Kis udvar a mohás szökőkúttal

//Susan//

Úgy láttam Susan még mindig zavarban egy picit, pedig igazán nem kellett volna, hisz nincs abban semmi ciki, ha egy lány beszélgetni akar egy sráccal. Olyannyira elfelejtkeztem mindenről, hogy már az sem jutott eszembe, hogy ellenséges házban vagyunk. De hát kit érdekel...ha őt annyira zavarná nem jött volna oda hozzám, és most nem ülnénk itt a csendes éjszakában. Szóval hagyjuk is ezt a témát...én nem tartozom azok közé, akik gyomorból utálják a griffiseket...na jó a csinos griffis lányokat nem. A fiúkról meg inkább ne beszéljünk. Szóval még nem sikerült Sue-nak teljesen feloldódni, de minden erőmmel azon voltam, hogy ez mihamarabb sikerüljön...vagyis nem az erőmmel, hanem a dumámmal. Lehet, hogy nem kellett volna rákérdeznem arra a sebre...talán túlságosan tapintatlan voltam. De legnagyobb meglepetésemre nem tért ki a válasz elől, sőt, elmondta az egész kis történetet.
~ Ahamm...valóban tiltott út...bírom a rosszkislányokat~ mosolyodtam el magamban.

- Ismerős a helyzet -kacagtam el magam- a srácokkal mi is gyakran kimerészkedtünk, de ne hogy azt hidd, hogy mi nem ijedtünk meg. Egyszerűen csak vágytunk a kalandra, olyat akartunk tenni ami tilos volt...mindig azt a legjobb megtenni. Aztán persze volt, hogy nagyon ráfáztunk, de hát az benne van a pakliban. Még jó, hogy nem történt komolyabb bajotok...ott bizony minden előfordulhat. Na igen...talán az egészben a legrosszabb a büntetés, márha túléled -tréfálkoztam, bár annyira nem volt tréfa- mondjuk a pontlevonás nem igazán hat meg... micsoda??? Eltiltottak a báltól??? Ezt nem tehetik meg. -tört ki belőlem, de nagyon jól tudtam, hogy bizony megtehetik...csak hát ezzel lőttek a nemrégiben kiötlött tervemnek. A fenébe is...na nem baj, lesz még jópár ilyen alkalom.

Talán egy picit túlzásba vittem a kiborulást, de ez most mindent tönkretett...nem gondoltam, hogy nem elég nekik a pontlevonás, miért kell még ilyen büntetéssel sújtani?? Na, de ezen már kár dühöngeni, örüljünk annak, hogy egyáltalán életben van, és most itt beszélgethetek vele. Tök jól éreztem magam, mikor odajött hozzám a folyosóm, nem gondoltam, hogy ebből egy ilyen jó este lesz. Pedig nagyon is jól alakul, és ő is kezdi elengedni magát. Hát mellettem elég könnyű, nem vagyok az az undok fajta...főleg nem egy ilyen csinos, vicces csajjal. Most is csak arra a következtetésre jutottam, hogy a griffendél és a mardekár nincsenek egymástól olyan messze. Ha most egy hollóhátas lány ülne itt, azt mondanám hagyjuk...mondjuk ez hülye példa, mert ilyen sosem lesz. A tanulás az egyik olyan dolog amitől kiver a víz. Viszont a griffisek bátorsága, belevalósága bárki bármit is mond nem áll távol tőlünk. Na Josh, már megint min vitatkozol magadban?? Tudod, hagyjuk ezt a témát. Igen, hagyjuk.
A következő mondatomnál mintha kicsit pirulni kezdett volna, mondjuk nem csoda, aki egy lánynak ilyet mond, annak számolni kell a következménnyel.  De hát ha egyszer ez az igazság? Valóban gyönyörű, ha látom valahol, és nem tudom hány éves, tuti többnek nézném. A vonásai, az idomai...szinte tökéletes.

- Szóra sem érdemes, tudod egy őszinte, szókimondó srác ül előtted. Ami igaz, az egyszerűen csak igaz. -mosolyogtam rá.

A hasamon tekergőző kígyó teljesen elkápráztatja, mondjuk nem csak a kígyó miatt húztam fel nyakig az ingem...és mintha ő sem csak a kígyó vonalát követte volna. Nem akarok önteltnek tűnni, de tényleg nem vagyok egy duci gyerek...huhh ezen nevetnem kell...méghogy duci, inkább úgy mondom, hogy van egy kis izom rajtam. Még egy közös vonás, ő is szereti a kígyókat griffis létére. Josh, csönd...miért ne szerethetné? Vagyis szereti és pont.

- Én is így vagyok vele, Kingsley nélkül egy lépést sem teszek...hopsz ezt pont most cáfolom meg...fent pihen a terráriumban -nevettem rá. De egyébként kiskorom óta imádom ezeket a csúszkáló állatkákat, azért is döntöttem úgy, hogy a testemen is viselem.
- Reggie?...és bírja a reggae-t? -kacagtam el magam. Na jó viccet félretéve, majd valamikor van kedved bemutatni nekem a kis tüneményt? -mosolyogtam rá, majd kiderült, hogy neki is van egy tetkója, és már kezdte is mutatni.

Lehúzta a felsője pántját, és valóban ott tündökölt a tekergőző jószág...egy kis része.
~ Húha, húzhatná egy kicsit lejjebb is~ alighogy ezt gondolta, a lány meg is kérdezte, hogy jól látszik-e.

- Hát nem teljesen, de mindjárt jó lesz - nem teketóriáztam sokat, megfogtam a felsőt, miközben meleg kezem a bőréhez ért, és kicsit arrébhúztam az állatkáról.
- Na így már mindjárt más, nagyon király. - feleltem

~ Bár lehetett volna ez ugyanitt, de elöl~ tettem hozzá még magamban.

- Hajtó, komolyan?...pont amire én pályázok, ekkora mázlit, ebbe aztán beletrafáltam.

Aztán jött egy olyan mondat, ami elgondolkoztatott. Csatát??? Az égen IS??? Micsoda?? Most talán ez egy csata lenne kettejük közt, vagy mi?? Nem értem. Na mindegy, lehet, hogy nincs is jelentősége, csak úgy kicsúszott a száján...de valami oka csak van. Nem baj, nem fecsérelhetem az időm ilyen apróságokra. De vajon apróság-e ez?

- Ó szóval egy bájitalszakértő ül mellettem? Azért ha kérhetem engem ne mérgezz meg -poénkodtam. Én nem igazán értek a bájitalokhoz...meg úgy semmihez ami tantárgyakkal kapcsolatos. Na jó talán az SVK, azt nagyon bírom...hát persze a veszély miatt. A sok unalmas tanulós tárgy kikészít. Igen, jól hallottad, ez a gúnynevem. Szóval te is hasonló cipőben jársz, nem tudom miért nem találkoztunk még, engem általában körmölni küld McGalagony, addig amíg le nem szakadnak az ujjaim.  Hagridhoz is mentem már, ki nem állhatom azt a pasast, már bocsi -ha tehettem volna ezt visszaszívom. Egyszóval mindennapos vendég vagyok a büntetőmunkák helyszínén.

- Bizony, bizony titkok a javából. -~na most mit csináljak, áruljam el, vagy tereljem el a témát?~
Gyere, mutatok valamit. -nyúltam a keze felé, majd ha felállt velem szembe, megmutattam neki tánctudományomat, vagyis inkább egy kis ízelítőt zene nélkül.

[//Josh//]

//Josh//


*Josht nem lepte meg nagyon, hogy kimerészkedtek a tiltott helyre, sőt, elmesélte, hogy ők is gyakran csinálnak ilyet. Kicsit viccesebben fogta fel a dolgokat, mint amilyenek voltak. De ez nem volt baj, hisz már Sue sem parázott miatta. Enyhe büszkeséggel gondolt vissza a történtekre, de ezt megtartotta magának.
Sue meglepetésére Josh teljesen kiakadt, mikor meghallotta, hogy eltiltották a báltól. Kicsit fura volt a kirohanása, de valószínűleg, megkedvelhette a lányt, és őt szerette volna elhívni. Hát, sajnos így jártak. Remélte, hogy lesz még alkalom, ahol együtt szórakozhatnak.*

-   Sajnos megtehetik és meg is tették. – hajtotta le a fejét a lány, s szomorúság érződött a hangján. Hisz ő is szívesen ment volna. Jó pár hete készült rá. De ő tolta el. – Na, de mindegy, ne is beszéljünk erről. – zárta le a dolgot.

*Jött a kedves dicséret, válaszul a pirulás és egy újabb kedves mondat Josh szájából, amivel magát is fényezte kicsit. Jól állt neki. Suenak nagyon szimpatikus volt a stílusa, és egyre jobban érezte magát a srác társaságában. Lassan kezdett feloldódni.
Nem sokkal később meg is csodálhatta a mardis tetkóját, majd a háziállatokra terelődött a szó.*

-   Kingsley, jó neve van, tetszik. Jó azért, hogy most ott van, nem mintha nem nézném meg szívesen egyszer, de így elsőre két kígyó is elég a társaságba. – mondta a lány, a két tetoválásra utalva.

-   Hát, mit mondjak, mintha tényleg élvezné azt a zenét. Amúgy én is kedvelem. – nevetett. – S hogy mikor mutatom be? Háááát, végül is bármikor, amikor ráérsz. – tette hozzá.

*Nem lepte meg, hogy Josh ennyire érdeklődik a kígyója után, hisz őt is érdekelte beszélgetőpartneréé. S amikor van kedve és ideje a srácnak szívesen meg is mutatja neki. Illetve, akkor ha se a toronyba, se a hálójuk közelében nem tartózkodik senki. Nem nagyon akarta ugyanis magával vinni mostanság Reggie-t, mert igen nyűgös és lusta volt mostanság, ami persze nem meglepő, hiszen vedlett. Szóval jobban örült volna, ha Josh a terráriumba tekinti meg kis kedvencét.

Aztán Sue tetkójára terelődött a szó, amit a lány szívesen megmutatott a fiúnak. Persze, a ruhája útban volt, de Josht nem kellett bátorítani, rögtön tett arról, hogy megfelelő helyre kerüljön a felső, és láthatóvá váljon a hófehér bőrön, a szinte táncolva tekergőző kígyó.
Ahogy a srác odanyúlt, hogy arrébb tessékelje a rakoncátlan ruhadarabot, akarattal, vagy a nélkül is a lány bőréhez ért. Meleg volt a keze, és kellemes az érintés a lány számára. Sue beleborzongott. Remélte, hogy az apró kis remegés, amely végigfutott a testén nem volt észlelhető Josh számára. Ha meg igen, hát akkor sincs semmi. Nincs mit tenni, ha egy férfi érintése ilyen hatással van egy lányra.
A srác megdícsérte a tetkót, majd egy pillanatnyi csönd állt be kettőjük között. Valószínű nem maradt rejtve az előbbi dolog a srác elől sem.
De, nem említette… eddig. Témát váltott és a kviddicsre terelődött a szó.*

-   Igen, hajtó. – mosolygott. – Milyen véletlen, hogy te is az szeretnél lenni.

*Majd következett az ominózus mondat, ami láthatólag elgondolkoztatta a srácot. ~Lehet mégse kellett volna, remélem nem gondolja, hogy én most valamilyen gonosz hátsó szándékkal hívtam ide. Remélem úgy értette, ahogy szántam, hogy szívesen vinném tovább a beszélgetést, barátkozást már irányba… „csatáznék” vele s nem csak úgy, hogy ajkaim... szavakat formálnak.~ Remélte, hogy értette a fiú, ha nem… akkor…
De úgy látszik komolyabb fennakadást nem okozott a korábbi mondat, mert át is tértek a bájitalokhoz.*

-   Nyugi, nem áll szándékomban senkit sem megmérgezni, főleg téged nem. – mosolygott kacéran a lány – Én nagyon kedvelem, de a többi, ahogy te említetted tanulós tárgyat, legszívesebben messze elkerülném, na azért a gyógynövénytan még jöhet. – vigyorgott.

-   Áh, most már értem miszter büntetőmunka király – nevetett – maga csak körmölgetett, meg Hagriddal járkált – folytatta továbbra is nevetve a lány. – Az hogy nem szereted szuverén jogod, nem ez alapján foglak megítélni. Én például nem szeretem annyira az SVK-t és Pitont… mindenkinek joga van azt szeretni akit akar.

*Majd a gesztenye szín íriszeket a fiú szemébe fúrta, s várta, hogy egyet ért e az előző meglátásával. Valamit sugallt az a két szempár… valamit, de hogy mit, azt csak egy valaki tudhatta.
Miután a fiú megnyilatkozott említett valami titkot, amire a lány rögtön lecsapott. Az elgondolkodó ábrázat, valami olyasmit sugallt, hogy a fiúban vita zajlik arról, megossza e vele a titkot vagy sem. Úgy tűnt, azonban, hogy megosztja vele. A srác felállt, s a kezét nyújtotta a még ülő leányzó felé.

~ Mutat valamit? Most vajon, megint elmennek valahová?~ tette fel a kérdéseket magában. De mivel kíváncsi volt, ezért megfogta a srác kezét, és felállt, hagyta, hogy a partnere irányítson. Előtte levette a pulcsiját, ami a pántos felsőn volt.
(Ha valaki ránézett, akkor a következőt látta: fekete spagettipátos felső, ami épphogy takarta a köldökét, sötétkék farmer, ami a jobb lábá elől szakadt úgy combtájékon, a bal lábán hátul, kicsit fentebb. Haja kiengedve, egy piros kendővel hátrafogva, hogy ne lógjon a szemébe. )
Távolságtartás és félelem már rég elszállt belőle. Egy dolog maradt csak, a kíváncsiság… a fene női… kíváncsiság.
A válasz, viszont hamarosan megérkezett. A srác úgy tűnt nem menni akar, hanem… hanem táncolni. Sue közelebb lépett, s teljes lényét átadta Joshnak.

Körülöttük csendes volt az éjszaka, mintha csak erre találták volna ki a mai estét. Csendesen a távolból néhány bagoly huhogása hallott, de semmi egyéb. Szélcsend volt, az égen egyetlen felhő sem úszott, csillagok milliónyinak szőnyege borította az eget, melyre valaki mélykék tintát borított. Látszott jó néhány csillagkép, s ha Sue egyszer oda figyelne csillagászattanon, akkor valószínűleg nem csak a nagymedve lenne, amit felismerne a csillagos éjszakákon.

Bár most legkevésbé sem a csillagok kötötték le a figyelmét, hanem csak egy pár csillag, ami Josh lélektükrei helyén voltak. Valami fura módon, valahányszor a fiú szemeibe nézett, két vidám, csillogó dolgot látott, s nem tudta máshoz hasonlítani, mint két apró csillaghoz. Ezt az információt azonban megtartotta magának. Egy lány szájából, amúgy is furán hangzott volna, ha megjegyzi… Hacsak nem ismeri az a mugli mesét a csillagszemű juhászról. Amire persze kis esély volt, egy aranyvérű részéről. Sue is csak azért ismerte, mert egyik barátnője félvér, és valami kapcsán mesélte neki már a történetet.
Szóval felpillantott a srácra, íriszeit az övébe fúrta és várt, hogy megkezdődjön a tánc…*

~Greg~

A nap lemenő félben volt már, a horizont lila és vörös színekben pompázott a kastély, pedig mint valami mesebeli palota, úgy festett az alkonyatban. Csodás volt. Nem minden nap láthat az ember ilyet. Sőt, nem is emlékszem, hogy az itt töltött lassan hat év leforgása alatt láttam e ilyennek. Varázslatos volt, pedig csak a természet játszadozott.
Egy padon feküdtem. Az egyik lábam felhúzva, a másik pedig a földre lógatva, a kezeim pedig a fejem alatt és néztem felfelé, néztem, ahogy telnek múlnak a percek úgy változik meg minden. A színek, az ég, a kastély, a világ. Hamarosan minden szürkébe borul majd a sötétség lesz az úr.
Napról-napra élte ugyanezt át az ember, de voltak olyan pillanatok amikor belefeledkezett és a mindennapi események olyannak tűntek, mintha életében először látná. Mint egy kisgyermek, aki épp most fedezi fel a világot.
Jelenleg én is így éreztem magam.
Nem csak amiatt, hogy bele tudtam feledkezni a természet csodájába, hanem, mert mindenben kezdtem felfedezni az újat. A naiv kislányos énem lassanként teljesen eltűnt és át kezdte venni a helyét valaki olyan, akit még nem ismertem. Akitől nem tudtam, mire számíthatok. De sokszor nem tetszett, amit gondol, amit tesz. Közben, pedig én voltam az. Én.
Egy lány, aki össze van zavarodva. Egy lány aki nem tudja mit akar. Egy lány… Aki nem tud már semmit.
Régen nem az voltam aki bekerült a Griffendélbe. Az évek múlásával rengeteget változtam és nem a szó jobbik értelmében. Jónak tartottam magam, közben pedig… soha nem épp a legtisztább eszközökkel értem el a célomat. Soha nem úgy álltam a világhoz, hogy meg kell menteni. Nem. Egyedül csak a bosszú volt az ami miatt gyűlöltem mindenki aki Voldemortot szolgálja. De most már ez is megváltozott.
Nem egyik napról a másikra. Hosszabb folyamat volt ez jóval, csak épp nem tudom mikor kezdődött el. Annyit tudtam csak, hogy az igazság, de leginkább egy bizonyos személy rátett egy lapáttal. Közben meg ott voltak a barátaim. Mary, Dam és Greg. Értük a mai napig a tűzbe tettem volna a kezem.
Greg… Az utóbbi időben egyre több időt töltöttünk együtt.  Egyre bensőségesebb viszonyt ápoltunk, de még sem engedtem még meg neki, hogy teljesen megismerjen, és éreztem, hogy neki is vannak még titkai előttem. Maryt ismert a legrégebb óta, de mostanság nem tudtam leülni vele, úgy beszélgetni, mint rég. Nem ment, egyszerűen nem. Nem tudtam neki hazudni, de ha az igazat mondom neki, soha nem bocsát meg. Dam pedig… Hármuk közül ő volt a legjobban tisztában a jelenleg bennem dúló háborúról. De azt ő sem tudta, hogy reménytelen már a harc. A kérdés már régen az volt: elfogadnak e így vagy sem. Csak még nem tudtam ezt így közölni velük. Féltem. Féltem attól, mi van ha elveszítem őket. Ha nem képesek elfogadni azt a tényt… Pontosan mit is? Vajon mit akarok? Én vajon képes lennék azok ellen harcolni akik az életem részei? Nem tudtam. Semmit nem tudtam. Vagyis de, annyival már tisztában voltam, hogy ez az állapot nem maradhat így soká.

Egyedül… egyes egyedül sétáltam ezen a kihalt estén, egy hasonlóan kihalt folyosón. Hiába utáltam a magányt tiszta szívemből, az utóbbi időben egyre többször szerettem el-eltűnni mindenki elől… Ilyenkor nem létezett senki  és semmi, csak én, és a gondolataim. Egoista dolog, de jól esett… Végre nem kellett senki előtt sem a jókedvem mögé rejtőznöm, az igazi arcomat mutathattam a világnak… Igen, az utóbbi időben megint egyre többször vettem észre magamon, hogy megjátszom magam az emberek előtt. Hiába kezdtem már-már azt hinni, hogy sikerült felhagyni ezzel az életmóddal, úgy néz ki tévedtem… Ennyire nehéz lenne megváltozni? Meg lehet egyáltalán változni?!
Olyan kérdések, amelyekre nem tudom a választ, de a lényegen nem változtat… Az örökké vidám Hawk szép lassan ismét kezdett olyanná válni, mint amilyen régen volt: egy magányos hangulatemberré. Egy hangulatemberré, akinek egyre többször van rossz kedve, mint jó. Szép kilátások…
A legfájdalmasabb az egészben pedig az volt, hogy a barátaim előtt is kezdtem megváltozni… Mármint ugyanolyan jóban voltam velük, sőt még mindig bármit feláldoznék értük (komolyan bármit) de nem akartam a nyakukba zúdítani a problémáimat. Amanda és Damien nagyon jól elvoltak egymással, végre boldog volt mindkettejük… ki vagyok én, hogy a saját bajaimmal elrontsam a kedvüket? Hiába fogadtuk meg Damiennel, hogy bármikor bizalommal fordulhatunk egymáshoz, egyre kevesebb titkomat osztottam meg vele… Félreértés ne essék, ugyanannyira megbíztam benne, de… Hát igen, ott az a „de”… Mióta visszatért, és beszélgettünk, valami megváltozott közöttünk. Nem mondja, de érzem, hogy valamit elhallgat előlem… Valami fontosat. Ráadásul, ott a tóparton már furcsán reagált az egész Viki dologra, és azóta is kerüli a témát. De miért? Ennyire elítélne, hogy hónapokkal a volt barátnőm után (akivel boldog sem voltam), más ejtette rabul a szívemet? Lehetséges… Pedig azt hittem, Ő megérti… Megérti, mert ő még csak átmenetet sem tartott Amanda és Yv között… De mégis úgy néz ki, hogy nem tetszik neki ez az egész dolog…
Te jó ég, pont én pattogok, hogy valaki titkolózik előttem?! Tiszta szánalom vagyok már!
A düh gyorsabban lángolt fel bennem, mint hogy kontrollálni tudhattam volna, így mindenféle gondolkozás nélkül teljes erőből megütöttem az előttem lévő ajtófélfát… „Életkép, egy idegbeteg életéből” gyönyörű fotó lett volna… Az egésszel csak az volt a baj, hogy az öklöm nem nagyon díjazta, mert sikeresen felszakadt a bőr rajta; most pedig szép egyenletesen folyt a sebekből a vér.
- Ó, hogy a jó… -haraptam el a mondatot. Hiába küldtem volna el a halálba az öklömet, a falat, Friccset, vagy az atyaúristent, nem segített volna. Saját hülyeségem áldozata lettem, be kellett ismernem. De jó, most már a vereség keserű íze is megjelent a számban. Egyre jobb lesz ez este… Vetettem még egy utolsó lesajnáló pillantást az öklömre, majd miután a düh elmúlott és visszatért a jóöreg rosszkedv; kinyitottam az ajtót, és kiléptem a keringőre.
Gyönyörű volt az este, a naplemente festői szépséget kölcsönzött a megszokott helynek. Még így, hogy nem voltam épp a helyzet magaslatán, ezt el kellett ismernem.
„Bárcsak Vikivel lehetnék itt…” hangzott fel valahol a lelkem mélyén a gondolat, miközben elindultam a padok felé…
… hogy alig három lépés után, majdnem pofáraessek hirtelen meglepettségemben. Viki pihent békésen az egyik padon… annyira… annyira gyönyörű volt…
Valahol az agyam egy eldugott részén átfutott a kósza gondolat, hogy jól vezettem le a dühömet. Ha mérgemben izomból kirongyolok az ajtón, felborítottam volna ezt az idilli képet... De ez csak feltételes mód, ráadásul múlt idő, szóval nem is törődtem vele. Úgy tűnt, hogy a lány nem vett észre, én pedig kihasználtam a helyzetet:
Némán álltam egy helyben, le sem vettem a szememet Vikiről. Soha nem hittem, hogy létezik a világon egy ennyire szép, mégis oly törékeny pillanat. Számomra olyan volt ez az egész, mintha egy csoda öltött volna alakot előttem, mely akár az idők végezetéig is rabul tudna ejteni… ha már nem ragadott el amúgy is…
Ki tudja hány percig álltam némán, nem akartam megtörni ezt a csodálatos képet… Végül azonban, egy ugyanolyan erő, mint ami eddig némaságra késztetett, most mozgásra bírt. Halk léptekkel indultam el a lány felé…
- Szia -köszöntem neki halk, rám egyáltalán nem jellemző lágy hangon- Nem zavarok? -kérdeztem egy halvány mosollyal az arcomon, miközben leültem mellé a padra.
- Ezekszerint nem csak én vágytam egy kis magányra ma este...? –tettem még hozzá, hogy feldobjak valami témát… Úgy összességében, semmi sem volt a megszokott. Semmi hatásos belépő, semmi „Hawk-beszólás”, semmi vidámság az arcomon… Eljött az ideje, hogy őszinte legyek a lányhoz, és végre megmutassam neki a valódi énemet; bármit is fog hozzá szólni. Előbb-utóbb amúgy is eljött volna ez a perc, miért ne legyünk rajta túl most? Amúgy meg, most már mindegy... Itt volt az ideje sodródni az eseményekkel...

//Sue //

~Hopsz, egy kicsit elszóltam magam, talán túlságosan sikerült kiakadnom. De ha egyszer úgy elvittem volna magammal a bálba, egy kis tánc…jó kis beszélgetés…kis pia…de csak mértékkel…hmm, de jó lett volna. Na, de ennek lőttek~
Az ő hangján is hallatszott, hogy szomorú e miatt, és talán arra is rájött, hogy mi volt a tervem. Hát persze hogy rá, hisz okos lány ő…és én is árulkodó jeleket küldtem felé. Na de mindegy, nem jöhet…majd keresek valaki mást, annyi csinosabbnál csinosabb lány jár ebbe a suliba, egyet csak kifogok a számtalan közül. Majd jövőre…akkor aztán nem hagyom magam, meg azt se, hogy pont előtte kövessen el valami rosszaságot. Höhö…ezt még én mondom, aki minden percben azon töri az agyát, hogy mit lehetne elkövetni?? Hát igen, nem arról vagyok híres hogy kerülném a bajt, inkább keresem, aztán meg bűnhődöm egy sort. Bár a könyvtártól már valósággal kiütéseim jönnek ki…abból már kicsit elég. Minden tanár odazavar, és én már a szagától is elájulok, ha tehetem a közelébe se megyek…és akkor töltsek ott szinte minden nap el jópár órát? Na neee. ~Lehet, hogy jobban meg kéne gondolnom melyik órán ne figyeljek oda…és McGalagony óráit kihagyni a listából.~ Szóval nem én vagyok az akinek tanácsokat kellene osztogatni egy griffis csajnak, erre még időben rájöttem, így nem is szóltam semmit, és ő is lezárta a témát.
~Vajon, hogy érzi magát velem?~ gondolkoztam egy kicsit ezen a kérdésen. Igazából úgy tűnt egyre jobban kezd feloldódni a társaságomban, mindig is szerettem azt érezni, hogy akivel beszélgetek, az teljesen rám koncentrál, és ellazul. Hisz én sem vagyok egy félős ember, nem zavar ha számomra még idegenekkel hoz össze a sors, vagy olyanokkal akiket csak látásból ismerek. Valami témát mindig találok legyen az bárki. Most pedig egy olyan ember ült mellettem, akivel máris egy csomó dologban megegyezünk. Szeretjük a kígyókat, a veszélyeket, nem bírjuk a „tanulós tantárgyakat”…és remélhetőleg mindketten szeretünk táncolni, de ez nem sokára kiderül. Jó kis tervem volt, ennek kiderítésére.
És jött a tetkók bemutatása…na az nem volt semmi, ahogy hozzáértem puha bőréhez, és megszabadítottam felsője pántjától…hmm…igazából bármitől megszabadítottam volna.
Tetszett a testén tekergőző kígyó, hasonlított az enyémhez, de valahogy nőiesebb volt, ha lehet ilyet mondani egy tetkóra.

- Igen, szerintem is jó név, tudod már 6 éves korom óta megvan…nem tudok tőle elszakadni, egyszerűen kötődöm hozzá, és ő is hozzám…lehet, hogy ha nem lenne nem ilyen ember lennék. –mondtam, majd egyik lábam a másikra helyeztem.
- Majd megmutatom egyszer ha szeretnéd, tarthatnánk egy kígyó bemutató órácskát –mosolyogtam rá.
- Vagy úgy, szóval szereti, beletrafáltam –nevettem rá, majd örömmel tapasztaltam, hogy Sue is bírja ezt a zenét. Én is odavagyok érte, imádok rá mozogni, nagyon jól lehet. Oké, majd megbeszélünk egy megfelelő időpontot, és megkukkantom a jószágot.- kacsintottam Sue-ra.

Na igen, a kviddics…ezt el is felejtettem, hisz ez is egy dolog a sok közül amit mindketten imádunk. És ő is hajtó…én meg az szeretnék lenni, micsoda véletlen egybeesés. Rengetegszer ültem már az 5 év alatt seprűn, de eddig nem sikerült bekerülnöm a csapatba, most végre megpróbáltam megpályázni a hajtói posztot, és reménykedve vártam az eredményt. Nem voltam ügyetlen a seprűlovaglás terén…sem…biztosan tartottam magam, és nem féltem az alattam tátongó tértől sem, meg a száguldozástól sem. Sőt, ez az ami igazán vonzott a kviddics terén…a veszély, hisz bármikor eltalálhat egy feléd szálló gurkó, bármikor leeshetsz a megbokrosodott seprűről…ez a sport nem egy életbiztosítás. De pont ez volt benne az izgalmas…kockázat nélkül nincs élet.
És jött az a bizonyos mondat, ami látszólag nem okozott semmi problémát, azonban eléggé elgondolkoztatott. ~Csatázás…nem csak az égben…hmmm…elég titokzatosan hangzik.~ -töprengtem, de csak egy dologra tudtam gondolni. Nem vagyok olyan közömbös neki, és talán szeretne velem máshol, más körülmények között is…az ő szavaival élve „csatázni”…csókcsata??...vagy esetleg ágy?? Na jó nem megyünk tovább, kicsit távoli dolgokról beszélek, azt hiszem. Bár a csók, az annyira nem távoli dolog, hányszor megesett már velem, hogy úgymond idő előtt ért össze valakivel a szánk. De egyáltalán időhöz van ez kötve?

- Reméltem, hogy nem akarsz…akkor kivel beszélgetnél a továbbiakban? –kérdeztem kissé talán öntelten, de inkább viccesen. Hát én annyira nem…mint a többi tantárgyat sem túlzottan. De azért szívesen megkóstolom majd, egy nem mérgező főztödet. –kacsintottam rá.
- Mr. büntetőmunka király? Ez jó –kacagtam hangosan, nagyon tetszett a felvitt hangsúly ahogy mondta. Igen, igen…könyvtár mérgezésem van…állandóan azok között a dohos, régi könyvek között…ááá, a hideg is kiráz. Hát igen Pitont nem igazán lehet szeretni, bár a mardisok zöme kedveli, én sem vagyok kivétel. Az SVK az meg egyenesen a kedvencem. Jó hogy így látod, szerintem sem kell elítélni azokat akik mást szeretnek, hisz elvégre szabad emberek vagyunk. –mosolyogtam rá, majd jött a megjegyzésem.

A terv megvalósítás alatt állt. Sue felé nyújtottam a kezem és reméltem hogy elfogadja azt. Így is történt, nem igazán értette mit akarok, de engedte, hogy irányítsam. Még mielőtt felállt volna, ledobta magáról a felsőt, talán melege volt. Előkaptam a pálcám, de félreértés ne essék nem ártásokat szórtam rá, csak intettem egyet, és a pálca hegyéből lágy hangok csendültek fel. Egy keringőre hívott minket. Sue le sem vette rólam a szemét, és én is mélyen a szemébe néztem, majd közelebb léptem hozzá.

- Hölgyem –megérintettem kezeimmel, majd elindult a csodálatos tánc. Nem tudtam hibázni, egyszerűen nem engedte. Hozzásimultam, és reméltem, hogy nem lök el idő előtt magától, igazából reggelig így maradtam volna. Csak lépdeltünk, szabályosan téve egyik lábunk a másik után, és éreztem az isteni illatot, ami belőle áramlott felém. Egyre közelebb és közelebb bújtam hozzá, nem bírtam megállni, hogy ne tegyem ezt. Majd egy óvatlan mozdulatomban szám már majdnem szájához ért, de kitértem, nem akartam, hogy ennyi legyen a csodálatos este vége…de azért egy finom puszit ráleheltem az arcára…nagyon közel a szájához.

[Josh<3]

Josh<3




Nem is kellett sokáig várnia, Josh közelebb lépett, pálcájából keringő zenét csal elő, majd átkarolta a lányt, magához húzta, és táncolni kezdtek. Lágy zene szólt, a csillagok ragyogtak felettük, ők ketten pedig mindent kizárva, csak egymást, látva, érezve léteztek a kis udvaron. Semmi és senki más nem volt. Sue érezte, hogy a fiú egyre jobban magához húzza és egyre jobban hozzá bújik. Kellemesen érintette ez, hisz nem hitte volna, hogy rejtőzik ennyi gyengédség egy mardekárosban. Bár Josht, mindig is különbözőnek tartotta valamilyen szinten többiektől, de akkor is ez a melegség, érzékiség, ami áradt belőle meglepte a lányt.
Csak forogtak, és keringtek, felettük a sötét, majdnem fekete égbolt, rajta milliónyi csillag csillog, a messzi távolból vad állatok hangját hozza a szél. Nem messze tőlük, egy fa felől bagoly huhogása hallik.
A fiú közelebb hajol, Sue ráemeli ezüstösen csillogó íriszeit. Egyre közelebb és közelebb kerül e két ember arca, ajka… Már majdnem összeér, mikor a fiú félrekapja a fejét, és lágy puszit lehel a lány orcájára, az ajakak szegletébe.

Úgy tűnik, kölcsönös lett a vonzalom, és vágy, ami eddig Suet fűtötte. Ezek alapján úgy tűnt, a srác megadta a kezdő lépést, s innentől kezdve a lányon áll vagy bukik a dolog… Majd meglátjuk, meglátjuk.
Szemeit a srácra függesztette a puszi után, s úgy döntött, nem fog ő sem fejjel a falnak rohanni, hiszen hosszú és csodálatosnak ígérkező még az est.
Jobb kezével végig simított Josh arcélén, egészen az ajkkakig, mutatóujját végig futtatta rajta, elidőzve az ajkak szegleténél, ahová ő kapta a többet ígérő apró, leheletet. Majd le az állakon, s keze megállapodott a srác mellkasán, hozzá bújt, majd így folytatta tovább a táncot.

Jó ideig keringtek tökéletes összefonódásban, miközben a lány egyre jobban befúrta partnere kezei közé magát, és ölelte társát, mintha soha sem akarná elengedni, majd mintegy megunván eme csodálatos elegyet, elszakadt tőle, mindkét kezét átkulcsolta a fiú nyaka körül, maga felé vonta a csillogó szempárokkal ékesített arcot, lábujjhegyre emelkedet, s mikor már elérhető távolságban voltak a srcác ajkai, apró, leheletnyi csókot lopott. S nem is csók volt ez, csupán egy apró puszi, ami jelezte, hogy semmi akadályát nem látja, hogy a dolog folytatódjon.

Ezek után karjait leengedte Josh nyakából, végig simított velük a két orcán, ajkakon, állon, nyakon. Le egészen a mellkasig, ahol megállapodott. Majd tovaindult megkeresvén a fiú kezeit, magával vonta őket, s így pihentette kezeit a fiú mellén. Majd elengedte a kezeket, hagyta, had járják szabad útjukat. Ő továbbra is ott hagyta őket, a fiúhoz bújt, s már nem táncoltak, nem forogtak, álltak együtt összefonódva.
A lány fejét a fiú vállán nyugtatta, s így figyelte a körülöttük lévő világot. Zajokat, hangokat, zene foszlányokat, színeket, árnyakat, illatokat. A messzi távol és a közeli hangok és zajok tökéletessé formálták az estet, az árnyak és fény játéka még csodálatosabbá. S az est és tavasz illatai… na azok töltötték ki egészen, egészítették ki teljesre a csodát.

Kellemes virágillat keveredett Josh parfümjének illatával, illetve még valamivel… igen a férfi illattal. A feromonok illata lebegett még a szélben, ami egyre nagyobb bizonyosságot adott a lánynak, hogy bármi is legyen a mai este vége, ő folytatni szeretné, és sok-sok dolgot akar még a fiútól.

Ez a tánc, ez az este…annyira csodálatos. Lélektükreit Joshra emelte, s várta, hogy tegye meg a következő lépést. Várta, hogy ugyan azon a síkon mozognak e. Hisz a fiú az utolsó pillanatban visszakozott, aztán ő biztosította, hogy nem kell tartani attól, hogy ő nem ezt szeretné, de most már rajta a sor. Neki kell lépni és eldönteni mit is szeretne ettől a törékeny, bájos, csintalan teremtéstől.

Körülöttük már csak egyetlen lámpa világított, az is jó 4 méterre a párostól, felettük a csillagok, épp egyikük úgy döntött megszakítja égi létét s a földre zuhan… vajon ez a kihúnyt csillag lehet e kezdete valami újnak?....

[//Sue //]

//Sue  //



A tánc egyszerűen fergeteges volt, mármint nem a szó szoros értelmében, hisz egy keringő alapjában véve nem lehet fergeteges…de a partner az több volt mint fergeteges. A mozgásunk teljesen összhangban volt, testünk összesimult, egy cigit se lehetett volna elnyomni kettőnk közt, az egyszer biztos. A zene csak úgy sodort magával minket, még a lépésekre sem kellett figyelnünk, hisz az egész a lábunkban volt. Mi magunk voltunk a tánc maga. Körülöttünk teljes csend uralkodott, még csak madárcsicsergés sem zavarta meg e kellemes táncot. Szellő se rebbent, minden hozzánk igazodott, csak a zene hangja volt kivehető a szabadban, és messziről a szökőkút csobogása hallatszott. Ez azonban csak még romantikusabbá tette az így is kiváló hangulatot. Nem tudom mikor éreztem magam ennyire jól egy lány társaságában. Hisz volt már jópár hasonló alkalom, sőt táncoltam is már csajokkal…természetesen, de eddig ez ver mindent, ez biztos, hogy örökké megmarad bennem, akármi is legyen az este vége. Sue nemcsakhogy gyönyörű volt, táncolni is tudott, és valami bámulatos kisugárzása volt. Tudott hatni rám, ami eddig nem sok lánynak sikerült. Romantikusabbá tett, lágyabbá…ami valóban nem mardis tulajdonság. Kezdtem azt érezni, hogy teljesen a visszájára fordulok, 360 fokos fordulatot veszek, és megváltozom. Bár ezt igazából nem akartam, hisz szerettem én a bőrömben lenni, szerettem azt, hogy mardis vagyok, a veszélyeket, rosszalkodni…sőt csajozni is…és nem megállapodni. Kicsit korai még. De most itt állt egy olyan lány aki mindenkit felülszárnyalt, aki mellett másnak érezhettem magam, belepillantást nyertem egy más világba, és nem is volt annyira rossz ez a más világ. Persze nem azt mondom, hogy megjavultam…ugyanúgy bennem van az, hogy ellenszenv a griffisek iránt…de mint tudjuk, a kivétel erősíti a szabályt. Miért kellene csak azért utálnom minden griffendélest mert ők azok? Utálom azért mert belül nem szimpik, vagy utálnak engem.

Miután kiveséztem mgamban ezt a témát is, ami kicsit túl sokáig tartott, egyre közelebb és közelebb húzódtam Susan-hoz, mígnem elértem a szájához. Egy pillanatig megálltam, és átgondoltam a következő lépésem. Már annyiszor megszívtam ilyenkor, hogy nem bírtam türtőztetni magam, és egyből lekaptam a bizonyos lányt. Most nem akartam ebbe a hibába esni, Sue ennél sokkal fontosabb volt nekem, minthogy egy törtető, és csak arra hajtó hülyegyereknek tartson, és elküldjön a búsba. Nem…most nem kockáztathattam.
Ugyanakkor eszembe jutott a dolog másik oldala is, mi van ha most nem teszem meg, és ő meg szeretné? Mekkora égés lenne…gondoltam bele, de mérlegelni kell. Ha most megcsókolom vagy elküld a búsba, vagy csak félénknek hisz. Hát valljuk meg az utóbbi még mindig jobb, bár azt se szerettem volna, de valamit választanom kellett. Ígyhát kitértem a szája közeléből, és a szája sarkába nyomtam egy lágy puszit. Jó tervnek tűnt, és valóban nem volt olyan rossz.

Sue úgymond teljesen beindult, magához húzott, kezeivel végigsimította az arcom, egészen a nyakamig, majd a mellkasomat is bevette a játékba, ott megállt, és hozzámbújva folytatta a táncot. Beleborzongtam, mintha a hideg rázott volna, annyira kellemesek, lágyak voltak az érintései, hogy azt sem tudtam hova kapjak a kezemmel. Megfogtam apró kezét, két kezem közé szorítottam. Már szinte alig mozogtunk, átment az egész egy mozdulatlan játékba. A zene az már csak hangulatfestéskét szolgált, de ez így volt jó. Megérintettem selymes, puha arcát, és végighúztam rajta ujjaimat, majd le egészen a karjáig, ahol kicsit elidőztem. Isteni volt megérinteni, azt akartam, hogy ne múljon el soha ez az éjszaka. És ekkor mi történt?
Susan egy váratlan mozdulatával átfonta nyakam körül édes, kis kezeit, majd lábujjhegyre emelkedett, és utána már csak szája finom lehelletét éreztem ajkaimon. Egy pillanatig tartott az egész, de nekem mindennél többet ért. Tehát bekövetkezett amire vártam, mostmár átvehetem az irányítást, megmutathatom ki is valójában Casanova. Megadta a kezdő lökést, bár ne kellett volna neki. Most biztos kis betojinak hisz, aki még egy csókot se mer adni a kiszemeltnek. Lehet, hogy ezt elszúrtam, de a továbbiakat nem fogom, az egyszer biztos. Keze ismét elindult simogató útjára, de én elkaptam, nem engedtem tovább, csak kezem közé zártam, magamhoz húztam és lágyan, szenvedélyesen megcsókoltam. Izzott körülöttünk a levegő, úgy éreztem mintha a fellegekben járnék, és reméltem, hogy ő is valami hasonlót érez. A csók pedig isteni volt, nem lehet leírni azt az érzést…felemelő, olyan amit nem sok lánytól kaptam. Most már biztos voltam benne, hogy ez életem legszebb estéje.

Sokáig álltunk ott mozdulatlanul, a zene elhalkult pálcámból, csak a csend zaja hallatszott, és csak az összefonódó testek látszottak a sötétben. Öleltem, és nem akartam elmozdulni ebből az állapotból, abban reménykedtem, hogy a Nap kivételesen nem fog felkelni, hosszú idejeig így marad minden, mint a sarkokon. De ez sajnos csak egy szép álom volt, ami nem következhetett be, de jó néha ilyen dolgokon álmodozni. Ahogy egymáshoz tapadt testünk éreztem saját szívem lüktetését, ami nem olyan volt mint általában. Megfogtam a lány kicsiny kezecskéjét, és a szívemre helyeztem azt, érezze ő is, mit váltott ki belőlem.

- Érzed? –suttogtam a fülébe, a 3-szor olyan gyorsan verő szívemre célozva. Ez volt az első szó amit kimondta a tánc kezdete óta, de ez is csak rövid ideig tartott. Nem kellettek ide a szavak, az érzések, és tettek voltak fontosak.

Kezdett kicsit hűvös lenni, és mintha a szél is fújdogálni kezdett volna…és a lány felsője még mindig a padon hevert. Egy pillanatra odaléptem, magára hagyva a lányt, felkaptam a kis felsőt, majd egy lépéssel ott teremtem mellette, és hátára kanyarítottam a ruhadarabot. Úgy gondoltam megmozgathatnánk fájós végtagjainkat egy kicsit, ezért kezemet kezébe kulcsoltam, és lassan elindultam a közeli út irányába. Reméltem, hogy ő is velem tart, hisz lábaink már tuti elgémberedtek…nekem legalábbis teljesen. Átöleltem Sue vállát, majd egy puszit nyomtam a homlokára, és elindultunk. (vagy nem) .

<3JOSH<3<3

*Összefonódtak, ölelték egymást, mintha az életben többé ez a két test nem akarna szétválni. Valószínűleg így is volt. Öröknek akarták a pillanatot. Sue végig simított a fiú arcán, amit a srác reakciója követett. Érzékien, lágyan, de még is férfiasan simogatta a lányt. Az arcát, a karját… a két ember ezekben a pillanatokban egymás folytatásai voltak.
Majd, a lány bátorságot vett, és apró csókot lopott táncpartnerétől. Nem, ne gondolja senki, hogy negatív gondolatok keringtek volna a kis buksiban, azért, mert Josh nem rohanta le, és nem mászott rögtön a szájába. Tisztelte és becsülte a fiút ezért, s pont e miatt tette meg ezt a lépést, hogy igen… itt vagyok, és a tiéd vagyok.

A srácnak se kellett több, Sue kezeit a sajátjai közé fogta, majd szenvedélyes csókot váltott a lánnyal. Csodálatos érzés volt. Mintha apró tűzijátékok sora indult volna el a lány bensőjében. Apró pillangók ezrei verdestek szárnyaikkal a hasa tájékán, borzongás futott végig a gerince mentén. Ez a tett, ez a pillanat teljesen elvarázsolta a lányt. Hirtelen azt sem tudta hol van.
Síri csend uralkodott körülöttük. Megszűnt a világ. Nem látták a sötétre vált eget, rajta csillagok millióinak szőnyegét. A csillagok, melyek éji vándorok útitársai, s most csendes szemtanúi két fiatal szív összefonódásának. Ekkor valósággal az idő is megállt körülöttük. Szinte óráknak tűntek azok a másodpercek, s csodálatos forróság járta át a lány testét. Valami, eddig teljesen ismeretlen érzés. Josh nem tudhatta, hogy hiába a lány vagány külseje, még is ő volt az első, akivel csókot váltott. Az első… a csodálatos, a tökéletes. Itt, most és mindig. A fejbúbjától a talpáig átfutotta a forróság. Úgy érezte, képes lenne az egész kastély fűtését átvállalni. Ez az érzés hatalmába kerítette. Képes lett volna órákon át itt állni, és érezni ezt. Érezni őt. Itt lenni ezzel a fiúval. Most úgy érezte, soha nem volt még ennyire boldog. Nem találkozott még olyan sráccal, mint Josh. Most ő volt a minden. A lány pedig a semmi, aki a mindent akarta.

Körül fonta őket a csend és a sötétség. Árnyak és fények játéka. Árnyak, melyek megbújtak a fákon, a szökőkúton, és minden apró dolgon, ami a kis udvarban fellelhető volt. Az égen milliónyi csillag csillogott, fényét próbálgatva, s csodálatosan ragyogott a Hold, fokozva a hely hangulatát. Most egyetlen felhő sem volt olyan elvetemült, hogy az égen ússzon, s megfossza a fiatalokat a Hold jótékony és csodálatosan ezüstös fényének takarójától.

Miután a két ajak elvált egymástól, csak álltak ott ölelkezve, megkövülten és próbálták magukévá tenni az érzést, a helyzetet. Ezután a fiú Sue kezeit a mellkasára vonta, ahol érezhette minden apró szívdobbanását. A pulzusa az egekben volt. Ha nem egy egészséges, életerős fiúról lett volna szó, félő lett volna, hogy az apró kis pumpa végül feladja, és nem dobog tovább. Az ő szíve sem viselkedett másképp, úgy vert, mintha a Himalája legmagasabb pontjára kéne felpumpálni az éltető erőt. *

-   Érzem. Az enyém sem áll távol ettől. – suttogta a lány, nehogy megtörjön a pillanat varázsa, hiszen nincs szükség szavakra, az összhang annyira megvan, hogy egyetlen apró pillantásból is sejthetik, hogy mit akar a másik.

*Mivel, a lány szerette volna, még egy picit érezni a fiú lágy ajkait és szenvedélyesen forró csókját, kezeit ismét a nyaka köré vonta, magához húzta, s most ő volt az irányító, felfedező.
Ez az ajakérintés sem különbözött az előzőtől, sőt, ha lehet még vadabb, szenvedélyesebb és felkavaróbb volt a lány számára. Ismét a csodálatos meleg futotta át, az érzés, amit soha, de soha nem akart másénak tudni. Önző akart lenni, s ezt a csodát csak magának akarta. Pár pillanat múlva a két ajak elvált egymástól, de a vibrálás megmaradt a levegőben. Sikerült az érzést teljesen testébe zárnia. Csillogó, a Holdnak köszönhetően jelenleg ezüstös színben játszó íriszeit a fiúra emelte, s egy halk sóhaj hagyta el az ajkait.

A csók utóhatásának elmúltával érezte csak a lány, hogy a levegő már nem az a kellemes langyos, mint amilyen volt az elmúlt órákban… hiszen még is csak márciust írunk. Az időjárás pedig hű maradt önmagához, és az estet lehűtötte. Ez úgy látszik Joshnak is feltűnt, mert egy kisebb hűvös szellő után Sue pulcsijáért lépett és felsegítette neki. Meg kell hagyni, elkelt már az a réteg ruha. Ezután a fiú megfogta a kezét, s láthatólag indulni akart valahová. Persze Sue is hasonló kép gondolkozott, hiszen bármennyire is csodálatos az est idekint, nem lenne jó, egy-két hetet ágyban tölteni betegen, lázasan, a másik nélkül. Hiszen, olyan jól alakultak a dolgok. Tehát boldogan követte a fiút. Josh átkarolta, s összebújva indultak meg a kis úton, valahová… hiszen, csak Josh tudta, merre is szeretne menni.

Mögöttük az udvaron az utolsó megbűvölt lámpa is kialudt, jótékony sötétet hozva az apró lakóknak, akiket maguk mögött hagytak a fiatalok.

A távolban bagoly huhogott, vad állatok ordítása hallott, jelezvén, hogy már az ő idejük jön, senki más ember fiának nincs keresni valója a kastély falain kívül.*

~Greg~

Egy hang zökkentett ki a gondolataimból, egy hang melynek azonnal tudtam ki a gazdája, de valahogy mégis volt benne valami más. Mintha… Komoly lenne?
Gregory Hawk komoly? Valami nem stimmel. Ő volt, azaz ember, aki bármelyik pillanatban képes volt megnevetetni, egy-egy gesztusával, megnyilvánulásával vagy csak azzal, hogy megjelent. De most mintha valami nem stimmelt volna. Mi történhetett?
Azonnal felpattantam, hogy ne csak a hangját halljam, hanem lássam is őt, meg hogy le tudjon ülni mellém.
- Te sose tudnál zavarni – viszonzom a halovány félmosolyát egy bátorító Vikis mosollyal.
És már biztos voltam benne, hogy valami nagyon nem stimmel. Hallottam a hangján, láttam a szemén, de teljesen biztossá tettem a számomra az a mondata, ami elhagyta a száját. „Nem csak én vágytam magányra…” Mi történt vele, hogy… És mi történt a kezével?
Fel volt szakadva a bőr és lassan szivárgott belőle a vér. Mintha a bokszzsák helyett a falat találta volna el.
Ennyire nem ismertem volna? Vagy…? Inkább arra saccoltam, hogy ennyire nem ismertem. Hisz a utóbbi időkben önző módon csak az én problémáimmal voltam elfoglalva, előtte meg… Csak arról faggattam, van e már valami híre Damienről.
Rengeteget beszéltünk Greggel az utóbbi időkben, főleg, mert Mary és Dam általában egymással volt elfoglalva. Mi meg itt maradtunk egymásnak, persze ha nem lett volna ennyire összenőve a mi szerelmes párocskánk, akkor is rengeteg időt töltöttünk volna szerintem egymás társaságában. Volt valami Gregben amit nem tudok, eddig miért nem fedeztem fel, de… jól éreztem magam a közelében és ilyen nagyon kevés ember tudott kiváltani belőlem. Hát meg ott volt az a tény is, hogy engem elviselni se egy egyszerű mutatvány.
Finoman a kezéért nyúltam, talán már túl finoman is. Nem volt jellemző rám az effajta gyengédség.
- Mit csináltál? – kérdeztem lágyan és a másik kezemmel már nyúltam is a pálcámért, hogy eltüntessem a sebet.
Egy teljesen egyszerű gyógyító varázslat volt, pontosan a hasonló sérülésekre találták ki.
A szivárgó és a néhol már bőrére száradt vére, gyorsütemben, mint akit megijesztettek visszafolyt a sebeke és a felsértett bőr, mint mikor az ember ágyat vet, tökéletesen rásimult a kézfejére.
- Voálá. – mondtam, aztán elmosolyodtam – Miért van az, ha a közeledben vagyok, mindig elfelejted használni a pálcád?
Céloztam itt erre a mostani esetre, a könyvtárosra, és még jó néhányra. Múltkor is volt egy ilyene, mikor Hóborc ráöntött egy vödör vizet. Teljesen beletörődött, hogy vizesen fogja végig ülni a Bűbájtant, miután átöltözni nem lett volna ideje, mert így is késésben voltunk. Mikor előkaptam a pálcám és megszárítottam a ruháit.
Ilyenkor mikor én segítettem rajta, mindig olyan jót mosolyogtam rajta. Látszott az arcán, hogy neki miért nem jutott eszébe, közben pedig hálás volt nekem. Szerettem ezeket a helyzeteket. Nem azért mert az orra alá akartam volna dörgölni, hogy jobb lennék. Ez soha eszembe se jutott, hanem csak... szerettem neki segíetni.
Meg különben is. Nekem is voltak érdekes eseteim a pálca használattal, pedig én világ életemben körül voltam véve a mágiával. De azért képes voltam a múlthéten szitkozódni, csak mert a sötétben nem találtam meg valamimet. Nem elég, hogy egy intésembe került volna, hogy odavívjam magamhoz, még az sem jutott eszembe, hogy fényt gyújtsak a pálcámmal. A legalapvetőbb varázslat. Aztán tegnap… Esik… Én meg persze, hogy nem használtam Leperexet…  De hát előfordul az ilyen…
- Talán elvakít a szépségem – tettem még hozzá nevetve és ironikusan, közben a látvány és poén kedvéért, még dobtam is egyet a hajamon.
Ha tudtam volna, hogy ezzel mennyire célba találtam… De eszembe se jutott

//Viki (: //

Némán ültem Viki mellett, és kerestem a megfelelő szavakat. A megfelelő szavakat arra, hogy mi játszódik most le bennem, hogy mit is érzek valójában… de egyszerűen nem ment. Akárhányszor próbáltam szólásra nyitni a számat, már a puszta elhatározáskor megakadtam. Ez az egész olyan volt, mintha egyik eltitkolt álmom öltött volna testet, a szemem láttára… Olyan kivételes pillanat volt ez, amikor minden a háttérbe szorult. Viki itt volt velem, más nem számított. Nekem nem. Most nem…
Mélyen belenéztem a gyönyörű zöld szempárba, a bátorítóan mosolygó arcra, és hirtelen megszűnt létezni minden problémám. „Élj a pillanatért!” tartja a mondás. Ezekért a percekért már megérte élni!
Nem tudom hány másodperc telhetett el így, de egyszercsak Viki gyengéd érintését éreztem a kezemen; majd hasonlóan lágy hangját hallottam… „Mit csináltam…?”
- Hát… -nem tudtam mit válaszolhattam volna erre. Annyi érzés kavargott bennem, hogy képtelen voltam szavakba önteni őket.
- Nagyon… nagyon összejöttek a dolgok mostanság megint...–feleltem végül nem egészen a kérdésre válaszolva- Egyszerűen, néha élni sincs kedvem… de… de nem akarlak fárasztani az én bajaimmal is, megszoktam már, hogy mindig mindent egyedül kell megoldanom… -akadtam meg pár másodpercre- Tudod… nem sok embernek hagyom, hogy így lássanak… Igazából, te vagy a második, aki előtt nem rejtőzöm az állandó jókedvem mögé… -halt el a hangom, ahogyan a meggyógyított öklömre pillantottam.
- Köszönöm… - mondtam halkan, miközben gyengéden megszorítottam a lány kezét. Ha formában lennék, talán azt feleltem volna, hogy „jobb lett mint új korában!”. De nem voltam formában… Szépen lassan éreztem, hogy az ösztöneim átveszik az irányítást, a józan eszem felett. Tudtam, hogy nem szabad megnyílnom ennyire a lány előtt! Hogy nem szabad ilyen gyengének, sebezhetőnek mutatkoznom! De mégsem bírtam tenni ellene. Valahogy úgy éreztem, hogy itt ezen a helyen, ebben a pillanatban Viki az az ember, akiben feltétlenül megbízhatok. Ő az, akiért bármikor az életemet adnám…
~Jóvan, megin nagy szavakkal dobálózom…~ tért vissza pár pillanatra az életvidám énem, hogy véleményt nyilvánítson. De igaza volt. Észhez kellett térnem!
- Hát… -jelent meg a szokásos félmosoly az arcomon, Viki pálcás megjegyzésére- Most erre mit mondjak? Ilyen az én formám, hajlamos vagyok beletörődni abba, ami van. Így jártam látod –kezdett nyomokban visszatérni a jól megszokott stílusom. A jól megszokott stílusom, és az elővigyázatosságom is. Valószínűleg már így is túl sokat kiadtam magamból, pedig nem akartam. Nem, mivel egyszer már voltak emberek, akinek mindent elmondtam, majd a földbetiportak. Nem mintha Vikiből kinézném, hogy ilyet tenne velem, de… de nehezen nyílok meg mások előtt, nem volt mit szépíteni ezen. Pedig talán ennél alkalmasabb időpontot nem is találhatnék? Nem tudom… nem tudok már lassan semmit, a jól megszokott kis életem szépen lassan kezdett összeomlani, mint egy gyenge kártyavár.
„Talán elvakít a szépségem?” törtek be a gondolataim közé a lány szavai. Ahogy felemeltem a tekintetemet, még soha nem láttam ilyen szépnek Vikit. Zavart mosoly ült ki az arcomra megint, ahogy szédítő sebességgel feltűntek az emlékek lelki szemeim előtt:
Elsőben a beosztási ceremónián, ott állok a gólyák között, mellettem egy szőke kislány, akire lopva rá-rápillantok, miközben McGalagony olvassa fel a neveket: „Hawk, Gregory!” Az, akkor még nem szerelem volt, (hogyan is érezhetne egy tízéves ilyet?) de épp elég volt ahhoz, hogy ne halljam meg a tanárnő hangját. Hát igen, szép bemutatkozó volt a suli előtt, hogy elsőre nem ismertem meg a nevemet... Miután végül elfoglaltam a helyemet az asztalnál, McGalagony hívta a következő tanulót: „Henderson, Vikitria!” A szőke kislány kilép a sorból, én pedig megbabonázva követem a tekintetemmel, és titokban szorítok, hogy ő is griffendéles legyen... Majd változott a kép, és jöttek a tanulással töltött esték a klubhelységben, amikor a könyv felett titokban figyeltem a lányt… Végül pedig az idei január, amikor összebarátkoztunk. Ezek az emlékek voltak a legélesebbek, amikor épp lekiabálja a fejemet, én pedig alig bírom megállni, hogy el ne vigyorodjak; vagy amikor rámnyit öltözés közben… vagy akár a közös esték, éjszakák a klubhelységben…
… és a történet végül úgy végződött, hogy itt ülök vele egy padon, kéz a kézben. Kéz a kézben? Amikor végre kitisztult a látásom, akkor tudatosult csak bennem, hogy azóta sem engedtem el a lány kezét. Ahogy felpillantottam ismét az arcára, éreztem, hogy a múlt emlékei, és a mostani pillanat szépsége együttesen olyan erővel tört fel, amit nem tudtam kontrollálni.
Pár másodpercig még hagytam magam elveszni a gyönyörű zöld szempárban, majd mindenféle gondolkozás nélkül odahajoltam a lányhoz, és gyengéden megcsókoltam. Teljesen kikapcsolt minden, végre igazán a „pillanatnak élhettem”, úgy, ahogy mindig is szerettem volna. Elfelejtettem minden problémámat, minden bánatomat, mindent… Azt akartam, hogy soha ne múljon el, ez a csodálatos perc!
De minden jónak vége szakad egyszer, ez a pillanat is tovaszállt, nekem pedig ismét a nyakambaszakadt a világ összes problémája… Ráadásul, most már eggyel több dolog miatt is aggódhattam: sikerült lelepleznem magamat Viki előtt…
- Én… én… -kezdtem bele dadogva- Nem tudom mit mondhatnék… -feleltem elég sután- Úgy néz ki... kicsit elragadott a pillanat…
Nem bírtam kimondani, hogy szeretlek. Egyszerűen... még nem... Pedig már hányszor elképzeltem már ezt a percet, te jó ég! Átvirrasztott éjszakákon, unalmas tanórákon… és most túl voltam rajta. Lelepleztem az egyik legnagyobb titkomat, innentől kezdve már csak Vikin állt, hogy mit kezd vele…

~Greg~

Még mindig képtelen voltam elképzelni, mi bánthatja Greget. És sajnos rá kellett jönnöm, hogy vajmi keveset tudok róla, de ő is rólam. Barátok voltunk, igen barátok, de volt az életemnek egy részek, a lelkemnek egy sötét bugyra, amit nem akartam megosztani vele.
Mary tudta és Dam is tisztában volt vele, de Greg… Nem azért nem mondtam el neki, mert úgy gondoltam nem értene meg, vagy nem fogadná el, hanem mert olyan jó volt, hogy ő csak a jóságos majdnem mindig vidám Vikit látta, miközben… Nem voltam ilyen, de vele… Nem azért viselkedtem vele, így mert színészkedni akartam volna, hanem mert egyszerűen ezt váltotta ki belőlem, mellette minden szebbnek tűnt és valahogy megszűntek a gondjaim is.
Ültünk kéz a kézben és valahogy minden olyan természetesnek tűnt. A naplemente, az hogy hozzám ér, hogy kettesben vagyunk… Ezt az érzést még soha nem éreztem. Valahogy egyszerre volt természetes és mégis különleges, csodálatos de mégis rémisztő.
És akkor…
Lágyan és finoman megcsókolta az ajkaimat. Egy röpke pillanat volt az egész, de… Mintha gyerektől vettél volna el a cukorkát, úgy éreztem mikor végett az a pillanat. Soha senki nem csókolt még ilyen lágyan, ennyire szerelemre éhesen, mint ő. Ez… ez…
Puhán a szájára tapasztottam a mutató ujjaim, hogy hallgasson el, nem kell magyarázkodnia. És amint lassan elhúztam az ujjamat forró ajkáról, helyette a számmal tartottam lakat alatt a többi kitörni készülő magyarázatot.
Nem tudom mi ütött belém, de azt éreztem, hogy ezt kell tennem. Mindig is az ösztöneim hallgattam, és általában jókat súgtak. Most azt duruzsolták a fülembe, hogy csókoljam meg, ne engedjem el Greget. Nála jobb társra nem is lelhetnék.
Tisztában voltam, hogy eddig vak voltam. Greg már nagyon régóta táplált irántam gyengédebb érzelmeket, de nem akartam látni. Nem, mert el voltam foglalva saját magammal, az én önző kis világomba burkolóztam és csak a problémáim érdekeltek. Közben pedig… Az eddigi emlékek mind megváltoztak. Úgy éreztem, mintha köd szállt volna fel lelki szemeim előtt.
Greg… Hogy nem vettem eddig észre? Állandóan ott ült a szemében és minden mozzanata, megmozdulása, megszólalása erről árulkodott, én pedig nem láttam. Nem vettem észre semmit. Miközben ott voltak a kétértelmű tekintet váltásai is Maryvel és Dam is biztosan tudott róla… Vajon Greg tud Dracoról? Vajon elmondták neki?
Ekkor szakadt meg minden. Minden, ami eddig szép volt, ami csodás volt, amit élveztem. Draco… Valentin nap… Bál…
Elhúzódtam. El kellett húzódnom.
Nem tehettem ezt meg Greggel, nem. Már túl késő volt nekünk. Túl késő. Túl… késő…
Felpattantam. Teljesen össze voltam zavarodva. Összezavarodva mindentől. Gregtől, Dracotól, az érzelmektől, mindentől…
- Nem… Nem… Ez nem… Nem szabad… Nem lehet… - dadogtam összevissza közben, pedig nem voltam képes rá nézni. Néztem jobbra is meg balra is, csak ő rá nem, nem ment, egyszerűen nem. Közben, pedig hátráltam az ajtó felé.
El kellett tűnnöm. Menekülni. Gyorsan. El, messzire.
Megfordultam és futásnak eredtem. Ha esetleg utánam kaptál volna, hogy maradjak, akkor kirántottam a kezem és ugyanúgy elrohantam.


Folyt köv.: Nyugati szárny   Folyosók

Még mindig kerestem a megfelelő szavakat... Bár csak egy apró kis csók volt de… de nekem felért a mennyországgal.
Hogyan mondhattam volna ezt meg a lánynak? Hogyan lehet bevallani valakinek, hogy feltétlenül szeretjük? Hogy a végsőkig elmennénk érte? Hogy bármit feláldoznánk érte? Nem tudom…
Mélyen belenéztem a lány meseszép szemébe, majd ismét szólásra nyitottam volna a számat, de Viki megakadályozott. Olyan gyengédséggel ért az ajkaimhoz, amilyet még soha nem éreztem ezelőtt…
~Talán… ~ próbált beférkőzni az agyamba egy kósza gondolat, melynek az értelmét most amúgy sem fogtam volna. Egyszerűen minden kikapcsolt körülöttem, eltűnt minden gondom, bajom, ahogy a lány odahajolt hozzám, és ajkaink egy forró csókban találkoztak.
Olyan érzés volt ez, amelynél jobbat senki emberfia elképzelni nem bír, szavakkal leírhatatlan. Hosszú évek kínzó várakozása után végre együtt lehettem Vikivel! Nekem pedig más nem számított.
Egy pillanatra ismét felderengett előttem az a tíz éves kisfiú, aki azt az aranyos kis szőke lányt nézte nagy szemekkel a beosztási ceremónián… ha akkor tudtam volna, hogy hat évet kell várnom egy ilyen gyönyörű estére… hat hosszú évet, melyek mind eltörpülnek a mai este szépsége mellett! Még mindig vállalkoztam volna rá, hogy végigcsinálom, pedig az utóbbi időszak egyre nehezebbé vált. A hosszú átvirrasztott éjszakák, amikor másra nem tudtam gondolni csak a lányra, a közös esték, amikor nem mondhattam el neki, hogy mit érzek… de ennek vége…
A tőlem telhető leggyengédebb mozdulattal karoltam át Vikit, úgy, mintha soha többé nem akarnám elengedni. Mintha a szívem, mely már oly régen odaláncolta magát a lányhoz, nyomatékosítani szerette volna az akaratát. Hiába, nem tudok mást mondani, életem legszebb másodpercei voltak ezek. Olyan kivételesen bensőséges és megható pillanatok, amit át kell élni, mert egyszerűen leírhatatlanok közönséges szavakkal…
Ekkor azonban a lány hirtelen elhúzódott, kibontakozott az ölelésemből…
- Mi… mi a baj? –kérdeztem tőle halkan, miközben gyengéden végigsimítottam az arcán… nem tudom miért tettem ezt, ez tűnt helyénvalónak… de a lány nem válaszolt.
~Megbánta volna? De… de miért…?~ futott át az agyamon az elkeserítő lehetőség, melyre mintegy válaszként a lányt felpattant.
- Viki! –pattantam fel én is a padról, és a keze után nyúltam, melyet elrántott előlem…
„Nem szabad… nem lehet” csengtek a fülemben a lány szavai, melyek szinte ostorcsapásként értek. Egy szót sem bírtam szólni, úgy álltam ott, mint akit villámsújtott. Láttam, hogy fordul el, hogy elrohan előlem… Talán reflexszerűen megpróbáltam utánakapni, de akkor sem érhettem el. Túl lassú voltam, túlságosan is átvette a hatalmat a bizonytalanság… A bizonytalanság, mely könyörtelenül elsöpörte az előbbi földöntúli boldogságot.
~Nem… Nem szabad… Nem lehet…~ visszhangozták a gondolataim a lány szavait, melyekből csak a lényeg maradt meg… ~Nem… nem… ~
- NEM! –tört ki belőlem hangosan is, amikor hallottam becsapódni egy ajtót Viki mögött. A kézfejemmel, melyet a lány gyógyított meg pár perce, kitöröltem egy könnycseppet a szememből, majd elhatároztam magam.
- Viki! –kiáltottam fel kétségbeesetten, és a lány után eredtem… Nem maradhattam bizonytalanságban. Ezekután már nem… Meg kellett vele beszélnem a dolgokat, tudom kellett, hogy mi lesz kettőnkkel…

  [Folytatás: Nyugati szárny @ Folyosók]

..::{Ginny}::..

*Amikor válaszolt kíváncsi kérdéseire Hannah azt hitte még mindig Harry miatt van ennyire kibukva és azért beszél ilyen szomorúan, bánatosan, elszontyolodva. De rá kellett jönnie, hogy maga a téma is zavarhatja, hisz a levél kihallgatása óta valószínűleg mindenki ezzel nyaggatja. Ha valaki épp nem szól hozzá, csak mellette halad el, gondolom van egy megszánó vagy egy sajnálkozó tekintetet vág mikor Ginnyre néz. Ez elég kellemetlen lehet. Pláne ha szegény lány alig tud valamit Harry eltűnéséről és mégis a tanulók úgy gondolják ő mindent tud csak esetleg nem akarja elmondani más érdeklődőknek. Pedig nem így van, mostmár Hannah 100%-osan belátja és igazán megbánta, hogy ennyire firtatta a témát.
De mostmár bizony odaértek a kis udvarra, ahol az a kedves ki mohás szökőkút található. Már ott voltak, nem volt mit tenni, elvileg Ginny most mesélt még a levélről egy keveset. Hannah megvárta amíg barátnője elmond annyit, amennyit jónak és lát a dologról és utána szólal csak meg.*

- Óh Ginny, figyelj neked amúgy biztos borzalmas lehet erről beszélni. Hisz még meg sem emésztetted azt ami mostanában történik körülötted, már azon vagy hogy újra helyrerázódj és erre és jól belegázolok pont a közepébe. Bocsáss meg! Figyelj, ha gondolod, már pedig biztos, inkább váltsunk témát! – ajánlotta fel a leányzó, akit tényleg nagy bántott az, hogy ennyire figyelmetlen volt, nem gyakran esik meg vele. De hát végülis ilyen esemény sem esik meg minden nap az ember háztársával…

- És mondd, az Ostara bálra azért eljössz, ugye? Az talán egy kicsit feldobna! Jómagam megyek, ki nem hagynám. És te? – ez mostanában már általános kérdés, ráadásul Hannah ezt minden ismerősének felteszi, akivel csak találkozik. Nem tehet róla igazán, de ez az esemény mindig nagyon felvidítja őt, ha beszélnie kell róla. El is ereszt egy jószándékú kis mosolyt Ginny felé és tekintetét rászegezve várja a válaszát.

~ Nah ahhoz már tényleg nincs elég bátorságom, hogy megkérdezzem kivel megy az Ostarára. Valószínűleg a válasz az lesz, hogy senkivel, ugyanis gondolom Harryvel szeretett volna együtt táncolni nem valami idegennel most. És persze nincs is manapság olyan jó hangulatban, igazán levert, tehát lehet, hogy nemrég kapott észbe és már minden ismerőse talált magának partnert. Ez így szokott lenni. Komolyan, mint én a kviddicsválogatással. Azzal is így voltam és most Ginnyre nagyobb teher nehezedik az enyémnél. ~

*Hannah már tényleg nem akart többet Harryről vagy a levélről kérdezni, de a gondolatai csak ott jártak, ezért nem jutott eszébe normális téma. Remélte, hogy barátnője észreveszi tehetetlenségét és felhoz valami olyan dolgot, amelyről hosszasan lehet társalogni, de az ő érzéseivel sincs ellentétes viszonyban. Sajnos  a harmadéves leányzónak most semmi olyan nem jutott már eszébe, amely ne Harryre emlékeztetné Ginnyt. Valójában még az Ostara is kapcsolódott a távozó fiúhoz, így inkább arra várt, hogy beszédpartnere ötöljön ki valamit, amelytől nem lesz rossz a kedve, sőt talán jóra változik.*

['Más idősík', drága Dan]

Ha a folyosón szoprán szólamban hall a roxforti diák ütemes tűsarok-kopogást, valószínűleg megrémül, minimum megszaporázza lépteit. Pedig még csak nem is valami orbitális 'Kopp-kopp' favicceket kántáló szellem közeleg, csak a kis sznob Zeno. Nem is olyan kicsi... az arca meg főleg nem, úgy felhúzza az orrát, hogy a lámpát is leveri vele. Pedig az orra, az nem nagy.
Most nem volt ilyesfélre riasztás. Pedig Azureblue kisasszony a folyosón rontotta a levegőt, mint díszes csomagolásban a lejárt szavatosságú illemhelyillatosító. Mindig is gyűlölte a kötelező talárt. Nem tűnhetett ki benne a tömegből...
Majdnem délidő volt már, amolyan 'lazíts, diák, csiga-biga gyere ki a napra' hívogatószó csengett a lány fülében. Mit tehet ilyenkor az ember lánya? Kiment a napra, még ha fenn is állt a 'ruhábasülés' komoly veszélye. Bizony, ilyesmit nem szabad elviccelődni, kislány!
Tényleg meleg volt, Zeno gondolataiba azonnal beütött a 'kedves' dicséret: *Dan, te szerencsétlen... te is a legjobb helyet tudod mindig kiválasztani!*
Unokatestvére a szökőkútnak támaszkodott, szemben a kitipegő ötödévessel. Randijuk volt. Avagy a kedves kuzinok fellelik egymást, ölel-puszil-dumcsizik feeling.
-Bonjour! - köszönt vigyorogva, mikor egészen közel ért a sráchoz. Ugyan igyekezett minden lehetőség szerint hasznosítani frappáns nyelvtudását - ezzel is tükrözve az intelligencia gazgad mámorát -, szemei a lehető legszlengebb 'Na szasz!' üdvözletet közvetítették. Örült a találkozásnak, noha a minap is összefutottak vacsora közben.
Barátiasan megtámaszkodott a fiú vállában, csak mert olyan bántóan alacsony volt Danhez képest, úgy indítványozta a három 'üdvpuszit'.

.:Zenobia:.

* Miért pont én? Miért pont csak nekem nem jutott senki a bálra? Szinte minden lányt, akit felkértem, vagy nemet mondott, vagy pedig foglalt volt. Hát ez az én szerencsém, ha a bálra el akarok menni és párt is akarok, akkor a saját unokatesómat kell elhívnom. Ez annyira égő. Na de ha már megbeszéltük, akkor itt kell lennem.*

Dan-nek épp lyukas órája volt, így megbeszélte ötödéves kuzinjával, hogy ha nincs semmi dolga, akkor találkozzanak a szökőkútnál a Nyugati szárnyban. Ő már jó ideje ott is várakozott, mikor a folyosó felől cipőkopogást hallott. Már rögtön tudta, hogy Zeno közeledik. Ő mindig ilyen feltűnően közlekedett a magassarkúiban, mindegy hol, vagy épp milyen rendezvényen volt.

* Ez Zeno lesz, egyedül csak ő bír ilyen lármát csapni a magassarkúiban... Azt hiszem felkészülhetek a jelenlétére és remélem nem lesz olyan hisztis, mint legutóbb volt.*

Alighogy a fiú ezeket kigondolta, egy hollóhátas lány tűnt fel vele szemben, akiben unokatestvérére ismert. Mosolyogva figyelte, ahogy egyre jobban közelít felé, majd végül megáll vele szemben és a szokásos csimpaszkodás és puszik jönnek.

* De utálom én ezt... Na mindegy, még mindig jobb, mikor még kiskorunkban lesmárolt. *

Dan mosolyogva tűrte, hogy Zeno végigcsinálja a szokásos üdvözlési ceremóniáját, még kicsit le is hajolt hozzá, hogy a lány rendesen elérje. Hát igen... Ahogy egyre idősödnek, úgy nőnek közöttük a távolságok. Pedig még kiskorukban Zenobia volt pár centivel magasabb. Miután Zeno befejezte a puszisorozatot, rögtön a lényegre is tért, mivel a lányoon látsott, hogy nem csípi ezt a helyet.
- Lenne egy kérdésem előszöris. - kezdte kicsit feszengve a fiú, hisz azért elég kínosnak tartotta, hogy már csak a maradékot tudja felkérni a bálra. - Van már partnered a bálra? Mert ha nem, akkor... talán eljöhetnél velem.