellenük szól. Elmondhatná, hogy nem szerelmes. Elmondhatná, hogy soha nem is lesz az. Elmondhatná, hogy de akkor is szüksége van rá. Elmondhatná, de nem teszi.
Csak megcsókolja.
És a napkorong eltűnik a hegyek mögött.
Sötétedik.


Cím: Re: Park
Írta: Vikitria Mirol - 2008. 09. 22. - 09:00:02
((Rómeó))


Mint egy végszó, úgy jön a csók. A nap pedig, a felvonások végén lemenő függönyhöz hasonlít, ahogy aztán jön a sötétség, és a közönség happy andet kapott, de tudják jól, hogy ennek koránt sincs még vége, hisz a második felvonás csak most következik. Egy előadás szereplői… így éreztem most magam én is. Következik a szünet, ahol senkik nem vagyunk a másik számára, aztán, mintha misem történt volna, folytatódik minden és senki nem tudhatja, hogy is lesz vége.
Egy újabb harc ért véget, egy újabb harc az eddigi számtalan után és még legalább ugyanennyi, ha nem több vár ránk. Mert mi képtelenek lennénk boldogan élni és nem azért mert nem akarunk, hanem mert a személyiségünk nem teszi lehetővé. Vagy legalábbis ha egymásról van szó.
Szeretem. És tudom, hogy neki is fontos vagyok. Ennyi elég, egyelőre több nem kell. És míg ezt tudom, addig, jöhet akármennyi küzdelem, akármennyi vita én mellette maradok, és nem fogom elengedni, mert szükségünk van a másikra. Nem csak nekem rá, hanem neki is rám. Egy furcsa tréfa miatt, a mi sorsunkat összekötötték, és ha akarnánk, sem tudnánk szétválasztani.
De mi az? Mi az, ami miatt képtelenek vagyunk ellent mondai a másiknak? Az érzelmek ennyire uralkodóak lennének? Vagy talán, hogy jóval több hasonlóság van bennünk, mint az bármelyikünk is bevallaná? Vagy sokkal egyszerűbb a válasz? Talán hogy mélyen legbelül pontosan olyan vagyok, mint Draco a felszínen, ő pedig fordítva lenne ezzel? Lehet, hogy ha egyszer megengedné magának azt a luxust, hogy érzelmek akkor képes lenne szeretni?
Nem tudom.
De nem is akarom tudni, most nem!
Most csak élvezni akarom, ahogy mint általában a drámáknál az első felvonás boldogan ért véget.
Csók.
Édes és szenvedélyes csók, amibe szinte beleremegnek a térdeim. Belefeledkezem, és nem érdekel már semmit. Csak élvezem, élvezem a pillanatot, amire már oly rég vágytam.
Besötétedett.


((Vége))


Cím: Re: Park
Írta: Daniel McDailon - 2008. 10. 03. - 22:54:48
Hannah

A dogák és felkészülések mind, mind nagyon fontosak. Ebben igazat is adok neki. Sőt teljes mértékben egyet is értek, hisz ha jobban belegondolok, nekem még hátra van az utolsó év is. Nade még előtte egy csomó vizsga, ami jószerével ittvan a sarkamban, jóformán minden gondolatomban. Egy ideig Hannah-t néztem, először csak mélyen a szemébe, aztán eltűnődtem rajta, hogy milyen szép lány is ő. Talán mázlim van, hogy pont én jövök be neki, de én az elmúlt pár hétben, hónapban egyre jobban belezúgtam.
A pillanatnyi elnézelődésemből Hannah kérdése rázott fel. Hogy velem mi történt?

- Tanultam, tanultam és tanultam. Emellett egész nap szinte rád gondoltam.
Alig mondtam ki ezeket, rögtön jött a következő kérdéssel. Hát igen, mindig kíváncsi és minden érdekli. Ezen csak elmosolyodtam, aztán megfontoltan erre is válaszoltam. 

- Ma valahogy nem bírtam felnyitni egy könyvet sem, mindet száműztem csak az utazóládába és gondoltam a haverokkal eljátszhatnánk a pályán. Hisz eddzés épp nem volt, a pálya meg épp üres volt. Pont alkalmas volt egy jó játékra. Már úgyis hiányzott a kviddics. Eleinte nagyon jól élveztük, és egész szépen játszottunk. Csak ugye elég meleg van ahhoz képest, hogy fúj a szél kicsit. És egy idő után már fárasztó volt emiatt játszani. Egyik haverom hagyta abba először, aztán mi is. Utána meg az öltözőből idefelé összefutottam veled, pontosabban inkább megláttalak. És odamentem hozzátok. A többit onnéttól te is tudod.
Ez után a mondat után barátságosan rákacsintottam Hannah-ra, majd egy puszit nyomtam a szájára.  Közben a szellő kicsit gyengült, már nem fújt olyan erősen. Látszott mindenen, hogy egyre jobb idő lesz, ahogy én is egyre jobban kezdem megszeretni ezt az új helyzetet, hogy végre van egy tartósabb kapcsolatom, aminek remélhetőleg nem mostanában lesz vége.

/bocsika a naagyon késői reagér, de sok volt az elmúlt időben a tanulás és ez elvette az írói kedvem is ^^"/


Cím: Re: Park
Írta: Vikitria Mirol - 2008. 12. 07. - 14:07:13
((Briant))

Utánam rohant. Erre mondjuk nem számítottam, hisz Briant Joubert volt az akiről, köztudott volt, hogy nem lohol a lányok után, hanem az idióta tyúkok futnak utána. Sose értettem azokat a libákat, de jót mosolyogtam néhanapján, mikor félszemmel Mr. Don Juan felé pillantottam valamelyik óránkon, hogy igéző szemével, leveszi egyik másik évfolyamtársunkat a lábáról. Látszott mindig is rajta, hogy élvezi, ahogy a lányok a lábai előtt omladoznak, most meg...
Igen, valóban volt bennem egy apró büszkeség, hisz azért ez mégsem mindennapi látvány, de ugyanakkor nem is tudtam pontosan hova tenni. Mert miért viselkedik így az iskola egyik legnépszerűbb férfia? És miért pont most? Mindenki arról pletykál, hogy a korántsem kedvességéről elhíresül Griffendéles lányról, kiderült hogy Mirol és ő ekkor tűnik fel a képben.
Egy darabig szótlanul ballagunk egymás mellett. Valószínűleg ő sem tudja mit is mondjon, mert hogy én nem, az biztos. Már azon is meglepődtem, hogy felajánlottam neki, hogy tartson velem, tényleg nem szoktam ilyet tenni, most meg fogalmam sincs, mit is mondhatnék. Lehet, jobb lett volna, ha szimplán elköszönök tőle és otthagyom, főleg mert tanulni akartam kimenni a parkba, mondjuk ahogy magamat ismerem, akár egyedül vagyok, akár vele, úgy sem vettem volna elő a könyveimet.
Már lassan kiértünk a parkba, mikor végre megszólalt, hála Merlinnek.
- Apám Mirolnak született és Mirolként halt meg, az hogy én idáig Henderson néven éltem, az csak egy súlyos félreértés, ezt az is bizonyítja, hogy apám születésem után megcsináltatott nekem egy családi ékszert, amit csak a Mirolok viselnek. Hazugságban nevelkedtem, egy nagyon jól kitervelt hazugságban, aminek minden egyes apróságára odafigyeltek, ezért volt a képen Henderson és nem Mirol, de most már az egész iskola tud mindent, a titoknak vége, így úgy gondoltam apám megérdemli, hogy visszakapja a valódi nevét. - válaszoltam.
Közben lassan elértük a parknak azon sarkát, ahová én szoktam menekülni az iskolai gondjaim elől. Nem volt egy eldugott hely, csak egyszerűen szerettem. Egy kisebb sziklás környék, ahol különféle vad növények találtak otthonra és három öreg tölgy vigyázza rövid életüket. Itt tudok én igazán kikapcsolódni, főleg most mikor gyönyörű színekben kezd pompázni az egész táj és a téli álmukat alvó növények kezdenek felébredni hogy a nyári melegben majd hűvös árnyékokat biztosíthassanak a pihenni vágyó diákoknak.
- Miért érdekel? - kérdezek vissza, hogy pontosan miért magam sem tudom, de érdekel, hogy miért érdeklődik irántam, miért kíváncsi rá, hogy átírtam apám nevét.


Cím: Re: Park
Írta: Briant L. Duboise - 2008. 12. 07. - 15:38:54
(http://i36.tinypic.com/xfp3xk.png)

Viki szavait hallva minden leegyszerűsödik, mármint a családja tekintetében. Igaz ugyan sok minden homályban marad, de persze ez így van rendjén. Ami nem teljes mértékben publikus, nem fogja mindenkinek az orrára kötni, csak kivételes embereknek, akik mindezt megérdemlik, s akiben Viki maga is megbízik. Mivel pedig én még nem nyertem meg magamnak eme előkelő helyet a listáján ?bár meg kell jegyezni azon vagyok- így nem erőszakoskodom és nem szedem ki belőle, amit nem önszántából regél el nekem.
Mindössze csak bólintok, jelezve, értem felfogtam a hallottakat, miközben megpróbálom magamban hiába némileg a homályba tapogatózva, de összerakni a képet. Azt, hogy Vikitria hogyan vált olyanná, amilyenné. Olyanná, aki megőrjít engem?pusztán azért mert létezik. És mindezt jó értelembe kell érteni.

Az ajtóhoz érve előreengedem, hogy ő léphessen ki először a szabadba. Mióta itt a tavasz a természet is elkezdett feléledni, ami némi színt varázsol a világba. Hűvösnek se mondható már az idő, sőt egészen kellemes, s ezzel egyetemben rögvest a kviddics jut az eszembe, na meg persze az edzések.
Vajon Abbey mikorra hívja össze a csapatot? És vajon megint kivárja e a szakadó esős időszakát a tavasznak?
A kapitányunk ugyanis véleményem szerint leginkább a zord időjárási körülmények közt szeret játszani. És az edzést is tartani, érthető okokból a csapat kevésbé nagyobb lelkesedése ellenére.
De mielőtt már megint seprűt ragadnék képzeletben, és elkalandoznék a póznák felé a kvaff és a gurkók világába, Viki hangja ránt vissza, s rájövök, itt van mellettem. Mellettem!

- Nos, azért mert megpróbállak megérteni. ?
Válaszolom nemes egyszerűséggel, miközben vállat vonok, ezzel is sugallva az érzéseim ellenkezőjét; nincs semmi de semmi jelentősége az egésznek. Hát persze!
- Ugyanis egy rejtély vagy, ma petite. ?
Na igen, nem bírom kihagyni hogy ne mondjam ki a két szót. Ez annyira rám jellemző. Ez annyira én vagyok. Ezzel annyira az őrületbe tudom kergetni a lányokat. De akkor is? a francia vér benne csordogál, s ezek a ?bókok? mint a ma petite jelző, mindig kikívánkozik. Ennyi... még ha nem tetszik, akkor is?


Cím: Re: Park
Írta: Angelle Aureole - 2008. 12. 11. - 21:07:40
..::~~Damien~~::..

Ma jött el az az éjszaka.
Furcsának aligha nevezhető, számára inkább rég nem érzett késztetés pislákol fel benne, mint egy tudatosan meg nem született gondolat. Egy érzés csak, egy inger, egy hullám? egy halk sóhaj szárnyán, ami lényében árad szét. A tejfehér ujjak megállnak, az elefántcsont szín penna mozdulatlanná dermed a finom fogásban.
A tinta lecsöppen s egyre növekvő pacát szennyez a megsárgult pergamenre, fennen hirdetve, hogy amaz immár az ő felségterülete. Bántón terpeszkedik, akárcsak maga a késztetés a lányban, ideje indulnia.
Feltekint.
A gyertya lángja finoman hullámzik. Békésen. Kecsesen. Megigézően.
Egy pillanatra mintha megcsillanna valami a higany-szín tekintetben? biztosan a tűz pajkos játéka. S csak a gondolat, amit más nem lát öli meg a tévképzetet; gyűlöli, gyűlöli a meleget.
A Mardekár klubbhelyiségében nincsenek tágas, magas ablakok. A fény még nappal is csupán derengő félhomályt szül az elegáns helyen.  Most is hamar sötétedik... Ideje indulni...

Hideg van.
A tavaszi szellő még most is magában hordozza a tél karcosságát, mintha csak elődje dédelgetett ajándéka volna, mellyel minden élőnek kérkedik. A diákok - már amelyik még kint lézengett -, befelé igyekeznek a hűvösből, hogy vacsorára valami meleget ihassanak, ehessenek. Bármit, csak szabaduljanak ebből a korai ítélet-időből.
Bár a kifelé lépkedő, fejét lehajtott lány betegesen törékenynek tűnő alkatához tán szokatlan az a vékony anyagú, hószín ruha. Mintha nyár lenne, puha talpú cipőjében, finom léptekkel hódítja meg a park azon részét, melyet a benti fényektől még látni valamennyire. A fű nemrég sarjadt, puha még, mintha bársonyos, süppedős szőnyeg volna. Odavesztek a dértől töredezett szálak, itt az idő az újabb nemzedéknek.
Igen, ez az, ami kicsalogatta ma este.
A tavasz.
Ő a tél örök, hű szerelmese. A tisztaságé, amely lepelként borul a szennyes világra. Amely békét, csöndet hoz erre a fertőtől burjánzó földre.
Tücskök ciripelnek. A diákok moraja enyhül, ahogy távolodik a tótól s lassan csak a csönd marad, a Tiltott Rengeteg sokat mondó hallgatása, amely rossz ómenként nehezedik a tájra.
Túl a domboldalon, már teljesen kihalt a park. Az égen nem úsznak felhőtutajok, a csillagok aprón, fényesen fogadják méhükbe a holdat, mely egészében trónol az ég palástját magára terítve. Ezüst mézét, lényét óvatosan csorgatja a földre.
A fehér derengésnek tetsző lány kilép a fák sötét takarásából, s ez a lépés, mely egy szívdobbanással kezdődik, s egy következővel adja a ritmust most még finom.
A köntösszerű ruha, mely látszólag védte őt a szellőtől, most lehullik. A hószín ruha anyaga meglibben, mint egy engedelmes szolga, ki úrnője minden mozdulatát lesi, s a nyomában van, hogy sűrű hajlongásával tisztelje őt.
Kis lugas itt, határán az őrzött parknak s a Tiltott Rengetegnek. Köztes világ, ahol a Hold szívesen sütteti fényével a földet. Mint egy ragyogó kristálykert, természetellenes világossággal és mégis a rá jellemző szűziességgel öltöztetve fel a fűzfákat, a táncparkettnek tűnő földet, ahol bársonyosan hűs a fű. Mert érezni bizony. A mezítlábas, kicsiny talpak érzik a hideget és a test lúdbőrözve felel az időjárásra, de a lehunyt szemek, a hosszú, táncos léptek nem vesznek tudomást róla. A tejfehér, tárt karok, a derékon túl érő mozdulatokra hullámzó hattyúszín tincsek.
Tánc.
Eleinte óvatos, puhatolózó...
Szólongat, ébresztget... elmúltál?
A résnyire nyílt, fagyott ajkak nem mozdulnak, csak ki nem mondott szavakat hordanak magukon, melyek hallhatatlanul peregnek le.
A szívében lévő telet magának tudhatja, de a valódit búcsúztatja.
A havat, a tisztaságot, mindent, ami oly kedves számára... ahogy mindig.
S ahogy a kecses mozdulatok egymásba olvadnak, úgy lendül bele jobban, bár az ütem nem válik pörgőssé, hisz szomorú. A külvilág lassan megszűnik létezni.
A hátára tetovált angyalszárnyak elmosódva olvadnak az éjszakába?
...ahogy a gondolatai , a fájdalmai, az álmai, mások álmai, a bátyja képe, Keith, az apja...
Őrült keringő.
A lehunyt szemek, a deres pillák alatt kibuggyanó könnyek.


Cím: Re: Park
Írta: Vikitria Mirol - 2008. 12. 14. - 13:10:35
((Don Juan))

Hogy megértsen? Miért akar engem megérteni? Vagy most mi van? Nem értek semmit. Itt van az iskola Don Juan-ja, és csapja nekem a szelet. Ez világos. De eddig csak azt hittem, hogy szórakozik ezért is volt meglepő tőlem, hogy megkérdeztem nincs e kedve csatlakozni hozzám. Viszont ez a meg akar érteni szöveg... Lehet, hogy tényleg érdeklem, komolyan érdekelném? Én? Igaz, hogy az iskola tetszetősebb lányai közé tartozom, de én vagyok az is, akit nem mernek megközelíteni a fiúk, mert nem csak ugatok, hanem harapok is.
Rejtély... Egyre jobb. Szóval megpróbálja megfejteni Viki Mirolt, a Griffendél kőkemény csapatkapitányát, háza fekete bárányát. Hát hajrá, nem lesz könnyű dolga, főleg mert nem is fogom megegyszerűsíteni, de ha valóban érdekli... Van valami Briantben, ami számomra megfogalmazhatatlan, és itt nem a lélegzet elállító sármjára gondolok, amivel a lányokat leveszi a lábáról, mert nálam az hatástalan, hanem valami egészen másra. Olyan mintha, ő lenne a teljes sötétségben ami körülvesz az egyetlen halovány fény pontocska, ami pont akkor bukkant fel, mikor már teljesen elveszettnek éreztem magam. De nem tudom... Nem értem.
- Joubert, vigyázz velem, mert a legtöbb libával ellentétben értek franciául, és ezzel engem nem lehet levenni a lábamról - válaszolom a ma petite kifejezésére, de azért megeresztek felé egy mosolyt.
De az igazság az, hogy valójában tetszett, hogy így nevezett. Olyan... Na nem! Én nem tartozom azok közé a tyúkok közé akik egy ilyen apróság elveszi az eszét. Viki szedd össze magad! Ennyire a padlón lennék? Igaz, néha nekem is jól esik egy-egy bók, egy aranyos megnevezés, amit az utóbbi időben nem nagyon kaptam, de mit is várhatnék Rómeótól, tőle pont az lenne a meglepő, ha rendes lenne.
Megérkeztünk. Taláromat lekanyarítva magamról, terítem le a fűre, hogy aztán ráhuppanhassak, a táskámat pedig ledobom magam mellé. Nincs éppen a legmelegebb, de kellemes tavaszias idő van, igaz a nap néha eltűnik a felhők között, de esőnek semmi jele sincs, így nyugodtan helyezem magam kényelemben.
- Na és mesélj, Te Don Juan - szándékosan árultam el neki, hogyan is hívom magamban, ráadásul meg is nyomtam a becenevét - Mi a szándékod velem?
Fogalmam sincs hogy pontosan mi ütött belém, mert általában nem viselkedtem így, de élveztem, hogy most a megközelíthetetlent játszottam, Miss. Ellenállhatatlan.


Cím: Re: Park
Írta: Damien Pulse - 2008. 12. 18. - 02:18:39
[Angelle]

Sötétség.
Ez volt a legelső dolog, ami eljutott a tudatomig, miután kinyiló szemeim csak a csillagokkal tarkitott égboltot látták maguk előtt. Leszálhatott az éj, amig én itt... mit is csináltam tulajdonképpen?
A percek lassan teltek, miközben a gondolatok igyekeztek képpé összeállni a fejemben. Az emlékek zavarosak voltak, különállóak: eleinte csak képek és érzések formájáz öltötték, mielőtt lassan, nagyon lassan sorrba álltak és megvilágitották, hogy mi az, amiért itt fekszem a téli éjszakában. Mert még tél volt, hiába mondott a naptár mást: a sötétség után a hideg volt a következő érzés, ami beférkőzött a gondolataim közé. Körülöttem egy lélek sem tartózkodott, ez nyilvánvaló volt. Sötét, hideg, kihalt... pont mint a szivem, pont mint én.
Szinte mozdulatlanul vizslattam a környezetemet: csak a szemem járt jobbra-balra, keresve a miket, miérteket s hogyanokat... de csak nem akart összeállni a dolog. Kijöttem a kastélyból, addig stimmt... de az valamikor kora délután volt... most pedig éjszaka van. A két időpont közötti történet a rejtély, melyet meg kell oldalni... már csak az a kérdés, hogy miként.

Az ittlét oka egyértelmű: mióta Ama... mióta vége a szerelemnek, azóta gyakrabban vagyok egyedül s elvonultan, mint nem s ez a hely pont olyan volt, mint a legtöbb, ahol a napokban megfordultam: itt, az erdő szélén ritkán jár ember, talán csak Hagrid... de úy látszik a mai napon neki is másfelé akadt dolga, igy békésen szunyókálhattam... de vajon mitől aludtam el s mitől ilyen nehéz a fejem? Létezik, hogy...?
Igen. Tekintetem a gondolattal egy időben siklott a kezemre, ami még mindig markolta az üres üveg nyakát, körülötte pedig a földön egy, kettő... legalább három másik hevert. Három üveg... igy már érthető az alvás, a nehéz fej és a zavarodottság. Újból szemügyre véve a kupacot megfordult a fejemben, hogy ezt azért talán mégsem kéne, hogy meg kéne találni a mértéket... de ahogy jött, ment is a gondolat. Az életemnek immár semmi értelme, miért óvnám hát? Ha elvinne az alkoholmérgezés vagy feladná a májam, akkor legalább elmúlna a szenvedés is, a múlté lenne a fájdalom, az enyészeté minden, amit én jelentettem... s nem lenne ember, aki hosszú távon magában hordozná az emlékemet. Immáron nem... már nem maradt senkim. Csak én és az üveg, néha édeshármasban más, erősebb szerekkel... és ha csak rövid időre is, röpke órákra, de a súly tovaszáll és elhiszem, hogy lehet még jobb is, sőt, megfeledkezek a gondokról, a problémákról; eltűnik a múlt, megszűnik a jövő: nincs más, csak a jelen, a most, a pillanat, amit ki kell élvezni. Élni. Élnem kellene, de ez tiszta fejjel s az arra nehezedő súllyal nem megy, mert megtaláltam a mindenki által vágyott s keresett boldogságot... ezután pedig voltam akkora marha, hogy elengedtem; hagytam, hogy kisétáljon az életemből, eltűnjön a semmiben. És most itt vagyok: egy roncs, egy utolsó korcs, az emberi evolució egy mellékvágánya, ami nem vezet sehová...
Egy senki vagyok.

A bőr sercegett s a csontok ropogtak, ahogy a hosszú-hosszú tétlenség s mozdulatlanság után ébredésre lettek kényszeritve: szinte nyikorogva tiltakoztak a hirtelen megerőltetés ellen, de ez a legkevésbé sem tudott meghatni. Fájt, hiszen hogyne fájt volna: átfagyva, elgémberedve feküdni egy fa tövében nem a legkellemesebb elfoglaltság... de a fájdalom sem érte el a hivatott célt, sőt, az eltaszitása helyett direkt kebelre lett ölelve, élvezve, örömmel fogadva. Szenvedj, kutya! Szenvedj, megérdemled! Ha voltál akkora állat, hogy ide tespedj a minuszba, akkor fogadd el a sorsod és legközelebb nem követed el ugyanazt a hibát. Legalábbis... ezt állitják a főokosok, de a valóság más. Mindig ugyanazok az az eltökéltség, ugyanaz a tűz... utána ugyanazok a hibák s ugyanaz a fájdalom. Nincs változás, csak egy örök körforgás, melynek csak egy vége van: az áhitott, vágyott Halál.

Hosszú csata volt, de a vérkeringés végül elindult s visszatért az élet porhüvelyembe: kisebb nehézséges és tetemes mennyiségű idő árán, de sikerült feltápászkodni a földről. Újabb percek teltek el, miközben tétlenül bámultam magam elé a lehetőségeimet mérlegelve... amik gyakorlatilag nem is voltak, hiszen a kastély felé kellett vennem az irányt, de erre egyenlőre nem vitt rá a lélek. Tudtam, hogy amilyen szerencsém van, úgyis bele fogok botlani valakibe... mint ahogy azt is, hogy az illetővel lesz egy nem éppen barátságos hangvételű beszélgetésünk... de még ez sem tudott felkavarni. Egész egyszerűen jobb volt itt állni s nézni a csillagokat, mint felcaplatni a toronyba, újból elaludni... de ezúttal nem az alkoholos mámort követő sötétség fogadott volna, hanem éber, zavaros, álmokkal telitett ''pihenés''... és az álmaim manapság egyetlen téma körül forognak, amire pedig jobb szeretek nem gondolni. De... nincs más lehetőség, ez is az emberi lét egy csapdája.
Végül, rászánva magam az indulásra, tekintemet a kastélyra szegeztem... s szinte azon nyomban megmerevedtem. Bámészkodásom alatt egy fehér árny, egy szellemnek tűnő alak bukkant fel a parkban, pontosan köztem s a kastély között. Célirányosan haladt, mintha látna valamit, amit más nem; egyenesen a Rengeteg széle felé... egyenesen felém. Fehér ruhája és bőre (ha beszélhetünk bőrről; élőlény egyáltalán...?) éles kontrasztban állt az éj sötétjével s ez misztikát kölcsönzött megjelenésének, valamint...
A gondolatmenet félbeszakadt, ahogy az események új fordulatot vettek. Az alak elérte az erdő szélét hirtelen megtorpant, majd... kettévált s az egyik fele a földre hanyatlott. Még mindig hófehér volt s mintha sápadt fényt árasztott volna a sötétben, de ebből a távolságból már kivehető volt egy női alak... egy meztelen alak.
Éreztem, hogy ajkaim önkéntelenül szétnyilnak a csodálkozástól. Mi a rák...?
De még nem volt vége. Néhány pillanatnyi dermedtség után az alak mozogni kezdett. Pár pillanatig eltartott, mire rájöttem, hogy amit látok, az egy tánc, de ezért nem tudtam megróni magam: ez a helyzet minden volt, csak nem mindennapi... Először csak lassú hullámzás, majd egyre gyorsabb és gyorsabb mozdulatok, lépések, forgás... s a következő pillanatban már a hátát mutatja nekem.
Szárnyak.
Egy... Nem. Nem, ez csak valami vicc lesz; a borgőzős gondolatok mellékhatása. Lehet, hogy ezúttal túlmentem azon a bizonyos határon; lehet, hogy csak a folyamatos fáradtság okozza a hallucinációt, de ez nem lehet valóság... biztos, hogy csak a képzeletem szüleménye. Még itt, ebben az elkorcsult világban sem szaladgálnak szárnyas nők az éjszakában, a másik lehetőség, miszerint egy angyal lenne... nos, az az elveim legalapabbjával ütközik: nincs felsőbb hatalom, nincs Isten, tehát nem lehetnek angyalok sem. Egyszerűen... képtelenség.
De... de mi van, ha mégsem az?
Néhány másodpercig elgondolkodtam a lehetőségen, miközben elbűvölten figyeltem a hipnotikus mozdulatokat. Végül, kisebb nehézségek árán sikerült elszakitanom a tekintetem róla s megacéloztam a belsőmet. Angyalok nincsenek... de ha esetleg tévednék, akkor talán megteszi nekem azt a szivességet, hogy kicsinál. És akkor pont, vége. Neki is jó, nekem is.

Kitartva eredeti elgondolásom mellett, miszerint az alak, a tánc... és úgy az egész történet csak a képzeletem szüleménye, lassan, az elgémberedett lábaknak és az elfogyasztott alkoholmennyiségnek köszönhetően imbolygó léptekkel a kastély felé vettem az irányt... szántszándékkal alig néhány méterrel elkerülve a ''látomást''. Rá sem pillantva, tudomást sem véve róla lépkedtem, összeszoritott fogakkal tűrve a minden mozdulatra belém hasitó fájdalmat. Ha semmi változást nem észlelek a részéről, akkor egyszerűen elmegyek mellette s folytatom utamat a kastély felé.


Cím: Re: Park
Írta: Hannah Whitney - 2008. 12. 19. - 20:35:21
~ Dan ~

Nagyon nagyon nagyon bocsi, hogy csak most írtam... Bocsiii  :-[


*Dan gondolkozott, a lánynak úgy tűnt talán most futhatja át magában azt amiről az imént beszéltek. Nem volt teljesen ésszerű az, hogy csak tanulnak mint a robot, hisz volt idő azért lazulni is, de mégis?
Ők nem találkoztak egy ideig?
Pedig akartak?
De mégsem?
A sors fintora?
És talán mindig azt bántjuk meg a legjobban akit nagyon szeretünk?
Csend?
Egymásra pillantás?
Csillogó szemek?
Továbbra is csend?*

~ Rám gondolt? végig? nos ha még ebben kételkedem is, akkor is kedves gesztus tőle. Talán mégsem ártott meg nekünk ez a kis távollét. Talán most minden újra a régi lesz. Talán a dolgok megoldódnak maguktól. Talán a sors tényleg meg van írva előre. Talán a beleszólásunk nélkül is visszatalálunk egymáshoz. Talán? Áh? Ezek csak üres találgatások, nincs semmi valóságalapjuk. Én azt remélem szívből, hogy tényleg nem okozott ez a hosszú idő visszafordíthatatlan következményeket? ~

- Úgy látom az időd nagy részét a hétköznapokban te is a tanulásra fordítod. Persze megértem hisz én is hasonló cipőben járok, mint te. Megértem, csak nem szeretném elfogadni. Együtt sem tudunk felkészülni a vizsgákra és hasonló számonkérésekre, mert azt az anyagot amit a harmadévesek tanulnak most, azt a ti évfolyamotok már réges régen vette. De akkor mi lehetne megoldás erre a kissé kellemetlen helyzetre? Mert ez így nem jó, nagyon nem. Bevallom nekem volt időm néha a barátokkal is összefutni, tehát meg kéne oldanunk az egymással való találkozást is, mit szólsz? ? szegezte Danhez a kérdést kedvesen, s közben az járt a fejében, hogy miért vannak ilyen akadályok közük, ha egyszer szeretik egymást.

- Értem. Akkor legalább neked is volt egy kis kikapcsolódás a mai napon. Én is csevegtem egy sort az évfolyamtársaimmal, meg pár másik lánnyal. Valamiért nagyon hamar elröpült az idő? érdekes. Bezzeg amikor magolom azt a fránya leckét, akkor a másodpercek is megannyi szenvedéssel teli órának hat? - mondta majd felsóhajtott.

*Hannah a végén egy puszit is kapott, mely megnyugtatta afelől, hogy nincsenek veszve a dolgok és csak egy rövid hullámvölgy volt, amit az elmúlt időben átéltek. Megnyugodott, sóhajtott még egyet majd még egyszer a csillogó azúros égboltra szegezte tekintetét. Egy másodperc volt ez is csupán, de mégis ez a szekundum is mintha száz időtartamával ért volna fel?*


Cím: Re: Park
Írta: Daniel McDailon - 2008. 12. 19. - 23:21:04
*Hannah*


semmi gond  ;D :P


Ebben a szabadidő dologban van igazság...
Végre itt a jó idő és akkor pont most kell a tanulnivaló felett görnyedni. Bár nem mintha annyira sok kedvem lett volna hozzá. Inkább tűztem volna ki, csak azt azért mégsem engedhetem meg magamnak, hogy ne tanuljak semmit. Ha meg nekikezdek, akkor meg sem állok, amíg nem végzek az összessel és hopsz, már el is telik a nap. De valami ötletnek, vagy kibúvónak akkor is kell lenni. Hisz mindenre kéne időt szánni, főleg ha egy kapcsolatról van szó. Én is ezen a véleményen voltam, így aztán ezerrel agyalni kezdtem, hogy milyen megboldást kéne találni. Talán az úgy jó ötlet lenne, ha mondjuk segítenék neki én a tanulásban? És emmellett még marad időm is és legalább a találka is meg van oldva és akkor többet is tudjuk egymást látni. Végülis... nem tűnik hülyeségnek és legalább semmi sem lesz elhanyagolva.

- Ebben a dologban egyetértek, mert én is azt próbáltam megoldani, hogy hogyan tudjunk találkozni és hogyan tegyem arrébb a tanulást. - hát a hatodév már csak ilyen. Nehéz és sok hanyagolást igényel. Nade azt mégsem csinálhatom, hogy egy hülye lecke miatt mindent mellőzzek. Főleg ha az a dolog egy tali a barátnőmmel. Végülis haverokkal más, ők megértik, de azzal csak ellaposítom ezt a kapcsolatot, ha nem találkozok Hannah-val. Azzal meg csak életem lehet legnagyobb alkalmát szalasztanám el. És ezt nem akarom. Kicsit sem. Így aztán egy megnyugtatni próbáló mosolyt vágtam le és belenéztem a lány szemébe. - Ahhoz mit szólnál, ha mondjuk néha összeülnénk, hogy mondjuk segítsek a leckében? Végülis ha máshogy nem jön össze, akkor ez is egyfajta lehetőség. De próbálkozok rövidebbre fogni a tanulást.

Sóhajt.
Talán fellélegzik?
Vagy csak bizonytalan valamiben?
Nem tudom.
De ha akarja, úgyis az orromra köti, hogy mire gondolt épp. Úgyis megteszi. Mindig megtette idáig, elvégre megbeszéltük már, hogy nincs semmi sumákolás. Lehet kicsit, vagy pont nagyon megviselte ez a kis kimaradás. De próbálom mostantól ezt rövidebbre fogni és több találkozást besűríteni. Elvégre egy klubhelyiségben vagyunk, éppen csak elkerüljük egymást. Ha más házban lennénk, akkor persze, hogy nehezebb lenne, de így szinte pofonegyszerű lenne minden. Talán csak mi vettük kicsit túl bonyolultnak. Legalábbis én igen. De hát ilyen vagyok. Néha nem ártana hallgatni a hugomra, hogy változzak kicsit...

- De az is megoldható, hogy egyszerűen csak megvárjuk egymást lent a klubhelyiségben. Legalábbis ha az időnk engedi. - ezen kicsit el is gondolkoztam, végülis mindig én szoktam elaludni a napokat, így aztán jó későn kelek. Ilyen alapon persze, hogy már nincs senki sem, vagy csak néhányan a helyiségben és kapkodhatok is, hogy ne késsek az óráról. Ezen kicsit el is mosolyodtam. - Majd megpróbálok korábban felébredni. - Na meg korábban ledőlni és nem hajnalokig fent tátogni és bámulni a plafont. Azzal úgysem megyek semmire, csak az időt pocsékolom és persze, hogy később kelek ilyen kevés alvás mellett.
Ez jó megoldásnak tűnik...

- Na de addig is... Nem lenne kedved mondjuk Roxmortsba leugrani, valami kis édességre, vagy bármire. Vagy van ötleted? - na ez egészen jó kis terv. Megjelent a szokásos széles vigyor is, amit valami oknál fogva a lány provokál ki mindig. Ennek persze örülök is. Mellette mindig jó kedve van az embernek, még akkor is, ha már aznap rosszabb nem is érheti. Egyszerűen csak a kisugárzása csinálja. Ez rám különösebben hat, talán mert tudatlanul is kötődöm hozzá. Egyszerűen csak... szeretem.
És már megint csak önálló életre kelt a szám. Bár most nem lett gond, nem mondtam semmi rosszat. Csak remélem, hogy Hannah kedvet kap valamire.^^


Cím: Re: Park
Írta: Briant L. Duboise - 2008. 12. 20. - 20:58:59
(http://i36.tinypic.com/xfp3xk.png)

Belefeledkezek Vikitriába, és a sétába. Ez most annyira más mint más esetekben. Mondhatni, az összes többi esetben. Hogy miért is? Mert a Hendersonból átváltozott Mirol lány teljesen más, mint a többiek. Ha valaki, hát ő igazán megfogott magának minden értelemben. Mert elég csak rá pillantanom és melegség járja át a szívem. Lényegében mindent megtennék érte, bár ezt igazából itt még most fel se fogom. Talán nem is kell mert így van ez jól, ha úgy merlinadta igazából belegondolunk. S meglehet más esetben zavarna, hogy nem értem saját magam, na meg az érzéseimet, de az nem most van. Egyszerűen csak azért, mert nem érek rá ilyenekkel foglalkozni. Helyette csakis a lány arcát figyelem, mint egy festő, aki nagy művet akar készíteni s előtte minden részletet magába próbál szívni a tájból, melynek változatosságából mindössze egy pillanat érdekli.

Engem az egész érdekel. Viki maga. S bele se merek gondolni a következményekbe. Többek között Malfoyba. Mert bizony ő is ott bujkál a sötétben a függöny mögött és várja, hogy előléphessen és kimutassa a foga fehérjét. Ám ez nem valahogy most kicsinyesen gyerekesnek hat Draco részéről, mivel hidegen hagy a vele való ívódás gondolata.
Arcomon mosoly jelenik meg s sokkal jobb téma, hogy Viki tud franciául. Hát ez? ezt nem néztem ki belőle. Újabb kellemes csalódás. Tényleg csupa meglepetés ez a lány.
- Ugyan Viki, nem áll szándékomban, ahogy te mondtad, levenni a lábadról? -
Hogy ezzel megcáfoltam mindent az fix. Hogy kételyt szítottam a lány lelkébe, holtbiztos. Ám a csalóka mosolyom mellett a szemem árulja el mindennek a hamisságát, elvégre a pajkos csillogás nem a kimondottakat igazolja, hanem épp mindannak az ellenkezőjét. S tudom, van olyan jó a Mirol lány, hogy ezt érezze, kiolvassa, mint egy nyitott könyvből a betűket.
De hogy teljes legyen a kör, befejezem a némi szünettel félbeszakított mondatot.
- ?inkább szemlélem azokat? -
S a hatás kedvéért látványosan lepillantok Viki lábaira, ami körül szépen fodrozódik a talár így legnagyobb sajnálatomra közel sem látok annyit, mint amennyit szeretnék. De talán ennyi elég volt ahhoz, hogy a lány elkezdett játékának fonalát felvegyem és tovább göngyölítsem. A kérdés csak az, mennyire díjazza ezt?

A langyos szellő szépen kap bele a mézszőke tincsekbe, miközben a lány leteríti a talárját, hogy aztán leüljön rá. Én természetesen mellé huppanok egy perc múlva, s tűnődőn szemlélem a többi diáktársunkat, akik messze kerülnek minket, de így is látszik hogy megbámulnak.
- Mesélni? hmm? -
Triára pillantok, aztán vissza a parkra majd az égre. Épp egy bagoly szeli keresztül az eget, üzenetet visz vagy hoz valakinek.
- ? mit szeretnél hallani? -
A Don Juan jelzőre oda se figyelek. Sokan hívnak sokféleképp a hátam mögött. Ennyivel több vagy kedvesebb, nem számít. De persze ezt Vikitől kaptam, így valahogy értékesebb és hízelgőbb mint az összes többi. Talán csak tényleg azért mert? tőle van.


Cím: Re: Park
Írta: Hannah Whitney - 2008. 12. 22. - 20:49:31
Dan

~ Fúú? ha belegondolok jó hamar kezdem a pasizást? 13 évesen még nem mondhatom magam túl érettnek, tapasztaltnak annál inkább. Bár bevallom nem teljesen így képzeltem el egy párkapcsolatot, de nem minden alakul mindig úgy, ahogy az ember eltervezi. Bizony akadhatnak közben problémák, amelyeket azért állít elénk a sors, hogy megoldást találjunk rájuk. Elvégre mi értelme lenne az egésznek, ha minden tiszta ?happy? volna és rózsaszín. A bökkenők arra tanítják meg az embert, hogy a közeljövőben hogyan kezelje az ilyesféle helyzeteket. Talán nem is olyan rossz ezek megtörténése? talán inkább hasznos, mint? Szóval nem árt? Talán segít is? Mert ha ezt most megoldjuk akkor? akkor máskor is sikerülni fog? Úristen, Hannah ez te vagy? Mint egy sírós kis ovis. Sose viselkedsz így, most meg visítasz magadban, mint egy macska akinek a farkára léptek. Ezt be kell fejezned! Most! Nyugalom, önbizalom, mély levegőőő?! ~

- Igen, talán mostanában ez megnehezíti a találkákat, de én hiszek benne, hogy ketten bármilyen problémát át tudunk hidalni? Hú ez egy kicsit nyálasra sikerült! ? mondta mosolyogva.

*Talán már mindkettőjüknek kezdett az agyára menni az, hogy az egyetlen téma az egyetlen együtt tölthető napon az a suli, a tanulás és a munka, munka, munka vagyis a sok gürcölés a magasabb szintre jutás érdekében. Nem a legromantikusabb csevegés válik az ilyen témájú társalgásokból, de hát na? Az ilyen súlyosabb problémákat is le kell gyűrni a siker eléréséhez. Még akkor is, ha unalmas és senki nem vágyik a kivesézésére. De sajnos ez az élet rendje és muszáj néha erőt vennünk magunkon, hogy betarthassuk? *

- Szó sem lehet róla! ? jelentette ki határozottan Dan utolsó mondata miatt ? Még hogy rövidebbre fogod a tanulást?! Azt már nem! Majd megoldom, hogy elboldoguljak a leckémmel, de a legfontosabb az, hogy most az iskolai tananyagra is koncentrálnunk kell, neked pedig pláne? Hatodévesen számodra a sulinak néha előtérbe kell helyeződnie minden mással szemben. Engem ez nem is zavar, sőt, én kérlek rá, hogy ez lebegjen a szemed előtt. Én szívesen várok addig, amíg leteszed a vizsgáidat, amikre a legtöbbet kell felkészülni, ezen ne múljon. Tényleg?!

~ Nem kellett volna ezt mind előhoznom, előhoznunk, hagynom hogy előhozódjon? Inkább maradjon minden a régi rendben csak ne menjen ez a jegyei rovására. És nem akarok önző lenni, de azt se szeretném, hogy a kapcsolatunk miatt én is egyre jobban lerontsam az osztályzataimat. Csak tanuljunk meg szép nyugodtan és ráér utána találkozni. A barátnőim is megértik, ha egy nap nem kétszer fecsegek velük a fiúkról az udvaron, hanem csak egyszer. És máris felszabadult két szabad órám, amit együtt tölthetek Dannel. Ez lehet a megoldás, nem pedig a tananyag elbliccelése. Az semmiképpen? ~

- Nem akarom, hogy miattam sokkal korábban kelj, vagy ne tanulj! Biztosan mindkettőnknek van néhány unalmas órája is egy nap vagy olyan csevegései barátokkal, amire nincs különösebb nagy szükség. Inkább ezekből faragjunk le és így aludhatsz nyugodtan és tanulhatsz is a saját ütemedben, ahogyan én is! Rendben? ? kérdezte kissé nyugtalanul, mert zavarta ez a sok önfeláldozás Dan részéről. Nem szerette volna, ha a fiú napirendjében bármi is jelentős változáson menne át csakis az ő kedvéért.

- Roxmorts? hm? az talán kicsit messze van most már, mert egy-két óra és szürkülni kezd. Mit szólnál hozzá ha inkább a birtokon maradnánk valahol. Azon belül viszont nekem teljesen mindegy! A lényeg, hogy töltsük együtt a nap hátralévő pár óráját, amíg nem sötétedik be teljesen! ? mondta, majd egy mosolyt intézett a fiú felé.


Cím: Re: Park
Írta: Daniel McDailon - 2008. 12. 22. - 22:49:34
Hannah


Még szép, hogy megnehezíti... Elvégre másra nem nagyon tudnánk ezt kenni. Abban meg már megint igaza van, hogy ketten meg tudnánk oldani. Neki valahogy mindig igaza van egyes dolgokban.
Na de most nem is ez a lényeg. Ez az egész meg annyira nem is hangzott nyálasnak, mint amilyennek maga a szöveg értelme tűnik. Én meg kibírom a nyálas szövegeket is. Máramennyire tényleg nyálas. Ez meg nem volt annyira az.^^

- Nem tűnt túlságosan nyálasnak, de annál inkább igaznak. Tényleg rendesen össze kéne hangolni az órarendeket és egyebeket.- indítottam meg én is egy mosolyt, de leesett, hogy visszatértünk az alaptémához: na ne már megint a suli? Komolyan ha ennyire főtémán marad a tanulás, még jobban iszonyodni fogok. Amugy sem vagyok valami nagy stréber, hát még ha rá lehet fogni, hogy emiatt nem jönnek össze dolgok. A tanulás sablonszöveg és akkoris unalmasnak hangzik, ha valami érdekes dologról van szó. Kivéve a kviddics, mert az... az jó és kész!  A kviddicsről akár órákig is képes vagyok megunás nélkül beszélni, mert annál jobb sport nem is nagyon létezik.
Nade...
Alighanem kezd beborulni nálam. Komolyan ilyen rossz a hallásom, vagy Hannah pont azt hajtogatja, hogy inkább tanuljak, mint hogy vele legyek? Jó igaza van, tényleg mindjárt végzek és a szokásos bla bla bla...

- Ugyanmár. Ne a vizsgák miatt görcsölj, meg fogom csinálni és kész. Kevesebb tanulással is bírni fogom a tempót. Afelől nem kell félteni. - Viszont... Abban már teljesen igaza van, hogy ha én elvonom a figyelmét, akkor meg ő ront. Meg az sem biztos, hogy én annyira tudnám tartani a frontot.
És akkor már megint ott tartunk, hogy tanulás. Hát igen, a tanulás szent és hanyagolhatatlan. Nade ennyire? Így is a fél napot áttanulom, tudok abból egy-két órát hanyagolni.
A másk meg ami fontos...
Nem pont a tanulási dolgokat kéne megvitázni mikor végre van egy kis időnk egymásra. Ez közel sem a leghelyesebb. Igaz nem emeltem fel a hangom, meg semmi sem volt, hisz én már higgadok le(legalábbis próbálok), de akkor is kissé lelkiismeretfurdalásom lett ettől az egésztől. Na jó ne is húzzuk annyira az időt.

- Jó, beismerem már megint igazad van. De a koránkelés nem lenne probléma. Ha miattad kell korábban kelni, akkor az felér egy jól kialudt éjszakával.- a mondat végén már egy kis pimasz mosoly is megjelent a szám szélén és leesett a tantusz, hogy itt az alkalom a sulis dolgokról elterelni a témát jó messze... Minél messzebb, annál jobb...
Így aztán gyors tempóval agyalni kezdtem, hogy mit is csinálhatnánk.
Előszöris...
Jó, lehet kicsit túlzás, de nekem kezd puszihiányom lenni. És ezt nyugodtan rákenhetem arra, hogy keveset látjuk egymást. Ami mellesleg igaz is. Így aztán mielőtt még mondtam volna valamit, egy kis "csókocskát" adtam Hannahnak.(biztos unja már ezt a kis nyálaskodást^^)
Aztán végülis jött az a válasz is. Vagy valami olyasféle.

- De oké, rendben felfogtam. - újabb kis mosoly, majd félig átkaroltam a lányt és elindultam a parkban valamerre. Csak hogy ne egyhelyben ácsorogjuk végig a nap hátralevő részét, mert idáig csak ezt csináltuk.
Közben felnéztem az égre és tényleg lassacskán kezdett sötétedni. De olyan fél óránk még biztos van. Bár az hamar el fog repülni az az érzésem.

- Alighanem tényleg nem kéne már Roxmortsba menni. Viszont akkor már mit szólnál, ha kicsit elengednénk magunkat? - suttyonban körbenéztem, a park kezdett kihalni és már csak itt-ott volt pár diák, valószínűleg csak unalmukban sétálgattak. - Mondjuuk... ezt.- széles vigyor terült el az arcomon, ahogy megfogtam Hannah derekát és csak úgy felkaptam. Mire feleszméltem magamban, hogy mit is csinálok, már javában a hátamon volt és én meg csak mentem előre és mentem és mentem és mentem. Valószínűleg kikapcsolhattam, mert ilyen dolgot nem igazán csinál egy hatodéves. De hát egyszer élünk és fiatalok vagyunk. Nem véletlenül igaz a mondás: "Fiatalság bolondság."
És ez úgy igaz ahogy van...^^


Cím: Re: Park
Írta: Vince Marlow - 2008. 12. 25. - 22:40:32
Lor

Útközben egy kicsit a gondolataimba merülök, de igyekszem ennek a lehető legkisebb jelét adni. Furcsa, hogy nem beszél, csak kérdez, és bár válaszol, mégis olyan semmit mondó. Talán csak a hely zavarja, vagy valami más, azt meg csak remélni tudom, hogy nem velem van problémája. Miért kéne elmenekülni a világ elől? Hát, ez jó kérdés. Nem tudom. Csak azért hoztam fel, hátha megtörik a jég, de a jelek szerint nem sikerült, vagy csak jobban meg akar ismerni, mielőtt válaszol. Istenem, mennyi vagy, ha és talán! Mennyivel egyszerűbb lenne az élet nélkülük. De most nem vagyok egyedül, ez nem a megfelelő pillanat az elmélkedésre. Azt majd máskor, a zöld készlet felhasználásakor. Úgy az igazi.

- Nem kell elmenekülnöm a világ elől. Szeretek társaságban lenni, nélkülük megveszek. De igazi barátból kevés van, sokkal kevesebb, mint szeretném. Ritkán vagyok egyedül, de időnként mindenkinek szüksége van egy kis magányra, kinek többre, kinek kevesebbre. Most nem akarok bujdosni, vagy rejtőzni, egyszerűen egy kis friss levegőre vágyom, nyugalomra, és persze új barátokra. Ennek a helynek olyan kisugárzása van, amit néhanapján nagyon tudok értékelni, mint például most. Nem szeretem, ha pletykálnak rólam, főleg, ha semmi alapja nincs. De most te jössz. Te a magányt szereted, vagy ha sosem vagy egyedül?

Kíváncsian hallgatom, vajon most megnyílik, vagy tovább kell olvasztani a jégpáncélt? Végül is mindegy, ha többet nem is beszélünk, akkor is legalább egyszer kiönthetem a szívemet. Nincs itt Carl, és marhára hiányzik. Baglyot meg hiába küldenék neki, semmire sem menne vele. De majd legközelebb becsempészem a mobilomat.


Cím: Re: Park
Írta: Lorelei Bleeth - 2008. 12. 25. - 23:14:13
> Vinnie <  :P

Képzeleteimben valahol, nagyon nagyon messze, belekerültem egy furcsa világba, ahol minden vágyam teljesül. Kár, hogy csak képzelet, és miközben igyekszünk a parkba, beszédek hada vár rám, köszönhetem ezt Vinnie-nek, akinek be nem áll a szája, de éppen ez a jó, ő legalább tud miről beszélni, és van témája is. Nekem még bele kell merülnöm az ilyesmibe. De először is magamba merülök el, hogy ki tudjam magamból húzni a szavakat, amiket meg se gondolok, és úgy mondom ki. Most itt az idő, hogy tényleg dumás kedvemben legyek.

- Én is szeretem a társaságot. Én is inkább az a társasági ember vagyok, és szeretek elmerülni a beszélgetésekben, elég mélyen néha, olyannyira, hogy néha már azt sem tudom, hogy miket beszélek, és csak úgy kicsúsznak számon szavak. A pletykákról nekem is meg van a véleményem. Én sem szeretem, ha rólam pletykálnak, ha a barátaimról pletykálnak, és én sem vagyok az a típus, aki pletykálna másokról. Szóval nem igazán forgatom ki mások szavait. A magányt pedig egyáltalán nem kedvelem, 10 percet, ha kibírok egyedül.- na, most megeredt a nyelvem, de jön még majd onnan, ahonnan ez jött. Sőt, jobban teszem, ha nem várom ki amíg ő fog kérdezősködni, meg válaszolgatni, vagy csak úgy megjegyzéseket tenni, hanem leszek olyan kedves, és bökök pár szót.

- És nyugi, bennem jó barátra lelhetsz.- naaa, de nekem nincs is egom, mégis vigyorgok. Nem tehetek róla, kitört belőlem ez az új viselkedési roham.
- Ahogy észrevettem, te cigizel. Ö... hogy bírjátok ki a füstöt? Én teljesen... tartózkodom tőle. Vagyis néha pont belerepülök, de nem igazán szeretem. Még ki se próbáltam, és szerintem nem is fogom, hacsak nem akarom.- na most, szeretem, amikor ilyen dumás kedvemben vagyok, nagyon jó így lenni, és végre magamat adni.


Cím: Re: Park
Írta: Vince Marlow - 2008. 12. 26. - 00:11:22
Lor

Bukta, totális bukta. Vajon miből jött rá? Bűzlenék? Áh, ez kizárt, erre figyelek. Esetleg kipottyant volna valami a zsebemből? Benyúlok a zsebembe, és örömmel tapasztalom, hogy minden a helyén. Akkor min csúsztam el? Fogalmam sincs, de most már nem is érdekel. Finom a tudtomra adta, hogy nem érdemes erőszakoskodni, de hát akart a jó fene. Viszont végre úgy fest, hogy kezd megnyílni. Barátságosan viselkedik, ez már jó jel. Bár ha leragadunk a bagózásnál, akkor valószínűleg helyben rágom el az összes szálat, természetesen a dobozzal együtt.

- Valóban, tényleg dohányzom. Nem tudom, miből jöttél rá, de igazán elárulhatnád. Zavar, ha rágyújtok egy szálra? Egyébként, ha kérsz, szívesen adok, de nem erőltetem. Én azért szívom, mert jól esik, megnyugtat. Egyáltalán nem befolyásol, hogy valaki dohányzik-e vagy sem.

Előveszem a cigis dobozt, kinyitom, és felé nyújtom. Szeret dumálni, de most mégis nehezen fog hozzá. Zavarban lenne? Ugyan miért? Remélem, túl lesz rajta, és tudunk önfeledten beszélgetni. Ha nem, az sem baj, csak kezdem beleélni magam. 

- Örülök, hogy szerinted lehetünk barátok - őszintén elmosolyodom. - Tudod, nem voltam mindig ilyen most. Voltam sokkal rosszabb is. A mugli iskolákban én voltam a "rém". A tanárok utáltak, a diákok meg rajongtak értem, mert meg mertem tenni azt, amit ők nem. Felnéztek rám, holott nem érdemeltem meg. Aztán, ahogy ide kerültem, megváltoztam. Nem akarok senki példaképe lenni. Fárasztó, és mindig ezt várják tőlem. Ki akartam lépni ebből és a Roxfort tökéletes volt az újrakezdéshez.


Cím: Re: Park
Írta: Lorelei Bleeth - 2008. 12. 26. - 01:39:32
¤ Eszelős kisördög, de maradjunk a Vinnie-nél ¤  :P

Leesett a bilincs, kattan a zár, nincs mit titkolni tovább. Nem is szégyen, pedig látom az arcán, hogy most totálisan lebukott. Most nincs belőle semmi baj, én nem mártom be senkinek, titoktartó vagyok.
De hát nem kell ennyire nagy ügyet csinálni 1 szál cigiről, meg a többi dobozról sem, ki tudja, hogy hány szálat rejteget még, meg dobozokat. Deeee... az istenért sem próbálnám ki, még azt sem tudom, hogy van-e isten. Most gondoljuk végig, hogy hogyan is vettem észre, hogy cigizik. Hát a válasz egyszerű, de elmondani is el tudom?

- Elég közel vagy hozzám ahhoz, hogy érezzem rajtad, amikor beszélsz. Nem mintha zavarna, sőt, egyálalán nem zavar. Mindenki azt tesz, amit akar, nem én szabom meg.- széles vigyor. Ne mááár, ne viselkedjek ilyen gyerekesen. Állandóan vigyorrohamom van. De most meg... mivan? Én mondom, hogy ki nem fogom próbálni azt a fehér hosszú kis izét.
- Éééén? Neeeem, nem. Megígértem magamnak, hogy soha nem fogom kipróbálni, és be is tartottam. Bár majd... talán egyszer, ki tudja, lehet róla szó, de nem most a közeljövőben. Hogy is mondják akkor? A messzi jövőben?- ezen filózok, elkell rajta gondolkoznom, hogy hogy is mondják azt, amikor nem a közeljövőben történik valami. Nos, az eddigi állítás magamról, amikor azt mondtam, hogy okos vagyok, és tudok mindent, tévedtem, mert nem igaz.

- Ugyan már. Rém? Tudom, hogy érted, de azért nézz magadra. Nem vagy te olyan, aki ijesztgetne, meg ilyesmi. Tanárok utálnak. Azt meg hogy? Látszik, hogy nem vagy az a tipikus nyalizós fajta, én sem, de azért utálni! Bár velem csak egyetlen tanár volt így a mugli suliban, azt én is ki nem állhattam, ahogy a többi társam sem. De most nekem is minden megváltozott, a Roxforttól szebb lett az életem, itt jobban beilleszkedek.- megint vigyor. Mára elég a vigyorgásból, most már csak mosolyok jöhetnek, meg nevetés, persze tőlem, mert ha én nem vigyorgok, az nem azt jelenti, hogy Vinnie nem vigyoroghat.

- De légy szíves, az iskola témát hagyjuk. Legalább itt. Valamiért most nincs olyan kedvem, hogy suli így, suli úgy, de amúgy... miért is ne?- elgondolkodtam magamban, hogy vajon miért is ne beszélhetnénk az iskoláról. Persze, majd ő válthat egy másik témára, ha neki nem kedvez, meg különben is, mindig átváltunk valamibe, mint most is.
- Akkor, hogy állsz a tanulással? Kedvenc tantárgy, amit ki nem állhatsz? - egyszerre most ennyi kérdés jutott az eszembe, ismerkedés terén most jó, de van még, van még. Csak majd azok később jönnek.  ;D


Cím: Re: Park
Írta: Vince Marlow - 2008. 12. 26. - 11:55:14
Annak a szőke démonnak, aki Lorelei-nek hívja magát :P

Szóval büdös a szám. Sikerült a lehető legfinomabban közölnie, de akkor is így van. Remek, akkor mostantól minden cigi után fogmosás. Vajon van-e rágó nálam? A pulóveremben tuti, a nadrágomban talán. De nincs. Azt nem hoztam. Igaz, nem épp találkozóra készültem, de hát az ördög nem alszik, velem ellentétben. Majd legközelebb erre is figyelek.

Kiveszem a szálat, ami felé nyújtottam, majd rágyújtok. Hosszan lent tartom a füstöt, majd kiengedem. A dohányzás jó ürügy arra, hogy miért nem válaszolok azonnal. Hát, igazam volt tényleg furcsa a csajszi. Most akkor beszéljünk a suliról, vagy sem? Ezt a határozottságot... Bár meg kell valljam, jól áll neki. Aranyos, ahogy itt bénázik, valószínűleg nem tud olyan könnyen beilleszkedni, mint mondja, különben miért lenne ennyire zavarban? Jópofa, ahogy próbál védeni, jó képet alkotni rólam. Végül is, tényleg elég negatív képet festettem le magamról, itt az ideje, hogy valami szépet is lásson bennem. Nézzük csak, miről is mesélhetnék? Arról, hogy itt a suliban könyvkukacot alakítok, meglehetős sikerrel? Hát ez nem a legnyerőbb szöveg. A dohányzásról már tud, és ha megtalálja véletlenül a kis csomagot a táskámban, akkor már arról is. Na mindegy, lesz, ami lesz, csapjunk bele a lecsóba. Ha sikítva itt hagy, mert tényleg nem a suliról akar beszélni, akkor így jártam.

- Nem muszáj a suliról beszélni, de ha már rá kérdeztél, akkor elmondom. A kedvenceim a bájitaltan, a növényismeret, és minden aminek a segítségével lehet alkotni valami főzetet, vagy ilyesmit. Szeretek alkotni, kísérletezni, és kifejezetten jó, hogy itt sokkal hatásosabb szereket lehet alkotni, mint a mugli növényekből, anyagokból. Bár kétségtelen, azoknak is meg van a maguk haszna, azokkal is lehet szórakozni. Nagyon érdekel minden ilyesmi, ha végeztem, valószínűleg erre a területre szeretnék ráállni. De tudom, ez egy lánynak unalmas téma, inkább váltsunk. Honnan jöttél?


Cím: Re: Park
Írta: Lorelei Bleeth - 2008. 12. 26. - 15:04:14
Démon? Inkább angyal  ;D  :angel:
Füstölgő démon :D

Mintha éppen keresne valamit magán, de csak gondolatba. Csak nem egy kis légfrissítő? Ha van rágója, akkor én is kérek. *-* De úgy tűnik, hogy nincs. No, sebaj, majd szerválok valahonnan. Habár van fent, nem is egy csomaggal. Csinálhatnék belőle kirakodóvásárt, csak nem lenne belőle nekem sem hasznom, meg senkinek, mert a rágó az nem eladó, csak ismerősöknek, de akkor is csak egy darabot, vagy max kettőt egyszerre. Most éppen elvan magának a cigijével, csoda, hogy bírom a füstöt, mert ha nem bírnám, akkor már nem itt lennék, hanem valahol a levegőben.

De végül eljutunk a kérdés megválaszolásáig, és tényleg úgy sikerül megválaszolnia, ahogy én azt elképzeltem. Ahogy gondoltam, tényleg nem lesz sokáig szó az iskoláról, mivel rögtön váltja a témát. Hát nem is tudnék az előbbiről olyan sokat beszélni, bevallom. Nem erősségem, viszont, ha valamilyen sportról van szó, abban otthon vagyok, csak az ne kviddics legyen.
Szóval, azt mondja, hogy szereti a bájitaltant, meg kotyvasztani dolgokat. Az jó, mert a bájitaltant én is szeretem, főleg akkor, amikor valami hülyeséget hozok össze a bájitalokból, és vannak kisebb-nagyobb mellékhatásai. Nem is annyira unalmas a téma, de ha már váltott, akkor válaszolnom kell, hisz én sem maradhatok órák hosszat csendben.

- Igazából Sheffieldben születtem, és most Londonban tartózkodom a családommal. De kifejezetten jól érzem magam ott, pálcahasználat nélkül is, mert nem az a fajta vagyok, aki megszegné a szabályokat, de előfordul néhanapján.- na, a fele nem is a kérdésre ment, de mindig is azt mondom, ami éppen a fejemben van, mert azt muszáj kiürítenem.
- És te?- visszakérdezés, rögtön a megválaszolásom után. Közben belenyúlok minden egyes zsebembe, a nadrágomon van 2-2 pár, azaz elől is 2, meg hátul is 2. Csak azokban nem lelek semmit. Akkor nézzük, mit rejtenek vékony kabátom zsebei. Van... van rágóm. *-* Akkor csak nem felejtettem el magamat, szerencsére tettem el, ráadásul pont egy csomaggal.

Lehet örülni, mert akkor jut Vinnie-nek is, és nem kell kibuknia a cigije miatt. Megmarkolom a csomag rágót, és kiveszem a zsebemből, azzal együtt pedig összeteszem a két kezemet, mintha imádkoznék, hogy 'köszönöm, hogy adtál rágót', persze ez a zsebemhez szólna. Olyan érzés, mintha eddig üresen állt volna, most meg hirtelen csak úgy becsúszik egy csomaggal. De hamar visszateszem kezemet a normális állásba.
- Kérsz rágót?- megkínálom őt is, ne csak nekem legyen oly' nagy szerencsém.- Tiszta izé... lehet, hogy az előbb nem néztem meg jól, most meg mintha csak becsúszott volna.- lehet, hogy létezik bennem egy angyal, aki csak úgy becsempészi azokat a dolgokat, amik nekem kellenek.


Cím: Re: Park
Írta: Vince Marlow - 2008. 12. 26. - 17:40:58
Rágós Angyal(ka)^^

Rágó. Ennyire bűzlenék? A büdös francba... Na mindegy, ha kínál akkor muszáj venni. Eléggé kellemetlen, de ez van. Elfogadom a felém nyújtott rágót, és bekapok egyet.

- Köszi szépen. Szóval Sheffield-i vagy. Én Liverpool-ból jöttem. Nincs éppen közel, de a családom ott él. Család. Mármint az apám, mert anyám egy ideje ott hagyott minket. Ja, egyébként mindketten muglik, ebből következik, hogy sárvérű vagyok. Nem szégyellem, nem érdekel, hogy ki milyen családból származik, egész addig, amíg a származását nem tartja különbnek ez enyémnél. Azt ki nem állhatom.

Na, erre vajon mit reagál? Ha tippelnem kéne, szerintem ő is az, de maximum félvér. Vagy ha aranyvérű, akkor a legkülönösebb fajtába tartozik. De ennek kicsi az esélye. Sokban hasonlít rám, a dohányzás nevezetes kivétel. Bár ő nem szereti megszegni a szabályokat. Én sem, de engem csak a kicsapás veszélye tart vissza. Na meg, lehet, hogy már nincs is hozzá kedvem. Itt a parkban béke és nyugalom van. Hogy most a hely árasztja magából ezt a hangulatot, vagy Lor, nem tudom. De ez most így jó, és nem szeretném, hogy megváltozzon.

- De hát nem az én dolgom. Ha nem akarnak együtt élni, akkor én tehetek bármit, ez nem fog megváltozni. Remélem, neked nincsenek ilyen problémáid.


Cím: Re: Park
Írta: Lorelei Bleeth - 2008. 12. 26. - 19:03:45
¤ Vinnie ¤  :P

Vesz a rágóból. Jó, megszabadultam egy szemtől, most pedig következik a másik is, mivel azt meg én kapom. Nyami *-* Még az a szerencse, hogy mentolos rágó van nálam, az mindig felfrissít, de csíp is, persze csak az elején, mikor összerágom.
- Nincs mit.- rögtön a beszéde után mondtam ezt a két kicsi szócskát, aztán meg jöhetett a többi beszéd. Ahha, Liverpool. Az jóóó! Liverpooltól csöpögök, de csak azért, mert jó hely, végülis nekem. Egyszer voltam ott életemben, de.. hogy is mondjam, megkedveltem.

Sárvérű. Az nem számít. Így vagyok én magammal is, félvér, nem számít. Szóval nekem nem számít az, hogy milyen vérű az, akivel éppen összefutok.
- Félvérű vagyok. Apám aranyvérű, anyám meg mugli. A származásomat nem tartom különbnek a tiédnél, mindenkit elfogadok olyannak, amilyen. Szóval karikát arra, hogy sárvérű vagy.- karikát? Na, egy új szómicsodát találtam a 'nemérdekel'-re. Végülis miért ne érdekelne? Csak nem éppen aszerint.
Az ő családja félig csonka. Szóval az anyja ott hagyta őket. Különös, velem is éppen ez történt, csak éppen fordítva. Akkor itt jöhet az én történetem.

- Igazából vannak problémáim, pontosabban csak voltak. Nem is tudom, hogy mennyi idős voltam már, de a szüleim összevesztek, és elváltak. Én sem tettem érte semmit, hogy változzon, de mégis megváltozott, hiszen karácsonyra visszakaptam apámat, és most minden visszaállt a régi kerékvágásba. Szóval, most minden helyreállt, rendben van, nincs semmi probléma. De... nem is próbáltál velük elbeszélgetni? Nem hallgatnak rád? Vagy... milyen okból hagyott el titeket édesanyád?- nem akartam már csúnyább szóval élni, mármint az anyáddal, mert az eléggé... nem is tudom.


Cím: Re: Park
Írta: Vince Marlow - 2008. 12. 26. - 21:55:33
Lor :)

Eltaposom a cigit. Igaz korábban már elnyomtam, de most jól esik eltaposni valamit. Még hogy próbáltam-e beszélni velük. Igen. De mindig az volt a válasz, hogy ne szóljak bele. Nagyon fájt, hogy ezt az édesanyámtól kellett hallanom. Aztán a bíróság megkérdezte, hogy kit választok, kivel szeretnék élni, és én dacból apámat választottam. Talán egy büntetés volt ez anyámnak, amiért itt hagyott minket. Bár, legalább annyira bűntettem vele magamat, mint őt. Baromira hiányzik, de nem fogok megalázkodni, elvégre nem tettem semmit. Önszántából lépett le, nyilván azért mert nem kellünk neki. Tudom, végletesen állok hozzá, de akkor is. Igaz, ha megkeres, tuti, hogy nem küldöm el. Hoppá, kissé elkalandoztam, nem vagyok egyedül.

- Tudod, én megtettem minden tőlem telhetőt. Azóta cigizek.

Neki legalább normalizálódott a helyzete. Nekem nem fog. De nem akarok erre gondolni. Kár volt ezért a kis közjátékért, egyébként nagyon jól éreztem magam. Nem zavarta a cigifüst, kaptam rágót, szórakoztató is tud lenni, szóval nem érdemli meg, hogy ilyen mogorva választ adjak. De ugyanakkor erről nem szeretek beszélni, és így tudni fogja. Áh, nem jó ez sehogy sem.

- Bocsi, de szar erről beszélni. Nem tudtam megakadályozni. Az első évem után úgy mentem haza, hogy anyám már nem lakott otthon. A második év karácsonyakor meg elváltak. Király volt az az év. Otthonra leltem a suliban, megtaláltam önmagam, erre odahaza minden összeomlik. De ne is foglalkozz vele, nem érdekes. Nem a mi dolgunk beleszólni a szüleink dolgába. Ha nekik ez esik jól, akkor tessék. Én nem fogom megakadályozni. Igaz, nem is tudtam, de nem lényeg. Örülök, hogy nálad egy fokkal jobb a helyzet. Biztos rossz lehetett apud nélkül élni.


Cím: Re: Park
Írta: Lorelei Bleeth - 2008. 12. 27. - 03:56:29
Fékezhetetlen játékpartner, vagyis Vinnie  :P

Aha, aha, aha, jó. Erre nem is lehet többet bólogatni, szerintem agyrázkódást fogok még a végén kapni. És ki tudja, lehet, hogy jól járnék vele, mert akkor nem beszélnék ennyi hülyeséget, másrészt meg rossz volna, mert nem tudnám magamból kiadni azt a sok marhaságot, ami bennem van. Akkor azóta cigizik, amióta történt vele ez az egész? Végülis jó... idegölő tud lenni, mert ha valaki ideges, akkor lenyugtatja az embert, de én mégsem próbálnám ki. Ha ideges vagyok, vagy valami nagy problémám van, bánatom, vagy ilyesmi, akkor inkább a fejembe húzom a párnát, ha meg az nincs kéznél, akkor beveszek egy egész csomag rágót, és addig rágom, míg meg nem unom.

Na, de most nem ez történik. És nem is volt szó ilyesmiről. Megint játszadoznak velem az agysejtjeim. Kész őrület tudok lenni néha. Méghozzá nem is oda figyelek, ahova kéne. Ez is amiatt a rágó miatt van, túlságosan elvesztem a fejem, ha sokáig rágom. Most meg csoki sincs nálam, hogy ettől okosabb legyek, vagy valami. Szégyen. Az ilyennek már arra sincs esze, hogy valahol megálljon egy kis csokiért. De izé, hogy most magamról beszélek, na most akkor észhez térek.

- Nem is muszáj erről beszélnünk. Ki mondta? Egyébként az tényleg igaz, hogy nem kell beleszólnunk a szülők dolgába, sőt... a velünk egykorúak dolgába se, néha úgy érzem, hogy beleszól valami a dolgaimba legbelülről.- szóval, amit csinálok, nem mindig jó, és ilyenkor megszólal bennem egy kis hang, de van, amikor jót cselekszek, és akkor is megszólal, vagy éppen utasít valamire.
- Na igen, ez a belső hang. Néha idegesít, néha meg jól jön. De nem is erről volt szó, csak... azt hiszem, hogy megint témát váltottam. Bocsi.- jó lenne befogni a számat. Mutatva ezt, a kezemet a számra emeltem, hogy most ne jöjjön ki belőlem egy szó se, de félek... úgyis mondanom kell valamit egy idő után, mert nem az én világom a csend.

- Amúgy tényleg rossz apu nélkül. Inkább vele vagyok, mint anyámmal.- ezen el is gondolkodtam, azaz csak néztem a zöld füvet magam előtt, és elmerengtem, hogy vajon miért mondtam azt, hogy jobb lenni apámmal, mint anyámmal. Aha, megvan a válasz. Apámmal sokkal több dolgot tudunk közösen csinálni, mint anyámmal. Végülis apámmal mindig volt közös témánk, meg több mindent megadott. Szóval emiatt.


Cím: Re: Park
Írta: Vince Marlow - 2008. 12. 27. - 20:49:57
A fékezhető Lorelei XD

Hát, ha nekem is olyan jó lett volna az apámmal élnem, akkor most valószínűleg nem itt lennék. Naplopásban, pénzszórásban ő a király. Örülök, hogy nem látom. Remélem, belőlem nem lesz ekkora marha. Mondjuk, ez csakis rajtam múlik, főleg, hogy nem a muglik, hanem a varázslók világában szándékozom érvényesülni. Kitartás, menni fog.

Belső hang. Érdekesen hangzik. Nekem nincs, de nem zárja ki, hogy másnak nem lehet. Vajon ez a sárvérűek születési rendellenessége? Szegény aranyvérűek, nekik aztán lehet egy pár hang a fejükben. Na jó, ez nem vicces. Neki van önkontrollja, ezt érti belső hang alatt. Azt hiszem, egyáltalán nem furcsa a leányzó, mint azt kezdetben hittem, sokkal inkább hétköznapi, a szó jó értelmében. Neki soha nem volt feltűnési viszketegsége, nem küzdött soha a rossz énjével, nem akart másokra épületet gyújtani. Ez jó, mellette sikerülhet megszabadulnom az összes ilyen jellegű késztetéstől. Kedves, de főleg végtelenül türelmes, amiért itt van egy füstölgő gyárkémény mellett, és beszélget vele, holott nem is igazán ismeri. Meg kell becsülni.

- Hát, akkor most már minden rendben, nem? - elmosolyodok. - Remélem, hogy sokáig melletted marad, és nem tűnik el újra. Én is szeretném, ha otthon minden rendben lenne, de ez sajnos hiábavaló ábránd. Úgyhogy inkább megpróbálok itt, ebben a világban érvényesülni, valóra váltani az álmaimat. Nem lesz egyszerű, mivel magamra vagyok utalva, de talán a barátok erőt adnak hozzá. Neked mik a terveid? 


Cím: Re: Park
Írta: Lorelei Bleeth - 2008. 12. 28. - 20:59:03
Ne kötöszködj Vinnie :P

Ábrándok, álmok, meg ki tudja még micsodák. Ha én is meg tudnám szőni életem legszebb álmát, az úgysem válna valóra, hacsak nem teszek érte. Hisz mindenért tenni kell, és tettünk is értük, mert nem lenne még ruha se ránk, meg... atyaég, akkor nem lenne rágó se nálam. Hát igen, dolgozni kell az életért, dolgozni kell mindenért. Ő az otthonáért ilyen keserű, én meg nem is tudom igazán eldönteni, hogy miért is. Az is lehet, hogy semmiért, az is lehet, hogy több bajom van, mint neki, csak ezt éppen nem tudom megtalálni sem magamban, sem másban. Pedig ha jobban magamba néznék, találnék nem is egy hibát. Bár nem is ide tartozik, egyáltalán nem.

És persze, most éppen barátkozom, amikor ilyeneken jár az eszem, de végülis eléggé reális. Lassan az ilyen komoly dolog lesz a rögeszmém. De még mindig maradok a "szellemes" tulajdonságomnál.
Rendben? Hát akkor térjünk ki rá. Minden rendben van a családnál, azt hiszem, persze ezt csak az én fejem gondolja így. Már nem voltam otthon... nem számoltam hány hónapja. És tervek. Tervek? Miféle tervek? Na, most kiszedek valami meséből egy kis hülyeséget, de talán nem is lesz az, mivel teljesen igaz, és végülis benne van a tervemben.

- Igen, otthon minden rendben. De lehet, hogy csak én szerintem, bár lehet, hogy tényleg jól vannak az ősök. Amúgy meg... azt én is remélem, hogy apám mellettem marad sokáig, persze amíg... érted.- ja, amíg neki nem lesz 'kaput nyiss'.
- A tervem meg... hmm, mondjuk boldogan élek, míg meg nem halok.- benne van minden, nem? Mondjuk minden az élettel kapcsolatos, de akkor megpróbálok fogalmazni valami szépet. Na, ez erős kifejezés volt. Csak komoly dolgoknál tudok szépen fogalmazódni. És még ragzani sem tudok hirtelen.

- Na, de ha ennyire érdekel, hogy mik a terveim a jövőt illetően, akkor elmondom. Vagyis megpróbálom szavakba önteni. Azt hiszem, hooogy... elvégzem az éveimet még itt a Roxfortban, aztán... ezen még nem gondolkoztam, lehet, hogy még itt tartózkodnék, vagy keresek egy jó állást. Végül a... család. Igen, ez lesz az. A család. Ahhoz meg kellenek a jó életkörülmények, bár az meg van. Nagy általánosságban ennyi.- nos, a család az itt is fontos volt, hiszen már az életben annál nincs fontosabb. Habár vannak más emberek, akik nem így vélekednek erről. No de halljunk róla.
- És, te hogyan képzelted el a jövődet?- azért reméljük, hogy valami olyasmire számíthatok, amit még eddig nem hallottam más szájából.


Cím: Re: Park
Írta: Vikitria Mirol - 2008. 12. 30. - 15:26:08
(http://m.blog.hu/ga/gagfgfgf/Briant5.png)


Jót mosolyogtam magamban a bátorságán, hogy nyíltan a szemembe merte mondani, hogy bizony megnézte a lábaimat, és hát ki tudja még mit. De a bátorságát és őszinteségét díjazom, kevés manapság az olyan férfi aki ezt megmeri.
Tetszett. Kifejezetten tetszett, hogy Mr. Szívdöglesztő, lányok vágyálma nekem csapja a szelet. Szerettem mindig is a középpontban lenni, de ennyire nem szoktam játszadozni, igaz, nem is volt rá alkalmam, nagyon. Sose voltam igazán az a fajta lány aki körül hemzsegtek volna a fiúk, vagyis akadtak, de én nem szerettem soha olyanokkal játszadozni akik nem nyerték el a tetszésem. Briant más volt, ő tetszett, de pont elég nagy híre volt ahhoz, hogy ne legyen lelkiismeret furdalásom amit, hogy szórakozom vele. Sőt szerintem még ő is élvezte, hisz nem sűrűn akadhatott össze olyan lányokkal, akik képesek voltak nemet mondani.
- Hát, rólad. Ki is az iskola lányainak álmaiknak a lovagja, hisz a pletykákon kívül semmit nem tudok rólad. - válaszoltam szintén bazsalyogva.
Élveztem ezt a szerepet, tényleg élveztem. De ami leginkább tetszett, hogy Briant kedves volt velem. Lassan mindenki ellenem fordul, de ő mégis itt ül mellettem és kíváncsi rám. A barátaim is elfordultak tőlem, az emberek összesúgnak ha meglátnak, és megvetően néznek rám, csak mert Hendersonból Mirol lettem. Árulónak tartanak, csak mert nevet változtattam, de azt már képtelenek felfogni, hogy én mindig is Mirol voltam. Annak születtem és csak egy szemét hazugság volt, hogy eddig Hendersonként kellett élnem, de mára már mindent kiderült, és az is napvilágra került, hogy akiket barátoknak tartottam csak addig álltak ki mellettem, amíg a "régi" voltam.
- De... először is - folytattam de ezt már nem mosolyogva mondtam, és nem is felé nézve, hanem komolyan és elmerengve bámulva a semmibe - Miért vagy itt? - újra ránéztem - Miért pont most? - végül pedig hátradőltem a fűbe és az éget kémlelve tettem fel az utolsó kérdést - Téged nem zavar a nevem?
Félszemmel azért figyeltem a reakcióját, látni akartam hogyan reagál. Hisz most valamennyire elárultam magam, mert ez a legnagyobb félelmeim közé tartozott. Féltem, hogy végül majd senki nem áll velem szóba és most Briant itt volt, de vajon meddig marad?


Cím: Re: Park
Írta: Briant L. Duboise - 2008. 12. 30. - 22:37:53
(http://i36.tinypic.com/xfp3xk.png)
zeneeee (http://www.youtube.com/watch?v=RA7qXgFjgqI)

Vikivel minden másabb. Az egész napom sokkal? színesebb lett tőle. Tőle. Csakis tőle. Csak Ő kellett hozzá. Ez pedig annyira mellbe vág, hogy kell pár perc, míg felocsúdok. Elvégre ritkán jut az ember ilyen hirtelen jött érzelmek felfedezésére. De attól, hogy hirtelen döbbentem rá, még teljes mértékben? igaz. S ez mosolyogtató, mert mikor számított nekem egy lány?
Jó jó, tény hogy mindig odafigyeltem a sérülékeny kis lelkükre, legalábbis a nagy többség esetében. Persze nekem is voltak jól elbaltázott ügyleteim. Például annak idején talán negyedikesként elhívtam Clyana Miles-t az iskolai bálba, miután ő a barátnőjével rajtakapott. Pedig egy ártatlan csók volt az egész, és amúgy is a csaj mászott rám. Persze Clyana nem így látta a helyzetet. Ő mindössze egy aljas szemétnek hordott le, pedig épp hogy őt akartam felszedni, s jobbnak láttam vesztemre a barátnőjén keresztül megközelíteni. Hát jól felsültem akkor. Nem is teregetem ki mindenki előtt azt a rémes esetet. És még számtalan más hasonlót. De Viki? Viki valahogy még ezt a szégyenteljes helyzetet is előhozza belőlem, s így vele már inkább egy jó viccnek tűnik az egész. Hihetetlen? tényleg.

- A pletykák? -
Sóhajtok fel színpadiasan, mint valami nagy vallomás előtt. Ám végül csak nem folytatom. Nem is tudom igazán, mivel kellene. Nem tudom Tria mit akar hallani, de nem azt akarom, amit általában a lányok hallani akarnak. Ez a lány valahogy sokkal többet érdemel.
Igen, többre tartom, mint a diáklány sereg bármely tagját. És ez? nagy szó. Malfoy átkozottul szerencsés. S még most azt se bánnám, ha mellettem látná a barátnőjét. Talán még élvezném is, bár az utána következő bunyót kevésbé.
- Le kell törnöm az örömöd, közel sem annyira színes az életem, mint ahogyan azt sokan kiszínesítik. -
Na ez igaz. Tény, sokmindenkit ismerek és sok lánnyal jártam, na de azért fűvel fával nem. Azért a szívem mélyén remélem, a lánynak van annyi realitása, hogy ezt tudja is.
Ezt viszont nem akarom a szemére vetni vagy hangoztatni, így ismételten ő töri meg a csendet.

Csak csendben figyelem, ahogyan beszél. Az arcát, a száját, a szemeit. Azt, ahogyan pislog, s ahogyan az ajkai szegletében megbújik egy mosoly. Bár lehet azt csak én képzelem oda. Na de mindegy is. Inkább a kérdésre kellene válaszolnom, de az? olyan nehezen megy.
- Zavarnia kellene? -
Vonom fel a fél szemöldököm kérdőn. Nem értem, mire megy ez ki. Az hogy Mirol? Kit érdekel. Van, aki a származás alapján bélyegzi meg a másikat, van aki a jellem alapján. Én szeretem megismerni az ellenségemet is. Ez talán nem bűn. S miért pont most? hát mikor máskor?
- Azt hiszem ettől alkalmasabb időpontot nem választhattam volna. Meleg van és jó idő, ráadásul nemsokára kviddicsmeccs. Ne feledd? tartsd magadhoz közel a barátokat, de az ellenfeleket még közelebb? -
Kacsintok cinkosan a lányra, majd egy széles mosolyt is megengedek magamnak. Viki veszi a poént, nem olyan? fafejű lány. Tria pedig az, akinek van humora is. Tényleg az.  S míg ezen töprengek, félig meddig elfeküdve az alkaromon támaszkodva keresek kényelmesebb pozíciót. Persze, közbe végig a lányt figyelem. Ebből a szögből a profilja szinte tökéletesnek mondható. Nem. Tényleg az.


Cím: Re: Park
Írta: Vikitria Mirol - 2008. 12. 30. - 23:21:44
Talán előítéletes vagyok, olyan mint mint mások, de az igazság az, hogy előttem úgy élt Briant hogy naponta más lányt szédít, pedig tudtam, hogy azért ez nem igaz, mert a lányok többsége arról álmodott, hogy hozzászóljon és már attól elalélt, ha Briant csak ránézett. Inkább csak azért élt bennem így, mert nem akartam bevallani, hogy nekem is tetszik, pedig így van. Viszont most igazán élvezem a helyzetet, hogy ezzel ő annyira nincs tisztában.
Otthon Kevin volt az akiért úgy bomlottak a nők, mint itt Briant-ért. És persze én voltam az egyetlen aki nem hódolt be Kevin vágyai előtt, de annak a srácnak sosem fogok. Az egy beképzelt hólyag, na őt például rühellem. Ő sem bír engem, gondolom azért sem, mert rám nem hat a fene nagy csábereje, de az is közbe játszhat, hogy ha csak tehettük aláztuk a másikat, már kicsi korunk óta.
Érdekes azért, hogy itt az iskolában sokáig Draco töltötte be ezt a szerepet nálam, de mára már változott a felállás. Az iskola leghírhedtebb embere, az enyém, és most a legjóképűbb is nekem csapja a szelet. Viki azért ez nem semmi.
Ne higgyek a pletykáknak... Lehet hogy Briant-nem sem lehet könnyebb? Talán annyira nem élvezi, hogy általában a lányok róla pusmognak? A szavaiból ezt szűröm ki. Hogy szívesebben lenne végre valakivel együtt, mint hogy egy újabb trófeát szerezzen. Ez azért biztató, de lehet, hogy csak tökéletes trükk, de nem hinném.

Felnevetek mikor a meleg időről kezd beszélni. Legalább humora van, ez igazán jó pont, és hát már elég régen nevettek meg. Az meg külön tetszik, ahogy cinkosan rám kacsint a  kviddicses megjegyzése után. Tartsd közel a barátaidat, de még közelebb az ellenségeidet... a legjobb bölcsesség amit valaha is hallottam, de sosem tudtam betartani. Túlságosan is szenvedélyes vagyok ahhoz, hogy erre képes legyek, ha valakit gyűlölök akkor soha nem lennék képes vele jó pofizni.
- Igazad van, de azért egy másik eset, hisz a pályán ellenségek vagyunk, de az életben nem feltétlenül kell annak lennünk - talán az első flörtölésem a mai nap folyamán.
De aztán megint kicsit elkomorodtam és megint csak az eget kémleltem, ahol bárányfelhők gyülekeztek és különféle formákat öltöttek, ahogy csak a képzeletem szárnyalt.
- Sokakat zavar és sokak szerint egy áruló vagyok. Nem volt kötelező felvennem a nevem, de mégis megtettem és ezzel sokak szemébe én is Mirollá váltam.
Reméltem értette hogyan értettem pontosan a Mirollá válást, hisz a pletykákat ő is hallhatta arról a családról. Ahogy én is, ahogy mikor megtudtam még jobban gyűlöltem őket, de mikor először találkoztam a nagybátyámmal minden megváltozott bennem. Életemben először azt éreztem, hogy van családom, hogy van hová tartoznom és már nem érdekelt semmi.


Cím: Re: Park
Írta: Briant L. Duboise - 2008. 12. 31. - 11:18:16
(http://i36.tinypic.com/xfp3xk.png)
zeneeee (http://www.youtube.com/watch?v=RA7qXgFjgqI)

Apró mosollyal ajkamon figyelem a lányt miközben Ő beszél, aztán hogy ne legyen zavaró a helyzet, inkább körbepillantok. Olyan kihalt most az iskola, mindenki élvezi a maradék szabadságot. Én meg Vikitriával vagyok. Fura, de így érzem magam a legjobban. Nem hiányzik most senki és semmi, még a kviddics sem annyira. Ami azért meglepő, mert más esetben nem adom fel a sport iránti rajongásomat és vágyamat. A lánnyal ugyanis kész élvezet beszélgetni. S mivel sok a közös bennünk, elsősorban a meccsek miatt, így ez annyira talán nem is meglepő.
Bájos, ahogyan egyetért a szavaimmal, s ahogyan felnevet. Majd aztán bólogatva ad nekem igazat. Tény, nincs szükségem erre, mert tudom, hogy igazam van, de aranyos, ahogyan elismétel. Talán ezzel épp önmagát is meg akarja győzni. Ki tudja?

- Nem Viki? nem. Nem ellenségek? csak ellenfelek? - Javítom ki, miközben felülök és játékosan ?na persze ha hagyja- az ujjam végigsimít az orrán. Ez olyan megszokás már nálam, mert a húgomnak Fyrának is így szoktam tenni, mikor valamilyen oknál fogva ki kell javítanom vagy épp tanítom valamire. Mindez olyan, ösztönös. Akárcsak a halovány, de bíztató mosoly, miután a kezem végül ismét a támasztás funkcióját tölti be.
- Ettől függetlenül igazad van. A pályán játszunk, az élet komoly. S itt jobb a barátság semmint az ellenségeskedés? -
Tudom miről beszélek. Hogyne tudnám, hisz ebbe nőttem fel. Végig láttam azt az életem során, hogy akik szerették egymást, mint annak idején a szüleim, a végén a legádázabb ellenségek lettek. S ez? fájó pont, mert lehetne másképp is. És nem kellene sok hozzá.
A lány viszont nem erre gondolt. Ő pontosít a saját életére, a saját gondjaira. Ami persze nem bűn, csak? nekem elvileg semmi közöm hozzá. Ennyire hamar elfogadott volna? Végtére is? meglehet.

Büszkeséggel és örömmel tölt el, hogy talán Tria szívébe sikerült egy talpalatnyi helyet szereznem, amely? többet ér, mint a Föld bármely pontjának bármely része. Ez olyan regénybe illő, s mégsem, mert ez az igazság. A színtiszta igazság.
- Sokaknak a név és a vér számít? nem pedig az, ki is vagy te. -
Egy perc szünetet tartok, mikor is Viki helyett a közeli bokorra téved a tekintetem. Engem sosem érdekelt az ilyen felszínes ítélkezés. Őt zavarja. Csúnya, rossz szokás, de meg kell birkózni vele, és levetkőzni.
- De hogy Mirol vagy Henderson? - vállat vonok, majd vigyorogva nézek vissza rá. -? nekem ugyanaz a nagyszájú griffis terelő vagy és maradsz is, aki a fejemhez vágja a gurkóit? -
Na meg az átkokat ez után a beszólás után. Pedig Merlin látja lelkem, csak fel akartam vidítani. Tényleg? tényleg?



Cím: Re: Park
Írta: Vince Marlow - 2009. 01. 02. - 21:43:05
Lorelei

A jövőm egyszerű, de nem olyasvalami, amit könnyű lenne elmondani. Igen, vegyész szeretnék lenni, szeretnék kísérletezni anyagokkal, csak nem éppen a gyógyszerekre gondoltam... Cinkes, de hát ez van. Ez érdekel, ezt szeretem. Igaz, lehet más célra is használni, de abból nem lehet úgy megélni. Mindegy, először megpróbálom a legális verziót, a gyakorlat szerzésre jó lesz.

Elkalandoztam. Gyűrődnek a ráncok a homlokomon, miközben azon gondolkozom, miként tálaljam ezt Lor-nak. Nem lenne célszerű ezt direktben belevágni az arcába, ezért kis szünet után szólalok meg újra.

- Tudod, az alkímia, a gyógynövények a nekem való jövő. Nem rohannak el, megvárnak, nem kötözködnek. Ez az, ami per pillanat éltet, hogy ezt az álmom beteljesítsem. Tudom, eléggé furcsa, de ez az igazság. A célom az, hogy olyan munkahelyet találjak, ahol azzal foglalkozhatok, amit szeretek. A család... Hát az jelenleg nincs a napirenden. Persze szeretnék családot, de nem túl gyorsan. Majd, valamikor a távoli jövőben. Nem szeretném elkapkodni, szeretném kiélvezni az életet, úgy is túl rövid, főleg amióta az utolsó Bölcsek Köve is eltűnt, és Tudjuk ki visszatért. Ilyen helyzetben óvatosnak kell lenni, és nem szabad veszélynek kitenni azokat, akiket szeretünk.

Család. Na az nem kell. Barátnő, az oké, elvégre mindenkinek szüksége van szeretetre, többek közt nekem is, akinek eddig oly kevés jutott ki belőle. De a feleség, meg gyerekek túl távoliak egy 14 éves fiú számára. Nem ez a fő célom manapság, és holnap sem lesz az. Persze ő lány, neki ez teljesen más, ráadásul idősebb is nálam, igaz, nem sokkal. Ő másképp áll a család projekthez. Ezzel nincsen semmi baj, vannak tervei, kezdi látni a célokat, amikért küzdeni érdemes. Ez pedig jó.


Cím: Re: Park
Írta: Hannah Whitney - 2009. 01. 04. - 22:31:54
Post to Dan

*Az idő egy drága és sajnos megfizethetetlen fogalom. Bármennyire is gazdag, tehetős ember valaki, az idő múlásába még neki sem lehet beleszólása. Az csak úgy? eltelik? másodpercek, percek, órák, napok, hetek, hónapok, évek? majd azon kapjuk magunkat, hogy semmi olyat nem tettünk ebben az átkozott esztendőben sem, legalábbis semmi világrengető jelentőségűt. Mintha csak nem is léteznénk. Szürke kisegérként a tömeghez csatlakozunk, majd rövid időn belül már senki sem emlékszik ránk, az utcán nem ismernek fel, barátokra nem teszel szert, mert elfuserált életed miatt aggódsz és siránkozol otthon csücsülve a kényelmes és drága karosszékben, mely ha hibás lenne és a blokkot nem találnád akkor hiába reklamálnál a pénztárosnál, hogy itt vásároltad, mert nem ismerne fel. Olyan lennél neki? mint a többi? Semmi olyan cselekedeted nem volt, mellyel ki tudnál tűnni a tömegből. Inkább csak vakon követed az előtted lévőket, minthogy egy újat kezdj, valami különlegeset, valami egyedit.
Nos Hannah Whitney sosem lesz ilyen ember, az igazat megvallva soha nem is volt, még csak egy kicsikét sem efféle személyiségjegyekkel megáldva. Ha az előtte sorakozók a kútba kívántak ugrani, ő nem csatlakozott a lelkes többséghez. Kiállt a sorból és hátat fordított nekik.
És mindig megbecsülte az időt, az időt melyet sem megállítani, sem visszafordítani nem lehet. Sajnos? De ő ezt tudta, beismerte, elhitte és mindig igyekezett minden egyes nap elteltével egyre hasznosabb dolgokat cselekedni. Azonban az, hogy pont a saját barátjával nem találkozik eleget, ez nem számított helyesnek. Bizony bánta is, de azért ehhez is két személy kell, és egyik sem akarta eléggé. Talán nem a szeretet hiánya miatt? figyelmetlenségből? elfoglaltságból? Bármi is az igazi ok, nem számít. Csak a helyrehozás, a bepótlás és mindenek előtt a probléma felismerése, és ezt az egyet legalább már ki lehet pipálni a listán. *

- Jól van, örülök, hogy te is így látod. Akkor pedig majd megoldjuk szépen, hogy minden héten azért legalább egyszer, de jobb lenne többször is összefutni. Egy szabad órája biztosan van mindkettőnknek. Ezt 100%-ig tutinak gondolom. Nem? ? kérdezte bizakodva Hannah, miközben a folytatáson járt az esze.

~ A megoldás már közel van és legalább mindkét fél részéről helyesnek tűnik a változtatás. Ez jó? Eddig? De hogyan tovább? Jobb, ha le is fixálunk mindent különben megint mindennek annyi? ~

- Majd megtaláljuk azt a pár szabad órát, amelyben semmi dolgunk sincs. Nem veszünk el a tanulásidőből! Sem a barátokkal való találkozásból! Mert akkor ők lesznek nagyon elhanyagolva és tehetjük jóvá nekik még több együtt töltött idővel velük, mint most! Szóval ez sem célravezető! Majd mindjárt meg is beszélhetjük, hogy ki mikor szokott unatkozni néha! Kezdheted is, ha tudsz ilyen pillanatot mondani! ? javasolta a fejben szorgos adminisztrációt végző leányzó.

*Aztán még egy szájrapuszi jellegű dolgot is kapott, melyet betudott annak, hogy elismerik az igazát és szeretik. Hát igen, azért e nélkül nem is nagyon működne egy kapcsolat. Így viszont még van esély a jobb jövőre.*

- Rendben, köszi. Remélem tényleg nem baj, ha mostmár nem szeretnék olyan messze menni. És mégegyszer köszii! ? mondta, majd egy puszit nyomott a fiú arcára, s elindultak egy kis lassú sétára a park területén.

*Alighogy ezt Hannah kimondta, barátja máris a hátára kapta, s úgy mentek egy ideig. A lány nem nagyon tiltakozott, bár pár perc elteltével azért már nehéznek érezte magát és nem akarta, hogy Dan megszakadjon, ha nem is mondaná ki. Úgyhogy lehuppant a földre, két lábon maradt szerencsére. Rámosolygott, egy olyan mindent eláruló vigyiorral, mely azt sugallta: Most minden oké! *


Cím: Re: Park
Írta: Vikitria Mirol - 2009. 01. 07. - 22:45:56
(http://m.blog.hu/ga/gagfgfgf/Briant.png)


Soha nem voltam egy közkedvelt személyiség, általában kerültek az emberek, mert félő volt, hogy rosszkedvembe találnak rám, és akkor bizony harapok. Nem vicc, valóban haraptam, még ha nem is szó szerint, de bármily apró szemtelenségért, képes voltam pálcát ragadni, ma már azért valamennyire benőtt a fejem lágya, de a szenvedély ugyanúgy megmaradt. A gond leginkább csak, az hogy gyűlölni jobban tudok, mint szeretni. Talán azért mert ezek az érzelmeimet, mindig is mélyen elzárva őriztem.
Néhány ember volt ugyan az iskolában, akikkel kijöttem, igaz azért az utóbbi időben ez a szám gyarapodott, vagyis mostanáig, mert újra visszakerültem az első számú közellenségek listájára. De a legrosszabb az egészben az, hogy nem érdekelt. Nem azért kérdeztem meg Briant-t hogy őt zavarja e, hanem mert elegem volt azokból akiket igen. Elegem azokból akik akárcsak egyszer is barátnak nevezték magunkat, aztán pedig ellenem fordulnak. Ezekre az emberekre már nem vagyok kíváncsi.
A vér és a név... mit mondhatnék erre? Hogy valóban számít? Hogy ezekben az időkben igenis számít, mert a vér miatt van háború? Hogy nem kellene ennyire félvárról venni ezeket a dolgokat, mert jobb az óvatosság? Hogy a név is befolyásol? Hisz minden családnak meg van a maga keresztje? Az enyém például Voldemortot szolgálja (még ha erről nem is szereztem még bizonyítékot).
Úgy döntöttem inkább nem válaszolok erre a kijelentésére, mert nem tudtam volna mit. Vagyis... de tudtam volna, méghozzá egy pont olyan válaszom lett volna, amit lehet, hogy nagybátyám díjazott volna, de Briant már korántsem annyira és nem akartam el kergetni magam mellől, azt az egyetlen embert aki mellett hosszú idő után jól éreztem magam, akivel beszélgethettem és aki mosolyt csalt az arcomra.
Mary... régen ő töltött be hasonló szerepet a szívembe, de azóta már messziről került engem. Megváltoztam, hajtogatta állandóan és képtelen volt elfogadni azt a tényt, hogy családra leltem. Nekem meg nem barátom, az aki nem fogadja el a döntéseimet, mert ha rossz is, akkor is mellettem kellene állnia, és majd utólag hajtogatnia, hogy ő megmondta, de nem meggyűlölnie, csak mert máshogy látok sok mindent mint ő.
-Hé! Te szemtelen! - és felülve rá szegeztem a pálcám - Mondj egy okot te gaz, hogy megkíméljem életed! - mondtam huncutul mosolyogva.
Egy pillanat alatt kizökkentett az előbbi mélabús gondolatokból és most pont erre volt szükségem. Nem tudom, hogy csinálta, mi volt a pontos oka, de sikerült legalább egy kicsit elfeledtetni velem mindent.


Cím: Re: Park
Írta: Briant L. Duboise - 2009. 01. 10. - 22:04:13
(http://i36.tinypic.com/xfp3xk.png)
zeneeee (http://www.youtube.com/watch?v=RA7qXgFjgqI)


Na talán az utolsót nem kellett volna. Talán tényleg túlzás volt. Talán? talán?
De Viki mosolya pótol minden kételyt. Elűz minden vívódó gondolatot. A nevetése pedig, a jókedve, ahogy visszatér nekem is megkönnyíti a helyzetem. Mert így bizton tudom, nem fogja leátkozni a fejem. Hiába a pálca a kezébe, amelyet ott villogtat, hiába a mérges arcvonás, melyet oly szorgalmas igyekezettel rendezett el. Mind hiába, mert a két csillogó szeme és a mosolya, amely elbújik, elárulja. S tudom, igazam van, így vigyorogva pillantok rá, s keresem a szemkontaktust. Mindig is ilyen voltam, szerettem megtalálni mikor legőszintébbek az emberek. S Viki tekintete mindent elárul. Bizony, mindent. Na jó, csak majdnem mindent.

Amint Viki hirtelen rám szegezi a pálcáját és nevetve közli, mondjak egy okot én a nevetéstől fuldokolva emelem fel mindkét kezem, jelezve; megadom magam. Neki meg aztán pláne. S mindenközben figyelem a lányt, aki egyik pillanatról változott meg a másikra, a búbánatból életteli fiatallá változott.
- Okot? Ugyan Tria? találsz te magadnak okot? -
Kacsintok rá, mert most mégis mit kellene felsorolnom? Más esetbe biztos bókok halmával önteném el a másikat, de Vikit nem. S nem azért, mert nem érdemli meg, hanem mert tudom, ő milyen. Értékeli a figyelmet, a törődést, de az ostoba, üresfejű locsogással nem lehet levenni a lábáról. Hozzá több kell. Sokkal több.
Így könnyeden nyúlok a lány kezéért, s ujjaim finoman kulcsolódnak a kecses aprócska elefántcsont fehérségű csukóra, mely festői szépséggel tartja a pálcát egy percig, de csak addig, mert aztán a másik kezem a kis vesszőért nyúl, hogy szelíd erőszakkal elvegye, na nem mintha bármit is akarnék vele. Egyszerűen csak, ha Viki hagyja, magunk mellé rakom, mert többre-másra nincs szükség, s így legalább felszabadul az egyik kezem, míg a másik még mindig a lány kezét tartja szelíd bilincsben.

Lassan hajolok közelebb a lányhoz, mert sem megijeszteni nem akarom, sem elriasztani. Egyikből se lenne hasznom, főleg az utolsóból nem. Így nem sietem el a dolgot, s ez abból is látszik, hogy Viki lélektükrei csak egyre lassabban közelednek felém, de? közelednek? s mikor már elég közel vannak, túl közel talán, szinte megrészegülök tőle. Hihetetlen, hogy valaki, bárki ilyen hatással legyen a másikra, de? ilyen hatással van. Bizony. S nem tehetek mást, míg a homlokom a homlokához nem ér, csak bilincsbe fogom a tekintetét. Tudom, bármikor visszaléphet, tudom, bármikor minden megváltozhat. De egyszerűen nem érdekel. Csak remélem, kitart az a pár pillanat még kicsit tovább? mondjuk az örökkévalóságig.
És amint a homlokunk összeér, érzem Tria leheletét az arcomon, ami újfent tudatja velem, megint átléptem egy határt, s magammal rángattam őt is, ami nem lett volna szabad. De ebben a percben, teszek minden szabályra, határra, mert semmi sem számít. Semmi, csak Ő.
S amint már rávenném magam bármire is, ami mindkettőnknek jót s rosszat jelentene, egy kérdés villan fel a fejemben, amire haloványan elmosolyodom. Kinyitom a szemeim, amit egy perccel ezelőtt hunytam le, s halkan suttogva kérdezek, hogy még a hang se törje meg a varázst, ami körülölel minket.
- Na, találtál már okot? ?
Szelíd kis kérdés, ugyanakkor Viki szavai önmaguk ellen fordultak, s ki tudja ezzel épp nem ijesztettem-e el. Meglehet igen? de? akkor sem bánom, nem, mert mindig van újabb esély. S tudom, Mirol nagy játékos. Hát majd most meglátja, én is az vagyok.


Cím: Re: Park
Írta: Vikitria Mirol - 2009. 01. 27. - 15:16:12
(http://m.blog.hu/ga/gagfgfgf/Briant.png)


A pálcám épp rászegezem, és a legkomolyabb arcomat vágom a fenyegetéshez, ő meg nem veszi komolyan. Ezt a szemtelenséget!
Persze nem gondolom ezt komolyan, játszom csak és élvezem, ahogy Briant a tőle megszokott stílusával veszi a lapot és belemegy a játszmába. Élvezem, hogy más mit a többi srác, tudtam, hogy nem fog elkezdeni bókolgatni, vagy az életéért könyörögni, mert van benne kurázsi. De a következő reakciója megdöbbentett.
Finoman megragadta a csuklómat és nem tudom miért engem kirázott a hideg, megborzongtam, ahogy finom ujjai rákulcsolódtak a pálcát tartó kezemre és talán a meglepettség miatt nem ellenkeztem, mikor elvette a pálcám. Pedig nem szoktam engedni, hogy csak úgy bárki hozzáérhessen, nagyon nagy becsben tartottam azt a vékonyka faragott vesszőt, hisz még apámé volt, de most hagytam magam. Hagytam, hogy elvegye, és mellénk helyezze a fűbe, miközben végig a szemeimbe nézett. Mintha megbabonázott volna.
Kezei lágy bilincsben tartják az enyémeket, tudom, hogy bármikor szabadulhatnék, de valami nem ereszt, valamiért nem engedelmeskednek a testrészeim, és Briant csak egyre közelebb hajol. Lassan, nagyon lassan, mint aki be akarja cserkészni az áldozatát, de nem akarja megijeszteni.
Homloka a homlokomhoz ér és érzem a meleg szuszogását az arcomon, de én csak a két igéző szempárba tudok nézni, ami bekebelezett és nem akar engedni. Mint egy kígyó? Fogságban tart és nem ereszt, és valami furcsa érzésnek köszönhetően nem is akarok menekülni. Pedig vészjelző már megszólalt, megszólalt, mint mindig ilyenkor, hogy ennek nem lesz jó vége, de? Briant, nem találtam rá jobb szót, megbabonázott.
Egy pillanatra lehunyta a szemét, és ezzel óriási hibát követett el, mert a varázs, amiben eddig fogva tartott feloldódott és hiába nem tértem még hirtelen magamhoz, már képes voltam józanul gondolkodni. És a következő pillanatban a kérdése elhangzása után ez már nem is volt kétséges.
Mintha egy mély álomból ébredtem volna, úgy éreztem magamat és nem értettem ezt az egész helyzetet. Nem Briant-t, hanem magamat, mert nem szoktam így elalélni senkitől, de most neki sikerült ezt elérnie és ez bosszantott. Bosszantott, hogy képes volt a hatalmába kerítenie, engem.
Kirántottam a kezeimet az övéből és ellöktem magamtól, vagyis ez jutott először az eszembe, de nem ezt tettem. Dühös voltam, és ha én dühbe gurulok, akkor ott kő-kövön nem marad, és tudtam, hogy Briant tisztában van ezzel, csak feszegetni akarja a határokat, de velem rosszul járt.
- Igen ? suttogtam mosolyogva és lágyan.
Szándékosan beszéltem, mert időt akartam húzni, időt húzni, hogy megmutathassam neki kivel is szórakozott. A jobb kezemet lágyan kihúztam, az övéből hogy először őt érinthessem, és mikor lassan elkezdett a pálcám felé csúszni, lehunytam a szemem, és közelíteni kezdtem hozzá. Nagyon lassan közelítettem hozzá, hogy legyen időm megtalálni az előbb elvett pálcámat és igen, végre a kezemben volt. És abban a pillanatban, hogy az ujjaim közt érezhettem a faragatott pálcavesszőt, elhúzódtam tőle és neki szegeztem.
- Na és akkor most halljam, miért is ne átkozzalak meg? ? kérdeztem, de ez már korántsem az a játékos kérdés volt, mint az előbb, nem most dühös voltam. Dühös volt rá. Dühös voltam magamra, hogy hagytam, hogy ennyire magával ragadhasson.
Hiába volt Briantben valami igazán vonzó, valami, amitől úgy éreztem, előtte megnyílhatok, hogy élveztem a társaságát, ezt nem tűrtem. Mert mit képzel magáról, hogy egy órányi beszélgetés után, már egyből elalélok tőle?
- Azt hiszed, olyan vagyok, mint azok a hülye libák, akik körül rajonganak? Ki kell, hogy ábrándítsalak Joubert, nem vagyok olyan! ? és a szememből sütött, hogy most messzire ment.


Cím: Re: Park
Írta: Briant L. Duboise - 2009. 02. 01. - 18:12:45
(http://i36.tinypic.com/xfp3xk.png)
zeneeee (http://www.youtube.com/watch?v=RA7qXgFjgqI)


Tényleg minden csak egy pillanat műve. És nincs ez másképp Vikivel sem. Habár ő mindig is a szeszélyességéről volt híres. Rengeteg, számtalan pletyka épült erre és még több különlegesebbnél különlegesebb fordulattal színezte ki a Mirol lányról szóló történeteket csupán ez a tulajdonsága. Átok lenne vagy netalántán áldás? Csakúgy, mint minden más, biztosan ez is változóan tud hatni az ember életére. Nagyon is érdekesen. S hogy rám milyen hatással van, volt, lesz?? Egyértelműen? mély benyomást kelt. Keltett. Mert még nem tudom mi történik körülöttem. Még csak Viki van, közel, egész közel. Aminek nem lenne szabad így lennie, de így van. Így van és kész. Persze mindössze pár percig. Pár végtelenül hosszú másodpercig, s most mintha az idő sem akarna szűnni.

S míg az egyszerű kérdés elhagyja a számat hogy a köztünk lévő csöndet megtörje, addig Viki észrevétlenül önkéntes akcióba lendül. Szinte észre sem veszem, de talán pont így van ez jól. Keze észrevétlenül siklik ki az ujjaim közül, s nem nyúlok utána, nincs okom, s meg se fordul a fejemben, hogy netalántán neki konkrét terv fogant meg a fejében. Végtére ez az egész csak? puszta játék, amolyan erőfitogtatás, hogy ki bírja tovább, ki mennyire merész és? de ő tudja jól. Meglehet ez is épp eléggé baj.
A válaszra pedig felfigyelek. De nem szólok közbe, várom a folytatást, hátha a halk, alig hallható ?igen? után lesz még valami, valami egyéb.
Hiába?
Nem történik semmi. Azaz elvileg nem történik semmi. Mert míg én Tria arcát fürkészem, s megpróbálok róla bármit is kiolvasni, addig az ő keze megtalálja a zöld fűben a pálcát, s ujjai könnyeden kulcsolódnak rá. És ennyi épp elég.

És csak annyit veszek észre, hogy Viki hirtelen hátrébb húzódik, a varázs megtörik, s ismét a távolság áll be közöttünk. Az a jól ismert két lépésnyi, amely mindig megszokott. Mire pedig észbe kapok vagy legalábbis bármit tehetnék egy ismerős pálcával nézek szembe. Viki pálcájával.
Nem állhatom meg, kitör belőlem a nevetés és megadom magam, elterülök a fűben. Közben meg persze Viki haragja villog s vesz körül, ami elől nem menekülhetek még ha akarnék sem. S jobban is látom, ha nem húzom ki a gyufát, így lassan felkönyökölök, s úgy pillantok rá.
- Számtalan okod van Viki? -
Mondom neki csalóka mosollyal, de direkt nem adok nyílt választ. Egyszerűen nem. Mert aki keres, az talál. Viszont itt nem én keresek, hanem ő. S hagyom, hagy érvényesüljön a lány.
Aztán hirtelen felülök, s ismét szemtől szembe vagyok vele. Most a ?komoly? dolgok következnek, legalábbis a mozdulat erre utal. Elvégre most a lány dühére adok feleletet? több-kevesebb sikerrel.
- Dehogy gondolok ilyet, Mirol! - méltatlankodom széles vigyorral az arcomon, ami csak még jobban felbosszanthatja a másikat. ? Egyszerűen csak élvezem, ha dühös vagy. Jobban csillognak ilyenkor a szemeid. -
S ezzel a mondattal befejezettnek tekintem a dolgot. Annál is inkább mert elszaladt az idő s mennem kellene vissza órára Vikivel együtt. Habár ki tudja, mit tervez a lány mindezek után. Én végül is könnyeden állok fel, s nyújtom felé a kezem miközben kissé visszafogottabban mondom neki.
- Jön órára Ms Mirol, vagy elücsörög a fűben még egypár óráig? ?
De kivételesen ebben nincs semmi gúny, mindössze némi játékosság, amit? ki tudja Viki hogy értelmez. Minden esetre, a jó szándék az megvan. S ezt a feléje kinyújtott segítséget ígérő kéz is biztosítja a számára. Csak rajta áll elfogadja-e.


Cím: Re: Park
Írta: Vikitria Mirol - 2009. 02. 15. - 17:10:05
(http://m.blog.hu/ga/gagfgfgf/Briant.png)

A terv tökéletesen kivitelezve lett,csak hogy Briant reakciója nem az amire én számítottam.  Elneveti magát és vissza omlik a fűbe, én pedig ott ülök mellette a kezemben a pálcámmal, mint egy idióta.
Csak nézek rá még mindig dühösen, pedig már egy hajszálnyi harag sincs bennem, de a látszatott nem áll szándékomban megtörni. Nem fogom megadni neki ezek után azt örömöt, hogy elárulom neki, bizony nem átkoztam volna meg a szemtelensége miatt, de jobb, ha inkább így hiszi.
Egy erő fitogtatási verseny ez, ki az aki jobban bírja, de ha egy kicsit is ismer, akkor tudja nem adom fel. És tudom, hogy tisztában van ezzel, hisz elég csak a pályán megnéznie és azonnal biztossá válhat. Erről ad tanúbizonyságot az is, hogy befejezi a nevetést és felkönyököl, de egy csalóka mosoly még mindig ott éktelenkedik az arcán. Szóval a meccs nincs eldöntve, még mindig nincs. Nem adja fel. Ez azért biztató, de ugyanakkor elég oktalan viselkedés is. Velem szembeszállni? Ejnye Joubert ezek szerint még sem ismert.
Csak egy felhúzott szemöldökkel válaszolok a kijelentésére, miszerint nekem kéne okot találnom rá, hogy ne küldjek rontást a jóképű pofikájára. Vajon mit szólna ha mégis megtenném? Meglepődne?
De sokáig nem tudok elmélkedni ezen, mert felül és olyan komoly képet vág, hogy erre most én nevetem majdnem el magam, de türtőztetem magam. Milyen dolog lenne már, ha pont én nem bírnám ki ezt a tökéletes színjáték végkifejletét? Ha most egy apró mosoly is megjelenik az arcomon, akkor lebukok és oda a megkaparinthatatlan imidzsnek.
Ilyen nincs? Amint megszólalt újra megjelent az a széles vigyor. Élvezi a dühömet, mert jobban csillog a szemem? Na ezt a választ sem kaptam még senkitől. Általában utálták, ha pufogok, Briantnek ez komolyan tetszene?
- Aham? - mondom, ennyi az összes válasz ami képes belőlem most kipréselődni. Egy aham? De végül is egy hosszúra nyúl ő-nél még az is jobb.
Feláll, egy könnyed mozdulattal feláll, és felém nyújtja a kezét, hogy órára invitáljon.
Egy játék befejezése és egy újabb kezdete ez a mozdulat. Vajon ez előzőt kinyerte? El nem tudnám dönteni.
Leeresztem, most már végleg a pálcám és zsebre dugom, a kezem pedig Briantébe siklik, és hagyom, hogy felsegítsen.
- Köszönöm, Mr. Joubert, ön igazán udvarias ? hát akkor folytatódjon a játék.
Felállok, és a vállamra akasztom a táskámat is. Hát akkor nyomás Bűbájtanra.

(http://m.blog.hu/ga/gagfgfgf/v%C3%A9ge.png)


Cím: Re: Park
Írta: Julia Woodrow - 2009. 02. 27. - 22:32:12
[ Chistine Avoyane Limda ]

Késő délután.
A lány a park egyik elhagyatott padján ült, és mélyen beletemetkezett egy könyvbe. Kívülről legalábbis így festett. Hosszú gesztenyebarna haja eltakarta jégkék tekintetét az arra járók elől, a kezében tartott olvasnivaló pedig megóvta a kíváncsi kérdésektől.
Számára a magány szinte a társa volt, bármi történjék is. De, lényegében ez így volt jól.
Nem volt, aki minden hülyeséggel abajgassa, nem volt, aki bármely tettét a szemére hányja, és akit elveszítsen, mert olyan, amilyen.
A múlt.
Már ezerszer megbánta, de nem volt mit tennie. Ami történt, megtörtént, átírni, megváltoztatni lehetetlen, és talán mélyen legbelül nem is akarta. Vannak helyzetek, amikor csak később jön rá az ember, hogy talán mégis jól választott. Nos, eltekintve a lelkiállapotának hullázásaitól ez talán még igaz is lehet.
Egy pillanatra felemelte a fejét, úgy hallotta, mintha rezzent volna a talaj, és léptek közelednének. Körbenézett, de egy teremtett lelket sem látott. Csak a képzelete játszik. Miatta úgysem jönne ide senki.
A gerincénél fogva visszaemelte ölébe a vaskos kötetet, beleillesztett egy tökéletesre hajtott könyvjelzőt, majd hátradőlt a támlán, és lehunyta pilláit. Tudta jól milyen képek fogják megrohamozni, mint mindig, ha egyedül maradt, de nem tehetett ellene. Akarta, hogy az emlékek kínozzák, akkor is, ha majd belepusztult a fájdalomba. Kellett, igen, mert csak így volt képes fenntartani az álarcot, a tipikus, "engem-aztán-nem-érdekel-senki-és-semmi", csak így volt képes egyáltalán létezni az iskola hideg falai között.
Összeszorította szemeit, hogy megakadályozza egy kósza könnycsepp világra jutását. Ugyan senki nem járt erre, mégis tőle annyira szokatlan, és emberi megnyilvánulás lenne, hogy inkább elfojtotta, mint bárki is kihasználhassa a pillanatnyi gyengeségét. Őt mindenki úgy ismeri, hogy bevehetetlen, és jobb, ha így marad. Az az apró megingás. Nem, ilyet többé soha nem fog tenni. Egyelőre örült annak, hogy képes oly hosszú idő óta kimozdulni a szobájából, és diáktársai közé menni.
Napokig a színét se lehetett látni, de egyszer ki kellett bújnia a csigaházból. Az a perc, pedig úgy fél órával ezelőtt volt.
Szerencsére idefelé senkivel nem futott össze, akivel nem akart, erősen bízott benne, hogy ez talán visszafelé is így lesz majd. Ha nem, akkor emelt fővel teszi meg azt a pár métert, bármilyen kínos, kellemetlen, vagy fájó is lesz.
Csendesen felsóhajtott, miközben beszívta a természet ezernyi illatát. Végül is ezért választotta ezt a helyet. Kellőképp védett, eldugott ahhoz, hogy igazán egymaga lehessen, és eltűnhessen mindenki szeme elől.
Vagy mégsem?
Félig elfordította a fejét, amikor meghallotta az avar ismerős zörgését.
Nem tévedett. Valaki határozottan erre tart. Az imént talán megtorpant, de most újra elindult. Kiegyenesedett, és felkapta a könyvecskét. Balja ökölbe szorult a szoknyája redői között. Egy nyújtózás, és a talár ujjába varrt zsebből előránthatja a pálcáját, ha arra lenne szüksége. Ha nem, hát futni megtanították.
Mélyeket lélegzett, szája sarkába az őt fémjelző fintor kúszott. A léptek zaja tovább erősödött, benne pedig a kíváncsiság, ki lehet az illető, és mit keres errefelé?


Cím: Re: Park
Írta: Christine Limda - 2009. 03. 30. - 00:15:45
[Julia Woodrow]

Hogy lehet valaki ennyire érzéketlen, hogy nem veszi figyelembe az ember érzéseit? Oh, bocsánat, érzéseit mondtam? Neem, itt szó sincs semmiféle érzésekről. Szeszélyekről, rögeszmékről, azokról igen, de nem érzelmekről. Ezért meg kell lakolnia az aljas elkövetőnek, aki egy ismeretlen kis elsőéves volt. Rájuk meg különösen mérges volt már így is Crishty, de ezzel a kis manőverrel aztán teljesen elvágták magukat nála, innen most már nincs menekvés, itt vér fog folyni.
A pöttöm kis bántalmazó vérszomjas állatok elől menekülve a Parkba ér a Hugrabugos leányzó, és szándékosan nagy zajt csap, ahogyan közeledik. Nem érdekli, ki van ott, vagy ki lesz ott, ő bizony odamegy és elfoglalja kedvenc helyét, ahol üldögélni szokott. De hoppá, van egy kis probléma. Azon a padon már ül valaki. Valaki, egy lány, aki? csak nem, Sír? Nem, miért sírna bárki is egy parkban, ahol mindenki láthatja? Nem, biztosan nem sír. Csak a rázkódásából gondolta ezt Cristhy, de az meg biztosan csak a hidegtől van. Nem mintha érdekelné őt, hogy mi baja van a lánynak, csak egyszerűen furcsának és idegesítőnek találja a tényt, hogy bárki más rajta kívül ide merészel jönni ilyenkor, és el merészeli kobozni az ő helyét, és még sírni is mer. Felháborító, aljas gonoszság, felakasztani!
Na azért itt még nem tartunk, de ha Christy jelenlegi hangulatán múlik, akkor akár ez is lehet a vége. Közelebb lépked a padhoz, ahol? Igen, egyik évfolyamtársát pillantja meg. Nem beszéltek valami sokat eddigi ötéves pályafutásuk során, de Christy senkivel sem beszélt túl sokat?
-Szia!
Ráköszön a lányra. Kedvességet, vigasztalást ne várjon tőle, maximum elkezdi szidni azt, aki miatt sír, de csak ha megmondja neki, és Christy is úgy gondolja, hogy megéri szidnia őt.
-Veled is azok a kis vakarcsok bántak el? Wááá, szörnyűek, Fel kéne őket lógatni valahová, azután tisztelnék azokat, akiket tisztelniük kell.
Szépen fel tudja húzni magát ezen, pedig ő pontosan ugyanígy nem tisztelte sem az idősebbeket, sem a tanárokat, sem a szabályokat, sem semmit. De persze vele szemben mindenkinek meg kell ezt tennie, mert ha nem, akkor jaj lesz nekik. Rengeteg jó kis átkot tud, és nem fél használni őket, miért is félne?


Cím: Re: Park
Írta: Julia Woodrow - 2009. 04. 09. - 12:53:02
[Christine Avoyane Limda]

A léptek zaja nemhogy elhalkult volna jelezve, bárki is tart errefelé, észrevette, hogy valaki már van a parkban, hanem erősödött, mi több, hatalmas dühöt sejtető surrogásba ment át.
A lány elfintorodott a gondolatra, semmi kedve nem volt bárminemű vitába bocsátkozni, eleve úgy jött ide, hogy senki nem zavarja, de ahogy az lenni szokott, ismét nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerette volna.
Az elmúlt pár nap, hát alatt igazán megtanulhatta volna, hogy a dolgaink általában nem úgy mennek, ahogy azt előre eltervezné, de ilyen téren mindig is naiv volt, és az is marad, amíg nem változik vissza újra - teljesen.
Arra azonban jelen pillanatban semmi esélyt nem látott, mi több, a múlt történései csak még jobban megerősítették abban, hogy jobb az, ha minden marad, ahogy volt, és nem kerget elérhetetlen álmokat.
Álmodozás? - Az nem neki való. De mindegy is. Végtére mindene megvan, amit akart, nincs szüksége ennél többre. Soha.
A másik könnyedén ráköszön, és a lány felemeli a fejét.
Hűvös tekintetével alaposan végigméri a vele szemben állót. Egy pillanatra megvillannak szemei, mintegy felnyársalva a háztársat. Apró sóhajtás a tudatra, hogy senki olyan, aki bárminemű érzelmeket képes kiváltani belőle.
Már csak a nevét kellene kitalálnia valahogy. Látta már, látta már. Hugrabug, évfolyamtárs, de hogy a fenébe hívják? Valamelyik órán pedig még fel is szólították. Talán átváltoztatástanon McGalagony? Lényegtelen. Ha szerencséje van, valahogy csak kiböki a nevét, ha meg nem, nem fog belehalni.
- Szia. - szólal meg kissé rekedtes hangon, szokás szerint félrebiccentett fejjel.  Lélektükrei a mellette heverő szőttesre tévednek. Elvegye, vagy nem?
Ha elveszi, egyértelmű jelet ad arra, hogy a háztárs mellé telepedjen, és csevegni kezdjenek, de ha nem az meg bunkóság. Ugyanakkor, ha valaki csak egy picit is ismeri, pontosabban ismeri azt az álarcot, amely minden reggel, az arcára csúszik, hogy elfedje a valót, ezen az apróságon meg sem lepődhet. Ő mindig is ilyen, volt, és ilyen is marad. Örökre.
A megkezdett gondolatsort nem folytatta, mert a másik újra beszélni kezdett. Sőt, inkább kifakadt. Na de pont neki? Ennek a lánynak szikrányi fogalma sincs arról, hogy a legrosszabb embernél keres vigaszt, vagy barátias egyetértést a szóban forgó elsősökről.
Apropó, elsősök. Ők bántak el egy ötödévessel? Na neeee. Nem igaz, hogy eszébe se jutott pálcát ragadni, vagy alaposan megszidni őket. Persze, a legtöbb elsős az utóbbi időben valóban elkanászodott kissé, de nincs, vagy csak nagyon kevés közülük, aki szembe mer szállni egy felsőbb évessel. Már csak azért is, mert nekik eleve több esélyük lenne a tapasztalatlanabbakkal szemben.
Furcsa, de Őt alig-alig érték atrocitások. Aranyvérű, közönyös, rideg, szenvtelen? Talán ennek is köszönhető. Ki tudja?
Az ellenérzései mellett valahogy mégis kiszenvedte, hogy fintorgás nélkül válaszoljon az abszurd kérdésre. Vele elbánni? Tény, megtörtént. Egyszer, és nem többször.
- Nem tudom, miről beszélsz. Velem nem bánt el senki. Mint láthatod olvastam. - emelte meg a gerincénél fogva az ölében pihenő könyvet. .- Lógatásra pedig ajánlom a fogasokat, vagy egyéb kiálló részeket. Persze ez függ attól is, mekkora az illető. - tette hozzá.
Mire a mondat végére ért, eljutott a tudatáig, hogy már megint sikerült kétértelműen fogalmaznia. Egyfelől ott a tréfa halovány sugara, másfelől viszont cseppnyi gúnyosság is megbújhat a sorok között. Innentől a lányra bízta, miképp reagálja le, mindenesetre azt már eldöntötte, hogy egyelőre nem hajlandó megosztani a padot mással is.
Pislogott néhányat, ahogy a nap elvakította egy másodpercre, aztán karba fonta kezeit. Kitapogatta az ujjrészbe varrott pálcát, és nyugtázta, hogy minden a helyén van.
Újra felemelte a fejét, és kíváncsian várta hogyan alakul tovább ez a délutáni "találkozás" ?


Cím: Re: Park
Írta: Kirké Hibbs - 2009. 04. 25. - 19:16:09
To: Paul McDavson

- Nem akarom, nem akarom, nem akaroooooom…. – ráborulva a pergamenekre, melyek szerencsére üresek voltak, vajh miért, halkan felnyögött. A jegyei, köhömm… Nem változtak túl sokat tavalyhoz képest. Talán csak annyiban, hogy kettő tárgyból feljebb kúszatta magát. Persze ez is csak a szerencsének vagy az Isteni gondviselésnek köszönhetően. Egyébként meg… Mint egy döglött hal, vagy ilyesmi, úgy szipogott a fűben. A hátára gördülve, a megunt darabokat félretolva, felsóhajtott. Valahogy nem neki találták ki ezt a rendszert. Rendszeresen bejárni, varázsolni, kerülgetni a zöldeket.
Felemelve a kezét, mosolyogva figyelve miképp is hullik a fény a kezére, álmodozott. Igen, egy egészen másmilyen világban járt. Ott, ahol nincs mágia, senki se terrorizálja főbenjáró dolgokkal a másikat, s az emberek békében élnek egymás mellett. Önmagát is látni vélte ott, ahogy a többi vidám, ámde szeleburdi művészlélekkel kódorog a kávézókban. Egymásba kapaszkodva, csak nevetve, minden gondjukról megfeledkezve. Ahol nem az a házi feladat, hogy változtass át békává egy szeget, hanem, hogy rajzold meg az álmaidat. Persze ott volt a kérdés, vajon a fordított esetben nem épp egy ilyen helyre vágyakozna? Félig felemelve a fejét, a seprűiken lovagló diákokat figyelve… Nem. Biztosan nem. Még Madame Cvikkerhez is vissza kell mennie korrepetálásra. Ajvé…

- Ms. Hibbs, mégis hogy engedhetném így ki az iskola falai közül? Ha nem vagyok elég gyors, már első nap a nyakát szegi! Mely technikája nem kimondottan jó. Természetesen a legnagyobb sajnálatomra.  Kerestem a hibát a tanítási módszereimbe is, de be kell látnia, önön kívül szinte senki sem szerzett _ennyire_ borzalmas osztályzatot. De, bármily szörnyű is, átengedtem a vizsgán. Azért mert tudom, megtanítom seprűn lovagolni! Ha a fene fenét eszik is! Már elnézést a kifejezésért. Tehát sok szeretettel várom minden szerda, s péntek délután az iskolai pályán! Egy két hónap alatt behozzuk a lemaradást! – mondta ezt a tanárnő a második év elején. S most… Harmadik év júniusa. A tanárnő a hónapok alatt egyszer sem tört meg. Valahol persze csodálja ezt a fajta elszántságát. Ő például nem lenne képes erre. Főleg azután nem amiket okozott a seprűvel… Talán ő lehetne Roxfort történetének legszerencsétlenebb diákja, a repülés szempontjából. Egyébként meg… Még meg sem merte nézni, hogy milyen levelet írtak neki a szülei. Az is ott volt a feje mellett. Szerette volna elveszteni, de ez sehogysem keveredett el a radírjaival. Szinte maga előtt látta ezt a nyarat is. Tanulás, tanulás… Könyvek, könyvek… S persze a rajos cuccai elzárása.
Felülve, valahonnan erőt merítve, ki tudja miből, emelte maga elé a levelet, s szólalt meg félig hangosan. Így se előtte se utána, azt sem figyeli ki megy el előtte vagy mögötte.

- Oké Sunny! Meg tudod tenni! Megcsinálod! Talán… Talán később… - fújva egyet, félredobva a levelet, mely kicsit messzebb landolt a kelleténél, temette jobb kezébe az arcát, s fújt hangosan.

- A fenébe…


Cím: Re: Park
Írta: Paul McDavson - 2009. 04. 25. - 19:43:03
 Kirké

Paul napja nem telt a lehető legjobban. Már napok óta nem beszélt senkivel, minden egyes percét a könyvtárban töltötte. A bőrének színe is kezdett kifehéredni és a tanuláshoz sem volt energiája.
 - Remek – gondolta magában. - lassan a nyakadon lesznek az RBF vizsgák, erre te nem bírsz tanulni. Egész évben készültél és pont most esel ki?
 Így aztán, mivel nem tudott tanulni, úgy döntött, hogy lesétál a parkba. Bárhol szívesen lett volna, csak hogy kiszabaduljon végre a könyvtárból, amiben egész éves szabadidejének minimum felét töltötte.
 Kiérve a nap elvakította, de nem foglalkozott vele. Mikor is volt itt kint legutóbb? Talán a gyógynövénytan órája után, de akkor is csak azért, hogy átvágjon itt.
 Nem figyelte merre megy. Lábai vitték maguktól. Végül aztán megállt egy pad mellett, amin egy lány ült. Nagyjából vele egyidős, de csak harmadikos. Nem is tudta mit érez a lány iránt. Talán sajnálatot legfőként. Sokat szekálhatták iskolatársai, tanárai.
 Paul rájött, hogy nem ítélheti el, hiszen ő maga is ilyen volt elsőben. Nem bukott, hála istennek, de ez csak egy hetedikes segítségének volt köszönhető. Az a srác megtanította majdnem mindenre, amit ő tudott, és ez a tudás kitartott Paulnak, egészen ötödik évéig.
 - Szia – köszönt. Aztán csendben maradt, csak figyelve a lányt. - Leülhetek?


Cím: Re: Park
Írta: Kirké Hibbs - 2009. 04. 25. - 19:54:47
Paul

Nos, épp az önsajnálat teljes posványába merült volna, mily meglepő, amikor valaki megzavarta a kis melankóliáját. Egy hang. Egy idegen hang. Ezek a történetek általában sosem végződnek jól. Ámde, ahogy az ujjai közt kikandikált, s felkúszott a pillantása a talár közepéig… Hugrabug! Oooooh, akkor már baj nem lehet!
A lány a fűben ült, nem a padon, nem is szerette a padok. Körötte pedig a teljes káosz uralkodott. Szétszórt könyvek itt, pergamenek ott, pennák meg itt. Minden egy fel nem ismerhető rendszer szerint. Talán. Leginkább ő sem tudta azt, hogy merre is mit kell keresni. Csak próbálta behozni a megszokott lemaradásokat. Mondhatni sikertelen. Hisz nem épp a parkot kellett volna választania színhelyéül. Ahol süt a nap, csicseregnek a virágok, s… Lehet rajzolni. Igen. Úgy vélte, hogyha már úgyis tanulásra száműzi magát, s tán a nyara is ilyen borzalmas lesz, nem fecsérli az időt, viszi magával a skiccfüzetét is. Mert, az okoskodás folyományaként úgy vélte, úgysem fog majd semmit sem belerajzolni. Hiszen úgy lekötik majd a varázslótársadalom nagy évszámai. Vagy az intő levél melyet egyszer csak elolvas. Egyszer… Talán. Biztosan?
Szóval, ha a srác szeretett volna leülni mellé, hát… Az érdekes lett volna. Nade, jó idő volt, s föld kényelmes. Vagy legalábbis Sunny állítása szerint. A többit meg döntse el ki-ki maga.

- Öh… - látványos körülnézés. Itt azt vizsgálta meg, hogy biztosan nincs-e valaki a környékén. Mert egy idősebb, merthogy idősebbnek vélte, biztosan nem áll le vele diskurálni. De ahogy végigpásztázta a környéket… Csak rá gondolhatott.

- Ide, vagyis, öhm…oda? Hát… öhm… Persze…Vagyis… Mindjárt összeszedem a holmijaimat. Ha szeretnél ideülni…gondolom a barátaiddal. Vagy… másokkal. – térdre küzdve magát, félrelökve a talár zavaró szélét, két marékkal fogta közre a pergamenek szép sorát, s kezdte el szisztematikusan a táskájába gyűrni azokat. Kicsit kapkodott, ez látszott is rajta, nomeg a szokott kis vörösesség is ott játszadozott a fülénél.
Számára a köszönésből, mit a fiú is sejthet az jött le, hogy elmehetne távolabb. Ergo nem gondolt abba bele, hogy bárki is az ő társaságát keresné. Még a gondolatot is túl elképesztőnek tartotta hozzá.   


Cím: Re: Park
Írta: Paul McDavson - 2009. 04. 25. - 20:12:42
 - Hát ide – felete Paul a lány kérdésére. Mikor elkezdte összeszedni a szétdobált dolgait, Paul csak egy intéssel felet rá. - Nem a barátaimmal. Azok úgysincsnek – Paul kitalálta a lány gondoltait ide-oda kapkodott tekintetéből.
 Letelepedett a fűbe. A fél Roxfortot bejárta, csak hogy találjon egy helyet, ahol leülhet. Így aztán elég kényelmes volt neki. Hiába kemény föld, hiába bármi, imádta ezt az iskolát. Nem akarta, hogy vége legyen ennek az évnek. Hiszen akkor újra gondolkodnia kéne rajta, hogy mit csinál szülei nélkül.
 Elhessegette a gondolatot, ami szinte folyton kínozta. Térj már észre! - parancsolt önmagára. - Süt a nap, virágok meg minden más, ne ezzel foglalkozz.
 Ehelyett a lányra függesztette a szemét.
 - Paul McDavson vagyok – futott ki a száján a bemutatkozás. Nyújtotta a kezét a lány felé. - Hát te?
 Miközben erre várt, fölvett néhány lapot és átnyújtotta a lánynak. Csak most figyelte meg jobban az alakját. Megfigyelte a vörös haját, és kék szemét. Határozottan kedves teremtésnek nézett ki, és Paul rájött, hogy ez az egyik leghosszabb beszélgetése azóta, hogy az iskolába bekerült. Pedig még alig váltottak pár szót.
 A gondolatra elvigyorodott. Valamiért aztán tovább vigyorgott, nem tudta miért. Ezt a vigyort képtelen lett volna letörölni az arcáról.


Cím: Re: Park
Írta: Kirké Hibbs - 2009. 04. 26. - 06:54:32
For: Paul  ::)

- Oh. – még a pakolásba is megállt. Hát ez egy nagyon érdekes kérdést vetett fel. Minekután elég sokat piszkálták, ugyebár a mardekárosok, egyfajta üldözési mánia alakult ki benne. Tehát, általában az ehhez hasonló, nem várt szituációknál mindig azt kereste, hogy akkor „na most ki akar engem bántani?”. Mert, tovább szőve a gondolatot, akár el is lophatták a talárt, s akkor ő nem is ő, hanem valaki más, de ha valaki más hát az nagyon rossz, mert ha az a valaki aki ő gondolni sem szeretne, akkor…
”Azok úgysincsenek.” A gyanú immár elkerülhetetlen volt. Bár, ha eltudott volna filozofálgatni a kérdésen, s több ideje van a dolgokra, talán maga is belátja, hogy a mardisok falkában vonulnak, s az lehetetlen, hogy ne tartanának össze. De egyelőre a képzeletében az játszódott le, hogy miképp is fogják újra valami nagyon extrém helyre fellógatni. Esetleg a trófeateremben, hogy Hóborc visítását hallgathassa újra, vagy az ebédlőben, hogy megint egy tanár szedje le… Nem, azt tényleg nem akarta. Mert voltaképp ő kapott ki azért mert nem tudta magát megvédeni, s belekeveredett ilyen helyzetbe. Na ki találta meg? Igen, igen. Jó fele kapizsgálsz. Tehát, itt volt a nagy kérdés. Ki ez a srác, s voltaképp mit is akarhat tőle?

Mondtam már, hogy Sunny nem nagy színésznő? Az érzelmek garmadája futott végig az arcán ahogy a srácot figyelte, ki egy darabig még elkalandozott, megfeledkezve a voltaképpeni feladatáról is. Vagyis összeszedni az üres papírlapokat. Meg persze a ritkán használt könyveket. A tollakról nem is beszélve. Így, a kezével megállva a táska mélyén, talán erősebben is szorítva a papírokat mint kéne, pislogott hatalmasakat. Sehova sem tudta a fejében hova tenni a srácot. Mi talán annak is köszönhető, hogy nem nagyon futottak még össze. S mivel olyan magas… Najó. Mindenki magasabb nála. Ezt a teóriát hamar el is vetette. Főleg azért, mert „hirtelen” felé fordult, s bemutatkozott. Elvörösödve, mert az valahogy sosem hiányozhatott az arcáról, kicsit zavartan engedte el a táskát, s hagyva, hogy oldalra dőljön, haját piszkálva, fél percig csak nézegetve a kezet, hogy akkor most tényleg fogjon-e kezet. De végülis a naivitása újra győzedelmeskedett, s úgy vélte, hogy abból nem lehet igazán semmi baj. Megfogva a fiú kezét, kicsit sután, alig szorítva meg, mosolyodott el szélesen.

- A nevem Kirké… vagyis nem! Vagyis, öhm… az, csak jobban szeretem ha Sunny-nak hívnak. A nevem miatt mindig azt hiszik, hogy tudok varázsolni, vagy egyáltalán, jó vagyok az átváltoztatásban, pedig nagyon nem, s ilyenkor mindig elvárják azt, hogy csináljak valami extra dolgot, pedig igazából nem is nagyon… - mindezt hadarva, zavartan előadva, egy induripinduri kis hibával karbaöltve mutatta meg. A kis kezét a monológ alatt sem szedte ki a másikéból. Ami csak annak volt köszönhető, hogy ennyire belefeledkezett a neve teljes, s korrekt megmagyarázásába. Mert lehet, hogy híres boszorkányról van elnevezve, de hát ő nem, neeeem! Szerencsére viszonylag hamar felfedezte a hibát, így volt ideje arra, hogy gyorsan elkapja a kezét, s mintha mi sem történt volna, ejtse az ölébe. De ez nem akadályozta meg a vörösödés mélyülését. Amire, mondhatni, csak rákontrázott az, hogy a srác elkezdett vigyorodni. Erre még zavartabb lett, s idegesen pillantva körbe, hogy honnan várható az esetleges támadás, gyűrögette a pulcsija ujját.
Tehát, a helyzet még mindig változatlan. Senki sincs a környékén. Láthatatlanná meg ugyebár senki sem tud válni. Igaz…igaz?! Nem, nem. Azt nem lehet. Szóval tényleg errefele akart leülni, s tényleg ide, és… OH! A válasz immár egyértelmű volt. A hülye Tom bátyja egyik haverja aki megint cukkolni akarja azzal az idióta névvel. Esetleg üzenetet küldött vele. Vagy simán cukkolni akarja mert pici és buta is a varázslatokhoz. Általában, mint minden kalandos regénynél, itt jönne rá a főhős(nő), hogy nem, ezt nem lehet így tovább! Felállna, kiállna magáért, s nem várt sugallat által rájönne, ő a mágia teremtménye! Lobogna a haja a szélben, a nap pont úgy sütne rá mint a nagy kalandorokra, s még a fogai is tökéletesen csillognának a széles vigyor, s monológ közepette. A pálcáját a magasba tartaná, az eddig meg nem tanult varázslatok hirtelen a fejébe szökkennének, s a világ csodálva figyelné milyen legenda is születik. Még kész szerencse, hogy ez nem egy kalandos regény.

~ Biztos van valami az arcomon… Grafitpor vagy tinta! Jaj, ne, már megint összetintáztam magam?! ~ - a megszokott hülyeségétől vezérelve rögtön a kezére pillantott mely, mily meglepő, persze itt-ott tintafoltos volt, de alapjában véve az arcára nem jutott. Ám, ő ezt ugyebár nem sejthette. Így egy újabb esetleges variáció jutott eszébe, hogy miért is ült oda mellé Paul. Avagy, biztos lefényképezi tintás képpel aztán azt használja fel! Ahham! Bár nem látott fényképezőt. Oké, akkor ezt el is vetette. De azért a zavar az maradt. Mint állandó, s hű társ a mindennapok folyamán.

- Öhm… Igazából, vagyis, jaj, nekem mennem is kell! Elkések meg minden! Mert egyébként sok, öhm… - felkapva a táskát, melyből azért még néhány könyv hiányzott, meg ugyebár a levél, lépett egyet oldalra, Paul irányába. Ne, ne kérdezzétek meg miért pont arra. Az egyensúlyérzék, mint ahogy azt valamikor Madame Cvikker is megfogalmazta, nullszaldós benne. Ezt a nővér is alátámaszthatja. Így, mintegy megszokott momentumként, Paulra esett. Ha esetleg nem tudott volna félreülni vagy gyorsan elgördülni.


Cím: Re: Park
Írta: Paul McDavson - 2009. 04. 26. - 08:37:54
 Kirké

- Nem akarlak bántani – monda a lánynak, aki Sunnyként mutatkozott be. A vigyora lehervadt az arcáról. Inkább Sunny arcát figyelte. A kezét nem szorította meg, csak egy kicsit, egyáltalán nme fájdalmasan.
 Igazából megértette amit a lány elhadart. Vele sosem voltak ilyenek, hála istennek, mivel mugli nevet viselt. Az pedig, hogy valaki nem jó egy tantárgyból, nem vicces, sokkal inkább szánni való egy kicsit. Ő sem volt túl jó gyógynövénytanból. Ami pedig azt illeti, sosem nevetett ki senkit, aki rosszabb volt nála bármiben is.
 Most pedig ezt a lányt nézte. Nézte, ahogy elvörösödik, majd szabadkozik, hogy mennie kell.
 - Rendben, viszlát – mondta, majd rájött, hogy ő is elvörösödött kissé. Kezdte kényelmetlenül érezni magát, és amikor a lány ráborult, csak még jobban elmélyült ez.
 - Jaj! - kiáltott föl egy pillanatra, de leginkább a meglepetéstől. Hála az istennek, a lány nem volt nehéz, de azért meglepő volt. Egy kicsit talán kínos is.
 - Egy hónapon belül már másodszor esnek át rajtam – monda csak suttogva magának – Terepakadály is lehetnék.
 Ezen aztán újra elvigyorodott, de ez a vigyor múló volt, és csak néhány másodpercig látszott.


Cím: Re: Park
Írta: Kirké Hibbs - 2009. 04. 26. - 09:03:48
Paul (tehehe  :laugh:)

- VÁÁÁÁÁÁ…. – dőlés, esés, zuhanás, földet érés. A két kezével kalimpálva, mintha az bármit is javítana a helyzeten, eresztette el a táskát, ami messzire szállt, a fél kalimpálás közbeni eleresztés végett, s puffant. Vagy nyekkent, persze nem túl nagyot. A változatosság kedvéért volt ami felfogja az esést. Köhöm. Vagyis, valaki.
Szerencsére nem volt túl nagy, szóval az esetleges sérülések, a másik félnek, akár mondhatjuk minimálisnak vagy semmilyennek. Nade ő… Oké, nem történt igazán nagy baj. Nade, a kézfejénél felhorzsolódott a bőr. Ami vérrel is járt.  Vér pedig… Extrém helyzetben, amikor csak arra tudott, vagyis kellett gondolnia, hogy valahogy meg kell úsznia a helyzetet, akkor mindegy is volt. Most azonban volt épp elég ideje arra, hogy jól megszemlélje a sérülést, s számba vegye az esetleges következményeket is. Így, még mielőtt bocsánatot rebeghetett volna, amit sosem szokott kihagyni, már gyűltek is a kövér könnycseppek a szemei sarkában. Most azonban meggátolta az idegen fiú, oké, Paul lénye, hogy igazán hisztizzen. Pedig milyen jó is az…

- S…sajnálom… - „ép” kezével megkapaszkodva a fiúban, valahol a felkar részén, mintegy öntudatlanul is, tápászkodott le róla, s törölte meg a szemeit miközben rápillantott. Ezt sem könyvelik majd el a megfelelő bemutatkozásoknak. Pedig a barátnői annyiszor szekálták már, hogy nem képes idegenekkel ismerkedni. Talán ez lett volna a tökéletes alkalom! … Hát.

- Jaj! Biztos megütöttelek! Nagyon fáj?! – a kis szája elé kapva a kezeit, megfeledkezve arról, hogy voltaképp ő most mennyire is megsérült, pislogott nagyokat. S igen, százszázalékosan elhiszi ha azt mondják, hogy eltört néhány csontot. Még ha nincsenek is oly látható jelei, mint éles fintor az arcon vagy vérző seb.
Amit önmagának mondott Paul azt nem nagyon értette. Jobban mondva nem figyelt, hiszen így is túl hamar elkalandozott a figyelme. Lásd, osztályzatai. De azért annyit elkönyvelt magában, nem túl nagy erőfeszítések árán, hogy nem kéne ilyen gyorsan elrohanni. Ám Sunny természetét tekintve… Vajon marad annyi bátorsága, hogy meggondolja hirtelen magát, esetleg összeszedje a maradék tanszerét, s beszélgessen egy idegen, idősebb fiúval? Idegen, idősebb, fiú… Már önmagában rémisztő mindegyik szó, nade így együtt?! Perpill most ép bambult Paulra, félig még mindig rajta tehénkedve, szóval a nagy eszmefuttatások nem látszódtak az arcocskáján. Legfeljebb pár fűszál meg egy kis vércsepp a keze miatt.


Cím: Re: Park
Írta: Paul McDavson - 2009. 04. 26. - 09:59:52
Kirké

 Nem fájt igazán, amikor rá esett. Paul ugyan később elismerte magában, hogy nem volt kellemes érzés, de akkor nem fájt. Az orra alatt elmotyogott szavakat a lány nem hallotta, vagy talán nem is akarta meghallani. Paul nem tudhatta ezt.
 Mindenesetre ülve maradt, és igyekezett másfelé nézni. Némileg kínos volt neki a szituáció, és amikor a lány megkérdezte tőle, hogy fáj e valamije csak akkor fordult újra felé.
 - Nem fáj semmim – válaszolta. Persze ez még nem jelentette azt, hogy később nem fog fájni a dolog. Hiszen voltak már olyan sérülései, amik csak később kezdtek sajogni. De ez talán nem ilyen lesz. - De ahogy látom, te megsérültél.
 Majd egy pillanatra föláll, és elmegy a lány táskájáért. Nem tudta miért teszi, talán mert belenevelték, hogy mindig segítsen a lányoknak. Gyorsan odaért, fölkapja, majd indul is vissza a Sunnyhoz.
 - Egyébként, hogy-hogy egy ilyen szép napon is tanulsz? - kérdezte tőle. A kérdés akaratlanul futott ki a száján. - Persze, ha nem akarod elmondani megértem – tette hozzá, mentve a menthetőt.


Cím: Re: Park
Írta: Kirké Hibbs - 2009. 04. 26. - 11:59:09
Paul  ;D HUG

- Ááááh… Semmi gond! Igazán… Csak egy karcolás… - legyintett gyorsan, amolyan, „teljese lényegtelen a dolog” életérzéssel. Ami szinte hihető is volt. Végülis abban a pillanatban úgy érezte a dolgot. Sőt, még azt is meg merte volna kockáztatni, hogy kijelentse, nem is fog miatta sírni. Persze ez teljességgel képtelen mondat. De azért milyen szépen hangzik, nem? Szóval, ottan tunyult továbbra is, nem érezve a szituáció kényelmetlenségét, hisz voltaképp… Ne, ő nem gondolt volna arra, hogy „úgy” tekintsen rá bárki is. Szóval Paul is inkább egy nagyobbacska bátyushoz hasonlított, mintsem Casanovához. S mivel hugribugris… Valahogy ez a tény is megnyugtatta. Igazság szerint ő hozzájuk szeretett volna kerülni. Nincsenek együtt a mardisokkal, a gyógynövénytan tanárnő a házfelügyelő… Ha jól emlékszik. Mindez annyira… békés. A griffiseknél meg… Oké, nem is részletezzük.
Akkor döbbent rá igazán a helyzet kényszeredettségére mikor a srác megmozdult, s fölállva a táskája felé indult. Vörösség, hajbirizgálás, szemlesütés. Nem is figyelte a srác útját, csak önmagát korholta, hogy lehet ennyire hülye. Persze mindezt magában. Azért a hangos beszédig még nem jutottunk el. A vékony pulcsi szélét gyűrögetve, mely azért még elkellett, pillantott fel, s vigyorgott vidáman. Bár nem volt rá túl sok oka.

- Kicsit lemaradtam…a…többiektől… - beletúrva a vörös tincsekbe, hunyorogva a szikrázó naptól, fáradtan csüccsent a fenekére, majd dőlt hanyatt a fűben, mintha csak a tanulás súlya rántotta volna le hirtelen. Eltakarta kis kezeivel a szemeit, hogy még véletlen se bánthassa a szikrázó napsütés, s hangosan felsóhajtott.

- Már megint csak pár tárgyból tudtam javítani… Minden másból hitvány leszek… És anyáék megint száműznek a nagyiékhoz, akik egész nyáron azzal fognak zaklatni, hogy nekem igenis a minisztériumban kéne dolgozni. Aztán meg elém rakják azt a sok unalmas könyvet, meg elveszik az összes ceruzámat… - újabb, talán nagyobb sóhaj. Felkönyökölve, Paulra pillantva, kicsit zavartan sütötte le a tekintetét. Ennyire idegeneknek még nem nyílt meg. Nem mintha ez is túl sok információ lett volna, csak… Ahogy előadta. Nem zavarodott bele, nem érezte magát kínosan, s még a pirosság is elkerülte egy kis ideig. Mintha csak ő is ugyanolyan átlagos, vicces, kedves lány lenne. Nem az a félénk kis bogár aki csak vészhelyzetben tud megnyilvánulni.


Cím: Re: Park
Írta: Paul McDavson - 2009. 04. 26. - 13:07:55
Kirké

Paul megnyugodott, amikor a lány közölte vele, hogy semmi baja. Ránézve örült is ennek. Nem tudta miért gondol erre, de ez a lány törékenynek látszott. Biztos sok gondot kellett elviselnie régebben.
 Ennek hamarosan meg is lett a bizonyítéka. Tehát nem épp a legjobb tanuló. Ezen lehet segíteni. Persze az embernek meg kell értenie azt, akin segíteni akar. Nagyon-nagyon halványan elvigyorodott, hiszen eszébe jutott, ő hogyan tanult abból, amiből gyenge volt, elsős korában.
 - Miből vagy a leggyengébb? - kérdezte kissé tapintatlanul. - talán lehet segíteni rajta.
 Nem tudta, miért mondta ezt hirtelen, de eszébe jutottak az emlékei. Az apja, amikor kiskorában repülni tanította. Nem sok sikerrel. Aztán jött az a hetedikes, ő pedig megtanította, némileg egyedi módszerrel.
 A lányra függesztette a tekintetét. Csak most vette észre, hogy tulajdonképpen milyen kedves is vele. Ilyenben már régen volt része és azt, hogy valaki megnyíljon előtte, eddig lehetetlennek tartotta.
 Megrázta a fejét, és a gondolat tovatűnt. Várta, hogy Sunny mondjon valamit.


Cím: Re: Park
Írta: Kirké Hibbs - 2009. 04. 26. - 13:42:42
To: Paul

- Öhm… - No, ez nagyon jó kérdés volt. Alig tudott válogatni a meglévő tantárgyak listájából. Meglepő mód bájitaltanból vele annyit nem ordított a tanár. Szóval ezt kizárta a legrosszabb kategóriából. A gyógynövénytan… A tanárnő mindig kedves volt, persze vele is, s nem is szerzett túl sok rossz jegyet. Az sem… Átváltoztatástan… Hát igen, az egyik legrosszabb. Nade ami még annál is rosszabb, noés persze ijesztő, a…
Megvakarva a tarkóját, zavartan pislogva, törökülésbe helyezkedett, s immár úgy támaszkodott meg. Mint ahogy látható is, kicsit izgága volt a hölgyemény. Még most sem bírt igazán egy helyben megülni, pedig nem is vizsgáztatások folytak. Oh, hát akkor sokkal rosszabbul viselte magát. Persze ez egy másik történet.

- A sötét varázslatok kivédése… Az annyira… hát… Nem nagyon megy… - az új mumus. S szó szerint mumus. Merthogy amikor kilépett elé a színre Professzor Piton, nem meglepő módon, rögtön elájult. S az Istennek sem tudták felébreszteni. Csak a gyengélkedőn tért magához. S megfogadta magában, nem törődve azzal, hogy megbuktatják-e vagy sem, hogy ő ugyan soha többet nem hajlandó a szekrény elé állni. Már eleve a gondolat, hogy Piton professzor megtudja, hogy mennyire is fél tőle, meg az újabb megalázottságra való igen nagy esély… A gyomra már erre a gondolatra görcsbe rándult, s szinte forogni is kezdett körülötte a világ.

- De, ez nem érdekes! Vagyis, nem vagyok érdekes. Meg úgy általában… Majd kijavítom! Most írom a szorgalmi esszéimet… - tárta szét a karját, s mutatott az üres, legfeljebb címekkel ellátott pergamen darabokra melyek esetleg kimaradtak a szórásból, s ott maradtak a földön. Hát igen, a szorgalmi esszéírás címén eltöltött szundítások. Mert ha fent maradt volna a tornyukban akkor addig piszkálják míg tényleg nem tanul, de itt… Ahol általában nem nagyon keresték… Nos, nem épp úgy alakultak az események ahogy a többiek képzelték volna. Meglepő, mi?   


Cím: Re: Park
Írta: Paul McDavson - 2009. 05. 03. - 15:11:12
Kirké

- Akkor erről inkább ne beszéljünk – mondta Paul. Igazából neki sem volt túl nagy kedve erről beszélgetni, de illemből megkérdezte. Az SVK-t ő sem kedvelte mostanában. Ehhez elég sok köze lehetett annak, hogy Piton tanította. Sosem kedvelte igazán azt a tanárt. Vészjósló és fekete. Mindig felélesztett az emberben egyfajta menekülhetnéket.
 A lapokra nézett, amiket a lány mutatott neki. Szorgalmi esszéknek nevezte őket, pedig még felcímezve is alig voltak. Nem lesz ez túl jó neki, de Paul elhatározta, hogy nem ártja bele magát a dologba. Most ahhoz egyáltalán nem volt kedve.
 Ismét szüleire gondolt, és egy árnyék futott át ettől az arcán. Voltak percek, amikor kifejezetten hiányoztak neki. Máskor pedig sikerült a gondolatait az agya legmélyebb zugába száműznie, ott lelakatolnia, és úgy élnie, hogy boldog volt. De hiába, mert az emlékek előtörtek egy idő után és akkor már mindegy volt, hogy hol van, vagy épp mit csinál, mert vége lett a boldogságnak, ha pedig éppen szomorú volt, csak rosszabb lett a helyzet.
 Most azonban minden eddiginél gyorsabban sikerült háttérbe szorítania ezt a kellemetlen érzést. Sosem szerette, ha éppen beszélgetés közben tör rá.
 Újra a lány felé fordult. Hang nélkül próbált jelezni neki, hogy vessen már fel valami témát.


Cím: Re: Park
Írta: Kirké Hibbs - 2009. 05. 04. - 06:43:28
| Paul |

- Öh… - meglepetten oldalra biccentve a fejét, összevonva a szemöldökeit, pillantott a lapokra. Számára már az is egy fél siker volt, hogy egyáltalán egyiknek másiknak nevet tudott adni. Szóval nem nagyon értette, hogy hirtelen miért komorult el a másik. A baljós hang, elkapott tekintet…? Talán szerette azt a tantárgyat? Áhhá! Biztosan csak erről lehetett szó. Ő sem szerette ha piszkálják a… rajzot! Igen. Bár azt csak egyedül mímelhette. Meg a barátnői szerették a firkáit. Szóval nem találkozott össze nagyon nagy ellenállással. Kivéve, természetesen, a házvezető tanárját. Ő tűzzel vassal írtotta volna ezt a hobbiját, bele sem gondolva, hogy az unalmas órákon milyen jól jön neki. Vagy épp az volt a probléma, hogy olykor az ő óráin is előkerültek? Hmh… Ebbe a részébe még bele sem gondolt a dolognak. Az égre pillantva, halkan fújva egyet, megigazítva egy tincset, füle mögé sodorva azt, pillantott újra a másikra. Úgy érezte, hogy nem nagyon vágyik az ő társaságára, igen, jól látjátok, a hang nélküli jeleket gyakran rosszul észleli, szóval, tovább gyötörve a pergameneket, meg a táskát, melyek így is elég elnyűttek voltak, pakolászott tovább.

- Persze, nem akartalak zavarni…! Úgyis mennem kell. – gondolva itt a délutáni esésekre, s nagy zuhanásokra, s a tanárnő könnyes, verítékes arcára, miközben csak egy gondolat járhat a fejében, miért… MIÉRT? Ő is folyamatosan ezt kérdezte. Hogy miért kell ezt erőltetni? Végülis, ott a hopp por hálózat, a hoppanálást el sem kezdené tanulni, s…a gyaloglás! Igen, igen! Egészséges, s nem feltűnő! Bár… Hát igen. Már lassan így is sokszor lekviblizik a szerencsétlensége miatt.
Szóval, megragadva a jól megtömött táskát, immár semmit sem felejtve ki a rostából, emelkedett fel, s villantotta a fiú felé azt a megszokott száz vattos vigyorát, mely ki tudja honnan jött neki. Beletúrt a vörös tincsekbe, már csak a megszokás végett, ezzel mintegy jobban összekuszálva azokat, újra csak fújtatva. Valahogy ma is nagyon szétszórt volt.

- Hát… Akkor… öhm… Szia…! – intett zavartan, immár tudatosítva, lassan tényleg távozni fog.


Cím: Re: Park
Írta: Nathaniel Frost - 2009. 06. 21. - 11:44:53
Lor ^^

Délután van. A kedvenc napszakom mostanában. Az óráknak már egy ideje vége, s én céltalanul bolyongok a parkban. Természetesen tanulhatnék is, de minek? Amit tudni akarok, az már rég a fejemben van, nincs rá szükségem, hogy feleslegesen olvasgassam a dolgokat. Az évszakhoz képest kissé szeles idő van. Természetesen ez engem nem nagyon érdekel, így egy vékony ingben flangálok. (Természetesen farmer is van rajtam, szal' abbahagyni a nyálcsorgatást!  :P) Lassan sétálok a már kijárt csapáson, és tekintetemet körbehordozom a környéken.
~Kéne egy cigi...~ - fogalmazódik meg a fejemben a gondolat, miközben letelepedek egy közeli fa alá.  Persze készleteim már rég kifogytak, így elkedvtelenedve üldögélek tovább. Egy ismerős arcot sem látok a környéken, akivel elbeszélgethetnék valamiről. Akármiről!
Azonban ekkor a távolban felcsillan egy reménysugár. Mintha mozgolódást látnék a kastély felől. Egy szőke lány lejt lefelé a doboldalon. Innen nézve kb. egyidős lehet velem, talán fiatalabb. Az összes Griffendéles szépséget ismerem, szal' ő nem lehet a házunk tagja. Ismét elgondolkodok, miközben felpattanok és megmentőm felé veszem az irányt. Mostanában nagyon sokat elmélkedem, ez már kezd egészségtelen mértéket ölteni. Ha ez így folytatódik, lassan átköltözhetek a stréberek közé. Még csak az hiányozna! Ülhetnék a könyvek felett, amik max. egy dzsangához adhatnák az ingyen papírt.
Így hát elkezdek a lány felé kommandózni. Ez ennyit tesz, hogy bokorról bokorra lopakodom, s megpróbálok a háta mögé kerülni. Hm, olyan érzésem van, mintha valami mutogatós bácsi lennék. Csak jobban nézek ki, és nincs ballonkabátom. Nesztelen léptekkel egyre közelebb érek, majd egy gyors mozdulattal átkarolom, és egy puszit nyomok az arcára.
- Szia, Virágszál! - köszönök neki érzékien búgó hangon. Nem sok kell hozzá, hogy elröhögjem magam, de azért kitartóan küzdök rángatózó rekeszizmommal. Fejemet a szőke fürtök közé fúrom, majd várom, hogy mit reagál. Hál istennek magasabb vagyok, így nem kell attól tartanom, hogy tökön rúg véletlenül.


Cím: Re: Park
Írta: Lorelei Bleeth - 2009. 06. 21. - 12:27:05
Nathi  :P

Éppen kifelé indultam a Roxfortból a park felé, mert egy kis nyugalomra vágytam, és ez hol telne legjobban máshol, ha nem ott, ahová pont igyekszem? Amint kiléptem, és beértem a parkba, friss illat csapott meg. Igaz, a szellő lágyan fújdogált, és bele is kapott párszor a hajamba, de ez jól esett. Mindig is szerettem az ilyen időt, ha süt is a nap, de mellette enyhe szellő is fúj, mert az olyan jó párosítás, nem fogok megsülni, de közben nem is fagyok meg. Mikor valahol a park közepén jártam (vagy éppen, hogy kiértem?), szembefordultam a kastéllyal. Azon tűnődtem, illetve azon kezdtem el gondolkodni, hogy nem e felejtettem el valamit. Belenyúltam a farmerom zsebébe, és akkor jutott eszembe csak, hogy...
- A jó élet! Miért pont velem történik ez? - pontosan, megint elfelejtettem magammal rágót hozni, pedig anélkül ki sem tenném a lábam a szobából sehová. Tanakodtam magamban azon, hogy most visszamenjek vagy ne menjek, aztán muszáj volt kiszámolnom a kettő közül. Szóval eldöntöttem egy olyan jellegű kiszámolósdival, mint a "szeret vagy nem szeret", s végül arra jutottam, hogy nem megyek vissza. Erre a pár pillanatra kibírom rágó nélkül... de valami édesség akkor is kellene!
- Nem fogom kibírni... - már magamban idegeltem, hogy hogy lehettem ilyen fejvesztett. És amíg ezt tettem, valaki a hátam mögé lopózott, átkarolt és egy puszit is adott. Mondjuk, nem nagyon törődtem most ezzel, de volt egy kis reményem, hogy ennél a "virágszálas" fickónál lehet valami. Levettem magamról a két kezét, mert ugye kiakartam szabadulni a fogásból, aztán szembefordultam vele.
- Várjál-várjál, virágszálas... nincs egy rágód véletlenül? - ez vagyok én. Nem állhat semmi sem közém és a rágó közé.


Cím: Re: Park
Írta: Nathaniel Frost - 2009. 06. 22. - 08:55:42
Rágófüggő Lor  :P

Heh? - kérdezek vissza full értelmes módon. Mindenre számítottam, csak erre nem. Az egy dolog, hogy teljesen ignorálva lett a vonzerőm, de hogy semmi reakciót nem vált ki a kis akcióm, azt nem gondoltam volna. Értetlenül állok a lány előtt, és hirtelen azt sem tudom, hogy mit csináljak. Ilyen se történt még velem. Ha ezt tudom, rögtön taperolással indítok, hátha az jobban bejött volna. Kicsit megrázom a fejem, és újra a jelenre koncentrálok. A csaj nem köszön, nem kérdez semmit, de a rágóm már kellene neki. Igazából azt sem tudom, hogy van-e nálam. Mélyen a zsebembe nyúlok, s kotorászni kezdek benne.
~Pálca... Csoki... Csoki...~  - veszem sorra magamban, hogy mi is van nálam. Rágó az pont nincs. Amúgy is, csak akkor szoktam magamnál hordani, ha épp bagóm is van. Elgondolkodva nézek fel ismét. Olyan tekintettel találom szembe magam, amit még anno Manchesterben láttam. A drogfüggők is így szoktak nézni, ha épp nincs meg az adagjuk. Jól kifogtam... Remélem, azért nem fog kinyírni, mert rágó nélkül marad. Végül úgy döntök, hogy mégis előveszem a két csokoládészeletet, és az egyiket felé nyújtom. Hála Merlinnek, fent a szobánkban majdnem egy tonna édesség van felhalmozva. Néha elcsodálkozom rajta, hogy miért nem rohadnak már meg, amikor eszembe jut: van mágia is a földön.
- Háááááát... - kezdek bele mondandómba, és próbálom menteni a menthetőt - Rágónak nem rágó, de remélem megfelel ez is. Frost vagyok. Nathaniel Frost, de szólíts csak Nathinek.
Ha elfogadja, én letelepedek a fűbe és alaposabban végigmérem. Szőke haj, szép alkat. Igazi Barbie-babának tűnik. Főleg ezzel a követelőzős hanghordozással, amit az előbb levágott. Lassan kibontom a csokit, majd harapok belőle egy darabot. Eközben szabad kezemet a fejem alám rakom, és teljesen lefekszem a domboldalon. A felhő alakú felhőket bámulom, s serényen pusztítom elfele az energiacsomagomat. Van egy olyan érzésem, hogy negyven éves koromra meg fogok halni. A sok cukor, nikotin, alkohol rendesen kikezdi az ember szervezetét.  Még van cirka huszonöt évem, szal' addig is kiélvezem az életet. Hm, már megint magammal foglalkozom, közben meg elfelejtkezem a lányról. Nem hiába, öregszem.
- Mi a neved? - kérdezem, azután eldobom az elfogyasztott csokim papírját. Ez az, szemeteljünk! Ejh-ejh, egyre több dolog íródik fel a számlámra... Kissé oldalra fordulok, s a könyökömön támasztva a fejem, ismét ránézek. Ő már tudja a nevem, így most én jövök. Nem sok kedvem van "Virágszálas"-nak lenni, ezért is mutatkoztam be rendesen. Ha ő is hasonlóan tesz, akkor nem fogom Rágófüggő Lánykának hívni.


Cím: Re: Park
Írta: Lorelei Bleeth - 2009. 06. 22. - 16:00:26
Cigarettamániákus "Virágszálas" Nathi
  :D

Nem éppen ezt a reakciót vártam volna: értetlen tekintet, mint aki nem tudná, hogy miről beszélek. Vagy csak egyszerűen azt nem tudja megállapítani a fejecskéjében, hogy mit is jelent a rágó kifejezés? Sebaj, akkor majd, ha lesz nálam rágó, felvilágosíthatom róla. Jó, az még egy pont, hogy nem volt nála rágcsa, viszont azzal, hogy csak úgy átnyújtott egy csokoládét, máris értelmet nyert az, hogy ide kijöttem.
- Hm... máskor hozzád fogok jönni kunyizni. - csoki, az csoki, de nem rágó, habár ez is édesség. Odavagyok az édességért. Az igazság az, hogy lehetséges, hogy jobban szeretem, mint saját magamat. Bár nem mintha önimádó lettem volna, de gondolom mindenki jobban szereti magát egy harapnivalónál. A csokit persze, amit adott, azt nem bontottam fel, hanem becsúsztattam a zsebembe. Majd jó lesz egy borús napra, amikor nálam kifogytak az értékkészletek.
Mindeközben a srác elárulja a nevét... Nathi, mi? Értem, Nathaniel. De miért is filózok én ezen a neven... akárhogy is, bárhogy nézem, nem illik hozzá, de lehet, hogy ez csak az én szemszögemből vehető így ki. Leülök mellé a fűre, de azért ledőlni nem dőlök, most keltem fel épp az egyik óráról. Szóval, eleget üldögéltem, meg fetrengtem.
- Szóval Nathi. Jól van, az én nevem Lorelei Bleeth. Van másik nevem is, a Haily, de jobban szeretem, ha Lornak becéznek. Vagy te jobban szeretnéd a Virágszálat? - őrületes, hogy még mindig nem teszem magam túl ezen a szón.
- Vicceltem. Hisz imádok viccelődni, s szeretem, ha valakinek van humora.- hoppá, ezt nem is kérdezte. Jobb lesz, ha nem mondok ki nyíltan magamról olyan sok mindent így hirtelen, még a végén túl sokat fog tudni... nagyon sokat. De irritál ott az a papír. Miért dobta el? Óhjajj, ez nem lesz jó, ha ennyire szemetelős típus és csak lustálkodik egész nap. Még a végén több lesz a szemét a Roxfortban, mint az édesség. Azután meg ellepnek itt mindent a patkányok... hmm, legalább a macskámnak is jut valami rágnivaló.


Cím: Re: Park
Írta: Nathaniel Frost - 2009. 06. 23. - 13:14:27
Virágszál alias Lor  ;D

Végül csak elfogadja az édességet, s letelepedik mellém. Velem ellentétben nem eszi meg a csokit, hanem elrakja valamelyik zsebében. Kijelentésére csak elmosolyodom, miközben tovább bámulom őt. Ritka neveletlen vagyok, de hát kit érdekel? Tovább legeltetem rajta a szemem, majd a nevét is megtudom. Lorelei... Szép név, emlékezett valakire, csak tudnám, hogy kire... Úgy tűnik, hogy le kell állnom az italozgatással, mert egyre jobban kopik az agyam. Habár fiatalság bolondság, azért mindennek van határa.
- Ha gondolod, lehetsz a Virágszálam is. - szólok csendesen, miközben rávillantok egy bájvigyort.

Enyhe szellő söpör végig az udvaron, ami jól jön a mostanában készülődő kánikulában. Az igazat megvallva még a neve se mond semmit számomra... Elgondolkodtató, hogy eddig még nem találkoztam vele, hisz' valahogy mindig sikerül jó kapcsolatot kialakítanom a szép hölgyekkel. Legalábbis a legtöbbel, mert  a másik fele meg ki nem állhat. Hát igen... Nehéz is a népszerűség. Azonban én még mindig csodálkozva tekingetek Lor irányába. más lányok egy ilyen letámadás után sikoltva elrohannának,  nem hogy még beszélgetésbe is elegyednének támadójukkal. Tényleg látszik rajta, hogy élvezi az életet, s mindenből viccet csinál. Mint a mostani helyzetből is. Látom rajta, hogy zavarja a szemetelésem. Kelletlenül felsóhajtok, majd amikor a csokipapír a közelembe ér, előrántom pálcámat, azután egy jól irányzott bűbájjal hamuvá égetem a műanyagot. Remélem, így már nem lesz gondja a környezetszennyezéssel. Habár az égetett kőolajszármazéknál semmi nem tesz jobbat a természetnek. Ez az Nathaniel, megint megcsináltad...

- Öhm... - kezdek bele ismét értelmesen a mondandómba - Melyik ház tagja is vagy?
Egyszerűen nem tudok rájönni, így jobb ha megkérdezem. Bár lehet, hogy valamelyik ruhadarabján rajta van a címer, de eddig valahogy elkerülhette a figyelmemet. Pluszban távolra nem igen látok, de ezt a világért sem mondanám meg senkinek. Sérti az arisztokratikus büszkeségemet... Fúúh, azért vannak hülye szokásaim. Pedig hogy utálom az egész vérmániákus bagázst és mindent, aminek köze van hozzájuk. Istenem, de ellentmondásos vagyok... Már kezdek félni, hogy az életben nem leszek normális.


Cím: Re: Park
Írta: Jason Aikawa - 2009. 06. 24. - 09:41:09
Yvette

Csendes a park, a fák lombját csupán itt-ott zörgeti a lágy szél. A nap sugarai vidáman szöknek át a fák lombjai között, olyan hangulatot teremtve, mely oda vonzza az arra látogatót. A csendet csak néha verik fel kiáltások. S, ahogy a hangok irányába haladunk, lassan egyre erősödik ez, afféle harci kiáltáshoz hasonló. A hang forrását elérve egy átlagos magasságú fiút veszünk észre, amint akrobatikusabbnál, akrobatikusabb mozdulatokkal ugrik, rúg és üt.
Ez a haj, Jason védjegye, sok tanár jegyezte már meg, hogy talán le kéne vágatnia, hiszen zavaró számára, hogy egy ilyen hajkoronával kell sokszor szemben állnia. Arca komoly, rezzenéstelen, koncentrál. A barna íriszek üresek, nem tükröznek semmilyen érzelmet. A lágy mozgások és a vad, erőteljes ütések, rúgások váltakozása nyomán körülötte felkavarodik az erdei aljnövényzet.
Egyszer csak, amikor a földre érkezik, feláll, s apró mosoly szökik arcára. Lassan odasétál az egyik fa tövéhez, s onnan egy üveg vizet vesz elő, majd nagyokat kortyol bele, s aztán ugyan annak a fának a tövében leülve, nagyokat fújva, mosolyogva tekint át a fák lombján fel a tiszta és fényes égboltra, most minden olyan ideális, nyugodt, csendes.

~ Vajh’ holnap is ilyen jó idő lesz? Hiszen akkor megint lenne időm és lehetőségem kijönni, gyakorolni, tanulás után. Bár mintha holnap valamiféle találkozóm lenne, talán Flitwickkel, sebaj, akkor majd utána. Azt hiszem, ma este még írok haza is, és talán odaadom holnap Lucynak, hogy küldje el az ő baglyával az én levelemet is. Bár, ha ő már üzent ma akkor majd Po elviszi.
Szép az idő, éppen megfelelő a gyakorlásra. Nem felejtettem vajon el valamit? Nem biztosan nem, most csak nyugalom élvezd a friss levegőt. ~

A gondolatsor lezárása után, Jason egy pillanatra ismét az égre tekint, s most már nem is olyan kifejezéstelenek azok a barna lélektükrök. Sokkal inkább vannak tele élettel, vágyakozással, örömmel. Sokan szeretik Jasont főleg azért, mert mindenkihez van egy-egy jó szava vagy, mert bárkit képes elviselni, nem lesz ingerült, csak nagy ritkán, de ahhoz valakinek nagyon fel kell idegesítenie.
Hátradőlve nézelődik, s várja, hátha valaki arra sétál, s belebotlik, hiszen akkor már társasága is enne, bár ha nem jön senki akkor sem esik kétségbe, hiszen akkor gyakorol még egy kicsit.


Cím: Re: Park
Írta: Lorelei Bleeth - 2009. 06. 24. - 22:42:18
Óh, te... illetve Nathi  :D

Néztem, ahogy néz, de vajon mit néz? Mint aki nem látott volna még szőke lányt, vagy éppen valami értékes tárgyat nézne le rólam, és megpróbál kidolgozni arra egy stratégiát, hogy hogyan is tudná tőlem elvenni. Na, nem, a csokiját már nem adom vissza, ha nekem adta! Vagy lehetséges, hogy most újra át kellene festenem a hajam? Irritálná a szőke, túl fényes? De hát ez a jó... ezen látszik meg legjobban, ha kócos vagyok, de az legtöbb esetben még nem fordult elő, hacsak nem rögtön, helyben összeborzolnak. De mot tényleg, leginkább az a kérdés foglalkoztatott igazán, hogy mit is keresgélhet annyira rajtam. És tessék, megint jön ezzel a virágszál üggyel.

- Köszi, de nem akarok Virágszál lenni. Szerintem jobban mutatnék egy csokorba, egyedül elhervadok, ha nem öntöznek. - én pedig ebből is viccet csináltam. A mondatom végén még el is mosolyodtam, végülis, ha már megtehetem szabadon. Ahogy pont ránéztem Nathi-re, úgy éreztem, hogy verset tudnék írni, ha volna hozzá eszem. Illetve van is, nem is kevés, csak az a gond velem, hogy minden dologból képes vagyok kinézni valami humorosat. Szóval... egy vers, na lássuk csak: Az ég. Ez szép volt, bravó. Valószínű, hogyha innék valamit - amit nem szoktam - , lehetséges, hogy azt sem tudnám, fiú vagyok-e vagy lány. Nathi másik kérdésére még egy ideig nem válaszoltam, csak azt nézegettem, ahogyan egy varázslattal elégeti azt a papírt, amit én szemétnek hívok. Ejjnye, de nem tetszett nekem ez a dolog. Ennek jeléül még rá is csaptam a homlokomra, hogy hogy is lehet valaki ennyire takaréklángelme. Nade, mintha magamat látnám, csak vele ellentétben én nem szemetelek.

- Hogy hová? Hugrabug. Legyen árulkodó jelem a szőke haj. És te? Azt ne mond, hogy kettő között szalajtottak. - nos, elképzelésem sem volt arról, hogy vajon melyik házból való. Ezért, lerendeztem ezt is egy viccel... kettő között. Nem tudom, hogy ez hogyan ugrott ki a számom, egyfajta nyelvbotlás is lehet, hisz nem mindig tudom, hogy miket beszélek. Nem szoktam gondolkodni sokat rajtuk. De ez van, szeressenek így, ahogy vagyok, nem kell más véleménye.


Cím: Re: Park
Írta: B. Lizandra Kenneth - 2009. 06. 26. - 19:28:47
Fáradtan kullogtam lefele a lépcsőkön. Letettem a cuccaimat a griffendél-toronyba és most a parkba tartok. Ma a bájitaltan volt az utolsó óra. Az egész napom rettentően megerőltető volt… Átváltoztatástanórán nagyon nehéz transzformációt gyakoroltunk több-kevesebb sikerrel. Gyógynövénytanon pedig valami szúrós virágot ültetgettünk.
Mindjárt hétvége… Már alig várom, mert lemegyek Roxmortsba. Nem lesz roxmortsi hétvége, ha nem csak én megyek le, meg még pár diák. Persze titokban. Tudunk egy járatot ami a Három Seprű női wc-jébe vezet.  Szombat esténként szoktunk kiszökni, eddig soha nem vettek észre. De egyszer majdnem lebuktunk Mrs.Norris előtt. Ezért is tartok attól a macskától, majd hogy nem mindenhol ott van. A mostani hétvégén nagyon vigyáznunk kell. Gondolataim annyira lefoglaltak, hogy észre se vettem, hogy már a parkban voltam. Lépteimet lelassítottam a kavicsos úton. Nincs annál jobb, mikor a meleg, fülledt levegőn sétálsz a parkban, és nem kell semmivel foglalkoznod…
Már jó ideje sétálok a parkban, mikor megláttam egy szép kidolgozott padot. Az út szélén állt üresen. Gondoltam leülök úgy is van még időm takarodóig. Leültem, becsuktam a szemem és élveztem a meleget. Nem tudom meddig ültem ott. Ideje visszamennem, mert már alkonyodik.
Jaj csak egy picit mééég. Olyan jó itt.


- Caleb Dawis-nak-


Cím: Re: Park
Írta: Nathaniel Frost - 2009. 06. 26. - 20:58:20
Óh, én?  :o Jah, nem is... Lor  :)

Nem kell sokat gondolkodnom azon, hogy tudjam, ez a lány egy humorzsák. Egyre csak ontja a poénokat, amikre én egy-egy vigyorral válaszolok. Itt lenne már az ideje, hogy éj is mondjak valami poénosat, mert eddig csak égettem itt a szemetet, meg magamat is. Kissé elveszettnek érzem magam, amint az oly' híres vonzerőm csődöt mond. Vagy nem is volt nekem ilyen, csak beképzeltem? Áhh, ez hülyeség... Tovább figyelem a lányt, mivel nem úgy tűnik mintha feszélyezné a pillantásom. Azonban mégis értetlenkedve emeli rám lélektükreit, nem tudván, hogy mit nézek annyira rajta. Nem tudom min csodálkozik, hiszen igazán szemrevaló lány.  Néhány perc múlva kiderül, hogy Virágszál a Hugrabug ház tagja. Hm, nem is csodálkozom rajta, hogy nem találkoztam még vele, hisz' legtöbbször griffisekkel nyomulok. Valóban, rikító szőke haja miatt elég feltűnő jelenség.

- Nem látszik?! - kérdezek vissza tetetett felháborodással.  Gyorsan végig tekintek magamon, s be kell látnom, hogy egyetlen ruhadarabom sem jelzi hovatartozásomat. Csalódottan horkantok egyet, azután kihúzom magam, mielőtt válaszolnék. - Mivel bátor vagyok s hősi lelkű, így házam a Griffendél!
Pár másodpercig tartom a hőst pózt, majd hirtelen elnevetem magam. Mindig is nagy hülyeségeket mondtam, és ez most is így volt. Kacagva hátradőlök a fűben, majd az eget kezdem bámulni. A makulátlan kék vásznon alig kúszik át egy-egy kóbor felhő. Ezek a felhők mostanában olyan... nem is tudom... felhő alakúak! Igen, ez a legjobb szó rájuk. Persze más Magyar Mennydörgőnek, vagy durrfarkú szurcsóknak nézné őket, de én nem. Fantáziából természetesen K, mint mindig. Olyan régen repültem már fent a felhők között... A kviddics csapatba valahogy nem jutottam be. Talán meg kellett volna jelenni a válogatáson.

-  Mond Virágszá... izé... Lor... - kezdek bele kissé sután, ami megint nem illik igazán hozzám. -  Szereted a Kviddicset?
El se hiszem, hogy sportról próbálok beszélgetést kezdeményezni egy nővel. Ilyen se volt még, hogy nem tudtam egy rendes témát feldobni. Úgy tűnik, öregszem. Bezzeg fénykoromban! Akkor még fiatal voltam és kívánatos! Nem sokon múlik, hogy ismét elröhögjem magam az előbbi gondolatmeneten. A végén még bolondnak fog nézni, amiért megállás nélkül nevetek. Bár sosem adtam az olyan emberek véleményére, akik nem ismertek engem.


Cím: Re: Park
Írta: ced - 2009. 06. 27. - 10:48:01
Barbara

Remek. A hangulatom jó volt ma. Miért is ne lett volna jó? Oké, hogy egyedül vagyok értelmes élőlény ebben az egész átkozott kastélyban, de legalább ma volt Bájitaltan. Pont az utolsó órája volt ma a hatodévnek. A bájitaltan szinte az egyetlen normális órája a Roxfortnak, na meg az SVK. Bájitaltanon tanulunk talán a legtöbbet… Ma éppen élőhalál eszenciát kellett csinálni… persze a Potter gyerek meg a Granger megint villogtak. De főleg a Potter, mert bezoárt rakott a lötyíbe… húúú de ügyes. Idegesítő kis pióca. Ugyan olyan szánalmas, mint a Malfoy fiú. Mind a ketten folyton a középpontban akarnak lenni és azt hiszik, ők a „jajdemenők”. Idegesítő, szánalmas és undorító. Agybajt tudnék kapni az ilyenektől. A legjobb, hogy utálják egymást, de észre sem veszik, hogy ugyan olyan kis csimbók mind a kettő. Förtelmes.

Amint letettem a cuccaimat a hálóban és bedobtam pár egeret Maonak indultam is fel a pincéből. Persze egy magafajtának kellemes lent a pincében üldögélni és olvasni, de túl sok odalent a patk.. öhöm akarom mondani: háztárs. Fogtam hát az új könyvet, amit kivettem a könyvtárból (Földrészek varázslói – Werxesor Philips) és megindultam felfelé, egyenesen megcélozva a parkot. A park még viszonylag csendes volt. A legtöbb diák még tanuló szobán volt vagy most ebédelt. A levegő kicsit fülledt volt, de hát mit lehet tenni. Mivel számítottam a melegre nem volt rajtam se a talárom se az iskolai uniformishoz járó undorító szürke pulóver. A fehér ingem ujját feltűrtem és a zöld-ezüst nyakkendő lazán lógott a nyakamon. Találtam egy normális, üres padot az egyik sövényből nyírt holló lábánál és kényelmesen elhelyezkedtem rajta. Neki álltam olvasni. A könyv első fejezete az ázsiai mágusok minden napjairól szólt, elég furák… ennyi sárkány tenyésztőt…

Hirtelen felpillantottam a könyvből. Kiszúrtam a szemközti padon Barbara Kenneth Griffendéles idegesítő, vigyorhercegnő ült ott. Évfolyamtársam. Undorító kis fruska. A legegyszerűbb módja, ha észre sem veszem és visszamélyedek a könyvbe. Hatévi tapasztalat után talán rájön, hogy inkább el kellene kerülnie…   


Cím: Re: Park
Írta: B. Lizandra Kenneth - 2009. 06. 27. - 11:55:14
Caleb



Na, most már tényleg indulok...
Még holnapra kell egy kicsit készülnöm. Már indulnék is amikor észreveszek valamit, pontosabban valakit.
Oh,remek...szembe ül velem az a nyomi mardekáros...Az a Dawis vagy ki. Mindenki utálja, mert mugliivadék.  Még a saját háza is kirekeszti, nem hogy még a többiek...
Na jó, azért kicsit sajnálom a srácot, mert egyetlen haverja sincs. De hát biztos nem véletlenül. De lehet ezt is csak a többiek előítéleteiből gondolom.
Míg gondolkodtam észre se vettem, hogy bámulom. Gyorsan abbahagytam, szerencsére nem vett észre. Egy könyvet olvas. Innen nem látom mi az...áh, nem tudom kivenni mi áll a borítón.
Most egy kicsit külsőleg is megszemléltem a fiút. Magas, és jóképű. Nem értem, miért nem akar vele barátkozni senki. Jó, persze nem minden a külső, de még csak beszélgetni se beszélget senkivel.
Megszántam. Ilyet sose tettem, mivel megvetem a mardekárosokat. Rendben, leszámítva azt az egyetlen esetet amikor Draco bejött nekem. De az is csak egy hétig volt. És Malfoy is egy tetű. Egytől egyig gonoszak...Másokkal nem vagyok így. A többi gyerekkel rendben vagyok. Minden házból vannak barátaim. Csak abból nem, ahonnan szakasztották ezt a srácot itt szembe velem.
Na jó. Eldöntöttem. Megszólítom. Mi baj lehet belőle nem igaz? Ő még nem tűnik annyira önző dögnek...
Haboztam. Már majdnem beesteledett, de még mindig fújt az a szokásos kellemes, simogató nyári szellő. Oké...vágjunk bele...Nem tudom miért olyan nagy erőfeszítést jelent megszólítanom. Általában könnyen barátkozok. Egyesek szerint túl könnyen. De hát kit érdekelnek ők nem...? Mind egy, most nem ez a lényeg. Csak szólítsd meg ezt a gyereket, te szerencsétlen!
Nagy levegőt vettem...
- Szia...Caleb!- huh... hál' Istennek eszembe jutott a neve- Mi jót olvasol?- kérdeztem barátságosan, ám óvatosan.
Arcát fürkészve vártam válaszát.


Cím: Re: Park
Írta: Lorelei Bleeth - 2009. 06. 28. - 16:17:26
A humorzsák: Nathi  8)

Továbbra is csak üldögélek mellette, miközben az ég felé legeltetem a szemeimet. Mindig is szerettem nézegetni az ott elúszó felhőket, és kivenni belőlük egy alakot. Csakhogy én nem olyan voltam, mint ezek a fantáziaéhes gyerkőcök, hogy olyat vegyek ki belőlük, ami ebben a világban létezett, hanem teljesen mást, és a gondolataim is sokszor különböztek. Szóval... az az egyik fent nem hasonlít egy zombira? Hát, igen, sokszor azt sem tudom, hogy mit kellene képzelnem ezekről az alakot öltő felhőkről, de nem is foglalkoztam nagyon velük.

Közben Nathi már válaszolt is a kérdésemre. Griffis? Nem látszott meg nagyon rajta. A Griffendélben úgy tudtam, nincsenek ilyen takaréklángelméjűek. De akkor úgy tűnik, hogy tévedtem. Na, igen, jól meg kell válogatni, hogy kikkel barátkozunk, de ha jól belegondolok, Nathi nem is olyan vészes, sőt... hasonlít is rám. Végre egy olyan ember, akinek számít valamit a humor. Talán nem tudunk róla, hogy pontosan mit is jelent, hogy komédiázunk, de mi így mutatjuk meg a másiknak, hogy milyen vicceket tudunk magunktól.
- Griffendél? Az cool. Kellene valami ismertetőjel... mondjuk, öööh... hagyjuk, úgyis felismerlek.

No lám, megint csak kezdené a Virágszállal, de a vége felé megáll, bár az az egy betű mit sem számít, akkor is majdnem kimondta az egészet. De mintha terelné, és máris áttér a rendes nevemre, a Lorhoz. Kviddics? Hogy szeretem-e? Sportos egyéniség vagyok, naná.
- Persze, hogy szeretem. A muglisportokat is szívesen űzöm. Odahaza mindig... ne nevess ki, lány létemre fociztam, de hát, mit mondjak? Tök jól ment, és szerettem is az efféle sportokat. Meg az extrémeket is, szóval... Te miben vagy jártas? - költői kérdés, de muszáj volt feltennem, ha már eddig eljutottam. Meg az igazat megvallva, érdekelt is, hogy egyáltalán végzett e valamilyen mugli dolgot. De ha nem, hát sebaj, ezt is meg kell érteni.


Cím: Re: Park
Írta: Nathaniel Frost - 2009. 06. 29. - 09:22:32
A sportolók gyöngyszeme: Lor :D

Egyre inkább érzem, hogy a lány úgy tekint rám, mint ahogy az emberek szoktak a fogyatékkal élőkre. Zavarni nem zavar, de talán már itt lenne az ideje, hogy benőjön a fejem lágya. Örülnék, ah egyszer nem a bohócot, hanem a felelősségteljes mágust látnák meg bennem. Bárgyú remények ezek, látva, milyen életvitelt folytatok is én. Szerencsére arról már leszoktam, hogy hátba átkozzak valakit, ha nem tetszik a képe. Lassan, de biztosan haladok a kitűzött cél felé. Gondolataim kissé elkanyarodnak a beszélgetés fonalától. Mit is akarok én valójában? Alig van már valamicske idő a tanévből, s nekem kezd egyre rosszabb előérzetem lenni. Persze, nemtörődöm módon csak legyintek rá, de itt készül valami. Érzem. A másik probléma, ami most foglalkoztat, hogy hol fogok lakni a nyáron. A Frost birtokra vissza nem megyek, annyi szent! El se tudom képzelni, hogy mit kapnék azért, amiért a saját apámra támadtam. Habár nem igazán tekintem annak, de a vér kötelez, ugye. Nah, ennek én szépen keresztbe tettem. Talán már vérárulónak is vagyok bélyegezve.
Megrázom a fejem, s újra visszatérek a beszélgetés fonalához. Látom Loron, hogy meglepődött, amikor elmondtam neki, hogy Griffendéles vagyok. Nem is csodálkozom rajta... Ha valaki egy kicsit is járatos a nagy múltú varázslódinasztiák történetében, az tudja, hogy a Frost klán minden tagja vagy a Hollóhátból, vagy a Mardekárból került ki. Volt is nagy álmélkodás, majd mérgelődés, amikor kiderült, hogy bizony-bizony a bátrak házába kerültem.
- Igen, kellene valami, amiről megismersz... - adok neki igazat, miközben elgondolkodva nézek körül a parkban. Nem messze tőlem egy szép, hófehér virágot lenget finoman a szél. Nem tudom mi a neve, hisz' sosem voltam kiemelkedően jó gyógynövénytanból - Ha gondolod, hordhatok oroszlán jelmezt, arról biztosan bevillannék neked.
Utolsó gondolatomat már ismét mosolyogva ejtem ki, miközben leszakítom a virágot. Újra elővillantom pálcámat, majd egy igét mormogok az orrom alatt, aminek hatására a növény üvegszerűvé válik. Mindig is jó voltam Átváltoztatástanból, így ez nem jelentett kihívást számomra. Csupán azt sajnálom, hogy így véget ért az élete. Már nem változik, nem növekszik. Amint a kristályba zártam, megállt számára az idő. A múlandóság tovaszállt, s immáron így folytatja földi pályafutását.
- Virágot a virágnak. - szólalok meg ismét, majd átnyújtom az üvegvirágot. Szerintem nem lett túl giccses, épp olyan, mint amilyennek lennie kell. Ha elfogadja, akkor én ismét elheveredem a domboldalon. Ha meg nem kell neki, akkor felviszem a klubhelységbe és odahajítom valamelyik értem sikongató libának. Az utóbbihoz nem sok kedvem van, így remélem értékelni fogja.
Máris jó pontot szerez nálam, amikor elmondja, hogy szereti a Kviddicset. Aki szereti a sportot, az rossz ember nem lehet! Ugye ez is költői kérdés akart lenni, mert ki ne imádná a varázslótársadalmat összetartó kapcsot? Azután a mugli elfoglaltságok felé tereli a beszélgetés fonalát.
~Foci? Az meg mi?~ - vágok értetlen képet, de ez gyorsan le is olvad az arcomról ~Jah, hogy football, értem. Amikor két tucat férfi követ egy labdát. Érdekes, nem is gondoltam volna, hogy ennek van női ágazata is.~
Botor gondolat, hisz' a varázslóknál is vannak női sportolók. Még szerencse, hogy valami feminista nem hallotta a gondolataimat, mert különben már biztosan össze lennék verve. Ezután felém terelődik a szó.
- Öhm, hogy mihez értek? - kérdezek vissza, ezzel is próbálva egy kis gondolkodási időt nyerni. Az igazat megvallva semmihez nem értek, mert aranyvérű nevelést kaptam -   Profin tudok pizzát rendelni, ha ez számít...
Nekem ez is valamiféle seprűgyorsulási versenynek tűnik, szal' biztosan sport. Máskülönben minek adnának a muglik pénzt a kihordott kajáért, amikor simán süthetnének maguknak is? Biztos valami fogadásos-rendszer áll a háttérben.


Cím: Re: Park
Írta: Lorelei Bleeth - 2009. 06. 29. - 11:46:32
A pizzás fiú: Nathi  :D

Még mindig nem tudom elhinni, hogy Griffendéles, de már jobban az agyamba véstem, hogy ugyan, normálatlanok is járhatnak abba a házba. Na, igen, úgy, mint én a Hugrabugba. De hát, nem tehetek én róla, hogy pont oda kerültem, hisz ezt a jellemem határozta meg. Hmmm... már akkor is ilyen voltam. Lehetséges, hogy ópiumszármazék lennék, de akkor... inkább ki se jöttem volna, ha tudom, hogy órákig itt leszek. Vagy, egyáltalán mióta is vagyunk itt kint? Lefoglalnám magam, de tudnám, hogy mivel, hiszen nincs itt semmilyen kisebb kavics, amit nyugisan dobálhatnék a semmibe; pedig az jó szórakozás. Már csak azért is, mert nézhetem, ahogy a kő darab földet ér, és olyan hangot ad ki, mintha valaki fenékre pottyant volna. Ha ennél a gondolatmenetnél tartok, akkor miért nem arra gondolok, hogy a tónál lehetne csak dobálni ezeket a köveket? Sebaj, talán így a fejemben jobb elképzelni.
Nathi eközben máris igazat ad nekem, csak nem úgy, ahogy azt én képzeltem volna. Igaz, bennem is van egy kis ferdeség, mert sokszor nem tudok mit mondani, és ilyen hülyeségek szaladnak ki a számon, de sokszor nem is leplezem őket, nyílt személyiség vagyok. Valakinek nem tetszik, akkor ne is hallgassa, én így vagyok vele. Nade az tuti, hogy az oroszlán jelmezről inkább csak azt hinném, hogy egy félelmetes, ragadozó, nagy vadállattal állok szemben.
- Nem, azt semmiképp sem szeretném. Az oroszlánjelmezről inkább az villanna be: "Úristen, itt garázdálkodik egy veszett állat!" Szóval, maradjunk ennél, így felismerlek, jó a memóriám. - azt a mondatot nem kellett volna ennyire élethűen mondani. Tényleg úgy mondtam, mintha most egy oroszlánnal állnék szemben. De ez a specialitásom, jól meg tudok játszani mindent, talán még színésznek is elmehetnék ilyen tudással...(és akkor jut végre pszichológusra) Cöh. Nem mintha nem jutna, ez is csak egy újabb gondolat volt, ami átfutott a fejemen. Eközben Nathi már megint agyal valamin... na, mi az? Egy üvegvirág? Nos, legalább nem hervad el. Ez az egyik előnye, na meg, nem kell minden nap tiszta vizet önteni hozzá, vagy locsolgatni. Hátrány: nem érzem az illatát. Mindenesetre elveszem tőle, ha már a virágot egy Virágnak szánja.
- Köszcsi. - ezek a szakszavak... szokásommá vált az ilyen szleng. Ebből sem fogom tudni egyhamar kibogozni magam, mást meg nem nagyon tudtam erre mondani. Ha most jellemezni kellene Nathit, akkor csak annyit mondanék, hogy olyan, mint én: néha beüt neki valami, de azért kedves. Ekkor máris válaszol a kérdésemre. Pizzarendelés? Na, ez az, amit még nem hallottam másoktól, hogy ahhoz értenek, hogx profin megrendeljék a pizzát.
- Szerintem elég lett volna az, hogy megrendelteted mással. Vagy felőlem lehetsz te is a pizzafutár. De édes mindegy lenne, mert, ha neked a kezedbe kerülne, tuti, hogy elraktároznád az összeset. - amikor ránéztem, kitört belőlem a nevetés, mindeddig visszafogtam a pizza dolog után, hogy eltudjam mondani még ezt a pár mondatot, de utána már nem tudtam megállni, hogy ne nevessek. Ekkor még hanyatt is dőltem a füvön, és ott nevettem tovább. Hhh...érthetetlen.


Cím: Re: Park
Írta: Nathaniel Frost - 2009. 06. 29. - 14:04:11
Lor: Jobb félni, mint megijedni avagy vigyázzunk a veszett állatokkal xD

Ki gondolta volna, hogy egy jelmez ilyen indulatokat válthat ki. Nem tehetek róla, de muszáj megmosolyognom azt a reakciót, amit a lány tárt az előbb elém. Valóban, fura is lenne, ha egy oroszlánt imitáló hülyegyerek szambázna a Roxi területén. Egyre inkább körvonalazódik bennem a gondolat, miszerint hetedévesként ezt meg fogom csinálni. Mi mással lehetne megkoronázni ezt a bolondságoktól teli hét évet, mint azzal, hogy a Griffendél kabalaállata leszek. Csodálkozva önön zsenialitásomon pihengetek tovább a dús fűben. Kezd kisütni nap, és én élvezettel tapasztalom, hogy az apró fűszálak csiklandozzák az arcomat. Olyan idillikusnak tűnik minden. A tanévnek vége, szánsájn, bíccs and frendz. Jah, szép is volna, ha az élet ilyen egyszerű lenne. Egyre több az eltűnés mostanában, az ember már nem mer kimozdulni a házából, félve attól, hogy a halálfalók lecsapnak. Igazából megértem azokat az embereket, akik így vélekednek. Most már nyílt háború van, s ez mindig áldozatokkal jár. Természetes, hogy senki sem akar közéjük tartozni. Elgondolkodtató, hogy mindenről ilyen borús gondolatok jutnak az eszembe. Pedig ritkaság számba megy az ilyen szép idő mostanság! Örülnöm kellene, s nem ilyen negatív gondolatokkal fárasztani az amúgy is leterhelt agyamat.
Nah, igen. Sokkal egyszerűbb lett volna, ha mással rendeltetem meg. De egy ismerőssel sem találkoztam, főleg nem olyanokkal, akik tudták volna használni a telefont. London mugli részében vettem ki egy lakást, miután rájöttem: a Foltozott Üst nem biztonságos számomra. Átváltottam egy kis pénzt, utána megpróbáltam kihúzni év elejéig. Valahogy sikerült, hisz' itt vagyok.
- Hm, tényleg sokkal egyszerűbb lett volna. - mondom vidáman, miközben kitépek egy fűszálat, s forgatni kezdem az ujjaim között - Azonban bizonyos események miatt, ezt nem igazán tehettem meg. Aranyvérű vagyok, de nem mintha ez számítana. Ebből adódóan nem igazán értettem az efféle dolgokhoz, viszont próbálom pótolni ez irányú fogyatékosságaimat.
Kissé keserű szájízzel ejtem ki a származásomra utaló szavakat. Nem igazán szeretem egy lapon említeni magam az aranyvérmániás népséggel. Legszívesebben letagadnám őket a fenébe, bár gondolom ez az érzés kölcsönös... Eközben Lor jóízűen felnevet, majd végre ő is elheveredik a gyepszőnyegen.
- Nicsak-nicsak! - szólalok meg tetetett csodálkozással - Ön ilyen jól derül a szerencsétlenségemen, drága Hölgyem? Ez hallatlan!
Kiáltok fel kissé emeltebb hangon. Kihangsúlyozott akcentussal beszélek, ahogy a régi főlordok is csinálták anno, Fensőbbséges pillantásokkal méregetem a lányt, miközben próbálom nem elröhögni magam. Ez bizony elég nehézkes küldetés lesz, de megbirkózom vele! A szám belsejét harapdálom, és a prüszkölve kitörni akaró nevetésemmel, valamint rángatózó rekeszizmommal hadakozok. Tudván, hogy ez nem igazán egészséges, hagyom, hadd törjön ki a jókedvem. A hangom messzire száll, aminek hatására egy közeli fán éldegélő madárcsalád felháborodottan vijjogva száll fel a magasba. Remélem, hogy nem akarnak visszavágni valamilyen módon, mert nem sok kedvem lenne még a ruha takarítással is foglalkozni. Persze mágiával sec-perc alatt kész lennék, de akkor is! Hm, egyre jobban kezdem megkedvelni ezt a csajt. Jó humora van, s úgy látszik, hogy Ő is veszi az én poénjaimat. Habár tudom, hogy mekkora Humor Herold vagyok, de a tanárok többsége valahogy nem díjazza magasan szárnyaló szellemiségemet.


Cím: Re: Park
Írta: Jessica Scarano - 2009. 06. 30. - 16:09:39
Jason

Azt hittem már sose jön el ez a pillanat! Véget értek az órák mára. Bár az átváloztatástant élveztem, mint mindig. Mondjuk a tengerimalacom nem sikerült tökéletesre, a pofája még emlékeztett a tengeri csikóhoz, de minden másban olyan volt, mint amilyennek egy tengerimalacnak lennie kell. Még a visítása is olyan volt. Szívesen bemutattam volna Aiának, biztos igen hamar levadászta volna az állatot. Ő is ugyanúgy utálja a sivitó visító dolgokat, mint én. Binns óráján ismét elaludtam, de nem baj, majd magolok vizsgákra. Eddig is megvolt ezzel a módszerrel, ez után is meg lesz. Bár jövőre RBF-ek. Sebaj, az még messze van. Szóval egy ilyen mondhatni kellemes nap után végre kiszabadulhatok a kastélyból. Még mindig ugyanúgy vágyom ki a szabadba, mint amikor idejöttem. Azóta milyen sok idő telt el! Hihetetlen, de képtelen vagyok visszaemlékezni, hogy milyen lényeges és fontos dolgok történtek velem ez alatt. Valahogy, úgy összefolyt az egész egy hatalmas nagy masszába. Egy biztos, imádok kinn lenni, főleg a parkot kedvelem. Van ott egy hatalmas vén tölgyfa, az a kedvencem. Valahogy úgy érzem, mintha csak az enyém lenne, ami azért marhaság, rajtam kívül van még pár tucat gyerek ebbe a suliba, és kizárt hogy ne fedezték volna fel a kellemes hűsítő árnyékot adó fát. Szerencsére most nem tartozkódik alatta senki. Tökéletes. Odasietek hát, lezuttyanok a földre, ha koszos leszek, hát koszos leszek. Előkotrom a táskámból a bájitaltan könyvem, utálom, de muszáj.
- Idióta tárgy. - felsóhajtok, majd felcsapom a mérgek résznél. Elvileg ezt fogjuk venni, és át kell nézni az egész vackot. Mondanom se kell, hogy semmi kedvem nincsen hozzá. Abszolút, egyáltalán semmi.


Cím: Re: Park
Írta: Jason Aikawa - 2009. 06. 30. - 21:16:03
Jessica

Az ég tiszta, s a nap lágy sugarai itt-ott átbújnak a fák óvó lombkoronái között. Alig észlelhető, lágy, mégis hűs szellő fúj át az ódon törzsek között. A park csendjét ott kószáló diákok léptei, s csevegése veri fel olykor.
Ahogy szoktam, ma is kijöttem a parkba, hiszen egyenlőre, ezt tartom a legjobb helynek az edzésre, ám ma úgy döntöttem, hogy mielőtt visszamennék a klubházba, sétálgatok egyet. Egyszer csak, az egyik fa alatt üldögélő lányra leszek figyelmes, miután az idióta tárgy felkiáltás elhangzott a szájából. Megnézem én őt magamnak, gondoltam, s ekkor került elő a bűbájtankönyv. Ekkor döntöttem el, hogy odamegyek hozzá és felajánlom neki a segítségemet, hiszen ez a kedvenc tantárgyam majd mindent tudok amit Flitwick hallani kíván.
Lassan, kimért léptekkel haladok a leányzó felé, majd oda érve kérdezés nélkül kezdek bele a mondókámba.

- Nem olyan idióta ám, ha jobban a dolgok mögé látsz. – e szólás után rögtön felpattanok a fára, majd lábamat beakasztva a lány mellé lógatom fejemet, oldalra nézek s így folytatom. – Ha gondolod, és nem zavaró, akkor szívesen segítek is neked. Nem hagyhatom, hogy egy diáktársam e remek tárgyból azért szenvedjen, mert amikor lehetőségem volt nem ajánlottam fel neki a segítségemet. – e mondat elhangzása után felhúzom, magam majd egy szaltóval a lány mellé kerülök, s kezemet kinyújtva folytatom. – Jason Aikawa, hollóhát! –

E kis magánszám után hatalmas bíztató mosolyt „varázsolok” arcomra, s úgy várom, hogy miként reagál a hölgyemény mindazokra, amiket tettem, s amiket mondtam. Remélem, elfogadja a felajánlásomat, s megengedi, hogy segítsek neki, hiszen oly szívesen teszem mindezt.


Cím: Re: Park
Írta: Jessica Scarano - 2009. 07. 01. - 10:30:22
Jason

Most valahogy még a szélnek sem tudok örülni úgy igazán. Bele-bele kap a hajamba, a szemembe fújva azt, ami eléggé megnehezíti a dolgomat, hogy elolvassam a könyv sorait. Úgy alapjaiban véve semmi bajom nincs ezzel a tárggyal, vagyis nem olyan sok. Van, ami nem megy egyszerűen. Halkan felsóhajtok, belegondolva, hogy mit bénáztam az órán. Holnap lesz megint bűbájtanom, és jó lenne ha némi előrehaladást tudnék mutatni, mert így a vizsgáknál bizony nagy bajban leszek.

Egy váratlan hang miatt összerezzenek és felemelem a fejem, hogy lássam ki is zavart meg. De csak egy cipőt pillantok meg. Összeráncolom a szemöldököm, majd felpillantok a fára, épp amikor, amikor a fiú lefelé lóg.
~ Valami mutatványos lenne? Mint egy légtornász~ gondolom, miközben hallgatom, ahogy felajánlja a segítségét. Ez igazán kedves tőle. Egy szaltó után már újra két lábbal áll a földön, ez valahogy megnyugtatóan hat rám. Furcsa lenne úgy beszélgetni valakivel, hogy az lelóg egy fáról.
- Jessica Scarano, hugrabug. – mutatkozok be én is, sőt kezet is nyújtok. A köszönés után pedig újra átgondolom az ajánlatot.
- Jó, nem idióta tárgy. Csak az bosszant, hogy egyszerűen nem megy néha. – felelem Jason-nek.
- Gondolom neked nincs bajod a begyűjtőbűbájjal?! – kérdezem tőle ártatlan képpel. Persze, miért is lenne? Hisz akkor nem akarna segíteni ha lenne bármi baja is a bűbájtannal.
- Köszönöm, hogy segíteni próbálsz, igazán kedves tőled. Igazából az a gond, hogy elindulnak felém a tárgyak, aztán vagy pár méter után a földre esnek, vagy épp az ellenkezője, vadászrepülő módon veszélyeztetnek mindenkit. – inkább ez utóbbi a gond forrása. Az órán is milyen szépen kireptettem a széket az ablakon. Mindezt egy egyszerű begyűjtéssel.


Cím: Re: Park
Írta: ced - 2009. 07. 02. - 15:49:37
Barbara

„A japán mágusoknál igen elterjedtek a bambusz pálcák, melyek erősítik az átváltoztató bűbájokat illetve remekelnek a patrónusidézéseknél. Gyakran alkalmazzák a bambusz pálcának magja ként a Japán Sál sárkány jellegzetes vörös szemének szivárványhártyáját, melynek mágikus hatalma igen erős főleg keverve ugye bár a bambusszal. Ezek a pálcák könnyen választanak mágust, ezért nem is meglepő, hogy mint már említettem rengetegen birtokolnak az országban ilyen pálcát.[…]”

Olvastam Japánnál, a „Pálcák” címszó alatt. Érdekes. Talán egyszer eljutok oda is… De fel kellett emelnem a fejem a könyvből. A vigyorcica megmozdult és elkezdett felém közelíteni. 10 méter. 8 méter. 5 méter. 2 méter. Neeeeeeee! Megjött. A francba. Ez megörült.

 Mit keres itt? Mi a francot akar tőlem? Jön majd biztos a szánalmas „jó kis lány vagyok, legyünk barátok” maszlaggal. Hányni tudnék az ilyenektől. Szóra nyitja a száját. Hangja irritálóan magas és kislányos, már-már undorító. Lassan végig nézek rajta, arcomról sugárzik a szokásos megvetés-gyülölet-hányinger keverék. Mélyen fürkészi a szememet, amelyből próbálom annyira sugározni a félelemkeltést, ahogyan csak tudom. Hogy teljesen ne legyek bunkó, „viszonylagos válaszra” méltatom és megmutatom neki a könyv borítóját, melyen ezüstös betűkkel van kiírva az író és a cím. Majd, megszakítom a kommunikációs kapcsolatot és visszabújok a könyvembe remélve, hogy vette a lapot.


Cím: Re: Park
Írta: Lorelei Bleeth - 2009. 07. 04. - 17:28:35
Nathi... akitől kezdek félni xD

Amikor leheveredtem a fűre, azt a virágot kezdtem el nézegetni, amelyet az előbb még Nathi adott nekem. Talán ez volt az, amiért abbahagytam egy kis időre a nevetést. De mi az, hogy kis időre? Mintha utána is nevettem volna... de tényleg, azon kaptam magam percekkel később, hogy a mosolyom után újra nevetek. Szinte alig hallottam meg, amit Nathi magyarázott a származásáról. Jó, azt még értettem, hogy aranyvérű, de a többire már nem volt elég időm, hogy felfoghassam. Úgy éreztem, mintha magára vette volna azokat a dolgokat, amiket mondtam, vagy azt hinné, hogy rajta mulatok. Egyrészt igen, mert vicces egyéniség, másrészt pedig saját magamon, amiért képes vagyok még ilyen körülmények között is nevetni a semmin.
- Óh, jaj, kérem őfelsége, én nem csináltam semmit! - most is eléggé szórakozott voltam, és próbáltam Nathit megszemélyesíteni gondolatomban, mint egy királyfit, vagy... mesebeli herceget. Hát, hiányzott róla valami művészi, mert nem nagyon hasonlított a könyvekből kilépő legendás és daliás lovagokra, de talán éppen ez volt az, amiben különbözött a többitől. Egyedi stílus, nade azért volt benne valami lovagi is. Habár, ha azt nézem, hogy hogy támadt le, amikor kijöttem a kastélyból, az egyáltalán nem mondható lovaginak, de ez van. Lehetséges, hogy ez is egy egyfajta módszer lehet nála a barátszerzéshez? Persze, más lányok már régen adtak volna neki egy jó nagy pofont. Huh, szerencsém, hogy én nem szoktam pofozkodni, csak ha nagyon szükséges, kötekednek velem, és én meg nem tűröm.
- A várbörtönbe is bezárhat, de akkor sem én voltam... - muszáj volt felülnöm, és úgy nevetnem, mert fekve nem nagyon ment. Úgy leginkább úgy nevettem, mint egy negatívos boszi. Túl hangosan nevettünk, még a végén azt hiszik, hogy hibbantak vagyunk, s az elménk totál tönkrement, vagy a végén még rosszabb történik, s ránk szólnak. De akinek nem inge, az ne vegye magára. Én jól érzem magam így Nathi társaságában, hisz az igazat megvallva még sohasem nevettem ennyi idő alatt ilyen nagyokat, és ilyen jóízűen.


Cím: Re: Park
Írta: Jason Aikawa - 2009. 07. 06. - 09:56:23
Jessica

Hallgatom a lányt, s közben végig bólogatok, arcomról a mosoly nem hervad le, mostanában egyre ritkábban történik ilyesmi, boldog vagyok, hiszen az idő szép, a nap süt, tudok gyakorolni is minden nap, így még az sem marad ki.
„Naná, hogy nincs gondom a begyűjtő bűbájjal”, gondolom magamban, hiszen az elsők között sajátítottam el az évfolyamról, s mivel a bűbájtan az egyik kedvencem így még a segítségnyújtás sem lesz annyira nehéz.

- Nos, ennél a varázslatnál az a legfontosabb, hogy erősen koncentrálj az adott tárgyra, illetve a helyzetére. Figyelj itt ez a ceruza. – ekkor a zsebembe túrok, s előveszek onnan egy ceruzát, majd a tenyeremre teszem. – Szóval erősen koncentrálj rá, összpontosíts, ez most a legfontosabb, erősen összpontosíts, ha úgy érzed ez meg van mond ki hangosan a varázsigét, hidd el menni fog. Tehát akkor lássunk is neki. Menni fog, bízz magadban és összpontosíts. –

Ezen instrukciók elhangzása után elhallgatok s figyelni kezdem Jesicát, hiszen ha most nem sikerül neki a bűbáj, akkor már a gesztusaiból, mimikájából tudni fogom, hogy mi lehet a baj, de reményeim szerint, ha erősen összpontosít, akkor meglehet neki.


Cím: Re: Park
Írta: B. Lizandra Kenneth - 2009. 07. 06. - 13:22:31
Caleb

Olyan ellenszenves. Pedig nem csináltam semmit! Biztos azt hiszi én is olyan idióta vagyok, mint a mardekáros sorstársai. Már amikor rám nézett tudtam, hogy most nem megyek semmire a kedvességgel és emberiséggel. Legszívesebben itt hagynám a francba, de egyszerűen sajnálom a srácot. Még ilyen ellenszenves, undorodó arckifejezéssel se tűnik olyan gonosz, bosszantó mardekárosnak.
Nagy nehezen válaszolt, látszott rajta, hogy épp hogy nem küldött el melegebb éghajlatra.
Nem ültem le mellé. Más esetben már ott ülnék mellette és normálisan, emberien beszélgetnénk, de vele nem... Vele ezt nem lehet. Elhidegült a társaitól, a közösségtől, az emberektől. Bár nem csodálom, hisz olyan emberekkel van körülvéve, hogy, hát én se lennék valami szívélyes mindenkivel.
Csak álltam előtte és eldöntöttem, hogy nem leszek kedves vele. Ilyen ritkán esik meg, de muszáj! Nem engedem, hogy így viselkedjen. Nem is az hogy velem, hanem mindenkivel. Csodálom, hogy nem depressziós. Magabiztosan tovább beszéltem:

- Figyelj! Tudom, hogy sok idióta, bunkóval találkoztál már életedben, de az nem azt jelenti, hogy mindenki olyan.- hangom cseppet se volt kedves, de ellenszenves se. Tárgyilagos, határozott volt, mégse bunkó- Én nem kioktatlak, csak sokkal értelmesebb életed lenne, ha ismerkednél.

Kíváncsi voltam mit válaszol erre. Nem bízom el magam. Biztosan visszavág flegmán, de engem nem érdekel.
Mindjárt besötétedik. Nem tud izgatni most. A Nap már nem sütött le a szép, megmunkált parkra. Félhomály volt már, az elvarázsolt lámpások az út mellett felgyulladtak.
Az arcom nem vett fel semmilyen kifejezést, ott álltam előtte és vártam bunkó, sértő válaszát.



Cím: Re: Park
Írta: Yvette Delacour - 2009. 07. 06. - 21:42:46
(http://i27.tinypic.com/6dsg84.jpg) (http://i27.tinypic.com/6dsg84.jpg)
Jason

***

Halk léptek verik fel a csendet, amely a parkban uralkodik. Meglehet azért, mert a legtöbb diák ilyenkor jobb híján órán ül, s azért, mert nekem épp nincs órám. Igen, néha én magam is megkérdezem, ez hogy lehetséges... s mindig rá kell jönnöm, egyvalaminek köszönhetem... leadtam a jóslástant. Na nem mintha bánnám, de... ez a lyukas óra olyan, mint egy átok néha... semmit sem tud vele kezdeni az ember. Hogy miért is? Nos, a mágiatörténet órára már megírtam a három oldalas esszét Raimbourg professzornak, sőt, még az átváltoztatástan anyaghoz is plusz információkat szereztem legutóbbi könyvtári látogatásomkor.
Félek, hogy onnan lassacskán kiutálnak, ha így haladok, az iskola pedig túl rideg, minden tanterem foglalt... marad az udvar...

Ami hangos. Hangos, noha halk. Fura ez a kettő együtt, de... mégis így van. Ugyan csak saját lépteimet hallom, meg a táskám halk ringatózását kezdetben s már-már tökéletes is lenne ez az állapot, mígnem a feltámadó szél egyre furcsább és furcsább hangfoszlányokat sodor felém. Épp onnan ahová tartok.
S bár okom nincs megrettenni, sokkal inkább rosszallom mindezt, oly annyira, hogy fel sem tűnik, már nem uralom arcvonásaimat, s szemöldökeim összeszaladnak megjelenítve egy gondterhelt arckifejezést.
Mégsem állok meg ennek ellenére, hanem haladok tovább abban a tempóban, ahogy eddig is s figyelem a zaj forrását. Az egyre erősödő hangokat. S végül a nem mindennapi látványt.

Talán mindenki ugyanígy reagálna mint én. Hisz ez egy iskola vagy mi. Ahol diákok élnek, laknak, tanulnak. És ahol nem gondolná az ember, hogy ilyesmi történik. Én legalábbis nem.
Így nagy szemekkel figyelem a körülbelül velem egyidős fiút, aki nagy széles mozdulatokkal leírva mozog. Mintha harcolna egy ismeretlen idegen ellen, s fel sem tűnik neki, hogy társasága van...
Egyértelműen szánalmas látvány ez, noha persze haszna van, edzésben tartva a testet és a szellemet. Na de a muglik szokása mindez, nem? Hol a pálca? Vajon annak a forgatása is megy ennyire, mind ez az idióta össze-vissza ugrálás?
Kedvem lenne megkérdezni, mégis megállom. Inkább csak a legközelebbi fának támaszkodva figyelem a másikat, mígnem meg nem áll, s ül le, hogy igyon, s merengjen egy kicsit.
Halovány mosolyra fakadok, ami nagyon is gúnyos, s talán elrontaná az arcom tökéletes összképét ha a véla géneknek köszönhetően nem tűnnék szinte mindig ugyanolyan gyönyörűnek, ami a férfiak többségét megőrjíti engem pedig az őrületbe kerget...

Legalábbis eddig mindig ez volt az általános tapasztalat, s miért is lenne ez másképp?
Bár tény, a fiút így hirtelen nem ismerem fel, de dereng, láttam már... talán órán, talán a könyvtárban, meglehet a klubhelységben... Mostanában annyi bajom van... már csak a vizsgákra való készülés, na és persze Yo meg Ben furcsa viselkedési szokásainak megfejtése miatt is, hogy egyre jobban elszigetelődöm a többiektől, mint a Mungó előtti időkben...
Halk sóhajjal fonom keresztbe magam előtt a kezem erre a gondolatra, miközben az idegen feláll, talán azért, hogy folytassa egyszemélyes magánszámát. Ám én már mára épp eleget láttam.
S bár különösebben semmit sem akarok, főleg nem tőle, csak a csendes nyugalmat, mégsem tudom megállni, hogy ne közöljem vele... unalmasnak tartom azt, amit csinál. S meglehet, megint bennem van a hiba, de nem lennék a Jéghercegnő, ha ezt nem tenném meg, főleg abban a stílusban, ahogyan mindig is szoktam.

Fejet felszegve, egyetlen kemény pillantással, ami már-már olyan, mint a kés éle, kegyetlen és halálos, a fagyos szavakkal fűszerezve, nem kímélve sem érzelmet sem semmi mást.
- Ugye tudod, hogy mások számára frusztrálóan hathat a te kis magánszámod... ha pedig a magamutogatásodat próbálod erősíteni, találj ki valami jobbat és eredetibbet... nem mindenkit nyer meg a nyers és primitív állatias üvöltés... -
Amint elhagyják ajkaim az utolsó szavak összeszorítom a szám, hogy a végén csak egy kis vonal látszik, miközben alaposan felmérem tetőtől talpig a másikat. S bár a látvány sokakat nem hagyna hidegen, engem cseppet sem győz meg semmiről. A puszta erőre nem adok. Nálam a tudás jelent mindent. A kérdés csak az, kinek van... és mennyi is.


P.S.: Elnézést a késésért...


Cím: Re: Park
Írta: Nathaniel Frost - 2009. 07. 07. - 11:38:46
Lor... aki fél, pedig nekem több okom lenne a rémületre  :-\ ;D

Úgy látszik, a lány rögtön veszi a lapot, hisz’ hozzám hasonlóan ő is játszani kezd. Szőke haja és alkata, pont illik egy mesebeli hercegnőhöz, akit meg kell menteni a gonosz sárkánytól. Bár hülyeség az egész, mert a sárkány miért ne kajálná be rögtön a lánykát? Biztos vegetáriánus, vagy valami hasonló baja lehet. Az Őfelsége megszólítás tetszik, talán még használtatni is fogom. Lor engem bámul elgondolkodva, ami igen zavarba ejtő lehetne, ha nem az lennék, aki. Így viszont csak várakozóan tekintek rá, miközben kitépek egy fűszálat a földből, és ujjaim között forgatni kezdem. Kíváncsi lennék rá, hogy most mit gondol rólam. Elég bunkó módon mutatkoztam be neki, de hát ez van. Nem egyszer alkalmaztam már ezt a trükköt, de a legtöbbször vörös képpel távoztam. S ez nem a zavarom miatt volt, hanem az arcomon csattanó tenyér hatásának köszönhetően. Merlin szakállára, van, aki nem érti a viccet! Eközben a csaj tovább játssza az esedező alattvaló szerepét. Ez mosolyt csal az arcomra, majd fensőbbséges pillantással illetem.
- Rendben van, hiszek Önnek.  – szólok, még mindig megtartva idegesítő stílusomat. Mert valóban idegölő, és már én is kivagyok tőle. – Ezúttal a büntetés felől is eltekinthetünk.
Vidáman nézem, ahogy Lorelei szinte már sír a nevetéstől, és muszáj felülnie, különben megfullad. Az pedig nem lenne jó. Természetesen meg tudnám menteni, ha arra kerülne a sor, de ezt az eshetőséget hanyagolni kéne. Ki gondolta volna, hogy ilyen veszélyes is lehet a vidámság! Vigyázni kell vele, mert az ember a végén még komolyabban is megsérülhet. Ez ugyan baromság, viszont jobb félni, mint megijedni. Hm, micsoda intellektuel hangulatban vagyok ma. Talán ezért is lehetséges, hogy nem kezdtem el neki mondani a szépet. Habár így is elég félreérthető közeledésem. Igazából nincs szükségem komolyabb kapcsolatra, hisz’ a családom miatt csak veszélybe kerülne. El tudom képzelni, hogy hozzám közel állókat próbálnának elrabolni, csak azért, mert én nem akarok önszántamból visszatérni a családba. Nevetséges a félelmem, azonban lehetséges, hogy van valóságalapja. Már bármit el tudok képzelni apámról. A merengésből a nevetés csendesedése ránt vissza.
- Mit gondolsz…  - kezdek bele, miközben fejemet kissé oldalra billentem, és egy félmosoly játszik a szám szegletében. -… vajon mennyire tűntünk hibbantnak az előbb?
A kérdés nem komoly, csupán érdekel a véleménye. Engem ugyan nem aggaszt, ha hülyének néznek, már megszoktam öt hosszú év alatt. Valakinek ezt a szerepet is el kell vállalnia, hiszen a nagy nevek mind elhagyják az iskolát. Ez történt például a Weasley ikrekkel is. Zseniális páros volt, én mondom! Tudom, nem érhetek a nyomukba, de azért próbálkozni szabad.


Cím: Re: Park
Írta: ced - 2009. 07. 08. - 22:23:02
Barbi

Csak csacsog és beszél és ugat. Egyre idegesítőbb. Arról hadovál nekem, hogy így, meg úgy kéne ismerkednem. Röhej. Mit szól bele a dolgaimba? Kinek képzeli magát, hogy így beszéljen velem. Agyalágyult boszorkány. Még mielőtt folytatná jeleztem neki nem tetszésemet egy jókora színpadias ásítással. Bunkóság? Lehet. Kit érdekel? Remélhetőleg ezzel a „bunkó-pajzzsal” sikerül leráznom, Ővigyorságát… habár eléggé meglepett ez a szöveg, de egyben fel is húzta az agyamat. Most komolyan, kinek hiszi ez magát? Ocsmány képmutató Griffendéles. Az ilyenektől hányni tudnék. Elösszőr vigyorognak, mint akik becsíptek a sütőtökléttől aztán meg itt pattog, mint egy felfortyant törpegolyók. Apropó, törpegolymók… hogyhogy nincs most a vállán? Általában mindig ott van… De miért foglalkozok most én ilyenekkel?!

Extra unalmas mozdulatokkal benyúltam fehér ingem zsebébe, mely a balmelle felett helyezkedett el. Elővettem belőle egy táblacsomagolás nélküli bélgörcs csokoládét és odadobtam a lánynak, aki valószínűleg sima csokinak gondolta azt. –Nesze, most már békén hagynál, mosoly banya?!-. Azzal visszabújtam a könyvembe, illetve látszólag, igazából még mindig szemmel tartottam a megszállott mosolygót. 


Cím: Re: Park
Írta: B. Lizandra Kenneth - 2009. 07. 08. - 22:44:29
Caleb

Éppen magyarázom neki, hogy hogy lenne érdemes élnie, és ne csessze el az életét a durcázással, erre flegmán nem ám hogy visszaválaszolna. Neeeem. Inkább egy gúnyos ásítást küld felém. Nem akartam, hogy látszódjon, hogy felhúztam magam, így egy pillanatig sem mutattam, hogy valami dühöm is lenne. Az arcvonásaim fegyelmezettek voltak. Habár nem is vártam több illedelmességet egy ilyen ostoba mardekárostól.
Már sötét volt. Jelenleg nem tudott érdekelni, hogy ha elkapnak megint mehetek két hét büntető munkára, mint az elmúlt három alkalommal...Komolyan mondom már a tanárok sem normálisak...
Elővett az ingzsebéből valamiféle édességet, amit átpasszolt nekem. Nézegettem, majd eldobtam a fenébe.
Mosolybanya??? Chö..

- Azt hiszed elhiszem, hogy ez sima csokoládé?- gúnyosan felhorkantottam- Ennyire azért még én sem vagyok hülye- nagyot nevettem, jelezve, hogy milyen gyerekesnek tartom.- Adjak valami ízletesebbet viszonzásul?- villámgyorsan előrántottam a pálcámat és már üvöltöttem is- Jó étvágyat! Tarantallegra!- üvöltöttem, és vártam, hogy áldozatom vad táncba kezdjen.
Na, tessék! Kellett neked belém kötnöd te vakarcs.


Cím: Re: Park
Írta: ced - 2009. 07. 09. - 16:54:14
Barbara

Idióta aljas némber. Hogy a patkányok tépnék szét őt is meg azt a nyamvadt szőrpamacsát. Az átkozott, a nyamvadt, az idegesítő. Átkot küldött nekem. Hogy rohadna meg. „Tarantallegra”… még mindig víz hangzik a fejemben a már-már dobhártyát átszakító idegesítő hangos sikkantása. Hogy szakadna, el a hangszál vagy mit tudom én. Átka hatására „heves táncba kezdtem”. Nem volt okos húzás ezt tennie. Még mielőtt előkereshettem volna éreztem egy második szív lüktetését a farzsebemben. Azét a szívét, ami értelmet ad annak, hogy mit keresek itt. Egy mahagóni testbe zárt sárkányszívnek a maradványa. Markolatát ezüstös motívumok díszítik, fája feketésnek tűnik.

Táncoló lábaim már nem is zavartak, gyorsan hátsózsebem-nyúltam és a következő pillanatban már  Kennethre szegeztem a pálcámat. Dühöm ismét fellángolt és a forró tűz lassan lyukat égetet mellkasomon. Egy pillanata megremegget pálcás bal kezem és a következő pillanatban már kimondtam az átkot. –Levicorpus!- egy színtelen fénycsóva tört ki a varázseszköz hegyéből és egyenesen a barnahajú lányt célozta meg. Ha az átok eltalálná már is fejjel lefelé lógna végtelenül.

Nem is törődve vele, hogy átkom sikeres-e feloldottam az ártást, amit Barbara küldött felém. Pálcás kezemet lassan leeresztettem, de a feketés „mágusvessző” még benne volt. Kihasználva, hogy egy Griffendéles nem támad olyan ellenfélre, aki neki háttal van hátat fordítottam neki és úgy cselekedtem tovább. Felvettem a földről a könyvtári könyvet, amit az ártásnál véletlenül a földre esett. Hónom alácsaptam és még mindig hátat fordítva neki lassan elindultam. –Viszlát… legközelebb nem úszod meg ennyivel…-. Talpraesett lány… biztos gyorsan feloldja az ártásom. 


Cím: Re: Park
Írta: B. Lizandra Kenneth - 2009. 07. 09. - 18:15:22
Caleb

Gúnyos vigyorra húzódott a szám. Kellett neki belém kötni! Élvezettel néztem, ahogy röhejesen, nevetségesen a lába a felsőtestét rángatja.  De csak egy pillanatig tudtam örülni sikeremnek, mivel a következő másodpercben előrántotta a pálcáját és egy undok kis átkot küldött rám. Amint a színtelen fénysugár pontosan mellkason talált a lábamat, mintha a bokámat megfogta volna, és úgy ahogy voltam fejjel lefelé fellógatott egy láthatatlan kötélen.

Áh! Kis mocskos tetű! Hogy lehet ekkora tapló, meztelen csiga! Kis csúszómászó! Senkiről nem gondoltam ilyet még eddig, de egyszerűen úgy felhúzta az agyamat, hogy majdnem szétvet az ideg. Egy gyenge kis varázslatot küldött felém. Levicorpu…Hmm…azt hittem valami komolyabb dolog sül ki belőle. De nem gond. Így megkönnyítette a dolgomat.
Egy laza pálcamozdulattal, és egy kis szavacskával, könnyen levarázsoltam magam. És a következő pillanatban már talpon is voltam. Caleb már hátat fordított nekem. Nem érdekel. Biztos menekül a kis mardekáros, Piton szoknyája mögé. Nem is érdekel. Egy könnyű mozdulattal hátat fordítottam, s a kastély felé vettem az irányt.
Csak Mrs. Norrissal ne találkozzak. Vagy a még rosszabb, Friccsel. Esetleg Hóborc, de azok után már az egész iskola tudná, hogy volt egy kis kiruccanásom este.
Jézusom csak nehogy kiderüljön, hogy „párbajoztam” Caleb-bel, még hozzá úgy hogy én kezdeményeztem!
Már úgyis mind egy. Sietve rohantam fel a főlépcsőn a klubhelységünkbe.


Cím: Re: Park
Írta: Lorelei Bleeth - 2009. 07. 11. - 12:03:21
Őfelsége, Nathi  :D

Támadt egy olyan gondolatom, hogy talán ezért a nevetésért, amitől már majdnem felvertem az egész Roxfortot, és talán még saját magamat is megzavartam, hogy vajon mit gondolnak ezért a kint lévők? Node, ez különösebben nem zavar. Olyan vagyok, amilyen. De a nevetést 2 percen belül úgy, ahogy tudtam, abbahagytam, de azért még mindig volt bennem egy kis nevethetnék. Igazából nem tudom, hogy miért, de hajlamos vagyok kis apróságokon is nevetni, sőt, néha, amikor sértő szavakat hallok, saját magamon is nevetek, de nem minden esetben. Amikor meghallom Nathi szavait, hogy eltekinthetünk a büntetéstől, csak egy széles mosoly jelenik meg az arcomon.

- Köszönöm, Lordom. - mintha egy lovas hadvezérhez beszélnék. Lehet, hogy kezdem megismételni a történelmet. Hisz tényleg, úgy tartom a mottóm, hogy "Ne olvasd a történelmet, csináld!" Azért olyan nagy hódításokat nem kellene szítatnom sem nekem, sem másnak. Habár még értelmezni sem tudom a mottómat, hogyan csinálnám a történelmet...mert vissza már nem hozhatom azokat az elfelejtett, vagy megörökített éveket. Jobb lesz ezekről inkább lemondani, nem a múltba tekinteni, hanem... gondoljak a jövőre, ugye? Node még azt sem tudom, hogy milyen célt szolgálok, azt sem tudom, hogy mit akarok, így még elképzelni sem tudom a jövőmet. Hát, ha nem halunk meg reggelre, akkor tudjuk, hogy még életben vagyunk, ez így van, szóval kezdenem kellene félni. De nem nagyon tudok, csak azoktól, akik hálót szőnek, és nyolc lábuk van.

Ekkor kizökkenek a gondolatmenetemből, mivel Nathi kérdezett valamit. Ezen a kérdésén csak körbenéztem a területen, aztán pedig rá megrántva a vállamat.
- Hát, az igazat megvallva nem érdekel, hogy mit gondolnak. Szeretek nevetni, ha meg idiótának néznek, akkor hadd nézzenek annak, nem tehetek róla, ha ilyen vagyok... vagy, hogy ilyenek vagyunk, ebben az esetben többes számban. - nos, valóban nem érdekelt. Ugyan már, majd fogom magam tetetni komolynak, meg tuloknak, amikor az nem is én vagyok? Szokjanak meg, vagy hagyjanak lógva.


Cím: Re: Park
Írta: Sabrina J. Wilder - 2009. 07. 16. - 14:26:58
Hannah

Szeretem a nyarat. Egyszerűen gyönyörű ez az évszak.  Mindig süt a nap, az idő kellemes. Néha egy kis szellő legyinti meg az arcom, de jól esik. A tanévnek is vége van ilyenkor, és hazamehetek a családomhoz. Végre láthatom őket. Találkozhatok ottani barátaimmal, de lehet, hogy ők már teljesen elfelejtettek engem, bár nem hiszem, mivel a mi barátságunk szorosabb volt annál, hogy az így elfelejtődjön. Imádom ezt az évszakot!
Most is, hogy élvezzem a nap sugarainak melengetését, kiültem a parkba egy fa alá. Szétnéztem, és a szememmel bejártam az egész környéket. Minden csodaszép zöldbe volt beborulva, s az égen egy felhő sem látszott. Behunytam a szemem és a gondolataim egy kicsit más felé kalandoztak el. Egy olyan helyen jártak ahol minden tele volt sárkányokkal. Amerre csak elnéztem mindenütt sárkányok, s az egyik ketrec mellett ott volt Edward. Láttam amint épp egy sárkányával foglalkozik és...
- Szia Sabrina!- köszönt rám az egyik barátom, Tom.
- Szia!- köszöntem neki vissza válaszképpen, de ő már ment is tovább valamerre. Ekkor ismét behunytam a szemem, de az a sárkányos kép már nem jött vissza.


Cím: Re: Park
Írta: Hannah Whitney - 2009. 07. 16. - 21:24:53
(http://www.frpgs.co.cc/images/u0bvn28ompy92676ky9.png)


Anglia nem épp arról híres, hogy a napsugarak meleget árasztanak szerteszét, főként a Roxfort területén, de ez a nap kivétel volt. Hannah is úgy döntött, hogy kimozdul egy csöppet, legalább a parkig. Kánikulának nem mondható ez az idő azonban a brit diákok számára az ilyen pillanatok hozták el a „megváltást”. Mivel strandolási lehetőség nem igazán akadt, így minden társaságra vágyó fiatal keresett magának egy árnyékos kis zugot ahol barátaival tengethette drága szabadidejét míg véget nem ért ez a verőfényes délután. Utána még pár nap hátra volt az évből, de már senki nem hajszolta túl magát és nem dilizett be a tanulástól. Még a tanárok sem aktívkodtak, mint idáig… a diákok legnagyobb örömére…

- Annie! Én lementem sétálni! Ti nem jöttök? – jelentette be a leányzó s szobatársaira meredt. A legtöbben már lent lógattak a lábukat a hűvösben, néhány bokor árnyékában de három lakó még odafent kuksolt. Hannah el sem bírta képzelni, hogy lehet a rideg szobában való ücsörgéssel múlatni az időt mikor kint hétágra sütött a Nap.

- Áh mi inkább maradunk! Ha nagyon kezd meleg lenni idebent akkor max lemegyünk a könyvtárba! – magyarázta Ann.

- Ööö… oooké… - hagyta rájuk végül a dolgot a kicsi griffis és vidáman kilibben az ajtón. Várta már, hogy tüdejét a friss nyári levegő zamata töltse meg s ne a dohos kastélybeli oxigén.

Miközben a park felé haladt azon rágódott, hogy hogyan lehet néhány szobatársa ennyire könyvmoly?! És ők mit keresnek a Griffibe? Inkább Hollósnak valók… Őt azonban nem izgatta különösebben, csupán az ilyen pillanatokban gondolkodott efféléken. A nagy elmélyedés közepette egyszer csak a park csodásan tündöklő zöld pázsitjának édeskés illata csapta meg az orrát. Igen… itt a nyár!
Körültekintett ismerős arcokat fürkészve, de nem igazán látott barátot. Gondolta sokan a kviddicspálya környékén tölthetik idejüket s azért nem talál senkit. Ahogy egyre csak a parkban lévőket vizslatja egy idegen lányt pillant meg egy tölgyfa alatt ücsörögve. Ahogy látja valamiben elmélyült, így meggondolja hogy szóba elegyedjen-e vele… de végül az IGEN mellett teszi le a voksát.

- Szia! Szabad ez a hely? – kérdezte, majd ha a csaj igennel válaszolt akkor letelepedett mellé s folytatta – Hannah vagyok. Az előbb nagyon úgy tűnt ábrándozol valamiről! Nem elég ez a kellemes nyári fuvallat, amely alkalmanként a hajadba kap és simogatja az arcod? Hmm… én ezt imádom a legjobban az évszakban… - mesélte, majd hátradőlt, nekitámaszkodva a fának s két kezét tarkójára helyezte.


Cím: Re: Park
Írta: Sabrina J. Wilder - 2009. 07. 18. - 14:07:53
Hannah

Álmodozásom közepette egy lány jött oda hozzám. Megkérdezte, hogy szabad-e a mellettem levő hely.
- Persze, ülj csak le nyugodtan.- válaszoltam egy kis mosollyal. Bemutatkozott és feltett nekem egy kérdést. Valahogy ez a kérdés nem annyira tetszett, mert nekem még hiányzik a családom ebből a csodálatos nyári napból
- Én Sabrina vagyok. De szeretem ezt a fuvallatot, csak jó lesz már hazamenni a családomhoz.- közben ő hátradőlt a fának. Kedvesnek tűnik, azt hiszem a griffendélbe jár. Három évvel fiatalabb nálam, azt hiszem. De ez nem zavar. Szerintem még nyugodtan elbeszélgethetek vele, attól még, hogy harmadéves. Mindig mosolyog. Legalábbis én ahányszor láttam mindig mosolygott.

- Te ugye a griffendélbe jársz?- buggyant ki belőlem a kérdés, mert ebben nem voltam egészen biztos. De szerintem griffendéles. Akkor lehet, hogy ismeri Barbarát is. Elvégre ugyanabba a házba járnak, csak ismeri. Ezt is megkérdezem majd tőle., de előbb találni kéne valami közös témát. Az időről nincs mit beszélgetnünk, mármint én nem akarok, de talán a nyárról beszélgethetnénk. Miután válaszolt a kérdésemre akkor majd belekezdek a mondanivalómba.

- Mit fogsz csinálni a nyáron? Barátokkal lógsz, vagy elmész valamerre?- s érdeklődő tekintetem rászegeztem, remélem nem zavaróan.
Egyszer csak feltűnt Austin is hirtelen. Nem tudom honnan jöhetett, mert csak most vettem észre, mikor már a kezemben kuporgott. Elkezdtem simogatni, miközben Hannah válaszára vártam és a cicus hangosan dorombolni kezdett. Imádja, ha az álla alatt és a fején simogatom. Olyankor dorombol a leghangosabban, s ettől én is elmosolyodok. Lehet, hogy ettől Hannah egy kicsit furcsának néz, mert ez úgy jött ki, mintha az ő válaszán mosolyognék. Pedig nem.
- Bocs, nem rajtad mosolygok, hanem a macskámon Austinon.- magyaráztam el neki, nehogy tévedésből pikkeljen rám.



Cím: Re: Park
Írta: Hannah Whitney - 2009. 07. 18. - 19:27:53
(http://www.frpgs.co.cc/images/u0bvn28ompy92676ky9.png)


Hannah sosem volt az a zárkózott, visszafogott típus. Ha meg szeretett volna tenni valamit akkor végrehajtotta. Persze nem szörnyű tettekre vagy vérbosszúkra kell ilyenkor rögtön gondolni, de… hm… mondjuk úgy hogy nem ejtették a fejére. Az illedelmesség azonban nem maradt ki a neveléséből így előbb kérdez, de aztán rögvest cselekszik. Talán meggondolatlan? Nem igazán. Előre felméri a helyzet milyenségét és aztán tesz bármit is. Az álmaiba merülő lányka nem tűnt egy gonosz boszorkának aki azon nyomban „lecrutiozná” ha mellé telepszik. És igaza volt… Legalábbis eddig úgy tűnik.

- Köszi! – vetette oda ismét fülig érő szájjal. Hisz egy kedves gesztust nem viszonozhatná különb módon. Íriszei szépen csillogtak a napfényben, részben a nyári izgalom, részben az önfeledt boldogság miatt. A szem a lélek tükre. Igen, ez a mondás Hannah Whitney esetében biztosan megállja a helyét.

- Áh értem. Most is ők jártak a fejedben? Mondjuk sok roxforti diák így van ezzel, de… - töprengő arckifejezést vág - … te nem tűnsz olyan fiatalnak, ötödév alatt biztosan nem lehetsz. Csak mert a legtöbb hazavágyó az alatti évfolyamokban található. Ha pedig neked a kor ellenére is így hiányoznak az nem jelenhet mást… - most mindenki azt hihetné, hogy a lány szépen megsérti társát vagy gúnyolódik, de Hannah esetében nem kell tartani efféle gonoszságtól csak kedvességre kell számítani - … hogy nagyon szereted őket és remek velük a kapcsolatod! Ez dicséretes! Szerintem.

Teszi hozzá, majd ismét elmosolyodik. Mikor ilyen hosszú monológokat hadar el már-már ennyi idő alatt is kezd hiányozni neki a vidámság, a jókedv melyet angyali vigyorán keresztül sugároz a világra, legalábbis a Roxfortra biztosan!
Közben azon kezd el töprengeni, hogy vajon hova is kéne besorolnia a mellette ülő leányzót. Még nem igazán tűnt fel neki jelenléte az iskolában így nyilván nem a vörösszegélyesek csapatát erősíti. Azonban elég kedvesnek látszik, az első benyomás alapján. Így nyilván a Mardi is ki van zárva. Kettő maradt!
Mivel Sabrina rá is kérdez Hannah házára, nincs mitől tartani vagy tovább találgatni. Egyszerűen visszakérdez és le is van tudva a rejtély.

- Igen. Honnan tudtad? – kérdezte érdeklődően, majd ismét egy kósza mosoly kúszott bájos arcára – És te? Ha tippelnem kéne akkor inkább Hugrát mondanék, mint Hollóhátat, de ki tudja… szóval felfeded előttem titkod? – kérdezi viccelődve.

Ezután a lány belevág egy témába. Kedves gesztus. Nem tűnik elutasítónak s magába fordulónak. Ez tetszik. Talán még jóba is lesznek itt a végén és egy új jó barátra lelt a Roxfort falai között.

- Nyár? Hűű… Igazából konkrét programokon még nem gondolkoztam, de biztos vagyok benne hogy a sulin belüli legjobb barátaimmal fogok lógni nem keveset. Na és persze közben a fiúmmal is… - eszébe jutott Kevin életteli tekintete és csábító szempárja s ez ábrándozó mosolyra készítette. Szinte úgy érezte magát abban a minutumban mintha egy első randiról jövő kis fruska volna - Na és neked már vannak terveid?

Közben pedig Sabrina cicája is a kis társaság önkéntes tagjává vált s gazdája ölébe bújt. Szerencsére Hannah állatbarát és nem szenved semmiféle allergiától sem, így egyik kezét megindította a macska felé, de az utolsó pillanatban megtorpant s szóra nyitotta száját.
- Ugye nem gond, ha megsimogatom? – kérdezte csillogó szemekkel – Nagyon cukorfalat a cicusod! – fogalmazott kissé „szőke” stílusban, de nem tudod ellenállni a csodaszép kis állatkának.


Cím: Re: Park
Írta: Christine Limda - 2009. 07. 19. - 00:36:56
Ju  ~régebbről~


Eszébe sem jut, hogy halkítson a léptein. Miért is tenné? Hogy ne zavarjon meg vele másokat? De miért is érdekelné, hogy mi van más emberekkel, akik számára teljesen érdektelenek. Akikkel soha, két értelmes szót sem váltott, még akkor sem, ha évek óta ugyanabba az iskolába járnak, vagy ugyanabba a házba tartoznak. Nem. Nem érdeklik őt az emberek, kivéve persze ha egy igen vonzó hímnemű egyedről van szó, mert akkor azt nem engedné el semmi pénzért.
De a park gyepét taposva, szó szerint taposva, hiszen itt egyetlen épen maradt fűszálat sem lehet majd találni, miután Christie véigtrappolt rajta, és nemhogy kimélő üzemmódba állította volna magát, neeem. Ő szándékosan, erővel teszi meg minden egyes lépését, ezáltal valamennyire levezetve csöppet sem kicsiny haragját. De ha minden haragját itt, ezen a szerencsétlen füvön akarná kitölteni, akkor valószínűleg az egész park felrobbanna.
Hogy mi dühítette fel ennyire? Egy apróság. Valami, ami mindenki másnak csupán egy kis bosszúság, egy aprócska problémácska. De Christienek nem. Túl komolyan veszi hiszen az elsősök ilyesfajta viselkedése mindig is csípte a csőrét, és ennek nem átalkodott hangot is adni. Talán ezért is van az, hogy gyakrabban célpontjává válik a kis ördögök bosszantó szórakozásainak.
Mert bosszantó, igenis bosszantó. És már nincs több ötlete, hogy lehetne elbánni ezekkel az idegesítő kis dögökkel. Minden fortélyát felhasználta már, az összes nekik való átkát, varázslatát, amikről ők még a meséből sem hallottak. Mindet. De csak nem akarják abbahagyni.
Nem is csoda, hogy ezek után így viselkedik, mint egy fúria.
És egyáltalán nem érdekli, mi van azzal a lánnyal, azzal a Jennyvel vagy kivel, aki a padon ül. Nem érdekli, és kész. De mivel nem bunkó, ezért megkérdezi, mert ha ő is az elsős-maffia áldozata lett, akkor már nem lesz egyedül, hogy bosszút álljon. Nem  lányért, nem azért, hogy vigasztalja, vagy segítsen neki. Sokkal inkább azért, mert neki magának jönne jól a lány segítsége.
És hogy miért nem szidta le őket? Egyszerűen azért, mert az ő szájából ez már semmit sem ér. Semmit. De azért ne gondolja senki, hogy nem mondott egy-két cifrát a díszes társaságnak. Dehogynem, az volt az első dolga. És persze pálcát is ragadott. Csak nem jutott eszébe semmi olyan átok, amit ne használt volna már rajtuk, és Christie szeret újítani.
De amit ez a J. tanácsol, az nem is ossz ötlet. Kilógó részeken fellógatni a kis törpéket? Tökéletes! Hogy ez neki miért nem jutott eszébe? Aztán meg bármit használhat még rajtuk. Hmmm, ez nagyon jól hangzik. Christie fejében már a terv körvonalazódik, miközben arrébb pakolja a padon fekvő pulóvert, hogy ő maga is le tudjon ülni, nagyon kifárasztotta a jelen szituáció. Egyáltalán nem érdekli, hogy a lány talán nem szeretné vele megosztani sem a padot, sem az idejét. Ő nem kért engedélyt, nincs rá szüksége. Akkor megy és oda, ahova kar, nem mondhatja meg neki senki mit tegyen és mit ne tegyen.
-Amúgy veled mi van? Miért vagy ilyen letört? –persze nem azért kérdezi, mert annyira nagyon érdekli, inkább csak kíváncsi.


Cím: Re: Park
Írta: Sabrina J. Wilder - 2009. 07. 19. - 18:19:12
Hannah

Megköszönte, hogy leülhet mellém, amit furcsáltam, mert én nem szoktam megköszönni, dehát ez az én sajátosságom. Én általában semmit se köszönök meg, de ai már ismer az tudja ezt, hiszen mindenkivel ilyen vagyok. Bár van akinek ez ellenszenves, de nekem ez a természetes. Én ilyen vagyok.

Elkezdett beszélni, hogy csak azok hiányolják a családjukat akik ötödév alatt vannak, meg hogy én akkor nagyon szerethetem őket, és hogy ez nagyon dícséretes. Nem értettem miért nem hiányolhatja egy ember apucit, anyucit és a bátyuskáját. Na jó ez egy kicsit nyálas szöveg, nem is értem a gondolataim, hogy lehetnek ilyenek!
- Nem, nem ők járnak a fejemben.- ezt egy kicsit félre mondtam, hiszen a bátyám járt a fejemben, de neki ezt nem kell tudnia- Amúgy én hatodéves vagyok. Amúgy meg leginkább a bátyámat hiányolom, hiszen olyan, mint egy nagyon közeli barát. Mindig együtt hülyéskedünk és együtt idegesítjük anyuékat a sok hülyeségünkkel. Nagyon szeretem.

Hogy honnan tudtam, hogy griffendéles? Ráhibáztam. Nem lehet ráhibázni? Ő is ráhibázott az enyémre. Kicsit fura lány. Folyton mosolyog, de nem zakkant a csaj, csak kedves és vidám. Én is szeretek mosolyogni. Meg viccelődni.
- Csak kitaláltam a házad. És igen az enyém a hugrabug.- és én is, hogy ne érezze rosszul magát egy bátorítoan elmosolyodtam. De hogy miért kell bátorítani azt magam se tudom.

Kiderült, hogy van fiúja. Vajon ki lehet az? Kíáncsi vagyok, de nem leszek tolakodó. És amitől már kivagyok, hogy megint valaki megkérdezte, hogy mik a terveim a nyárra. Elegem van! Semmi. Az ég világon semmi. Nem tudom hogy alakul a nyár és nem is akarom tudni! Téma lezárva.
- Nem tudom még, hogy hogy lesz a nyaram.- válaszoltam higgadtan, miután magamban lenyugtattam magam.

Amikor Austin is csatlakozott hozzánk felé nyúlt, de megállt és megkérdete, hogy megsimogathatja-e.
- Nyugodtan. Úgysem karmol.- feleltem ismét egy bátorító mosoly kíséretében. Az a cukorfalat beszólás nem annyira volt jó pont nálam, hiszen így csak a szőkék beszélnek, de mindenkinek lehet egy ilyen beszólása, és így nála már az az egy megvolt.

Mint említettem kedves lány ez a Hannah. Most viszont, mivel nem jut eszembe semmilyen téma megkérdezem, hogy ismeri-e Barbit. Szerintem ismeri, de az is lehet hogy nem. Majd kiderül.
- Ismered Barbara Lilian Kennethet? Egy házba jártok.- talán így majd eszébe jut, hogy ki is az a lány akiről beszélek.
Közben még mindig Austinon volt a kezem, és mivel már nem simogattam mancsát felém nyújtotta,hogy ismét kezdjem el a kényeztetést. Így a megint elkezdtem cirógatni a macskát, miközben a választ vártam.

- Tulajdonképpen miért jöttél le a parkba? Mert biztos hogy nem miatttam.- tettem fel egy újabb kérdést kedvesen mosolyogva.- Mármint nem akarlak elüldözni, csak kíváncsi vagyok rá, hogy mi célból voltál itt a parkban, mikor idejöttél hozzám.- remélem nem vette úgy, hogy én azt mondom neki "Húzz a francba!". Hát most a kérdésre való reagálásából kiderül


Cím: Re: Park
Írta: Hannah Whitney - 2009. 07. 19. - 20:44:54
(http://www.frpgs.co.cc/images/u0bvn28ompy92676ky9.png)


~ Most így visszagondolva talán nem a legjobb kezdés volt, hogy úgy fejeztem ki magam, mintha dedósnak gondolnám. Ez pedig cseppet sincs így. Én általában mindent őszintén mondok és szó szerint értendő az is, hogy az csodás dolog ha valaki ennyire kötődik gyökereihez. Abból biztosan jó anya lesz és megbízható ember. Feltehetőleg. Ahogy ránézek pedig… nem gondolom, hogy infantilis lenne így marad az első variáció. Na mindegy, remélem nem sértettem meg, mert akkor elég nehéz lesz véghezvinni az egész világra vonatkozó „tervem”. ~

Hannah nem volt egy egyszerű, könnyen lerázható eset. Ha egyszer találkozott valakivel akkor szükségszerűnek érezte, hogy az első beszélgetés után is a baráti köréhez csatolja. Persze nála ez nem azt jelentette, hogy az egész nagy csapatnak mindig együtt kell lógnia. Csupán annyit, hogy rövid ismertség után is szívesen találkozgatott frissen szerzett barátaival. Most azonban reméli, hogy nem visszafelé sül el a dolog…

- Értem. Bocsi, ha félreérthető voltam. Szerintem tényleg okés az ha valakinek hiányzik év vége felé a családja. Pláne ha testvérről van szó. Nekem sajnos nem adatott meg, de szinte minden ismerősömnek van és lassan már zavar. Na majd ha hazajutok szólok anyunak, hogy a kishúg a trendi manapság! – mondta egy kacaj kíséretében.

- Hm szuper! Akkor nem én vagyok az egyetlen mentalista a suliban! – válaszolt vidáman, s végre Sabrina arcára is mosolyt csalt. Akár abszolút őszinte volt a gesztusa, akár nem… a lényegen nem változtat, Hannah mellett nehéz rosszkedvűnek maradni. Bár néha már az ember agyára is mehet akkor is tudja mindenki, hogy egy csepp rosszindulat sem kering az ereiben.

A Griffis félig udvariasságból, félig érdeklődéssel telve kérdezett vissza a nyári tervekre. Nem kívánt senkit felidegesíteni ezzel sem, de úgy tűnt a Hugrásnak ez a kérdés nincs túlságosan ínyére. Ezt már Hannah sem érti. Az imént eziránt érdeklődik, de az gond ha valaki az övét is megkérdezi? Vagy talán nem is ez ingerli… esetleg a fiú téma? Talán egy szakításon lett túl a minap? Nos ha ez zavarta akkor ő biztos nem fog most a pasikról érdeklődni… Majd Sabrina beszél róla ha szeretne!

- Értem – reagált röviden, nem kívánta tovább boncolgatni a témát.

- Tündéri kiscica. Régóta van már veled? Mennyi idős? – kérdezi csillogó szemekkel, majd a háziállat felé nyújtja kezét ismét, s lágyan megsimogatja. Ha a macska dorombolásba kezd akkor még folytatja egy kis ideig, de aztán átadja a gazdinak ezt a „megtiszteltetést” továbbra is.

- Barbara? Hmm… azt hiszem hallottam már a nevét, de személyesen nem. Talán jó barátnőd? – ha már ennél a témánál járnak ő is rákérdez valakire – És neked Abbey Green neve ismerősen cseng? – teszi fel a „nagy” kérdést, melyre elég egyértelmű a válasz.

Abbs Hannah egyik legjobb barátnője s temérdek időt töltenek együtt. Ő ráadásul a Hugra csapatkapitánya és prefektus is szóval nehéz nem felkapni valakinek a fejét az ő neve hallatán.

- Hogy én? Hmm… nem tudom… voltaképp csak a jó idő miatt szerettem volna kimozdulni egy csöppet. Jó ismerőst azonban senkit nem találtam s gondoltam egy ilyen verőfényes nyári nap remek alkalom az ismerkedésre. Ne nézz hülyének légyszi, de én bárhol bárkivel képes vagyok szóba elegyedni. Megkérdezhetsz akárkit s megmondják neked szívesen, hogy legalább annyi Mardissal vagyok jóban, mint Griffendélessel! – közli mosolyogva, mely elengedhetetlen hisz ő Hannah Whitney.


Cím: Re: Park
Írta: Sabrina J. Wilder - 2009. 07. 20. - 09:20:20
Hannah

- Nem, nem voltál félreérthető, nincs semmi gond, csak hát már jó lenne eg kicsit hazamenni. Amúgy nem mindig olyan jó ám egy tetvér. Tapasztaltam, amikor az unokatesómra vigyáztam. Ő is lány volt. De az idegeimre ment. Hol körbetekert ragasztóval, mert indiánost játszott és nem volt nála kötél, hol meg fagyit akart és addig üvöltött, míg meg nem kapta. Nem mindig olyan jó egy kistestvér. Inkább örülj hogy egyedül vagy, hiszen gondolom sok barátod van, velük nem vagy egyedül. Gondoom én.- hogy ne lenne barátja. Aki ilyen könnyen odamegy bárkihez, legyen az halálfaló vagy ártalmatlan diák, annak nem lehet gondja a barátokkal sem. Ha így alakul tovább akkor szerintem még mi is lehetünk barátok. De ez maj a továbbiakban kiderül.

- Mentalista? Ezt a kifejezést még sosem hallottam magamról. Csak azt, hogy hülye bunkó, meg, hogy kedves lány, talpraesett, meg te tiszta hülye vagy stb. Általában ezek a címkék társulnak az én nevemhez, mert valaki nem szereti, ha a másik kicsit bunkón nem köszön meg elég sok minent és van aki jó fejnek, meg egy kedves lánynak tart engem. Mert nekem ez a hibám, hogy az én személyiségem olyan, hogy ha valaki megengedi, hogy leüljek mellé nem igazán köszönöm meg, mert nekem az a természetes.- ettől egy kicsit elkomorodtam, de azért még megpróbáltam megtartani azt a bájos mosolyt ami eddig ott virított az arcomon. És sikerült is.

Amikor olyan furán válaszoltam a nyár kérdésre, látszott rajta, hogy nem érti én miért kérdeztem rá az ő nyarára és ő miért nem kérdezhet rá az enyémre. A nyárról viszont rögtön áttért megint Austinra, és felőle kérdezgetett. Én örültem neki, mert legalább ő szereti a macskákat. Nem mintha az engem annyira zavarna, ha valaki utálja őket.
- Két éves, és már kiscica korában hozzám került, így szintén két éve van már velem.- ránéztem Austinra, aki boldogan élvezte Hannah kényeztetését. Így hangos dorombolásba fogott.

- Barbarával nem rég ismerkedtem meg. Nem tudom, hogy ő barátjának tekint-e engem, én még csak egy ismerősnek, de lehet, hogy még akár barátok is lehetünk.- Barbi után ő is rákérdezett egy névre, méghozzá Abbey Greenére- Csak látásból ismerem a csajt, de ő a mi házunk csapatkapitánya és azt hiszem még prefektus is. Ha jól tudom. Ő talán a te barátnőd?- kérdeztem vissza fülig érő szájjal.

Mikor megkérdeztem, hogy miért van kint mondott egy monológot, meg, hogy ne értsem férre, bárkit megkérdezhetek, hogy ő szeret ismerkedni.
- Oké, oké elhiszem neked, csak érdeklődtem.- mondtam gyorsan, mielőtt még tovább ragozza, hogy nem hülye ő és, hogy én ezek szerint annak tartom.- Nem tartalak hülyének, sokszor én is tudok ismerkeni, de ezek az utolsó nyári napok már nem annyira hozzák ki belőlem a nagyon  "bárkihez odamegyek ismerkedni" stílust.- megint mosolyogtam, mostmár egyre többet mosolyogtam, hogy így megismertem Hannaht.

Egy kis csönd következett, de én úgy döntöttem, hogy egy magyarázattal megtöröm, méghozzá azzal amivel én mégtartozom Hannahnak, mert elég hülyén jött ki az a helyzet.
- Tudod a nyaramra visszatérve, bocs, hogy ingerült voltam, de mindenki azt kérdezi, hogy mit tervezek a nyárra. jó tudom mert nyár van,de én nem nagyon szeretek tervezgetni mióta...- itt egy icsit megtorpanta, hiszen most következett az a rész, ami miatt nem szeretek tervezgetni- Amióta tavaly nyárra én is elkezdtem tervezgetni, hogy elég sokat fogok találkozni a barátommal. Tök jónak bizonyult ez a tervezgetés, de a tavalyi nyáron az eltervezett dolgok helyett szakított velem a fiúm egy másik lány miatt. Azóta nem szeretek előre tervezgeni.- válaszoltam most már teljesen szomorúan.


Cím: Re: Park
Írta: Hannah Whitney - 2009. 07. 20. - 10:59:33
(http://www.frpgs.co.cc/images/u0bvn28ompy92676ky9.png)


Hannah majd’ egész életében egy testvérről áhítozott, de most hogy szembesítették a kegyetlen igazsággal már nem leghőbb vágya egy húg. Bár az imént nem is mondta teljesen komolyan, hogy szól a szüleinek emiatt azonban… egy kicsit ott motoszkált a fejében, hogy mi lenne ha mégis…

- Hűha! Ez nem valami bizalomgerjesztő! Én azt hittem, hogy a legtöbb kistestvér tündéri és szende s a nővérke dolga az, hogy megnevelje őt a saját képére. Aztán később pont egyformák lesznek és jól kijönnek. Tudom, hogy vannak extrém és kirívó példák ahol a gyerek fejében kész káosz honol, de… ezt nem gondoltam volna, hogy általános!

Jó, egy kicsit álomvilágban ringatózik a csaj, de azért ez sem túl megszokott tőle. Nem is ez a legjobb kifejezés. Sokkal inkább… OPTIMISTA! Mindent úgy lát meg amit nem ismer mintha az tökéletes volna s ha később szembetalálkozik azzal és mégsem elképzelései szerint néz ki vagy viselkedik akkor tesz ellene. Megoldja, hogy minden olyanná váljon ahogy ő azt kívánja. Persze nem úgy mint egy zsarnok nőszemély, áh. Csupán pozitív kisugárzásával jópár embert sikerült már „átformálni” ha nem is abszolút radikálisan, de enyhén legalább!

- Nem is gondolnám, hogy vannak ilyen emberek. Szerintem egy lány nem lehet elég bunkó ahhoz, hogy e jelzővel illessék. Komolyan. Inkább az a bunkó dolog! Az ilyenekkel nem szabad foglalkozni! Hagy főjenek csak a saját levükben! – s küldött egy biztató mosolyt a lány felé – Szerintem a talpraesett és öntudatos jelzők sokkal inkább illenek rád! Nem kell mindenkinek olyan energikusnak és jókedvűnek lenni egyfolytában!

A témaváltás jót tett a társalgásnak, Sabrina máris vidámabban válaszolt mikor a cicájára terelődött a szó. Szép jószág volt, látszott rajta, hogy jó gazdija van és törődik vele. A macskák azt mondják hűtlen állatok. Ha pedig egy példány ennyire kötődik az őt felnevelő emberhez akkor biztosan jól bánik vele.

- Értem. Bocsi nem vagyok túl jártas cicatémában, szóval meddig élnek általában? Csak azért, mert nem tudom hogy a tiéd öregnek számít-e vagy még fénykorát éli… - érdeklődik tovább s egyre jobban kedvet kap, hogy beújítson egy háziállatot kismókusa mellé – Tudod nekem is volt anno egy cicám, de megszökött mikor még kicsi voltam. Azóta sosem gondolkoztam, hogy újra kérjek egyet… - osztja meg Sabrinával élete egy fájó kis darabkáját.

- Áh, értem. Nos szerintem az a csaj is elég életvidám és nem tűnik távolságtartónk szóval biztos hamar jó barátokká válhattok! – közli, majd egy kedves mosoly ül ki arcára – Igen, Abbey az egyik legjobb barátnőm. Ő viszont az a fajta aki nem enged minden jött-mentet közel magához, de mi már elég régóta ismerjük egymást szóval ezzel nincs gond. Szinte őt tekintem a nővérkémnek! – fejtette ki s belegondolt az utolsó kajacsatára amelyet együtt robbantottak ki az étkezőben egy reggeli keretében.

- Oké, nem folytatom. Ez a másik rossz tulajdonságom, képes vagyok száz mondatot regélni arról, amit egyben is ki lehetne fejezni! Ha már túl sokat jár a szám nyugodtan lőj le! – ajánlotta egy kacaj kíséretében.

És akkor kibújt a szög a zsákból. Fény derült a titokra, s Hannah is rögvest megértőbbé vált, bár eddig sem tett semmi olyat amely az ellenkezőjére utalna.

- Sajnálom. Valahogy ilyesmire gondoltam amikor láttam a keserű arckifejezésed a téma hallatán. Bocsi, ha tudom nem firtatom. Esetleg a nevét elárulod annak a fafejűnek vagy annyira fájó sebet hagyott rajtad, hogy inkább tereljük el másfelé a beszélgetést? – kérdezte lágyan csengő hangon, mellyel hatásosabbá tette szívből jövő együttérzését.

~ Pasik… pff… ~


Cím: Re: Park
Írta: Sabrina J. Wilder - 2009. 07. 20. - 18:58:24
Hannah

Szerinte egy lány nem lehet elég bunkó ahhoz, hogy valaki azt mondja neki. Hát nem tudom. Van aki megtette. De erről a jellem témáról rögtön áttért a macskákra. Neki is volt egy de megszökött. Szegény, én nem tudnám mi lenne, ha Austin megszökne. Belehalné. A drága cicuskám.
- Nem tudom meddig élnek, én csak annyit tudok, hogy Austin még nagyon fiatal. Tulajdonképpen kölyök.- válaszoltam, mert megkérdezte, hogy meddig élnke a macskák- Nagyon sajnálom ami a tiéddel történt.- mondtam együttérző hangnemben.

Lelőni? Miért akarnám lelőni? Jó vele beszélgetni, és ha valaki szeret beszélni akkor nem kell lelőni. Én se fogom.
A fiú téma egy kicsit elkeserítette, de Hannah is együttérző volt. De a nevét az illetőnek inkább nem mondom el neki.
- A fiú nevét nem említeném meg, ha nem baj.-  mondtam bocsánatkérő hangon- Inkább beszélgessünk valami másról. Például neked most van állatod? És ha igen mi a neve?- érdeklődtem ismét felélénkülve.

Az idő csak úgy suhant. Kíváncsi voltam rá, így megnéztem az órámat. Az óra egy egyszerű kis óra volt. Négyzet alakú, átlátszó pántú. Már jó pár éve, hogy kaptam. Szerettem ezt az órát. Az idő pontosan délelőtt fél tizenegy volt. A hasam hirtelen megkordult, hiszen ma pont nem reggeliztem. Így úgy döntöttem, hogy előkaparok néhány csokibékát a zsebemből. Elő is vettem, és mivel nem akartam Hannahval bunkó lenni megkínáltam.
- Kéred az egyiket?- s felé nyújtottam a kezemben lévő békákat- Én nagyon szeretm őket és néha jól is jönnek ha éhes az ember. Az az igazság, hogy én ma nem reggeliztem és a gyomrom már nagyon korgott.- mondtam egy kedves mosollyal az arcomon, s vártam, hogy Hannah elveszi-e a békát.


Cím: Re: Park
Írta: Hannah Whitney - 2009. 07. 20. - 21:33:39
(http://www.frpgs.co.cc/images/u0bvn28ompy92676ky9.png)


Igen nos a közös pont már biztosan megvan a két leányzó között amely talán elég egy hosszú barátság kezdetéhez. Az állatok. Mindketten odavannak értük, s őszintén vállalják is. Meglepő, de a Roxfort falain belül Hannah minden nap összefut olyanokkal kiknek feláll a szőr a hátukon a „macska” vagy „kutya” szó hallatán. Persze a többség mosolyogva fogadja a téma felvetését és hörcsögeikről, baglyaikról és az állattartásról kezdenek hosszú monológokat zengeni.
Penny eltűnéséről beszélni már nem olyan felzaklató élmény a Griffisnek mint az eset utána években. Mára már feldolgozta s még örül is, hogy ilyen szörnyűség nem érettebb korában történt hisz akkor biztosan tovább tartott volna a gyötrődés.

- Köszi. Én tudom, hogy képes vagy átérezni milyen is lehetett nekem akkor. Szerencsére mára már kihevertem a történteket s nem kavar fel annyira az erről való beszéd, de Penny már olyan aprócska koromban is a legjobb barátom volt. Az elvesztése… még most sem értem igazán, hogy miért hagyott el. Néha azon rágódom, hogy vajon egy meleg otthonban nyújtózkodik a kályha előtt vagy netán már odafentről tekint le volt gazdijára… - mesélte kicsit búslakodva Hannah, tőle nem megszokott módon. A mosolygás csodás dolog, de ő is tudja mikor kell megállni. Természetesen egy ilyen témán nem somolyog, csupán lesüti szemét és a cicájával töltött időt próbálja felidézni magában.

~ Gondoltam, hogy nem pálya nála, hogy az exéről beszélgessünk. Persze abszolút megértem, így nem is kívánom tovább firtatni a témát. Tereli a szót, ebben sincs semmi különös. Hát hagy alakuljon kedve szerint a társalgás a továbbiakban, nehogy már elszontyolodjon itt miattam meg a nagy tudálékos szám miatt! ~

- Nem gond, tényleg. Feltételeztem, hogy érzékenyen érint úgyhogy váltsunk is…Állat? Igen, van. Miután sikerült feldolgoznom a veszteséget kaptam egy mókust. Beckynek neveztem el és sokan furcsán is néznek rám, hogy miért nem valami „cukibb” névvel illettem, de nekem megfelel ez. Ha ránézek… kiköpött Becky! Miért hívnám Peanutnak vagy Tummynak? Elismerem aranyos megszólítások, de számomra olyan… személytelenek! – fejtette ki véleményét Hannah, s mint mindig egy mosollyal zárult az ördögi kör. Igen, ismét visszatért belé az energia és a jókedv átjárta testét, lelkét.

- Köszönöm, az én gyomrom sem bővelkedik tápanyagban a mai napon… - utalt szegényes reggelijére, majd kivette az egyik csokibékát a dobozból. Szerette ezt a csemegét, s nem szándékozott visszautasítani a kedves gesztust. Megnyalta szája szélét, hogy fokozza étvágyát majd bekapta az ínyencséget.

Egy kis ideig nyammogott rajta, majd úgy vélte ideje feldobni még egy témát, s mi más lett volna mint egyik kedvence, a kviddics. Abbey sokszor gyakorolt már vele a pályán, ha épp nem folytak ott komoly edzések s a leányzó már egészen beletanult a dologba. Az életcélja persze nem a sport felé orientálódik, de egy hobbinak tökéletesen megfelel.

- És mondd Sabrina, kedveled a kviddicset? Játszani vagy nézni? – tesz fel a kérdést miközben beletúr hullámos hajzuhatagába. Hőség van, semmi kétség s a jelentős mennyiségű hajtömeg alatt egyre csak melegszik a leányzó tarkója – Vagy esetleg egyéb hobbi?


Cím: Re: Park
Írta: Sabrina J. Wilder - 2009. 07. 21. - 09:50:13
Hannah

Tényleg átérzem a fájdalmá a macskája elvesztése miatt. Mikor róla beszélt, a tőle nem megszokott módon elszomorodott. Igaz még csak ma ismertem meg, de eddig mindig vidám volt, minden egyes témánál. És most a macskájára terelődött a szó, s eléggé bánatos lett. A téma váltás után viszont ismét a megszokott formáját hozta és mosolygott.

Megtudtam, hogy a cicája elvesztése után kapott egy mókust és Beckynek nevezte el.
- Hát én általában olyan nevet adok az állataimnak, amik nekem tetszenek. Tehát ha neked a Becky tetszik, akkor miért ne lehetne Becky a mókuskád neve.- magyaráztam neki, hiszen mondta, hogy mindenki azért cseszteti, hogy miért nem valami aranyos nevet adott az állatának.

A csokibékát elvette, hiszen neki is korgott a gyomra az éhségtől. Megértem, tudom milyen az, ha éhes az ember, és most pár pillanat én is éhes voltam. Én is ettem egyet és jó ízűen még elnyammogtam pár darabon, mire már nem éreztem azt kínzó fájdalmat a hasamban, ami általában akkor jön elő, mikor éhes az vagyok.

 A falatozás után megkérdezte Hannah, hogy szeretem-e a kviddicset.
- Igen szeretem, hát játszani lehet, hogy tudok, nem tudom, mert csak egyszer próbáltam meg és akkor elég jól ment, de nem nagyon próbálkoztam még bekerülni a csapatba. De még van egy évem rá, hogy megpróbáljam.- válaszoltam és elmosolyodtam. Az igazság az, hogy eddig még nem is gondolkodtam el azon, hogy jelentkezzek a csapatba, de ezt még lehet, hogy fontolóra veszem.

Ismét rápillantottam az órámra, hiszen megint eltelt egy kis idő az utolsó "órás" ránézésem óta. Mostmár tizenegy óra volt és gondoltam mostmár ideje lenne bemenni.
- Én lassan visszamegyek.- közöltem Hannahval. Összeszedtem magam, feltápászkodtam, és elindultam az épület irányába, de még elköszöntem Hannahtól.
- Szia! Majd még beszélünk.- mondtam, hiszen elég jól összebarátkoztunk most az eltelt idő alatt.

Köszönöm a játékot!


Cím: Re: Park
Írta: Hannah Whitney - 2009. 07. 21. - 10:26:05
(http://www.frpgs.co.cc/images/u0bvn28ompy92676ky9.png)


A lánynak jó volt hallani a szépen csengő együttérzést Sabrina hangjában. Mivel a Hugrás úgy gondolta, hogy talán néha elveti a sulykot és mások szerint bunkó módon viselkedik így ez igazán kedves gesztus volt. Ismét!

~ Ez a lány abszolút emberi és megértő. Talán most azért mutatkozik meg jobban ezen tulajdonsága, mert egy számára kedves témáról esik szó, de mégis. Legtöbbször meg tudom állapítani, hogy egy ember jó vagy rossz. Az ő esetében a mérce egyértelműen mutat a helyes irányba. Nincs semmi gond vele, csupán az önbizalmán kéne még javítani egy kicsit. Csak annyira, hogy rá se hederítsen a bántó szavakra, megjegyzésekre. ~

Sabrina pedig ismét bizonyított, s Hannahnak adott igazat miszerint szuverén joga olyan nevet választani kis kedvencének, amellyel ő szimpatizál. Persze ezt csak egy igazi állattartó értheti meg, hogy micsoda mizéria a kicsiny lényeknek a lehető legmegfelelőbb nevet adni, mely örök életében rajta marad.
A Griffis kiskorában folyton azon morfondírozott, hogy miért is hívják úgy, ahogy. Néha csak más szeretett volna lenni, s odarohant olyankor az anyukájához, hogy számon kérje tőle az okot. Azt viszont sosem tudta meg, mert szülei azt hajtogatták: „Csak úgy jött.” A kis Hannah fejében pedig ilyenkor szörnyű gondolatok cikáztak. Például, hogy nem is szerették eléggé ahhoz, hogy jól megfontolva válasszák ki neki a rá legjobban illő keresztnevet.
Azonban ezután a beszélgetés után már minden olyan tisztának tűnt, s a leányzó fejében egy percig sem keringtek tovább ezek a gyermekded elképzelések, feltételezések.

A csokibéka fenséges volt. Bár meglehet, hogy a lánykának most azért bizseregtek bele ízlelőbimbói az ízletes csemege hatására, mert gyomra halkan, de céltudatosan korgott s meg nem állt míg valami táplálék le nem csúszott Hannah torkán. Miután a mohó belső szerv megkapta amire vágyott, egy ideig szüneteltette a csikarást, melyet a Griffis alig észrevehetően grimaszokkal élt át eddig. Most pedig abszolút fellélegezhetett, s egy önfeledt mosoly keretében hálálkodott Sabrinának.

- Hű ez nagyon jól esett. Köszi! – lelkendezett miközben ujjairól lenyalogatta a csokimaradványokat desszertként, hisz ezúttal az édességet „szolgálták fel” főétel gyanánt.

- Értem. Örülök, hogy egy hű kvidiccsest köszönthetek köreimben. Én is hasonlóképp vagyok, csak gyakorolgatok. Abbey a legnagyobb segítségem ilyenkor és mindig azt javasolja, hogy próbáljak meg bekerülni, de… még várok pár évet és esetleg úgy zárom le Roxfortos tanulmányaim, hogy a Griffendéllel megnyerjük a kviddics kupát. Persze ez hiú ábránd, de szép lenne! – mesélte el apró kis vágyát Hannah, melyre nem tudta mi lesz a reakció a lány részéről hisz ő másik házból való.

Ekkor pedig órájára pillant. Ennyi lett volna az ismerkedés? A Hugrás igen szimpatikusnak tűnt eddig a leányzó szemében s most hirtelen rohannia kell. Kár. Na nem baj, hosszú még a nyár és a suliból is maradt jónéhány nap. Lesz idejük még összefutni, ha szeretnének.

- Rendben, menj csak. Szia! Majd találkozunk! – köszönt el integetéssel és a már jól ismert mosollyal Hannah, majd ő is szedelőzködött és lassan beballagott a hálókörletbe, hogy átöltözzön és lesétáljon az ebédlőbe, ahonnan édes illatok szállingóztak ki.

***END***


Köszi!


Cím: Re: Park
Írta: Moana Lines - 2009. 07. 27. - 19:29:26
~Damien~

A néptelen folyosón átvágva igyekszem le a a parkba, még talán el tudom kapni a „múló nyári zivatar” utolsó cseppjeit. Szeretek az esőben ázva a gondolataimba burkolózni. Olyan megnyugtató a cseppek egyenletes kopogása, ez a természet dallama, ami soha sem komponál ugyan olyan darabokat, mindig bevet egy-egy titkos fegyvert, egy új „hangszert”, villámokat, netán mennydörgést. Ettől lesz olyan egyedi. Azt hiszem, azért van rám ilyen hatással ez a fajta időjárás, mert az esőcseppek miatt úgy érzem, nem vagyok egyedül. A viharok múltával legrosszabb rájönni, hogy magam vagyok, ilyenkor a valóság kegyetlen módon gyakran szivárvány, napsütés képében csalogatja le a jó időt kedvelő diákokat, hogy orrom alá dörgölje: Nem is lehetnél magányosabb, kislány! Átkozott! Nincs igaza! Ott a kviddics, a csapat. Könnyebb lenne abba a hitbe ringatni magamat, hogy én egyedül vagyok a nagyvilág ellen, egy végtelenül reménytelennek tűnő harcban, de ez nincs így. Mert vannak olyanok, akikre támaszkodhatok, még akkor is ha nem érthetik, miért vagyok olyan, amilyen. És ezt mindennél nehezebb elfogadni.

A pillangókat kergető, vidám, teli szájjal nevető kislány képére esik pillantásom, egyszerűen nem tudom bújtatni őszinte mosolyomat. Akárhányszor is haladok el ez előtt a kép előtt, mindig muszáj megállnom egy kicsit, hogy váltsak pár szót a festmény-alakkal… de most nem akarom zavarni, csak bámulom egy darabig. Szememmel követem, ahogy felszalad a tarka lepkék után a dombra, s közben szőke tincseivel játszadozik a napsugár,olyan gondtalannak tűnik. De mielőtt észrevenné érdekes arckifejezésemet, még úgy teljes egészében köpenyes lényemet, észbe kapok  és már-már futva indulok tovább.

Út közben valami dalt dúdolgatok, de fogalmam sincs hol hallhattam, ráadásul egy része teljesen kiesett az emlékezetemből. Utálom az ilyet… Meghallok pár hangot és néhány hét múlva rá előtörnek az emlékeim közül, de nem jut eszembe, hogy mi lehet az, csak dúdolgatom és nem tudom kiverni a fejemből. Pedig tudom, hogy tudom, ott legbelül érzem, és ez benne a legidegesítőbb.

Nem törődöm a festmények zsörtölődésével, csak megyek arra, amerre a lábam visz. Oda, ahova a szívem húz. Ahol talán az agyamban újra, meg újra ismétlődő kis dalocska is értelmet nyer. Mert nem létezik olyan, hogy valaminek nincs értelme… hogy valami, csak úgy van. Minden gondolatunknak, és egyáltalán mindennek megvan a maga értelme, csak épp’ mi nem látjuk, vagy nem akarjuk látni ezt. Attól még, hogy számomra nem jelentős egy bizonyos dolog, attól még másnak fontos lehet, ő meglátja annak az értelmét, míg én nem. Ilyen egyszerű.

Szerencsém van, ugyanis a tölgyfaajtóig vezető úton nem találkozok senkivel, még Fricsbe, se abba bolhás macskába nem akadok bele, így megkönnyebbülten lépek ki az ajtón. Most már tényleg nekiiramodok, olyan gyorsan futok a zöld pázsit felé, amilyen gyorsan csak tudok a csúszós úttól. A kedvenc, tanulós-fámhoz közel lefékezek jó adag vizet felcsapva és nevetve pörögni-forogni kezdek, nem érdekelnek az elázó ruháim, csak a pillanatnak szentelem minden figyelmemet.

-Rosszabb vagyok, mint Luna Lovegood!
Szakad ki belőlem, a nevetéstől rázkódva emlegetem eggyel alattam járó háztársamat. Nem mintha bajom lenne azzal a szerencsétlen lánnyal, de tény, hogy elég fura. De kinek nincsenek ilyen furcsa dolgai?

Zene: Slipknot- Dead Memories
Megjegyzés: Csak sikerült kezdeni.. ^^




Cím: Re: Park
Írta: Damien Pulse - 2009. 07. 28. - 20:34:00
[Moana]

Ismét egy esős nap volt: már a sokadik mostanában… és ez szokatlan az évnek ebben a szakaszában. Esni szokott, ez megmásithatatlan tény, de errefelé leginkább a szürke, borús, téli esők voltak elterjedtek, nameg a hatalmas, hegyeket megrázó viharok, amik a legváratlanabb pillanatokban csaptak le akár a nyár közepén is… persze csak az óvatlanokra és tudatlanokra. Akik ismerték a természetet, a szeszélyességét, hangulatának hirtelen és végletes váltásait, az mindig tudta, hogy mikor kell esernyőt vinnie magával és mikor nem, de még azt is, hogy mikor nem szabad kimozdulnia a szoba védett falai közül: ezen alkalmakkor tombolta ki a természet a senki által nem szitott, de mégis újra meg újra fellángoló haragját, amit mintha a világ ellen intézett volna. Ilyenkor aztán futottak az emberek, ha kedves volt az életük: a vihar volt a természet haragjának kivetülése és pusztitott, de nem úgy, mintha valamiféle ősi ellentét újult volna ki közte és a Föld között; sokkal inkább egy szigorú anya és egy elkanászodott gyerek vitájára hasonlitott, ami a lehető legpusztitóbb módon öltött alakot. Az epikus csata zene volt az értő fülnek: a fák nyögései, ágaik ropogása a Föld, azaz a gyerek jajkiáltásai, az ég morajlása, mint a szigorú szülő dorgálása, a villámok pedig a tanitó szándékú, de kegyetlen pofonok. De a Föld sosem tanult hibáiból és az Ég, hiába volt akármilyen kemény, néha elsirta magát kétségbeesésében: ezek voltak a kisebb záporok, a nyári zivatarok.

E történet nem az én agyszüleményem volt: még tacskó koromban mesélte az utcánkban élő vénség, nagyapám egyik barátja, akinek valódi neve ismeretlen volt számomra, de mindig csak Huff bácsinak szólitottam. Sok dologban hitt, amiben senki más, de bizton állithatom: sokkal okosabb volt, mint a mai népesség túlnyomó többsége, ha pedig csak a felső réteget vesszük alapul, akkor a fölény még nagyobb az öreg javára. Sokat köszönhetek neki, hiszen rengeteg olyan történetet mesélt, amit máshonnan soha nem tudhattam volna meg; emellett megtanitott olvasni a természetben, afféle időjóslás-szerűség, vagy metemicsoda, ahogy a modern emberek manapság emlegetik: igaz, hogy mindig hangsúlyozta, hogy nem biztos a dolgában, elenyésző esetben tévedett… és tudtommal én voltam az egyetlen, akit megtanitott rá. Noha nem voltam akkora májer a szakmában, mint ő, de azért a közeledő záporokat, viharokat időben meg tudtam állapitani. Nem nagy tudomány, ha az ember tudja, hogy mire figyeljen, de nem is olyasmi, amire minden jöttment verheti a mellét: aki birtokában volt a tudásnak, az sem gyakran hangoztatta, hiszen könnyen sarlatánnak kiálthatták ki. Persze, itt, ahol tulajdonképpen mindenki sarlatán, ez csak egy lett volna a számtalan varázslat közül, de számomra… számomra ez maga volt A mágia, nem pedig a sok csiribú meg csiribá, amit itt próbálnak a fejünkbe verni. Lehet akármilyen hatalmas egy emberszabású, pálcaforgató figura, a Természettel soha nem érhet fel.
Nem mondom, hogy az életem a természet, mert ez nem igy van: ennek ellenére többre tartom, mint ezt az egész humbugot.

Szerettem az esőt, mert mindig fel tudott frissiteni és ezt értem mind fizikailag, mint lelkileg. Ha olyanom volt, akkor viharba is kijöttem néha, bár az elemek csatáját nem lehetett sokáig élvezni úgy, hogy az ember ne szenvedjen közben maradandó károsodást, de a könnyebb zivatarok szinte mindig kint találtak: az egyedüli kivételt a tanórák és büntetőmunkák képezték, hiszen akkor nem tudtam kiszabadulni a kastély marasztaló falai közül. Alapjában véve a büntetésekkel sem volt gondom, de amikor egy-egy könnyű, frissitő esőt vagyok kénytelen az ablakból bámulni miatta, akkor azért tudtam haragudni magamra. Szerencsére ez ritka volt, hála eltitkolt tudományomnak: ha éreztem a közeledő Árnyat, akkor igyekeztem nem megbüntettetni magam a tisztelt tanári karral.

Ma sem volt ez másként: a parkban ácsorogtam talpig feketében, bakancsban és bőrkabátban: egy fának támaszkodva intettem búcsút a távolodó fellegeknek, frissen, fitten, üdén. Ritkaságok gyűjtőhelye volt a pillanat: a park teljesen kihalt volt, az égen halovány halovány szivárvány terjeszkedett, de az égen már elkezdtek áttörni a nap sugarai, elhalványitva a látványosságot, de kárpótlásul egy másikkal szolgálva, ami ugyan túl nem tehetett az előzőn, de felért azzal… legalábbis az én szememben, aztán biztos úgy van ez is, mint manapság minden: embere válogatja. Egyszer megpróbáltam kihozni magammal Amandát, de ő kerek perec kijelentette, hogy semmi kedve bőrig ázni valami olyasmiért, amit az ablakból is ugyanúgy megcsodálhat… azóta már Ő is a múlté és továbbra is megmaradtam egyedül a bolondos szenvedélyemmel… sőt, egyesek már-már hóbortnak titulálták, hogy valahányszor ha elered az eső, engem mindig meg lehet találni bőrig ázottan valamelyik fa alatt, ha pedig vihar készülődik, akkor az igazi csata előtt pár perccel érem csak el a bejárati csarnokot hasonló állapotban. Sokan tudhatták volna, ha akarják, de kevesen tették: nem voltam az a tipikusan barátságos és közkedvelt személyiség a kastélyon belül, habár bizton és egoizmus nélkül állithatom: manapság a modorom igazán de semmi kivetnivalót nem hagyott maga után, hiszen próbáltam alkalmazkodni az itteni viszonyokhoz. Mosmár csak azzal voltam bunkó, aki velem az volt, a többiekkel megpróbáltam kultúrált, sőt!, sokszor már barátságos hangnemet megütni.

Hirtelen lépések zaja ütötte meg a fülemet, gyors, de legalábbis sietős lépéseké: valaki a kastély irányából rohant felém, de legalábbis a helyzetemet megközelitő vektoron haladva, ezért jobbnak láttam a fa mögé húzódni. Igyekeztem kikukucskálni a fa ágai közül, de azért ügyeltem rá, hogy észrevétlen maradjak. Egy lányt láttam kiszaladni a kastélyból, akiről első pillantásra csak annyit tudtam megállapitani, hogy biztosan nem ismerem… illetve azt, hogy egyenesen a „búvóhelyemül’’ szolgáló fa felé tart. Lehúztam a fejem, remélve, hogy elhúz mellettem, de a léptek hamarosan elhaltak… illetve inkább megváltoztak, s nem közeledtek többé, de nem is távolodtak: úgy egyáltalán nem is hasonlitottak semmiféle járáshoz, futáshoz amit valaha hallottam életem során. A kiváncsiságom hamar felülkerekedett minden máson, ami akkor a fejemben motoszkált és ismét kihajoltam egy kicsit és a fa ágai között kukucskáltam abba az irányba, amerre őt sejtettem. Lehetetlen, de egyúttal csodálatosan ártatlan látvány tárult a szemem elé: a drágaság szinte egyhelyben forogva nevetgélt, szanaszét fröcskölve a vizet, ami a fűszálakon megállapodott, nem törődve semmivel, ami körülveszi: csak pörgött és nevetett, mint akinek semmi gondja nincs a világban. Arcán őszinte mosoly terpeszkedett és szemei is ezt sugallták… már amennyire az őrült csavar és a fák ágai engedték megállapitani, szóval egyáltalán nem voltam biztos a dolgomban. De mi más oka lehetett volna rá, hogy ezt tegye, mint a felhőtlen boldogság?

A lány hirtelen megtorpant és felkacagott, minden eddiginél hangosabban s mintha tisztábban is tette volna mindezt, majd elkiáltotta magát, mintha magához a Szélhez, az Éghez vagy valami elfeledett istenséghez beszélne, és magát Luna Lovegoodhoz hasonlitotta, illetve még nála is rosszabbnak titulálta, pedig az a leányzó maga volt a megtestesült elvarázsoltság, már ha hinni lehetett a pletykáknak. Jómagam nem ismertem Ms. Lovegood-ot, de az előttem álló lány egyáltalán nem tűnt rossznak, sőt. Nem volt kifejezett világszépe, de a saját belső mércém alapján az arca helyes volt, lénye pedig olyan egyszerű bájt sugárzott, ami ritkaságában volt szép és nagyszerű ebben a mai, elkorcsult világban. Rázta a nevetés továbbra is, mintha sosem akarna vége lenni, sosem fogyna ki belőle a levegő.
Aztán úgy döntöttem, elég a szemlélődésből.

Lassan előléptem a fa mögül, magam is mosolyogva: kezeim a zsebemben, semmiféle fenyegetést nem sugallva, igyekezvén nem megijeszteni őt. Továbbra is a fának támaszkodtam, de most úgy helyezkedvén, hogy szembe legyek a lánnyal.
- Szia – köszöntem neki – Látom nem vagyok egyedül azzal a hóbortommal, hogy szeretek megázni…


Ha már igy,
Zene: javarészt Disturbed – Prayer
Megjegyzés: Pm. ^^’


Cím: Re: Park
Írta: Moana Lines - 2009. 07. 30. - 18:24:41

~Damien~





Vidámság. Boldogság. Olyan egyszerű szavak, mégis több értelmet nyernek, ha valakit meglátsz, és ez a két szó jut eszedbe róla. Ha kimondod csak szavaknak tűnnek, mindennapi dolgoknak, pedig mind a kettő egy-egy különleges ajándék az élettől. Hiába mondod, hogy vidám vagy, ha nem látják rajtad… hiába mondod, hogy szörnyen érzed magad, mikor sugárzol a boldogságtól, és közbe nem érted miért van ez, mindenki más érteni fogja. Szimplán boldog vagy, nem olyan rossz az, nem igaz?
 Miért pozitív érzések öntik el a lelkemet, ha egyszer nincs okom rá? Egy kiadós eső is elég lenne ahhoz, hogy felvidítson? Egyszerű ember vagyok, vagy épp ellenkezőleg? Olyan közönségesnek tűnök ettől az egésztől, de mégsem érzem magam rosszul a bőrömben, inkább azt kívánnám, bárcsak… bárcsak ez az eső egy fajta tisztító szentelt vízként viselkedne velem szemben. Nem akarom, hogy örökké tartson ez a pillanat, mint a giccses filmekben, mert vágyom valami másra is. Ez a más az, amit az Élet még hozhat egy megtisztulás után. Megtisztulni. Mit jelenthet? Minden negatív érzelmet kimosna belőlem? Hiszen az lehetetlen. Akkor elmosná a nagy részemet, mert ezekből épülök fel, ezek a lényem elemei. Ettől vagyok az, aki vagyok, akár ki is legyek. Szerintem a megtisztulás nem ezt jelenti. a megtisztulás egyfajta pszichikai tisztánlátást elősegítő folyamat. Én így gondolom, mások véleménye pedig nem befolyásolja az enyémet.
Lábaim egyre lassuló iramot diktálnak, de a nevetésem nem csitul. Érzem, ahogy az esőcseppek  lefolynak az arcomon, a nyakamon, némelyik a felsőmbe is betalál, de mégsem ráz ki a hideg, nem érzékelem a hőmérsékletét.

 Emlékszem, amikor negyedikes koromban elszöktem otthonról, talán depressziós szakasz volt az életemben? Vagy akkor épp a mániás? Nem tudom, de valami azt súgta, el kell mennem otthonról. Az esőben ázva a játszótéri hintán talált meg apa, de nem kiabált, nem szólt semmit, csak leült mellém és meglökte magát. Azt akarta, hogy én szólaljak meg előbb, megadva az esélyt a magyarázkodásra. De nem magyaráztam meg miért léptem le, csak hallgattam. Ott áztunk mi ketten, mindketten túl makacsok voltunk ahhoz, hogy bármit is mondjunk. Addig hintáztunk egymás mellett, míg nem az eső is elállt, én szakítottam meg a csendet, csak haza akartam menni. Nem kértem bocsánatot, és ő se rótta fel a dolgot, ez egy amolyan szó nélküli megállapodás volt, megértette, hogy nekem kell néha az, hogy csak ázok az esőben, vagy csupán hallgat mellettem. A vigasztaló, vagy nyugtató szavak soha nem érnek fel a csenddel, ha igazán szeretsz valakit, tudod mit mondana, és ez éppen elég.

Színes, egybe mosódó foltok.
Fák.
A tomboló ég.
Az égből érkező áldás.
És valami más, egy fekete paca. Úgy ront bele a világomba ez a fekete paca, mint egy igazi tintapaca a mágiatörténet dolgozatom utolsó sorainál. Ennek a pacának valami a fa árnyalatától eltérő barnaságú van a tetején, kétségtelenül embernek látszik.
A kastély úszik be a képbe, s mint egy igazi sprinter már el is tűnik látókörömből, a fekete paca pedig újra befurakodik a tudatomba, a megdöbbenéstől teljesen lelassul forgásom. Ismét a kastélyt látom magam előtt. Mély levegőt veszek, megpróbálom puszta gondolatokkal kiradírozni, eltüntetni, kiűzni a pacát, de amint megfordulok még mindig ott van, ahol az előbb volt. Mozog a szája, valamit mondd, de nem értem, az eső és a mennydörgés elnyomják a hangját. Leeresztem a kezemet, ami a levegőben dermedt meg mikor a felismerés lefagyasztotta egyetlen pillanat alatt. Lehajtom a fejemet, saras cipőmet kezdem el méregetni, mintha valami érdekes lenne rajta. Gondolkodok. Őrlöm magam. Nem jó ez így.

A felemelő boldogság amit pár perce éreztem, hirtelen olyan távolinak tűnt, amennyire csak el tudod képzelni, átvette helyét egy másik, különös érzés. A félelem. Félek attól, hogy mit gondolhat. Félek attól, mit fog mondani. A félelem osztozik még egy más fajta érzelemmel, amit nem ismerek fel, de nem kellemes, az biztos. Nem lehet szavakba önteni, nem elég ha elmondom mi az, érezned kéne ahhoz, hogy tudd, mire gondolok.
Bőrömre tapadó víztől csöpögő hajamat hátracsapom, fejemet felemelve dühös pillantással meredek az ismeretlenre. Nem tudom ki ő, de valamiért minden porcikámmal csak gyűlölni tudnám azért, amiért szertefoszlatta azt, ami még talán a kviddiccsel is felért volna. Biztos magában azt gondolja, milyen szánalmas vagyok. Lefogadom, hogy nem érti miért csinálom ezt. Ő csak egy a sok közül, olyan mint a többiek. Gúny tárgyává akar tenni! De mégis… ő miért van itt? Lehet, hogy… nem. ~Ne bocsátkozz elhamarkodott következtetésekbe.~ De hiszen az előbb is ezt tettem. Miért ne lehetne valaki olyan, aki érti mire gondolok? ~Ne remélj. Hidd el, nincs remény.~ Összeszorítom a szememet, talán abban a hitben élve, hogy mire újra láthatóvá válnak íriszeim, addigra már csak a magányos barna fatörzset láthatom a dús, zöld lombbal, amit a vihar igencsak megtépázott. De nem. Mint az előbb, most is csalódott leszek, mikor újra meglátom feketébe öltözve a homályos idegent. Közelebb lépek egyet, kettőt, többet. Egyre inkább tisztul a kép, és amikor már úgy ahogy ki tudom venni újra megtorpanok. Elég érdekes hatást kelthetek, körülbelül mint egy durcás óvodás és egy ázott kutya  bizarr keveréke. Hirtelen támadt dühvel toppantok egyet -a saras víz néhány cseppje még hozzá is elér- és kifakadok.

-Miért nem nevetsz ki? Nevess csak! Nem értheted… nem értesz semmit! Senki nem ért semmit! Te… te…
Nem tudom befejezni. A visszafojtott indulttól ökölbe szorított kezem remeg, és csak tátogok. Egy kósza árnyékként átfut az elmémben az a gondolat, hogy mi van ha a fiúnak nem áll szándékában rajtam nevetni, de nem veszem figyelembe ezt a lehetőséget. Berögződött, hogy az emberek kegyetlenek, ő is emberből van, miért lenne különb náluk? Mivel ez az alak visszarángatott a most szó szerint értetődő rideg valóságba, nem csoda, hogy majd’ megfagyok, és ezen bizony nem segítenek átázott ruhadarabjaim. Kifejezetten súlyosnak érzem tőlük a testemet, jól megszívhatták magukat. Egy darabig méregetem a fiú arcát, nem tűnik olyannak, mint elsőre gondoltam. Lesütöm a tekintetemet, mintha bűntudatot éreznék… talán nem kellett volna így… így a fejéhez vágnom azt, amit gondolok. Áá, hülye, hülye, hülye. Képzeletben a fejemet a falba verem, nem is tudom miért lettem Hollós! Gondolkodok valaha mikor ilyesmit mondok? Nem! De nem szívhatom vissza, az milyen hülyén jönne már ki. Inkább azt teszem, amit a legjobban tudok: Semmit.

Zene: Sonata Arctica- Full moon




Cím: Re: Park
Írta: Damien Pulse - 2009. 08. 02. - 00:57:13
 
[Moana]

Az ártatlanság mindig egy messzi-mesés tulajdonság volt számomra: valami olyasmi, amit sosem tudtam felfogni az emberekben. Én már tiz éves korom előtt elvesztettem ezt, nyugodtan kimondhatjuk, hogy azóta folyamatosan rosszban sántikálok: talán ez volt az oka, hogy képtelen voltam felfogni, de ugyanakkor magával is ragadott. Kis túlzással már emlékeim sincsenek a saját ártatlanságomról… és ez azért elgondolkodtató volt. Kevesebb lennék ettől, mint más emberek? Talán igen, talán nem… de nézőpontok kérdése is. Az ártatlanság lehet hátrány is, hiszen az és a naivitás közel állnak egymáshoz, márpedig a naiv ember a velejükig romlottak kedvenc célpontja, őket használják ki a legkönnyebben, ők törnek össze a leghamarabb. Tudom, hiszen magam is sokszor csináltam régen… amikor még más ember voltam.
Nem nehéz visszaemlékeznem, hiszen egy év sem telt el az utolsó ilyen alkalom óta. A Roxfort számomra nem volt az élet, csak a nyarak tudtak kárpótolni, hiszen bármilyen hihetetlen is, a kölyökkori mugli haverjaim közül sokan még ma is kitartottak mellettem, elfogadva, hogy évente csak néhány hónapot találkozunk, mert ,,bentlakásos elitsuliba’’ irattak a szüleim, hogy minél többre vigyem az életben: én pedig alávetettem magam az akaratuknak, hiszen a család mindig a legfontosabb volt számomra, ahogy a haverjaim számára is a sajátjaik. Család és barátok, a két közeg, ami mindig a legfontosabb marad nekem, történjék bármi… A családom, mondhatni, mindennapi volt: egyszeri emberek a város gépezetében, akik mindent megtesznek azért, hogy meg tudjanak élni: apró, dolgozó hangyák a világban… de a baráti köröm már más lapra tartozott.
Mi voltunk a környék huligánjai: tipikusan azok a fiatalok, akikre minden ember sandán néz az utcán. Nem voltunk sokan, összesen talán tizen-egynéhány fő, de ritkán voltunk mind egy helyen, hiszen állandóan akadtak páran, akik ügyes-bajos dolgaikat intézték. Nem létezett számunkra más, csak a bulik, a szórakozás, a pia vagy ahogy mondani szokás: szex, drog, rock’n’roll. Habzsoltuk az életet, ahogy csak tudtuk, egy percre sem volt megállás. Semmi nem számitott. Nem törődtünk magunkkal, a cigi, a pia és esetleges durvább szerek hatásaival: úgy voltunk vele, hogy velünk úgysem történhetnek meg azok a szörnyűésgek, amikről mindenki beszél. Nem törődtünk másokkal, hiszen miért tettük volna: az ellentéteket az erősebb kutya ugat alapon rendeztük, de már akkor is élvezettel kötöttünk bele egy-egy tagba, ha nem volt szimpatikus a képe. Ezekből néha verekedés lett, néha csak megaláztuk az illetőt, de ezek sem számitottak: egy-két monokli belefér az összképbe, hiszen a másik úgyis rosszabbul jár. A lányok sem érdekeltek minket különösebben, legalábbis miután megkaptuk, amit akartunk: ez pedig nem volt nehéz. Pár kedves szó, egy kis hizelgés és már úgy táncoltak, ahogy mi fütyültünk… csak azért, hogy néhány óra múltán szó nélkül továbbálljunk. Volt, aki tudta hogy ez lesz, őket nem érdekelte; volt, aki másra számitott, ők összetörtek.
Ez utóbbi volt az, ami igazán érzékenyen érintett most, hogy valamelyest benőtt a fejem lágya. Soha nem értettem az embereket, akik hittek a szerelemben, akik úgy gondolták, hogy ez az érzés mindenekfelett állt és összetörtek, amikor kiderült, hogy számomra ez semmit nem jelent. De… aztán megértettem. Yvette volt az első lány, akiről azt gondoltam, hogy szeretem: utóbb kiderült, hogy ez inkább csak egyfajta rajongás, hiszen jóformán nem is ismertem. Aztán ennek is vége lett, viszonzatlan is maradt: nem ez döbbentett rá a szeretet, a szerelem erejére: ezt az Amandával való kapcsolatom tette meg. Nem estem bele első látásra, csak a karácsonyi bálon, de akkor derült égből villámcsapásként ért a felismerés, az érzés… és hónapokig ki is tartott, amikoris ellentét került közénk egy drágalátós, aranyvérű és menthetetlenül idióta barátnője miatt… és hamarosan szakitás is lett a vége. Fájt, mint addig semmi, de ez volt az, ami igazán megtörte bennem az örök huligánt. Az érzés felemelő hatását már ismertem, még a kapcsolatunk elejéről, de a fájdalom, amit az elvesztése okoz, teljesen új volt és könnyedén depresszióba sodort, amiből hosszú-hosszú hetek alatt sikerült csak kilábalnom és még most sem vagyok biztos benne, hogy ez teljesen sikerült.
Ekkor kezdtem el becsülni az érzéseket, egyúttal odafigyelni másokéra.
Mialatt gondolataim között barangoltam, a leányzó lassan észrevett és abbahagyta a forgást, majd a szavaimat figyelmen kívül hagyva kezdi a földet tanulmányozni. A másodpercek kinos lassúsággal teltek, miközben azon agyaltam, vajon mi is lehet a baj, mit ronthattam el: lehet, hogy nem kellett volna ilyen hirtelen előtoppannom, megzavarnom a magányát és boldogságát… hiszen úgy tűnik az érkezésemmel mindkét fogalmat elűztem. A magányt biztosan, de az arcáról eltűnő mosoly és az arcán megjelenő feszültség azt sugallta, hogy a boldogságot is. Pedig nem akartam én rosszat, Isten őrizz: egyszerűen csak megszólitottam, ráköszöntem: semmi rosszat nem mondtam, nem tettem.
Hacsaknem azt, hogy megjelentem.
Hirtelen kapja fel a fejét, dühösen meredve rám: én meghökkenten pillantok vissza. Nem szól semmit, csak mered rám némán, átható tekintettel és szemei legalább olyan valóságos villámokat szórnak, amilyen az előbb csapkodott a környéken… én pedig csak állok, egy kicsit meglepve, egy kicsit döbbenten és azon gondolkozva, hogy most vajon mi fog történni. Mintha derengene valami olyasmi, hogy egyesek pálca nélkül, pusztán a szemeikkel koncentrálva is tudnak varázsolni… de ha ez nincs is igy, a lánynak akkor sem telne sokba előkapni egy pálcát valahonnan és lesújtani rám, hiszen védekezni esélyem sem volna: a sajátom az egyik fiókban hever, odafent a toronyban. Ha ittlenne, még talán tudnék is kezdeni vele valamit: hála a DS-edzéseknek, mostanában legalább már a legegyszerűbb dolgokkal nem szokott problémám lenni.
De nem történik semmi. Csak áll és néz hosszú-hosszú pillanatokon keresztül… azután elindul felém. Még mindig mozdulatlanul álltam, vártam a történéseket: valószinűleg elég bajt okoztam már igy is, nem akartam újabbakat szülni. Inkább csak sodródok az árral, már amennyire lehet… de a szememet azért rajta tartottam, ahogy közeledett, majd hirtelen ismét megtorpant. Újabb néhány néma pillanat, majd egy hirtelen mozdulattal felverte a sarat, minekutána én önkéntelenül hátráltam egy lépést, de nem tudtak elkerülni a felém szálguldó cseppeket, noha nem voltak túl sokan. Ezt követően - végre! - megszólalt, de… szavai furcsák voltak.
- Nevetni? - vágtam a szavába, ahogy a kérdés önkéntelenül kibukott belőlem. De talán mégsem, hiszen utána már nem mondott semmit, csak állt ott ökölbe szoritott, remegő kézzel: éppen csak a füle nem füstölt, annyira mérgesnek tűnt. De csendben maradt s mintha lassan kezdett volna lehiggadni: leeresztette a kezét és lesütötte a szemét, mintha megbánta volna a szavait… de nem lehettem benne biztos, hiszen végig furcsán viselkedett. Azt azonban nem lehetett félreérteni, ahogy egész testében összerándult: egyértelmű volt, hogy fázik. Hiába vagyok régebbóta idekint, ő sokkal jobban átázott, hála az ugrándozásának és szemmel láthatóan nem is volt annyira beöltözve, amennyire illett volna egy ilyen itéletidőre.
Lassú léptekkel indultam el felé, remélve, hogy nem fog megijedni: menet közben a kabátommal ügyködtem: lehúztam a cipzárját és kibújtam belőle, majd odaérvén a vállára teritettem a ruhadarabot. Nem volt a legjobb minőség, de nem ázott át és elő volt melegitve, hogy igy fogalmazzak: neki most jobb szolgálatot tesz, mint nekem tenne.
- Miért nevetnélek ki? - kérdeztem tőle halkan, amikor ezzel végeztem. - Talán tényleg nem értelek, de nevetni sincs okom rajtad, inkább te nevethetnél rajtam, amiért idekint ázok az esőben céltalanul… - próbáltam kedves lenni vele, hiszen egy kicsit ijedtnek, de méginkább dühösnek tűnt… és nem mellesleg felelősnek éreztem magam azért, hogy megzavartam az örömét, elűztem a boldogságát, lett légyen annak bármi is az inditéka. Ha egy mód van rá, megpróbálom jóvá tenni e hibát…

Scorpions - Alien Nation



Cím: Re: Park
Írta: Moana Lines - 2009. 08. 07. - 19:07:13



~Damien~


Bamm. Bamm. Bamm. Így hangzik szívem gyors verése. No, nem mintha azért szólna így, mert zavarban vagyok, dehogy. A düh csak nem akar csillapodni, és úgy látszik hosszú idő után újra át akarja venni a testem felett a hatalmam. A galád. De nem engedhetem, hogy vörös köd lebegje be az elmémet, nem veszthetem el az eszemet, nem hibáztathatok ok nélkül másokat. El se tudom képzelni, hogy tényleg az én számon csúsztak ki… mit csúsztak ki? Inkább kitörtek, kiküzdötték magukat, megállíthatatlanul, visszavonhatatlanul, mint ezernyi katona lándzsákkal, tőrökkel, fegyverekkel. Hogy honnan tudom? Onnan, hogy tudom, sosem mondanám ki azt, amit igazán gondolok. Inkább hazudok, de senki nem kaparinthatja meg a valós érzéseimet. Nyugalmat kell magamra erőltetnem. Nyugalom, nyugalom, mormolja egy hang az agyam mélyén, úgy érzem hallgatnom kell rá. Már amikor komolyan ott tartok, hogy pálcát rántok, lassan, ahogy peregnek a percek, tisztábbnak érzem a fejemet is.

Megijedek a gondolattól, hogy pálcát akartam használni, mivel ennyire még sose fajult el a dolog. Tényleg nem vagyok az a „megátkozlak, ha beszólsz” típusú emberke, akkor már inkább használom az öklömet. Persze azt is csak ritkán, vagy inkább szinte soha, ha nem muszáj nem használok erőszakot, próbálok ésszerűen viselkedni… de EZ hol ésszerű viselkedés? Nem szeretek fájdalmat okozni másoknak, még akkor sem ha az illető fájdalmat okoz nekem. Én nem vagyok olyan undorító féreg, aki belerúg abba, aki épp az útjába áll, ez a tény általában megnyugtat, de most nem. Most nem érzem úgy, hogy nem vagyok olyan. Talán azért mert képes lettem volna varázslatot használni ez ellen a fiú ellen, csupán a jelenléte miatt? Talán.  Tényleg, tulajdonképpen okos sincs dühösnek lenni. Azért mert szétoszlatta pár pillanat azt a világot, ami körülvett engem, arról nem tehet. Csak egy szerencsétlen erre járó, akin le akarom vezetni a felgyülemlett feszültséget és ostoba okokat keresek azért, hogy megnyugtassam a lelkemet. Bele se merek gondolni, mi lett volna, ha nem tudom kontrollálni a tetteimet. Már azelőtt sikerült megelőznöm a bajt, mielőtt igazán beleélhettem volna magam. Rendben van, minden rendben. Sikerült. Nehezen lélegzem, beszorult a levegőm, de ezt kívülről szerencsére nem lehet észrevenni. Nem tudok ránézni, fejemet ismét lehorgasztom, hogy csak a pocsolyákat láthassam, így elkerülöm az újabb beszédet, amit megbánnék. Elegem van már abból, hogy minden szavam után lelkiismeret furdalásom van, vagy azt találgatom, vajon elárultam-e magamat. Szánalmas vagyok, ennyi. Miért nem lehet ezt kimondani, egyszerűen, kertelés nélkül?
Mert fáj.
Mert nem fogadom el.
Mert.

Még csak nem is értheti, hogy miért viselkedek úgy, mint egy sértett. Nem hiszem, hogy ebből a kis jelentből bármit is leszűrt, ennek valamiért nem tudok szívből örülni, inkább bosszankodom. Bosszankodom, azért, amiért nem tudok segítséget kérni, pedig akarnék, de nem akarok megalázkodni. És nem akarok egy gondtalan életbe belesétálni, nem is teszem. Tudnom kell hol a határ, és ezt kivételesen nem léphetem át, ez nem egy olyan szabály, amit bármikor megszeghetek. Most az egyszer Moana Lines, most az egyszer hallgass az eszedre!
Nem hallom a lépteit, mégis sejtem, hogy közeledik, mondatai a fülemben ismétlődnek újra és újra. Mintha beakadt volna a lemez. Aztán érzem a vállamra nehezedő kisebb súlyt, oldalra pislantok és észreveszem a kabátot. A melegség átjárja a hátamat, a vállamat, meg ahol hozzám ér az anyag. Egy mosoly árnyéka jelenik meg az arcomon, mondani akarok valamit, mégse tudom mi lenne ilyenkor helyénvaló.
- Köszönöm, de nem fázok. Én jöttem ki, én bajom, ha a gyengélkedőn kötök ki.

Ez a pár mondat jut eszembe. Bár fázok, nem akarom bevallani, uralkodok a testem rázkódásán, így már észre se veheti, hogy valójában fázok. Jól hazudok, meg kellett tanulnom évek során, hogy hogyan hárítsam az olyan kérdéseket, amik miatt túl sok minden derülne ki a múltamról. Most is briliánsan alkalmazom a kitanult technikát, nem remeg a hangom, de nem is színtelen, az túl feltűnő lenne, inkább megpróbálok természetesen beszélni. Reménykedem, hogy leveszi rólam a ruhadarabot, de egy kis részem még szeretné, ha átfagyott ujjaim is részesülnének a melegben. Nehéz ellenállni annak, hogy ne süllyesszem el a kabát zsebében a kezemet. Egyébként se szoktam ilyet tenni, ki tudja mit rejteget a zsebeibe… régebben, mikor még nem tanultam meg a „ne nyúlj kölcsön kabát zsebébe” szabályt többször nyúltam használt zsebkendőbe, vagy épp sokkal személyesebb holmiba. Oldalra nézek, a fiú felé, tágra nyílik a szemem, hiszen ismerős. Griffendéles, ebben biztos vagyok, DS edzéseken láttam. Persze, úgy mint mindenki máshoz, hozzá se igazán szóltam, megvan a saját köröm akivel beszélgetek, ráadásul nem ismerkedek, akkor amikor tanulok.  Szavak után kutatok, és aztán újra nyílik a szám, újabb mondatok.

- Miből gondolod, hogy nekem van célom? Azt mondod, kinevethetnélek, mert céltalanul ázol az esőben, hát akkor te is kinevethetnél azért, amiért én is hasonlóképpen cselekszem. Egyébként, azért kéne kinevetned, mert eddig mindenki, aki így látott, csak nevetett azon, amit teszek. A normál emberi elme nem kész befogadni, mit jelent valakinek egy ilyen apróság. Azt gondoltam, Te is ezek közé tartozol…  ha gondolod cáfold meg. Csak megláttalak, és azt hittem… áh.
Vontatottan beszélek, ügyelve arra, amit mondok. Nem akarom, hogy bármi kétértelműt mondjak, vagy megsértsem a Griffendélest. A lábam kezdi feladni a szolgálatot, már egy ideje próbálom megfékezni a remegését, lehet, hogy ezért térdelek a sárban a következő pillanatban. Nem akarom, hogy ilyen állapotban lásson bárki is. Ez nem olyan megalázó, mint mondjuk a sírás, egy fokkal jobb. De sírni nem szoktam, úgy hogy az a veszély nem fenyeget, hogy még egy fokkal lejjebb zuhanjak. Gyengének érzem magamat, föl akarok menni, de emellett még egy másik érzés küzd, az hogy lenn maradjak, és ázzak még egy kicsit. Nem tudok melyik az erősebb, de semmi képpen se szeretném, ha a fiú sajnálna. Tulajdonképpen én sem tudom miért térdelek a mocsokban, és miért nem tudok felállni. Valamiért úgy érzem, mint a tagjaim nem is hozzám tartoznának, csak rám lennének csatolva. Olyan, mintha valaki más lábai és kezeit viselném, de még nem járattam volna be eléggé ahhoz, hogy hosszabb távot megtegyek velük. Vicces, de tényleg ez a gondolat jutott eszembe. Elmosolyodom, keserűen, őszinteség nélkül. Megszólalok, de nem azt hallom, amit eredetileg mondani akartam. A „Menj el” helyett, valami egészen más mondatot szűrök ki a fogaim között.
- Én… sajnálom.
És így is van.
Nem lett volna szabad egy kalap alá venni a fiút, mindenki mással.


Cím: Re: Park
Írta: Damien Pulse - 2009. 08. 11. - 21:55:32
[Moana]

Talán igaza volt. Talán tényleg nem értek semmit… Csak álltam s néztem, ahogy ázottan, a külvilággal látszólag mit sem törődve bámulja a talajt: kifakadása óta egy szót sem szólt, csak álldogált önfeledten s mintha tudomást sem vett volna a jelenlétemről, mintha leginkább befelé fordulva harcolt volna egy olyan ellenséggel, amit se nem láthatok, se nem hallhatok, de még csak fel sem foghatok. Mintha valami kinozta volna belülről, valami hatalmas erejű düh vagy fájdalom, ami hol előjön, hol eltűnik s ha ez igy volna, akkor még jobban utálhatnám magam, hiszen valószinűleg ennek távollétét ünnepelhette s visszajöttét pedig én segitettem a váratlan felbukkanásom által.
De, valljuk be őszintén, ez a feltételezés elég abszurdnak tűnt még az én kicsavart gondolkodásmódomnak is, de jobbal nem tudtam előállni.
Ritka pillanatok egyike volt ez: nem voltam az a bizonytalankodó fajta s ezzel együtt járt az is, hogy nem nagyon rajongtam az érzésért. Életem legnagyobb részében igenis tudtam, hogy mit akarok és azt is, hogy hogyan fogom ezt elérni, sőt! Legtöbbször el is értem, lett légyen szó szinte bármiről, mindig akadt legalább egy csatorna, amint keresztül meg lehetett oldani a dolgokat. Életem első komoly bizonytalanságát Yvette hozta rám és ő volt az, aki elkezdett megváltoztatni… nem csak az önbizalmamat illetően, de leginkább minden téren, amin csak lehetséges. Nem ő tehetett róla, sokkal inkább a saját rögeszmém és megszállottságom, de tény ami tény: ha ő nincs, akkor a mai napig ugyanaz a magabiztos, kötekedős, tipikus tökös gyerek lennék, akit éveken keresztül nem sikerült kiirtani belőlem a varázsvilágnak, s itt nem csak a tanárokra meg a diákokra gondolok, hanem az egész, általam oly nagyon megvetett humbugra. Mostanra azonban… megváltoztam, mondhatni teljes egészében. Talán a legnagyobb baj az önbizalmam elvesztése volt, legalábbis részlegesen… de azért akadtak más problémák is odabent.
Végül csak megmozdultam. Észrevettem, hogy fázik, de ez azért önmagában még nem sarkallt volna ilyen lépésekre: egyrészt a bűntudat is fűtött, másrészt pedig úgy voltam vele: csak történjen már valami, hiszen azzal nem leszek okosabb, ha csak itt állunk s nézzük egymást… illetve én őt, ő pedig valamit, amit rajta kívül más nem láthat. Alapesetben az egyik kedvenc elfoglaltságom volt a semmittevés, de olyan helyzetekben, mint ez is, amikor úgy éreztem, hogy csak történne már valami, bármi! Na azért igy már eléggé az agyamra tudott menni a dolog, főleg olyankor, hogyha abszolút tehetetlen voltam s még csak lehetőséget sem láttam arra, hogy ezt az állapotot megváltoztassam. Alapból sem állt tőlem távol a lovagiasság ezen formája, de leginkább csak a számomra fontos egyénekre korlátozódott. Hogy most mi váltotta ki, abban még én sem voltam biztos. Valószinűleg a bűntudat volt a fő mozgatórugó, de benne lehetett a sajnálat is: a lány azért elég lengén volt öltözve, legalábbis a tomboló időjáráshoz képest mindenképpen, plusz még át is ázott… egyszóval nem lehetett kellemes helyzetben.
Talán ezért is döbbentett meg annyira, amikor végül megszólalt s a szavaival elutasitotta az ekkor már a hátát melegitő ruhadarabot. Ajkaira mosoly kúszott, de tekintetét nem emelte fel, igy nem láthattam lélektükreit, nem tudtam olvasni bennük: fogalmam sem volt, hogy mit talál hirtelen olyan viccesnek. Esetleg egy régi emléket idézett fel benne a szituáció? Vagy talán az ajánlatomat mosolyogta meg, találta szánalmasnak? Tény, aláirom: nem a legjobb nyitány s világnézettől függően akár gyerekesnek is tűnhetett, főleg ha rájött a tetteimet vezérlő mozgatórugóra… de miből jött volna rá? Akármilyen változások is estek meg bennem, azért ezekről kevesen tudtak: Greg, Any meg talán Amanda, ha esetleg még emlékszik a dolgokra… de azért a publikum számára megmaradtam annak a tökös, nemtörődöm figurának, akinek ismertek. Hazugság volna? Fenntartani a látszatot, más emberként élni, mint aki valójában vagyok… igen, lehet hogy az. Lehet, hogy hazugság, de magamat védem vele: ha szint vallanék, akkor könnyű céltáblává válnék azok számára, akiket eddig én használtam annak, márpedig ezt nem engedhetem meg, hiszen nem egy, nem két emberről van szó. Igy is pokol az életem ebben a tetves iskolában, úgy meg aztán végképp áshatnám a siromat.
- Azért csak bújj bele – mondtam neki kedvesen, s ha esetleg felnézett, akkor egy bátoritó mosolyt is felfedezhetett az ajkaimon. – Lehet a te bajod felőlem, de én nem fogom végignézni, ahogy szépen-lassan megdermedsz itt nekem. – a szavaimból még mindig sugárzott egy kis kedvesség, de hagytam, hogy az akaratosság is belefolyjon egy picit, árnyaltan próbálva a tudtára adni, hogy ebben az ügyben nem tűrök ellentmondást. Afféle szelid erőszak ez, ahogy az okosok neveznék: a célszemély akarata ellenére cselekedni úgy, hogy közben minden kétséget kizáróan az ő javára szolgálni. Szerintem semmi rosszat nem tettem ezzel, de ez is világnézet kérdése, mint szinte minden… és az alapján, amit eddig mutatott magából, elég kiszámithatatlan egyéniségnek tűnt, szóval nem igazán tudtam, mit gondoljak a dologról. Még az is lehet, hogy leátkozza a fejemet… heh, talán úgy lenne a legjobb. Megérdemelném; ha nem is feltétlenül azért, amit ellene tettem, de úgy általában a tetteimért… bár úgy érzem, neki is sikerült ártanom az elmúlt néhány perc alatt.
Végre megszólalt, válaszolva a korábbi szavaimra. Sok újat nem mondott, igazából csak a sejtéseimet támasztotta alá: tényleg sokat jelentett neki egy olyan kis apróság, mint az eső… s igen, én voltam az oka annak, hogy a dolog elveszitette a varázsát. Remek, Pulse, gratulálok: ismét hozod a formádat, hogy szakadna rád az ég.
- Akkor az lesz a legtisztább, ha kinevetjük egymás céltalanságát… - feleltem, s hangom még mindig barátságosan csengett, de ezúttal nem sikerült elrejtenem a bizonytalanságomat; nem is nevettem fel, csak ha a lány is igy tett. Mondandója többi része egy kicsit homályosnak tűnt, mintha magát is győzködni próbálná vele, de a lényeget azért sikerült felfognom. – Semmi okom nem volt arra, hogy kinevesselek. Az arcod szintiszta boldogságot sugárzott, márpedig azon semmi nevetnivaló nincs, maximum azok nézhetnek le érte, akik irigylik. – pár pillanatig haboztam, nem lévén biztos benne, hogy célszerű felfednem ezt az oldalam valaki olyan előtt, aki szinte nem is ismerek… de miért is ne, mit veszithetek? – Tudod, kölyökkoromban élt egy öreg fickó pár házzal arrébb: rengeteget mesélt az esőről, a viharokról s hitt benne, hogy minden elemnek van egy istene, aki irányitja őket s nagy ritkán az emberek előtt is megjelennek. Amikor először megpillantottalak, azt hittem, egyenesen a mesékből léptél elő. – amint végeztem a mondattal, rögtön meg is bántam egy kicsit: ha az előző megnyilvánulásaimat nem is tartotta gyerekesnek, ezt biztosan annak fogja.
Ha nem az önsajnálatommal lettem volna elfoglalva, akkor talán észrevehettem volna bizonyos jeleket és megelőzhettem volna a problémát, de igy csak arra eszméltem, hogy a lány hirtelen térdre rogy mellettem. Visszatartottam az ösztönös mozdulatot, nem kaptam utána, hiszen már úgyis késő volt, nem tudtam volna megakadályozni, hogy térdre zuhanjon, igy csak annyit tehettem, hogy a következő pillanatban már ismét egy magasságba kerültünk, ahogy fél térdre ereszkedtem s óvón átkaroltam a vállát, próbálva rájönni, hogy mi lehet a baj. Nem tudtam semmit a lányról, nem tudhattam nincs-e valamiféle betegsége vagy akármi… de az ajkain ismét mosoly ül, teljessé téve ezzel zavarodottságomat. Azután ismét megszólalt, kifejezve sajnálatát… holott ezt leginkább nekem kellett volna megtenni, hiszen ő nem tett semmi rosszat, míg én… nos, talán én sem, de nem tudhatom.
- Nincs mit sajnálnod, érthető volt a kirohanásod, hiszen megzavartalak… inkább én vagyok az, aki bocsánatkéréssel tartozok.

Megadeath – Symphony of Destruction


Cím: Re: Park
Írta: Clémence Fitzroy - 2009. 08. 14. - 13:41:26
Megan

Ülök, s valamiért elfordítom a tekintetemet az emberekről, a szerelmes párokról, a magányos diákokról, mindenkiről. S hogy miért? Csak.
Pusztán már az fájdalmat okoz, ha látom a felhőtlen boldogságukat, mikor pedig egy társtalan egyedet látok, nos szívembe mar a kín, olyan, mintha tükröt tartana elém.
Nem értem, hogy miért jöttem ki ide, hisz ugyanolyan egyedül vagyok akár egy rideg teremben.
De itt mégis más. Szeretőmnek szegődnek a madarak csendes csiripelései, mik annyira simogatják az arcomat…a halk zefír pedig úgy ölel, oly gyengédséggel, amire eddig senki sem volt képes.
Hirtelen az ölembe ejtett könyvre siklik pillantásom, s úgy érzem, hogy megleltem örök társamat. A sárgás lapok, s az elnyűtt borító látványa pillanatok alatt melegíti fel a megsebzett lelkemet.
Váratlanul csípős szél fúj a szemembe, és a hideg íriszemet könnyezésre bírja.
Erősen becsukom, összeszorítom, próbálom megsemmisíteni a csöppnyi kristályt, melynek sohasem szabad születnie többet az életemben.
De egy csepp mégis kigördül, lekúszik az arcomon.
Erőtlenül törlöm le, s nem értem, hogy lehetséges ez, hisz én már képtelen vagyok könnyet hullajtani, de ezek szerint a gyorsan jött szeretők még képesek ezt a tényt megmásítani.
De én nem akarom, hogy bárki kihozza belőlem a sebezhető oldalamat, így inkább magamra maradok…egyedül a sötétben.
Egyszer csak meglátok egy ismerős sziluettet közeledni felém, egy Mardekáros lányt, magamban imára kulcsolom a kezem, hogy Ne hozzám igyekezzen ilyen kecsesen és varázslatosan, de egy perc után rá kell jönnöm, hogy valamiért nem hallgattattak meg fohászaim.


Cím: Re: Park
Írta: Moana Lines - 2009. 08. 19. - 16:41:46


~Damien~



„Behunyom a szemem, mivel látni akarok.”


Hazudok.
Sok mindenről.
Azt mondtam, ő nem érthet semmit, amikor pont, hogy ÉN vagyok az, akire ez vonatkozik. Nem értek semmit.
Vajon… vajon miért van az, hogyha az ember dühös, olyan dolgokat mondd a másiknak, amik tulajdonképpen saját magára vonatkoznak? Ez egy fajta védekező mechanizmus, vagy mi? Talán, az illető lelke tisztában van az igazsággal? Azt hiszem, az én esetemben erről van szó.
Még mindig azon őrlődök, amit percekkel ezelőtt a fejéhez vágtam. Ez nevetséges, még csak a nevét sem tudom. Istenem… nem lehetek ilyen szerencsétlen. Az vígasztal valamennyire, hogy valószínűleg ez a fiú is ugyan olyan bizonytalan lehet a nevemmel kapcsolatban, mint én az övével. Amennyire magamat ismerem, nem is várhattam volna el azt, hogy akár a kezdőbetűre emlékezzek. Hadilábon állok a nevekkel. Oké, nem csak a nevekkel, úgy mindennel ami nem érdekel. Dátumok, házszámok, történelmi események, minden ilyen jelentéktelen, unalmas információ. Talán ezért utáltam ennyire a történelmet a mugli suliban… a sok dátum, név, meg helyszín miatt. Meg azért, mert tele van találgatásokkal, azokról az időszakokról, amikről nincs elég tényszerű adat. Ezért is gondolom, hogy a történelem nagy része csak kamu, alig van igazság benne.
Már nem tudom mi igaz, és mi valós. Összemosódik a két véglet, a határvonal homályos, alig észrevehető, csak sejthetem mi az, amit mások is látnak, és mi az, ami a saját képzeletem szüleménye. Olyan ez, mint egy álom. Az álomban se tudod, hogy álmodsz, vagy tényleg megtörténik az adott esemény. Csak akkor jössz rá, amikor már felébredtél, hogy minden csupán álom volt. Az elméd gonosz kis játékának látszik, de valójában a legbelső vágyaidat vetíti ki, képek formájában, akkor amikor a legvédtelenebb az agyad, azaz amikor alszol. Még Te se gondolnád, mire vágysz igazán… Mire vágyik a tested, a lelked, mindened.  Igaz, kevesen emlékeznek az álmaikra, de a vágy megmarad, hacsak nem csillapítod azt. Viszont az álmodból biztos, hogy felébredsz, én nem mondhatom el ugyanezt. Nem tudom mikor lesz vége, keresem a határvonalat, keresem a válaszokat, de mindig ugyanarra akadok: újabb kérdésre. Bárcsak lenne valami, amitől újra sajátomnak érezném a lábaimat, a kezeimet. Egy hang? Egy hang.

"Akkor az lesz a legtisztább, ha kinevetjük egymás céltalanságát…"
Eddig a történések lassúak, vontatottak voltak, mint egy rémesen rossz filmben, de most valamiért minden felgyorsulni látszik. Elgondolkoztam volna? Úgy látszik. Miközben a fiú beszél, felvonom a szemöldökömet, közbe belebújok a kabátba, egy megfázás tényleg nem jönne valami jól épp most, a vizsgák közeledtekor. Hallgatom, mit mondd, de nem igazán reagálok szavakkal, inkább az arckifejezésem változik meg gyökeresen. Szemeim jól megtermett bagoly lélektükreinek méretével kelhetne versenybe, míg szám résnyire nyílik. Szívem szerint közbeszólnék, de valami az utolsó pillanatban visszatart. Alig hiszem el a mondottakat, eléggé megdöbbenek. Felé kapom a tekintetemet, most lehetőségem nyílik jobban megnézni a külsejét. Gyorsan átfut pillantásom a ruházata felett, tekintetét keresem, szinte követelve, az igazságot bizonyító tiszta zöld íriszpárt fürkészem. Nem tudok olvasni belőle, pedig gyakran teszem. A felszínesebb, gyengébb emberek arcára mindig kiülnek az érzelmei, az erősebb jelleműekről már csak a szemük árulkodik, valakiről pedig semmi se. A srác az utolsó kategóriába tartozhat… vagy csak én nem értem a másoknak teljesen egyértelmű jeleket? Ez bosszantó. Miért nem látok semmit a tekintetében? Nem, nem ez így nem helyes kifejezés. Valamit látok, csak azt nem tudom, hogy mit. Valamit, ami számomra idegen, netalántán túlságosan ismerős ahhoz, hogy beazonosítsam. Újra az esőt kezdem el bámulni, pontosabban az eget, de közbe figyelek a Griffendélesre.
Komolyan gondolja vajon? Persze, miért mondana ilyeneket úgy, hogy nem gondolja komolyan? Istenek, amelyek irányítják az elemeket? Érdekes. Ezt még sohase mesélték, legalábbis ilyen formában. Meséből előlépni? Ez vicces. Nem igazán nézek ki úgy, mint egy mesebeli figura, ebben biztos vagyok. Sőt, kicsit sem hasonlítok egyikhez sem. Ezek után rogyok térdre, de nem törődök azzal, amit ezután mondd, inkább az előbbiekre akarok minél előbb válaszolni. Ki akarom fejteni a véleményemet, mondani akarok valamit, ami biztosítja abban, hogy nem fogom kinevetni. Bármit is mondjon.
-Nem tudok nevetni egy másik ember céltalanságán. Nem nevetni való ez... Saját magamon pedig eleget nevettem –itt egy pillanatra megállok, de még mielőtt szóhoz juthatna, folytatom. - Irigylem, azt az öreg fickót. Van elég hite ahhoz, hogy egy ilyen képtelen dologban is higgyen. Az elemek túl szilajak a megszelídítéshez, szerintem inkább az elemek irányítják az embereket, és nem fordítva. Bár, lehet, rosszul gondolom. Elég furcsa gondolkodásom van, nem csodálnám, ha végül annak az öregembernek lenne igaza – lélegzetvételnyi szünet után más témára térek át. - Meséből? Nem hiszem… mondjuk, boszorkány vagyok, tehát elég közel állok ahhoz, hogy az egyik meséből a másikba repkedjek át, és puszta halandók előtt jelenjek meg - egy átsuhanó vigyort lehet felfedezni az arcomon, de nem sokáig láthatja, komoly arckifejezést öltök fel. - Mondd, te szeretsz varázsló lenni? Vagy ha megtehetnéd inkább lennél mugli, úgy, hogy semmit sem tudsz a varázsvilágról?

Oldalra fordítom a fejemet, még mindig csodálkozva nézek rá, hadarva beszélek hozzá. Az utolsó két kérdéshez igencsak nagy bátorság kell, mire ki tudom nyögni, de túlságosan érdekel, előbb-utóbb, úgyis kicsúszott volna a számon. Tudom, az ember boszorkány-lánya senkinek sem azt a kérdést teszi fel első körben valakinek, hogy szeret-e varázsló lenni, mert a válasz olyan magától értetődő. Ki ne szeretne varázserőt? Ki ne örülne annak, hogy megkönnyíti az életet egy darab bot? Ki ne akarna különleges lenni? Mondjuk én. Nem vágyok arra, hogy még jobban elkülönüljek a „normális” emberektől. Lehet, hogy itt, a varázsvilágban normálisnak számítok, de mégis muglik között nőttem fel, természetes, hogy eleinte ők voltak a „követendő példa”. Talán, ha lenne egy kívánságom, azt kívánnám bárcsak ez az egész varázslóvilág, meg a többi maszlag, mind-mind csak egy rossz álom lennének, s mikor felébrednék, minden olyan lenne, mint régen. Igaz, nem voltam valami társaságkedvelő gyerek, és örültem, hogy a Roxfortba jöhetek, de több év távlatából arra következtetek; ha nem boszorkánynak születek, hanem egyszerű muglinak, akkor sikerült volna beilleszkednem abba a világba. Most leginkább úgy érzem magam, mint aki két rossz közül próbálja kideríteni melyik a kisebbik rossz-
De vajon hogyan gondolja a fiú?
Miközben a válaszát várom, azon gondolkodom, miért maradt. Meglep, hogy még nem ment el. Itt maradt, sőt úgy beszélget velem, mintha a folyosón futottunk volna össze, és arról társalognánk, milyen régen nem találkoztunk. Ezért én is úgy intézem hozzá szavaimat, hogy a hangsúlyból ítélve, akár arról is beszélhetnék, milyen szemét dolog volt attól a negyedikes Hugrás lánytól, hogy a legutóbbi Roxmorts-i hétvégén minden ok nélkül faképnél hagyta Hollós partnerét. Oké, nem szoktam ilyenekről fecsegni, a pletykálkodás mindig is távol állt tőlem, de akkor is…
Elsiklok afelett, hogy saját magát tartja hibásnak, ráadásul jogosnak érzi a kirohanásomat, mivel én nem így vélekedek efelől. Normális esetben nem hagynám, hogy azt gondolja, egyetértek vele, de érthető okokból elhatározom; inkább nem hozom fel többet a számomra elég kellemetlen perceket ígérő témát.

Zene: Nirvana- Lithium


Cím: Re: Park
Írta: Mia E. Silver - 2009. 08. 19. - 22:27:01
Egy szombat kora reggelén... [BAM]

*Elég volt. Amikor idejött, örült, hogy távol lehet anyjától, és mindentől, amit a teste egyik porcikája sem szeretett. Éppen egy padon ült, kezében egy üres pohárral,  amiben nem régen még forró csoki volt, és nézett bele, kissé üveges tekintettel. Ült, és nézett maga elé, de nem látott, mert most más volt a szemei előtt. Máshol volt. Egy másik tájon, világban, időben, térben, és dimenzióban. Tulajdonképpen csak unatkozott, és elég feltűnően, meg drámaian, mert hiába igyekezett a belenevelt mozdulatokat és gesztusokat elfojtani, azok minduntalan el?törtek, és idegesítően kapaszkodtak belé. Éppen azon gondolkozott, hogy valamit tenni kéne, mielőtt az unalom rajta virágozni kezd. Talán olvasni kellene... De aztán belegondolt, hogy ez alatt az öt év alatt a könyvtár talán minden létez? könyvét kiolvasta már, volt, amit már többször is, szóval ez nem bizonyult jó lépésnek. De valamit tenni kell! *
-Pff...
*Szakadt fel belőle, és most a poharat a pad melletti szemetesbe dobta, majd egy ideig újra csak nézett maga elé, és azon tűnődött, mégiscsak jobb lett volna valami hobbit találni, amiben nem szerepel a könyv, és ami még izgalmas is. Talán...a barátkozás ebbe a kategóriába tartozik, talán nem, de az igaz, hogy az itt töltött idő alatt valami szürke kisegérként tanult itt, és igyekezett semmiből sem kitűnni, nem akart tündökölni semmiben. Csak itt lenni, és élvezni az ősmentes környezetet. Imádta ezt a helyet amúgy, a környezetével együtt, és mindennel, csak azt utálta, ha nem volt mit csinálnia, mert akkor kissé el?tört a másik énje, minek elrejtésére annyi időt és energiát pocsékolt. Most még egy kis mozgásnak is örült volna, de így, szombat reggel még mindenki aludt, és örült, hogy nincs tanítás, szóval nem igyekezett olyan hamar megválni a pihe-puha kis ágyikótól. Ám Mia már kint ült, mert ő sosem tudott sokat aludni. Sebaj. Hátradőlt, nekitámaszkodott a pad támlájának, és hosszú haját hátravetette, majd felnézett az égre, és végül a tekintete a felkelt nap felé surrant. Nem sokára már azon kapta magát, hogy a fák számát és a padok számát ossza, szorozza vagy gyököt von belőlük, esetleg százalékot számít a kukák mennyiségével. Összeborzongott, és felállt, hogy ugráljon, mert minden bizonnyal az üldögéléstől hibbant meg. Aztán újra visszaült, és nézett ki a fejéből.*


Cím: Re: Park
Írta: Dennis Salvation - 2009. 08. 19. - 22:30:40
[Mia]

*Szombat reggel az ember, pontosabban egy Den, nehezen képzeli el a felkelést, ám most meglepő módon, szeme kipattan, és nem képes visszaaludni. Fordul jobbra, fordul balra, betakarózik, majd ki, de semmi. Sőt! Mindez még jobban ébredére bírta szegény Bamet. Nyúzottan ült fel ágya szélére. Szemei még apró résként villódzanak körbe a szobán, és keresik a tegnap este nyomait. Pontosabban ruháit, hogy hova is csapta le cipőjét, merre hányta el nadrágját, és már megint hova tűnt az a becses napszemüvege? Nyújtózkodva tipeg körbe, lábát a lehető leghangosabban csapva a parkettához, hogyha már ő nem tud aludni, akkor a többiek se. Végül megtalálta minden egyes felszerelését egy székre pakolva. Biztosan egyik rendesebb szobatársa volt, aki már nem igazán bírja a fiú nem legjobb szokásait. Kicsit beletúr kusza tincseibe, majd úgy dönt, napszemüvegén, és sapkáján kívül a tegnapi cuccát már nem veszi fel. Arrébb tipeg, lábát még mindig nehézkesen vonszolva magaután, amire eddig sajnos még reakció nem érkezett, majd szekrényéből előhúz ezt azt. Mikor végzett jó hangosan becsapja annak ajtaját, és az álmosság és a vízszintesség utáni vágyakozás miatt igencsak lassan, de végül felöltözik. Körbenéz. Még mindig senki sincs ébren, és ez nagyon-nagyon nem jó számára. Felsóhajt, majd hatalmas lendülettel leveti magát a földre, ágya mellé, és az alatt kezd turkálni. Erre a mozzanatára már egy kellemetlenebb sóhaj hallatszott, és egy kis mozgolódás, de semmi több. Bam erre mérgesen felállt, és az ágya alól előhúzott gördeszkájára állt.*
- Jóhó reggelt, minden hétalvó álomszuszéknak! Reggel háromnegyed 7 van éééés...
- Az ég áldjon meg Dennis szombat van! *Hallatszik végül, egy reménytelenül fáradt hang.*
- Pontosan! Ön nyert! *Helyesel a fiú, majd gördeszkájára pattan, és kiviharzik a szobából. Mostmár biztosan nem fognak tudni a többiek visszaaludni, hiszen egyik szobatársa olyan, hogyha egyszer felébred, nem tud visszaaludni, és a másiknak kezdi el ecsetelni, milyen rosz is neki, és ebből következik, hogy aki még vissza is tudna aludni, már nem fog. Bam a folyosókon igyekezett magát visszafogni, és nem ordítozott... Olyan hangosan. Mindezek után, már egész frissnek érezte magát, és már nem sajnálkozott azon, hogy felébredt, hanem sokkal inkább már örült neki. Hiszen, mikor adódik újra egy ilyen alkalom, hogy ennyire üresek a folyosók, és ő minden baleset nélkül végiggurulhat rajtuk? Bár lehet szabályellenes, de remélhetőleg a tanárok és a prefektusok is alszonak ilyenkor, hiszen szombat van, ki az az őrült aki ilyenkor... Apránként elérkezett a lépcsőkhöz, amik nem túlzottan kedvességükről híresek. Ahogy rá is pattant a gördeszkájával, azok máris elkezdték terelni lefelé, onnan pedig egyértelmű, hogy kifelé a kastélyból. Persze Bam sokáig erősködött, hogy ő inkább maradna bent, és körbejárná a folyosókat. Szívesen felébresztené még a többi diákseregletet(főleg a Déli szárnyba húzott nagyon a szíve). Artistához méltó ugrásokkal, csúszásokkal repült egyik lépcsőről a másikra, és már már úgy érezte ő győz, mikor a földszinten kötött ki. Megáll egy pillanatra, és lihegve, összehúzott szemekkel néz vissza a nyikorgó lépcsőkre. Úgy érezte mintha a nyikorgás nevetés lenne, de inkább csak legyint egyet, és nem érdekli tovább a dolog. Biztosan jobb szórakozása lesz kint. Először még csak kecsesen (már amennyire egy gördeszkázó Bamtől telik), suhan az udvaron, hogy kipihenje az előbbi ugra-bugrát. Néhány perc múlva azomban újra ugrálva, trükközve halad előre, egészen a Parkig. Ott egy kicsit még forog egy párat, majd mikor már kellően elszédült, megállt, majd lábával rátapos egyet deszkájára, ami, mint egy jólnevelt kutyus, kezébe röpül. Ábrázata kicsit értetlenné vált. Egy alakot vélt felfedezni (pontosabban kettőt, de ez csak szédülése miatt van), aki egy (kettő) padon ült. Először is végigfutott agyán, hogy halucinál, és csak a forgás miatt van, de rá kellet jönnie egyhamar, mikor kitisztult a kép, hogy nem. Akkor lehet tényleg túl hangosan jött volna le? Mondjuk egy-két "mi ez?!" hangot hallott kiszűrődni néhány szobából, de hogy valaki ilyen hamar elkészüljön. Méghozzá egy lány! A másik verzió, csak az lehet, hogy ez a valaki korábban kelt fel, mint jómaga. Nem, az ki van csukva! Vagy mégis...?*


Cím: Re: Park
Írta: Mia E. Silver - 2009. 08. 19. - 22:35:34
[Bam]
*Nos, éppen azon volt, hogy elkezdi a hajszálakat számolni a tulajdon fején jobb foglalkozás híjján, amikor valami fura recsegést, vagy mit hallott. A fejét szinte máris arra fordította, és nézte, hogy mi lehet az, ami a zajt okozza, és talán megmenti a haláltól. Nos, igen, aki halálra unja magát, annak nem jut nagy fejezet az Élet könyvében. De ez itt... valami gurul... vagy nem... Olyan, mintha egy holttestet húznának... ezen derült egyet, és most már egyre jobban várja, hogy a hang keltője is felbukkanjon. És végre! Valami jön, és meglátja... Először csak felvillanyozódik, majd a képe fokozatosan ölti fel a felkapcsolt villanykörte jellemét. A szemei nagy tányért formálnak, míg arca felragyog, és megtalálta... Magát, az istent! Szemeit mint egy erős mágnes vonzza a négykerekű, és csak azt tudja nézni. Aztán felvisít, viszonylag elég magas hangján, és sikítozva mutogatott a gördeszka felé. Aztán felugrott a padról, és úgy sikította világgá.*
-Gördeszkaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa!
*Azzal odaugrált, és a fiút enyhén szólva figyelmen kívül hagyva, a gördeszkához nyúlt egy ujjal, amitől újabb visítási rohamot kapott, és az arcáról messzire lerítt az öröm, és az izgalom. Aztán pislogott, és nagy izgatottan a fiúra pillantott azzal a feltett szándékkal, hogy megkéri tőle, hogy csak álljon rá, mert az életében már az is nagy áttörés lenne, és hatalmas élmény, ám amikor odanézett... Kissé megszeppent, és pislogott párat, majd valami visszahúzódó képe lett, és enyhén szólva zavarban volt. Nos, mivel is magyarázza meg a fiúnak azt a tényt, hogy ő egész életében valami érdekeset akart csinálni, és nem csak állni egy papír felett, és bepacsmagolni... Aztán újra a deszkára nézett, és ez elég nyomós ok volt arra, hogy mégiscsak megszólaljon, bár még fogalma sem volt arról, mit fog nyögdécselni... Aztán nagy levegőt vett, és most összeszorított szájjal sikított egyet, és csillogó szemeit a fiúra emelte, bár nem látta annak szemeit a napszemüveg miatt, attól függetlenül nem zavartatta most magát, hiszen a gördeszkára vetett minden pillanatban egy gyengédnek nevezhető pillantást. *
- Öh... -szólalt meg, majd újra nekifutott- A deszkád... - nos, ezzel sem ment messzire- Kipróbálhatom?
*Nyögte ki végre, és a tekintetét most hatalmas erővel ott tartotta a fiú arcán, és igyekezett megállni, hogy ne nézzen le a fiú kezében lévő csodajárgányra.*


Cím: Re: Park
Írta: Dennis Salvation - 2009. 08. 19. - 22:48:40
[Mia]

*A visításra legszívesebben füléhez kapott volna, majd gördeszkáját földhöz vágva elsuhant volna, valami távolibb csendesebb pontra, de valamiért nem ment neki. Pontosabban az előtte álló lány miatt nem, aki hatalmas izgalommal bámulta az elé táruló látványt. Bam nagyon szerette napszemüvegét, amiért már sokszor hálátadott egy-egy olyan alkalomkor, mikor elkerekedett a szeme. Természetesen ez az alkalom is ehhez hasonló volt, mert életében nem látott még lánytól ekkora érdeklődést. Legtöbbször egy "aha"-val vagy egy "ja szép"-pel le is tudják ezt a témát, ami igencsak mély sebet hagy, egy ilyen srácban mint Den. A másik véglet, ami pedig még lányoknál gyakran előfordult, hogy érdeklődésük megnő ugyan, de mikor Bam elmagyarázza mire is való, alábbfagy az egész, és akkor jön a legroszabb kérdés ami létezhet. "És az miért jó?" Bam ha lány lenne, akkor egy ilyen kérdéstől hisztirohamot kapna, és órákig durcizna, de mivel hímnemű volt, ezért egy "ja"-val felállt, majd otthagyta ilyen jellegű beszélgetőpartnerét. De ez a lány valahogy másnak bizonyult, mert nem azzal kedzte, hogy, "deszép!" vagy "hú de cuki!", és nem is azzal hogy "mi ez?" hanem egy kicsit kényesebb, ám annál jobb kérdéssel. Ekkor Bam szemüvege után nyúlt, és kicsit kikandikált alóla, hogy jobban is szemügyre vehesse az előtte állót. Ahogy eddig látta (bár kicsikét sötétebben), ez a lány mikor egy ujjával deszkájához ért már hatalmas izgalomba jött. Ebből kifojólag, nem sok időt tölthetett gördeszka közelében. Ebből pedig az következik, hogy nem is igazán tudhat ez a hölgyemény gördeszkázni, ami pedig annyit jelent, hogy nem jut vele messzire, eltörni meg úgysem fogja egy durvább mutatvánnyal. Esetleg csak akkor törheti el, ha sikerül valami nagyon szerencsétlen módon zakóznia. Egy szó mint száz, a deszkája megússza, ha pedig ez a lány kitöri a nyakát, az már nem az ő hibája.*
- Ki hát persze, csak tékitízi, íjó?  *Mondja olyan hangnemben, mint aki nem is hallotta az előbbi visítós frekvenciákat, miközben szemüvegét feltolja orrán. Majd gördeszkája felé pillant, végigfuttatja rajta a szemét, és óvatosan a lány felé nyújta. Ekkor villan fel agyában újra az a kétely, hogy mi van ha mégis eltörik? Vagy hogyha megkarcolódik?*


Cím: Re: Park
Írta: Mia E. Silver - 2009. 08. 19. - 22:52:07
[Bam]

*A fiú eléggé kétkedve nézett rá, és Mia teljesen biztos abban, hogy a fiú a napszemcsi mögött nagy szemeket mereszt rá, és bár belül a jólnevelt kislány hangja megszólalt, hogy jó lenne, ha valami kultúrált formát venne elő, és mondjuk bemutatkozna, de túlságosan el volt foglalva azzal a micsodával, amit a fiú a kezében tartott. A fiú óráknak tűnő ideig csak állt, és valószínűleg azt latolgatta, hogy merre fusson, amíg még lehet, és bizonyos fokig igaza is lett volna... És nem is hibáztatta volna érte,csak a gördeszkát sajnálta volna. Aztán a fiú megmozdul, és a szemüvegét kissé lejjebb tolja, és Mia meglátja a világoskék szempárt, és kissé lemerevedik. Tényleg nem volt jó ötlet olyan korán kimenni. Aztán hirtelen megszólal, és a lány nagy szemeket mereszt rá. A legvadabb álmában sem képzelte volna, hogy ez eljön majd. A fiú laza hangsúllyal szól hozzá, és egy szintig még hálás is saját magának, amiért nem olyan anyja által küldött puccos ruhában járkál, mert a fiú tényleg azon agyalna, merre meneküljön, és melyik hadsereget kérje fel a személyi testőrségének. De amaz csodával határatos módon, halált megvetve áll itt, és a gördeszkáját még mit sem sejtve a lány felé nyújtja, aki ajkát beharapta, hogy a hangok ne kapjanak utat, és a fiúra nézett, és csak pillantással köszönte meg, érthető okok miatt. Valószínű, hogy annak még szüksége lesz a hallására az elkövetkezendő néhány évben. Aztán a két szempár eltűnik a fekete üveg mögött, és a lány újra csak a gördeszkára figyel, és annak szenteli magát. Óvatosan megérinti, és a szemei újra felragyognak, ahogy arca is egyből szép lesz, és egy kissé kiüt rajta az ,,aranyvér” tipikus arcvonása, és stílusa, ám az elhall, és helyette egy egyedi lány áll, aki elegáns, mégis laza ruhájában örül magának, mert megérintett egy deszkát. Elég fura vágyak, no. Aztán elveszi óvatosan a deszkát, és újra nyekeregni kezd, de már csak összeszorított szájjal, nem kímélve a torkát, és ugrált, meg toporzékolt a deszkával a kezében. Aztán a fiúra vetett egy pillantást a szeme sarkából, és pár fokot elfordult tőle, és tovább örült magának. Nem sokára már odáig eljutott a deszkával, hogy már nagyon készült neki, kissé keresztbe rakta a lábait, és a deszkát nézte hitetlenkedve. Először megnézte, és megbizonyosodott felőle, hogy a föld elég egyenes-e, hiszen sosem csinált lovagláson kívül semmit, csak festett, és az ujjait edzette. Aztán végre letette a deszkát, és nagy nehezen elengedte. Majd egy óvatos pillantást küldött még a titokzatos megmentője felé, és egyik lábát feltette a deszkára. Az arca felizzott, és kiáltani akart, de ettől most már igyekezett megkímélni a tulajdonost. Végül a két karja ösztönösen fellendült, és óvatosan fellendült ő maga is, míg egy lábbal állt a deszkán, és óvatosan melléhelyezte a másikat is. Aztán kis könnycseppek gyűltek a szemébe a visszafojtott érzelmi hullámok miatt, és a gyomra is görcsbe rándult. Igaz, még nem gurult vele, vagy még csak meg sem mozdult, de már elmondhatta magáról, hogy két lábbal állt egy gördeszkán. Most jobban megfigyelte, valami hiányzott. Le is szállt róla, és lehajolt érte, majd óvatosan felemelte, és megfordította, hogy az aljában gyönyörködhessen. Nem tudta, mit jelent az ott lévő szó, igazából nem volt nagyon képben a márkákkal vagy a használattal, csak mindig ki szerette volna próbálni, hogy ne tűnjön unalmas kis angol kisasszonynak. Mert nem akart az lenni. A jobb kezével olyan óvatosan simított végig a deszkán, mint egy alvó gyermeken, és a tekintete most már megnyugodva fordult a fiú felé, és megszólalni még mindig nem bírt. Egy olyan mosoly terült szét arcán, amitől a legelfogulatlanabb szemlélő is állíthatta bizton: szép lány. Aztán megköszörülte a torkát, és újra a deszkára pillantott*


Cím: Re: Park
Írta: Dennis Salvation - 2009. 08. 19. - 22:56:17
[Mia]

*Mikor a lány a kezébe vette a deszkáját Bam már akkor tudta. Nem biztos hogy túl jó ötlet volt átadni a deszkáját. Vagyis. Nem ezt a deszkáját. Otthon annyi van még neki, amelyek nem ilyen értékesek számára, de neki ezt kellett elhoznia a suliba, neki ez a kedvence. Legszívesebben most felsóhajtott volna, de nem akarta letörni a lelkesedétől már majdhogynem ugráló lányka kedvét. Életében nem látott még ilyet. Mikor ő megvette első gördeszkáját, akkor sem örült ennyire, pedig akkor igazán boldog kis fiú volt. Vagyis egészen mostanáig meg volt róla győződve, hogy akkor ő volt a világ legboldogabb embere, de lám, ez a valaki lekörözte. Kicsit félresandít a hölgyemény, mintha csak attól félne, hogy Bam valami olyat lát amit nem kéne. Pedig, addig, még nem töri szét deszkáját, vagy nem lesz valami baja a festésnek az alján, addig nem kell tartania Bamtől. Hiszen nem ismeri még ezt a furcsa idegent, és nem is nagyon beszélne ezekről a furcsa kis mozzanatairól senkinek, mert addig nem beszél másról, még meg nem ismeri. Bár, jó lenne ha legalább nevét tudná ennek az addigra már fél lábbal a deszkáján egyensúlyozó hosszú hajú szerzeménynek. Ám ez a gondolat gyorsan elhagyta agyát, mikor a lány már lendült is fel másik lábával. Bam hirtelen úgy érezte, hamarosan nagy lovagi tettet kell megcselekednie, ezért minden porcikája szinte ritmikus rezgésbe kezdtek, és izmai sorra erősen megfeszültek. Ha kell akkor most ő ugrik. Mondjuk előbb még úgy gondolta, nem gond ha ez a lány kitöri a nyakát, de azért. Mégsincs kedve kicsavarodott végtagokkal rendelkező egyedeket nézegetnie, sem pedig a gyengélkedőbe cipelnie. Az meg pláne, hogy akkor gördeszkáját lent kéne hagynia, mert mégis, ha az ölébe van a szenvedő alany, akkor a deszka már sehova sem fér el. Lábujjai egyre gyorsabb táncot lejtettek, és már várta, hogy a lány mikor löki meg a "szerelmét" és indul el vele egy rövidebb körútra. Ám semmi. Néhány pillanat múlva, a hosszú hajú leszállt a gördeszkáról, és újra kezébe emelte azt. Ennyi? Ennyi lett volna a nagy kipróbálás? Még csak futnia sem kellett a lány után, nehogy az messze guruljon? Még csak... Semmi? Bam szemei újra elkerekedtek, majd szemüvege után kapott. Ritka dolog, hogy leveszi, de most határozottan úgy érezte, hogy rendes színvilágban is szeretné megvizsgálni, ezt a számára már egyre furább teremtményt.*
- Húúhúú... *Ment át bagolyba. Ezzel vezette fel kevésbé kedves kérdését.* - Ennyi vol'? *Pislog egy párat, miközben szemüvegét, szerinte a világ legbiztonságosabb helyre, (míg mások szerint pont az ellenkezője), a farzsebébe csúsztatja.*


Cím: Re: Park
Írta: Mia E. Silver - 2009. 08. 19. - 22:58:17
[Bam]

*A fiú úgy tűnik, eléggé érdeklődő, hiszen a testtartásából is ezt vonja le Mia, márpedig ő tanult ilyesmit, ez alatt az öt év alatt tényleg minden könyvet kiolvasott a könyvtárban. Ahogy felállt a deszkára, meg azt látta, hogy a fiú ugrásra készen áll, valószínűleg azt hitte, hogy a lány valami kis szélhámos, eljátssza, hogy buta mint a hatökör, és aztán elviszi a deszkáját... Nos, a szívének ez a gondolat kicsit fájt, de ezt a sajgást begyógyította az a tény, hogy két teljes lábbal állt egy négy kerekű valamin, amin nem volt kézifék, rajta meg mindenféle védő izé, és úgy állt az imbolygó, és ,,nagyon veszélyes” valamin. Aztán leszállt, és a fiú nem nyúlt a gördeszkáért, sőt... Levette a szemüvegét, és Mia ezt nagyon zavarónak találta elsőre, mert szembesülnie kellett azzal a fura kék szempárral... Mint a víz... Kissé hitetlenkedve néztek rá.. Na jó. Nagyon megdöbbenve. Felvonta a szemöldökét,és azon töprengett, mit csinálhatott rosszul, de a fiú már magától is szólalt,és amikor először kinyílt a szája, és hang is kijött rajta, Mia kissé ijedten nézte, most mi lesz. Aztán felszaladt a szemöldöke, és nem értette, mi olyan ,,huhú” benne. Majd a fiú kérdez tőle valamit, és a szemüvegét el is rakja, vagyis nem szándékozik most bujkálni. Érdeklődik... A lány arcán két aprócska, de növekvő pírfolt jelenik meg, és nyel egy nagyot, miközben újra lenéz a kezében pihenő deszkára. Aztán csak vállat von, és bocsánatkérő hangsúllyal ennyit mond:*
- Nem hinném hogy most máris szeretnél búcsút venni mindentől...
*Utalt arra, hogy tudatlansága miatt lehet csak ő hal meg, vagy ő és a deszka, vagy akár a fiú, és ő, vagy a fiú és a deszka, esetleg... Szóval hogy nagyon balesetveszélyes, na. Miánál sosem lehet tudni, hiszen nem engedték neki ezt a kikapcsolódást, és mivel megfordult nála néhány könyv, abból tudja, mi fán terem a mugli sport, és általában olyan üdülő helyet választott magának, ahol muglik is vannak, és bizonságból nagyon sokat figyelte őket. Néhány sportjukat kifejezetten ki szerette próbálni. És itt és most... Kissé szomorkásan nézett le a deszkára, melyet olyannyira megszeretett már, és a fiúra pislantott. Majd lassan visszanyújtotta. Kissé szomorkásan, de tíz centivel legalább a föld felett lebegett az élmény miatt. Aztán újra a fiú szemébe nézett az ő mélybarna szemeivel. Majd sóhajtott, és az futott át a fején, hogy mennie kéne. Talán a fiúnak is valami dolga lesz vagy ilyesmi. Ettől függetlenül nem mozdult, és szótlan állt, nagyokat pislogva a becses tárgy felé.*


Cím: Re: Park
Írta: Dennis Salvation - 2009. 08. 19. - 23:01:17
[Mia]

*A fiú mosolya szélesebbre húzódik a lány válaszán. Most valamiért megsértődést várt, mert úgy gondolta egy lánynak sértő lehetnek ezek a szavak. Vagy csak ő ismeri túl rosszul a lányokat? Nem, nem az a probléma vele. Inkább az, hogy sok Londoni menő csajszival sodorta már össze az élet, akik... Hát, hogy is mondjam. Akik körömlakkot reggeliztek, arcpúdert ebédeltek, szemfestéket vacsoráztak, és kismaci helyett körömreszelővel aludtak. Szóval azokkal az igazi túlontúl lévőekkel futott össze mindig. Ám aki most vele szemben állt más volt. Vagyis, eddigi viselkedésében más volt, mert nem szeretett túl gyorsan ítélkezni. Pláne nem így, hogy még a nevét sem tudja. Ő is a deszkájára néz, aminek négy fehér kereke az égnek meredt. Pár percig csend telepedett rájuk. Egyes emberek kedvelik ezt a csendet, mert ez kivételesen nem az a nyomasztó csend volt, hanem, csak az a tényleges kis szünet volt, ami néha szükséges egy "beszélgetésben". Persze Bam, az örökmozgó még ezt a csendet sem kedvelte, mert ehhez nem volt hozzászokva. Ilyen esetekben álltalában Második mindig felordít hogy "Csavacska" amit Donor folytatott "Murlandre", majd Bam "Todomács", és végül Füles "Kuss", és ezután fél órás röhögés. A 3 érthetetlen szó mit is jelenthet, azt senki sem tudja igazán, de jó dolog rajtuk röhögni. Meg talán csatakiáltásnak is jól hangzik. De most nem volt itt Második aki elkezdené, és hogy mutatna most, ha ő felodítana, hogy Todomács? Ő biztosan jót röhögne, de hogy a lány mit szól, azt nem tudja, és nem szerette volna, ha ijedtében netán a deszkáját a földre ejtené. Mikor felemelte tekintetét, hatalmas barna íriszekbe ütközött. Eddig fel sem tűnt neki, hogy ennek a lánynak barnák a szemei. Mondjuk szemüvege mögül elég nehéz lenne. Majd újra a deszkát bámulja a lány. Bam ekkor nem bírta már szó nélkül, kezdett elege lenni a csöndből.*
- Engem így hívnak. *Bök a deszkája alján (ami most az égnek meredt) szereplő BAM feliratra.* - De a te neved nem látom sehol. *Bök a lány vállába egy óvatosat. Reméli nem veszi zokon, de nem szereti a finom úriember stílust. Valahol születésénél még kiveszett belőle.*


Cím: Re: Park
Írta: Mia E. Silver - 2009. 08. 19. - 23:02:39
[Bam]
*Nos, úgy tűnik, hogy valamiért egész jól halad ez a beszélgetés...vagy mégsem. De hirtelen nem jut szóhoz, és nem tudja, hogy mit mondjon. Makogni meg nem szeretne, mert már ígyis elég hülyének nézik. Akkor meg minek feszíteni a húrt? A fiú mosolyán kissé meghökken, és inkább visszanéz a deszkára, mert az legalább nem néz rá, csak hunyorog, és csalogatja. Aztán a fiú mozgolódni kezd, úgy tűnik, mégiscsak jó volt valamire a sok művészet, bár nem sokat javítottak rajta, de azért már elég türelmes lény lett belőle is. Most már tíz perc alatt tud várni egy órát. Milyen ügyees... De a fiú unja meg előbb. Mia levonja a következtetést, és arra lyukad ki, hogy a fiú jobban szereti a beszélősebb csajokat, és ezzel kicsit megkönnyebbül, mert néha rájön a beszélhetnék, és... De.. Ki mondta, hogy barátok lesznek? A fiú is talán hasonlókat gondolt, de a lány most saját gondolatait terelgette egy védettebb helyre. Ám a fiú tekintetével találkozott újra, és úgy érezte magát, mint egy kis fiatal fruska. Megköszörülte a torkát, csak hogy csináljon valamit, és a fiú végre megszólalt. Ha ő nem teszi meg, a lány tette volna meg helyette. Aztán a fiú... Nos, nevezzük bemutatkozásnak, és a neve utáni érdeklődésnek ezeket a gesztusokat. Mia egy ideig csak ízlelgette magában a Bam szócskát,és amikor a fiú felé nyúlt, kissé nagyobb szemeket meresztett, és nézte a mozdulatot, de aztán csak egy elégedett mosoly terült szét arcán, és nagy levegőt vett, kifújta, és hallhatóan, de inkább csak csendben ebben a reggeli parkban megszólalt.*
- Az én nevem Mia. Becenevem nincsen, vagyis van, de... Nos, ha gondolod, hívj ahogy akarsz...
*Kissé belezavarodott a mondat közepénél, de megúszta ép bőrrel, és nem kell félni, mert Bam se fogja talán leharapni a fejét. Aztán újra nagy mosollyal néz a fiúra, és egy kérdés bukik ki belőle.*
- Mióta gördeszkázol?
*Kérdezi, miközben egy olyan gondolat suhan át a fején, hogyha a fiú neve a gördeszkája alján van, akkor vagy saját ,,gyártója" van, vagy ő csinálta. Ettől függetlenül majd megkérdezi, és majd ha üres és néptelen helyet talál a gyakorlásra, megteszi! Még ha a nyaka is kitörik közben, nem érdekli! Ő keményen elhatározta, hogy edzeni fog, és ő is megtanul majd deszkázni... És egy fura gondolat úszott be ,,akkor együtt deszkázhatsz vele!" Ettől a gondolattól szörnyen zavarba jött, és elpirult újra, bár lehet, hogy a fiú majd nagyot néz, de.. Már úgyis bemutatkozott, akkor meg mitől fél? Ám a kis bökésre csak mosollyal válaszolt, egy nyomi gondolatra meg pirul, mint a vacsorára szánt csirke... Borzasztó...*


Cím: Re: Park
Írta: Dennis Salvation - 2009. 08. 19. - 23:06:44
[Mia]

*Mia. Egyszerű, ám mégis különleges név. Nem úgy mint az ő saját neve, amihez még hozzá is fűzhető, egy kedves kis jelző. "A komisz". Szerette nevét, de ha valaki eszébe jutatta azt a mesét mellé, akkor az nagyon közel került ahhoz, hogy Dennis tényleg komisz legyen, és újra gyújtogasson. De most vissza a lány nevéhez, ami nem más mint Mia. Életében talán egyszer találkozott egy Mia nevű lánnyal, de az nem is hasonlitható ehhez a Miához. Mio volt annak a lánynak a beceneve, így Bam biztosan nem ezzel a névvel ilelti meg a vele szemben állót, akitől még külön engedélyt is kapott arra, hogy új nevet adhasson neki. Bam szeretett becézni. Vagyis egy jó kis jelzővel szerette ellátni barátait, haverjait, és talán ami a legjobb szórakozás ellenségeit is, de ennek a Miának még talán a MűVész becézésen kívül, mást nem tudna adni. És lehet nem is olyan MűVész ez a csaj, lehet teljesen Vész, vagy lehet egyszerűen csak Mű. Szóval, még nem ismeri igazán, hogy egy frappánsan rá illő jelzővel lássa el. Kicsit megigazította sapkáját, mert egyre csak úgy érezte, hogy az nagyon szemébe nyomult, mikor kérdezett Mia.*
- Én kérlek... *Kis szünet. Pontosabban fejszámolási szünet. Szerette a számos, és logikus dolgokat Bam, de maga a számolás, csak számológéppel ment neki. Azt pedig, akármennyire is jól jönne ilyen alkalmakkor, nem hord a farzsebében. Úgyis összetörné, meg... Nem illik hozzá egyszerűen.* - Durcán, szelíden és lassan egy tucat éve. *Majd még kicsit megforgatja szemeit, hogy jól számolt-e. Végül egy önelégült mosoly, mert tényleg jól számolt. Ekkor egy kis zaj csendül fel. Pontosabban egy vadállatbömböléshez hasonló morgásféle. Bam unottan lesüti szemeit, majd nagyot sóhajtva megszólal.*
- Kajás. *Veregeti meg hasát.* - Tiéd nem? Csak nehogy azt mond, hogy már ilyen korán át is kalimoltál a sulin és meg is volt a reggeli csamcsogás. *Közben szőrös álla után kap, és birizgatni kezdi azt. Ekkor viszont végig fut agyán, hogy mit is tett. Elhívta a lány reggelizni, akarva, akaratlanul. Szóval, ilyen dolog az, amikor nem is tudod őszintén mit is csinálsz, és csak utólag esik le. Várjunk csak, ő mindig ezt csinálja! Bár nem is gond. Lehet szerez végre itt a suliban is egy bűntársat, akivel randalírozhat egy kicsit. Az meg hogy lány... Az nem számít, ha jó fej.*


Cím: Re: Park
Írta: Mia E. Silver - 2009. 08. 19. - 23:09:03
[Bam]

*A fiú úgy tűnik elég sokáig elidőzött azon az egy kis szócskán, hogy Mia. Valószínűleg emlékek jutottak eszébe, és a lány most rá nem jellemző módon nem állt le kíváncsiskodni. Hiszen ha ő kérdez, akkor a másik is kérdezhet, és... Nos, ha a családra nem kerül szó, addig nagyon jó. De amikor arra kerül a sor, hogy esetleg csak egy rokon szót kell kiejtenie, felmegy benne a pumpa, annak ellenére, hogy a Silver felét nagyon szereti... És nem szeretné a fiút most úgy sejhaj lerohanni. Nagyon jó lenne, ha még összefutnának, és a fiú nem kerülné el nagy ívben, hanem mondjuk legalább köszönne... Elmondhatná magáról, hogy... A fiú már méregeti, mintha nevet akarna neki adni. Lehet már talált egyet, és Miának az a furcsa érzése támadt, hogy a fiú nem jó felé tapogatózik a sötétben. Ezt valahogy megérezte. Aztán a kérdésére a fiú sapkája a szemébe tolódott, és ő ezt egy laza mozdulattal kicsúsztatta onnan, majd számolni kezdett. A lány úgy segített volna, ha tudott volna, de sajnos ebben nem tudott, mert még csak most ismerte meg Bamet. Aztán lassan megszületik a válasz, és erre Mia szemei elkerekednek. Nos, akkor érthető a profi szinten űzött sport, és akkor minden bizonnyal tudná tanítani őt is... Megborzongott a meleg napsütés ellenére, és nem sokkal ez után valami vad morgást hallott. Első gondolata az volt, hogy valami vadállat közeledik, és meg fogja őket enni, a következő, hogy egy Királypiton kígyó üldözi a reggelijét, ám a végül a fiú csak lesütött szemmel sóhajtva megjegyzi, hogy éhes... Igen, megjegyzi. Lehet nem ezekkel a szavakkal, de Miát sosem zavarta ez. Mindig azt szerette volna, ha vele nem bánnak kivételként, mert előtte mindenki csak illedelmesen viselkedett, és szólalt meg, nézett, a testtartás is tökéletes volt... soha semmilyen baki vagy kivétel nem fordulhatott volna elő, mert az szörnyű lett volna. Ezért ez a fiú nagyon szimpatikus volt neki. Nem érdekelte, hogy mit csinál, önmagát adta, és nem játszotta meg az agyát. Mia is szeretett volna olyan lenni ,csak még nem lelte meg teljesen a saját hangját. Aztán jön a kérdés, amin elneveti magát, és a fejét rázza, mert hirtelen nem tud megszólalni. Egyszerűen olyan viccesen fogalmazott a fiú, hogy kitört belőle a nevetés, és a hangtalan tájon csilingelve hangzott fel. Aztán megköszörülte a torkát, és igyekezett normális arcot vágni.*
- Nem, még nem reggeliztem. És ha tényleg nem gond, veled tartok...
*Bugyogtak fel belőle a szavak gondtalanul, immár minden gátlását és hasonlót levetkőzve, és szabadjára engedve azt a Miát, aki odabent sokáig leláncolva tengődött. Aztán a fiú kezét követte, és nézte a kis szakállt, de nem kritikus szemmel, hanem csillogó szemekkel, és most megint jobban megnézte magának. Aztán a tekintete újra a gördeszkára siklott, és az jutott eszébe, hogyha a fiú ezen megy enni, talán a kajálás végére beér a Nagyterembe... Nos, majd fut. Nem érdekli. Bár sosem sportolt, mert annak nem volt általában jó vége... Aztán belegondol, és elképed saját magán. Ő képes lenne elkezdeni sportolni, ha van aki segít neki?*


Cím: Re: Park
Írta: Dennis Salvation - 2009. 08. 19. - 23:12:22
[Mia]

*A lány nevet. N-E-V-E-T? Ám kacaja nem gúnyos volt, sokkal inkább kedves. Biztosan furcsálta Bam nyelvezetét, de sajnos a fiút 11 éves kora után illemre nem igazán tanították. Hiszen édesapja is ugyanilyen szabadszellem mint Dennis, sőt még nagyapja is az volt, és talán még az a bizonyos Georg dédnagyapja is, akinek nevét már szerencsére nem kell viselnie. (A Georg nevet nem igazán szívleli.) Valószínű egészen Ádámig visszavezethető ez a kicsit zakkant viselkedés. Mert ha úgy vesszük, Ádámban is volt már valami szabadság vágy, hogy evett abból az almából. Arcán, amin eddig is egy fura mosoly volt, most még szélesebbre húzódott szája. Jó volt végre hallani egy ilyen könnyed kacajt, és nem azt, hogy "mibajod?". Kicsit megvkargatja nyakát, (mert időközben szőrnyen viszketni kezdett) és várja a még nevetős leányzó válaszát, ami nemsokára megérkezik.*
- Helyes. *Kacsint, majd csettint egyet, és Miára szegezi mutatóujjait. Ezt akkor szokta csinálni, ha nagyon nagyon okosnak érzi magát, ha valami hatalmas ötlete támad, vagy ha a beszélgető partnerének támad okos ötlete. Most mind a három érvénybe lépett, de mégsem csettintett háromszor, elég volt ez az egy. És, hogy baj-e, hogy velejön a hölgy? Deszkája után nyúl, becsapja hóna alá, majd a kastély felé indult.*
- Akkor lenne gond ha velem tartanál, ha netán a halálba lépkednék, mert nem szeretném ha a halottkémek sokáig turkásznának a cuccaim között. Vagy ha épp gyújtogatni készülök. *Majd egy gonosz mosolyt ejt Mia felé, miközben fejével biccent, hogy ideje lenne neki is megindulni.* - De ha nem penderülsz gyorsabban akkor bizony az éhalálba kergetsz. *Majd korran mégegyet a gyomra, amire oda kap.* - Nyugi. *Mondja mintha csak valami kedvenc kis állatkájához beszélne, majd újra Mia felé fordul.* - Látod, már mérges.


Cím: Re: Park
Írta: Mia E. Silver - 2009. 08. 19. - 23:34:13
[Bam]

A fiú meg elég furcsán nézte azt, hogy ő nevet. Talán nem szabad? Szabad országban élünk, éljen a demokrácia, hát akkor vidáman, és felszabadultan nevet, de nem tesz hozzá. Aztán Bam lassan kellemesen meglepődött képet vág, és valami csillogást is lát talán a szemében. Aztán jön a kacsintás, amitől a lány újra csak zavarba jön, de nem szól megintcsak semmit sem. Miért pirul ennyit? Legalább valami oka volna rá... Aztán a fiú egy ,,minnyászétesek" laza mozdulattal a hónalja alá teszi a gördeszkáját, és elindul. Aztán hallgatja a fiút, és közben újra csak szétömlik az arcán egy XXL-es vigyor, és ha már jól kikacagta magát, legalább egy nagy kuncogást megenged magának. A  gonosz mosoly láttán kissé csintalan ábrázattal válaszol, és amikor a fiú a penderülésről beszél, nekilendül, és könnyed kis ugrándozással utánaered, és mikor mellé ér, a fiú arcát nézi fürkészve, de inkább kíváncsian, várakozón, nagy mosollyal, és csillogással a szemében, majd jót kuncog a fiú hasára tett megjegyzésre is. *
- Nos, akkor meg kellene nyugtatni... Mindjárt ott vagyunk... Meg nincs semmi baj...
*Csilingelte, miközben minden egyes arcizma rángatózott, és a szája sarka meg erősen felfelé kanyarodott. Aztán majd ideget széttépő gondtalansággal ugrándozott a kastély felé, Bam oldalán, és nem érezte magát kényelmetlenül. A fiú mellett annyit nevethetett volna, amennyit akar, nem nagyon hívták volna ,,neveletlennek" ezen az oldalon. Ajkát is beharapta, és nagy levegőt vett, hogy lenyugtassa magát. A két alak lassan, de biztosan eltűnt a színről, és a tölgyajtó dörrenése jelezte a kastélyba való belépésüket. Mia úgy érezte, hogy az anyját ez a fiú nagyon birizgálná, és ez még csak növelte az örömét, és a Nagyterembe már tényleg úgy lépett be, mint aki egy nagyon jó fej ismerősre tett szert. És ez az arcáról kilométerekre sütött.*


Cím: Re: Park
Írta: Mia E. Silver - 2009. 08. 23. - 17:43:00
A következő nap (gyengébbeknek: vasárnap) ugyan úgy kora reggelén...
[Bam]

~Hülyeség, de akkor is!~
*Suhant át a göndör fürtök alatt a gondolat. Ugyan hogy lehetne itt ma reggel is itt a srác olyan hamar? Mia még hamarabb kelt fel, mint tegnap, és vagy háromszor öltözött vissza a pizsamájába. Igen, a nagy elhatározottság... Végül a tükörbe nézett, és úgy döntött, nem fogja érdekelni. Max leég. És akkor? Kinek gáz az, ha nem neki? Ő meg... Amúgy is csudabogár a suliban, kinek tűnne fel, hogy kint ül? De a szobájából mégis szájrágva lépett ki, mint aki nem tartja túl jó ötletnek. Tulajdonképpen jobb lett volna a kh-ban megvárni, vagy ilyesmi, de menőkéje támadt. Mosolyogva lépett ki a portrén, a tegnapiakra gondolva, jót nevetve magában rajtuk. Kiérve néz csak végig magán, kissé felemás színű zokni, egy világos sárga top, és egy elegáns háromnegyedes nadrág. Szép összeállítás a szandálkával. Hol járt az esze, amikor öltözött? Szerencse, hogy a reggeli fogmosást, és arcmosást nem hagyta ki... A fésülködés... Nos... Hagyjuk... Egy lófarokba kötötte a loboncát, és a tegnapi padra ült le. Először csak egyenes háttal, keresztbe rakott lábbal, majd türelmetlenül állt fel, és nézett végig az utacskán, de sehol senki. Visszaült, és a száját rágta. Akkor is hülyeség! Itt vár valakire, aki még csak el sem fog jönni. Az toronyórára pillantott, és felkuncogott idegesen. Persze, hiszen még van fél órája. Mély levegőt vett, és várt.*
~ Úgysem fog eljöniii!~
*Kántálta egy kis gúnyos hang a fejében, de ő csak egye türelmetlenebbül várt.*


Cím: Re: Park
Írta: Dennis Salvation - 2009. 08. 24. - 13:01:08
[Mia]

-Raaaaarrrr! *Mordul fel Bam, miután rápillantott órájára. Álma megint csak messzire elkalandozott, és újra ébredésre késztette a fiút. Morcosan fordul be a fal felé, és nézi azt egy darabig. Miért kellett már megint felébrednie? Minek, ha egyszer tudna aludni? Igaz a tegnap délelőttje egész jó volt. Leszámítva azt a nagyobb esését, aminek a nyoma még mindig sajog. Egy mosoly rajzoldik Bam arcára, ami mintha minden álmosságot, és rosszalló gondolatot elűzne a fejéből, majd arra készteti, hogy felüljön az ágya szélére. Körbenéz a szobáján, és lám még mindenki alszik. Milyen érdekes. Eddig mindig Bamet ébresztették a többiek, zörgésükkel, készülődésükkel, és most mintha csak a sors adná neki ezeket a napokat, hogy visszafizesse minden kellemetlen ébredését. Mosolya egyre gonoszabbá alakul, és arcára szinte egyértelműen rárajzolódik, mire is készül.*
- Úúújra köszöntöm önöket, immáron háromnegyed hétkor...!!
- Dennis! Te beteg vagy?! *Vág szavába egy frissen ébredt hang. A fiú a homloka után nyúl, arcára megjátszott aggodalom ül, majd néhány perces csend után megszólal.*
- Ha az, hogy agy nélkül születtem betegségnek számít, akkor minden bizonnyal igen. *Mondja hatalmas komolysággal az arcán. A másik nyöszörögve még válaszolt neki valamit, de Bam már nem figyelt oda rá, csak lassan felöltözött, amit végig egyik kedvenc dalának éneklésével tett színesebbé. Mikor végre készen lett, elégedett mosollyal távozott a szobából. Újra a lépcsőknek vetette magát, amik megint nem hagyták. hogy a Déli szárnyba eljusson. Bár, mintha mai nap tényleg nem is oda szeretne menni. De akkor mégis hova? Mi jobb szórakozást tudna magának, minthogy a Mardekárosokat bosszantsa? Mikor a bejáratnál állt, akkor tudta meg a választ. A Parkba szeretne menni. De miért? Hiszen a lány úgysincs ott. Lehetetlen, hogy minden reggel kimenjen oda valaki... Bár ahogy tegnap megismerte, elég fura szerzet ez a Mia, és lehet ma is ott van. Még hosszú ideig tanakodott az ajtóan, mire megindult kifelé. Két véglet lehet, vagy kimegy és összefut Miával, vagy pedig nem lesz kint senki, és akkor szabadon gurulgathat ide-oda. Mindkettővel jól jár, bár jobb lenne, ha a lány is ott lenne, hiszen. Már lassan  két éve annak, hogy Creed elment a suliból, és azóta nem találkozott itt még egy olyan őrültel akivel jól kijött volna. És akármilyen meglepő, még Bamnek is szüksége van társaságra. Lassan lehajtott fejjel gördül végig az úton. Sokáig nem is emelte fel a fejét, csak mikor már érezte a Parknak a friss levegőjét. Ám akkor is csak szemeivel nézett fel, nehogy valaki mással fusson össze véletlenül. A padon, ahol tegnap Mia ült, ma is ült valaki. Lassított kicsit, és úgy közelített a pad felé. Ahogy egyre közelebb ért, egyre ismerősebbé vált neki a lány. De még mindig nem tudta, hogy tényleg ő az. Mindegy egyszer él.*
- Koráááán van! *Majd átugrik a padon, és lehuppan arra.* - Szia Mia! *Köszön oda hatalmas mosollyal, az immáron már jól láthatóan Miának.*


Cím: Re: Park
Írta: Mia E. Silver - 2009. 08. 24. - 14:52:42
Bam

*Nagy levegőőő.. Kifúúúúj... Szemei idegesen pattognak hol a nagy toronyórára, hol meg a kis utacskára, de sehol senki. Mi van? hol késik?*
~Mondtam, hogy nem jööön!~
*Kántálja egyre csúfondárosabban a kis hangocska odabent, és már kezd elgondolkozni azon a tényen is, hogy vajon mennyire őrült? Hangokat hall. Vár valakire, aki talán nem is jön. Itt ül, és mindjárt elájul olyan ideges. Újra vesz egy nagy levegőt, és a száján keresztül lassan kifújja. Mennyire idegtépő tud lenni a várakozás, nemdebár? Megdörgöli a szemét, hogy csináljon valamit, és a haját újra átköti... Feláll, jár néhány kört, majd visszaül, és most a másodfokú türelmetlenség jön. Ül, szinte mozdulatlanul, és nem csak egy pontra szegezi a tekintetét. Az órára, és próbálja szemmel bűvölni, hogy gyorsabban mozogjon. De mint mindig, ez most sem jön be. Aztán... A szemei nagyra nyílnak. Jól hallja, vagy megint a  képzelet játéka? Kerekek? Izgatottan pillog, és igen- meglát valakit. Egy gördeszkán. Egy hatalmas mosoly ragyog fel arcára, és meglepetten érzi, hogy izomláza van. Nem baj. Nézi az egyre közelgő Bamet, és odébbhúzódik ösztönösen. Bam jön, ugrik, és mellette landol köszönve. Mia egy hatalmas mosolyt villant rá, és köszön.*
- Szia Bam! Ezt én is elmondhatnám, nem?
*Kérdez vissza, és most megint csak ellepik a fejét a kérdések, amiket fel akart tenni a srácnak. Vajon mennyire esne hanyatt, ha lerohanná őt velük? Semennyire. Szóval csak ül a fenekén, de egy kérdés csak kibuggyan.*
- Nos, hogy van a szebbik feled? - majd akaratlanul tovább fűzi- És Ő? Jóllakott már?
*Nagy vigyor, és a fiú pocakjára pillant, a fenti kérésével megkérdezve, hogy reggelizett-e. A viszont kérdés esetére Mia gyomra felmordul, hogy ő vele mi van, miért a másik hasával törődnek odafent, és elvigyorodik... Vállvonogatás, ez van.*


Cím: Re: Park
Írta: Hektor Fuller - 2009. 08. 25. - 19:15:05
Antony
[/shadow]   



Lyukas óra. Végre kipihenhetem az eddigi fáradalmakat. Legendás lények gondozása órám lenne, de a tanár valamiért nem ér rá. Azt nem mondták, hogy miért. Tony-val mentünk volna, de így most a Parkban sétálgatunk és megvitatjuk, hogy ki mit tud. Amolyan fakultatívabb Legendás lények gondozása.
-Oké. Mit tudsz a hipogriffről? - tettem fel neki a kérdést. Amolyan "Legendás lények-Ki mit tud"-ot játszottunk. Érdekes volt már maga az öltet is, hisz nem sűrűn csinálnak ilyet a diákok. Vagyis én még nem láttam.
Tony, az a srác, akivel 11 évesen, az első évemre készülve, találkoztam a Roxfort Expresszen. Ültem a kabinban és egy animágusokról szóló könyvet olvasgattam éppen, amikor az ajtót majdnem kitépték a helyéről. Az ajtóban egy fekete hajú, sötét barna szemű srác állt.
-Szia leülhetek? - lihegte, és minden szót elég nehezen mondott ki.
-Persze gyere. - mutattam a velem szemben elhelyezkedő ülésre.
-Hektor Fuller vagyok. Most leszek első éves. - mutatkoztam be és kezet nyújtottam neki, ahogy apu mutatta.
-Antony Sephir. És én is elsős leszek. - válaszolt, majd kezet ráztunk. Percekig kínos csönd, majd megkérdezte:
-Mit olvasol? - én felmutattam neki a könyv borítóját, amin ez állt:
Horatius Kulloh: Az Animágia művészete
-Fú, te aztán jól bele trafáltál. Csak nem te is animágiát akarsz tanulni?  kérdezte elképedve, én pedig csak mosolyogtam rá.
-Már csak finomítani kellene, mert még kicsit kellemetlen a dolog. - válaszoltam nagy vigyorogva.
Visszatérve a jelenbe elmosolyogtam ezen az emléken.
-Na jó kibővítem. Hipogriff és dementor. Külső és jellemzők. - szegeztem neki a kérdést és vártam, hogy válaszoljon.


Cím: Re: Park
Írta: Halott - 2009. 08. 25. - 20:13:36
Hektor O.O

Egy újabb lyukas óra, egyre több, aminek személy szerint nagyon örülök, bár ki ne örülne? Plusz szabadidő, ráadásul tanóra helyébe. Remek! Bár Hektor szerint, akkor is LLG-vel kell foglalkoznunk, de nem bánom. Teljesen más a legjobb barátoddal tanulásról beszélni, mint egy vén banyával, aki akkor is belénk erőlteti a szükséges információt, ha éppen a halálunkon vagyunk. Na jó, azért jócskán eltúloztam, de igazam van. Így hát 1 órás kötetlen időnkben a parkban sétáltunk, miközben egymás tudását teszteltük a Legendás Lényeg gondozásával kapcsolatban.
- Oké. Mit tudsz a Hipogriffről? - Teszi fel a kérdést felém, mire nekem nem jutott más az eszembe, minthogy egy sasfejű lény. Összehúztam szemöldökömet, közbe a földre néztem. A válasz már a nyelvemen volt, mikor egy új fogalommal bővítette ki a témakört.
- Na jó kibővítem. Hipogriff és dementor. Külső és jellemzők. - A dementor szó hallatán megjött az ihlet, ugyan még nem találkoztam efféle lénnyel, de halottam létezéséről, sőt érdekelt is az órán mikor erről a teremtményről tanultunk. Pedig nem vall rám, hogy figyelemmel követem a tanár előadását. Fejemet kicsit oldalra döntöttem, majd hangos szónoklásba kezdtem, mint aki nagyon érti a dolgát.
- Hát bizony a dementor egy rendkívül visszataszító egyed, úgy 3-4 méter magasak lehetnek, és fekete csuklyás köpenyt hordanak. - Bólogatok, mint mikor a húgomat világosítom fel a varázsvilág rejtelmeiről. - az azkaban őrei voltak, s ami a képességüket illeti, nagyon félelmetes teremtmények. - Gondolkozok el, majd Hektorhoz fordulok és kifejező tekintettel folytatom - a közelükbe rendkívül hideg van, s ekkor a legszörnyűbb emlékeinket elevenítik fel. - Váltok át szinte kísérteties hangnemre, majd eszelős tekintettemmel a kérdés másik felére térek. - A Hipogriff pedig.. annak pedig őő sas, sasfeje van- Gesztikulál közben eszetlenül a kezeivel - és, madár ivadék és, és. Azt hiszem rajtad a sor, hogy beszámolj nekem a Hippogriffekről! Azon az órán azt hiszem épp az azelőtt lévő esti-bulit aludtam ki. - Néztem a 4 és fél méteresre növekedett szemeimmel, majd elfordultam, ezzel jelezve, hogy átadtam a stafétát. - És mesélnél nekem valamit a futóférgekről mert, azt hiszem azokról halottam valamit, de nem áll össze a kép. Érdekel, milyen undortó kis jószágot áldtak meg ezzel a csúf névvel. - Teszem még hozzá, majd magam elé mosolygok, azon gondolkozva, hogy tényleg nagyon keveset tudok az LLG-ről. Jobb lesz bepótolni a lemaradást.


Cím: Re: Park
Írta: Hektor Fuller - 2009. 08. 25. - 20:55:59
Tony
   



-Miért nem figyel senki? Pedig annyi csodálatos lénnyel találkozhatsz. Lehet, hogy ez az első és az utolsó. Mondjuk erre a dementor potenciális jelölt. Az elsőre és utolsóra. Kapsz egy csókot és véged. - viccelődtem, majd bele kezdtem a mondandómba:
-A hipogriff, sasfejű, lótestű lény, aminek szelídítése szaktudást igényel. Az állat megközelítésekor a szemébe kell nézni, majd meghajolni. Ha ő is meghajol, akkor nyert ügyed van. De ha nem akkor iszkolj, mert kinyír. - ismertettem, majd rátértem a futóférgekre. - A futóféreg vastag, barna, maximum 25 cm-es féreg, nevével ellentétben nem sokat mozog. A nedves helyeket kedveli. A farki végéből származó nyálkát varázsfőzetek besűrítésére használjuk.
-Még sosem találkoztam dementorral, de nekem tetszenek. Érdekes lények. - Tony ezen kijelentésére megálltam és földbe gyökerezett a lábam.
-Te normális vagy? Tuti, hogy nem ezt mondanád, hogyha találkoztál volna már egyel is! - hordom le, de ahogy látom nem nagyon figyel. Felhozom ismét az elmémben a boldog családi képet, az 5. születésnapomról. Melegséggel tölt el az emlék.
-Expecto Patronum! - kiáltom a varázsigét, és a sas már létre is jön az ezüstos folyadékból, ami a pálcám végéből folyik ki. Még ilyen világosban is tökéletesen látszik inkarnálódott patrónusom sas alakja.
-Ez az egyetlen varázslat ami megvéd tőlük. Semmi más. Vagy ismered a Patrónus-bűbájt vagy meghaltál. Mert ha egy dementor megérzi a félelmed biztos lehetsz benne, hogy addig szipolyoz amíg bele nem halsz, és megkapod a dementor csókot. A dementorok undorító és utálatos lények. alattomos és aljas. A közelsége életed legrosszabb emlékét játssza le újra meg újra. Amint mondtam, ha nem ismered a patrónus bűbájt meghaltál. És a Halálos átokkal ellentétben nem hallottunk még olyanról, aki túlélte volna egy dementor csókját.  - fejezem be az ismertetést, és ha jól látom Tony szeme elkerekedik. Valószínűleg ebből a szempontból még nem vizsgálta meg a dementorokat.
-Ha választani lehet, akkor én inkább a hipogriffet választom a dementor helyett.


Cím: Re: Park
Írta: Dennis Salvation - 2009. 08. 25. - 22:24:07
[Mia]

*Valamiért nagyon örül a lány látványának. Legfőbb oka talán az, hogy nem tévedett, és sikeresen nem egy vadidegen mellé huppant le. Mondjuk, abból könnyen ki tudná magát húzni, mert mi tagadás, elég jó beszélőkéje van, de... Jobb ez így, sőt! Így a legjobb. Ám az feltűnt neki, hogy Mia arébb csúszott, és nem sikítva ugrott fel helyéről. Kár, pedig jót lehetett volna nevetni rajta. Mia is biztosan viccesnek gondolta volna, ahogy elnézte tegnap, hogy mindenen nevetett. Kicsit felsóhajt, mintha olyan nagyon sokat bíblődött volna ma is a lépcsőkkel, és még most is annak a nyomait élné.*
- Hát őszinte leszek veled. *Komoly arckifejezés, feszesre kihúzott hát. Még egy feletébb fontoskodó köhintés is!* - Legszívesebben, mindig mikor ülésre terelődik a téma, felszisszenék, vagy feljajjgatnék de... *Száját kicsit félrehúzza, és nagyot sóhajt, minthavalami nagyon kényes dologról kéne beszámolnia. Bár ha úgy vesszük, tényleg az.* -Nincs sok kedvem magyarázkodni senkinek, hogy teljesen épp vagyok az oroen... ori...Óh... *Nehéz szó. Kicsit meghúzza a sapkáján a fejét, és rájön, hogy ő bizony most egy nagyon "kemény szakszóval" akarja magát kifejezni.* - Orientációmat illetően! * Önelégült mosoly és a szokásos csettintekmutatok, hogy végül megtalálta ezt a kedves kis szócskát, amit még Füles mondott neki, valami nagyon nagyon fáradt reggelen. "Mé' kellett má' felébreszteni te ferde orientációs?!" Majd újra visszacsúszik az ő megszokott kényelmes helyzetébe. Úgy érzi a következ válasza, már nem kíván ekkora komolyságot. Megsimogatja hasát, kicsit nézegeti, majd Mia felé fordul, olyan ábrázattal, mint aki előbb egy gyereket nézegetett. Meg persze olyan hangal is szólal meg.*
- Ő meg még nem ébred fel. Csucsul... *Bizony Bamnek mindene volt a gyomra. Imádta a jó kajákat, a furcsákat, az ehetőket, a kenhetőket, a leveseket, a húsokat. Egy szóval mindent. Egyedül talán azt nem eszi meg ami mozog... De ez is kétséges, mert bátorságpróbás játék során már nem egyszer kellett csótányt ennie... Szóval Bamre illik talán a legjobban az emberek egyik jezője: "Mindenevő".*
- És a tiéd? Ő hogy van? *Ábrázata még mindig anyáskodó, és teljesen úgy fest, mint egy újdonsült kismama, aki egy másik anyukával vitatja meg gyermeke szokásait, dolgait.*


Cím: Re: Park
Írta: Mia E. Silver - 2009. 08. 26. - 07:16:51
[Bam]

*A lány arcáról le sem lehetne törölni az örömet, amit az okozott, hogy nem valami kitudja kicsoda jött ide, hanem Bam. Elég fura, hogy egy embernek tud örülni, ez már maga csoda, de persze ez sosem volt kizárva. Mondjuk, ha Jasper feltámadna, Mia ugyanolyan, vagy nagyobb rajongással venné körbe. Aztán jön Bam hátsója témaként, és Mia arca meg-meg rándul, majd a válla is remegni kezd. Ez a nap is keményen indul... Amikor az orientációt is kiböki, belőle meg a kacagás tör fel, amit nem sokára valami nyekergés nyom el, és a rekeszizma felé kap. Haldokló képet vág, de a szemei tovább nevetnek. *
- Ó... Értem... -miközben igyekszik, hogy ne nevessen- Szóval az orientációd...
*Milyen furcsa. Eddig állandóan azon volt, hogy a lehető legtöbbet nevessen, de csak egy fanyar mosolyra futotta. És most... A nevetést vissza kell tartania, mert az izomláz nem jó dolog. ki gondolta volna, hogy a hosszú idő után való nagyon sok nevetés izomlázat okoz? Nos, Mia már ezt is tudja, és ha rekeszizom verseny lenne, talán a lány nyerné meg az első díjat... Mennyit fog edzeni Bam mellett! Csillogó barna szemeit a fiúra emeli kissé rémülten. Okkal. Amaz már megint valamin forgatja a fejét. A hasát simogatja, és nézegeti, majd kijelenti, hogy negatív. Jó, más szavakkal... Hatalmas erőfeszítéseket tesz, hogy ne nevessen, ettől meg olyan képe lesz, mintha citromba harapott volna. Amikor rákérdeznek az ő hasára, egy forró csokit varázsol elő, és a fiúra pillant.*
- Nos, most már minden rendben... Kérsz te is?
*Kérdezi, és a forró csokit a fiú felé nyújtja. Amennyiben kér, az övét adja a fiúnak, s csinál magának másikat. A jelenlegi forrócsokijában egész darab fehér csokik vannak, és Mia nagy élvezettel szopogatja el őket, és aki eddig nem tudta, most már kételkedés nélkül kijelentheti, hogy a lány nagyon szereti az édeset, mindenféle szokása ellenére.*
- Te tulajdonképpen hol laksz?
*Kérdezi, mert miközben csokit ivott, eszébe jutott, hogy nem sokára haza kellesz mennie, és mielőtt még rájött volna a hányinger, elterelte a gondolatait, és inkább valami más felől érdeklődött.... Na jó, annyira nem más felőle, csak Bam otthona felől. Elképzelte, ahogy a fiú a többi helyi csávóval gördeszkázik, garázsban élnek, meg ilyesmi, mint ahogy mesélni szokták neki a ,,barátnéi", akiket anyja küld a nyakára megőrzése céljából. Legalább érdekeset is tudnak mesélni. Két kézzel markolja a poharát, hogy a hideg mancsokat legyőzze, mert anyja gondolatától kirázza a hideg, és a két lábát felrakja törökülésben, szemben a fiúval, és nem illendő, de nem érdekli! Oldalra dönti a fejét, és vár.*


Cím: Re: Park
Írta: Halott - 2009. 08. 26. - 11:48:36
Hektor


Sokkal könnyebb olyan feladatra figyelni, ami érdekli az embert. Az LLG-n belül vannak olyan lények, amik kifejezetten felkeltik az érdeklődésemet, azonban a Hippogriff nem tartozik közéjük. A válaszra figyelve jócskán elámulok, ez a Hektor ilyen okos lenne? Biztos vagyok benne, hogy mindent felsorolt ezekről a lényekről, kezdet kísértetiesen hasonlítani egy pedagógusra. A futóféreg hallatán amúgy is borsódzik a hátam, de ettől a nyálkás dologtól még a hideg is kiráz.
- Ez undorító! - Vágok közbe riadt tekintettel, mire a testem minden pontján viszketni kezdek. Ez történik ha bogarakra, vagy egyéb visszataszító kis parazitákra gondolok. Valami fóbia lehet, azt hiszem jobb lesz ha elmegyek vele az orvoshoz. Bár lehet, hogy csak a feléjük fordított félelmem miatt van, viszont az már nevetséges lenne, és a legkevésbé férfias. Majd csakúgy a semmiből rám ordít,  úgy jött mint derült égből a villámcsapás. Úgy látszik még csak vakarózhatni sem vakarózhatok, legalább is anélkül nem, hogy ne ordítanának rám. Hirtelen megriadtam, s hátráltam pár lépést, kezemet magam elé tartva.
- Jól van, oké, nem kell ennyire komolyan venni. - Kicsit közelebb állok hozzá, azonban még mindig tartom a kellő távolságot. Elővigyázatosságom úgy látszik közel sem alaptalan, Hektor előrántotta pálcáját s egy varázsige kíséretébe egy Sas formájú maszlag folyik k belőle. Hirtelen azt sem tudom mit tegyek, szinte ösztönösen emeltem két kezemet magasba, jelezvén, hogy megadom magam. Hektor próbál elrettenteni, a dementorokhoz való vonzódásomtól, azonban ez nem elég.
- Félreérted, találkozni eddig sem akartam velük, most még inkább nem. Csupán úgy vélem, a varázsvilág káprázatos bámulatos teremtményei. Lebilincselő érzés ezekről az organizmusokról tanulni. - Nagy sóhajtva, magam elé tekintek, azon gondolkozva, hogy milyen érzés lehet egy lelketlen test gazdája lenni. Az egyszer biztos, hogy kellemetlen, bár ők még nem tapasztaltak mást, biztos hozzá szoktak. ~ Én miért is gondolkozok ekkora baromságon? ~ Kérdezem magamtól mikor, Hektor befejezi egy utolsó mondattal a dementorokról leírt véleményét. Nem akarok összeveszni a legjobb barátommal, már most rosszul érzem magam, pedig nem történt mást, mint egy hangosabb szóváltás.
- Azt hiszem, ha választanom kéne, én inkább a futóférget választom. - Próbálom elsimítani a félreértés egy poénnal, majd felmerül bennem, hogy még szükségem lehet erre a bűbájra. - Megtudnád tanítani nekem, ezt a varázslatot? - Vágom a fejéhez miközben, elszántan nézek szemeibe. Csak aztán nehogy félreértse, én tényleg, még mindig csodálom a dementorokat. De nem lehet a legjobb szájszaguk, így aztán jobban járok, ha megtanulom, hogyan védekezhetek ellenük.


Cím: Re: Park
Írta: Dennis Salvation - 2009. 08. 27. - 18:33:13
[Mia]

*Ahogy elnézi Mia szenvedő arcát, az övére gonosz mosoly kerül. Nem tudja miért, de élvezi ezt a helyzetet, hogy szegény leány már annyit nevet hogy az fáj. Legalább megtapasztalja mit él át ő maga, mikor hazatér. Kicsit felsóhajt, és a felé kínált forrócsokis pohárra néz. Hosszú értetlen pillantásokat vet rá, közelebb hajol hozzá, beleszagol, majd hátrébb húzódik, és onnan kémleli. Egy jó ötperces méregetés után, amit nem is tudja miért csinált, hiszen válasza úgyis egyértelmű, odanyúl a pohárért.*
- Ezt most elveszem... *Megköszönni ugyan elfelejti, de majd ha eszébe jut, akkor viszont nagyon hálás lesz. Majd mohón csillogó szemekkel rámered a pohárkára. Ugyan napszemüvege miatt nem látszik, de a hatalmas vigyorából le lehet olvasni, hogy szemei mennyire is csilloghatnak. Természetesen most is még szagolgatja egy darabig, majd messze eltartja magától. Nem látszik rajta, úgy tűnik élvezi ezt csinálni, de belül már tombol. Kínzás számára, hogy nem kortyolhat még bele, és ezzel vezeti le a benne tomboló állatot. Ugyanis nagyon meleg még kezén, és forró gőzén is érzi.* - Nincs benne cián... Nincs benne pók... És még csak nem is mozog... Csak Csókí... * Hosszan mered még a pohárra, ami távol gőzölög tőle, majd Mia felé fordul.* - Mégis miért akarsz megölni? *Kérdezi immáron teljesen komoly ábrázattal. Közben észre se veszi, és szájához emeli a poharat, majd gyorsan felhajt belőle egy korttyal. A következő pillanatban Bam már három méterre van a lánytól, és egy fának támaszkodva ordít.* - ERRŐL BESZÉLTEM!! *A forró ital, szinte végigégette Bam szájától kezdve, egészen a gyomráig, minden porcikáját, ahova az beférkőzött. Majd mikor végzett a nagy drámájával, leül a fa alá, és mint aki épp tüzet próbál lehelni, úgy kapdosta a levegőt.* - Amúgy... hááá... finom... háááá! *Néhány pillanat múlva felpattan, és visszasiet Miához, majd mosolyogva (a poharat messze eltartva magától, bár keze gyakran meginog), válaszol.*
- A híres neves... Ssszzzz... *leült* - Londonban élek! *Húzza ki magát, majd hirtelen, mintha egy kipukkasztott lufi lenne, szinte úgy leereszt. * - Kikészít néha az a hatalmas nyűzsgés ami ott van... *Közben a pohár újra megindul szája felé.* - És te honnan szerválódtál ide?


Cím: Re: Park
Írta: Mia E. Silver - 2009. 08. 27. - 21:07:43
[Bam]

*Mia majd felrobban. Sosem érezte magát ilyen türelmetlennek, mint ebben a pár percben, vagy inkább óráknak tűnő pillanatban, amíg a srác az ő művét becsmérelte. Már éppen azon volt, hogy visszahúzza, és inkább megissza, amikor Bam megmoccant, és elvette. Új bögre bukkant fel, Mia megfujkálta a tetejét, és belekortyolt. Egy elégedett hümmögés, és a két szeme lezáródik. Inkább nem nézi, mit művel szegény pohárral a fiú. A pohár nem tehet semmiről. Bezzeg jómodor, vagy illem... Kicsit beledurcizik a csokijába, majd kinyitja a csokiszínű íriszeit, és Bamre néz. Az a fránya napszemüveg... Egyszer ,,véletlenül" el fog törni... Aztán a szemöldöke szalad fel. Pók? Cián? Miért tenne olyasmit bele? Fentről összeszalad a két ív a szeme felett, és... A srác egyszer csak felpattan, és rohan. A fa mellett áll, és megint elé vicces, de ijesztő... Mia felpattan, de nem tud megmoccanni.. Megint beszél. A lányban felébred az a szörnyű gyanú, hogy Bam még az ágyban is beszél... Mindenféléket, hogy a másik illető ne tudjon aludni. Hát szép dolog. A dicsérettel nem foglalkozott, egyszerűen elengedte a füle mellett, és a fiút figyelte. Majd Bam visszajön, és Mia is tétován lehuppan a pad legszélére, és pár miliméter választja csak el attól, hogy a földdel közelebbi kapcsolatba kerüljön. London! A szeme felvillan, és kis mosoly rajzolódik ki rajta. Ott is volt régen egy kis vityillójuk, amit el kellett adni, mikor eltávozott... Valakije. Mennyi járkált a belvárosban! Annyi mugli cucc volt ott, hogy Miát csak úgy vonzotta... A kérdés elhangzik, de mielőtt válaszolna, kikapja a fiú kezéből a poharat, és a pálcájával ütögeti, meg motyog mellé valamit. Visszaadja, és már most érezheti a másik, hogy jeges csoki van már benne. Inkább... Lenyugtatni a felborzolt kedélyeket odabent. Majd komótosan kézbe veszi a saját kis bögrécskéjét, és beleiszik. Az övé forró, és nem égeti meg magát. Persze... Ennek vannak bizonyos szakértelmi dolgok a hátterében.. majd nyugodtan néz vissza a napszemüvegre szúrósan. Majd elnéz a fiúról. Vagy látja a szemét, vagy nem néz rá. *
- Én egy kúriában lakok..Salisbury közelében. Egy... Apró kúriában.
*Igenis kicsi a ház. Viszonyítási alapul véve a parlamentet... vagy Roxfortot. De egy kis Londoni házikó mellett nagy. Bár.. ő mindig kicsinek érezte. Amíg apja élt, nagynak tűnt, mert annyit kellett keresnie, hogy óriásinak tűnt. De amióta csak anyja él ott, és minden sarkon belé botlik feltűnően aprócskának hatott. Persze ott volt a part... Tulajdonképpen az nem a ház volt.. A birtok. Szóval nem hazudott. Egy apró házban. Nagy parkkal... Ahol el tud bújni, mert anyja csak az első padig hajlandó elvánszorogni. A nagy dáma... Megborzongott, és a furcsa keserűséggel kevert hidegség eltűnt, újra a fecsegő, és gondtalan Mia lett. A fiúra nem nézett úgysem látott volna semmit, inkább a gördeszkára pillantott, nagy csillogó barna szemekkel.*


Cím: Re: Park
Írta: Damien Pulse - 2009. 08. 28. - 20:41:41
[Moana]

Legalább annyit sikerült elérnem, hogy belebújt a kabátba. Nem túl nagy dolog, de valahogy mégis elégedettséggel töltött el a dolog… talán magam sem tudtam, hogy miért. Még mindig a bűntudat uralta a lelkemet s talán ezt enyhitette egy kicsit, hogy a baj legalább nem fog fokozódni, legalább ennyit segithettem, ha már oly sokat ártottam neki. Ekkor feléledt egy apró hangocska a gondolataim hátsó szegletében: egy gyenge, erőtlen szólam, ami valószinűleg a józan gondolkodást hivatott képviselni s feltett egy igen logikus kérdést: vajon tényleg ártottam? Az addig rendben van, hogy én igy gondolom, de semmi nincs, ami alátámasztaná az igazamat, hacsak a korábbi kirohanása nem… az viszont eléggé kétértelmű volt, nem kifejezetten a megjelenésem ellen szólalt fel, sokkal inkább a tudatlanságom miatt. S vajon tényleg tudatlan lennék…?
Igen, az vagyok. Ez az egyetlen dolog, amit teljesen biztosnak érzek, hiszen az itt töltött éveim ellenére igencsak tudatlannak számitok a varázslók világában. Ragadt rám ez meg az, de korántsem annyi, amennyit a tanárok rám akartak ragasztani s még az is elenyésző mennyiség ahhoz képest, amit egy átlagos korombeli varázslótanonc tud az őt körülvevő világról… de egyszerűen nem érdekelt a dolog, hiszen nem is tervezem itt leélni az életemet. Volt egy időszak, amikor úgy tűnt, hogy minden szép és minden jó: ekkoriban csatlakoztam Potter szakköréhez is, amit akkor inditott, mikor a vén csuhás feltámadt hamvaiból. Itt azért tanultam egy-két hasznos trükköt, de valahogy sohasem éreztem magamban elég erőt ahhoz, amit itt elvárnak a diákoktól. Aztán ez a kis fellángolás is a múltba veszett abban a pillanatban, amikor Amandát elveszitettem: ismét teljesen biztos voltam benne, hogy a mugli világban fogom leélni az életemet. Erről soha senkinek nem beszéltem, még Gregnek sem: nem akartam, hogy nekiálljon győzködni az ellenkezőjéről, hiszen a vita értelmetlen volna… amit én a fejembe veszek, az úgy is van. Ennek ellenére mégis komolyabban vettem a tanulást, a varázslást: tudtam, hogy a halálfalókat nem fogja érdekelni az álláspontom, ha egyszer odáig fajul a dolog. Márpedig a jelek szerint odáig fog, hiszen a Gonosz jelen van, rombol… s a jófiúk semmit nem tudnak tenni ellene.
A világ csak foltok formájában lebegett előttem azon hosszú pillanatok alatt, mikor a gondolataim ösvényét jártam s mikor kitisztult, egyenest a lány barna szemeit láttam magam előtt s tekintetünk összekapcsolódott. Az egyetlen dolog, amit lélektükreiből ki tudtam olvasni, az a meglepettség volt: de azon szavakat követően, melyek az imént hagyták el ajkaimat, még a legelvarázsoltabb illető is tátva felejtette volna a száját. Hófehér, porcelánszerű bőre éles kontrasztban állt élettel teli, melegbarna szemeivel s a vállára omló, hollófekete tincsek csak fokozták az összhatás furcsaságát, varázsát, egzotikumát… de bármennyire kerestem, nem láttam benne a korábbi örömet, felhőtlen boldogságot s a bűntudat, melyet az előbbi kétkedésem enyhitett valamelyest, ismét teljes súlyával nehezedett a lelkemre. A szemkontaktus csak néhány pillanatig tartott, utána az égre forditotta a tekintetét, ahonnan változatlanul záporoztak az esőcseppek. Én is felpillantottam, de mivel semmi különöset nem tapasztaltam, igy figyelmem visszasiklott az arcára s úgy fejeztem be a mondókámat.
Aztán csend. Hosszú pillanatokig.
Tulajdonképpen fogalmam sem volt róla, hogy mire kéne számitanom. Nem voltam az a fajta ember, aki mindenre fel van készülve, aki mindig minden helyzetben tökéletesen helyt tud állni: ezt már e rövid percek alatt is sikerült bebizonyitanom, hiszen ha igy lett volna, akkor meghúzom magam a fa mögött s hagyom, hogy élvezze az öröm pillanatait, melynek kiváltó okát rajta kívül senki nem tudta. Ha igy lett volna, akkor rögtön visszakozok, amint meglátom a kárt, amit okoztam s inkább eltűnök a homályban abban reménykedve, hogy ismét magára talál, amint egyedül marad… de ezt a megoldást túl embertelennek tartottam, hiszen ha mégsem, akkor itthagyom egyedül az esőben, kétségbeesésbe, dühbe taszitva… s hiába állt volna jó szándék a tetteim mögött, csak bajt hagytam volna magam után. De most is ez a helyzet: én csak jót akarok, de eddig egyszerűen nem tudtunk zöld ágra vergődni egymással.

Aztán végül megszólalt s azonnal el is könyvelhettem egy újabb feketepontot magamnak… de annyira nem vettem a szivemre a dolgot, hiszen nem tűnt úgy, mintha problémát csinálna belőle, hiszen szinte azonnal Huff bácsiról és a meséjéről kezdett beszélni. Szavai ezúttal nem leptek meg, miszerint irigyli őt, hiszen… magam sem tudom miért, talán a lényében, az aurájában volt valami, ami azt sugallta, hogy inkább olyan beállítottságú ember, aki szeretne hinni ezekben a dolgokban. Elviccelte a dolgot, amivel talán egy kicsit sikerült volna megbántania, aláirnia a saját gyerekességemet, ha nem villan fel az arcán ezután egy pillanatnyi mosoly, ami ugyan nyomába sem ért a korábbi, önfeledt boldogságnak, de legalább mosoly volt, ami azt jelentette, hogy csak sikerült valamivel előrébb kerülnöm. Feltett szándékom volt, hogy jobb kedvre deritem s ha csak egy aprót is, de sikerült lépni ebbe az irányba.
Már szólásra nyitottam volna a számat, de megelőzött s egy olyan kérdést tett fel, amitől ugyan tátva maradt az emlitett nyilás, csak éppen hang felejtett el kijönni belőle. Az egész helyzet egyre abszurdabbá kezdett válni s hiába nem volt kenyerem a bizonytalankodás, most egyre inkább kezdett kicsúszni a lábam alól a talaj. Itt térdel a sárban két, a másik számára teljesen ismeretlen ember egymásba karolva, miközben jeges víz csöpög a nyakukba s előbb mesékről, majd olyan dologról beszélgetnek, ami még hosszú-hosszú barátságok alatt is tabu-szagú téma, csak nagy ritkán kerül szóba… s mindez teljesen természetesnek tűnik! Lassan már felmerül bennem, hogy ez csak egy álom, egy olcsó képzelet… de mégsem lehet, hiszen érzem a hideget, az esővizet, ahogy lefolyik az arcomon s mindennél erősebb a bűntudat a lelkemben… márpedig egy álomban ezek a dolgok csak a hátteret képzik.
- Nem. – feleltem neki, rövid gondolkozás után. Felmerült bennem, hogy csak nem kéne teljesen kitárulkoznom valaki előtt, akinek még a nevét sem tudom, de végül egy képzeletbeli legyintéssel elhessegettem aggályaimat. – Sőt, gyűlölöm az egészet. Kiragadtak a világomból, tönkretették az addigi életemet s mit kaptam cserébe? A nagy büdös semmit… egy ostoba botocskát, amit akkor sem tudnék megkedvelni, ha az életem múlna rajta. – talán egy kicsit elragadtattam magam, de már nem volt mit tenni. Soha nem tudtam teljesen kordában tartani az érzéseimet… s ugyan most még nem csúsztak ki az irányitásom alól, de elkezdtek rakoncátlankodni. – Soha nem tudtam beilleszkedni ide, de soha nem is akartam… nem érzem magam idevalónak. Ha rajtam múlt volna, soha nem jövök ide, mert egyszerűen nem nekem való ez az egész… otthon megvolt mindenem. Család, barátok, szórakozás… soha semmi másra nem vágytam. Most pedig évente két hónapot tudok igazán élni… - hangom keserűen csengett, tekintetem elrévedt, de csak egy pillanatra ülte meg a levegőt csend, már perdült is elő a kérdés, visszadobva a labdát. – És te? Neked jó ez az egész bolondokháza…?

Scorpions - Fly, People, Fly


Cím: Re: Park
Írta: Dennis Salvation - 2009. 08. 29. - 20:52:06
[Mia]

*Mikor Mia kiveszi a kezéből a csokit, szája kicsit megremeg az ijedségtől. Az első dolog, ami lejátszódott agyában, az az volt, hogy a lány fogja, és kiönti. Nem tudja miért, vagy hogyan, de ez a rémkép jött elő. Ám nem sokáig kellett aggódnia, a csóki hamarosan visszakerült kezébe, immáron hidegen. Bam arca felderült, mintha egy gyereknek (mondjuk, ő még mindig az) adták volna vissza a játékát, vagy nyomtak volna a kezébe egy csomag cukrot. Azért a biztonság kedvéért, még lassan hajolt fölé, nehogy valami komolyabb "sérülése" legyen megint, majd ugyanolyan lassúsággal is ivott bele, miközben Mia válaszát figyelte. Sosem volt túlzottan jó Anglia térképeiből, csak azokat a városokat ismerte, ahova el-el ruccantak mugli barátaival a nyáron. De ez a Salisbury nagyon ismerősen csengett fülének. Mintha hallotta volna. Kicsit elcsendesült körülöttük a levegő. A lány is úgy tűnik valamin nagyon erősen gondolkozik, és még Bam arcára is kiíródott ennek a furcsa tettnek a nyomai. Bizony, ő is szokott néha gondolkozni. Néha! És ez a mai nap, pont egy néhai nap volt. De még mindig nem ugrott be neki, honnan, hogyan. Felnézett időközben Miára, aki immáron gördeszkáját fürkészte szemeivel. Múltkor is nagy izgalommal nézegette a "furcsa" négykerekűt, hát most miért is lenne másképp? Bamben ekkor felötlött egy ISZ (Isteni Szikra)!*
- Megtanítalak vele menni, ha elmagyarázod nekem, hogy mi-az-a-kú-ri-a. *Kérdését jó erősen taglalta, ezzel nyíltan felvállalva, hogy bizony gőze, az nem sok, még annyija sincs erről a fogalomról. Hogy nem eszik, és még csak nem is isszák, azt is csak a mondat további részei miatt tudja, mert valahogy mégiscsak valami házféléhez kell kötni. De ha csak egyedül, mondaton kívül hallotta volna a szót, az első dolog ami eszébe jutna... Az kiskorúaknak nem való, a második pedig, hogy valami nagyon finom kaja lehet a dologban.*


Cím: Re: Park
Írta: Hektor Fuller - 2009. 08. 29. - 23:35:57
Tony


Tony elképedt a patrónus láttán. Mintha nem is hallott volna még erről a bűbájról.
-Patrónus bűbáj a neve. A dementorok és a lethifoldok ellen tökéletes védelem. Márha persze meg tudod normálisan csinálni. De ne hidd, hogy rögtön sikerülni fog. Rengeteg gyakorlás kell hozzá. A varázslat lényege, hogy egy nagyon boldog emlékre kell gondolni. Minél boldogabba emléket hozol elő a tudatalattidból, annál erősebb lesz a patrónus. - magyaráztam háztársamnak. -Először, tuti nem fog sikerülni. Egy ezüstös aura pajzs fog képződni. Semmi több. A varázsige pedig Expecto Patronum. - okítottam. Az előzőleg megidézett sas már szerte foszlott. Most színpadiasan felemeltem a pálcám és ismét előhoztam a boldog családi idill képét.
-Expecto Patronum! - mormoltam el a varázsigét, és a sasom ismét kiröppent a pálcámból.
Próbáld meg. Csak egy boldog emlék. Lehetőleg minél boldogabb és a varázsige.


Cím: Re: Park
Írta: Mia E. Silver - 2009. 08. 31. - 07:39:38
[Bam]

*Amikor visszaadja a lány a bögrét Bamnek, olyan nagy csend telepedik rájuk, ami Miát nagyon zavarja. Eddig érdekes, sosem zavarta különösebben, hogy senki sem beszélt, de Bam mellett... Igaz, hogy nem igazán találtak még olyan nagy közös nevezőt, amiről úgy beszélni lehetne... A fiú megint nagyon óvatosan iszik bele a bögrébe, és Mia csak belesomolyog a poharába, hiszen eléggé vicces látványt nyújt ezzel a srác... Majd az arcát fürkészi, mert bizony tegnap igencsak elfelejtette megnézni a nagy gördeszka feletti örömében. De most jobban megfigyeli, és bizony nagyon sok minden eszébe jut róla... Jé.. Egy elég oda nem illő arckifejezést sikerült elkapnia, és felszalad a szemöldöke, de mielőtt Bam felé fordulna, gyorsan magára ölt valami közömbös arckifejezést, ami szerencsére éppen kéznél volt, mert ha valami mérges lett volna közelben, lehet Bam nem állt volna vele többet szóba. Bár a fiú úgy néz ki, mintha nem nagyon bánná, mennyire zakkant.. hHiszen leült mellé, és beszélget vele meg minden... Hjaj.. Ki tud kiigazodni ezeken a fiúkon? Közben újra a gördeszkára pillantott, és így elmulasztotta a nagy jelenetet, amikor Bam fejében felgyullad a kis lámpácska, mert már csak a hangját hallotta felcsendülni. Hirtelen kapta fel a fejét, és nagy reménykedő íriszei a másikét kutatták. Volna... Pislogott párat, arca felragyogott, bármit is csinált volna ellene. Egészen ,,megszépült" tőle, mosoly, szemek csillogása,egy kis pír az arcra, és a falszínű lánykából máris lett egy hölgyemény. Felnevetett, és izgatottan kicsit hadarva máris mondta.*
- Nos, a könyvekben csak annyit találsz, hogy Udvarház. De inkább.. Na, úgy mondom neked, hogy olyan, mint egy kastély. De nem csak nyáron vagy csak télen használják, hanem egész évben, tudod, ott lakunk. Tudood... Giccses szobák, és folyosók, és lépcsők, és ajtók, és képek, és még jó ég tudja mik, meg nagy park mellé, és rét, erdő, meg sétány, és szökőkút, és... Ritka fajtájú növények... Nos, ez lenne a mi kúriánk. Egy ház. Egy picit.. Nagy ház...
*Kicsit gördülékenyebben magyarázta el, és közben a keze megint megmozdult, és gesztikulált hozzá. Néha csak legyintett, máskor meg, ha szavakat keresett, csak a levegőben körözött. De a végére elbizonytalanodott. Egy picit nagy ház? Na, ezt jól megmondta. De... nincs viszonyítási alap, szóval. Várakozón néz Bamre, hogy érti-e, amit itt halandzsázik neki, láthatóan alig bír már a fenekén ülni. Két lába egymás mellett szorosan, és egyenes a háta, de nem az illem miatt, hanem mert be van sózva. Arca is kinyílt, és kivirágzott. Ám ott van egy kis kétség is benne.. Ő.. Egy mozgó micsodán, amiről le lehet esni! És gurul... Végignézett a sétányon, nos, elég messze volt a lépcső végülis... Bamre néztek barna íriszei, és most már tényleg zavarta a napszemüveg. *
- Jaj vedd már le léci azt az izét a szemedről. Úgy zavar...
*Tört ki belőle, és ujjai egyre szorosabban fogták a bögréjét, merthát..Nem adhatta kinti jelét izgalmának, de valahol ki kellett jönnie...*


Cím: Re: Park
Írta: Dennis Salvation - 2009. 09. 01. - 19:32:52
[Mia]

*Figyelmesen hallgatja a leányzó válaszát, aki látszólag nagy kedvel magyaráz. Kicsit szürcsöl még csokijából, majd elgondolkozik. Első hangzásra inkább kis házikónak a megnevezésére használta volna ezt a szót. De ahogy elmondta Mia, hát... Már biztosan nem fogja a saját házukra azt mondani, hogy kúria. Hiszen az csak egy átlagos kis családi ház, talán csak a beépített tetőtere hivalkodóbb. Azon kívül semmi más... Megtehetnék ugyan, hiszen édesapja Iago, mint egyedüli gyerek, azért örökölt valamennyit, meg ő is megdolgozott azért amijük van, de... Nagy ház = Több takarítás. Ennyiben ki is merült a Salvation család magyarázata arra, hogy miért nem élnek hatalmas kastélyban. Természetesen van még több magyarázat is, amiket ahogy kimondanak abba a pillanatba meg is szűnnek létezni. Például Bam apja sokáig úgy tartotta, hogy a kis házban, az ő kis fia, biztosan nem kap kedved a gördeszkázáshoz. A kijelentés óta nincs korlát az emeletre vezető lépcső mellett. Meg például, hogy a kis házban hamarabb megérzik a füst szagát, és nem ég le a ház... Szóval a sok indok hamarosan el fog párologni, de az egyenlet megmarad. Nagy ház = Több takarítás. Mikor Mia befejezte mondanivalóját, természetesen Bamnek mindez azonnal szemet szúrt.*
- Te... És nem szoktatok eltévedni abba a nagy házba? Vagy... Hogy tudsz ott közlekedni gyalog? Ejjj! *Homlokához kap.* - Éhen halnék mire lejutnék a konyhába! Nem bírnám ki... Biztosan a klausztrofóbiának az ellentettje kijönne rajtam. Meg... *Most jön a nagy Salvation egyenlet* - Nagy ház, az sok takarítás! *Értetlenül néz Miára. Szeme ugyan még nem látszik, de szájtartásán, és testtartásán látszik, hogy igencsak kényes témához értek, ami Bam számára igencsak érthetetlen.*
*Mikor megszólják napszemüvegét, felháborodottan hőköl hátra.*
- Izét?! *Szívéhez kap, mintha olyan nagy dolog történt volna. Bár számára...* - Izét... *Tekint újra a lányra. Pár pillanatig úgy kapkodja még a levegőt, mintha valaki a halálát jelentette volna be mellette, majd rövid időn belül elkezd nevetni. Kicsit nehéz rajta kiigazodni ez tény és való, de hozzá lehet szokni. Nagy nevetése közepette sapkája és szemüvege után kap, amiket egyszerre egy gyors rántással kap le magáról, és lecsapja maga mellé a padra.* - Igen... Kék nagy szemek, göndör haj... Ha nem lenne szakállam, úgy néznék ki mint egy elcseszett angyal! *Mondja enyhe iróniával a hangjában. Ugyan... Bam meg az angyalok?*


Cím: Re: Park
Írta: Mia E. Silver - 2009. 09. 02. - 16:35:43
[Bam]

*Bam figyelme nem lankad, sőt, talán növekszik, bár Mia ezt nagyon tudja megítélni, hiszen az a fránya napszemüveg most is ott csücsül a szemén, és nem látni a szemét. Először mesélés közben visszagondol a  tegnapra, és visszaidézi azt a pillanatot, amikor a fiú levette a napszemüvegét. Talán kék volt a szeme... Igen! Neki volt az a meghökkentően kék szeme! Kicsit megnyugodott, mert maga elé képzelte azokat a kíváncsi, és fürkésző íriszeket, és máris könnyebben ment a mesélés. Ám a fiú arcának többi részére ígyis elég sok minden kiíródott. Majd jönnek a kérdések, és Mián a sor, hogy nevessen újra, jó kedve ragadósan fellibben a levegőbe, és máris siet, hogy a fiúnak elmagyarázza a rendszert.*
- Eltévedni nem nagyon lehet, hiszen ott nőttem fel. Meg csak a szobákból van több, amúgy kevés folyosó van vagy lépcső. Sőt, tulajdonképpen csak egy főlépcső van, a többi már csak két-három fokos. Gyalog? Ja! - Újra nevetgél- Simán! Mindössze két perc, amíg leérek az emeletről a földszintre, az előszobába. Nem olyan nagy... A miénk nem vár, vagy erődítmény. - Újabb felnevetés, ezúttal kicsit sikeresebb álcázással- Nem, nem kell a konyhába menned. Egy manó szolgál ki, úgyhogy még egy lépést sem kell tenned. Amúgy a konyha az alagsorban van, lent, szóval.. Az már igaz, hogy mire leérsz, a ,,jó lenne enni valamit"-ből lehet hogy ,,minnyártéhenhalok" lesz... Kibírnád, hidd el, nem szörnyű. A nagy park és erdő mindenért kárpótol. Nem én takarítok, vagy Jóanyám. hanem a cselédek. Három is van...
*Darálta le, kicsit lassított tempóban, hiszen tényleg nem akkora a házuk, hogy ne lehessen kibírni. Ő legalábbis a legtöbbször nagyon kicsinek találta. Aztán megtanulta, anyja merre szeret járni, és ő megtalálta a saját kis mellékutacskáit, amivel nem kerül Elisabeth szeme elé, és mind a kettőjük élete jóval könnyebb lett. Mondjuk.. A vacsora általában elég húzós szokott lenni... Az a kínos csend... De a lány arca továbbra is vidáman villan Bamre, és ha lenne még kérdés, akkor azt is szívesen várja. Majd megpaskolja a fiú vállát, bátorításul, meg biztatásképpen, hogy a házuk tényleg nem egy nagy valami. Lehet az ő házuk mellett az lenne, de... Majd hirtelen hátrahőkölnek, és Mia csoki színű szemei is kissé meglepetten villannak a fiúra. Ah... Izé.. Lehet nem kellene gondolkodás nélkül kinyitni a száját? Aztán felnevetnek, és lekapják a napszemüveget, meg a sapkát is. Mia nagyra nyílt szemekkel nézi a fiút, és ha az nem szólalna meg, bizony még nézné egy darabig, de a fiú szavai miatt fel kell nevetnie, ám hirtelen előregörnyed, mint akinek hányingere van, mert a hasizma...Egy ideig csendben fuldokolva a hasát dörzsölgeti, és remegő arcizmokkal, vállakkal megmerevedik. Ám hiába szegezi a tekintetét a földre, látja maga előtt a vakítóan kék szemeket, amik olyan.. Furcsán néztek rá, és a göndör kis fürtöcskéket, és tényleg az első gondolata egy édes kis baba volt... Hatalmas mosollyal egyenesedik vissza, Nagy levegőt vesz, és mivel ez a művelet nem jár fájdalmakkal, lendületesen folytatja. *
- Elcseszett? Minden, csak nem az...
*Csusszan ki a száján, és ekkor teszi le a fogadalmat, hogy nem szólal meg, csak ha tizet számolt.. De az előbbi kis kibuggyanás.. A szemén és az arcán látszik, hogy csak az igazat mondta, legalábbis az ő véleményét... Majd újra végignéz a fiún... Fiú... Meglepetten pislant fel, eddig valamiért ez nem zavarta ennyire. Inkább a négykerekű csodajárgányra pillant újra. *


Cím: Re: Park
Írta: Dennis Salvation - 2009. 09. 02. - 18:12:31
[Mia]

* Az első mondatokra szeme elkerekedik a szemüvege alatt. Hú, az igen, micsoda úri lánykával hozta össze a sors. Biztosan aranyvérű. Mérget venne rá... Vagy altatót inkább, mert meghalni egy ilyen kijelentéséért még nem kéne. Ám később szája is résnyire kinyílik, mikor a cselédek, és a manók szóba jönnek.*
- Ja, úgy könnyű... Bár én nem tudnám elviselni, hogy mások matassanak a házunkba. Meg hát... Akkor nem lenne min veszekednem apával, hogy melyikőnk is takarítson ki. *Elmosolyodik, annak jeléül, hogy bizony ezek a veszekedések nem a rémesebb fajtából valóak. Sokkal inkább az olyan, baráti viták, amik közben jókat nevet az ember.* - Téged nem zavarnak, ezek a... Nők?! *Nem szerette azt a szót használni, hogy cseléd, semmiképen sem. Ugyanis Fülesnek az anyja (mikor még édesapja nem dolgozott), bizony kénytelen volt cselédként szolgálni egy-egy házba. És Fülest nagyon rosszul tudta érinteni, ha előtte valaki a cseléd szócskát használja, mert az olyan megalázó jelző. És lássuk be, tényleg az... Ám hirtelen felötlött fülében a másik mondatrész is, hogy a reggelit manók készítik. Konkrétan nem szeretett volna rá kitérni, hogy ő bizony a saját otthonába nem tűrné meg, hogy más csináljon neki kaját, apján kívül. Itt a Roxfortba, még elviseli, hogy nem ő maga főz, vagy apja, de hogy otthon! Képtelenség! De mindezt nem ecsetelte, csak gyorsan hozzáfűzte előző kérdéséhez.* - És a manók?
*Miután megszabadult szemüvegétől és sapkájától, kicsit üresnek érezte a fejét. Tanórákon, és ünnepségeken kívül ritkán szokott ezek nélkül megjelenni. Kicsit megcsóválja a fejét Mia mondatára.*
- Persze! Bárcsak tényleg úgy lenne! Ha nem elcseszett angyalka lennék, akkor biztos megúsztam volna, hogy a mugli suliból ne csapjanak ki! *Felkacag. Azok a régi szép emlékek. Bár nem tudja, másoknak is ilyen szép lenne-e, hogy tanulmányait kénytelen abbahagyni. Mondjuk, már Bamnek se lenne jó dolog, ha innen a Roxfortból is valamilyen okból kicsapnák, hiszen. Akár milyen nehéz belátni, de ezt az iskolát igencsak kedveli. Nevetése mosollyá lankad, majd Mia szemeit kezdi fürkészni. Észrevette már hogy barna, meg hogy nagy. De az még nem ötlött agyába, hogy szép is. Érdekes volt számára, hogy nem első ránézésre állapította meg ezt. Pedig legtöbbször neki minden elsőre jön. Pillog egy párat, és várt, hátha a barna íriszek rá terelődnek, de nem. Azt csak a gördeszkája érdekli. Ez hatalmas örömmel járja át a fiút. Már sokszor említettem, de meg kell, hogy ismételjem, tényleg nem találkozott még lánnyal akit ennyire érdekelne, ez a négy kerekű deszka darab. Hirtelen felállt, gördeszkáját a vállára dobta, majd kezet nyújtott Miának.*
- Gyere! Ma gurulni fogsz!


Cím: Re: Park
Írta: Mia E. Silver - 2009. 09. 03. - 08:15:04
[Bam]

*Szegény Bam, meg szegény Mia. Hiszen a lány el tudja képzelni az életet kiszolgálás nélkül, főleg ha pálca is van a közelben, de pálca nélkül... Na azt nem tudná. És ahogy a fiút elnézi, az meg ezzel ellentétben van, és nem éppen ,,egy rúgóra jár " ebben az agyuk. De sebaj, hiszen ezért is érdekes a társalgás. Van téma. Ha mindenben egyetértenének, és semmi újat nem tudnának egymásnak mondani, akkor valószínű, hogy nem beszélgetnének csak ülnének. Megmosolyogja kicsikét a fiú elgondolását, és valahol igazat ad neki.*
- Na, ha anyám neki állna főzni... Bár akkor sem ennék belőle, ha előttem csinálta volna...
*Elhúzza a száját, és inkább elhessegeti a képet, ami a szeme elé tolakodott. Elis, amint éppen egy kis üvegcse tartalmát öntögeti a szószba... Összerezzen ettől  a kósza gondolattól, és inkább újra a nagy kék szemekbe pillant. Mosoly... *
- Nem, nem zavarnak. Hiszen úgy dolgoznak, hogy ne lássuk őket. Az egyik lánnyal nagy jó barátnők vagyunk, és ha lehet mindig kiszökünk együtt. Ezért van, hogy segítek neki súrolni valamit, mert anyu kikötötte, hogy az ő házában pálcával senki sem fog takarítani, hiszen akármikor betoppanhat valaki, és ha az illető mugli.. Nem túl szép élmény. Hát néha segítek neki... Aztán végigbeszélgetjük a délutánt egy eldugott helyen.
*Arcára egy boldog nosztalgikus mosoly rajzolódik ki, kicsit talán még hiányzik is neki az, de... Elvégre egy nagyon híres iskolában lehet helyette, és amikor hazamegy, mindig ott van a lányka, és beszélgethetnek. *
- Csak egy manó van. Öreg, megbízható, és tulajdonképpen nekem a családot is jelenti. Toppót mindig szerettem, még apué volt, de amikor meghalt, azt mondta, hogy én lettem a gazdája. Képzeld!
*Szomorú fény, és valami megdöbbenésféle vagy inkább hitetlenkedés is játszott a nagy barna szemekben, amikel most az ,,elcseszett angyalkára" pillantott. Vajon az most mit gondol róla? Elkényeztetett? Vagy talán beképzelt? Nocsak! Kicsapták a mugli suliból? Mugli iskola... De mókás lehet. Bár Miának volt egy olyan érzése, hogy nem azért csapták ki a fiút, mert nem angyalka képe van... Valamiért a pillantása közben a gördeszkára is tévedt... Vagy csak mert a mágikus képességét nem tudta kordában tartani? Inkább a gördeszkára szavazott. Ám valamiért azon a járgányon maradt a tekintete. És lám, amikor felnéz, a fiú már hatalmas mosollyal, és különös fénnyel azonban a nagy kék szemekben kijelenti, hogy gurulni fog. Izgatottság lesz rajta úrrá, de... Mégis kicsit talán tart tőle. Ön és közveszélyes! Azért kinyújtotta a kezét, és amikor Bam meleg kezére lelt, megmarkolta, és felállt ő is. *
- Rendben. Először te, és megnézem, mit csinálsz te... Aztán elvonulok, és megpróbálom... Előtted azt hiszem nem merek rá felállni.. Persze könnyen meglehet, hogy majd beverem a fejem, és elvérzek vagy meghalok... Az ember sosem tudhatja... De... Annyira... Húúúúúúúúúúúúú!
*Eleinte magabiztosan kezdte, aztán meg gondtalanul fecsegett csak, mint ahogy szokott általában, ha nagyon jó kedve van, de a végére nem tudta elrejteni izgalmát, és örömét, és kitört belőle egy ujjongás, igaz nem a tegnapim frekvencián, de hasonlóan, és úgy örült neki... Arca ragyogott, és a barna szemek pedig úgy néztek Bamre,hogy az lehet nem tudott volna semmit sem visszautasítani.*


Cím: Re: Park
Írta: Dennis Salvation - 2009. 09. 06. - 18:11:12
[Mia]

*Kicsit meglepi Mia válasza, bár nem sok látszik arcán, csak annyi, hogy már nyílik is a szája, hogy kérdezzen. Nem nagyon szokott habozni kérdéseivel, bár lehet néha jobban tenné, ha átgondolná mit is mond.*
- Miért nem ennéd meg anyudét? Csak nem olyan rosszul főz? *Majd felkacag egy kicsit, mikor egy nagyon nagy hülyeség villan át agyán.* - Netán mérget tenne bele?
*Nevetgél még egy kicsit, majd a messzeségbe veti, immáron szemüveg nélküli szemét. Egy fát nézett ki magának, ami már olyannyira messzire volt tőle, hogy már hunyorítania kellet, hogy a homályos képet össze tudja rakni. Más szeme, talán még élesen látná, de Bamnek már nagy erőfeszítést igényel oda elnézni. Kicsit még hunyorog, majd mikor már az a halvány kép is amit sikerült összehoznia elkezd forogni előtte, visszafordul a mellette ülő hölgyre, ezzel az összehúzott szemes ábrázattal.*
- Mi sem pálcával takarítunk. Apám hozzászokott azalatt a pár év alatt anyám mugli módszereihez, és a világé nem változtatná. *Apró sóhaj, miközben szemeit visszaállítja rendes méretére.* - Mondjuk én is hozzászoktam, bár a súrolást inkább apára hagyom. *Egy gonosz mosoly villan meg ábrázatán. Szinte látja maga előtt káromkodó apját, mikor a kifutott tejet súrolja a gáztűzhelyről...* - Meg egyébként is, ahogy te mondtad, hozzánk is bármikor betoppanhat egy-egy mugli, és agyrémet kapnának ha meglátnák mire is képes a két Salvation. *Mosolya már egyre gonoszabbra húzódik, ahogy egyre több, immáron csak fikciók szaladnak szeme elé. Majd ábrázata hirtelen komollyá változik, mikor Mia a manójáról mesél. Akármennyire is vadorzó ez a Bam, és akármennyire is rosszul hall most tisztán kivett egy olyan mondatrészt a leányzó szavaiból, amik meglepték és egyben kicsit, komolyabb hangvételűvé alakították az egész beszélgetést. Jobban felé fordul, szemöldöke érdeklődően megrándul, és csak bámul a másikra. Kivételes alkalom, Bam gondolkozik, mielőtt fecseg. Pontosan azon mereng, rá merjen e kérdezni, a mondat azon részére, ami olyan nagyon nagy szöget ütött a fejébe, hogy az már inkább egy feszítővasnak bizonyul. Végül sajnálkozó arccal, hatalmas csoda folytán, alig hallhatóan megszólal.*
- Úgy érted apukád... *Csak megakadt. Nehéz volt neki a halálról beszélnie.* - Elment?

/Beszélgetés után/

- Azért ennyire pozitív ne legyél, jó? *Mondja csevegő hangon, az előbb saját elvérzésén merengő Miának, majd végignéz kis kedvencén.* - Jó mutatok valamit, aztán... Aztán elmagyarázom az apalokat. *Pár lépést tesz Mia mellől, majd deszkáját a földre dobja.* - Akkor pupillázzál ide! *Kiáltja oda, majd rá is ugrik gördeszkájára, és nekiindul. Úgy tervezte, hogy csak tesz egy kört, hogy a lány lássa, mégiscsak, hogyan is kell, de Bam, meg a csak egy kör? Ahogy ráállt gördeszkájára, rögtön neki is iramodott, egy vele szemben lévő kis buckának, amit egy fordulással ötvözve át is ugrott. Majd onnan visszafelé, csak simán hagyta magát "átrepülni" a buckán, miközben gördeszkáját háromszor pörgette meg a levegőbe. Ahogy földet ért, eszébe jutott még legelső terve, az a bizonyos "csakgurulok", és meg is indult Mia felé. Igyekezett a lehető legjobban felgyorsítani magát, majd mikor kellő távolságra ért, a padtól hatalmas lendületet vett, és felugrott a pad szélére, majd ott egyensúlyozott pár másodpercig. Végül leugrott, és kezébe vette a deszkát, majd Mia felé nyújtotta.*
- Remélem tetszett. *Prüszköl egyet, majd választ nem várva bele is kezdett.* - Na akkor elmondom neked... *És mondta és mondta. Pár percnél nem tartott neki tovább míg elmagyarázta, és elmutogatta Miának mit és hogyan. Sosem szerette túlnyújtani a szavakat. Hacsak nem hülyeségről van szó. Mikor végzett, fújt egy nagyot, majd önelégült képpel a lányra meredt.* - Na fénylik?


Cím: Re: Park
Írta: Mia E. Silver - 2009. 09. 07. - 15:20:07
Bam

*Mia azt már az elején látta, hogy Bam nem sokat szokott elmélázni azon, hoyg mit is mondjon ki abból, ami a fejében megfordul. Talán Mia is ilyen, ezért is értik meg olyan jól egymást. De az is lehet, hoyg ez sosem fog kiderülni. Szóval csak figyeli a  bőbeszédű barátját, és a naivitáson elmosolyogja agát. *
- Anyu nem tudom hogyan főz, még sosem kóstoltam. Meg nem is láttam valaha főzni. Amúgy.. Lehet az lenne az első gondolatom, hoyg méreg van benne.. majd ha egyszer eljössz hozzánk, azt hiszem, megérted...
*Inkább csak ennyivel lezárta ezt a témát, és az arcára volt írva, hoyg erről nem nagyon szeret beszélni. Nos, amiben anyja szerepel, az már eleve nem jó téma..Szóval gyors témacserét kérne, ha lehet. Inkább somolyog a srác arcán, ami sok mindenről tanúskodik, és nagyon jókat lehet rajta derülni. Nevetve kicsit megcsóválja a fejét.*
 -Az utca réme.... Gondolom..
*Nevetve jegyezte meg, de a mosoly minden jele leolvadt arcáról, ahogy a srác aztán egy kis szünet után rákérdezett az apjára. Fájdalom, szenvedés, nosztalgia gyulladt a szemében, és lángolni kezdett. Arca hirtelen mérhetetlen szomorúságról tanúskodott, elkínzott lett hirtelen, és minden magatartását levetkőzte, és amilyen hirtelen ezek kiíródtak az arcára, olyan hirtelen el is tűntek, hogy a komoly, zárkózott, és nagyon hirtelen felnőttnek tűnő lány válljék belőle. Hideg barna szemeit a fiúra emelte, és az ő kékjeit kereste. *
- Igen, elment...
*És a két szó mögött sokkal több volt, mint amit egy ember elképzelni eltud, valaki olyan, aki nem ismeri Mia helyzetét. Apja elment, és milyen ára volt ennek? Kinek volt jó az utána lévő helyzet? Senkinek. Hátakkor? Megrázta a fejét, és inkább felállt, elővette a legizgatottabb arcát, és a szemeit is ügyesen izgatottsággal töltötte meg, és a fiú mozdulatait leste. Aztán felnevetett újra, ahogy a fiú még csinált néhány trükköt, és csak az után jött hozzá vissza.. *
 -Azt hiszed, ezt most máris utánad fogom csinálni? Nos.. Bocsika, de ez még nem fog menni...
*Nyögte, majd a fiúra nézett, nagy elismeréssel a szemében, és az előbbi szavak mögött is az bújt meg, hoyg bizony nagyon csodálja a fiút. majd mohón a fiú arcára tapad, és megkérdezi.*
- Ha nem látsz rendesen, hogy kerülsz ki minden balesetet? Vagy van pár cuki sebed is?
*Kérdez rá, és kíváncsian végignéz a fiún, mintha csak a jeleket keresné, vagy a nagy neonszínű villogó táblákat, amik jelzik a sérülések helyét. De azt az előbb igenis látta, hogy a fiú hogyan fókuszált a fára, és lehet hoyg nem veszi máris ezeket elő, csak a legrosszabb pillanatokban. Aztán hallgatja Bamet, és figyel. Majd kissé összevont szemöldökkel néz a kék szemekbe, mert eddig a négykerekűt nézte.*
- Öh.. Asszem világos ami sötét.... De majd tartasz még egy bemutatót, ha nem baj...
*A szíve hevesen kezdett dübörögni, nagyon remélte,hogy a fiú ezt most nem hallja... Hideg ujjai végigfutottak a szoros lófarokba kötött haján, és a deszkát nézte. Ere ő fel fog állni, és gurulni vele? Te jó ég.. A hideg kirázta, de attól még roppantul élvezte a helyzetet, és alig várta a pillanatot*


Cím: Re: Park
Írta: Dennis Salvation - 2009. 09. 09. - 20:39:44
[Mia]

*Észrevette, hogy édesanyja említésére a lány kicsit mintha nem úgy reagálna, ahogy egy anyára szoktak. Csak nem rossz pontra tévedt? Érdekes, ha ő is a saját anyjára gondol. Furcsa szerzet volt, precíz, pontos, rendszerető, maximalista és minden pozitív ami elképzelhető, és ami ellentettje Bamnek és apjának. Nem is igazán értette a fiú, hogy mit is szeretett meg benne annyira az idősebb Salvation. Lehet pont ezeket az ellentéteket? Mindegy, az ő anyja, már nincs vele, és neki sem a legjobb fogalmai közé tartozik az "édesanya" szó. Sokkal találóbb lenne az édesbanya... Kicsit biccent fejével, hogy vette a témakerülését, és lezárását, majd a mesélésre tévedt. Nem sok kell úgy tűnik, és máris találnak új, érdekesebb dolgot, amiről filózgathatnak... Na jó Bam esetében ez inkább csak szóáradat, mintsem filózgatás, mert valljuk be, ez a mesterség is igencsak messze áll tőle.*
- Inkább a krémje! *Csattan föl.* - Lehet, hogy Londonban nagy a nyűzs, de abba az utcában! Rajtam kívül még 3 velem egykorú van, és meghalt! A többi lakó vagy 50 fölött vagy 10 alatt van... *Kicsit számolgat, hogy jót mondott-e, majd egy kis biccentéssel egyet ért magával.* - Szóval ha egyedül lennék ott, hú! Meghalnék szerintem, olyan... *Újabb számolgatás, erősen összeszorított szájjal.* - ... 4 nap alatt! *Majd kicsit hátradől, és gonosz vigyorral megszólal.* - Amúgy meg, nem is csinálunk semmi durva dolgot, ha erre gondolsz. *Eszébe jut ekkor a sok kuka amit felborítottak, a háztetők amikről leugráltak, a bokrok aminek a fele ki van feküdve...* - Azaz számunkra semmi durva dolgot... *Helyesel végül kicsit félrehúzott szájjal.*
*Ám szája hamar rendes állapotába került, amint újra fájó pontra talált a lánynál. Valahogy nincs ma szerencséje, és úgy tűnik, minden olyan témát felhoz ma, ami semmi jó emléket nem idéz fel Miában. A megkomolyodott úri hölgyi ábrázat, a berögzült viselkedés forma, ami szintúgy Nagy Múltú családra utal, szinte fájóan hatnak Bamre. Régebben találkozott már apja jóvoltából aranyvérű, nagyon becses múltú varázslókkal, de azt a két órát soha nem fogja elfelejteni, sem megismételni. A kötött mozdulatok, a "méltó" viselkedés, és a "hogy hogy félvér vagy?" kérdések. Arra már nem emlékszik, miért is kellett elmenniük ahhoz a családhoz, de hogy többet nem teszi be oda a lábát az is biztos. És most Miában is ezt látja. A hatalmas berögzültséget, a betanult mozdulatok, válaszok. Ám tudja, hogy ez csak átmenet. Hiszen, eddig elég felszabadult leányzó volt, akkor ez után is biztosan az lesz, csak erre a témára még úgy tanították neki, hogy így reagáljon. Biztosan a szülei jóvoltából ilyen. Lehet ezért is reagált úgy anyjára, mert ő nem akar olyan lenni, ahogyan azok a szabályok, vagy micsodák előírják? Lehet édesapja... Nem édesapja hiánya látszólag megviseli a lányt. Akkor lehet az, nem volt olyan túl kötött ember? És ha anyja sem az, és teljesen rossz felé kacsingat Bam? Nem tudja, de nem is foglalkozik tovább vele, inkább feláll, és úgy dönt, hogy elég volt a fecsegésből. Úgy gondolja, ha még egyszer megszólal, akkor biztosan megint valami olyanba sikerül belegázolnia, ami Miának megint csak nem jó. És azért nem lenne kellemes, egy netán már apránként síró lány társaságában ücsörögni.*
- Nehem! *Hőkölt hátra, miközben kezével integetett egy kicsit.* - Először csak megállni kell rajta meg gurulni. Ugrálni majd csak legközelebb fogsz. *Mondja teljesen komoly ábrázattal. Tényleg így gondolja, mert hogyha már valaki meg tud rajta állni, és gurulni is, akkor jöhet a következő lépés, az egyszerű, ám annál látványosabb kis ugrások.* - Látok rendesen. *Jegyzi meg sötét arccal, ám a lánynak igaza van. A túlságosan távolra eső dolgok, már el-el homályosulnak szeme előtt, amire fel is van neki írva egy szemüveg, de Bam nem hajlandó hordani. Csak este, mikor már lefekvéshez készül. Hogy akkor meg már minek veszi fel, még ő maga sem tudja. A kérdésre viszont már megbékéltebb ábrázattal válaszol.* - Cuki seb, ez tetszik! *Most már nevetés is előtör belőle. A "cuki" szót még soha életében nem használta. Vagy csak nagyon ritkán, így mindig nevetés kapta el, ha csak hallotta.* - Hogy mennyi sebem van, azt el nem tudom neked mondani, és hogy mennyire cukik, azt még soha nem vitattam. Bár ez itt... *Lehajol, és felhúzza nadrágszárát, ami alól a sípcsontjánál majdnem végig egy vastag rózsaszín csík tűnik fel, néhány öltésnyommal mellette.* - ... szerintem igazán cuki. Egy nyílt törésemnek a maradványa.*Arcára mosoly rajzolódik, ám nem igazán boldog, sokkal inkább gúnyos és nosztalgikus. Majd Mia kérését meg sem hallva, nyomja kezébe a deszkáját, és kezével imitálva, lelkesen biztatja a hölgyet.* - Na, na! Ha így tartod nem fog gurulni!


Cím: Re: Park
Írta: Mia E. Silver - 2009. 09. 10. - 12:41:48
[Bam]

*A fiú bár nem tűnik annak, elég tapintatos tud lenni, és Mia most ezért roppant hálás tud lenni. Érdekes pillantással nézett rá az ,,elcseszett angyalka", és Mia csak egy halvány mosollyal tudott erre válaszolni. Hiába, hogy már egy jó hat éve, hogy apja eltávozott az élők sorából, mégis fájó emlék, és a lyuk még mindig ott tátong a szívében. Vajon valaha be fog gyógyulni? Sóhajtott, és egy aprócska csend állt be. Majd az új téma kerül a boncolóasztalra, és Mia meg furcsa, álszent képpel néz a fiúra, aki magasabb tőle, és így csak a szeme sarkából néz rá azzal a mindent tudó pillantással, száját összecsücsöríti picit, hogy a mosolygás minden nyomát eltüntesse, és komolyan bólint, miközben hümmög, de az egész olyan viccesen hat, hogy lerí róla jó messzire, hogy mi a véleménye erről. Számukra semi durva dolgot... Majd a szemei kissé összeszűkülnek, és megcsóválta a fejét. Amikor néhány rakoncátlan tincs az arcba lógott, és miközben a kezével a hajgumi alá nyomkodta be, addig meresztett egy nagy vigyort...*
-Peeersze! Tudom én... Értem...
*Magyarázza neki mindent tudó arckifejezéssel, és a tökéletes álcáján egyre nagyobb lyukak kezdenek tátongani, egészen míg arcára a nagy vigyor teljesen kiíródik, és nem tudja már elrejteni. Aztán eltöpreng azon, hogy miért is kapott olyan nagy kedvet ahhoz, hogy megölelgesse a fiút, szóval el is veti. A fiú újra olyan furcsa tekintettel figyelte, és Mia kissé fészkelődött ettől, nem szerette túlságosan, ha más boncolja őt. Nem szerette, és mégis... Azt akarta, hogy Bam ismerje őt, és legközelebb ne tévedjen olyan területre, ami esetleg fáj neki, vagy rossz... Hirtelen ébred rá, mit is akart ezzel elérni, és csak egy nagy pislantással űzi ki fejéből a megannyi önző gondolatot. Fúj. Mint egy Mardekáros... Összerezzen egy hangyányit, és inkább azzal foglalkozott, hogy mellette egy olyan valaki ül, aki megérti, és nem mászik a magán életébe, sőt mi több, a hátralévő életének napjait lehet alaposan fel fogja tuningolni Miának. Ez felettébb nagy örömmel töltötte el- meglepetésére... Aztán végül Bam felállt, és a kezébe nyomta a gördeszkát, és ez minden gondolatát elterelte, csillogó szemei legalábbis erre engedtek következtetni. Majd a szemöldöke felszökken kecsesen, és a szeme is nagyra nyílik. Ugrálniiii??? Ám félelem helyett nagy izgatottság költözik szívébe, és a ,,legközelebbet" alig várja. A fiú látására vonatkozó megjegyzést alig hallotta, helyette arcára egy XXXL-es mosoly villant fel, és a nagy csillogó csokibarna szemeit bamre emeli..
-Ugrálniiii!!! De jóóóóóóóóóóóó! Tényleg azt gondolod, hogy én...
*Lelkendezik örömmel, és a fiúra emeli a nagy reményekkel teli, és élettel megtelt két szép szemét, És úgy érzi, ennyi örömöt nem tud befogadni... Aztán jön a ,,sebes" téma, és Mia szemei meg odatapadnak a nagy, közel 7centis sebre, és a lelkesedése mindig nem fogyott el. Sőt.. Felvillanyozva nézett, és lehet már nem is azt látta, ami előtte volt... Nyílt törés.. Neki még egy vacak horzsolása sincs... De majd most! Majd a nagy integetésre leteszi a földre a deszkát, és újra rálép. Ám mégis ebben a mozgásban benne van a sok év balettozás, így a kecses mozdulat annyi mindenről árulkodik, hogy... Kecses, légies, és könnyed mozdulat... És igen, kissé talán felvágós is, vagy csak berögzült? De mibe kapaszkodjon? Bamre néz, kissé ,,és most" jellegű kérdő pillantással, bár most mondjuk már szemmagasságban vannak legalább... Széles mosolya töretlen, és letörölhetetlen, izgatott, és az újabb visongás szélén áll...*
- Oké... Akkor egyenlőre nem törekszem nyílt sebekre, csak valami egyszerűbbre... Mondjuk egy ficam megfelel? Mi volt az első sebed? Majd a napszemüvegedet elkérhetem egy aprócska villantásra?
*Ömlik belőle a szó, miközben lenéz a lába alatt imbolygó gördeszkára, és a szíve is újra heves verdesésbe kezd...*


Cím: Re: Park
Írta: Dennis Salvation - 2009. 09. 12. - 17:32:24
[Mia]

*Tényleg értené? Rohan végig agyán. Netán Miának volt már élménye ilyen elmebajossal mint jómaga? Mert lássuk be, Bam nem egy túlzottan egyszerű eset. Vagyis, pont hogy annyira egyszerű, hogy az gyakran már fájó az emberek körében. A mosolyra természetesen Bam is mosollyal reagál, ami nem tudja miért is jelent meg arcán, hiszen semmi vicces nem történt az elmúlt... 2 percben. Általában akkor szokott ilyen eseteken is mosolyogni, mikor valaki olyan társaságába van, akivel jól érzi magát. Lám, csak nem jól érzi magát Miával? Valahogy így van most. Jól érzi magát, mert jól elszórakoznak a hülyébb dolgokon, a komolyabb dolgokat meg, vagy jól meg tudják beszélni, vagy együtt értően elkerülik. Ez már plusz pont, ez nem vitás, hiszen nem lenne túl kellemes, ha mondjuk valamelyikőjük mindenáron abban a témában szeretne vájkálni, amihez a másiknak nincs túl sok kedve. Majd újra Miát kezdi fürkészni, mert gondolatai képesek messze csalogatni. Bármily furcsa, még neki is vannak gondolatai, amik csak úgy rohangálnak a fejében, melyet gyakran üresnek hisznek, mert gyakran üresnek mutatja. Hogy az véletlen, vagy sem, azt még ő sem tudja megmondani. Lehet csak a nevelése miatt olyan amilyen. Ahogyan az előtte álló is. Ő is nevelése miatt, olyan amilyen. Kecses, óvatos, és néha már-már rémesen komoly. Az utóbbit ugyan még csak egyszer tapasztalta, és reméli nem is fogja többször. Vagy ha mégis, akkor megint csak rövid időre, mert nem biztos, hogy Bam tudná kezelni a helyzetet. Jobb esetben elhallgat, rosszabban beszól. Az pedig nem lenne túl kellemes, ha megsértené, az immáron számára már jó haver Miát. Mikor a lány a gördeszkára állt, Bam látta a bizonytalan mozdulatokat, ám valami mást is felfedezett. Elszántságot. Ez hatalmas örömmel töltötte el, hiszen ha már valakiben van az elszántságból, akkor semmi akadálya a továbbiaknak.*
- Tényleg azt gondolom, hogy te!  * Vágja rá gondolkodás nélkül, majd kicsit közelebb lép hozzá, és onnan végigfürkészi, hogy hogyan is áll rajta, meg, mekkorát is fog esni hamarosan.* - Igen a ficam az se rossz, bár első sebnek inkább horzsolásokat szoktak szerezni, vagy pedig törést. Nem minden esetbe nyíltat. Az egyik lábad fordítsd ki!  *Mindezt egy hangnemben, kicsit elgondolkozott arccal mormolta el, mintha valami tanár féle lenne. Közben újra mosoly rajzolódik arcára. Jól érzi magát ebben a szerepben, hiszen eddig még senkinek sem tudta átadni a tudását. Csak barátaival tudott eszmét cserélni, hogy ki milyen trükköt fedezett fel az imént, meg hasonlóak, de az nem tanítás, hiszen ők mind egyformán tudnak.* - Jahm persze, odaadom. Csak nem napszemüvegbe szeretnél gurulni?  *Mosolya kicsit jobban széthúzódik, miközben farzsebéből, pálcája mellől előkapja egyik legféltettebb kincsét, és odanyújtja.* - Az első sebem?  *Ismétli meg közben* - Azt már nem tudom megmutatni, de a heg még mindig megvan, mert össze kellett varrni. Itt van valahol.  *Közben megsimogatta kis szakállát, utalva, hogy valahol az álla alatt bújik meg az a bizonyos heg. Most biztosan megfordul a lány fejébe, hogy biztosan azért növesztette a szakállát, hogy azzal takarja a sebet. Pedig szó sincs erről. A szakálla az csak egy egyszerű, jó barát számára.*


Cím: Re: Park
Írta: Mia E. Silver - 2009. 09. 14. - 12:47:43
[BAM]

*Nem vájkálnak tovább ebben a témában, és újra terelődik a szó. Mia fent áll a deszkán, elszántság, és izgatottságon kívül boldogság,és élvezet is trónol arcán, míg Bamén, amin nincs most kivételesen semmi, ami elfedné ,,elcseszettségét", ott van egy új felfedezése, hogy ő lett a tanár, és Mia meg a diák. Nem bánja a lány, hogy ez így van, főleg ha ilyen embertől, fiútól tanulhat, mint az előtte álló. Tehetséges, jófej, és ráadásul még jól is néz ki. Ki ne kívánna magának ennél jobbat? Az ugrásos témán csak egyre feljebb csúszik az eltökéltsége. Ahogy ott állt a deszkán, bizony ő elhatározta, hogy nem hagyja ennyiben, és következőre tényleg ugrálni fog. És punktum! Ám azt is látta, hogy Bam észrevette már azokat az önkénytelen mozdulatokat és szavakat, amik benne voltak, és talán lesznek is... De sokszor már egyre jobban megy az ezek levetkőzése... Majd kissé izgatottan várja, amíg a fiú végignéz rajta, olyan, mintha egy dolgozat kijavítására várna... Elmosolyodik azon, hogy mit ajánlanak neki első sebnek... Biccent jókedvűen.*
- Oké... Horzsolás? De az az eséstől is függ, meg ahova esel, nem? Törés? Hm... Azt hiszem azt nem gipszeltetem be.. Akkor hogyan edzenék tovább?
*Mondja, miközben a lábát kifordítja, ahogy mondták, és úgy tűnik, ezzel a kis beszélgetéssel nem csak azt éri el, hogy ne legyen lámpalázas, de még jobban is érzi magát. Hát igen. Előbb szeretne egy horzsolást annak bizonyítékául, hogy igenis sportol, de törés.. Túl jó ez a pillanat ahhoz, hogy vége legyen. Tanár... Mosoly.. És újra ez a késztetés, hogy a nyakába ugorjon a fiúnak, megköszönve ezt, mint annak idején az apjával... Megrázza picit a fejét, és előre pillant. A napszemüveget elkapja, és amíg látszólag azzal szerencsétlenkedik, hogy feltegye, a pálcáját előhúzza, és megbűvöli, szemüvegnek... Egy kis villanás ebben a reggeli napfényben? Ki veszi észre? A fiú éppen a lába állásával van elfoglalva... Azzal a szemcsit feltolja a fejére, mint egy hajpántot, és a fiúra kacsint. Ettől a napszemüvegtől tényleg nagyon menő feje lett Miának... Aztán szemei kíváncsi fürkészéssel tapadt a fiú állára, és kicsit sajnálta, hogy nem látta.. De ez van.. *
- Összevarrni? - megborzong- Áá... Biztos fájt.. No... Oké.. És most?
*Néz Bamre, mert azért ugye, az elmélet nagyon különbözik a gyakorlattól...*


Cím: Re: Park
Írta: Dennis Salvation - 2009. 09. 14. - 19:23:19
[Mia]

*Továbbra is Mia tartását figyeli. Nem szeretné, ha már elsőre elesne. Pontosabban, hogy túl nagyot essen. Mert esni fog, az biztos. Ha mégsem, akkor nagyon ügyes leányzó áll előtte. De akkor is az lenne jó, ha elesne... Kicsit furcsa, de ha az első próbálkozásokon nem esik az ember, mondjuk egy kicsit (mert tényleg nem kell túl nagyot.), akkor későbbiekben a nagyobb esések rosszabbul érintik. Legalábbis Bam ezt tanulta meg a durván szelíden és lassan egy tucat éve alatt. Miután Mia lába rendesen el, a fiú elégedett arccal néz fel rá. A napszemüvege, amit tudta kívül megbűvöltek, egész csinosan mutatott a lány kobakján, de azért összerándult gyomra. Mindig összerándul, ha máson látja. Nem mintha otthon nem lenne még tucatszámra hasonló darabja, de akkor is félti őket. Kicsit elidőzik még a lányon, majd annak csilingelő hangja hozza vissza a világba. Bam szeme halványan megvillan, majd saját meglepetésére, kicsit fecsegni kezd.*
- Persze, itt minden az eséstől függ. Ám ha törne valamid... Mondjuk megértem, hogy varázslattal gyógyítanád, de én nem vagyok annak túl nagy híve. Mikor megtudtam, mégis milyen vér folyik bennem, először arra gondoltam, milyen jó is lesz majd, nem kell se gipsz, sem fekvés, és mindig tettre kész leszek. Ám egy napon Donor barátom kitörte lábát, meg az egyik karját, és szegénykém ott feküdt a kórházba. Rossz volt látni, hogy érte nem tehetek semmit, míg magamat rendbe szedhetem egy kis csalással. Mert ez az ha úgy vesszük. Így hát, mikor legközelebb én törtem ki a karom, megvártam még szépen rendbe jövök. *Kicsit felkacag befejezésképpen, de sajnos nem tudja abbahagyni.* - Meg persze, mit érne ez a sport fájdalom nélkül? Szerintem unalmas lenne. Nem lenne elég izgalmas. A kviddics is csak a gurkók miatt jó... *Hangjába csalt egy kis természetfeletti hangzást, hogy olyan jól csengjen, majd újra végigmérte Miát, hogy időközben a lány nem-e csúszott arrébb, neme inogott rossz pozícióba. Végül elégedetten vette észre, hogy semmi gond, és minden a legnagyobb rendben. ~Ügyes.~ *
- Ha összevarrnak nem fáj. *Válaszol a méregetés közben elhangzott kijelentésre. Tényleg nem fáj ha összevarrnak. Legalábbis, ő nem úgy emlékszik rá. Sokkal inkább fáj maga a gyógyulásnak a folyamata.* - Érzéstelenítőt adnak be... Meg ha túl súlyos, még el is altatnak... *Ekkor abbahagyja. Lehet aranyvérű a vele szemben álló lány, de nem ostoba a mugli világ terén. Legalábbis úgy érzi Bam.*
- Hogy hogyan tovább? *Gonosz mosolyt villant meg.* - Először is fogod magad, és mondjuk azt a lábad... *Muatat rá.* - ... leemeled, és meglököd magad. Onnantól már csak irányítani kell, ahogy előbb elmammogtam. *Pár lépést hátrál, karba fonja a kezét, és gonosz vigyorát még mindig nem törli le a képéről. Élvezi igen...* - Sok szerencsét!


Cím: Re: Park
Írta: Mia E. Silver - 2009. 09. 14. - 19:46:23
[Bam]

*A fiú egyre elismerőbb szemekkel néz rá, és Miának az önbizalma is lassan megnő, csak ne lenne olyan nehéz az első lépés... Mivel nincs most rajta sem sapka, sem szemüveg, hát Mia jobban olvas az arckifejezésében. És határozottan tetszik neki, amit lát. Majd meglepetten néz a fiúra, aki fecsegni kezd, és Mia csak figyeli. És valahol nagyon mélyen, meg nagyon legfelül igazat ad a másiknak, mert tényleg igaza van. De hát.. Nekik megadatott, hogy meggyógyíthassák magukat, akkor miért ne használják ki? Egy picikét gondolkozik ezen, majd halkan elmondja a saját véleményét.*
- Megértelek.. de én nem tudnám elviselni, hogy összevissza döfködjenek... - megborzong - Utálom, ha valami hegyessel közelítenek felém. Nem félek tőle vagy ilyesmi, csak nem kellemes, és olyan. Izé, ha valamit beléddöfnek, nem?
*Kicsit összeráncolja a szépen ívelő szemöldökét, majd inkább újra a deszkára néz. Majd mosolyogva néz vissza Bamre. Hála ennek elkapja az elismerő pillantást, amit kapott, vagyis amit küldtek, vagy mi... *
- Te szereted, ha fáj valami? Hm... Ezt hívják szadizmusnak?
*Kérdez rá kissé túl nyíltan, ám a szemében ott csillan meg a kis pajkosság, játékosság.. Ez amolyan kis szurka-piszka felőle. Mivel Bam már a barátai közé tartozik, neki is át kell ezen esnie... A fiúnak olyan szép mély hangja volt.. Kellemesen megborzongott tőle, vagy attól, hogy neki kell ellöknie magát? Összevarrás nem fáj... Aztán megütközve néz Bamre.*
- Hogy is volt az az altatásos rész?
*Pislog nagyokat, majd a fiú tanácsait figyeli. Mia eléggé tájékozott apja révén a muglik felől, nem veti meg őket, csak jól titkolja.. Megvan róla a véleménye, na... Gonosz mosoly, és Mia most jött rá, hogy csőbe húzták, mert tovább nincs segítség. Nincs kapaszkodó, nem kérheti, hogy mondja el még egyszer. Ez az ő ,,harca". Nincs visszaút, hiszen már a deszkán áll, és nem ez volt az egyik álma? Elbizonytalanodik egy pillanat töredékéig, és eltűnődik, hogy nem volt-e igaza anyjának.. eltökélt pillantás előre, buckák után kutatva, hiszen anyjának sosem volt igaza. Bamre kacsint, és ellöti magát. Könnyedén gördül előre, ahogy a lábával könnyedén, kecsesen ellöki magát, és gurul vagy két métert... A fiú lassan andalgó sétával utoléri ennél a tempónál.... Aztán újra ellöki magát, és nézi, egyensúlyára mennyire, hova kell, milyen jó, hogy fél lábon kell balettozni... Az egyensúllyal nincs gond.. Ez könnyebb, mint gondolta! Kissé felbátorodva jobban meglöki magát, majd mielőtt lassulna, újra lök rajta, miközben arcára hatalmas mosoly íródik, öröm, és önkívületben lévő, természetfeletti boldogság. Egy felszabadult sikítás szakad fel belőle, majd hagyja leállni a kerekeket, mert a fékezést még nem tanulták. Megfordul a deszkán, kissé kezdő módra, és visszagurul Bamhez, ragyogó arccal, kipirultan, és ettől a sápadt bőre is sokkal jobban néz ki, sőt Miára nem csak a csinos jelző illik már... Nagy mosoly rajta, és amint megáll Bam előtt, nem bírja magát türtőztetni. A deszka még gurul pár centit, de ő leugrik róla, és két keze lendül, nem sokára Bam nyaka köré fonódnak, és visszafojtott örömkiáltásoktól zsong a feje. Szorosan megöleli, meglepően erősen a gyenge karjához képest, majd elengedi egy másodperc után, és Bamre néz.*
- ÁÁÁÁÁááááááááááá... Köszönöm! Mi a következő?
*Nem tudja hirtelen, mivel fogja meghálálni, és már a gonosz mosollyal sem törődik. Ez van, ő egy kezdő, és a ,nagyobb" szivatni is fogja. De ő mindent, amit tud megtesz, hogy elsajátítsa... leírhatatlanul boldog, szíve is úgy verdes, mint egy kismadár, és majd kicsattan.. Kicsit meglepő változás az eddigi kis puhácskának tűnő Mia után... És most jön a fantáziálás, milyen lehet teljes sebességgel száguldani... Újra a négykerekűre pillant, és az egyik lábát ráteszi, hogy közelebbhúzza. *


Cím: Re: Park
Írta: Dennis Salvation - 2009. 09. 16. - 19:38:03
[Mia]

*Látja Mián, hogy most olyan témára sikerült kitérni, amiben nem teljesen értenek egyet, de örül neki, hogy azért közös nevezőre is képesek jutni. A lány válaszán kicsit felkacag, majd nevetéstől ittas arccal fordul felé.*
- Én viszonylag jól tűröm ha belém döfnek valamit, bár tényleg izé, hogy már a te szavaiddal éljek.
*Újra méregetni kezdi Miát, hogy minden rendben van-e. Elég lelkiismeretes lássuk be, de csak azért mert életében nem tanított, és nem tudja hogy kell. Bár ahogy elnézi, elég jól megy neki. Na jó, a lány még meg sem mozdult, de ahogy a gördeszkán áll, már az is valami! Mondjuk ehhez nem tudni Bamnek mennyi köze van, de erősen megfordult a fiú fejében a kétely, hogy talán a tanári pályán jó lenne elindulnia. Hiszen, már lassan végez itt a Roxfortba, és akkor hova tovább? Még nem igazán gondolkozott rajta, csak sejtette, hogy majd ő is Auror lesz, mint ahogy apja, nagyapja, meg néhány felmenője... Elég pocsék belegondolni, hogy már egy jó ideje Auror az összes Salvation. A lázadást ha úgy vesszük édesapja kezdte meg azzal, hogy mugli felesége mellett szakáccsá lett. Itt az ideje, hogy Dennis befejezze a munkásságát. De Bam mint tanár? Erre még bőven aludnia kell... Kicsit megcsóválja fejét Mia következő megjegyzésére, ami sehogy sem illett a képbe a fiú számára, majd rájött, hogy a beszélgetéshez igenis passzol a megjegyzés, csak gondolataival rohant el túlzottan messzire.*
- Mazochizmus. A szadizmus az pont az ellenkezője, ha azt szereted ha valaki másnak okozol fájdalmat. *Kicsit elgondolkozóvá válik ábrázata, majd összeszorítja száját, mintha valami nagyon komolyról szeretne szót említeni. Bár ha úgy vesszük, ez tényleg komoly dolog. Végül műgondolkozása után, egy mosolyt ereszt arcára, és csevegő hangnemben ecsetelni kezdi gondolatait.* - Hogy Mazochista vagyok-e az kérdéses. Hogy Szadista, az meg majdhogynem biztos. És felmerül némi gyanú nálam Piromániára is. *Ártatlanul pislogni kezd Mia felé, majd kicsit félrebiccenti fejét, és csevegős hangnemét megtartva kicsit halkabban mint az előbb befejezi, normálisnak nem mondható, úgymond második bemutatkozását.* - És most szaladhatsz!
*Majd szemével követni kezdi, az idővel gördeszkájával megindult lány útját. Mégsem szaladt el, helyette elgurult, bár ez nem jelenti azt, hogy nem jön vissza. Mert a gördeszkáját vissza kell még adnia. Mert ha nem... Áh! Bam lányokat nem bánt... Ököllel... Ám valahogy ez csak vicces említésként fut végig agyán, hogy aztán egyszer majd jót nevethessen rajta. A lassan gördülő Miáról nem jutna eszébe, hogy elviharozna becses kis szerelmével. Majd a feltett kérdésre, készségesen válaszol a lánynak, bár lehet nem kéne zavarni? De!*
- Az altatás... Az kellemes ha úgy vesszük. Vagyis, akkor szoktak altatni, ha az ébrenlétet már nem igazán bírnád ki, vagy pedig műtenek. *Kicsit gondolkozik, hogy hogyan is ecsetelje le a lánynak az altatást, anélkül, hogy meg kéne említenie azt a nem túl kellemes találkozását a kamionnal.* - Injekcióval, vagy pedig gázzal altatnak. Mikor hogy. Tulajdonképpen olyan, mintha hirtelen nagyon elkábulnál. Mintha valami furcsa drogot lőttek volna beléd, majd mint akit fejbe vágtak valami nagy tárggyal elalszol. Se álom, se semmi nem jön elő, csak mikor felébredsz szembesülsz vele, hogy mennyit is aludtál. Neked 1 perc nem sok annyinak sem tűnik... *Majd szavait befejezve, lassan megáll. Minek menjen utána, ha ennyire megy neki? Vagyis, ahogy elnézni, esni nem fog... Még! Elmerengve nézi közben az egyre távolodó leányzót. Ha belegondol, hogy ő is hogyan kezdte. Na jó, ő nem így. Konkrétan azzal kezdte, hogy felgyorsított amennyire csak lehet, és máris ugratni akart, de deszkája beakadt az akadályba, ő meg mint akit kilőttek repült előre a semmibe. Tenyerét próbálta lerakni, de egyik csuklója felmondta a szolgálatot, a másik szerencsésen megúszta, közben pedig tovább zuhant előre, immáron minden támasz nélkül. Avagy álla alatt a nyaka teljesen szétnyílt a kemény betonnal való randevú után. Szóval így szerezte első sebét. Míg nosztalgiázott addig a lány vissza is érkezett és már nyakába is lógott. Ugyan csak egy másodperc volt az ölelés, vagy annyi sem, de Bamet nagyon meglepte. Nem nagyon volt hozzászokva az ilyesfajta köszönet nyilvánításhoz, így viszonozni nem viszonozta. Arcára rövid meglepetés ül. A lány arca mintha megváltozott volna idő közben. Már nem volt olyan nagyon hófehér, és ettől máris jobban nézett ki. Bam arcáról lassan eltűnt a meglepettség, és egy apró mosoly íródott ki arcára.*
- Két dolog közül választhatsz. Felvázolom hogyan is kell fékezni, és megpróbálsz gyorsabban gurulni, vagy pedig elvonszoljuk magunkat reggelizni. *Gyomra nem korog, sőt semmi jelét nem mutatja, hogy éhes lenne (nem vinnyog, nem szenved, nem zuhan a földre ordítva, és hasonlók), tényleg Miánál van a döntés.*


Cím: Re: Park
Írta: Mia E. Silver - 2009. 09. 17. - 17:20:54
[Bam]

*Bam megint felnevet, és Mia csak somolyog ezen. Olyan jó érzés, hogy van valaki, akivel beszéglethet, sőt mi több,még tanítja is őt gördeszkázni...Vajon még milyen sportot űz? Nos, ezt majd meg fogja tőle kérdezni, ha törik, ha szakad, hiszen nagyon érdekes jellem, és magaviselet. A szemeit mereszti arra, hogy jól tri Bam, ha döfködik. Próbaképpen az ujját jó erősen annak oldalába szúrja, és vizsgálódva, szinte orvosi szakértelemmel figyeli a reagálást. Hogy valaki ennyire élvezze, ha szúrkálják... érdekes... Aztán a fiú arcán egy kis tűnődés, de csak pillanatnyi, a világ megtévesztésére, és el is tűnk onnan, és csak hallgatja az újra felcsendülő mély basszust. Mazochizmus... Szadizmus... Jesszus pepi! Ő akkor nem volt szadista... Mármint Mia. Hogy erről mi Bam véleménye, talán majd egyszer megkérdezi. Aztán a csevegő hangnemben elárult kis apró cseprő dolgok... A lány barna szemei csodálkozással telnek meg. *
~Pirománia? De hát az tűz! Meleg, és lobbanékony, mindent felemészt... ~
*Az egyik szemöldöke felcsusszant a homloka közepére, és inkább nem mond semmit. Úgy mér maradék tekintélyét lehet megőrzi. Vagy már nincs is? majd hallja, ahogy ellöki magát, a fiú követi. Miért kellett volna szaladnia? A deszkával? De akkor kitől kért volna órákat! Kis helytelenítés arcán, és a szemében nevetés. Altatás... Míg ellöki magát, hallgatja. Megborzong, ő bizony ki tudja, szeretné-e, hogy valamit beledöfnének, és azzal altatnák el...Bár egyszer állítólag apját is így altatták el, mert súlyosan megsérült...  Eltűnődik ezen, de nem sokáig. Gázzal... A libabőr fut rajta végig, de a világért nem szólna, hogy ez a téma nem éppen csevegőtéma neki. Még jó, hogy háttal áll a fiúnak... Drog... micsoda szavak egy ilyen fiatalnak tűnő fiútól! Majd mintha csak más ejtené ki  szavakat, hallja a saját hangját kissé üresen felcsengeni.*
- Apám pár napig kómában volt, mert súlyosan megsérült. Nem ébredt fel... Én meg elaludni nem szeretnék..
*Lehet nem nagyon látni az összefüggést, de egyszerűen nem akar úgy meghalni, mint Jasper. nem a haláltól fél, ugyan, attól sosem tartott... megnyugvásnak tartotta, egy hosszú utazás utáni pihenésnek... Csak... Ha apjával találkoznának, mit szólna rá, hiszen anyjával még ma sem ápol éppen fényes kapcsolatot... pedig annak a napnak már hány éve is? Hat? Több? Vajon neki mennyi időnek tűnt az a számára évekig tartó kóma? Csak pár pillanat? Hirtelen úgy érezte, hogy jeges tőr forog a szívében, kissé összerázkódott, szerencsére ez a kicsit szélesebb pulóver alatt nem látszott, csak annyi, hogy a szél meglibbentette a ruhát. Aztán pislogva párat a gondolatok közül a földre tért vissza, és karjai közé zárta ezt az ,,elcseszett angyalkát". Az ölelését, és a hirtelen kis felindulását nem viszonozták, de nem bánta, jobb volt ez így, egyenlőre. Aztán a fiú tekintetében kutatott, hogy milyen véleménnyel is vannak róla, de csak azt a fura méregetést látta... Meg olyan kérdő pillantást? Mi lehetett az? A meglepettség után egy édes kis mosoly terült szét Bam arcán, és újra megszólalt. Mia szemei tágra nyíltak, jó hogy ki nem estek. *
- Háát.. -szólalt meg tétován- Talán reggelizzünk, és úgy fékezek... Vagy inkább üres hassal jó deszkázni?
*Kérdezte az ő szokásos oldalra billentett fej- gesztussal, ami csak arra utalhatott, hogy tényleg vár erre választ. A fiú ma nem panaszkodik, és a kis ,,babája" is nagyon jól van a jelek szerint... Nem panaszkodik, de Mia nem tudja, ezt most jó-nak kell-e venni... Meglepő, hogy ilyen keveset beszél Mia. Lehet, hogy csak az előbbi sikerélmény fojtotta belé a szót, valami más, de kipirult arca van, nagy mosolya, és csillogó szemei Bamet fürkészik. *


Cím: Re: Park
Írta: Axel Cordruas - 2009. 09. 20. - 16:17:56
first meet.
 players: Lore, Axel

Magányosan sétálgatok a parkban zsebre dugott kézzel, gondolkodó tekintetet vágván. A tanulásból elegem van, bájitaltanból ugyan még nem tanultam meg az egész leckét, de magamat ismerve úgysem fogok tudni elaludni addig, míg mindent nem tudok úgyhogy nem is zavartatom magam, majd este megtanulom azt a fránya receptet. Miközben a talpaim alatt hajladozó fűre meredek azon gondolkodom, hogy mostanában elég antiszociális ember vagyok, ki sem dugom az orrom a kastélyból, egyfolytában a könyvtárban vagy a szobámban lógok. Igaz elég sokat kell tanulnom, de talán kicsit túlzásba viszem, és ha én nem önmagam lennék simán le-stréberezném magam. Egy, a mellettem lévő fa ágáról elröpülő madár után nézek, majd szüleim jutnak eszembe. ~Ferni mostanában alig hoz otthonról levelet, vajon mi lehet otthon? Este mindenképpen írok anyuéknak. ~ Jegyzem fel magamban az el nem felejthető feladatot, majd a fentebb említett fa tövébe roskadok, újaimmal babrálni kezdem fekete talárom anyagát, amely itt-ott már foszlásnak indult. Jelen pillanatban igazán vágyom egy kis társaságra, sosem akartam még ennyire taszítani magamtól a magányt, pedig mikor tanulok saját elmém az egyetlen, akivel kommunikálni tudok. Körül nézek a gyönyörű tájon, s mintha egy távoli ember közelgő sziluettje burkolózna ki a kastély felől.


Cím: Re: Park
Írta: Melore Lainey - 2009. 09. 20. - 17:07:45
Axel.

[folyosók.]

A klubhelyiség szokás szerint teli volt, képtelenség úgy tanulni. Az még plusz nehezítés, hogy valaki állandóan lestréberez. Pedig nem is igaz... Én csak szeretek mindig naprakész lenni meg élvezem, ha a tanárok megdícsérnek. Mondjuk az sem éppen utolsó, ha nekem sikerül a legjobban a bájitalom vagy egyedül én tudom utánozni Flitvick professzor csuklómozdulatát. Ettől már stréber vagyok?

Mindegy, mondjanak amit akarnak. Vagyis, pont, hogy nem, hiszen ahelyett, hogy hallgattam volna, durcásan kivonultam, magamhoz szorítva a bájitaltan könyvemet. Visszagondolva elég érdekes látvány lehettem, viszont most, az iskolai folyosóit róva mégis úgy tűnik, hogy jobb lett volna maradni. Egy pillanatig elgondolkozom azon, hogy érdemes lenne utánanézni a könyvtárban egy-két homályos részletnek a házival kapcsolatban, de aztán tuntetően az ellenkező irányba fordulok. Azért is bebizonyítom, hogy a tanuláson kívül rengeteg dolog érdekel. Eltökélt arccal indulok ki a kastélyból, csak néha-néha pillantok vágyakozva a könyvemre.

[a park.]

A birtokon bóklászva már kornánt sem vagyok biztos a tervemben, de azért a magabiztosság látszatát még igyekszem fenntartani, hátha nem tűnik fel a többieknek, hogy már jónéhányszor sétáltam el előttük, ugyan ilyen céltudatosan. Viszont a helyzet nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Hiszen, ha leülök valahova egyedül akkor nagy valószínűséggel előbb-utóbb úgyis a bájitaltannál kötök ki és akkor semmit sem bizonyítottam. Az is lehet, hogy valaki leülne mellém, de magamat ismerve erre nem sok esély van.
Csak egy választásom van, nekem kell keresnem valakit aki majd tökéletes alibiként fog szolgálni. Mert bizony, kell egy alibi, mivel már látom is magam előtt, hogy a hálóteremben valaki felhozza majd, hogy biztos egész délután tanultam, de én erre majd rávághatom, hogy hahahaaa, nem mert sokkal jobban szórakoztam mint ti! A hahahaaa nagyon gúnyos és fölényes lesz. Vagy nem, mindenestre egy próbát megér.

Végre megpillantok egy lehetséges álldozatot: nem messze tőlem, egy fa alatt Axel ücsörög. Mondjuk ő is egy olyan srác akivel öt éve vannak együtt óráink, dolgoztunk is már néha párban, de azokon kívül sosem beszéltünk egy szót sem. De Griffendéles!
Ha hiszek az általam olyannyira megvetett előítéleteknek, akkor nagy eséllyel nem fog elhajtani és nem is röhög ki amikor valami béna indokkal próbálok meg beszélgetést kezdeményezni. Nem is hagyok időt arra, hogy meggondoljam, gyorsan elindulok felé, majd kicsit feszengve - és sokat veszítve a lendületből - lehuppanok mellé.

- Szia... - motyogom, majd összeszedve minden bátorságomat, kicsit határozottabban folytatom. - Hogyhogy így egyedül?
Kicsit hallgatok, majd magamban eldöntöm, hogy ez már pofátlanságnak számít, így még hozzáteszem: - Remélem nem zavartam meg semmit, szólj, ha vársz valakit, nincs kedved társasághoz, nincs kedved ilyen társasághoz, Hugrabug-ellenes vagy vagy csak szimplán tűnjek el.
Nos igen, egy önbizalom-tréning azért rámférne.


Cím: Re: Park
Írta: Axel Cordruas - 2009. 09. 20. - 17:27:44
Lainey kisasszony.

[odvas fa töve]

A közelgő pontra koncentrálok, majd amikor kirajzolódik a kicsit ismerős test egy mosollyal nyugtázom, hogy nem egy undok Mardekáros prefektus akar belém kötni. Tekintetem ismét foszló taláromra téved, megint babrálni kezdem az anyagot, melyen érdekesség képen ott virít egy hatalmas folt, méghozzá a múlt órán elkészített bájital foltja. Mint minden, ez is bambaságom egyre növekvő mivoltját erősíti.
Egyszer csak mellém huppan egy lány, akivel talán gyógynövénytanon ültettem át mandragóragyökeret. Bizonytalannak látszik, ám sugárzik belőle a tapintat, és a kedvesség. Mosolyogva köszönök vissza.
- Szia! - köszönök egy széles mosoly keretében. - Hát... Igazából én magam sem tudom. Elkezdtem tanulni a bájitaltant, de valahogy nem fogott az agyam, így kijöttem egy kicsit kiszellőztetni a fejem. - Mesélem el kerek történetemet, miután a lány szabadkozni kezd, s én szinte szavaiba vágva nyugtatom meg. - Nem, egyáltalán nem szeretném, hogy elmenj, sőt, örülök hogy leültél mellém... - a lány arcvonásait fürkészem, amin mintha látszanának a megnyugvás jelei, de ezt csak ő tudhatja. -  Úgyis épp a halál markában voltam már az unalom miatt, pont egy kis társaságért foházkodtam... És te? Hogyhogy így egymagad kószálsz a birtokon? - Érdeklődök Melore felé, miközben figyelmem a kezében lévő tárgyra összpontosul.


Cím: Re: Park
Írta: Melore Lainey - 2009. 09. 21. - 16:58:46
Axel.

Hogy lehet, hogy valakit nem tudott maximálisan lekötni a bájitaltan? Csak bambán bámulok magam elé, a válasza teljesen letaglózott. A finoman porzó szárított szkarabeuszok és a frissen lefejt bubógumógenny sejtelmes szörtyögése... Hmm, semmihez sem fogható. Szinte az egyetlen olyan tantárgy amit bármilyen körülmények között képes élvezni tudok, ráadásul megnyugtat, akármilyen szétszórtan is esek be a terembe. Nagy sokára végül hangot adok felháborodásomnak, persze, csak finoman, végül is ki vagyok én, hogy megmondjam mi a jó és mi a rossz?

- Hát... nekem a bájitaltan a kedvencem. - szólalok meg a könyvem felé biccentve. - Szóval számomra egy cseppet felfoghatatlan, hogy nem lehet odalenni ezért a tantárgyért. - elmosolyodok, mikor meghallom a saját hangom. Oké, beismerem, ezek egy fanatikus szavai. - Mondjuk nem tartom magamat strébernek, de a bájitalkeverés vagy, ha néha lehetőségünk van rá, még inkább a kísérletezés az, amiről el tudom képzelni, hogy kitöltse az életemet. - Hmm, jó fennköltre sikeredett, na, de sebaj.

Kicsit fészkelődök a helyemen, miközben tudatosodik bennem az előbbi elszólásom. Egy életet leélni kísérletezgetéssel, felfedezéssel és persze publikálással? Csodás lenne, az tény, de még sosem voltam ennyire biztos abban, hogy ezt akarom csinálni. Talán kezdek felnőni. Szigorúan csak talán, de attól még érdemes elgondolkozni rajta. Hiszen már csak két év, mindössze ennyi van hátra abból amíg gondtalanul, vagy kevésbé gondtalanul élvezhetjük a Roxfort láthatatlan erejének védelmét. Utána hirtelen döntenünk kell: mit is akarünk kezdeni az életünkkel?

Viszont most nincs idő ilyesfajta fejtegetésekre, összpontosítsünk a jelenre: Axelnek semmi baja a társaságommal, sőt úgy látszik őszintén örül nekem. Különös, viszont az ilyen embert érdemes örökre megjegyezni. - Hááát, köszi. Vagy nem is tudom, mit kell ilyenkor mondani, talán, hogy rendes tőled, hogy így állsz az emberekhez. - mondom, miközben visszatér a mosoly az arcomra. Viszont a kérdését is illene megválaszolnom, de mégis mit kellene mondjak? Hogy cikiznek a maximalizmusom miatt, hogy azt gondolják be akarom nyalni magam a tanároknál? Nem akarom elítélni, de nem jó hazugsággal kezdeni sem.

- Igazából elég hülye helyzetben vagyok, fogalmam sincs mit csináljak, már nincs tanulnivalóm és, ha a leckéken kívül bújom a könyveimet, még a végén strébernek néznek.  - Éljenek a féligazságok. - Szóval, maradt a parkban ücsörgés, de sajnos semmi ötletem, hogy ezen felül mit tudnánk csinálni.  - kérdezgethetnék néhány dolgot róla, hiszen szimpatikus, de inkább csöndben maradok. Néha akkor tud meg a legtöbbet az ember, ha nem kérdez semmit. Vagy nem, de semmi ötletem, hogy kezdhetném az ismerkedést.


Cím: Re: Park
Írta: Dennis Salvation - 2009. 09. 21. - 20:16:03
[Mia]

*Igen, a tűt egész jól tűri, bár inkább nem találkozna vele túlzottan gyakran, hiszen jó emlékei nem igen vannak róla. Ám hirtelen valami belefúródik oldalába. Eléggé fájós kis találkozás volt, de korántsem annyira mint egy tű, Bamből mégis meglepő dolgot hozott elő. Pontosabban fél métert arrébb ugrott, és ijedten felkiáltott.*
- Mi a?! *Ekkor feltűnt neki a lány arca, és meglepetéssel együtt, némi bohókás haraggal tudatosult benne, hogy bizony a "szomszédja" részét érezte magában. Arcára kiíródik némi düh, pontosabban egyik szeme igencsak összeszűkül, míg a másik kémlelően nagyra nyílik, és úgy mordul fel.* - Mia... *Kis hatásszünetet gyakorol, hiszen most újabb tananyag kerül elő, bár erre már szemei rendesre formálódnak, és egy kis vigyor is megjelenik az arcán.* - Azt hiszem, a te ujjad még nincs olyan vékony és észrevehetetlen mint egy tű, szóval... *Arcán a kis vigyor most már teljesen elterült, és szemeibe furcsa lángok gyúltak.* - Csináld még! *Mondjuk bele se gondolt ténylegesen hogy mit is kért hiszen, ő csikis! A fenéket kell neki ennyire agyamentnek lennie! Átkozott reagálásai...
 Ám a téma hamar átrendeződik egy komolyabb hangvételű beszélgetésbe, aminek Bam örül is, meg nem is. Öröme csak azért van, hogy a csikizést elfelejtik. Ám megint egy mélyebb téma bukkant elő, úgymond a semmiből. Így hát Dennis elővette kedvesebb mivoltját, és figyelmesen hallgatott. Ugyan Mia szavai kissé gondolkodásra késztették agyát, most az is könnyebben ment neki. Igen, ha komolyabbra kell fognia, akkor könnyebben mennek neki a szellemi megpróbáltatások. Ám melyik ember nincs így vele? Arcára együttérzés íródott ki. Ugyan neki nem halt meg még senkije, de látta már barátját kómában, és tudja milyen az, hogyha valaki mellett ott állsz, és nem szól neked vissza. És sajnos azt is tudja, milyen érzés a kómát megélni. Legszívesebben elmondaná a lánynak, hogy a kóma nem vészes dolog, hiszen az ember csak van, nem érez semmit, csak olyan  mintha néhány percre kapcsolnák ki, de a lány szavaiból ítélve, az ő édesapját nem csak néhány percre "kapcsolták ki". És azt is megérti, hogy Mia nem szeretne ugyanúgy elaludni. Hiszen, ki szeretne olyan halált, amit már látott? Kinek lenne kedve ahhoz? Csodálkozna rajta, ha azt mondta volna a lány, hogy igen én is hasonlóan akarok majd távozni. Nehézkesen felsóhajtott jelezve, hogy sok mindenben egyet ért, ám inkább mégsem szólal. Hiszen, nem tudja milyen az, és egy személy csak akkor tudja igazán megérteni a másikat, ha már ő is átélt olyat. Hasonló nem jó, mert az megint csak különbözik. Csak az tudja Miának ezt az úgymond részét megérteni, aki már elvesztette családtagját.
 Ám hamarosan újra szóra nyithatja száját, és úgy tűnik Mia is jobban kezd lenni. Mármint, hogy elhagyták ezt a témát és talán sikerül olyan helyre csavarodnia beszélgetésüknek, melyek jobb élményeket keltenek a lányban. Ez az evés lenne? Bam szeme felcsillan. Ugyan nem éhes, de ő mindig kapható olyan dologra amit a száján keresztül kell csinálni. Evés, ivás, beszéd! Más egyébre még nem használta hatalmas gambáját.*
- Deszkázni bárhogyan jó! Üres hassal, tele gyomorral, fájóval, egészségessel, émelygővel... Na jó az utóbbival talán annyira nem, mert nem túl szép a róka fogta deszka. Sem a róka fogta csuka... *Arca elgondolkozottá változik a nagy elmélkedésében. Kicsit még szemeit is megforgatja, mintha olyan nagyon fontos dologról papolna most, pedig ha épp ésszel belegondolna, hogy csak a rizsázik. Biztosan beleőrülne, ha épp ésszel nézne magára, szóval még mielőtt megpróbálkozna vele, csak legyint egyet, majd pocakjára néz.* - Tudod mit... Együnk!! Amúgy is jó' megy már neked ez a gurimpázás. A fékezés meg... Na jó a' én példám nem fogod követni, szall még visszajöhetünk tanulgatni. Ha?  *Szemöldökei a magasba szöknek, és érdeklődve várja a választ. Vagy netán tanulni szeretne már a lány? Hiszen, holnap már megint egy újabb hét kezdődik, és elég fájdalmas dolog beismerni, de készülni is kéne némelyik órára...*


Cím: Re: Park
Írta: Mia E. Silver - 2009. 09. 22. - 14:31:54
[Bam]

*Mikor Bam egy jó nagyot ugrik attól, hogy az ő bemélyesztette az ujját a bordái közé, akkor vajon egy... Ezen kissé elpirult, és kuncogott, miközben a fiú felkiáltott, és Mia felvont szemöldökkel várta a hatást. Na lám.. Csak ki lehet valamivel rángatni a fiút a nagy önteltségből! Egy mosoly villan fel arcán, és közben a deszkásét fürkészte. Harag? Meglepettség? Eltűnődött, vajon a fiúk mivel szokták a másikat piszkálni. Aztán inkább arra jutott, nem akarja ezt tudni. Aztán a furcsa arckifejezésen felnevetett, fejét hátravetve, kezét a szája elé kapva, és a vállai közé húzta a fejét, hogy valamivel leplezze vagy csillapítsa a nevetését. De nem ment. Ezektől függetlenül még mindig nevetett. Aztán a fiú végre legyőzte a nagy meghökkenését, majd megszólalt, és a lány kissé alábbhagyott a nevetéssel, ám... Amikor a fiú előállt a furcsa kérésével, Mián volt a sor, hogy nagy szemeket meresztett. Aztán nem késlekedett, hanem az ujját azonnali hatállyal újra Bam bordái közé dugta. Aztán felkacagott, és még egyet belebökött a fiú oldalába, aztán abbahagyta. Lassan csillapodott nevetése, de ahogy a komoly témán eveztek, Mia arcáról minden csintalan fény eltűnt. Csak valami maradt ott az arcán, mégpedig a komolyság árnya, és az, hogy milyen hirtelen kellett felnőnie. Egyetértő hümmögés érkezett a fiú felől, és Mia közben azon a három napon evezett emlékeiben, amik jó hat éve voltak. Olyan volt, mintha csak tegnap történt volna. Nagyon igyekezett jó képet vágni, de nem igazán sikerült neki. Hiszen ki örülne annak, ha az egyetlen ,,megmentője" meghalna, és a túlvilágról bizony nem beszélne, vagy nem nyújtana segítséget. Ez nem panasz, ez tény... Hevesen rázta meg a fejét, és az elpatkolt rokonokról az élő emberekre tért át, és miközben a kiszabadult tincsek röpködtek a feje körül, addig úgy érezte, hogy a gondolatok is egy időre kipotyognak a fejéből, de nagyon jól tudta, hogy ezek nem sokára vissza fognak térni, hogy újra emésszék őt... Milyen jó lenne egy kis doboz,amibe a felesleges gondolatait bezárhatná... Úgyhogy amikor a fiú új témánál kezdett el újra hablatyolni, megkönnyebbülten figyelt inkább arra. Inkább merül el abban, amit lát, és... A gondolatoknak itt végre szakadt, és nagyokat pislogott... Kiesés? Hát.. valami kiverte a biztosítékot. Jó képet vágott, és engedelmesen kuncogott, bár nem igazán figyelt arra, mit is mondtak. Aztán jön a kis ,,tudod mit?" mondat, és Mia figyelme újra fellobban, és elmosolyodik, mint egy hosszú álomból ébredt királylány. A dicséretre csak elpirul, és a kérdésre hevesen bólogat. Lehet üres hassal kevésbé gondol olyan őrültségere, mint a halál. Bár ez mostanában elég aktuális téma. A Sötét Nagyúr is visszatért... A libabőrös karját végigdörzsölte, mintha fázna, és a fiúra pillantott.*
- Nekem ez jó. Menjünk, együnk valamit. Lehet, teli hassal nagyobb a gravitáció, és nem repülök akkorát.. Nem?
*Próbált valami jópofit mondani, de igazából a gondolatai heted hét határon át jártak. Aztán még egyszer összerázta a fejét, és végre kitisztult fejjel nézett a fiúra. *
- De előtte még megtaníthatnád orrbetörés nélkül, hogyan repüljön a kezembe a deszka az Invito varázslat nélkül!
*Most már újra vidáman és lelkesen mosolyogva, és várakozva nézett Bamre, és a gondolatai újra a négykerekű körül forogtak. na igen... Ez után jó lenne elkezdeni tanulni... Lehet reggeli után már elválnak útjaik... És majd máskor tanulnak tovább... Ötödikben vannak az RBF vizsgák, jó lenne tanulni...*


Cím: Re: Park
Írta: Axel Cordruas - 2009. 09. 22. - 15:00:44
[lore.]

Mielőtt a lány félreértésbe esne, tisztázom vele, hogy én is odavagyok a tantárgyért, csak éppen most nem fogott az agyam. Öntudatlanul ugyan, de elmém minden közös tulajdonságot feljegyez magának, így feljegyzi a tanulás iránti vonzalmunkat is.
- Egy szóval sem mondtam, hogy nem szeretem a bájitaltant. - Mosolyodok el, majd egy apró szünet után folytatom beszédemet. - Szeretek mindent tantárgyat, még azokat is, amelyek nem mennek valami jól. Úgymond tanulni is szeretek, sőt, élvezem, ha új dolgokat tudhatok meg, ha új összefüggéseket találok bizonyos dolgok közt, mint ahogy imádom azt, amikor egy dolog nem tiszta, egy könyv vagy feljegyzés segítségével minden kitisztul és értem miről van szó... - Veszek egy mély levegőt, ugyanis ez a hosszú mondat alaposan kiürítette tüdőm legalsóbb zugait is. Talán kicsit srtéberesen  hangzott ez a monológ, de semmiféle képen nem szeretnék olyan arcot mutatni másoknak, amely nem én vagyok, csupán azért, hogy az a másvalaki jókat gondoljon rólam. Miközben ezeken gondolkodom a lány egy kedves mondattal bombáz, amire csak egy mosollyal és néhány szóval tudok reagálni.
- Nagyon szívesen. Eléggé társaság kedvelő vagyok, talán emiatt állok így hozzá az emberekhez. - Ejtek egy mosolyt, majd a kastély távoli tornyaira függesztem tekintetem, ám amikor Lore beszélni kezdd figyelek rá.
- Az az igazság általában én is így szoktam lenni. Most kivételes alkalomból bájitaltanból kell még tanulnom egy kicsit, amolyan öt perces munka. - Számolok be irdatlan nagy elmaradásomról, majd új utakra terelem a szót, ugyanis annak gondolata, hogy tanulni valót hagytam magam után, eléggé aggaszt, ezért inkább el is terelem figyelmem a tényről.
- Hát, mivel mást nem nagyon tudunk csinálni, azt javaslom beszélgessünk. Te is ötödikes vagy, ugye? - Teszem fel a kérdést tétován, ugyanis nem tudom pontosan a lány évfolyamát, ám mielőtt az válaszolhatna a kérdésre felteszek még egy kérdést.
- Van valamilyen állatod? - Amint kimondom az állatok szót felnézek az égre abban bízván, hogy baglyom vélem felfedezni az égbolton, ám csalódnom kell... Tekintetem ismét a lánynak szegezem.


Cím: Re: Park
Írta: Melore Lainey - 2009. 09. 22. - 17:18:19
Axel.

Legalább ő megérti, mire is gondolok, amikor szükségem van egy kis csendre és nyugalomra a tanuláshoz, vagy, hogy tökéletesíthessek egy esszét. Bár nem árt tisztázni egy-két dolgot, ha már így belementünk egymás megismerésébe, hiszen, ha, ne adj isten, valami SVK házi kapcsán kikéri a véleményemet én majd egy kukkot sem fogok tudni szólni, hiszen ez az a tárgy amit szívesen levetetnék az órarendünkből.

- Én a tanulást magát nem nagyon tudom élvezni, de ne érts félre, hiszen a végeredmény, mikor tudod, hogy a másnapi órán jól fogsz szerepelni, engem is boldogít. Mondjuk én főleg a bájitaltannal és a bűbájtannal vagyok így, talán ezért mert leginkább ezek a "kísérletezgetős" tárgyak, ezekben a legtöbb a szabadság.  - tartok egy kis szünetet, nem akarom elbátortalanítani egy kaotikus információhalmazzal. - - Mondjuk a bájitalkeverés nálam már szinte a megszállotságig fajul, egészen lázba tud hozni egy érdekes recept vagy egy új kutatás eredménye. Ellenben a sokak által magasztalt Sötét Varázslatok Kivédését egyszerűen nem tudom megérteni, én semmi izgalmasat nem látok benne, bár valószínűleg bennem van a hiba, hiszen szinte mindenkinek ez a kedvence.

Nagy szerencsém van, hogy pont őt szemeltem ki áldozatnak, hiszen kevesen mennek bele ilyen hamar a társalgásba egy szinte vadidegennel. Még abban sem biztos, hogy egy évfolyamra járunk? De hiszen már voltak együtt óráink! Most vagy nagyon elvarázsolt, vagy én vagyok ennyire észrevehetetlen. Mindegy, nem számít, jobb, ha nem fűzök hozzá semmit, még a végén ő érezné rosszul magát, hogy ismernie kellene.

Ehelyett inkább az állatokra vonatkozó kérdésén gondolkozom el - igen, ott van Medvecukor közlegény, de a beszélgetés megkezdésének, ez az ártatlan módja, ami igazán foglalkoztat. Nem, nem azon kell gondolkoznom mit válaszoljak, ennyire azért nem vagyok hülye. Ennyire... Talán...
Inkább hagyjuk, a lényeg, hogy feldobott egy témát a tanulás mellett.

- Igen, van egy cicám, bár legszívesebben legalább húsz különféle állatot nevelgetnék. Egyszerűen odavagyok értük, főleg azok az aranyosak amik puhák és szőrösek. Nem számít milyen praktikus a bagoly, a toll az toll marad. - most már vigyorgok, belegondolva mit gondolhatnak rólunk a kívülállók, ha a beszélgetésnek csak részleteit hallják. - Na és neked, milyen állatod van? - Remélem jó a megfogalmazás, hiszen aki ilyesmit kérdez annak muszáj tartania valamilyen házikedvecet, nem?


Cím: Re: Park
Írta: Endorius S. Samlard - 2009. 09. 24. - 11:42:08
                             Rebby


Meleg júniusi nap van, egyetlen felhő sincs az égen, End a parkban álldogál, és az eget nézi, baglyát várja vissza.
Még délelőtt küldte a baglyot az egyik Hugrás lánynak Rebecca Garn-nak, hogy nem lenne-e kedve lejönni vele a parkba. De a bagoly, azóta sem jött vissza. Bár már csinált olyat, hogy kézbesítette a levelet és utána elment vadászni...
End ezen gondolkozik és leül a fűbe. Még ha megjön Achilles, akkor sem biztos, hogy eljön a lány… Egyszer csak egy kis pont tűnik, fel az égen lehet, hogy Achilles az?
Egyre közeledik End felé és végül leszáll mellé. És igen Achilles volt az, és egy cetlit hozott a lábára kötve. End gyorsan leoldozza a bagoly lábáról és kinyitja. Szép lányos írással írták és ez volt benne:

                      Kedves End ott leszek a parkban!

                                                                             Reb    
     
                                                 
 
Miután elolvasta összehajtotta és zsebre tette a levelet. Adott egy kis bagoly csemegét Achillesnek, és hátradőlt a fűben. És egy régi emléken gondolkozott…
A tóparton üldögélünk, lábunkat a vízbe lógatva beszélgetünk -Te melyik házba szeretnél majd kerülni? - kérdezi Vanessa - Nem tudom, igazából a Griffendélbe, de sajnos nem mi választjuk meg… - mondom és ránézek - És te? - itt a lány egy kicsit elpirul - Nekem mindenkim a Mardekárba járt-mondja egy kicsit szégyenkezve - Nem baj-és megfogom, a kezét-attól még lehetünk barátok! - És mi van otthon? - kérdi a lány - Semmi különös, a nagyszüleim megint valami partit, akarnak tartani, de semmi kedvem elmenni... Ha viszont eljönnél te is, máris élvezhetőbb lenne. - rámosolygok Nessa-ra - Persze szívesen elmegyek! - mondja a lány vidáman – Köszönöm - s egyre közelebb hajolunk egymáshoz, míg a szánk össze nem ér, vagy tíz percig voltunk így egymáson feküdve, mikor Nessa megszólal - Nem, én köszönöm - és oda fekszik mellém.
Már az az idő már elmúlt bizonygatja magának End. És különben is már öt éve nem láttam! Nekem már más tetszik nem Vanessa Brightmore…
Egyszer csak hűvös szélfuvallat töri meg a tikkasztó hőséget, és ébreszti fel Endet az emlékekből. Valaki közeledik felé, egy lány. End gyorsan feláll és odasétál hozzá.
 - Szia! Endorius Samlard vagyok, de szólíts csak Endnek! – darálja el gyorsan -  Én Rebecca Garn vagyok. - mondja a lány - Leülünk? - kérdezi End, mire Reb csak bólint egyet. Leülnek egymás mellé és End megbabonázva nézi a szép lányt, a gyönyörű arcát, a haját... End benyúl a talárja alá és előhúz egy doboz bonbont. - Tessék, ezt neked hoztam. - s odanyújtja a lánynak. - Köszönöm - mondja a lány egy kicsit megilletődötten.


Cím: Re: Park
Írta: Rebecca Garn - 2009. 09. 24. - 16:31:59
Endorius
Épp az ablakban üldögélek, s merengek, ami megvallom, szokásom. Kimennék, de mégsem akarok. Ez vagyok én... Meguntam a nyarat, pedig még épphogy a fele telt el. Egy ponton elcsodálkozom, ahogy látom, hogy az egyre nagyobb lesz - ezekszerint erre jön. Aztán mikor eszembejutott, hogy az biztos egy bagoly, le is teszek róla, hisz gondolom megint keresztapámék írnak, ami nagyon "érdekes" és lefoglal a válaszírás. Aztán ahogy annyira közel ér a madár, hogy azonosítani tudom, máris szemembe ötlik, hogy az a madár nem az, hisz nekünk külön baglyunk van ehhez, ami nem hasonlít erre. Azonban nem gondoltam volna, hogy hozzám jön, levéllel. Mikor leszáll a párkányra, mellém, reflexből leveszem kezeim, má tapasztaltam milyen a bagolycsípés. Elolvasom, kicsit melepődve, de felderít a tartalma. Mehetek legalább ki, valakivel, akit még nem is ismerek.. End.. láttam már nemegyszer, mellesleg évfolyamtársam. Gyorsan firkantom vissza a választ, bár ez igaz, hogy beletelik egy kis időbe. Majd hátraarcot csinálok, s elindulok a klubhelyiség ajtaja fele.
 
 Lefele sokszor beleakadtam néhány ismerősbe meg mardekárosokba, utóbbiak nem épp szívélyes barátaim. Ilyen az iskola, nyüzsögnek az emberek. Amikor már a park szélénél vagyok, meglátom a fiút a fűben, aki azonnal észrevesz, s odasiet elém, illedelmesen bemutatkozik.
-Szia, Rebecca Garn vagyok. - mondom kedvesen. Végre valaki akivel lehet beszélgetni. Amikor kérdez valamit, bólintok, majd leülünk. End kicsit megbámul engem, persze én mivel nem bírom a szemkontaktust próbálok néha másfele nézni. Aztán elévesz egy ajándékot. Elmosolyodom, s megköszönöm, persze amilyen mohó vagyok azonnal felnyitom.
-Kérsz? - kérdem Endet, miközben egyet már be is kaptam.


Cím: Re: Park
Írta: Endorius S. Samlard - 2009. 09. 24. - 18:52:59
Rebecca

Miután odaadtam neki a bonbont, rögtön kibontja. Úgy látszik jól választottam, gondolom magamban.
 - Kérsz? - kérdezi Rebby.
 - Köszönöm! - mondom és kiveszek egy bonbont.
 - Úgy látom te is édesszájú vagy... - jegyzem meg miután lenyeltem a bonbont.
 - Igen, szeretem az édességet. - mondja a lány.
Egyszer csak szárnycsattogást hallok és látom, hogy Achilles jött vissza a vadászatból és egy
Döglött egeret pottyant elém, és rászáll, a vállamra én megsimogatom a fejét, és oda súgom neki
 - Pont a legjobbkor jöttél! – mondom epésen
 – Mi lenne, ha fognád szépen az egeredet és felvinnéd a bagolyházba és ott ennéd meg? – erre sértődötten huhog egyet és elrepül. Langyos fuvallat söpör végig a tájon és látom ahogy a szél meglobogtatja a lány haját,
gondolataim elkalandoznak, majd pár perc fáziskéséssel megválaszolom a baglyom furcsa viselkedését.
  - Bocsi Achilles miatt, mindig is nagyon értett az ilyen időzítésekhez… - szabadkozom, nevetve.
  – Amúgy neked van baglyod? – kérdezem tőle
  –Sajátom nincs de, de van mivel elküldenem a leveleket. – válaszolja a lány.
Az idő már kezd hűvösödni, ami üdítően hat az egész napi forróság után, és egy két felhő is gyűlt az égre. Pár perc múlva elkezdett csöpörögni az eső. És én Beccához fordulok
 - Maradjunk? - kérdezem tőle, pár perc csend után.
 - Engem nem zavar. – válaszolja az esőt nézve a lány.
 - Engem se. – mondom, s közelebb húzódok hozzá.
Miután látom hogy a lányt ez nem zavarja, inkább csak érdekli hogy mi sülhet ki ebből.
Ezért tovább kérdezgetem az iskolával kapcsolatos dolgokról...
 - És Rebby neked mi a kedvenc tantárgyad? -  kérdezem, de még mielőtt válaszolhatott volna, én elmondtam mi a saját kedvencem.
 - Én az SVK-t szerettem mindig is a legjobban és valahogy ahhoz volt a legjobb érzékem is... Lehet azért van mert apám Auror volt bár nem tudom. - remélem nem tart túl ömlengősnek... gondolom magamban miközben a válaszát várom.



Cím: Re: Park
Írta: Dennis Salvation - 2009. 09. 25. - 19:34:42
[Mia]

*Nevet. Nem tud mást csinálni, hiszen a bordája közé férkőző kis ujj ezt hozza ki belőle. Nem is tudja mikor érezte ezt utoljára. Talán még mikor otthon volt, és Donor ébresztgette. Bár az kevésbé volt csikis, inkább fájdalmas, mert már már a tüdejét csikizgette ujja hegyével jó barátja. Ám Mia érintése sem volt olyan kellemes, de legalább nem fájt. Bár az artikulátlan szenvedő röhögését ne hozta volna elő belőle... Eléggé szánalmasnak tartotta, hogy csikis, bár nem tudja miért, mert jókat lehet rajta szórakozni, legalábbis a három barátja szerint. Ő maga sosem szórakozott rajta, csak mindig elvörösödött szégyenében. Ahogy most is. De szerencsére Mia beérte két kis bökéssel, azaz csak röviden hallhatta Bam kevésbé kellemes vihogását. Végül átnyálaztak gondolatba mindketten egy kellemetlen témát. Mert hogy egyiküknek sem volt túl sok kedve beszélni róla, az biztos. Ezért is burkolózott körülöttük a légkör óriási csendbe, amit csak néhány álmatag madárcsicsergés tört meg. Ám nem sokáig maradt így a dolog, hiszen a kajálás annál inkább felütötte mindkettejük fejét, ami természetesen Bam hozott fel. Ugyan ki másnak lenne az agya helyén is gyomor? Csak kár, hogy az a gyomor nem mindig éppen a tudást eszi be. Na jó talán sohasem a tudást eszi, hanem inkább a mérhetetlen hülyeséget, de... Lehet hogy ennek így kell lennie?*
- Hát... Teli hassal tényleg kisebb magasságba repülsz fel, de szerintem, ez a te esetedbe hanyagolható. Ahogy elnézem, inkább azon kéne aggódnod, hogy egyáltalán földet fogsz e érni egy esés után... *Gúnyos vigyor rajzolódott arcára. Igen, ezzel tényleg azt mondta Miának, hogy felettébb vékonynak tartja, de reméli, hogy nem veszi sértésnek. Nem mintha amúgy nem lenne szép a lány, de ezt már nem fűzi hozzá. Nem szokása túl sokat dicsérgetni. Mindez természetesen szemében meg is villan, remélhetőleg Mia észre is veszi.*
- Hogy orrtörés nélkül megtanulod-e az csak rajtad áll... Én például kétszer törtem be az orrom, egyszer meg a szemüvegem járta meg... Szegény... *Igyekezett a legmeghatóbb képet vágni, és úgy tett mintha könnycseppet morzsolna el szeme szélén. Természetesen mint mindig most is túl játszotta a szerepét, ezért nem sikerült élethűen, sokkal inkább. Azt inkább döntse el Mia hogy hogyan.* - Szóval, megmutatom én neked szív'sen. * Majd nagy lendülettel ledobta a földre a gördeszkáját, és hatalmas mosollyal, hogy újra "taníthat" rátaposott lábával, amivel az nyomban a kezébe pattant. Elmosolyodott, és magyarázni kezdett, hogy mi is a trükkje ennek. Nem kellet sokáig ecsetelnie, mert elég egyszerű.* - Csak az elkapás a furfangos, hogy jó helyre nyúlj mert... *Elkapta Mia orrát, kicsit megszorongatta.* - Biza könnyen törik!


Cím: Re: Park
Írta: Rebecca Garn - 2009. 09. 27. - 16:33:01
Endorius
Édesszájú lennék? - teszem fel magamban a kérdést. Igazából nem, de néha jól jön ez is. Válaszolok, majd megjön az a bagoly is, amelyik hozta nekem a levelet. Ilyen hosszú idő volt míg leért a toronyból ide? Elmélázom, válaszolgatok a kérdésekre. Amikor közelebb húzódik egyik szemöldököm a magasba szökik, máris elgondolva, hogy ebből mi lesz. Igazán szólva egy kicsit túlságosan pörög ez a sztori, szerintem. Az eső is az egyik pillanatról a másikra kezd el esni... pech. Fejemet fogva nézek körül. Eltűnt a júniusi idő... Valamilyen okból fogva, ami különös. Válaszom, hogy bemegyünk vagy mégsem mégegyszer átgondolom, majd megszólalok.

 -Nem muszály bemennünk, de azért mégsem akarok teljesen bőrig ázni. - mondon határozottan, de már úgysem érdemes, eláztam. De akkor is jó lenne valahova meghúzódni, hisz nem szereteg beteg lenni, ebből meg mindenképp az lesz, ha nem megyünk valahova be. Végü én vagyok az, aki felkelek, s egy fát kinézve máris alája megyek gyorsan, közben válaszolok Endnek.
 -Szeretem a sötét varázslatok kivédését... - válaszolom nyugodtan - a repüléstan is szuper. - toldom hozzá. Akkor egyezik legalább a kedvenc óránk.
 -S amit nem szeretsz? Gondolom van olyan is. - közben a fa koronájának védelme alá beállok, s leülök. Itt nincs fű, na de nem baj. Vizes hajam próbálom valahogy elrendezni. Milyen jó is lenne esőben repülni, gondolkodom közben...


Cím: Re: Park
Írta: Endorius S. Samlard - 2009. 10. 01. - 13:14:04
Rebecca

Becca feláll, és befut egy fa alá, amit nem értek, mivel már úgyis csurom vizesek vagyunk.
De megyek utána én is, miután besietek a fa oltalma alá, oda ülök mellé. Becca, kérdez valamit.
 - S amit nem szeretsz? Gondolom, van olyan is. – mondja, s a haját kezdi el rendezgetni.
 - Persze, nem nagyon szeretem, a jóslástant, bár idén mér fel sem vettem. A többi tűrhető. – válaszolom, s látom, hogy Becca, még mindig a hajával bajlódik.
 - Ne segítsek? – kérdezem, amire csak egy bólintást kapok válaszul, hogy segíthetek.
Előhúzom a pálcámat, és elmormolok egy hajformázó bűbájt.
 - Capullus formo - mondom, s Becca haja olyan, mint az eső előtt.
Miután megcsináltam a bűbájt, Rebby megköszönte és felállt.
Párat nyújtózott, és felnézett az égre, az eső kezdett elállni úgyhogy, úgy döntött elmegy.
Én is felálltam, s felé fordultam. Furcsa tüzet láttam a lány szemében, de ezt nem tettem szóvá.
 - Mész is? – kérdezem tőle csalódottan, mert azért meg kell, valljam valamire számítottam, egy csókra, de legalább egy puszira.
 - Igen, még nem írtam meg az Átváltoztatástan házit. – válaszolja a lány, de én egy kis kíváncsiságot látok a szemében.
 - De az várhat, nem? - kérdem tőle.
De erre csak a fejét ingatja meg.
 - Hát akkor, szia! - köszönök neki.
 - Szióka! – köszön vissza és elmegy.
És csak úgy elmegy, semmi remélem, még találkozunk, vagy jó volt veled lenni…
Én meg csak nézem, ahogy elsétál? Nem.
Utána rohanok, egyre közelebb érek hozzá, és végül be is érem. Gyorsan elé állok, és csak úgy se szó se beszéd megcsókolom. A szám rátapad az övére és Becca visszacsókol, de hirtelen egy pofon csattan az arcomon.
 - Ezt miért kaptam? – kérdezem értetlenül. És az arcomat tapogatom.
- Mert - válaszolja a lány dühösen.




Cím: Re: Park
Írta: Rebecca Garn - 2009. 10. 01. - 18:27:55
Endorius
//Nem is tudtam, hogy Reb ilyen szeszélyes :D //

 A hajam igazgatom, míg End a választ mondja. Igaza van, én sem szeretem épp a jóslástant, de azért lehet rajta egyet szórakozni - pihenni. Amikor segítséget ajánl bólintok.
 -Kössz. Nem is tudtam erről a bűbájról eddig... Hol tanultad? - kérdem, majd visszanézek az égre, s azután lassan tényleg indulásra készülök. Megvallom kissé megrezzentem, mikor égő tekintetem előtt megláttam, hogy End is fellált, s tekintetem fürkészi. Most innen hogy húzzak gyorsan el? Mint már mondtam, utálom a szemkontaktust, kivétel ha belefeledkezek a másik fél nézésébe. A kérdésre jó kifogást találtam... Pedig az átváltoztatás házik sosem olyan nehezek, meg ritkán nincs meg a házim, de mivel End nem ismer annyira, ezt nem tudhatja, így nyugodtan mondhattam ezt.
 -De az várhat, nem? - kérdi, mire én csóválom a fejem. Makacs is vagyok, meg minden más... amit kimondtam, az úgy kell legyen. Sarkon fordulok kicsit megkönnyebbülve. Nem mintha nem lenne jó társaság End, de furcsa. Nem épp az én világom. Én csak el akarok menni, innen el.. de már akkor tudom, hogy nem fogok olyan könnyen elmenni, mint ahogy lelkem szárnyal. S ott terem előttem, megint a tekintetem fürkészi, nem tudok se nyelni, sem félrenézni, hisz máris megcsókol. Nem tudtam megszakítani, nem ment. De ahogy erőt kaptam a kezem lendült.
 
 Megint túl gyorsan pörgött minden, furcsa most, hogy a másdpercek is lassan mennek, miután megvolt, s most egymás előtt állunk, én téve egy lépést hátra, s direkt a szemébe fúrva égető tekintetem.
 -Ezt miért kaptam? - kérdi. Levegőt sem veszek, azonnal rávágom.
-Mert - mondom dühösen.
 Alig telik el pár hallgatag másodperc összeszedem magam.
-Évfolyamtársak vagyunk, eddig öt évünk lett volna megismerkedni, de nem jött össze... Most meg hirtelen... Tudod, nem szeretem az ilyen hirtelen lecsapó dolgokat. - fejem lehajtom. Nem engedem meg mégegyszer, ha megpróbálja. Elvégre varázsló vagyok, itt a pálca a zsebemben. De úgy értzem, hogy innen nem fogok könnyen megszökni...


Cím: Re: Park
Írta: Endorius S. Samlard - 2009. 10. 02. - 19:04:58
 
Rebecca

//Most már tudod! ;D//

Égő tekintettel rám néz és úgy mondja.
- Évfolyamtársak vagyunk, eddig öt évünk lett volna megismerkedni, de nem jött össze... Most meg hirtelen...Tudod, nem szeretem az ilyen hirtelen lecsapó dolgokat. - mondja, s lehajtja a fejét, majd zsebre teszi a kezét.. Én meg csak nagy szemekkel nézek, ilyen átlátszó szöveget régen hallottam... Mellesleg ha nem akarta volna a csókot akkor rögtön is adhatott volna egy pofont. De nem ez történt, csak a csók után adott, amit még mindig nem értek. Nem csókolhatok ilyen rosszul...

 - Lehet, hogy eddig nem éreztünk így egymás iránt, és csak úgy mellesleg, miért csókoltál vissza, ha nem tetszek neked? – kérdezem, s a tekintetébe fúrom a szemem.
Erre csak hümmögést kapok válaszul. Ezután párperces csönd következett, se én se ő nem szólalt meg. Eső illat terjengett a levegőben, a szél lágyan fújdogálta a fák lombjait, a kis bokrokat. A nap lassan kibújt a felhők mögül, és a sugaraival lágyan simogatta a tájat. Minden tökéletes csak nekem nem jön össze.
Végül oda lépek hozzá, lassan megfogom a kezét és megszólítom.
 - Figyelj, legalább próbáljuk, meg ha nem megy, akkor nem, de egy esélyt kell adnunk, magunknak. - mondom, s érzem, hogy a keze megrándul, de végül nem húzza ki a kezemből. Látszik rajta, hogy a hallottakon gondolkodik, de remélem sikerült meggyőznöm. ha meg nem, akkor így jártam, nem először kosaraznának ki...
Ezután újra látni vélem azt a tüzet a tekintetében, és jobbnak látom hozzá tenni:
 - A pofonokat legközelebb hanyagoljuk, jó? - kérdezem egy kis mosollyal, mire ő elnevette magát, és úgy válaszolt.
 - Rendben! - mondta és olyat tett, amire semmiképp nem számítottam volna, átkarolt.
Én meglepődve néztem, de olyan volt mintha egy léggömb dagadna a mellkasomban, teljes extázisban voltam.


Cím: Re: Park
Írta: Rebecca Garn - 2009. 10. 03. - 11:20:52
Endorius

 Amikor kérdez megint szúrósan nézek rá. Igaz is, minek csókoltam akkor vissza? El voltam tájolódva, meg összezavarodva... meg tényleg gyorsan jött, így nem nagyon írhatjuk ezt az én számlámra... Én csak egy pillanatig elsüllyedtem abban a nagy szeretetlöketben, amit akkor kaptam, de szerencse időben (?) felébredtem. Amikor megfogja a kezem, nem hezitálok, hanem azon gondolkodom, hogy mit tudjak most csinálni. Annyira nehéz helyzetben vagyok, hisz én tényleg nem vagyok az, aki ilyen hamar elrendezem a dolgokat, End részére is nagy kavarodás van a fejemben. Hogy igazából megmondjam, én nem nagyon akarom ezt.
-Rendben - mondom halkam, elszorult hanggal, s barátilag átölelem. Nem is tudom, hogy tehettem ilyent. Valakit olyan mámorba ringassak, ami nem is igaz. Most azt hiszi hogy... na meg nálam nem épp jó ha az ilyent erőltetjük. Elengedem, s a földet nézve arrébb megyek. Nem lett volna jobb, ha barátok leszünk? Ez sem lesz hosszú kimenetelű - gondolom. És már említettem: makacs vagyok, nehezen befoásolató. Ezzel meg is van bélyegezve minden ezzel kapcsolatos. Arra figyelek fel, hogy ameddig merengek, teljesen háta fordítottam Endnek, s így szabadultabban tudok gondolkodni. Vállam fölött hátranézek - engem néz... Ahogy egy pillanatra találkozik tekintetünk, az enyém már fut is tovább.
 -Én most visszamegyek a kastélyba - jelentem ki, s el is indulok, szapora léptekkel. Nem akarom, hogy utánam jöjjön, és semmi mást sem. Talán megérti, hogy ez így nem lehet, számomra nem. Egész végig a földet nézem, s obbra meg balra is húz tekintetem, hogy meglássam hogy a hátam mögött van-e, bár azt hallanám - ha ebben a helyzetben nem vesztettem el az érzékemet.


[köszönöm a játékot 8) ]


Cím: Re: Park
Írta: Mia E. Silver - 2009. 10. 05. - 17:40:59
[BAM]

*Nos, nem túl kellemes témán eveztek át újra, és Mia kissé meglepetten észlelte, legalábbis a kis hangocska a fejében eléggé fura hangon suttogta, hogy bizony nem volt annyira kényelmetlen ez a beszélgetés... Mintha egy ár kilóval könnyebb is lenne most már... Majd meglepetten kapja fel a fejét, kis csillogással a barna íriszekben... Elneveti magát, mikor megértette a viccet, és csengő kacagása máris felhangzott, kicsit szaladgált még a parkban, majd elhalt. Dicséret... Bamtől.. ezt alaposan felírta magának, és nagyon élvezte, hogy valakinek feltűnt, hogy ő nem éppen a piszkafa alkat, van rajta egy és más, de abból az egészséges vékonyságból... Szemet szúr, szép is, majdhogynem tökéletes... és hozzá a barna csillogó szempár... Alig észrevehetően kacsint a fiú felé, hogy vette a lapot... Aztán komolyságot erőltet magára, ám később már nem kell tettetni... Orrtörés? Na... Erre nem vágyik éppenséggel.. Fáj is, és nem túl kecses, vagy csinos... Ám a döbbenetből nagyon hamar lesz újra kacagás, önfeledt, és Mia kezei villámgyorsan csaptak le hasára, mert azok máris panaszkodtak a nagy nevetésre.. az izomláz... Rángatózó arc és rekeszizmokkal nézett le a földre, és örült, hoyg végre egy olyan téma, amiből nem lehet akkora viccet csinálni... Szemeit jól kimereszti, és úgy nézi, a fiú pontosan hogyan hajlítja a lábát, és hogyan csap le a deszkára, és miért, és hol... hallgatja a beszámolót, és figyelmesen tanulmányozza a mozdulatot. Még csak alig pislog közben. Aztán a figyelmeztetés, és... elkerekedett szemmel nézett Bamre.. soha senki nem nyúlt így hozzá.. Meglepő... nem túl kellemes.. de hát ő is piszkálta a fiút, az miért ne... Amikor a nóziját elengedték, megdörgölte, kissé morcosan, de játékosan, és kikapta a deszkát a fiú kezéből. Egy picit nézte, majd úgy döntött, hogy hajrá. Letette, és a végén egy pillanatnyi tétovázás után az instrukciók szerint rálépett a deszkára, és az felröppent. Csak akkor jutott eszébe, hogy tulajdonképpen nem is mondták, hogy kapja el... a röptetésről szó volt, de az elkapásról... Pislantott egyet, majd kinyúlt, és a deszka beugrott a tenyerébe. a döbbenet után máris suhant arcára az önelégültség, amit elrejtett, és öröm bukkant fel. Alsó ajkát beharapta, hogy ne sikítson, két csokiszeme újra felragyogott. Bólintott, és Bamre nézett kérdőn. ~Na?~ *


Cím: Re: Park
Írta: Dennis Salvation - 2009. 10. 06. - 21:03:40
[Mia]

*Elégedett félmosoly jelenik meg ábrázatán, mikor Miát ismét kacagni látja. Igen, ez a komikusok élete. Nevetnek rajtuk. Bár Bam egyáltalán nem komikusnak készül, de mégis olyan néha, mintha valamelyik rossz (vagy jó?) tévés showból lépett volna elő. Életéről akár egy vígjátékot is lehetne forgatni. Vagy inkább oktatófilmet, "hogyan tegyem tönkre szomszédaim és körülöttem élők életét" címmel? Lehet valami ilyenbe  bele is kéne vágnia. De vissza a való világhoz, ami még nem rohant előre 19 évet, és nem kell azon agyalnia, hogy mivel is keresse a pénzt, hanem csak azon, hogy... Hogyan is oktasson egy lányt (!) gördeszkázni. Mondjuk semmi kivetnivalója nincs tanoncával kapcsolatban. Egész ügyes, és úgy tűnik gyorsan tanul. Bár ha magyarázza neki valaki, és nem hatévesen ugrik neki. Igen, ha egy kicsit kócsagosabb aggyal kezd neki valaki valaminek, akkor beképzeli magának, hogy de könnyű, és hogy neki már hogy megy, mikor még nem is próbálta, és rögtön a legnehezebbel kezdi. Egy hat évestől nem is várhat többet egy ember. Pláne nem négytől, egymás hegyén-hátán. De ha úgy vesszük, ez a 17 éves Bam sem sokkal jobb egy hat évesnél, hiába hogy 11 évvel, sőt lassan 12-vel többet nyom tőlük. Lelkesedés? Aham... Valahogy úgy hívják. Bár Miában is megvan ahogy elnézni. Lehet, hogy ha valaki nem hibázik, és igyekszik mindent jól csinálni, az is beszámítható lelkesedésnek? Helyeslő mosoly ül arcára, aztán újra felveszi a tanárosdit. Avagy karba teszi a kezét, és várja, hogy mit produkál a diáklány. Kis csend. Majd egyre hosszabbra nyúlik, ahogyan Mia nézegeti a gördeszkát. Nem szól. Ismerkedjen csak vele, hiszen... Ha arra gondol, hogy jómaga egy egész éjszakán át csak bámulta az elsőt! Amit egy héten belül szét is tört... Majd Mia lerakja a földre, és úgy tűnik nagyon figyelt a magyarázatra. Mindent úgy csinált ahogy kell, és elkapta! Bam ilyenkor rávágná, hogy "persze kezdők szerencséje", de valami megálljt mond neki. Megálljt?! Neki? Enyhe elképedés ül arcára, bár nem olyan túl drámai, mert azt még jobban ki kell gyakorolnia, avagy többször kell még előcsalogatni ábrázatára ezt a kifejezést, amit most egyszerre két dolog hívott elő. Először is, hogy Miának sikerült, másodszor, hogy nem szólt be! Micsoda dolog ez... Kicsit megcsóválja fejét, reméli a lány nem hiszi azt, hogy ez a rázogatás neki szól. Nem! Hozzá a szavak szólnak, amit apránként megformált Bam most korántsem olyan nagy pofája.*
- Ez igen! Ügyes! *Bólint, előbbi fejrázás kiküszöbölése végett.* - El-Ső-Re. Ha írsz naplót ezt jegyezd fel. *Majd jön a szokásos, "jó ötletem támadt, csettintek-mutatok" mozdulat. Majd újra szóra nyitja száját, de a torkán ragad a szó. Immáron nem amiatt, mert valaki megálljt parancsolt volna benne. Azaz, ha úgy vesszük, végül is az volt, csak, most már tudni honnan ered a tiltás. Gyomra megkordul. Egyik pillanatban még elismerően mered Miára, aztán, már csak azon kaphatja magát a lány, hogy két hatalmas csillogó szem mered rá, vészesen lebiggyesztett ajkakkal megspékelve. Ám a hang ami ezután jött Dennisből... Talán egy drámai film, halálos ágyán fekvő szereplője is megirigyelné.* - Éhen fogok halni. *És ha mindez nem elég, csúnya köhögés tör fel belőle, majd térdei megjátszott megadást produkálnak, és összerogy a földön, közben a semmibe meredve, egyik kezét hasán tartva, másikat felemelve jön az abszolút ráadás.* - Ó kegyetlen világ! *És elnyúlik a földön.*


Cím: Re: Park
Írta: Mia E. Silver - 2009. 10. 07. - 18:45:56
[Bam]

*Mia csak elmosolyodott szendén, hogy hát igen.... neki sikerült, igaz lehet hogy csak a ,,kezdők szerencséje", amit leolvasott az első másodperc után Bam arcáról, de végül az mégsem tette szóvá. Ezen elcsodálkozott, ám ő sem szólt semmit erre. Nagyon örült ennek az apró kis dicsőségnek, ami véletlenül pottyant az ölébe, de eddigi élete során sokan állították már úgyis róla, hogy a szerencse állandóan az ölébe hullott... nos, ő nem nevezte volna szerencsének, de isten neki fakereszt... a világ kedvéért eddig jó képet vágott hozzá. De most már nem kellett erőltetni. Szívből, mélyről jött a mosoly, és a nagy szemvillanás is. Azokat a gyengéd pillantásokat sem mulasztja el, amiket Bam a gördeszkája felé vet, és Mia megérti. Két keze között pihenő eszközre pillant, elmosolyodik, és sóhajt elégedetten. Soha sem érezte, hogy ha valamit elsajátított, az jó lenne. És most először jó volt abban a tudatban ránézni a deszkára, hogy igen, ha mást nem is, és nem is tökéletesen, de gurulni tud, és már a kezébe is röppen ez a micsoda. Ez lenne a ,,érezd" felkiáltás lényege? elgondolkozott az ő kis világába zárva, ám nagyon hamar fel kellett ocsúdnia, mert Bamtől dicséret érkezett, és erről nem akart lemaradni, lévén látszott arról, milyen ritkán szórja az ilyesmit. Elvétve... szóval... Felkacag a naplós megjegyzésre. Ír ő naplót, igaz nem kézzel, de pulipercennával, amit mindig imádott ilyen okok miatt. Csak mondania kell, és az meg leírja, és neki a legkisebb erőfeszítést sem kell tennie. Úgyis eleget körmöl órákon, és a könyvtárban. Akkor? Aztán jön a jól ismert csettintős-mutatós mozdulat, és Mia ragyogva várja, mi lesz ebből. *
- Naplót írok, és nem rossz ötlet.. Azt hiszem beírom... Veled együtt, elcseszett angyalkám!
*Kacag fel vidáman, gondtalanul, de szeme De ekkor... A fiú arca elkezd torzulni, és a lány hirtelen nem tudja, mit is kellene csinálnia. Pislog, és úgy néz rá. Mi baja lehet? A deszka a földre kerül, Mia pedig odahajol a fiú felé, megszemlélve, mit is csinál tulajdonképpen. Baj van? A fiú fölé hajolt, ám az elhangzott szavak után gonosz mosolyra húzódott a szája, és a két mutatóujját készenlétbe helyezte. amint Bam ,,kiszenvedett", ő máris, minden tétovázás nélkül megszólalt, ártatlan, és már akkor gyanús hangon.*
- Elsirassam... vagy feltámasszam?
*Az utolsó szavaknál az ujja lecsapott, és ahol érte, ott bökte a fiút, vadul kacagva, azzal a Miával, akinek lennie kellett volna, ha a sors nem szól közbe. Gondtalanul, önfeledten, ragyogva, és jókedvűen. Öröme is mélyről jött, a szívéből...*


Cím: Re: Park
Írta: Dennis Salvation - 2009. 10. 12. - 19:01:25
[Mia]

*Dagad a büszkeségtől még néhány pillanatig. Hogy ennyire eltalálja, hogy a lány ír naplót! Na jó, nem találta el, csak feltételezte, de akkor is jót, és majdhogynem hibátlanul, és ez már elég az ő öröméhez. Apró öröm nagy öröm, de a legnagyobb akkor is a káröröm. Meg a körömpörkölt... De ebbe nem célszerű mélyen áskálni, hogy ezt a Bamet mi is teszi boldoggá, hiszen elég egyszerű alak. Sőt, már túl egyszerű. Olyannyira, hogy büszkesége hamar átcsap furcsa fintorrá, és már hagyja is száját kinyílni. Ebből még bármi kisülhet...*
- Látom tetszik a hasonlatom! Mondtam én hogy az vagyok, de... Te tényleg írsz naplót? Húú! Én is próbálkoztam vele még elsős koromba itt a Roxfortba. Úgy gondoltam le kell írnom, aztán vagy minden nap elfelejtettem beleírni, vagy meg ha írtam is, másnap nem tudtam kiolvasni hieroglifa fejtő könyv nélkül. Szóval, mióta ír kegyed naplót?
*Teszi fel újabb kérdését, és érdeklődve néz a másikra. Valamiért olyan érzése van, hogy jó régóta vezetheti ez a leányzó egy könyvecskébe, hogy micsoda dolgok is történnek vele. Milyen őszinteség lapulhat azok között a papírlapok között, micsoda rejtett érzelmek. Akármennyire is tilos lenne, de ha a keze ügyébe kerülne, nem biztos, hogy meg tudná állni, hogy ne nyissa ki. Nem mondaná el senkinek, nem is nézne Miára másképp, csak beleolvasna egy kicsikét... Néhány oldalt... Az egészet...
Aztán megtörténik a váratlan műhalála Bamnek, amit hatalmas éhsége okoz. Lassan résnyire kinyitja szemét, és úgy figyeli a felette tanakodót. ~Ennek nem lesz jó vége!~ Rohan végi agyán a gondolat, és épp valami csoda folytán fel készült volna éledni, amikor már a szemtelen kis ujjacskák támadásba lendültek.*
- Á! Megölsz! Megölsz! *Kiabál, bár a nevetéstől alig megy neki. Az ujjak szemtelenül pont megtalálják legérzékenyebb pontjait hasán vagy oldalán, amik kényszernevetésre ingerlik Bamet. Legszívesebben kapálózna, vagy jót behúzna támadójának, de mivel Miával van gondja, ezért ezt vele nem teheti meg. Helyette egyik kezével próbál a kis kezek után kapdosni, míg a másikkal valamiféle védőburkot vonni maga köré. * - Meghalok! Meg fogok halni! Neeee!!!!


Cím: Re: Park
Írta: Mia E. Silver - 2009. 10. 13. - 14:52:06
[Bam]

*A fiú nagy barna, és büszke szemeket mereszt rá. Közben Mia kissé hátrébb tolja az előre csúszott napszemüveget, amit a fiú tudta nélkül megbűvölt, és remélhetőleg elég erősre csinálta... de legalább valamit használni fog. Hogy erre hamarabb nem jött rá! Aztán a fiút majd szétvetette az öröm, meg a kíváncsiság. Mia arcán egy féloldalas mosoly jelent meg. Ugyan, ha egyszer majd eljön hozzá, lehet csak akkor fog tudni a naplójába beleolvasni. De csak a testén keresztül. És vesz a könyvecskék mellé valami naaagy félelmetes szörnyet, hogy vigyázzon rá. Ezen gondolaton elmosolyodott, és a fiú kékjeibe nézett. A hasonlat... Nos, a lány egyáltalán nem bánta, hogy elszólta magát. Úgysem tudja senki, Bam meg remélhetőleg elfelejti rövid időn belül... Szóval nincs ok az aggodalomra. Csak egy egészen kevéske. Arcát próbálta komollyá varázsolni, nem ment, mert a rángatózó arcizmok... Érdeklődve hallgatta a másik próbálkozásának mesélését, majd amikor kérdeztek, Mia válaszolt.*
- Nos... Én sem kézzel írom. Pulipercenna. Tudod, aminek diktálni kell, és leírja. Imádom! - nevet - Mióta? Hááááát... Azt hiszem nem sokkal apám halála előtt kezdtem el írni. De ez hadititok, kéretik nem fecsegni, ha már így kiszedte belőlem a féltett titkomat!
*Arca vidám, de szeme eltűnik a szemhéja mögött. Mint amikor az égen egy apró felhőből egy nagy hatalmas szürke égtakaró lesz, úgy érezte bent is. Lassan elkezdte a feleslegesen idegelő gondolatokat irtani a fejéből. Majd miután a bent háborgó lelkét lecsitította, az után emelte csokiszemeit újra a fiúra. Azt nem kötötte orrára, hogy apjának is címezi a sorokat, és gyerekesen ragaszkodik hozzá. szerencsére jött a figyelemterelés, és mikor látta Bam arcát megrándulni a felismeréstől, hogy mi lesz a végzete... Mia felkacagott, és csak nem hagyta abba. Szúrkálta, és amikor a fiú már csak elhalóan nevetgélt, és elkapta a jobb kezét, akkor állt csak meg, és nevetett jóízűen. Szemei ragyogtak, és a napszemüveg előrecsúszot...... Éppenhogy elkapta a bal kezével, tök véletlenül, mert éppen vissza akarta tolni, és pont elkapta. Nyaktájt. Szóval megúszta mindenki élve. De Bamre nézett kissé játékos, pimasz, kíváncsi tekintetével.*
- Nem öllek meg. Akkor ki tanít meg deszkázni? - közelebb hajolt- Piton?
*Ezen újra elnevette magát, és a guggolásból lehuppant a földre, és ott kacagott tovább. *


Cím: Re: Park
Írta: Dennis Salvation - 2009. 10. 19. - 21:12:20
[Mia]

- Szóval Puliszíncerka... Úgy könnyű! *Felháborodását talán nyelvöltésével támasztja alá a legjobban. Még hogy Puli... Izéé... Pennamicsoda! Hiába, kisebb korában még eléggé mugliféle volt, félvér létére, ezért nem ismert efféle fortélyokat. Aztán meg idősebb korára meg nem érdekelték, szóval ez a csodapenna elhaladt füle mellett. Ahogy sok minden más is. Ám Mia kissé borús naplókezdési dátuma nem tud elhaladni egykönnyen füle mellett. Vajon mikor halhatott meg apja? Vagy említette neki? Zavarba jön, arca kissé kipirul. Akárhogy tornáztatja agyát nem jut eszébe semmilyen évjárat, dátum, vagy időtartam amit Mia apja halálával kapcsolatba közölt volna vele. Egyáltalán közölte vele? Húzós dolog, hogy úgy próbál rá emlékezni, ha még csak nem is közölték vele. Majd némi agytornászkodás után feladja, és úgy dönt inkább nem reagál az elhangzottakra, és arra sem kérdez rá, hogy pontosan mikor is kezdett el naplót írni. Fájó lenne Miára nézve. Lassan sóhajt egyet, amivel pirosságát eltünteti, majd vigyázzba vágja magát, tisztelegni kezd, és katonás módon megszólal.*
- Hadititka, hadititok is marad hölgyem, és megőrzöm itt.. *megkocogtatja fejét, ami talán csak azért nem kondul meg, mert tele van hülyeséggel.* - ... és soha el nem fecsegem titkát Mis... *Mintha hirtelen valaki lefotózta volna, Bam megmerevedett, míg arcára tisztán kiíródott. Nem tudja Miának a nevét... Annyit tud, hogy Mia, de mi a vezetékneve? Szemöldökét összeszorítja, csak szemei mozdulnak, és még mindig nyitott szájjal mered előre. Majd nyitott szája összezáródik, és furcsa vicsor rajzolódik arcára, miközben kihúzott háta visszagörnyed eredeti állapotába, és tisztelgő keze is lehanyatlik.* - Miss?  * Szűri ki a kérdést fogai között. Vajon Mia válaszol, vagy csak lebunkózza?*
* Hatalmasat sóhajt mikor a csiklandozó újak végre abbahagyják kínzását, majd lihegni kezd. Hiába, úgy tűnik a sóhaj nem volt elég feltölteni megfáradt tüdejét. Lassan megpróbál felülni, de immáron a nevetés miatt nem megy neki. Lejátszódott előtte amit a lány mondott. Piton, amint napszemüvegben, kis sapkában, egy gördeszkán suhan a roxfortba, majd a lépcsőn akrobatikusan leugrik, és úgy viharzik be a tanterembe... *
- Hát, akkor nem gördeszkázni tanulnál meg szerintem hanem, hogy hogyan repülj le róla. Bár kitudja, amilyen elvont kinézete van, lehet még menne is neki. Elvégre az ilyen Rocker-Punk félék jól nyomják...


Cím: Re: Park
Írta: Mia E. Silver - 2009. 10. 20. - 15:36:59
[Bam]

*Miát a puliszíncerkát hallva elkapta a röhögőgörcs, és hiába is próbált volna ellenállni, azzal csak egy vörös fejet ért volna el, szóval hagyta, hogy egy csuklásszerű hang kiszökkenjen ajkai közül. A nyelvnyújtás, meg a szócska együtt... Fenomenális sikert aratott... Mélyen tudta, hogy a fiú nem biztos, hogy szándékosan mondta, de akkor is vicces ahogy... Nagy levegőt vesz, és lassan kifújta, hogy lenyugodjon. Lám, ő ilyen hatást a fiúnál csak akkor ér el, ha az ujjacskái tövig mélyednek Bam oldalában. Bezzeg ő! Aztán újra a kedvenc témájuknál vannak. Ahányszor szóba kerül, mindig egy keveset elárul, pedig nem szándékos... Csak egyszerűen hiába több éves a seb, még mindig nem érzi begyógyultnak. Nincs aki be tudná gyógyítani. Minden egyes nap csak újabb szálka kerül a sebbe... Bár amióta Bamet ismeri... Tegnap óta. Na jó... A nagy tisztelgésre csak széles mosollyal válaszol, aztán a fiú megakad a Miss-nél, és elvörösödik. Nem azért, mert Mrs lenne, hanem mert nem mondta meg a nevét. Tulajdonképpen szerette, csak ne volna az a harmadik... *
- Öhm... Silver.. Úgy hívnak... Mia... Silver...
*Nos, nem éppen így kellene bemutatkozni, és ha Bam egy picit is ismeri, hogy mennyire bele van nevelve minden, akkor minden bizonnyal rá fog jönni, hogy mint minden mást, a bemutatkozást is belesulykolták, és mivel valami nem stimmelt benne, ezért is akadozott olyannyira. Hiszen ott van az a fránya E. a két szép név között... Zavarában a hajához nyúl, rájön, hogy össze van fogva, hát remegő ujjait végigfuttatja rajtuk. Majd felpillant, és egy félmosolyt villant a fiú felé. *
- Mia Silver...
*Böki ki újra, miután megint nekifutott, és minden ,,ööö" meg ,,aaa" nélkül sikerült kinyögni. Ez már egy normális névnek hangzik. De ahogy Bam arcára pillant, szegény feje az erőlködéstől lassan szétdurran... Erre újra mosolyoghatnékja támad...
Nézi, ahogy Bam összeszedi magát a csiklandozás után. Mivel nincs szemüveg, nincs semmi, ami zavarhatná abban, hogy a kék szemeket nézze, és... Szinte látja, hogy a szavai után valami nagyon nagyot fantáziál a srác. Visszapörgeti a szavait, és kicsi tétovázás után rá is jön, mi a pillanatnyi csend oka, és a következő mondatoké, az ő lelki szemei előtt is megjelenik a rocker-punk Piron professzor, és újra kitör a nevetés.... *
- De én nem denevér akarok lenni, hanem gördeszkás. És ha profi leszek rajta, akkor jön valami... Nem tom mi... -szünet, és hirtelen felpillant- am.. hány évig tart eleget tanulni a profiszintig a deszkához?
*Új kérdés, hirtelen arcváltás, és mint mindig, ha egy új kérdőjel vetődik fel benne, a szemei felcsillannak, és hirtelen fúrja tekintetét a másikéba, hogy az ne nagyon tudjon a válasszal elmenekülni. Oldalra biccentett fej, és kérdő tekintet...


Cím: Re: Park
Írta: Dennis Salvation - 2009. 10. 23. - 21:51:06
[Mia]

*Tisztelgését abbahagyja, majd egy mosollyal jelzi, hogy felfogta a nevet. Bár azt furcsának találja, hogy a leányzó, ilyen érdekes módon mutatkozik. Csak nem nem tudja a saját nevét? Vagy... Lehet ez az úri vér ami csörgedezik benne más bemutatkozási szokást diktál? Mindenesetre lehet neki sem így kellett volna megkérdeznie, de nem valami szakavatott ilyen téren. Szóval marad a mosoly a mondatát meg immáron normális fejjel fejezi be.*
- Soha el nem fecsegem titkát Miss Silver... *Majd egy rövid gondolkozás, miután megforgatta a vezeték nevet a nyelvén.* - Ezüst... Én kedvelem az ezüstöt, nem olyan nemes mint az arany, de pont azért szeretem. Nézd! *Nyakánál benyúl pulóvere alá, és előkap onnan egy nyakláncot, amit kicsit nosztalgikus mosollyal meghúzogat nyakán.* - Ezen kívül más ékszert nem tűrnék meg magamon. Lányoknak való én úgy gondolom. *Teszi hozzá, most már nevetve, és közben visszatuszkolja pulóvere alá a becses kis ékszert.* - Ezt is csak azért viselem, mert hozzászoktam. Meg mert kaptam... *Hogy kitől azt nem árulja el. Talán majd ha megkérdezik, így is már hatalmas szóáradattal rohanta le a lányt. Bár mondjuk. Úgy tűnik jól viseli.* - Meg sem merem kérdezni, hogy te kedveled e az ilyen cuccokat. Le merem fogadni, hogy a te pulóvered alatt is lapul valami! *Majd tekintetével egyenesen megcélozza Mia mellkasát. Ekkor jut el agyáig, hogy mit is mondott, és hogy hova is néz valójában. Kicsit zavartan pislog egy párat, majd gyorsan lekapja tekintetét és forgatni kezdi erre arra.* - Ehemm... Szóval...

*Nevetni kezd, jó hangosan, és újra kifekszik a földön. Minek üljön? Úgy csak jobban fáj ez a művelet.*
- Hát igen, Piton hasonlít egy nagyra nőtt denevérre,szerintem, de hogy meddig bírná a levegőbe... *Szadista vigyor terül szét arcán, és újra felül.* - Na hát ha én ezt kimondom, akkor engem biztos, hogy kirúgnak a suliból! De ha gondolod majd megsúgom... *Suttogja végül, majd újra nevetésbe tör ki. Csak Mia kérdése hozza vissza újra a való világba, ahol már nem Piton Professzor repülési vizsgálatáról van szó.*
- Hogy profi? Hm... Jó kérdés. Vannak akik néhány éven belül profik lesznek, és vannak, akiknek több évtized sem elég. Azt hiszem ember függő. Na meg persze szorgalom... Meg ehhez hasonló jó jelzők, amik közül a tanárok szerint, egy sem igaz rám.


Cím: Re: Park
Írta: Mia E. Silver - 2009. 10. 30. - 18:28:53
[Bam]

*Szerencsére a fiú vagy nem vette észre, vagy mással volt elfoglalva, így nem kérdezett rá arra a kis botlásra, amit az imént produkált, bár be kell vallani, hogy bizony ha rákérdezett volna, elejét vette volna a mindenféle hebeg-habog válaszolgatásnak, meg egyéb ilyesminek, és a lánynak most egy hangyányi kedve, vagy türelme sem lett volna magyarázkodni. Tulajdonképpen nem is értette, hogy miért foglalkozik vele ennyit Bam. Tanítja nagy türelemmel, viccelnek, meg minden... Egy nagy mosoly terül el arcán, ahogy a fiú Miss Silvernek szólítja. Az ő szájából nem is olyan szörnyű, és el is tudná viselni... Pislogott párat, majd tovább figyelte a fiút. Aztán az benyúl a pólója alá, és egy nyakláncot vesz elő. *
- Kitől kaptad? Öhm... Szabad tudni?
*Hirtelen kíváncsisága előtört, és csak egy hajszálnyival később jutott eszébe, talán szándékosan nem árulták el, hogy kitől... Na mindegy. De kedves, hogy a Silvert máris egy ékszerhez hasonlítja... És még csak nem is a nyitóbálon vannak, vagy ilyen helyen, hogy a lány arra gyanakodjon, anyja csak azért hívta, hogy megpróbálja elcsábítani Miát. Nem... Most kivételesen erről szó sincs. Aztán... A fiú kékjei a mellkasára siklanak, és Mia pedig elvörösödik kissé, és a visszafojtott mosolytólé reszketni kezd. Egyik fele pofonért kiált, a másik meg kacagásért... Nos elég nagy kutyvasz lenne ebből, szóval inkább mind a kettőt figyelmen kívül hagyja, és inkább... Torok-köszörül, és a pólója alá szintén benyúl, oldalt, a nyakánál, és egy ezüst láncot ragad meg. Azt kihúzza, és egy aprócska medál kerül elő, ami még mindig Mia testmelegét őrzi. Gyengéd pillantást vet rá, és csak egy futó pislantást vet a fiú felé.*
- Igen... Ő mindig velem van.
*Egy aprócska kerek medál, mire az M, az S, és az E betűk vannak kacskaringós szálakkal belekarcolva, tökéletes munka, finom, és jól megmunkált. Egyszerű, és mégis nagyszerű. Miának ez felér egy kincstárral. Nem teszi hozzá, honnan, vagy mi ez, csak ennyit.*
- Apámé volt. Jóanyám, meg az én monogramom van benne...
*Motyogta, és felnézett Bamre. Ha megnézi, akkor odaadja annak kezébe, ha nem, visszateszi a pólója mélyére, közel a szívéhez... Annak régi viselője is még mindig ott van. Majd hallgatja a választ a tanulással kapcsolatban. Sötét csoki szemei most elmerengőek, talán még az előzőkön gondolkozik, talán már másutt jár az esze, kitudja nála. *
- Szerinted nekem mennyi időbe telne megtanulni deszkázni?
*Kérdezte, Bamtől, de még mindig a távolba meredő tekintettel. Majd a mellette letett deszkát felveszi, és megsimogatja. Mint egy csecsemőt. Aztán Bam felé nyújtja, és feláll, leporolja magát, és lenéz a heverésző fiúra, és az előző Miát sutba vágva vigyorogva nyújtja neki a kezét. *
- Nos, ha nem jössz, éhen halsz, és ki fog engem megtanítani gördeszkázni? He?
*Roppant kultúrált kérdőszócska a végén, de most lazára veszi a gyeplőt, és inkább élvezi a másik társaságát. Ha a fiú felállt, elindulnak szép lassan a kastély felé, célnak kitűzve a Nagytermet.*


Cím: Re: Park
Írta: Dennis Salvation - 2009. 11. 07. - 11:20:24
[Mia]

*Tudhatta volna hogy rákérdez a másik. Hiszen lány, és a lányok olyan kíváncsiak. Mondjuk Mia nem mindig, mert biztos az a sok úri maszlag amit a fejébe nyomtak nem engedi annyira a kíváncsiskodást, de lássuk be, mégiscsak lány és belőle is ki-ki csusszan némi kérdés. Mondjuk, ezt gondolja pont Bam, aki minden lében nem is kanál, hanem már egy egész vödör, de... Más szemében a szálkát, sajátban a gerendát sem, tartja a mondás, és akármennyire is nehéz bevallani Bamre ez gyakran illik. De azért csak elmosolyodik, és még mielőtt visszacsúsztatná az ékszert, kicsit halkabban válaszol. Bár nagyon úgy adja elő a dolgot, mintha félvállról venné az egészet.*
- Ja szabad! Édesanyámtól kaptam 12 éves koromban. Ez egyfajta Marloon hagyomány... Féle... Bátyám is kapott, bár ő aranyat. Tudod az elsőszülöttek kiváltsága. *Belenyúl mutatóujjával szájába, majd hányást imitálva mutatja ki nemtetszését az ilyesfajta dolgokkal kapcsolatba. Miután kellően kiköhögte magát, és némiképp visszanyerte tudatát, sikerült magát igen kellemetlen helyzetbe hozni. Nem enyhén megbámulta szegény Miát, akaratlanul. Bár el kell ismernie, nem volt szörnyű látvány... Kicsit megcsóválja még fejét, majd miután kiheverte pirosságát, a lányra kezd figyelni, aki némiképp elnosztalgiázott nyakláncán. Nme csoda, hisz szeretett apjától kapta, akit elvesztett. Na most Bamnek újra valamelyest komolyan kell viselkednie ami nem túlzottan az ő kategóriája. De erőt vesz magán, és nem valami buta megjegyzéssel dicséri meg a láncot, ami amúgy tényleg csinos, hanem valami komolyabbal. De mégis, mit szoktak mondani? Várjunk csak... Látott ő már nem egy nyálas, csöpögős filmet, amiben a fickók természetellenesen megválogatott szavakkal kommunikáltak női egyedekkel. ~Emlékezz Bam, mit szoktak mondani egy nyakláncra?!~ Persze pont az ilyen részek nem jutnak eszébe, hiszen mindig a dicséret után jön a nagy romantikus csók, ami persze megint csak jól megválogatott, finom helyszínen romantikus bla bla... Szóval az egésznek semmi köze a valósághoz. Ahogy Bamnek se lesz most köze, ahogy kimondja azt az egy fránya szót, ami végül eszébe jutott.*
- Mesés.
*Bár jobban illett volna gondolatmenetéhez a "filmes" kifejezés, de az meg elég fura lett volna. Ezután természetesen szörnyen kezdte érezni magát. Ő meg az ilyen beszéd? Jön a malmozás az ujjakkal, a semmibe bámulás, enyhe szájhúzogatás. Na jó, ebből most lett elege. Ám szerencsére Mia hamarabb szólalt meg, és nem kellett butaságokat beszélnie. Helyette egy megkönnyebbült mosoly terült el arcán, és készségesen válaszolt.*
- Ha már az előbbit elsőre sikerült megcsinálnod, abból számítva jó hamar meg fogsz. Bár az még kérdés, hogy mi fog menni meg mi nem, de szerintem haladni vele pár napon belül meg fogsz tanulni. A többit meg majd hozza a... *Hirtelen szörnyülködőbe kapcsol át ábrázata.* ...a Jövő? Úristen... *Kezébe temeti arcát.* - Tényleg éhes vagyok!
*Szerencséjére azonban nem kell soká szörnyülködnie, hiszen Mia vicces megjegyzése hamar kiűzte belőle a "filmes Bam"-et. A fiú kacagva talpra állt, ám az odanyújtott kezet nem vette hozzá igénybe. Bármennyire is jobb úgy felkelni ha segítenek, azért az mégis ciki, ha egy lány segíti fel. Büszke...*
- Köszke. *Fűzi azért hozzá, nehogy sértve érezze magát a másik, majd nagy lendülettel folytatja.* - Hát ha minden igaz, akkor Piton Poff, ahogy előbb megvitattuk, de azért a halálomat arrébb rúghatnánk pár szelet pirítóssal. * Arca ábrándozóssá vált, miközben megindult a nagyterem felé, de szája nem állt be. Addig sorolta mivel is lehetne megmenteni, míg le nem ültek a Griffendél asztalához, ahol aztán hatalmas falásba kezdett.*


Cím: Re: Park
Írta: Mitch Grosiean - 2009. 11. 22. - 16:25:07
Theo

Meleg nyári nap volt. Felhőknek nyoma se volt az égen, és meg lehetett sülni. Ilyen szép napsütésben kinek van kedve a kastély falai között tanulni? Nekem nem az biztos. Vagyis megpróbáltam, de két perc alatt feladtam a dolgot, mert a tekintetem a könyvről folyton az ablak felé vándorolt. Kivételesen olyan hangulatom volt, hogy tanulni akartam, mert jó lett volna tudni, körülbelül hol járunk az anyagban. Ezért az egyetlen megoldás, amit ki tudtam találni, hogy kimegyek a friss levegőre, és ott folytatom a tankönyvek tanulmányozását. A parkot tartottam a legalkalmasabb helynek. Lehet, hogy sokan járnak arra, de a Rengetegbe meg nem volt kedvem menni.
Leültem tehát egy fa alá, ahol nem volt senki, és ahol nyugodtan tudtam koncentrálni, anélkül hogy zavarna valaki. Kinyitottam az SVK tankönyvet és elkezdtem olvasni. Körülbelül fél óra után rájöttem, hogy egy árva szót se sikerült megjegyeznem az olvasottakból, és még mindig nem tudom miről is van szó. Mikor rádöbbentem erre a tényre, úgy döntöttem itt az ideje egy kis szünetet tartani. Tudtam magamról, hogy ha egyszer leállok szünetet tartani, akkor bizony nem fogom folytatni, de mégis azzal hitegettem magam, hogy most ez nem így lesz. Azt gondoltam, hogy tizenöt percig pihenek, aztán gőzerővel folytatom.
Eltelt tizenöt perc, aztán még tizenöt, de valahogy semmi kedvem nem volt újra kinyitni a könyvet, ami a fejem alatt pihent és éppen párnaként funkcionált, bár megjegyzem elég kényelmetlen volt. Ugyanis a fél óra alatt az ülő pozíciómat szépen lassan felcseréltem fekvőre. Ahogy az idő telt, az árnyék úgy ment arrébb nekem viszont nem volt kedvem utána menni így nemsokára az arcomat elkezdte sütni a nap. Ekkor becsuktam a szememet, és átadtam magam a napozás élvezetének. Olyan jó érzés volt ott feküdni a fűben és nem törődni semmivel.


Cím: Re: Park
Írta: Theodore Maroon - 2009. 11. 22. - 21:02:49
Mitch

Nyár van, meleg van, nincs már tanítás, hol máshol kéne keresni engem, mint kint a parkban? Másodpercek kérdése, hogy lekerüljön rólam a cipő, zokni, ha lehetne a talárt is rövidnadrágra és pólóra váltanám, de hát így is elég rosszul áll a házunk, nem akarom még tovább rontani a helyzetet büntetésekkel és pontlevonással. Gyors energialevezetésként futok pár kört, de ez valahogy nem elégít ki így önmagában. Szívesen kihoztam volna Daisyt, de nem szereti, amikor az összes boldog-boldogtalan meg akarja simogatni, vagy éppen pálcacélzását rajta élesíteni.
Bűvölök pár pillangót a levegőbe, elkapkodom őket, de ez sem olyan hosszú távú elfoglaltság. Legalábbis nem az lenne, ha az egyik kis fürge pimasz nem reppenne ki egyenest a kezemből, és neki a vakvilágnak.
Nah, várjon csak! Ezt sem engedem ám csak úgy! Nekiiramodok, és kergetem a dögöcskét végig a parkon, amíg nem száll egy virágra végre. Leereszkedek négykézlábra, és úgy kúszok utána. Óvatosan, lassan, ügyelve még a légzésemre is. Nem roxforti diák vagyok most, akire a körülötte elhaladók furcsa tekintettel néznek, hanem egy árnyak között lopakodó jaguár Dél-Amerika mély dzsungelében. Körülöttem madarak és majmok visongása hallatszik, előttem meg ott a préda, a mit sem sejtő apró áldozat. Nézzétek csak, hogy legelészget ártatlanul, ahogy rásüt a fákon át az a magányos fénysugár!
Visszafojtott lélegzettel kerülök egyre közelebb, ekkor a mancsaim alatt megroppan egy faág. Azonnal megállok a mozdulatban, ahogy a préda felszegezi a tekintetét az én irányomba. A hirtelen feszült csendet csak a távoli madarak zaja töri meg, mire a kiszemelt visszahajol táplálkozni. Gyorsabbra fogom a haladást, majd teljes lendületből ugrok! Az áldozat arrébb ugrik, én utána, és tappancsaim alatt egy ismeretlen mellkas foszlik ki a fantázia ködéből.
Hogy mi történt? A pillangó a napozó fiú melletti virágon pihent meg. Ahogy le akartam csapni rá felreppent, és ahogy utánakaptam a gravitáció és a mentális kepeségeim komoly küzdelmet folytattak, melyben végül a gravitáció győzött, én meg előre hullottam.
Picit megszeppenten pillantok a fiúra, a kezeimet ott felejtve, a mellkason.
-Öhm…bocsi, nem láttál errefelé egy lepkét?


Cím: Re: Park
Írta: Mitch Grosiean - 2009. 11. 26. - 17:36:07
Theo

Elterülni a földön miközben a nap melege süti az arcomat, a szellő pedig lágyan fújdogál. Úgy éreztem magam, mint a paradicsomban. És ami furcsa, hogy akkor abban a helyzetben nem is akartam többet, nem volt kedvem semmi máshoz. Pár perc alatt el is felejtettem, hogy tanulni kéne. A lelkiismeretem intő szava csak rövid ideig zavart, aztán elillant, mintha ott se lett volna. Kit izgat a kötelesség? Kit érdekel a tananyag? Csak a pillanatot akartam élvezni. Összegyűrődik és koszos lesz a ruhám? Ki bánja? Felőlem tönkre is mehet, van még rengeteg meg, ha egyszer elfogyna, akkor is tudnék venni annyit amennyire szükségem van.
Kizártam a világot. Nem volt már se iskola, se más emberek csak Én és a természet. Mélyeket lélegeztem a friss levegőből, majd nyugodtan kifújtam. Egy furcsa, addig ritkán tapasztalt nyugalom szállt meg. Nem, nem aludtam el. Teljes mértékig ébren voltam. A szememet mégse akartam kinyitni. Főleg azért, mert ha ezt megtettem volna egyrészt a szemembe süt a tűző nap, ami nem túl kellemes másrészt, pedig megpillantottam volna az előttem magasodó hatalmas tornyokkal teli épületet, ami ugye az iskola, ahova járok, tehát rögtön az elmulasztott tananyag jutna eszembe. Nem, nem akartam látni a világot, ami körülvesz. Egyébként se volt kedvem felkelni, mivel a gravitáció –ahogy a muglik mondanák – lehúzott a földre és nem engedett elmenni. Persze kis erőbefektetéssel fel tudtam volna állni vagy legalább ülni, de nem volt hozzá kedvem.
Hihetetlen, de addig észre se vettem olyan dolgokat, mint a madarak éneke, a fű suhogása, mikor fújja a szél és a virágok finom illatát. Teljese mértékben lenyűgöztek azok a dolgok, amikről eddig tudomást se vettem csak elmentem mellettük nap, mint nap. Ez az SVK tanulás tényleg hasznos dolog. Az igaz, hogy így egy betűvel se fogok többet tudni, de legalább jól érzem magam és csak ez a lényeg. A többi meg nem számít, azt meg tudom oldani, mint bármit az életben. Nincs olyan lehetetlen helyzet, ami Engem megállítson. Ráadásul ennyi rohanás után megérdemlek egy kis pihenést. A napirendem borzalmas. Felkelés, reggeli, pihenés, órákra járás, pihenés, ebéd, tanulás, pihenés, vacsora majd alvás. Úgy érzem túl kevés időt töltök pihenéssel, és egy kicsit több időt szánhatnék arra, hogy kizökkenjek a hétköznapok szürkeségéből.
Biztos voltam benne, hogy nem fogok elaludni. Hogy miért? Mert nem voltam fáradt. Egyáltalán, sőt teli voltam energiával. Azonban volt egy pillanat, mikor meg voltam győződve arról, hogy mégis elbóbiskoltam és álmodok. Egy rémálmot! Ugyanis hirtelen valami egyenesen rajtam landolt. Konkrétan a mellkasomon. A reakcióm egyértelmű volt: Az ijedtségtől felkiáltottam és kinyitottam a szememet, és megpróbáltam volna felugrani is, de valami megakadályozta. Fogalmam se volt mi lehetett az, ami megtámadott. Egy farkas, egy kentaur vagy valami más szörnyű rengetegben élő lény? Mivel kinyitottam a szemeimet, az első amivel találkoztam az a csodálatosan fénylő napkorong volt, amit abban a pillanatban már nem szerettem annyira, mint percekkel előtte, mivel éppen a látóérzékszervemet égette. Összeszűkítettem a szemeimet, majd a jobb kezemet a nap elé tartva megszemléltem a kegyetlen és vérszomjas támadómat.
Nem éppen az volt, mint aminek elképzeltem. Nem egy veszedelmes szörny volt, hanem egy emberszabású valami. Barnásvöröses vagy vörösesbarnás – színekben sose voltam jó- színű haj, szürke szem és egy fehér arc. Vagyis nem az a falfehér, sápadt színű, hanem olyan egészséges. Beazonosítottuk a fajt. Most jöjjön az ok, hogy miért tartja a tenyereit a mellkasomon.
Az arcomon látszott a meglepődés, amit kivételesen nem is akartam titkolni. Annyira jó színész még nem vagyok, hogy egy ilyen helyzetben eljátsszam a természetes viselkedést, ugyanis ez a helyzet nem volt éppen mindennapi. De ami még furcsábbá tette az, hogy megszólalt. És valami lepkét keresett.
- Bocs, de nem – Ez igaz is volt, mivel rajta kívül semmit nem láttam itt  - Ne aggódj, nem haltam meg csak egy kis szünetet tartottam. Nem kellett volna megpróbálnod újraéleszteni – Magyarázom neki a helyzetet, mivel ez az egyetlen dolog, ami eszembe jut okként, amiért éppen rajtam tölti a szabadidejét. A hangom kedvesen csengett, ahogy szokott, az arcomon azonban még mindig a meglepődöttség tükröződött. A helyzeten kívül azt is furcsálltam, hogy mikor azt mondta „bocs”, nem azért kért bocsánatot, mert éppen teljes testsúlyával rám tenyerelt. Annyi kérdés kavargott bennem, viszont fogalmam se volt, hogy melyiket tegyem fel először. Vártam, hátha ő megmagyarázza a dolgot.


Cím: Re: Park
Írta: Theodore Maroon - 2009. 11. 28. - 22:27:35
Mitch

*Nocsak, megmozdult, és még beszél is! Nagyon izgik ezek az elsődleges életfunkciók. Megszemlélem kivel is hozott össze a sors, hogyha gazul visszatámadna tudjak leírást adni a rendőröknek. Na nézzük csak, fekete talár van rajta, ergo diák, rajta a kis zöld kígyós embléma, tehát mardekáros, idáig stimmel. Feljebb emelem a tekintetemet az arcára, amin döbbenet ül, nem is csoda, szerintem is döbbenetes tragédia elveszíteni az ember lepkéjét. Ez már egy jó pont nálam. A döbbenet két mélykék szemből jön, őszi égbolt színére emlékeztet, amikor a nap mindent aranysárgába von, és csak az ég marad mint egyfajta nyugodt tenger. Egy picit elkalandozok beléjük révedve, mivel olyan régen volt már ilyen szép színű az ég, hiányzik. Furcsa, hogy ilyen picit szürkés barna haj tartozik ugyanahhoz az archoz, általában szőkét, vagy vöröset várna az ember. Lehet bent hordja a szőkeségét. Jut eszembe, hiszen válaszolt valamit!*
-Biztos, hogy nem? Aprócska volt és sárga, és így repült… *felemelem a kezeimet a vállam mellé, csapkodok velük párat, hogy bemutassam, picit el is dőlök jobbra majd balra, majd az egyik kezemmel mutatok pár szlalomot, és egy bukfencet. Aztán visszarakom a kezeimet az előbbi helyükre, vagyis a mellkasára, és előredőlve szemlélem. Picit meglepődök a kijelentésen, és valamivel közelebb hajolok, és megvizsgálom megint, ezúttal különös tekintettel arra, hogy élőnek tűnik-e, még a fejemet is elfordítom egy kicsit oldalra*
-Valóban nem, bár amíg nem mondtad nem is gondoltam rá… Nem akartalak újraéleszteni, miből gondoltad ezt?
*Elhajolok, de nem annyira távolra, csupán meghagyom neki a szükséges karhossznyi távot. Milyen kis figyelmes vagyok, főleg, hogy ez pontosan egy karhossznyi. Közben szemlélődök tovább hátha megtalálom a kis dögöcskét.*
-Amúgy tényleg jó volna ha megtalálnám, néha pukkanva robbannak, ha túl sokáig repkednek, és nem lesznek eltüntetve. Hidd el nem túl kellemes annak, akire rászáll…
*Tovább nézelődők, majd felcsillannak a szemeim, a kis pimasz ugyanis éppen a feje felett táncikál nagy boldogan. Megmeredek, és csakis rá figyelek, most a kis ismeretlen- Aki gondolom fiú; elég lapos a terület, amit tapogatok, és az arcvonásai is férfiasak, bár még fejlődnek, például a kis gödrös áll tele van potenciállal. -tehát ahogy mondtam az ismeretlen beszélhet Noé bárkájáról vagy a világ megváltásáról is, nem hallom mit mond. Éppen készülném elkapni, amikor amaz leszáll újdonsült ismerősöm hajába.*
-Hm… szerintem ne mozogj, kezd pirosodni, ilyenkor szoktak pukkanni… *És valóban lassan vörösödik be a kis édeske a tincsek között egyensúlyozva. Én meg óvatosan nyúlok utána.*


Cím: Re: Park
Írta: Mitch Grosiean - 2009. 12. 04. - 10:48:41
Theo

A döbbenet, ami az arcomon ült nem tudta kifejezni azt, amit valójában gondoltam és éreztem. Mikor elkezdte Nekem magyarázni, hogy milyen volt a lepke, aztán ami még ennél is furcsább volt, hogy elkezdte mutogatni. Megpróbáltam úgy tenni, mintha nem nézném teljesen idiótának, ami nagyon nehéz volt. Nem is tudom pontosan mit gondoltam róla. Egyrészt azt, hogy most szabadult valamilyen ilyen emberekre szakosított intézetből, vagy éppen oda kéne zárni. Fogalmam se volt, hogy féljek-e tőle vagy sajnáljam. Azt gondoltam, hogy szegénynek valami baj lehet a fejében. A másik, ami eszembe jutott, hogy talán szívott valamit, és attól ilyen. Nem gyakran látok olyanokat, akik ráesnek egy emberre, aztán elkezdenek lepkeként viselkedni. Pedig sok furcsa dolgot láttam már az életemben. Mi több ő eddig a legfurcsább és legmegmagyarázhatatlanabb jelenség, akivel találkoztam.
Az legalább biztos, hogy nem Richi küldte. Nem úgy néz ki, mint egy bérgyilkos, aki el akar hallgattatni, bár elég jól csinálja a megdöbbentést. Azt is egy lehetséges magyarázatnak tekintettem, hogy talán csak valami meg akar viccelni vele, de mikor ránéztem egyszerűen nem láttam rajta, hogy megjátszaná magát. Annyira természetes.
- Nem, sajnos nem láttam. De, ha majd találkozok vele, rögtön megkereslek – Mondom neki teljesen komolyan, és még egy mosolyt is felöltök, hogy elhiggye, amit mondok. A célom az volt, hogy végre leszálljon rólam, de ehelyett, mikor befejezte a csapkodást, megint rátette a kezeit a mellkasomra.
~ Ez nehezebb lesz, mint hittem ~ Gondoltam magamban abban a pillanatban, majd sóhajtottam egy nagyot.
Mikor kijelentette, hogy nem akart újraéleszteni, és addig eszébe se jutott, amíg nem mondtam neki, rögtön megijedtem, mert attól tartottam, hogy még képes és tényleg megpróbálja.
- Akkor jó. Nem is kell, ha egyszer mégis elveszteném az eszméletemet, akkor is inkább hagyj ott, rendben? – A hangom már inkább rémült volt, komolyan egyre jobban rettegtem tőle. Veszélyesebbnek tűnt, mint a baltás gyilkos. Ki tudja, mikor kezd el fojtogatni.
- Tudod abból gondoltam, hogy… - A mondat közepénél meggondoltam magam – De nem érdekes. Beismerem a tévedést – Újabb sóhaj, mivel még mindig nem szállt le rólam. Milyen kár, hogy a pálca a farzsebembe volt, és nem tudtam kivenni. Pedig már erősen gondolkoztam azon, hogy valamilyen bűbájjal tüntetem el. Vagy talán segítséget kellett volna hívnom? „Segítség megtámadott egy őrült lepkevadász!”. Ez azért elég furán hangzott volna.
- Megértem a problémát – Mondom tettetett őszinteséggel, mikor a lepkék felrobbanásáról beszél. Valójában nem izgatott, hogy melyik szerencsétlen fején robban szét csak szabadulni akartam.
- Tudod mit? Mi lenne, ha segítenék megkeresni? Együtt gyorsabban megtalálnánk – Ajánlom fel vidám hangon nagy lelkesedéssel. De sajnos nem láttam jelét annak, hogy nagyon le akarna szállni rólam. Sőt valamiért a fejemet kezdte el nézni. Tudtam, hogy ennek nem lehet jó vége. Éreztem, hogy valami ráesik a hajamra. Először azt hittem, falevél, de aztán a fiú figyelmeztetett, hogy ne mozogjak.
- Mondd, hogy nem a lepke! Kérlek, mondd, hogy nem a lepke! – Könyörögtem fojtott hangon. Aztán jöttem rá, hogy mit is mondott. Ha kezd pirosodni az csak a lepke lehet nem egy kósza falevél.
- Könyörgök szedd le! – Suttogom teljesen megmerevedve. Már lélegezni is alig mertem. Azt mondta, ne mozogjak, és mivel nem láttam más megoldást hallgattam rá. Viszont egyáltalán nem bíztam benne, ezért becsuktam a szememet, és úgy vártam azt, ami történni fog.


Cím: Re: Park
Írta: Theodore Maroon - 2009. 12. 19. - 19:32:23
Mitch

-Biztos? Pedig most gyakorolhatnánk is arra az eshetőségre. Tudod, valahogy az emberek gyakran elájulnak, vagy dührohamot kapnak körülöttem… elvileg így kell összerakni az ember kezeit a mellkason, nem? *fogtam össze a két kis mancsomat az orvosi sorozatokban látott módon. Soha nem figyeltem nagyon elsősegély oktatáson, csak tippelhettem.*
-Valóban, segítenél? *Felcsillannak a szemeim, és megszorítom a kezeit, teljesen felpörgök ettől a hírtől. Szinte látom is, ahogy együtt kutatjuk át a sűrű dzsungelt lepkehálóval és abban a klisés khaki színű felfedező ruhában, a kis buta kalappal. Mivel mardis biztos ő akarná a „férfiasabb” szerepet és a kis szablyájával vágná szét a liánokat és növényeket amelyek az utunkba akadnak. Milyen jó is lenne… Mintha ma gyakran térnék vissza a dzsungel témára.
Éppen fel akarnám rántani, hogy együtt meghódítsuk a vilá…akarom mondani elfogjuk a kis szökevényünk, amikor megjelenik az est főattrakciója, a nagy sztár és rajongott közkedvenc, Papilio machaon, a szeretett fecskefarkúm, bár utánzata, és abból is elég paprikás kedvű fajta ahogyan azt a szín is jelzi. Nehogy félre tessék érteni, egyáltalán nem tettem semmit amivel felidegesíthettem volna…talán kivéve, hogy levadásztam a testvéreit, de kit érdekelnek az ilyen apróságok, nemde bár?
Levegőt is alig veszek, lassan bólintok a kérdésre, végül egész halkan lehelem csak a választ*
-De az… maradj nyugton, ne beszélj…. *Annyira izgalmas! Na jó először is egészen óvatosan hátranyúlok a zsebemhez és előveszem ismét a pálcámat. Nem siethetek, különben a légmozgás, vagy a hang miatt a lepke megijedne és akkor vége, Mardekárosunknak jó ideig csak mágiától lehetne haja jó pár helyen. Ezt jobbnak látom nem közölni vele, eddig senkit sem nyugtatott meg furcsamód. Éppen készülnék gyors suhintással lecsapni a kis édesre –a lepkére, szigorúan csak a lepkére értem- amikor hirtelen megállok a mozdulatban, és tanácstalanul nézzek magam elé. Hidegzuhanyként ér a felismerés: Elfelejtettem a varázsigét….
Eddig mindig frissen keletkezett pillangókat tüntettem el. Amelyik elszökött azt nem szoktam megtalálni, csak ha már robbant, így ahogy tellett az idő lassan kiment a fejemből a nyugtató bűbáj, ami után el lehet őket tüntetni. Félig nyitott szájjal, a pálcával a kezemben térdelek és néztem a pillangót, mire végre meg merek szólalni fojtott hangon.*
-Elfelejtettem hogyan kell… *Ijedten de őszintén nézzek a szemeibe, fogalmam sincsen mit csinálhatnék most. Ha gyorsan felfutnék a hálóba és megkeresném…nem, addigra felrobban. Emlékezz, erőltesd meg magad Theodore! Milyen betűk voltak benne? Ez elsőre elég lesz. Nézzük csak, C… A… E… talán N? Nem, M volt, vagy mégis N? Leizzadok, a pálca alig marad meg a kezemben, érzem, ahogy közeledik az elkerülhetetlen vég. Nem érhetek hozzá, a varázsige nem jut eszembe, viszont egyáltalán nem vágyok rá, hogy egy csapat mérges mardekáros bosszúból felkössenek az egyik toronyra. Pedig nagyon szép lehet onnét a kilátás.
Jézus, most ne kalandozzak el, már egész pipacsvörös az egyik szárnya és fokozatosan terjed át a másikra! *
-Hát, nem garantálok semmit… *Rebegem, mellette még egy imát is sikerül Merlinhez, majd apró kört írok le a csuklómmal, és az első eszembe jutó szót kiáltom*
-Conifera!
*A pillangó csap egyet a szárnyaival, majd hangos pukkanással eltűnik, én pedig csukott szemmel szorítom még az előbbi helyzetbe fagyva a pálcámat. Nem merek megmozdulni, se felnézni, de muszáj. Na jó nem muszáj el vagyok én itt a magam társaságában…sötét van, sötét van… ne énekelgess drámai tetőponton!
Lassan nyitom ki a szemeimet egy pillanat múlva, ami legalább egy mágiatörténet óra hosszúnak tűnt, és felmérem a károkat. A pillangóból csak sok-sok konfetti maradt, aminek és nagyon örülök és megkönnyebbülten sóhajtok.
Pontosabban sóhajtanék, ha nem látnám meg azt a vakító rózsaszín hajtincset a feje tetején az áldozatunknak, ami kétségkívül ront az eszmei értékén és megjelenésén. Mekkora az esélye, hogy észreveszi? Reálisan? Sok. Inkább valljuk be, hátha akkor esélyem lesz életben maradni a RAVASZ-ig.*
-Nos a jó hír, hogy a pillangó megvan… a rossz hír, hogy egy kis nyomott hagyott…de biztos nem lesz gond, szia! *Ugranék máris fel menekülni a sorsom elől.*


Cím: Re: Park
Írta: Mitch Grosiean - 2009. 12. 23. - 20:02:30
Theo

Olyan közel voltam a szabaduláshoz. Annyira közel, hogy nagyon idegesít, amiért mégse sikerült megszabadulnom a fogvatartómtól, aki még ki akarta rajtam próbálni az újraélesztés művészetét.
- Köszi nem kell. Nem vagyok jó újraélesztendő alany – Mentegetőztem félve, mielőtt tényleg megteszi – De ha esetleg elveszteném az eszméletemet, rögtön szólok neked, hogy segíts – Teszem neki ezt a kivitelezhetetlen ígéretet. Bár semmi értelme, de azért jól hangozott. Ráadásul direkt kihangsúlyoztam a „neked” szót. Ha szabad dicsérni magamat, a félelmemet nagyon jól tudtam leplezni. Hihetetlen, de valószínűleg, ha legközelebb meglátok egy mumust, az ő alakját fogja felvenni. Már úgyis kezdtem unni, hogy állandóan dementor alakban hozza rám a frászt. Nagy dilemma fogalmazódott meg bennem: Vajon melyik a félelmetesebb a dementor vagy ez a srác? Végül nem tudtam dönteni, mert elvonta a figyelmemet valami más.
- Persze, hogy segítek! – Erősítem meg a hitében arról, hogy betársulnék e hozzá pillangót vadászni a szabadságomért cserébe. Ezután megszorongatja a kezemet. Gondoltam, ez már jó jel, mert talán most akar felsegíteni ugyanis fekve nehezen tudnék neki segíteni. Legalábbis akkor azt gondoltam. Aztán sajnos megbukott ez az elméletem ugyanis pont fekvő helyzetben voltam, mikor megjelent a fejemen a pillangó. Nem értem miért pont az Én fejemen kellett leszállnia? Miért nem tudja a park másik végén ülő emberek fejét használni leszállópályának? Úgy nézek Én ki, mint egy repülőtér? Vagy kiszúrhatta volna a gazdáját is, aki annyira aggódott érte, hogy ártatlan diákokat teper le minden ok nélkül. Még mindig nem tiszta, hogy miért is vetődött rám, de nem is érdekelt.
Azt mondta, ne beszeljek. Rendben, nem tehettem mást azt csináltam, amit mondd. Befogtam a számat, sőt próbáltam lassabban lélegezni lehetőleg úgy, hogy meg se fulladjak, amíg eltűnteti a fejemről ezt a mini szörnyeteget. Már tudom, miért gyűlölöm a bogarakat. Megpróbáltam megnyugtatni magam. Próbáltam bebeszélni, hogy ez a fiú biztos érti a dolgát, és bízhatok benne, de valahogy ezt nem sikerült egy másodpercig se elhinnem bármennyire és próbálkoztam. Már meg akartam állítani, mikor vette elő a pálcáját, mert attól kezdtem tartani, hogy talán nagyobb kárt tesz bennem, mint a robbanó kis kedvence, de nem mertem megszólalni, mert talán a hajam fizet érte.
Ott szakadt el a cérna, mikor azt mondta, elfelejtette hogyan kell. De még mindig nem szólalhattam meg.
~ Ha miattad eltűnik a hajam esküszöm kicsinállak te idióta! Ajánlom, hogy jusson eszedbe!~ Mondom magamban, közben kívülről egy bíztató mosoly látszik az arcomon. Az utolsó esélyem ő, tehát jobb nem magamra haragítanom. Csak gondolkozzon nyugodtan, amíg a lepke nem robban. Fogalmam se volt mennyi idő van hátra, mert nem láthattam a kis drágát, aki a fejem tetején trónolt.
Aztán végre megtörtént! Eszébe jutott a varázsige. Az egy másik dolog, hogy azt mondta nem garantál semmit. Fölösleges volt mondania, mert nem is bíztam benne egy percig se. Becsuktam a szememet, és magamban elmondtam egy fohászt. Arra gondoltam, mennyi embertől nem tudtam elbúcsúzni, sőt már azt is elterveztem, hogy a halálom esetén kísértetként fogom terrorizálni a testvéreimet természetesen főleg Biancára gondoltam, aki megérdemli a büntetést azok után, hogy egész életemben Mitchinek szólított.
Lepergett előttem az egész életem, és ekkor döbbentem rá egy fontos dologra: egy ilyen tökéletes életnek nem szabad véget érnie ilyen hamar.
Egy varázsige, egy hangos pukkanás… Ennyit hallottam, aztán csend lett. Felnyitottam a szememet, hogy meglássam milyen lehet a túlvilág, mindig is kíváncsi voltam, hogy vajon tényleg van-e olyan fényes alagút vagy olyat csak azok látnak, akik a vonatsíneken akarnak átmenni. De mikor felnyitottam a szemeimet csak a vöröses hajú srácot láttam, aki még mindig rajtam volt. A szemei csukva voltak, a pálcáját pedig görcsösen tartotta felém. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy nem haltam meg. Az egyik kezemmel megtapogattam a fejemet, és még mindig volt rajta haj. Elmosolyodtam.
- Most már kinyithatod a szemedet – Nyugtattam meg – Sikerült! – Jelentem ki boldogan, majd sóhajtok egyet – Tudtam, hogy sikerülni fog. Köszönöm szépen! – Adok neki hálát két szóban, és örömmel tudatosítottam magamban, hogy a családom még nem szabadult meg Tőlem.
Én kis naiv egy időre elhittem, hogy a hugrabugos fiú tényleg érti a dolgát, és talán félreismertem. Egészen addig éltem ebben a tudatban, amíg meg nem szólalt. Igaz, láthattam volna az arcán, hogy valami nincs rendben, de elvakított az öröm.
- Hogy mi?! – Kérdezek vissza, de ekkor hirtelen felugrott, és megpróbált elmenekülni. Itt voltam benne biztos, hogy valami nincs itt rendben. Gyorsan felpattantam, előhúztam a farzsebemből a pálcámat, majd egy határozott mozdulattal rá céloztam.
- Locomotor mortis! – Kiáltottam és reménykedtem benne, hogy sikerül vele megállítanom és megbilincselni a lábát.
Addig alig vártam, hogy elmenjen, akkor mégis önszántamból állítottam volna meg.
Pont ugyanezt csináltam az egyik exbarátnőmmel el, mikor szakított velem, és sírva elrohant. Csak éppen ő ráesett tőle a kemény kőre, és eltört az orra, így a kibékülés szóba se jöhetett. Viszont reménykedtem benne, hogy ennek a fiúnak nem töröm el semmilyét. 
- Jaj bocs! – Kiáltottam utána megbánó hangon, majd szépen lassan elindultam felé gondolkozva a következő lépésemen.
- Úgy sajnálom! Tudod, nem ezt akartam használni, de hajlamos vagyok összekeverni a varázsigéket. Ez bárkivel megesik – Mondtam neki teljesen hihetően, mikor közelebb értem hozzá – Kérlek, bocsáss meg! Csak meg akartam köszönni neked, amit értem tettél. Nagyon hálás vagyok, amiért leszedted rólam azt a kedves és ártatlan pillangót. Nem is tudom, hogy köszönhetném meg. Tudod, a szüleim mindig azt mondták, hogy nagyon fontos dolog megköszönni a másiknak, ha valami jót tett velünk. Majd nem olyan fontos, mint az őszinteség – Hangsúlyozom ki a szót, aztán úgy döntöttem, hogy a lényegre térek - Tényleg most jut eszembe említetted, hogy hagyott valamilyen nyomot. Mégis milyen nyomot? – Kérdezem nyájasan, miközben rászegeztem a pálcámat. Addig eszembe se volt békén hagyni, amíg nem mondja meg az igazat. Tükör nem volt nálam akkor meg amúgy is sokkal jobb, ha tőle hallom, mert akkor egyszerre meg is tudom bosszulni, ha valami nagyon nagy szörnyűséget követett el.



Cím: Re: Park
Írta: Theodore Maroon - 2010. 01. 08. - 23:06:46
Mitch


*Futnék el az édes szabadság felé, ahol a kis bolyhos farkú nyuszikák ugra-burgálnak, és legfeljebb a felhők koccannak a fejemnek, azok is csak lágyan, szinte simogatóan, erre annál nagyobbat koccanok a valóságban. Csattan a rajtam a saját ostobaságom, méghozzá egy varázslat formájában, és amilyen figyelmetlen vagyok ilyesmik iránt, főleg amikor megijedek, boldogan egyesülök azzal a lágy mezővel a lábaim alatt, kebelre ölelve egymást, picit fájdalmasan. Nagyon remélem nem csont roppant a homlokomban, hanem csak a fülem cseng, de folt nélkül aligha úszom meg. Ha már esünk, hősiesen kiáltva persze, bár utána nem túl hősies a nyöszörgés, amivel a fájó homlokomhoz kapok. *
-S-semmi baj! *Hebegem, dehogy akarnám vádolni, örülök, ha megkegyelmezz rajtam. Miért rettegek ennyire? Nem is tudom, fiatalabbnak látszik, de ott van az a határozott kisugárzás, amitől valahogy belém fagy a vér, főleg, ahogy most minden kis elszálló auradarabkája nyílként hasít az én szívem felé, és a negatív értelemben, nem mint a dundus puttok nyílacskái, hanem mint spártaiak vérben áztatott dárdái. Most mi legyen? Nyugodtan hallgatom a kis beszédét, közben ahogy közeledik érzem a dementori hideget, ahogy felkúszik a nyakamon, és be a ruhám alá, hogy kirázzon tőle a hideg. Ezen nem segít a tény, hogy a lelkiismeretem elkezdte harsogtatni a vészharangot és a bűntudat a legújabb fúróját teszteli rajtam! És még csak nem is azon a folton a hátamon, ahol viszketek, hanem szegény ártatlan piciny szívemen. Melodramatikus lennék? Talán, mit vártok egy halálraítélttől.*
-Igen, az őszinteség nagyon fontos, bár az elítéltnek sem kell önmaga ellen vallania… *EZT nem kellett volna mondanom, egyáltalán nem, de kicsúszott. Ha visszavonni nem tudunk, akkor ködösítsünk*-Tehá,t az őszinteség jó de nem abszolút ha azt vesszük.
*Nincs időm sokat félrebeszélni, mivel megérkezik a kérdés, amitől rettegtem, veszek egy mély levegőt. Tulajdonképpen mi rossz történhet? Túl sok. Elég, ha valami mást mondok neki, és akkor el is szökhetek tőle. És utána mi lesz? Rá fog jönni, és csak dühösebb, lesz, és nem tudok hazudni, soha sem tudtam, kirázz tőle a hideg, és olyan mintha a gyomromból csak kis jégkapszula maradna. Ugyan, ez nem hazugság, csak…a realitás érdekes értelmezése. Egy kis mese, soha nem mondtad, hogy való amiről beszélsz, hiszen mágusok vagyunk, lehet akár igaz is.
Elmosolyodok. A pillanatnyi túlélési vágyam legyőzte a bennem dúló bűntudatot, és a fejem hátuljába zárta el további megfigyelés céljából. Minek ekkora felhajtást egy nyugodtnak és kimértnek tűnő mardekáros miatt? Mert amelyik nyugodt az már tudja hogyan fog végezni veled.*
-Nyom? Jah, persze, maradt rajtad egy kevés a konfettiből, miután szétrobbant. Sajnálom, tudod, megijedtem, amikor szétpukkant, hiszen hátha dühös vagy, amiért ebbe a helyzetbe hoztalak. Akkor most azt hiszen ez a kis bilincselés miatt kvittek is vagyunk, nem?
*Kérlek, mond, hogy igen!*
-De ha nem lennénk, akkor nagyon szívesen mondanék neked mesét, vagy költenék hősi balladát, csak rólad, csodás lenne, nemde? Nah látod, ha elengedsz, akkor gyorsan elszaladok lantomért és meg is költöm sebtében! *Ez még tőlem is furcsán hangzott, de annyi baj legyen.*
-Vagy ez nem a neked illő dolog? Mi lenne, ha egyik imádott hölgyedről költenék, amit majd neki adhatsz, jól hangzik, nem? A lányok imádják, tényleg, folyton arról panaszkodnak, hogy már nincsenek igazi lovagok! Hogy omlanának karjaidba, ha bebizonyítanád nem csak fess vagy és szépséges, hanem még egy költő szíve is ver benned! *Ficánkolok, mert el szeretnék szökni, de az ilyen agresszív átkok és feloldásaik kimaradnak nekem. És ki gondolta, hogy ilyen nehéz gondolkodni egy pálcával az ember arcába nyomva*


Cím: Re: Park
Írta: Mitch Grosiean - 2010. 01. 12. - 18:02:18
Theo

Szegény csak ficánkolt, mint egy hal, amit éppen most vetett a tengerpartra egy nagyobb hullám, és éppen egy éhes macska feni rá a fogait. Részemről felettébb szórakoztató látvány volt nézni, ahogy fordult a kocka, és végre ő volt kiszolgáltatva Nekem. A két helyzet között csak az volt a különbség, hogy Én nem tehénkedtem rá, hanem egy aranyos bűbáj segítségével tartottam fogva a lábait, amik olyan gyorsan menekültek volna valami elől. Már csak azt kellett kiderítenem miért volt neki olyan sietős a távozás.
Láttam rajta a félelmet, ami a hangjában is megjelent, mikor megszólalt. Az ember minél jobban menekül a végzete elől, az annál hamarabb utoléri. Ez úgy tűnik, az ő esetében is így volt. A végzet szerepét, pedig Rám osztotta a sors.
- Csak nem félsz? – Kérdeztem mindenféle gúny nélkül, teljesen normálisan, majd szabad kezemmel a homlokomra ütöttem, majd elmosolyodtam – Jaj, hogy milyen hülye vagyok! Persze, hogy rettegsz, mikor rád szegezem a pálcámat! Mindig teljesen megfeledkezek róla. Bocs, tudod ez egy rossz szokás – Magyarázkodtam, de az említett tárgyat még mindig nem eresztettem le. Gondoltam, ha kérdezi, akkor ezt is az állítólagos feledékenységemre fogom.
- Ne aggódj, nem bántanám azt, aki ilyen jó volt hozzám. Az aggódásra amúgy sincs oka annak, aki becsületes és az igaz utat járja – Ez kicsit sablonosan hangozhatott, de a lényege az volt, hogy megpróbáljak hatni a lelkiismeretére, ugyanis nem úgy nézett ki, mint aki nagyon el akarja mondani mi történt. Ebben akkor lettem biztos, mikor elkezdett az őszinteségről beszélni.
- Természetesen tiszteletben tartom a véleményedet, de szerintem az őszinteség igen is fontos. Mindig és minden helyzetben. Ráadásul nagyon célravezető. A hazugság mindig nagy teher, amit egyre nehezebb hordozni – És megint csak véletlenül hangsúlyoztam ki a „hazugság” és a „nehezebb” szót – Az őszinteség egyenlő a szabadsággal – Fejezem be ezzel a szintén sablonosan hangzó, de annál szebb mondattal ezt a csodálatos gondolatmenetet az őszinteségről. Ezt pedig tényleg komolyan is gondolom. Például mindig is értékeltem, ha a körülöttem lévő emberek őszinték voltak. Az egy dolog, hogy Én alkalomadtán egy icipicit elferdítem a valóságot, de az nem azt jelenti, hogy attól másoknak még nem lehet igazat mondaniuk. Én se érthetek mindenhez. Az igazmondáshoz egy külön tehetség kell.
Vártam, hogy megtörjön, és bevalljon mindent. Sok elképzelésem volt, mit tehetett Velem, de mindegyik valószínűtlennek tűnt. Ezért is vártam a vallomást, ami ugyan megtörtént, de sajnos valahogy nem tudtam neki elhinni.
Elég érdekesnek tűnt, hogy a konfettitől ijedt meg. Rövid ismeretségünk alapján nem tudtam róla elképzelni, hogy megijedt volna attól, hogy egy kis konfetti került a hajamra. Másrészt sokkal több okom lenne haragudni rá amiatt, hogy egyszer csak rám esett, és még rajtam is maradt egy ideig. Csalódtam benne! Komolyan, melyen lesújtott, hogy nem képez elmondani azt, ami valójában történt. Ráadásul még a lábbilincselő átkot is megemlítette, ami csak rontott a helyzetén. Nyilván ezzel azt akarta elérni, hogy elengedjem, és elhiggyem, amit mond, ezért úgy döntöttem, legyen neki karácsony, megkapja, amit akart csak nem éppen úgy, ahogy szerette volna.
- Persze, kvittem vagyunk. Már megijedtem, hogy valami komolyabb történt – Sóhajtottam egy nagyot látszólag boldogan és megkönnyebbülve – Nem vagyok dühös. Egy kis konfetti nem a világ! Ezért még nem fogok rád cruciatus átkot küldeni – Nevezetek fel, bár az előbbi nem is lett volna rossz ötlet.
- Sokaknak előítéleteik vannak a mardekárosok iránt, de Én nem vagyok az a gonosz, mindenkinek csak ártani akaró típus. Ilyenekért nem haragszom. Legalább feldobtad egy kicsit az unalmas délutánomat – A pálcát közben áttettem a bal kezembe, hogy a jobb kezemet felé tudjam nyújtani.
- Mitch Grosiean vagyok. Nagyon örülök, hogy megismertelek – Közben azon gondolkoztam, hogy talán fel kellene oldani a bűbájt, de ezt a teendőt egy kicsit későbbre halasztottam. Nem akarom, hogy még egyszer elfusson. Meg tudnám újra állítani, ha akarnám, de nem lenne jó, ha mondjuk a következő eséstől elvesztené az eszméletét. Mellesleg konkrétan nem kért meg rá, hogy engedjem el.
- Köszönöm, hogy őszinte voltál. Mondhattad volna, hogy nem történt semmi, de te bevallottad az igazat ez pedig nagyon becsülendő tulajdonság. Ráadásul meg is mentettél, és azt is megbocsátottad, hogy megbilincseltelek. Komolyan, nem tudom hogy háláljam meg a kedvességedet – Kis szünet, miközben úgy tettem, mintha gondolkodnék.
- Mondjuk egy új seprű! Mit szólsz? Csak mondd meg milyet akarsz, és meg is kapod. Azzal gyorsabban tudod nyáron üldözni a pillangókat – Mondtam lelkesen közben vártam, hogy mikor törik meg a kis becsületes lelke, és vall be mindent. Nagyon reméltem, hogy ennyi érzelmi ráhatás elég lesz.
Elgondolkoztam az ajánlatán. Hősi ballada, vagy szerelmes költemény? Nem is rossz ötlet, sőt elég használható. Nem árt, ha az embernek van egy művész lélek ismerőse, ugyanis bizonyos esetekben tényleg hasznos lehet.
- Ez nagyon jó ötlet! Mármint a második. Persze csak akkor, ha nem okoz nagy fáradtságot. Véletlenül se akarom rabolni a szabadidődet. A hősi ballada is érdekesen hangzik, bár Én nem vagyok hős, hanem csak egy átlagos srác – Szerintem itt értem el a szerénységnek azt a határát, ami már idegesítő legalábbis számomra. Hiszen a vak is látja, hogy különleges vagyok. Hogy is mondta? Fess és szépséges. Nos igen, ez így van, bár a hízelgéssel nem megy semmire, az az én műfajom, nem dőlök be a szép szavaknak.
- Várjunk csak, a ballada nem egy tragédiával végződő költemény? – Teszem fel a kérdést őszinte kíváncsisággal. Nem mintha otthon lennék a művészet ezen ágában, de mintha rémlene valami a balladákkal kapcsolatban. Még csak azt kéne, hogy olyan történetet írjon rólam, aminek tragikus a befejezése, hiszen az egész életem tökéletes, mint Én magam.