Pincefolyosók

A pincefolyosó a nagyterem előtti előcsarnokból nyíló folyosó. A lépcső lefelé vezet vagy 10 métert. Egyenesen halad előre, majd balra egy elágazás található, ez a Mardekár folyosója, mely a Házba vezet.

Egyenesen folytatódik a folyosó, mely két elágazáshoz vezet, a bal oldalon a pince, jobb oldalon a bájital tanterem található vagy 20 méterre az elágazástól. Szövevényes járatok, nehéz itt kiismerni magad, talán még nehezebb, mint a kastély többi részén, hiszen itt sötét van, és a falakat semmi nem különbözteti meg egymástól a lámpák monoton során kívül.

A folyosón továbbá számtalan beugró és kis mellékfolyosó, valamint ajtó van, de ezek mind zsákutcába vezetnek, ahol zárt ajtók vannak.

A varázslat itt nem segít, a bűbájjal védett ajtókat csak és kizárólag kulccsal lehet kinyitni.

[|| Ő - első felvonás ||]

|| Ő - első felvonás ||

Közeledő léptek zaja szakítja fel a folyosóra telepedett ijesztő, végtelennek tűnő csendet.
Míg odakint a ragyogó napfényben fürdik a zöld, virágos park, ide csak kevés szűrődik le a világosságból, s az is zöldes derengésbe vált a néhol mohával lepte rideg betonfalak miatt.
Persze, illett a mardekárosok kicsiny birodalmához, most mégis alig akadt diák - még innen is, aki inkább ne a parkot választotta volna.
Az idén ez volt az első igazán meleg nap, s a hideg, ruhát és hajat szaggató, tépő szeles, viharos napok után megkönnyebbüléssel töltötte el a napsugarak simogatása a szegényes kis lelkeket, melyek tulajdonosai úgy gondolták, hogy a ragyogó fényforrás újbóli fényáradatával egyszerre megszűnik minden kis felszínes bajuk is.

Persze akadtak kivételek. Kivételek, akik nem vágytak a tettetett boldogság látszatára, nem ragaszkodtak a látszólagos vidámsághoz és a fogakat kivillantó széles mosolyokhoz. Ők ilyenkor rendszerint csendes magányukba húzódva olvasgattak valamit, vagy éppen igyekeztek eltűnni mindenki szeme előtt. Így volt ezzel a folyosó egyik kis zugába behúzódott szőke fiú is.

Hátát a falnak vetve, egyik lábával a rideg követ támasztva, karba font kézzel állt, s időnként undorodó pillantásokat vetett a szűk ablakokra, melyeken be-beszökött a nap sugarából egy-egy. Éppen olyan volt, mint a bárány, amely elveszíti pásztorát, s a sötét, ijesztő gödörben köt ki, menekülni próbálván. Pedig minél jobban próbálkozik annál hamarabb fárad ki, s annál hamarabb leheli ki a lelkét.

Időnként apró kis horkantások is elhagyták Rick száját, ahogy tömény undorral igyekezett a fénysugár útjából kitérni.
Azután elfáradva az állásban, leguggolt a fal tövébe, s elővette a Sötét árnyak - esdve várnak című nem éppen szívderítő, fekete borítású könyvtári könyvecskét, melyet a zárolt részlegből vett ki.
Szegény tanárokat szinte sajnálta, amiért ennyire bedőlnek a csendes, tanulni vágyó fiú álcának, s kérdés nélkül megadták az engedélyt számára, hogy korlátlanul rendelkezésére állhassanak a könyvek.

No de nem kell rosszra gondolni. Nem akart ő az ostoba halálfalók közé lépni. Azok a bolondok azt hiszik, hogy Voldemort csatlósaként majd mindenki a lábaik elé hever, pedig csak kiröhögtetik magukat a határtalan alázatukkal.
Nem, ő csak olvasgatni akart. Tudni akart a sötét dolgokról is. Attól hogy megismered, még nem leszel te is az. Mindenesetre valószínűleg ha ezzel a magyarázattal érvel nem kapja meg az engedélyt.

Már épp elolvasta az előszót, mikor halk léptekre lett figyelmes. A pupillája kitágult, s olyan hirtelen pattant fel kiszolgáltatott helyzetéből mintha áramütés érte volna. A könyvet még mindig a kezében szorongatva várta a közelgőt, miközben másik keze a talárja belső zsebéhez csúszott-oda, ahol a pálcája volt. Roppantul idegesítette, hogy egy ilyen, mások számára gyönyörű napon más is közlekedik ezen a kihalt folyosószakaszon, melyet egy pár percig csak a sajátjának érezhetett. A saját kis helyének, ahol nem kellett mások ostobaságait hallgatni napközben, s nem került a látókörébe mindig valamelyik eszement, mikor felpillantott egy-egy könyvből vagy házi dolgozatból.

[|| Ő - első felvonás ||]

|| Ő - első felvonás ||

* Amióta a Fekete-tó partján elvesztette a fejét, alig találja a helyét. Nincs nyugta nappal, mikor a kisdiákok kirajzanak a hálókörletekből és elárasztják a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola ódon folyosóit, s ugyancsak nincs nyugta éjjelente, mikor lidérces álmok vércsekarmai vájnak szívébe, s jeges félelemmel fertőzik a zsengekorú zöldszegélyes álmát. Nincs.. nincs nyugta ezen az átkozott világon. Az órákon tulajdon háztársai akarják a porba alázni, félrelökik a klubhelyiség kandallója előtt ácsorogva, nem tetszik a könyv sem, amit épp olvas.

Gondolataiba merülve halad a folyosón, maga sem tudja, miért, de szökni akar a világ szemei elől. Talán azóta nem bírja elviselni az idegen pillantásokat, mióta kitálalt Lupinnak? Nem tudja. Fogalma sincs, hol lehetne nagyobb biztonságban, mint a föld alá temetve, a pincefolyosó mohos falai között. Kicsit élve elföldelt hangulat lesz rajta úrrá, ám hamar ki is söpri fejéből a kellemetlen gondolatot. Most megteheti, hisz egyedül van, s nincs itt az égvilágon senki, aki emlékeztethetné arra a mocsokra, ami elől bújni akar.

Szakadt farmeréből mint mindig, most is sápadtan világlik elő sebhelyes térde, övéről pedig az elmaradhatatlan, ám nem túl feltűnő láncok csüngnek alá. Tornacipő, egyszerű, fekete póló.. mint mindig. Egyedül. Mint mindig. Hófehér haja csapzottan hullik a szemei elé, mintha így, gondterheltségét egészségtelenné fakult külseje is tükrözni kívánná. Fénytelen tincsek, tompán fénylő, bánatos, acélszürke szemek. Mint mindig.

Már épp sikerül elhatároznia, hogy a lefekvésig hátralévő üres órákat egy kis átváltoztatástan gyakorlással és edzéssel üti el, mikor ismeretlen eredetű zaj zökkenti ki elmélkedéséből. Mintha.. cipő talpa súrolná a falat, s egy könyv lapjai súrlódnának egymáshoz szorosan. Szinte azonnal a hang irányába kapja a fejét, s meg is torpan. Mozdulatlanná dermedve mered a folyosó azon pontjára, ahol a szőke srác ácsorog. Elsőre még nem is érti, miért nyúl olyan feszülten a belső zsebe felé, de így másodszorra már van egy nem épp szívderítő tippje.*

- Nemrég estem túl egy sóbálvány átkon.

*Jelenti ki csöndes morózusan, s csupán a miheztartás végett ő is elővonja pálcáját a rongyos farmer hátsó zsebéből. Nem akar párbajozni, ha nem feltétlen szükséges. A másik nem csak nagyobb, de idősebb is, s a kölyök meg merne rá esküdni, hogy a Capitulatuson kívül megannyi támadó ige lapul a tarsolyában. Inkább nem bonyolódik összetűzésbe - fáradt mordulás szakad fel a torkából, s unott pillantással toldja meg mondandóját. Végülis leszarja.*

- Hagyd. Megyek magamtól is.

*Tudja, hogy a Mardekár ház tagjainak nem épp bölcs dolog védtelenül hátat fordítani, ezért aztán esze ágában sincs ismételten elraknia az előhalászott varázspálcát. Egyetlen fegyvere mint mindig, most is hűvös nyugalmat árasztva simul a kölyök nyirkossá váló tenyerébe, áthűlt ujjainak kemény támaszt nyújt. Seya egy gyors, tárgyilagos pillantással végigméri a szőke fiút, aztán határozott, céltudatos léptekkel elsétál mellette. Jó három méterrel odébb aztán a falnak veti a hátát és lecsúszik a tövébe.*

Hamarosan fel is tűnik az alak. Hm. Nagyon ismerős. Ha nem téved nagyot, akkor a háztársa, csak alatta jár egy-két évvel... Igen, szinte biztos benne.
Szenvtelenül méri végig a fiút, a szoborszerű arcot az alabástrom bőrrel, a fehér hajat, a szürke, talán kissé hideg szemeket és a szakadt farmert. Tetszik neki a másik öltözködése és mitagadás magát a fiút is szemre valónak találja.

Látja, ahogy a másik is a pálcájáért nyúl. Igazából ő magának már eszébe sem volt előkapni a pálcát, vagy hasonló, de nem akart úgy tűnni, mint aki meghunyászkodik, így hát ő is előveszi, és forgatni kezdi vékony ujjai közt, majd újra hanyagul a falnak veti a hátát és az egyik lábát. Persze mindezt igyekezett úgy tenni, hogy ne látszódjon úgy, mint aki támadni készül. Így saccra nem lehetett sokkal magasabb a fiúnál, de ha harcra kerülne a sor, valószínűleg legyőzné, elvégre nem csak olyan varázslatokat ismer, amelyet itt tanítanak.

Önszorgalmú kisdiák volt, aki szeretettel bújta a szebbnél szebb ártásokkal teli könyvecskéket, melyeket szeretett a folyosón gyanútlanul sétálgató, nevetgélő társaira kilőni. Persze ők annyira nem élvezték a dolgot. Főleg, hogy időnkét napokat feküdtek a gyengélkedőn, mire kitalálták, hogy milyen ártás lehetett és rátaláltak az ellenvarázslatra.
Igazi gonosz kis bestia tudott lenni.

De most nem állt szándékában harcolni. Túl egyszerű lenne.

Még mindig összeszűkült szemekkel nézi a másikat. Nem, ő nem olyan mint a többi. Ezt már a külsejéből is lehet látni. Viszont nem tűnik éppen annak a békés típusnak... Persze a mardekárban egyáltalán ki számít annak? Gondolja magában, s képzeletben horkant egyet. Őszintén szólva attól függetlenül, hogy a mardekárban volt és hogy saját magát idevalónak érezte a többiektől tömény undor fogta el általában. Ahogy mindegyik próbál az erősebbhez, az okosabbhoz tartozni... Ahogy meghunyászkodnak a másik előtt... Nos, ez nem az ő stílusa volt. Inkább fordítva, bár igazából őket is ugyanúgy lenézte, mint a többit.

Persze kivételek mindig akadtak és mindig is fognak akadni.

Meglepi az üres hangvétel és az, hogy egyből tovább indul. Annyira nem állt szándékában elüldözni, elvégre közterület, vagy mi.
Tekintetével kíséri ahogy a fiú nem sokkal arrébb letelepszik a fal tövébe, s pár másodperces habozás után ő is leül és folytatja a könyv olvasását.
A setét mágia talán legnemesbike...
Félrepillantva les a fiú felé, majd újra visszanéz a könyvbe
de egyszerre legrémítőbb tette...
Újra a másikra vetődik pillantása
ha saját vérét ontánk felmenőinknek.
Pfff... Undorító. Ez azért neki is sok. Oké, ha valaki tényleg gonosz, akkor még érthető... De azért sose bántaná az apját.
Továbblapoz a könyvbe, majd felemeli a fejét és a fiú felé fordítja. Tisztán, élesen cseng a hangja a folyosó falai között.
- Nem akartalak elüldözni, vagy ilyesmi... Csak... Azt hittem, hogy valaki más...
Mivel nem látja jelét annak, hogy a másik elő akarná kapni a pálcáját és agyonátkozni vele, hát folytatja.
- Ahogy látom, azért te kerültél ki győztesen a sóbálvány átkos dologból... Hacsak nem voltál úgy már vagy egy napja. - fejezi be könnyedebb hangon.

* A fal tövében ücsörögve úrrá lesz rajta egyfajta kínos szorongás. Nem mintha tartana attól, hogy beszélgetnie kéne a másikkal, de ha túl sokáig ülnek egymás közelében túl némán, az egy idő után akaratlanul is kényelmetlenné válhat. Az persze érdekes.. hogy nem a személyt magát kezdi zavarni a beállt csönd, ő remekül ellenne szavak nélkül is, de elméje egyik hátsó, pókhálólepte szegletében motozni kezd egy rühes kis gnóm, ami azt harsogja, a másiknak szar. Az ő szemében lesz kevesebb. Seyala persze mindezt leszarja. Nem érdekli, mit gondolnak róla, ahogy igyekszik lerázni magáról saját lelkiismerete súlyos intését is. Már megint.. Már megint elpattant az agya, a rohadt életbe..!

A csönd puhán, óvón burkolja körbe őket, egyfajta láthatatlan falat vonva a két zöldszegélyes közé. Egyikük talárban, a másik ebben a szakadt, szedett-vedett, kinyúlt és végletekig elrongyolódott göncben, ami talán nem is az övé. A szűkös kis ablakokon beáramló kevéske fény egész kellemes derengésbe vonja a folyosó nyirkos kövei közt burjánzó apró mohanövénykéket, és a folyosót magát egyfajta misztikus hangulattal ruházza fel. Seya megmoccan, s szeme sarkából felfigyel arra, hogy a szőke gyerek egyre-másra felé pillant. Mit akarhat? Beszélgetni?
.. Ehhe.. Kezdődhet a szokásos ceremónia. Neved, házad, ki a retek szült? Ha nem bosszantaná ennyire ez az állandó oda-odapillantás, talán nem viszonozná hasonlóan kíváncsi, ám láthatóan elutasító bámulással. Ugyan csak a szeme sarkából, de egyértelműen a másikat figyeli. Vagy lehet, hogy épp ezért les folyton erre?
Még mindig unott, rideg és kegyetlen távolságtartó hangnemben érkezik a válasz.*

- Semmi gáz, megértem.

*Tekintetük a a másodperc törtrészéig egymáséba fonódik, ám a hófehér sörényes kölyöké hamarosan ismét csak visszarebbent saját tornacipője kopott, fűfoltoktól zöldes orrára. Ha már egyszer nem akarják elüldözni a világ háta mögöttinek betudható folyosóról, hát megpróbál egy kicsit kényelmesebben elhelyezkedni. Bal térdét felhúzza, a másikat pedig lustán maga elé nyújtja, s szórakozottan billegtetni kezdi a lábfejét. Biztos van benne valami ritmus, csak túl beteg ahhoz, hogy a külső szemlélő is megtalálja.. avagy idegességében rázza a lábát?
Mivel megértette, hogy a szőke srác számára nem valami kényelmes az "ülünk egymástól három méterre és kussolunk" felállás, s ő maga is kezdi kínosan érezni magát, amiért nincs nála se könyv, se semmi, amibe beletemetkezhetne, egy lemondó sóhaj kíséretében beszáll az eddig volt egyszemélyes társalgásba. Persze.. mivel nem a szavak embere..*

- Egen, így is mondhatjuk.. Még mindig a gyengélkedőn van.

*Milyen nagyzoló szöveg.. Pfehh.. Most ő kezd el játszadozni a kezében tartott varázspálcával. Ettől vajon vagányabb lesz? Kit érdekel? Megpörgeti az ujjai közt, majd vissza, végül puszta pótcselekvésképp és csuklógyakorlat címen elkezd hadonászni. Ismerősek lehetnek ezek a hanyag, mégis kegyetlenül pontos mozdulatok; ügyes-ügyes, de kétség sem fér hozzá, hogy a legalapabb készletből válogatta össze őket. Vagy csak ezeket mutatja? Hirtelen abbamarad a játék és a fiú lustán félrebillentett fejjel, ugyanakkor büszkén felszegett állal még hozzáfűzi az előbbiekhez:*

- Baleset volt.

*A pálca megáll, vékony kis ujjak szorultak rá kemény satuként, ám korántsem akkora hévvel, hogy a húsból kiszorulhasson a vér. Egy kóbor emlék szürkésen derengő árnya férkőzik a kicsi fejébe, s elvonja figyelmét a jelenről. Nem, épp ezt nem szabadna hagynia. Nem gondolhat arra, micsoda balhé lesz abból, ha a tanárok rájönnek, ki tette azt a gyűlöletes dolgot a Hollóhátas vakarccsal. Talán még.. ki is csaphatják. Akkor pedig vissza kéne mennie Oda.
Nem tart sokáig ez a kis dekoncentráltság, így alig néhány másodperc múlva már ismét élénken fénylenek azok a búskomor, acélszürke szemek.. sőt, mi több, érdeklődés csillog bennük.*

- Amúgy mit hittél, ki jön? *Bár eddig nem igen állt össze fejében a kép, most lassan teljessé válik a kirakós.. Az a görcsös mozdulat, amivel ez a szőke srác a pálcája után nyúlt.. és utána a hirtelen ellazulás és közvetlenség.. A kölyök ajkaira gunyoros, pimasz félmosolyt csal a felismerés.* Nem kell fosni, nem botlottam tanárba idefele jövet.

Átható, de gyanakvó pillantással méregeti a fiút.
- Hm... A gyengélkedőn? De te meg itt... Ergo...
Kaján vigyor jelenik meg az arcán, úgy folytatja.
- Ott hagytad, és még nem tudják, hogy te voltál? Ez tetszik.
Habár nem beszél hangosan, hangja mégis visszhangot ver a hideg falakon...
Szeme mostmár élénken csillog, s ültében is kihúzza magát az érdeklődés jeleként. Igen, most kezd érdekes lenni a dolog, mostmár tényleg kíváncsi a fiúra. Arcáról még mindig nem tudja levakarni a gonosz, eszelős vigyort, mely annyira átrendezik a fiú vonásait. Az eddig alapjába véve közönyös, de semmiképpen sem gonosz vonású arc most egyáltalán nem nevezhető kedvesnek, s az eszelős csillogása a szemének csak fokozza a dolgokat.
Persze nem volt ő oda annyira az erőszakért, de ez igazán felkeltette az érdeklődését. Elvégre ha valaki megvédi magát abban nincsen semmi. Mégsem hagyhatja, hogy röhej tárgya legyen...

Megint visszapillant a könyvbe, talán csak azért, hogy legyen hova néznie, de igazából mostmár semmi kedve olvasni, s a könyv tompa puffanással csapódik be a fehér kezek között.
Pf, amúgy is milyen vacak egy könyv ez... Hogy képes valaki ilyet egyáltalán meg is venni... Csupa mellébeszélés, átok bezzeg egy se. Maximum esti olvasmánynak jó.

Néha még mindig a fiút nézi, persze nem túl feltűnően. Van valami különleges benne, valami nem e világi. Nem tudja megmagyarázni, egyszerűen csak érzi. No persze nem negatív irányba sodorja az érdeklődését, inkább fordítva. Néha elidőzik a tekintete a szőke hajtincseken meg megcsillanó kósza fénysugarakon... Olyan megnyugtató. Megnyugtatja és elálmosítja.

A kérdésre fejét kissé lehajtja, s úgy válaszol.
- Nemmm... Nem tanárt hittem... Csak... Nem is tudom. Gondoltam, ha valaki nem túl szimpatikus, kap egy átkot. Meg hát amúgy is... Mardekárosok vagyunk... A többiektől is kitelik... - fejezi be immár csevegő hangon, s fejét a falnak vetve, s kissé oldalra billentve kezdi tanulmányozni a cseppet sem érdekes plafont.

- Amúgy meg - szól a fiúra emelt tekintettel, s kissé összeszűkült szemekkel - Te hogyhogy nem kint vagy a szép napsütésen... Jah, vagy bujkálsz?

Fejét a keskeny ablakra emeli, s kifejezéstelen arccal az apró porszemekkel játszadozó fénysugarat bámulja... Bárcsak a kastélyban maradhatna örökre.

- Ezt egy szóval sem mondtam. *Csóválja meg a fejét amolyan unott, végülis mindegy, vegyük ahogy tetszik kifejezéssel az arcán.* Otthagytam, de felmentem a gyengélkedőre és szóltam, hogy valaki menjen le érte. Adott körülmények között inkább nem akartam hozzányúlni.

*Beszéd közben szüntelen a másik reakcióit lesi. Nem mintha annyira érdekelné, mi a véleménye, sokkal inkább az keltette fel a figyelmét, hogy háztársa nem néz homlokegyenest a szemeibe. Miért kerüli a tekintetét, talán tart tőle? Akaratlanul is saját kezeire siklik pillantása, mintha a nemrégiben elkövetett borzalom nyomai után kutatna. Se vér.. se bőr, se karmok. Semmi. Kezeit visszaejti maga mellé, s amolyan lazán kinyúlt bábuként ő is a falnak dönti hófehér, piheszerű tincsekkel borított tarkóját. A pincefolyosó nyirkos falának hűvös, kissé talán nyálkás-csuszamlós érintése jótékonyan hűti forrongó lelkét, s testét egyaránt.
Ahogy ott ülnek, egymás torz tükörképeként, lustán félrebillentett fejjel, hanyagul eldobva maguktól a tartás mindennemű formáját, most egész ikerszerűek. Két mesterien megmunkált porcelánbaba.*

- Jah, csak így csípőből egy átkot? *Örömtelen nevetése élénken csattog végig az ódon kövek között, belecsattan egy kisebb pocsolyába, majd semmivé oszlik a párás levegőben. Elgémberedett.. áh, francokat! Mégis lassan feltápászkodik ültéből és puszta megszokásból néhány hanyag mozdulattal lesöprögeti a ruhájára tapadt sosemvolt földrögöket, fűszálakat és hasonló kellemetlenségeket. Az igazság az, hogy ilyen messziről nem tudja kicsikarni azt, amit akar.*
- Szerencsés ördög.
*Jegyzi meg elismerő, cinkos hangon, miközben jólesőn végigropogtatja a gerincét. Ehh.. Ez már kellett. Egész berozsdásodott. Mint valami robot, akit elfelejtettek olajjal kenegetni.
Egen.. Seya még mindig kicsit darabos mozgású, de lassan kezdenek bejáratódni elült tagjai.. Borzasztó lassú, unott léptekkel sétál közelebb, mint az áldozatát becserkésző ragadozó. Szinte látni, ahogy meglapul.. pedig kínosan egyenes a tartása, ahogy a legjobbannevelt ficsúrok zömének; máskülönben is néma lépteinek hangját pedig a tornacipő puha gumitalpa teszi még nesztelenebbé. Figyelmét nem kerüli el, hogy a másik ezúttal a plafont kezdi fürkészni, s már tényleg baromira érdekli, miért nem néz rá, ha egyszer hozzá beszél.
Lazán hátrafordul és ő is a mennyezet felé fordítja az arcát.. Két-három vaktában megtett lépés után már a szőke mellett áll és zsebrevágott kezekkel keresi azt a pontot, ami olyan rohadt érdekes lehet. Moha.. Moha.. Kövek.. Hopp! Egy pók?*
- Hehh.. Majd megköszönöm a pofám apáméknak.
*Nem találja azt a k*rva pontot!.. úgyhogy a fal tövébe csúszott zöldszegélyes szemeire pillant, s igenis szuggerálja, hogy nézzen rá. Legyen benne ennyi tartás. *
- Az ember választja a Házat és nem fordítva.
*Mordul maga elé rekedten, s egy elégedett kis félmosollyal nyugtázza, hogy végre felvették a szemkontaktust. Néhány pillanatig még farkasszemet nézhetnek, aztán a fiú pislant. Nincs ártó szándéka. Tudatosan biztosan nincs. Sőt.. Mivel a szöszkének ránézésre köze sincs a nőkhöz, még biztonságban is érzi magát a közelében. EZ biztos nem fog rámászni.*
- Áh, túl sokan vannak most odakint.. és igazából nem is érzem magam valami jól a társaságukban. Olyan.. Ehh.. Nem igazán tudom megfogalmazni, általában még ennyit sem kell szólnom senkihez. Undorodom tőlük, nah. De NEM azért, mert Mardekáros vagyok.

*Még mindig hűvös távolságtartóan csengenek a szavai, ám arckifejezése közelsem olyan mogorva, mint kezdetben. Még egyszer lenéz a fiúra, aztán egy jó lépésnyire tőle visszaül a fal tövébe és felveszi az előző pózt. Bár tudna annyi átkot, hogy még válogathasson is közülük! Bár.. talán a tudattalanság az ő esetében jobb. Tekintete mindenesetre a könyv borítója felé siklik, s ott is ragad. Kutatón szűkülnek össze a szemei.*
- Mi a..

Nem tudta eldönteni, hogy a fiúból fellengzőssége beszél, vagy tényleg csúnyán helyben hagyta kicsiny áldozatát. Végülis alapjába véve tök mindegy. Elvégre a lényeg az, hogy nem ő volt. A többi meg már... Nos, az legyen az ő, illetve esetleges áldozata dolga. Mindenesetre kinézné belőle, hogy képes hasonló erőszakos dolgokra...

- Ilyen ez, átkok röppennek, emberek kötnek ki a gyengélkedőn, akik később másokon állva bosszút szintén támadnak és szintén a gyengélkedőre küldik társaikat. Az élet körforgása.
- Amúgy meg - teszi hozzá szokásos kaján vigyorával - Kin gyakorolja az ember az újonnan tanult átkocskákat, rontásokat? Magamon mégsem tehetem.

A kivillanó hófehér fogak alapján nem tudja az ember eldönteni, hogy a fiú eme megnyilvánulása ijesztőbbé vagy vonzóbbá teszi e, mindenesetre neki ez már megszokott reakció.
A másik fiú feláll, s közelebb jön hozzá. Jól van... Gondolja magában. Ezek szerint nem akar elrohanni...


Miután észrevette, hogy a fiú feltűnően követi az ő tekintetét, amely a plafon felé irányuló semmire mutat, észreveszi magát, és a másikra néz.
Mostanra úgy gondolja, hogy felveheti a szemkontaktust a másikkal. Eddig nem akarta, hogy az azt higgye, hogy folyton bámulja, vagy hasonló. Roppantul idegesítő tud az lenni. Ő is tapasztalta, s olyankor legszívesebben elmenekült volna.
Most viszont már nem akarja, hogy úgy tűnjön mintha félne tőle, vagy hasonló. Nem. Világ életébe nem félt senkitől. Küldjön egy rontást a másik... És? Úgyis maximum felviszik a gyengélkedőre és ott úgyis kikúrálják. Nem. Maximum undort szokott érezni vagy megvetést. De nem, ez most más szituáció volt. Valami, ami ritkán esett meg. A fehér hajú fiú nem keltett fel benne egyet sem a negatív érzelmi reakció közül. Azok nyugodtan szunnyadtak belsőjében, várván a következő alkalmas áldozatot, akin kitombolhatja magát.

- No igen, van benne valami... Persze nyilván alkalmasnak kell, hogy találjon a süveg rá, hogy az adott házba kerülj... Szó se róla, elégedett vagyok a mardekárral...

Apró hatásszünet következik, majd megkapja a választ arra a kérdésére is, hogy miért nem kint tartózkodik újdonsült beszélgetőpartnere. Ahogy meghallja a választ akaratlanul is elmosolyodik. De ez most nem az a hideg, gúnyos mosoly. Ez igazi.
- Igen, ismerős... Azt hiszem, hasonló cipőben járunk. Ráadásul eleve nem vagyok oda a napfényért. - feleli kedves, sőt gyengéd hangon. Valahogy mintha magára ismert volna a fiúban.
- Nnnna, de ideje egyszer ezen is változtatni, nem?- teszi fel a kérdést a nem szoktam ennyit beszélni mondatfoszlány kapcsán.

Észreveszi, ahogy a másik tekintete végigsiklik rajta, s megakad a kezében tartott fekete, bőrkötéses könyvecskén. Zavartan, szinte kimagyarázóan kezd bele újabb mondatába.
- Öhhhm... Igazából... Csak kivettem a könyvtárból, mert... Szóval sok mindent szeretek olvasni. Aztán végülis ez is csak egy könyv.

*Seyából semmi különösebb reakciót nem vált ki a fiú mosolya, csupán megállapítja, hogy napi köszönőviszonyban áll a fogkeféjével. Ahogy az igényesebb emberek zöme. Az viszont már igen-igen felcsigázza a kíváncsiságát, hogy hogy a jó életbe képes valaki csak úgy, pusztán a dohszagú könyvlapokra firkált ábrákból átkokat tanulni. A kölyök acélszürke szemeibe eddig idegen, állatias vérszomj szikrái költöznek. Csupán a pillanat töredékéig tart ugyan a kép, ám így is egyértelmű, hogy a sötétborítójú könyv keltette fel a lelkében szunnyadó dögöt.

Mikor ismét a nevenincs srác arcára siklik tekintete, Seyán úrrá lesz egy eddig ismeretlen érzés. Mégis.. mit jelentsen ez a mosoly? Az eddigi kaján vigyorgással elég erős kontrasztot alkotó megnyilvánulás ENYHÉN megzavarja a fiatal Mardekárost, s ez bizony az arcára is kiül. Öhm.. Nem akar ő fintorogni, de a megrökönyödés mégis olyan mókás kifejezést csal a pofájára, amit csak megkésve képes levakarni onnan. Mint az arcába csapott iszap. Kellemetlen. Nyel egy nagyot, s amolyan egek..! módra forgatja a szemeit. Hova került? Hehhe.. Kezdi úgy érezni, hogy ennek a szöszkének is hasonló indíttatásai lehetnek, mint neki, ez pedig még nagyobb nyugalommal és biztonságérzettel tölti el.

Hirtelen azon kapja magát, hogy bár egyáltalán nem szokása, most mégis a földön ülve beszélget az egyik háztársával. Elképesztő.. Igaz, már most érzi, hogy lassacskán ragacsosan nyúlóssá, holmi ócskavashoz illőn nyekergőssé fog válni a hangja, de leszarja. Magában azért jót röhög a kialakult helyzet abszurditásán.. De legalább egy kis időre megfeledkezhet a tópartról, a sziklákon heverő, ernyedt kis testről, a csuklójára csorgó testmeleg, émelyítőn édes fémszagot árasztó vér vöröséről és a tényről, hogy majdnem.. majdnem meggyilkolta. Majdnem. Hmm.. De most társalog, még ha ilyen légbőlkapott kis semmiségekről is. Időpocsékolás volna vagy terápia?*

- Megnézhetem?

*Igaz, még csak a kérdés bukott ki beteges rekedten a száján, ő máris becélozta magának a könyvet. Vékony, fakófehér ujjak kapnak a sötét borító felé, ám ezúttal a kölyök szeméből nem köszön vissza az az álnok tekintet. Csupán a gyermeki kíváncsiság csillog töretlenül acélszürke íriszein.*

- Eegen, nem rossz.. Szerencsére a társaság fele antiszociális.. akik meg nem, azok egymást ajnározzák.
*Morózus kis mosolyféle költözik ajkai szegletébe, s úgy dönt, akaratos mocsok módjára ott is ragad egy időre. Áh.. így nem nagyon éri ám el a könyvet, szóval kishíján oldalra dőlve nyújtózik egy sort, s amennyiben nem féltik tőle a drágának tetsző portékát, hát megkaparintja egy gyors szemrevételre.*
- Mgh.. Nah.. Csak egy könyv, heh? Akkor.. nyilván nem gond, ha belelapozok. Vagy igen?
*Megáll a mozdulat kellős közepén, nem akar ő tahó paraszt lenni, csak majd szétveti a kíváncsiság. Ha nem, hát nem. Ha viszont igen, akkor törökülésbe rendezi a lábait és bakugrásokhoz hasonlatos sebességgel olvasni kezd. Természetesen így csak nagyjából tudja átfutni a tartalmat és az előszót, valamint az ábrák zömét.*

- Sötét mágia és napfénygyűlölet.. a vérem nem kéne?

*Pimaszul elvigyorodik, s bár szemeiben nyoma sincs jókedvnek vagy valódi örömnek, arca becsapós. Ez a furcsa kettősség teszi olyan visszataszítóvá és szánalmassá a mosolyát.. olyan idegenné. Nem áll szándékában megbántani a másikat, egyszerűen csak ilyen.*
- Én szeretném a napot.. *Darálja maga elé mechanikusan, miközben a borítón legelteti a szemeit.* ha mindenki más éjjel aktívkodna.

Rick nem tudja eldönteni, hogy a furcsa kifejezés a fiú arcán az első "normális" mosolya, vagy pedig a mondott dolog miatt ül ki az arcára, mindenesetre tovább fürkészi tekintetével. Igen, nos, mégiscsak először futottak össze normálisan, ilyenkor az ember szemügyre veszi a beszélgetőtársat akarva-akaratlanul is.

Beszédéből valamiért arra következtet, hogy nem sűrűn szokta ezt a társalgási formát használni. Nem, nem beszél furán, vagy hasonló, egyszerűen csak érződik, hogy nincsen igazán beszédhez szokva.
Na már most ez két dolog miatt lehet. Egy, hogy valamiért, csak úgy általában nem szereti az emberek társaságát, a másik pedig, hogy nyomos oka van rá valami miatt. Mindenesetre most nem áll neki ezen gondolkozni, ráér arra később is.

Meglepve veszi észre, hogy a srác időközönként elmélázva figyeli keze állapotát. A vékony ujjakon rendszeresen végig fut a pillantása, mintha láthatatlan, nem is létező kosz maradványokat keresne, melyeket az illatos szappan nem tudott teljesen lemosni.

Hirtelen nem biztos benne, hogy a fehér haj gazdája mit is akar megnézni, s tekintete először a könyvre siklik, majd vissza a fiúra.
- Jah, a könyvet? Persze -hangzik a válasz, s a fekete könyvecske, - mivel hogy a másik nem tudja ültében elérni - már repül is keresztül a folyosón. Megsárgult lapjai szinte úsznak a levegőben, s olybá tűnik, mintha a könyvecske szent célja lenne szárnyra kapni, s örökre a levegőben maradni.
De nem, ő nem madárnak született, s ahogy el is éri röppályája csúcspontját, a következő pillanatban már zuhan is lefelé, hogy a törékeny kéz játszi könnyedséggel elkaphassa.

- Lapozz csak bele nyugodtan. Bár nem hiszem, hogy sok érdekességet találnál benne-legalábbis engem az előszó alapján nem kötött le.
Amíg beszélgető partnere a könyvet lapozgatja, olvasgatja, ő unottan bök egy mellette eliszkoló bogárra, s suttogja a szavakat:baziteo
Igen, szeretett csak úgy, időtöltésből "játszadozni". Mindig kíváncsi volt, hogy mi hogyan sül el, és éppen ezért is tanult annyi igét. Valahogy úgy érezte, hogy minél többet tud, annál többet kell még megtanulnia.

- Azt hiszem, arra neked is nagy szükséged van még- szól, s hangos kacaj hagyja el a torkát, amely visszhangzik a falak között. Mindenesetre, ez nem a gúnyos, hideg kacaj volt. Ez őszinte volt.

- Hm, én annyira nem. végülis csendes zugot mindig találok. De a meleget útálom. Bár őszintén szólva a te okfejtésed is tetszik - szól vigyorogva.

- Amúgy a klubhelyiségbe indultál, vagy csak úgy bóklásztál?

* Óh.. Kicsit meglepi ez a fokú figyelmesség, amit a szöszke tanusít felé azzal az egyszerű, másnak talán magától értetődő megmozdulásával, hogy feléje hajítja a könyvecskét. Így valóban sokkal egyszerűbb, talán még neki is eszébe juthatott volna. Persze Seyala Kiba SOHA nem kér senkitől semmit, s épp ezért meg sem köszöni, amit csak úgy kap. Elvégre nem ő akarta. Előbb harapná le a nyelvét, minthogy kimondja azt az ocsmány, végtelenül megalázónak titulált hangsort: köszönöm.

Ettől függetlenül szélsebesen ülésbe vágja magát, s a lapjait lobogtató papírvércse felé kap. A könyvecske hamarosan biztonságban is tudhatja magát a hűvös kis ujjak között, ám nem marad sokáig nyugta.. Seya felüti a tartalomjegyzéknél és olvasni kezd.
Hm..
Érdekes..
Egek.. Ha mélyebben beleártaná magát az alább csupán jelzésértékűen közölt témák bármelyikébe, talán.. Hmm..
Összeszűkülnek a szemei, s nemsokára azon kapja magát, hogy szomjasan issza a bőrkötéses kis förmedvény minden egyes szavát. A végétől kezdi, s fokozatosan, mégis gyorsan halad az eleje felé.. mintha csak az érdekelné, mire megy ki ez az egész játék.
Közben azért fél füllel és szemmel a taláros srácot is figyeli.. Hehe.. Szegény bogár. Jéghideg tekintete néhány pillanatig még a másik pálcáján nyugszik, aztán lustán visszarebben a könyv dohszagot árasztó, megsárgult lapjaira. Sebesen pergő papír zizeg, halkan, mint a molyok szárnya. Pereg, peregnek a lapok, s a sarkukba rótt régies oldalszámok is zakatoló mozdonyként robognak tova, illanó árnyakként gázolva át egymáson. És.. végre, megérkezett az előszóhoz.

Öntudatlan a változás.. de míg felfogja a kacifántos, régies stílusban megfogalmazott mondat értelmét, olyan ritka kegyetlen, hidegvérű mosolyba rándulnak sápadt ajkai, mintha.. mintha nem is ő lenne az, hanem valami egészen más. Le sem tagadhatná, mennyire tetszik neki ez a szöveg.. mohó vágy csillog a szemeiben, s mindez csak akkor fakul a már megszokott unott, nemtörődöm kifejezéssé, mikor a bőrborítású fedelet roppant gyöngéden visszahajtja a megviselt lapokra.*

- Hmm.. *Futó kis mosolyféle, még közelsem az igazi, de egyfajta belső késztetést érez arra, hogy ő is vigyorogjon, mikor a másik kacag. Ami azt illeti, nem sokan nevetgéltek eddig önfeledten a társaságában, így aztán nem is nagyon tudja hova tenni, mit mondott. Beztos vicces volt.*
- Egen, mondjuk nem adnám harc nélkül. * Feleli kissé fáziskésve. Nem érti a viccet, humorérzékből olyan bika kapát kapna, hogy McGalagony zsugorító bűbája sem fogna rajta.*

- Az ilyen zugok zöme sötét és nyálkás.. *Állával a föléjük tornyosuló falak felé bök* Ha minden nap valami hasonló helyen kéne rohadnom, hát nem is tudom.. ezer, hogy megkattannék. Néha kell az a kis napfény.

*Most mintha csodálkozva fürkészné a másikat.. Csak a meleg a gondja? Vagy alapvetően is egy ilyen fúdesötét figurába sikerült botlania a fúdesötét pincefolyosón? Seya ismét csak mocorog egy sort, végül tarkóját lustán a hűvös köveknek dönti és hátratúrja a szemébe hulló csapzott, hószínű tincsek sokaságát. Hopp! Az ott megint egy mosoly a vértelen ajkakon? Vagy csak a keskeny ablakon beszökő sugarak űztek csalfa játékot a szemlélővel.*

- Áh, méghogy a klubhelyiségbe..! Dehogy. Csak bóklásztam. Kezdetben még valami tervem is volt, de már nem érdekes.

*Lélegzetvételnyi szünet után kissé megemeli az állát és ezúttal az eddigieknél mélyebben néz a másik szemeibe, mintha nem csak figyelni, de látni is akarna. Fekete mágia.. Csak mert érdekes?*

- Ha már a zárolt részlegből kölcsönzöl, legalább megnézhetnéd, mit kapsz le a polcról..

*Megrovó volt? Neem.. Pimasz kis félmosolya már egyfajta torz jókedv csíráját hordozza magában.*

- Egyébként érdekesnek tűnik. Gondolom akkoriban ez volt a megszokott.. vérfertőzés meg ilyenek, tudod. Tedd el láb alól az öregeket, örökölj egy vagyont és élj kiskirály módjára. Hehhe.. egy két seggnyaló halálfalónak még manapság is bejönne az ilyesmi.

*Nahát, egész ráérzett ennek a beszélgetés dolognak az ízére, s ez abban is megnyilvánul, hogy bár egyre rekedtebb, s mélyebb a hangja, a percek múlásával ő maga fokozatosan veszíti el azt a görcsös, távolságtartó kisugárzást, mely az esetek zömében elriasztja mellőle az iskolatársait. Talán mindez azért van, mert most nem fél. Az átkoktól miért is kéne? Ott a gyengélkedő. Ha pedig meghal.. Hát ennyire még nem paranoiás, de annak is megvolna a maga előnye.*

- A nevem Seya. *Vágja ki váratlanul, s fürkész tekintete az ablakok egyike felé rebben, majd vissza a talárosra.*

Felélénkíti a sráccal folytatott beszélgetés. Érzékei mostmár nem tompák, nincsenek lelassulva, nem csak egy hajszál választja el az elalvástól - és a lényeg, hogy mostmár az eddig szépen lassan, nyugodtan csordogáló vér az ereiben egyszerre felgyorsult, zúgó aprócska kis vörös folyóvá változott. Élénken figyeli a fiú minden egyes szavát, minden egyes reakcióját, szinte szomjazik a szavakra, az apró mozdulatokra.

Furcsa is ez, át is fut a fején, hiszen habár négy éve már itt van, mégse kötött szoros barátságot senkivel. Szó se róla, rengetegen voltak, akik itták a szavait, de ő mégse tartotta őket igaz barátoknak. Tudta, hogy a legkisebb vészhelyzetben úgy tűnnének el mellőle mintha hoppanáltak volna. Mindenesetre egyikükkel szemben sem mutatott különösebb érdeklődést, voltak és kész. Egyik jött, másik ment. Ez a fiú viszont tényleg felkeltette az érdeklődését. Olyan dolgot mozgatott meg benne, amit a többieknek ez idáig egyáltalán nem sikerült. Érdekelte az amit a fiú mond, s úgy érezte, ha most felállna és elsétálna egy űr maradna benne itt ülve, a hideg falak között.

Szemeit még mindig a fiún tartja miközben az a könyvet olvasgatja. Minden egyes kis mimikát, apró mozzanatot érdekesnek talál.
Amíg így ülnek csak a papír pergő hangja töri meg a csendet. A csendet, amin nem hatol át a kinti vidám hangok erdeje, Hóborc zajongása és a többi diák beszélgetése.

- Nem tudom, én ellennék ilyen helyeken... Kedvelem... Olyan... Olyan megnyugtató és csendes. Hallod a saját gondolataidat anélkül, hogy be kellene fognod a füledet, vagy nem is tudom. Mindenesetre valószínűleg, hogy ez csak a beteg elmém miatt van - hangzik a felelet, s sötét kacaj hagyja el a vérvörös színben tündöklő torkot.
- Bár lehet, hogy hosszú távon én is beleőrülnék - egészíti ki az előbbi kis mondológot.
- Mindenesetre én inkább az őszt vagy a telet csípem, nem a nyarat. De persze ízlés kérdése.

- Hm, nem tudom, nekem nem tetszik. Mondanám, hogy szívesen odaadom, de könyvtári, azzal meg nem éri meg játszani - szól vigyorogva.

- Oh, Seya... Igazán örvendek. Roderick Bennett - Szól megjátszott nemességgel, színpadiassággal és előkellőséggel.
- De inkább maradjunk a Ricknél, a Rodericket ki nem állhatom. Az olyan tanáros. Csak azok hívnak így.

- Miért van az, hogy nem igazán emlékszem rád? Pedig gondolom nem elsős vagy. - hangzik a kérdés összeszűkült szemekkel. Nem megbántani akarja, csak egyszerűen idáig csak 1-2 alkalomra emlékszik, hogy látta volna a klubhelyiségben, vagy akár máshol is a Roxfort falain belül.

- Heh.. Talán pont azért nem kedvelem, mert nem akarom őket hallani. Így is állandóan zsong a fejem, nem hiányzik, hogy akkor is a fülembe pofázzanak, amikor nem akarok rájuk gondolni.

*Kicsit elmélázik a hallottakon, eközben tekintetét Rick vonásain legelteti. Kicsit furcsa arca van a srácnak, bár ezt a világért sem kötné az orrára, elvégre nem arról van szó, hogy csúnyának vagy nevetségesen torznak találná. Sokkal inkább.. hát.. érdekesnek. Seya enyhén szólva paranoiás, s bár a jelen helyzetben kivételesen nem akarja menekülőre fogni a dolgot, azért igenis kinézi ebből a tagból, hogy a legelvetemültebb tettekre is képes lenne csak azért, mert mondjuk épp unatkozik és nincs jobb dolga. Ugyanakkor ha egy kicsit tovább hagyja tekintetét időzni a szemein és ezen a fura mosolyon, az iméntiek szöges ellentétét is el tudja képzelni róla.. Történetesen azt, hogy csak a szája nagy és pusztán a külső szemlélők kedvéért adja a vagány kiskirályt, mikor az egészhez semmi kedve és legszívesebben leszarná a tettetett keménykedést.
Seya ismét elvigyorodik felhúzott térde takarásában, s ezúttal arcát hajtja a szakadt farmer anyaga alól elővilágló bőrre. Már megszokta, hogy időnként megbámulják, így aztán azon sem akad fent különösebben, mikor Rick kezdi fürkészni az ő pofáját.*

- Nah a te szüleid is pihentek lehettek, mikor elneveztek.. Roderick.. Szegény kölyök.

*Pimasz vigyora hamarosan megszelidül és valami érdekes egyveleget alkot örökké komor pillantásával. A kontraszt éles, mégsem olyan szembetűnő, ha csupán felszínesen vizsgálják az arcát. Egyszerre gyengéd és kegyetlen, ez pedig ad egy olyan jellegzetes ízt a kisugárzásának, ami alapján nehéz lenne eldönteni, milyen is ő valójában. Vonzó és taszító, kihívó és tagadó.*

- Nem, valóban nem vagyok elsős. Másodéves vagyok. Egyébként..*Örömtelen nevetésébe beleveszik a szó vége* nem csoda, hogy nem igen láttál. *Undorodó fintorba torzulnak vonásai, de csak egy futó másodperc erejéig, mintegy bevezetendő a továbbiakat* Gyűlölöm a klubhelyiséget és minden olyan helyet, ahol sokan vannak viszonylag kis négyzetméteren összezárva. Nem nagyon szeretek kitűnni a többi közül.. A saját évfolyamtársaim sem ismernek. Én sem őket. Jobb is így.

*Kicsit elhallgat, de nem szakítja meg a szemkontaktust, ha egyszer már kialakult. A végén még azon kapná magát, hogy Rick a folyosó legapróbb mohanövénykéjére is nagyobb figyelmet fordít, mint rá; ez pedig nem tenné boldoggá. Annyira nem jellemző rá ez a csevegés és ha most hirtelen megszűnne a másik érdeklődése, úgy érezné, csak kifaggatták.. aztán eldobták, mint egy mocskos felmosórongyot. Ettől a gondolattól aztán enyhén beborul az arca.. Az átmenet sebessége magáért beszél.*

- Ami a könyvet illeti.. visszaviszem veled. Még sosem jártam a zárolt részlegen, de már nagyon érdekelne, szóval.. épp itt az ideje. Mégsem tengődhetek életem végéig három-négy ártáson..

*Szegény kicsi jótét lélek.. Lupin alaposan felhúzta az agyát azzal a gumiláb rontás dologgal, amihez megint csak nem ért. A kölyök ajkai szegletébe visszaköltözik az a kis mosolyféle, s csak a rend kedvéért megpöccinti pálcája hegyével a folyosó padlózatát.*

- Igaz, hogy semmi közöd hozzám, de taníthatnál.

Csak egy kósza mosollyal felel a másik mondatára, miszerint nem szereti hallani a saját gondolatait.
No igen... Persze a fájdalmas emlékek olyankor mindig az ember fejébe hasítanak, s szinte jobban fájnak, mintha egy mázsás súlyú baltát vágnának a fejedbe... De hát ilyen ez, rossz emlékei sajnos mindenkinek vannak, azokat nem lehet kitörölni... Csak hát kiknek gyengébbek, kiknek erősebbek ezek a kis gondolatfoszlányok.
Undorító kis emlékek, amelyek mint apró kis férgek fúrják magukat egyre mélyebbre az agyban, ahonnan tovább szaporodva elindulnak, hogy ellepjék a test többi részét is, megmérgezve azt...

- No igen, ne is mondd -válaszol vigyorogva. - Anyám ötlete volt állítólag. Aztán meg már ráírták a karszalagomra és nem lehetett rajta változtatni a kórházban. Meg azután apám már csak anyám tisztelete miatt is maradt ennél a névnél.
Az utolsó mondatnál az arcán finom ráncok jelennek meg ahogy az arcára kiül az aprócska undor, de a következő pillanatban már ismét mosolyra húzza ajkait.

Persze, mert hogy meghalt, apám mindent jól akart csinálni. Mégis mindent elrontott amit tudott. Azt hitte, hogy ha megtartja ezt a hülye nevet, akkor visszatér, vagy mi? Ostoba... Egy név semmin sem változtatott volna. Maximum normálissá tette volna a gyereke életét. De persze erre sose gondolt. Csak a saját lelkiismeretét volt fontos megnyugtatnia, aztán meg az, hogy mi van a kölykével? Lényegtelen...

- Hát akkor te sem vagy az a kimondottan barátkozós típus ezek szerint. - jegyzi meg mosollyal a szája sarkában, s a tekintetét még mindig a fiún tartja.
- Elvégre ha a saját évfolyamtársaid se nagyon ismernek...

Igen, gondolta, hogy valami ilyesmi típusú. Első ránézésre is eléggé zárkózottnak tűnt, ami most be is bizonyosodott. Persze nem zavarta a dolog. Érdekessé tette.

- Oké, gyere csak. Én is sok érdekességet tanultam az ott lévő könyvekből - egy finom kis kacsintást társít az előbbi mondatsorhoz, s tovább folytatja - valahogy mindig annyira könnyen elhiszik, hogy szigorúan csak olvasgatni szeretnék. Szinte már szánom szegényeket, hogy ilyen együgyűek. Persze hálás lehetek, mert ha nem adnának engedélyt, akkor nem mehetnék a zárolt részlegre.
Szemében egy pillanatig sötét fény villan, ahogy a saját aprócska kis hatalmáról és a tanárok befolyásolásáról esik szó. Élvezte ezt a kis uralkodást, hogy bármit mondd, azt elhiszik az évfolyamelső fiúnak, aki órákon olyan szorgalmas és csendes. Még szerencse, hogy a lelkébe nem látnak bele olyankor...

Pupillái kitágulnak, s a szíve is hevesebben kezd zakatolni, ahogy Seya kérdését hallgatja. Ültében megfeszülnek az izmai, s izgatottan kihúzza magát. Igen, van kedve hozzá, hát persze hogy van! Talán imádná, ha taníthat valakit, csak eddig még nem igazán volt olyan ember, akit érdemesnek talált rá, hogy átadjon neki valamennyit a tudásából.
- Persze, nagyon szívesen, örömmel. Mikor kezdjük? És hol? - persze mindezt-saját magát is meglepve sikerült elhadarnia mindössze fél másodpercen belül, de most nem zavarta, hogy gyakorlatilag felfedi, hogy mennyire is vágyik rá, hogy összeszedhesse a kis varázslatait és megtaníthassa neki.

// Húgom nem húgom... //

*Kihalt folyosók, az ajtók illesztésein kiszűrődő, hol dohos, hol bájitalokhoz nélkülözhetetlen összetevők nehéz szagától terhes aromák csapódnak nyálkás faltól kopott kőig s viszont. Hiába az iskola meridiánja maga a szárny, ide, a pincetermeket összekotő vagy épp önmagában tekergőző, kanyargó, avagy épp nyílegyenes, ám a homályba futó folyosók rengetegébe alig ereszkedik le bárki. Bárki, aki nem a neves Mardekár házát gyarapítja. Mert mit is várna az ember a többi szánalmas háztól. Nem is lehet mit várni tőlük.

Lassú, kimért léptekkel halad, unalmában játszadozva önnön alakjával, hol megnövesztve, hol besötétítve, hol kiviláhosítva hajzatát, megnyújtva alakját vagy épp amúgy is széles hátát terebélyesíti tovább, s szikár, ám mutatós, közegelt izmait duzzasztja meg avagy ereszti épp vissza eredeti mivoltuk szerint. Unalom, erre kárhozott. Erre és gyászra. Gyászra, mely rá telepedett, s nem hagyja élni. Átkozta a halált nem egyszer nem százszor, s nemis ezerszer, hogy elvette tőle a nőt, akit szeretett. Mert szerette, és eldobta volna érte a családot, a sötét becsületet, és bármit, amit csak kellett volna. De vége lett. Egyik nap még életteli volt, vidám, édes és megnyugtató. A következő hajnalban pedig már hideg érintésű volt, fénytelen, üveges szemekkel, mályvaszínbe forduló ajkakkal, s merev tagokkal. Az utolsó sóhajára ébredt...

Ökölbe zárulnak jobbjának ujjai, s kifehérednek az izületek, ahogy végig futnak rajta az emlékek, s megtorpan, bár némán, zajt nem is csapva, higy a puha talpú, drága csizma elnyomja a léptei keltette neszeket. Fekete szemeivel a homályba mered, hogy lássa, mi is van előtte, hisz nincs értelme visszafordulnia, s nem is kell, lévén, bármilyen hosszú is ez a folyosó, ami minden ajtótól mentes, s így kellően csendes, mindkét végét egy-egy faliszőnyeg takarja el, s kijárata kellemesen közel esik a klubhelységhez, míg bejárata még a föld felett nyílik. Nem, amikor egyedül lépdel erre, nincs ereje megfordulni és vissza indulni. Az emlékek feltódulnának s elborítanák elméjét. Nem engedheti, csak a jelenben élhet. Csakis a jelenben.

S egy halovány csillanás kelti fel érdeklődését, ahogy a semmibe réved, s hinné, hogy csak a képzelete játéka, ha nem érezné meg pár óvatos lépés után azt a tipikus parfüm illatot, mely mindig körül lengi a nőszemélyt. Nah igen, a nőszemély, akivel együtt nőttek fel, egy házban, testvérként, s a köztudatba is így kerültek... Míly szerencsétlen eset... Az egyetlen olyan nő, aki még felkelti az érdeklődését a kastélyban, mégis, a külvilág úgy hiszi édestestvérek. Bár az édes igencsak kérdéses, hisz látszólag nem szólnak egymáshoz, nem érintkeznek nyilvánosan, mindössze szurkálódnak, csipkelődnek és egymásra támadnak. Óh igen, a verbális marcangolás mindenek felett.

Visszanyeri eredeti alakját, a sörterövid hajat, a rövidre nyírt, ápolt körszakállat, a leginkább úszókhoz vagy bokszolókhoz illő testalkatot, s az általa viselt ruhák gazdag esést kapnak. A feketébe fordulóan mélyzöld kígyók bele-beleolvadnak a talár fekete, drága anyagába, ahogy elmélyülnek rajta a ráncok, megszaporodnak a redők, s mozdulatai nyomán az anyagra hímzett minta is mozdulni látszik. A mélyvörös, állógallérú ing felső három gombja továbbrais megnyitva marad, mellőzve minden nyakkendőt, amit előír a házirend. A prefektusi jelvény ellenben kellően nagy szerepet kap, hisz a házjelvény helyén fénylik a szív felett.

Lassú lépések, ál nem óvatosak és félénkek, inkább kimértek és meglepőnek tetszőek, ahogy a másik felé közelít, mi hátát mutatja neki, s egy igen ritkán előforduló kőpadon pihen, épp olvasva valamit. Legalábbis a testtartás ezt sugallja. Egy újabb, elnyújtott lépés, mellyel a másik közvetlen közelébe kerül, s jobbja lágyan emelkedik meg, hogy elvonja a nyak bal oldaláról a rá hulló tincseket, s felsőteste meghajoljon, ahogy a fül mellé kerülnek ajkai.*

- Kísért még az a bizonyos éj, kedvesem? * Nagy gonddal ejtett szavak, melyek mindenegyikét kellően hangsúlyoz, elég élt víve itt-ott a kellő részekhez, s mintegy fel kívánva idézni a másikban az emlékeket, puha csókot lehel a nyak ívére.*