Roxfort RPG

Múlt => Déli szárny => A témát indította: Josey Butler - 2008. 04. 13. - 21:09:41



Cím: Pincefolyosók
Írta: Josey Butler - 2008. 04. 13. - 21:09:41
A pincefolyosó a nagyterem előtti előcsarnokból nyíló folyosó. A lépcső lefelé vezet vagy 10 métert. Egyenesen halad előre, majd balra egy elágazás található, ez a Mardekár folyosója, mely a Házba vezet.

Egyenesen folytatódik a folyosó, mely két elágazáshoz vezet, a bal oldalon a pince, jobb oldalon a bájital tanterem található vagy 20 méterre az elágazástól. Szövevényes járatok, nehéz itt kiismerni magad, talán még nehezebb, mint a kastély többi részén, hiszen itt sötét van, és a falakat semmi nem különbözteti meg egymástól a lámpák monoton során kívül.

A folyosón továbbá számtalan beugró és kis mellékfolyosó, valamint ajtó van, de ezek mind zsákutcába vezetnek, ahol zárt ajtók vannak.

A varázslat itt nem segít, a bűbájjal védett ajtókat csak és kizárólag kulccsal lehet kinyitni.


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Rick Bennett - 2008. 06. 25. - 18:33:03
|| Ő - első felvonás ||


Közeledő léptek zaja szakítja fel a folyosóra telepedett ijesztő, végtelennek tűnő csendet.
Míg odakint a ragyogó napfényben fürdik a zöld, virágos park, ide csak kevés szűrődik le a világosságból, s az is zöldes derengésbe vált a néhol mohával lepte rideg betonfalak miatt.
Persze, illett a mardekárosok kicsiny birodalmához, most mégis alig akadt diák - még innen is, aki inkább ne a parkot választotta volna.
Az idén ez volt az első igazán meleg nap, s a hideg, ruhát és hajat szaggató, tépő szeles, viharos napok után megkönnyebbüléssel töltötte el a napsugarak simogatása a szegényes kis lelkeket, melyek tulajdonosai úgy gondolták, hogy a ragyogó fényforrás újbóli fényáradatával egyszerre megszűnik minden kis felszínes bajuk is.

Persze akadtak kivételek. Kivételek, akik nem vágytak a tettetett boldogság látszatára, nem ragaszkodtak a látszólagos vidámsághoz és a fogakat kivillantó széles mosolyokhoz. Ők ilyenkor rendszerint csendes magányukba húzódva olvasgattak valamit, vagy éppen igyekeztek eltűnni mindenki szeme előtt. Így volt ezzel a folyosó egyik kis zugába behúzódott szőke fiú is.

Hátát a falnak vetve, egyik lábával a rideg követ támasztva, karba font kézzel állt, s időnként undorodó pillantásokat vetett a szűk ablakokra, melyeken be-beszökött a nap sugarából egy-egy. Éppen olyan volt, mint a bárány, amely elveszíti pásztorát, s a sötét, ijesztő gödörben köt ki, menekülni próbálván. Pedig minél jobban próbálkozik annál hamarabb fárad ki, s annál hamarabb leheli ki a lelkét.

Időnként apró kis horkantások is elhagyták Rick száját, ahogy tömény undorral igyekezett a fénysugár útjából kitérni.
Azután elfáradva az állásban, leguggolt a fal tövébe, s elővette a Sötét árnyak - esdve várnak című nem éppen szívderítő, fekete borítású könyvtári könyvecskét, melyet a zárolt részlegből vett ki.
Szegény tanárokat szinte sajnálta, amiért ennyire bedőlnek a csendes, tanulni vágyó fiú álcának, s kérdés nélkül megadták az engedélyt számára, hogy korlátlanul rendelkezésére állhassanak a könyvek.

No de nem kell rosszra gondolni. Nem akart ő az ostoba halálfalók közé lépni. Azok a bolondok azt hiszik, hogy Voldemort csatlósaként majd mindenki a lábaik elé hever, pedig csak kiröhögtetik magukat a határtalan alázatukkal.
Nem, ő csak olvasgatni akart. Tudni akart a sötét dolgokról is. Attól hogy megismered, még nem leszel te is az. Mindenesetre valószínűleg ha ezzel a magyarázattal érvel nem kapja meg az engedélyt.

Már épp elolvasta az előszót, mikor halk léptekre lett figyelmes. A pupillája kitágult, s olyan hirtelen pattant fel kiszolgáltatott helyzetéből mintha áramütés érte volna. A könyvet még mindig a kezében szorongatva várta a közelgőt, miközben másik keze a talárja belső zsebéhez csúszott-oda, ahol a pálcája volt. Roppantul idegesítette, hogy egy ilyen, mások számára gyönyörű napon más is közlekedik ezen a kihalt folyosószakaszon, melyet egy pár percig csak a sajátjának érezhetett. A saját kis helyének, ahol nem kellett mások ostobaságait hallgatni napközben, s nem került a látókörébe mindig valamelyik eszement, mikor felpillantott egy-egy könyvből vagy házi dolgozatból.


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Seyala Foley - 2008. 06. 25. - 20:44:34
|| Ő - első felvonás ||

* Amióta a Fekete-tó partján elvesztette a fejét, alig találja a helyét. Nincs nyugta nappal, mikor a kisdiákok kirajzanak a hálókörletekből és elárasztják a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola ódon folyosóit, s ugyancsak nincs nyugta éjjelente, mikor lidérces álmok vércsekarmai vájnak szívébe, s jeges félelemmel fertőzik a zsengekorú zöldszegélyes álmát. Nincs.. nincs nyugta ezen az átkozott világon. Az órákon tulajdon háztársai akarják a porba alázni, félrelökik a klubhelyiség kandallója előtt ácsorogva, nem tetszik a könyv sem, amit épp olvas.

Gondolataiba merülve halad a folyosón, maga sem tudja, miért, de szökni akar a világ szemei elől. Talán azóta nem bírja elviselni az idegen pillantásokat, mióta kitálalt Lupinnak? Nem tudja. Fogalma sincs, hol lehetne nagyobb biztonságban, mint a föld alá temetve, a pincefolyosó mohos falai között. Kicsit élve elföldelt hangulat lesz rajta úrrá, ám hamar ki is söpri fejéből a kellemetlen gondolatot. Most megteheti, hisz egyedül van, s nincs itt az égvilágon senki, aki emlékeztethetné arra a mocsokra, ami elől bújni akar.

Szakadt farmeréből mint mindig, most is sápadtan világlik elő sebhelyes térde, övéről pedig az elmaradhatatlan, ám nem túl feltűnő láncok csüngnek alá. Tornacipő, egyszerű, fekete póló.. mint mindig. Egyedül. Mint mindig. Hófehér haja csapzottan hullik a szemei elé, mintha így, gondterheltségét egészségtelenné fakult külseje is tükrözni kívánná. Fénytelen tincsek, tompán fénylő, bánatos, acélszürke szemek. Mint mindig.

Már épp sikerül elhatároznia, hogy a lefekvésig hátralévő üres órákat egy kis átváltoztatástan gyakorlással és edzéssel üti el, mikor ismeretlen eredetű zaj zökkenti ki elmélkedéséből. Mintha.. cipő talpa súrolná a falat, s egy könyv lapjai súrlódnának egymáshoz szorosan. Szinte azonnal a hang irányába kapja a fejét, s meg is torpan. Mozdulatlanná dermedve mered a folyosó azon pontjára, ahol a szőke srác ácsorog. Elsőre még nem is érti, miért nyúl olyan feszülten a belső zsebe felé, de így másodszorra már van egy nem épp szívderítő tippje.*

- Nemrég estem túl egy sóbálvány átkon.

*Jelenti ki csöndes morózusan, s csupán a miheztartás végett ő is elővonja pálcáját a rongyos farmer hátsó zsebéből. Nem akar párbajozni, ha nem feltétlen szükséges. A másik nem csak nagyobb, de idősebb is, s a kölyök meg merne rá esküdni, hogy a Capitulatuson kívül megannyi támadó ige lapul a tarsolyában. Inkább nem bonyolódik összetűzésbe - fáradt mordulás szakad fel a torkából, s unott pillantással toldja meg mondandóját. Végülis leszarja.*

- Hagyd. Megyek magamtól is.

*Tudja, hogy a Mardekár ház tagjainak nem épp bölcs dolog védtelenül hátat fordítani, ezért aztán esze ágában sincs ismételten elraknia az előhalászott varázspálcát. Egyetlen fegyvere mint mindig, most is hűvös nyugalmat árasztva simul a kölyök nyirkossá váló tenyerébe, áthűlt ujjainak kemény támaszt nyújt. Seya egy gyors, tárgyilagos pillantással végigméri a szőke fiút, aztán határozott, céltudatos léptekkel elsétál mellette. Jó három méterrel odébb aztán a falnak veti a hátát és lecsúszik a tövébe.*


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Rick Bennett - 2008. 06. 25. - 21:21:39
Hamarosan fel is tűnik az alak. Hm. Nagyon ismerős. Ha nem téved nagyot, akkor a háztársa, csak alatta jár egy-két évvel... Igen, szinte biztos benne.
Szenvtelenül méri végig a fiút, a szoborszerű arcot az alabástrom bőrrel, a fehér hajat, a szürke, talán kissé hideg szemeket és a szakadt farmert. Tetszik neki a másik öltözködése és mitagadás magát a fiút is szemre valónak találja.

Látja, ahogy a másik is a pálcájáért nyúl. Igazából ő magának már eszébe sem volt előkapni a pálcát, vagy hasonló, de nem akart úgy tűnni, mint aki meghunyászkodik, így hát ő is előveszi, és forgatni kezdi vékony ujjai közt, majd újra hanyagul a falnak veti a hátát és az egyik lábát. Persze mindezt igyekezett úgy tenni, hogy ne látszódjon úgy, mint aki támadni készül. Így saccra nem lehetett sokkal magasabb a fiúnál, de ha harcra kerülne a sor, valószínűleg legyőzné, elvégre nem csak olyan varázslatokat ismer, amelyet itt tanítanak.

Önszorgalmú kisdiák volt, aki szeretettel bújta a szebbnél szebb ártásokkal teli könyvecskéket, melyeket szeretett a folyosón gyanútlanul sétálgató, nevetgélő társaira kilőni. Persze ők annyira nem élvezték a dolgot. Főleg, hogy időnkét napokat feküdtek a gyengélkedőn, mire kitalálták, hogy milyen ártás lehetett és rátaláltak az ellenvarázslatra.
Igazi gonosz kis bestia tudott lenni.

De most nem állt szándékában harcolni. Túl egyszerű lenne.

Még mindig összeszűkült szemekkel nézi a másikat. Nem, ő nem olyan mint a többi. Ezt már a külsejéből is lehet látni. Viszont nem tűnik éppen annak a békés típusnak... Persze a mardekárban egyáltalán ki számít annak? Gondolja magában, s képzeletben horkant egyet. Őszintén szólva attól függetlenül, hogy a mardekárban volt és hogy saját magát idevalónak érezte a többiektől tömény undor fogta el általában. Ahogy mindegyik próbál az erősebbhez, az okosabbhoz tartozni... Ahogy meghunyászkodnak a másik előtt... Nos, ez nem az ő stílusa volt. Inkább fordítva, bár igazából őket is ugyanúgy lenézte, mint a többit.

Persze kivételek mindig akadtak és mindig is fognak akadni.

Meglepi az üres hangvétel és az, hogy egyből tovább indul. Annyira nem állt szándékában elüldözni, elvégre közterület, vagy mi.
Tekintetével kíséri ahogy a fiú nem sokkal arrébb letelepszik a fal tövébe, s pár másodperces habozás után ő is leül és folytatja a könyv olvasását.
A setét mágia talán legnemesbike...
Félrepillantva les a fiú felé, majd újra visszanéz a könyvbe
de egyszerre legrémítőbb tette...
Újra a másikra vetődik pillantása
ha saját vérét ontánk felmenőinknek.
Pfff... Undorító. Ez azért neki is sok. Oké, ha valaki tényleg gonosz, akkor még érthető... De azért sose bántaná az apját.
Továbblapoz a könyvbe, majd felemeli a fejét és a fiú felé fordítja. Tisztán, élesen cseng a hangja a folyosó falai között.
- Nem akartalak elüldözni, vagy ilyesmi... Csak... Azt hittem, hogy valaki más...
Mivel nem látja jelét annak, hogy a másik elő akarná kapni a pálcáját és agyonátkozni vele, hát folytatja.
- Ahogy látom, azért te kerültél ki győztesen a sóbálvány átkos dologból... Hacsak nem voltál úgy már vagy egy napja. - fejezi be könnyedebb hangon.


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Seyala Foley - 2008. 06. 25. - 22:58:36
* A fal tövében ücsörögve úrrá lesz rajta egyfajta kínos szorongás. Nem mintha tartana attól, hogy beszélgetnie kéne a másikkal, de ha túl sokáig ülnek egymás közelében túl némán, az egy idő után akaratlanul is kényelmetlenné válhat. Az persze érdekes.. hogy nem a személyt magát kezdi zavarni a beállt csönd, ő remekül ellenne szavak nélkül is, de elméje egyik hátsó, pókhálólepte szegletében motozni kezd egy rühes kis gnóm, ami azt harsogja, a másiknak szar. Az ő szemében lesz kevesebb. Seyala persze mindezt leszarja. Nem érdekli, mit gondolnak róla, ahogy igyekszik lerázni magáról saját lelkiismerete súlyos intését is. Már megint.. Már megint elpattant az agya, a rohadt életbe..!

A csönd puhán, óvón burkolja körbe őket, egyfajta láthatatlan falat vonva a két zöldszegélyes közé. Egyikük talárban, a másik ebben a szakadt, szedett-vedett, kinyúlt és végletekig elrongyolódott göncben, ami talán nem is az övé. A szűkös kis ablakokon beáramló kevéske fény egész kellemes derengésbe vonja a folyosó nyirkos kövei közt burjánzó apró mohanövénykéket, és a folyosót magát egyfajta misztikus hangulattal ruházza fel. Seya megmoccan, s szeme sarkából felfigyel arra, hogy a szőke gyerek egyre-másra felé pillant. Mit akarhat? Beszélgetni?
.. Ehhe.. Kezdődhet a szokásos ceremónia. Neved, házad, ki a retek szült? Ha nem bosszantaná ennyire ez az állandó oda-odapillantás, talán nem viszonozná hasonlóan kíváncsi, ám láthatóan elutasító bámulással. Ugyan csak a szeme sarkából, de egyértelműen a másikat figyeli. Vagy lehet, hogy épp ezért les folyton erre?
Még mindig unott, rideg és kegyetlen távolságtartó hangnemben érkezik a válasz.*

- Semmi gáz, megértem.

*Tekintetük a a másodperc törtrészéig egymáséba fonódik, ám a hófehér sörényes kölyöké hamarosan ismét csak visszarebbent saját tornacipője kopott, fűfoltoktól zöldes orrára. Ha már egyszer nem akarják elüldözni a világ háta mögöttinek betudható folyosóról, hát megpróbál egy kicsit kényelmesebben elhelyezkedni. Bal térdét felhúzza, a másikat pedig lustán maga elé nyújtja, s szórakozottan billegtetni kezdi a lábfejét. Biztos van benne valami ritmus, csak túl beteg ahhoz, hogy a külső szemlélő is megtalálja.. avagy idegességében rázza a lábát?
Mivel megértette, hogy a szőke srác számára nem valami kényelmes az "ülünk egymástól három méterre és kussolunk" felállás, s ő maga is kezdi kínosan érezni magát, amiért nincs nála se könyv, se semmi, amibe beletemetkezhetne, egy lemondó sóhaj kíséretében beszáll az eddig volt egyszemélyes társalgásba. Persze.. mivel nem a szavak embere..*

- Egen, így is mondhatjuk.. Még mindig a gyengélkedőn van.

*Milyen nagyzoló szöveg.. Pfehh.. Most ő kezd el játszadozni a kezében tartott varázspálcával. Ettől vajon vagányabb lesz? Kit érdekel? Megpörgeti az ujjai közt, majd vissza, végül puszta pótcselekvésképp és csuklógyakorlat címen elkezd hadonászni. Ismerősek lehetnek ezek a hanyag, mégis kegyetlenül pontos mozdulatok; ügyes-ügyes, de kétség sem fér hozzá, hogy a legalapabb készletből válogatta össze őket. Vagy csak ezeket mutatja? Hirtelen abbamarad a játék és a fiú lustán félrebillentett fejjel, ugyanakkor büszkén felszegett állal még hozzáfűzi az előbbiekhez:*

- Baleset volt.

*A pálca megáll, vékony kis ujjak szorultak rá kemény satuként, ám korántsem akkora hévvel, hogy a húsból kiszorulhasson a vér. Egy kóbor emlék szürkésen derengő árnya férkőzik a kicsi fejébe, s elvonja figyelmét a jelenről. Nem, épp ezt nem szabadna hagynia. Nem gondolhat arra, micsoda balhé lesz abból, ha a tanárok rájönnek, ki tette azt a gyűlöletes dolgot a Hollóhátas vakarccsal. Talán még.. ki is csaphatják. Akkor pedig vissza kéne mennie Oda.
Nem tart sokáig ez a kis dekoncentráltság, így alig néhány másodperc múlva már ismét élénken fénylenek azok a búskomor, acélszürke szemek.. sőt, mi több, érdeklődés csillog bennük.*

- Amúgy mit hittél, ki jön? *Bár eddig nem igen állt össze fejében a kép, most lassan teljessé válik a kirakós.. Az a görcsös mozdulat, amivel ez a szőke srác a pálcája után nyúlt.. és utána a hirtelen ellazulás és közvetlenség.. A kölyök ajkaira gunyoros, pimasz félmosolyt csal a felismerés.* Nem kell fosni, nem botlottam tanárba idefele jövet.


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Rick Bennett - 2008. 06. 26. - 15:32:47
Átható, de gyanakvó pillantással méregeti a fiút.
- Hm... A gyengélkedőn? De te meg itt... Ergo...
Kaján vigyor jelenik meg az arcán, úgy folytatja.
- Ott hagytad, és még nem tudják, hogy te voltál? Ez tetszik.
Habár nem beszél hangosan, hangja mégis visszhangot ver a hideg falakon...
Szeme mostmár élénken csillog, s ültében is kihúzza magát az érdeklődés jeleként. Igen, most kezd érdekes lenni a dolog, mostmár tényleg kíváncsi a fiúra. Arcáról még mindig nem tudja levakarni a gonosz, eszelős vigyort, mely annyira átrendezik a fiú vonásait. Az eddig alapjába véve közönyös, de semmiképpen sem gonosz vonású arc most egyáltalán nem nevezhető kedvesnek, s az eszelős csillogása a szemének csak fokozza a dolgokat.
Persze nem volt ő oda annyira az erőszakért, de ez igazán felkeltette az érdeklődését. Elvégre ha valaki megvédi magát abban nincsen semmi. Mégsem hagyhatja, hogy röhej tárgya legyen...

Megint visszapillant a könyvbe, talán csak azért, hogy legyen hova néznie, de igazából mostmár semmi kedve olvasni, s a könyv tompa puffanással csapódik be a fehér kezek között.
Pf, amúgy is milyen vacak egy könyv ez... Hogy képes valaki ilyet egyáltalán meg is venni... Csupa mellébeszélés, átok bezzeg egy se. Maximum esti olvasmánynak jó.

Néha még mindig a fiút nézi, persze nem túl feltűnően. Van valami különleges benne, valami nem e világi. Nem tudja megmagyarázni, egyszerűen csak érzi. No persze nem negatív irányba sodorja az érdeklődését, inkább fordítva. Néha elidőzik a tekintete a szőke hajtincseken meg megcsillanó kósza fénysugarakon... Olyan megnyugtató. Megnyugtatja és elálmosítja.

A kérdésre fejét kissé lehajtja, s úgy válaszol.
- Nemmm... Nem tanárt hittem... Csak... Nem is tudom. Gondoltam, ha valaki nem túl szimpatikus, kap egy átkot. Meg hát amúgy is... Mardekárosok vagyunk... A többiektől is kitelik... - fejezi be immár csevegő hangon, s fejét a falnak vetve, s kissé oldalra billentve kezdi tanulmányozni a cseppet sem érdekes plafont.

- Amúgy meg - szól a fiúra emelt tekintettel, s kissé összeszűkült szemekkel - Te hogyhogy nem kint vagy a szép napsütésen... Jah, vagy bujkálsz?

Fejét a keskeny ablakra emeli, s kifejezéstelen arccal az apró porszemekkel játszadozó fénysugarat bámulja... Bárcsak a kastélyban maradhatna örökre.


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Seyala Foley - 2008. 06. 26. - 18:23:38
- Ezt egy szóval sem mondtam. *Csóválja meg a fejét amolyan unott, végülis mindegy, vegyük ahogy tetszik kifejezéssel az arcán.* Otthagytam, de felmentem a gyengélkedőre és szóltam, hogy valaki menjen le érte. Adott körülmények között inkább nem akartam hozzányúlni.

*Beszéd közben szüntelen a másik reakcióit lesi. Nem mintha annyira érdekelné, mi a véleménye, sokkal inkább az keltette fel a figyelmét, hogy háztársa nem néz homlokegyenest a szemeibe. Miért kerüli a tekintetét, talán tart tőle? Akaratlanul is saját kezeire siklik pillantása, mintha a nemrégiben elkövetett borzalom nyomai után kutatna. Se vér.. se bőr, se karmok. Semmi. Kezeit visszaejti maga mellé, s amolyan lazán kinyúlt bábuként ő is a falnak dönti hófehér, piheszerű tincsekkel borított tarkóját. A pincefolyosó nyirkos falának hűvös, kissé talán nyálkás-csuszamlós érintése jótékonyan hűti forrongó lelkét, s testét egyaránt.
Ahogy ott ülnek, egymás torz tükörképeként, lustán félrebillentett fejjel, hanyagul eldobva maguktól a tartás mindennemű formáját, most egész ikerszerűek. Két mesterien megmunkált porcelánbaba.*

- Jah, csak így csípőből egy átkot? *Örömtelen nevetése élénken csattog végig az ódon kövek között, belecsattan egy kisebb pocsolyába, majd semmivé oszlik a párás levegőben. Elgémberedett.. áh, francokat! Mégis lassan feltápászkodik ültéből és puszta megszokásból néhány hanyag mozdulattal lesöprögeti a ruhájára tapadt sosemvolt földrögöket, fűszálakat és hasonló kellemetlenségeket. Az igazság az, hogy ilyen messziről nem tudja kicsikarni azt, amit akar.*
- Szerencsés ördög.
*Jegyzi meg elismerő, cinkos hangon, miközben jólesőn végigropogtatja a gerincét. Ehh.. Ez már kellett. Egész berozsdásodott. Mint valami robot, akit elfelejtettek olajjal kenegetni.
Egen.. Seya még mindig kicsit darabos mozgású, de lassan kezdenek bejáratódni elült tagjai.. Borzasztó lassú, unott léptekkel sétál közelebb, mint az áldozatát becserkésző ragadozó. Szinte látni, ahogy meglapul.. pedig kínosan egyenes a tartása, ahogy a legjobbannevelt ficsúrok zömének; máskülönben is néma lépteinek hangját pedig a tornacipő puha gumitalpa teszi még nesztelenebbé. Figyelmét nem kerüli el, hogy a másik ezúttal a plafont kezdi fürkészni, s már tényleg baromira érdekli, miért nem néz rá, ha egyszer hozzá beszél.
Lazán hátrafordul és ő is a mennyezet felé fordítja az arcát.. Két-három vaktában megtett lépés után már a szőke mellett áll és zsebrevágott kezekkel keresi azt a pontot, ami olyan rohadt érdekes lehet. Moha.. Moha.. Kövek.. Hopp! Egy pók?*
- Hehh.. Majd megköszönöm a pofám apáméknak.
*Nem találja azt a k*rva pontot!.. úgyhogy a fal tövébe csúszott zöldszegélyes szemeire pillant, s igenis szuggerálja, hogy nézzen rá. Legyen benne ennyi tartás. *
- Az ember választja a Házat és nem fordítva.
*Mordul maga elé rekedten, s egy elégedett kis félmosollyal nyugtázza, hogy végre felvették a szemkontaktust. Néhány pillanatig még farkasszemet nézhetnek, aztán a fiú pislant. Nincs ártó szándéka. Tudatosan biztosan nincs. Sőt.. Mivel a szöszkének ránézésre köze sincs a nőkhöz, még biztonságban is érzi magát a közelében. EZ biztos nem fog rámászni.*
- Áh, túl sokan vannak most odakint.. és igazából nem is érzem magam valami jól a társaságukban. Olyan.. Ehh.. Nem igazán tudom megfogalmazni, általában még ennyit sem kell szólnom senkihez. Undorodom tőlük, nah. De NEM azért, mert Mardekáros vagyok.

*Még mindig hűvös távolságtartóan csengenek a szavai, ám arckifejezése közelsem olyan mogorva, mint kezdetben. Még egyszer lenéz a fiúra, aztán egy jó lépésnyire tőle visszaül a fal tövébe és felveszi az előző pózt. Bár tudna annyi átkot, hogy még válogathasson is közülük! Bár.. talán a tudattalanság az ő esetében jobb. Tekintete mindenesetre a könyv borítója felé siklik, s ott is ragad. Kutatón szűkülnek össze a szemei.*
- Mi a..


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Rick Bennett - 2008. 06. 26. - 21:17:14
Nem tudta eldönteni, hogy a fiúból fellengzőssége beszél, vagy tényleg csúnyán helyben hagyta kicsiny áldozatát. Végülis alapjába véve tök mindegy. Elvégre a lényeg az, hogy nem ő volt. A többi meg már... Nos, az legyen az ő, illetve esetleges áldozata dolga. Mindenesetre kinézné belőle, hogy képes hasonló erőszakos dolgokra...

- Ilyen ez, átkok röppennek, emberek kötnek ki a gyengélkedőn, akik később másokon állva bosszút szintén támadnak és szintén a gyengélkedőre küldik társaikat. Az élet körforgása.
- Amúgy meg - teszi hozzá szokásos kaján vigyorával - Kin gyakorolja az ember az újonnan tanult átkocskákat, rontásokat? Magamon mégsem tehetem.

A kivillanó hófehér fogak alapján nem tudja az ember eldönteni, hogy a fiú eme megnyilvánulása ijesztőbbé vagy vonzóbbá teszi e, mindenesetre neki ez már megszokott reakció.
A másik fiú feláll, s közelebb jön hozzá. Jól van... Gondolja magában. Ezek szerint nem akar elrohanni...


Miután észrevette, hogy a fiú feltűnően követi az ő tekintetét, amely a plafon felé irányuló semmire mutat, észreveszi magát, és a másikra néz.
Mostanra úgy gondolja, hogy felveheti a szemkontaktust a másikkal. Eddig nem akarta, hogy az azt higgye, hogy folyton bámulja, vagy hasonló. Roppantul idegesítő tud az lenni. Ő is tapasztalta, s olyankor legszívesebben elmenekült volna.
Most viszont már nem akarja, hogy úgy tűnjön mintha félne tőle, vagy hasonló. Nem. Világ életébe nem félt senkitől. Küldjön egy rontást a másik... És? Úgyis maximum felviszik a gyengélkedőre és ott úgyis kikúrálják. Nem. Maximum undort szokott érezni vagy megvetést. De nem, ez most más szituáció volt. Valami, ami ritkán esett meg. A fehér hajú fiú nem keltett fel benne egyet sem a negatív érzelmi reakció közül. Azok nyugodtan szunnyadtak belsőjében, várván a következő alkalmas áldozatot, akin kitombolhatja magát.

- No igen, van benne valami... Persze nyilván alkalmasnak kell, hogy találjon a süveg rá, hogy az adott házba kerülj... Szó se róla, elégedett vagyok a mardekárral...

Apró hatásszünet következik, majd megkapja a választ arra a kérdésére is, hogy miért nem kint tartózkodik újdonsült beszélgetőpartnere. Ahogy meghallja a választ akaratlanul is elmosolyodik. De ez most nem az a hideg, gúnyos mosoly. Ez igazi.
- Igen, ismerős... Azt hiszem, hasonló cipőben járunk. Ráadásul eleve nem vagyok oda a napfényért. - feleli kedves, sőt gyengéd hangon. Valahogy mintha magára ismert volna a fiúban.
- Nnnna, de ideje egyszer ezen is változtatni, nem?- teszi fel a kérdést a nem szoktam ennyit beszélni mondatfoszlány kapcsán.

Észreveszi, ahogy a másik tekintete végigsiklik rajta, s megakad a kezében tartott fekete, bőrkötéses könyvecskén. Zavartan, szinte kimagyarázóan kezd bele újabb mondatába.
- Öhhhm... Igazából... Csak kivettem a könyvtárból, mert... Szóval sok mindent szeretek olvasni. Aztán végülis ez is csak egy könyv.


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Seyala Foley - 2008. 06. 26. - 22:35:59
*Seyából semmi különösebb reakciót nem vált ki a fiú mosolya, csupán megállapítja, hogy napi köszönőviszonyban áll a fogkeféjével. Ahogy az igényesebb emberek zöme. Az viszont már igen-igen felcsigázza a kíváncsiságát, hogy hogy a jó életbe képes valaki csak úgy, pusztán a dohszagú könyvlapokra firkált ábrákból átkokat tanulni. A kölyök acélszürke szemeibe eddig idegen, állatias vérszomj szikrái költöznek. Csupán a pillanat töredékéig tart ugyan a kép, ám így is egyértelmű, hogy a sötétborítójú könyv keltette fel a lelkében szunnyadó dögöt.

Mikor ismét a nevenincs srác arcára siklik tekintete, Seyán úrrá lesz egy eddig ismeretlen érzés. Mégis.. mit jelentsen ez a mosoly? Az eddigi kaján vigyorgással elég erős kontrasztot alkotó megnyilvánulás ENYHÉN megzavarja a fiatal Mardekárost, s ez bizony az arcára is kiül. Öhm.. Nem akar ő fintorogni, de a megrökönyödés mégis olyan mókás kifejezést csal a pofájára, amit csak megkésve képes levakarni onnan. Mint az arcába csapott iszap. Kellemetlen. Nyel egy nagyot, s amolyan egek..! módra forgatja a szemeit. Hova került? Hehhe.. Kezdi úgy érezni, hogy ennek a szöszkének is hasonló indíttatásai lehetnek, mint neki, ez pedig még nagyobb nyugalommal és biztonságérzettel tölti el.

Hirtelen azon kapja magát, hogy bár egyáltalán nem szokása, most mégis a földön ülve beszélget az egyik háztársával. Elképesztő.. Igaz, már most érzi, hogy lassacskán ragacsosan nyúlóssá, holmi ócskavashoz illőn nyekergőssé fog válni a hangja, de leszarja. Magában azért jót röhög a kialakult helyzet abszurditásán.. De legalább egy kis időre megfeledkezhet a tópartról, a sziklákon heverő, ernyedt kis testről, a csuklójára csorgó testmeleg, émelyítőn édes fémszagot árasztó vér vöröséről és a tényről, hogy majdnem.. majdnem meggyilkolta. Majdnem. Hmm.. De most társalog, még ha ilyen légbőlkapott kis semmiségekről is. Időpocsékolás volna vagy terápia?*

- Megnézhetem?

*Igaz, még csak a kérdés bukott ki beteges rekedten a száján, ő máris becélozta magának a könyvet. Vékony, fakófehér ujjak kapnak a sötét borító felé, ám ezúttal a kölyök szeméből nem köszön vissza az az álnok tekintet. Csupán a gyermeki kíváncsiság csillog töretlenül acélszürke íriszein.*

- Eegen, nem rossz.. Szerencsére a társaság fele antiszociális.. akik meg nem, azok egymást ajnározzák.
*Morózus kis mosolyféle költözik ajkai szegletébe, s úgy dönt, akaratos mocsok módjára ott is ragad egy időre. Áh.. így nem nagyon éri ám el a könyvet, szóval kishíján oldalra dőlve nyújtózik egy sort, s amennyiben nem féltik tőle a drágának tetsző portékát, hát megkaparintja egy gyors szemrevételre.*
- Mgh.. Nah.. Csak egy könyv, heh? Akkor.. nyilván nem gond, ha belelapozok. Vagy igen?
*Megáll a mozdulat kellős közepén, nem akar ő tahó paraszt lenni, csak majd szétveti a kíváncsiság. Ha nem, hát nem. Ha viszont igen, akkor törökülésbe rendezi a lábait és bakugrásokhoz hasonlatos sebességgel olvasni kezd. Természetesen így csak nagyjából tudja átfutni a tartalmat és az előszót, valamint az ábrák zömét.*

- Sötét mágia és napfénygyűlölet.. a vérem nem kéne?

*Pimaszul elvigyorodik, s bár szemeiben nyoma sincs jókedvnek vagy valódi örömnek, arca becsapós. Ez a furcsa kettősség teszi olyan visszataszítóvá és szánalmassá a mosolyát.. olyan idegenné. Nem áll szándékában megbántani a másikat, egyszerűen csak ilyen.*
- Én szeretném a napot.. *Darálja maga elé mechanikusan, miközben a borítón legelteti a szemeit.* ha mindenki más éjjel aktívkodna.


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Rick Bennett - 2008. 06. 27. - 17:46:09
Rick nem tudja eldönteni, hogy a furcsa kifejezés a fiú arcán az első "normális" mosolya, vagy pedig a mondott dolog miatt ül ki az arcára, mindenesetre tovább fürkészi tekintetével. Igen, nos, mégiscsak először futottak össze normálisan, ilyenkor az ember szemügyre veszi a beszélgetőtársat akarva-akaratlanul is.

Beszédéből valamiért arra következtet, hogy nem sűrűn szokta ezt a társalgási formát használni. Nem, nem beszél furán, vagy hasonló, egyszerűen csak érződik, hogy nincsen igazán beszédhez szokva.
Na már most ez két dolog miatt lehet. Egy, hogy valamiért, csak úgy általában nem szereti az emberek társaságát, a másik pedig, hogy nyomos oka van rá valami miatt. Mindenesetre most nem áll neki ezen gondolkozni, ráér arra később is.

Meglepve veszi észre, hogy a srác időközönként elmélázva figyeli keze állapotát. A vékony ujjakon rendszeresen végig fut a pillantása, mintha láthatatlan, nem is létező kosz maradványokat keresne, melyeket az illatos szappan nem tudott teljesen lemosni.

Hirtelen nem biztos benne, hogy a fehér haj gazdája mit is akar megnézni, s tekintete először a könyvre siklik, majd vissza a fiúra.
- Jah, a könyvet? Persze -hangzik a válasz, s a fekete könyvecske, - mivel hogy a másik nem tudja ültében elérni - már repül is keresztül a folyosón. Megsárgult lapjai szinte úsznak a levegőben, s olybá tűnik, mintha a könyvecske szent célja lenne szárnyra kapni, s örökre a levegőben maradni.
De nem, ő nem madárnak született, s ahogy el is éri röppályája csúcspontját, a következő pillanatban már zuhan is lefelé, hogy a törékeny kéz játszi könnyedséggel elkaphassa.

- Lapozz csak bele nyugodtan. Bár nem hiszem, hogy sok érdekességet találnál benne-legalábbis engem az előszó alapján nem kötött le.
Amíg beszélgető partnere a könyvet lapozgatja, olvasgatja, ő unottan bök egy mellette eliszkoló bogárra, s suttogja a szavakat:baziteo
Igen, szeretett csak úgy, időtöltésből "játszadozni". Mindig kíváncsi volt, hogy mi hogyan sül el, és éppen ezért is tanult annyi igét. Valahogy úgy érezte, hogy minél többet tud, annál többet kell még megtanulnia.

- Azt hiszem, arra neked is nagy szükséged van még- szól, s hangos kacaj hagyja el a torkát, amely visszhangzik a falak között. Mindenesetre, ez nem a gúnyos, hideg kacaj volt. Ez őszinte volt.

- Hm, én annyira nem. végülis csendes zugot mindig találok. De a meleget útálom. Bár őszintén szólva a te okfejtésed is tetszik - szól vigyorogva.

- Amúgy a klubhelyiségbe indultál, vagy csak úgy bóklásztál?


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Seyala Foley - 2008. 06. 27. - 21:01:54
* Óh.. Kicsit meglepi ez a fokú figyelmesség, amit a szöszke tanusít felé azzal az egyszerű, másnak talán magától értetődő megmozdulásával, hogy feléje hajítja a könyvecskét. Így valóban sokkal egyszerűbb, talán még neki is eszébe juthatott volna. Persze Seyala Kiba SOHA nem kér senkitől semmit, s épp ezért meg sem köszöni, amit csak úgy kap. Elvégre nem ő akarta. Előbb harapná le a nyelvét, minthogy kimondja azt az ocsmány, végtelenül megalázónak titulált hangsort: köszönöm.

Ettől függetlenül szélsebesen ülésbe vágja magát, s a lapjait lobogtató papírvércse felé kap. A könyvecske hamarosan biztonságban is tudhatja magát a hűvös kis ujjak között, ám nem marad sokáig nyugta.. Seya felüti a tartalomjegyzéknél és olvasni kezd.
Hm..
Érdekes..
Egek..
Ha mélyebben beleártaná magát az alább csupán jelzésértékűen közölt témák bármelyikébe, talán.. Hmm..
Összeszűkülnek a szemei, s nemsokára azon kapja magát, hogy szomjasan issza a bőrkötéses kis förmedvény minden egyes szavát. A végétől kezdi, s fokozatosan, mégis gyorsan halad az eleje felé.. mintha csak az érdekelné, mire megy ki ez az egész játék.
Közben azért fél füllel és szemmel a taláros srácot is figyeli.. Hehe.. Szegény bogár. Jéghideg tekintete néhány pillanatig még a másik pálcáján nyugszik, aztán lustán visszarebben a könyv dohszagot árasztó, megsárgult lapjaira. Sebesen pergő papír zizeg, halkan, mint a molyok szárnya. Pereg, peregnek a lapok, s a sarkukba rótt régies oldalszámok is zakatoló mozdonyként robognak tova, illanó árnyakként gázolva át egymáson. És.. végre, megérkezett az előszóhoz.

Öntudatlan a változás.. de míg felfogja a kacifántos, régies stílusban megfogalmazott mondat értelmét, olyan ritka kegyetlen, hidegvérű mosolyba rándulnak sápadt ajkai, mintha.. mintha nem is ő lenne az, hanem valami egészen más. Le sem tagadhatná, mennyire tetszik neki ez a szöveg.. mohó vágy csillog a szemeiben, s mindez csak akkor fakul a már megszokott unott, nemtörődöm kifejezéssé, mikor a bőrborítású fedelet roppant gyöngéden visszahajtja a megviselt lapokra.*

- Hmm.. *Futó kis mosolyféle, még közelsem az igazi, de egyfajta belső késztetést érez arra, hogy ő is vigyorogjon, mikor a másik kacag. Ami azt illeti, nem sokan nevetgéltek eddig önfeledten a társaságában, így aztán nem is nagyon tudja hova tenni, mit mondott. Beztos vicces volt.*
- Egen, mondjuk nem adnám harc nélkül. * Feleli kissé fáziskésve. Nem érti a viccet, humorérzékből olyan bika kapát kapna, hogy McGalagony zsugorító bűbája sem fogna rajta.*

- Az ilyen zugok zöme sötét és nyálkás.. *Állával a föléjük tornyosuló falak felé bök* Ha minden nap valami hasonló helyen kéne rohadnom, hát nem is tudom.. ezer, hogy megkattannék. Néha kell az a kis napfény.

*Most mintha csodálkozva fürkészné a másikat.. Csak a meleg a gondja? Vagy alapvetően is egy ilyen fúdesötét figurába sikerült botlania a fúdesötét pincefolyosón? Seya ismét csak mocorog egy sort, végül tarkóját lustán a hűvös köveknek dönti és hátratúrja a szemébe hulló csapzott, hószínű tincsek sokaságát. Hopp! Az ott megint egy mosoly a vértelen ajkakon? Vagy csak a keskeny ablakon beszökő sugarak űztek csalfa játékot a szemlélővel.*

- Áh, méghogy a klubhelyiségbe..! Dehogy. Csak bóklásztam. Kezdetben még valami tervem is volt, de már nem érdekes.

*Lélegzetvételnyi szünet után kissé megemeli az állát és ezúttal az eddigieknél mélyebben néz a másik szemeibe, mintha nem csak figyelni, de látni is akarna. Fekete mágia.. Csak mert érdekes?*

- Ha már a zárolt részlegből kölcsönzöl, legalább megnézhetnéd, mit kapsz le a polcról..

*Megrovó volt? Neem.. Pimasz kis félmosolya már egyfajta torz jókedv csíráját hordozza magában.*

- Egyébként érdekesnek tűnik. Gondolom akkoriban ez volt a megszokott.. vérfertőzés meg ilyenek, tudod. Tedd el láb alól az öregeket, örökölj egy vagyont és élj kiskirály módjára. Hehhe.. egy két seggnyaló halálfalónak még manapság is bejönne az ilyesmi.

*Nahát, egész ráérzett ennek a beszélgetés dolognak az ízére, s ez abban is megnyilvánul, hogy bár egyre rekedtebb, s mélyebb a hangja, a percek múlásával ő maga fokozatosan veszíti el azt a görcsös, távolságtartó kisugárzást, mely az esetek zömében elriasztja mellőle az iskolatársait. Talán mindez azért van, mert most nem fél. Az átkoktól miért is kéne? Ott a gyengélkedő. Ha pedig meghal.. Hát ennyire még nem paranoiás, de annak is megvolna a maga előnye.*

- A nevem Seya. *Vágja ki váratlanul, s fürkész tekintete az ablakok egyike felé rebben, majd vissza a talárosra.*


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Rick Bennett - 2008. 06. 28. - 23:02:50
Felélénkíti a sráccal folytatott beszélgetés. Érzékei mostmár nem tompák, nincsenek lelassulva, nem csak egy hajszál választja el az elalvástól - és a lényeg, hogy mostmár az eddig szépen lassan, nyugodtan csordogáló vér az ereiben egyszerre felgyorsult, zúgó aprócska kis vörös folyóvá változott. Élénken figyeli a fiú minden egyes szavát, minden egyes reakcióját, szinte szomjazik a szavakra, az apró mozdulatokra.

Furcsa is ez, át is fut a fején, hiszen habár négy éve már itt van, mégse kötött szoros barátságot senkivel. Szó se róla, rengetegen voltak, akik itták a szavait, de ő mégse tartotta őket igaz barátoknak. Tudta, hogy a legkisebb vészhelyzetben úgy tűnnének el mellőle mintha hoppanáltak volna. Mindenesetre egyikükkel szemben sem mutatott különösebb érdeklődést, voltak és kész. Egyik jött, másik ment. Ez a fiú viszont tényleg felkeltette az érdeklődését. Olyan dolgot mozgatott meg benne, amit a többieknek ez idáig egyáltalán nem sikerült. Érdekelte az amit a fiú mond, s úgy érezte, ha most felállna és elsétálna egy űr maradna benne itt ülve, a hideg falak között.

Szemeit még mindig a fiún tartja miközben az a könyvet olvasgatja. Minden egyes kis mimikát, apró mozzanatot érdekesnek talál.
Amíg így ülnek csak a papír pergő hangja töri meg a csendet. A csendet, amin nem hatol át a kinti vidám hangok erdeje, Hóborc zajongása és a többi diák beszélgetése.

- Nem tudom, én ellennék ilyen helyeken... Kedvelem... Olyan... Olyan megnyugtató és csendes. Hallod a saját gondolataidat anélkül, hogy be kellene fognod a füledet, vagy nem is tudom. Mindenesetre valószínűleg, hogy ez csak a beteg elmém miatt van - hangzik a felelet, s sötét kacaj hagyja el a vérvörös színben tündöklő torkot.
- Bár lehet, hogy hosszú távon én is beleőrülnék - egészíti ki az előbbi kis mondológot.
- Mindenesetre én inkább az őszt vagy a telet csípem, nem a nyarat. De persze ízlés kérdése.

- Hm, nem tudom, nekem nem tetszik. Mondanám, hogy szívesen odaadom, de könyvtári, azzal meg nem éri meg játszani - szól vigyorogva.

- Oh, Seya... Igazán örvendek. Roderick Bennett - Szól megjátszott nemességgel, színpadiassággal és előkellőséggel.
- De inkább maradjunk a Ricknél, a Rodericket ki nem állhatom. Az olyan tanáros. Csak azok hívnak így.

- Miért van az, hogy nem igazán emlékszem rád? Pedig gondolom nem elsős vagy. - hangzik a kérdés összeszűkült szemekkel. Nem megbántani akarja, csak egyszerűen idáig csak 1-2 alkalomra emlékszik, hogy látta volna a klubhelyiségben, vagy akár máshol is a Roxfort falain belül.


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Seyala Foley - 2008. 06. 29. - 22:57:38
- Heh.. Talán pont azért nem kedvelem, mert nem akarom őket hallani. Így is állandóan zsong a fejem, nem hiányzik, hogy akkor is a fülembe pofázzanak, amikor nem akarok rájuk gondolni.

*Kicsit elmélázik a hallottakon, eközben tekintetét Rick vonásain legelteti. Kicsit furcsa arca van a srácnak, bár ezt a világért sem kötné az orrára, elvégre nem arról van szó, hogy csúnyának vagy nevetségesen torznak találná. Sokkal inkább.. hát.. érdekesnek. Seya enyhén szólva paranoiás, s bár a jelen helyzetben kivételesen nem akarja menekülőre fogni a dolgot, azért igenis kinézi ebből a tagból, hogy a legelvetemültebb tettekre is képes lenne csak azért, mert mondjuk épp unatkozik és nincs jobb dolga. Ugyanakkor ha egy kicsit tovább hagyja tekintetét időzni a szemein és ezen a fura mosolyon, az iméntiek szöges ellentétét is el tudja képzelni róla.. Történetesen azt, hogy csak a szája nagy és pusztán a külső szemlélők kedvéért adja a vagány kiskirályt, mikor az egészhez semmi kedve és legszívesebben leszarná a tettetett keménykedést.
Seya ismét elvigyorodik felhúzott térde takarásában, s ezúttal arcát hajtja a szakadt farmer anyaga alól elővilágló bőrre. Már megszokta, hogy időnként megbámulják, így aztán azon sem akad fent különösebben, mikor Rick kezdi fürkészni az ő pofáját.*

- Nah a te szüleid is pihentek lehettek, mikor elneveztek.. Roderick.. Szegény kölyök.

*Pimasz vigyora hamarosan megszelidül és valami érdekes egyveleget alkot örökké komor pillantásával. A kontraszt éles, mégsem olyan szembetűnő, ha csupán felszínesen vizsgálják az arcát. Egyszerre gyengéd és kegyetlen, ez pedig ad egy olyan jellegzetes ízt a kisugárzásának, ami alapján nehéz lenne eldönteni, milyen is ő valójában. Vonzó és taszító, kihívó és tagadó.*

- Nem, valóban nem vagyok elsős. Másodéves vagyok. Egyébként..*Örömtelen nevetésébe beleveszik a szó vége* nem csoda, hogy nem igen láttál. *Undorodó fintorba torzulnak vonásai, de csak egy futó másodperc erejéig, mintegy bevezetendő a továbbiakat* Gyűlölöm a klubhelyiséget és minden olyan helyet, ahol sokan vannak viszonylag kis négyzetméteren összezárva. Nem nagyon szeretek kitűnni a többi közül.. A saját évfolyamtársaim sem ismernek. Én sem őket. Jobb is így.

*Kicsit elhallgat, de nem szakítja meg a szemkontaktust, ha egyszer már kialakult. A végén még azon kapná magát, hogy Rick a folyosó legapróbb mohanövénykéjére is nagyobb figyelmet fordít, mint rá; ez pedig nem tenné boldoggá. Annyira nem jellemző rá ez a csevegés és ha most hirtelen megszűnne a másik érdeklődése, úgy érezné, csak kifaggatták.. aztán eldobták, mint egy mocskos felmosórongyot. Ettől a gondolattól aztán enyhén beborul az arca.. Az átmenet sebessége magáért beszél.*

- Ami a könyvet illeti.. visszaviszem veled. Még sosem jártam a zárolt részlegen, de már nagyon érdekelne, szóval.. épp itt az ideje. Mégsem tengődhetek életem végéig három-négy ártáson..

*Szegény kicsi jótét lélek.. Lupin alaposan felhúzta az agyát azzal a gumiláb rontás dologgal, amihez megint csak nem ért. A kölyök ajkai szegletébe visszaköltözik az a kis mosolyféle, s csak a rend kedvéért megpöccinti pálcája hegyével a folyosó padlózatát.*

- Igaz, hogy semmi közöd hozzám, de taníthatnál.


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Rick Bennett - 2008. 07. 05. - 08:56:59
Csak egy kósza mosollyal felel a másik mondatára, miszerint nem szereti hallani a saját gondolatait.
No igen... Persze a fájdalmas emlékek olyankor mindig az ember fejébe hasítanak, s szinte jobban fájnak, mintha egy mázsás súlyú baltát vágnának a fejedbe... De hát ilyen ez, rossz emlékei sajnos mindenkinek vannak, azokat nem lehet kitörölni... Csak hát kiknek gyengébbek, kiknek erősebbek ezek a kis gondolatfoszlányok.
Undorító kis emlékek, amelyek mint apró kis férgek fúrják magukat egyre mélyebbre az agyban, ahonnan tovább szaporodva elindulnak, hogy ellepjék a test többi részét is, megmérgezve azt...

- No igen, ne is mondd -válaszol vigyorogva. - Anyám ötlete volt állítólag. Aztán meg már ráírták a karszalagomra és nem lehetett rajta változtatni a kórházban. Meg azután apám már csak anyám tisztelete miatt is maradt ennél a névnél.
Az utolsó mondatnál az arcán finom ráncok jelennek meg ahogy az arcára kiül az aprócska undor, de a következő pillanatban már ismét mosolyra húzza ajkait.

Persze, mert hogy meghalt, apám mindent jól akart csinálni. Mégis mindent elrontott amit tudott. Azt hitte, hogy ha megtartja ezt a hülye nevet, akkor visszatér, vagy mi? Ostoba... Egy név semmin sem változtatott volna. Maximum normálissá tette volna a gyereke életét. De persze erre sose gondolt. Csak a saját lelkiismeretét volt fontos megnyugtatnia, aztán meg az, hogy mi van a kölykével? Lényegtelen...

- Hát akkor te sem vagy az a kimondottan barátkozós típus ezek szerint. - jegyzi meg mosollyal a szája sarkában, s a tekintetét még mindig a fiún tartja.
- Elvégre ha a saját évfolyamtársaid se nagyon ismernek...

Igen, gondolta, hogy valami ilyesmi típusú. Első ránézésre is eléggé zárkózottnak tűnt, ami most be is bizonyosodott. Persze nem zavarta a dolog. Érdekessé tette.

- Oké, gyere csak. Én is sok érdekességet tanultam az ott lévő könyvekből - egy finom kis kacsintást társít az előbbi mondatsorhoz, s tovább folytatja - valahogy mindig annyira könnyen elhiszik, hogy szigorúan csak olvasgatni szeretnék. Szinte már szánom szegényeket, hogy ilyen együgyűek. Persze hálás lehetek, mert ha nem adnának engedélyt, akkor nem mehetnék a zárolt részlegre.
Szemében egy pillanatig sötét fény villan, ahogy a saját aprócska kis hatalmáról és a tanárok befolyásolásáról esik szó. Élvezte ezt a kis uralkodást, hogy bármit mondd, azt elhiszik az évfolyamelső fiúnak, aki órákon olyan szorgalmas és csendes. Még szerencse, hogy a lelkébe nem látnak bele olyankor...

Pupillái kitágulnak, s a szíve is hevesebben kezd zakatolni, ahogy Seya kérdését hallgatja. Ültében megfeszülnek az izmai, s izgatottan kihúzza magát. Igen, van kedve hozzá, hát persze hogy van! Talán imádná, ha taníthat valakit, csak eddig még nem igazán volt olyan ember, akit érdemesnek talált rá, hogy átadjon neki valamennyit a tudásából.
- Persze, nagyon szívesen, örömmel. Mikor kezdjük? És hol? - persze mindezt-saját magát is meglepve sikerült elhadarnia mindössze fél másodpercen belül, de most nem zavarta, hogy gyakorlatilag felfedi, hogy mennyire is vágyik rá, hogy összeszedhesse a kis varázslatait és megtaníthassa neki.


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Abraxas Malfoy - 2008. 07. 07. - 20:22:11
// Húgom nem húgom... //

*Kihalt folyosók, az ajtók illesztésein kiszűrődő, hol dohos, hol bájitalokhoz nélkülözhetetlen összetevők nehéz szagától terhes aromák csapódnak nyálkás faltól kopott kőig s viszont. Hiába az iskola meridiánja maga a szárny, ide, a pincetermeket összekotő vagy épp önmagában tekergőző, kanyargó, avagy épp nyílegyenes, ám a homályba futó folyosók rengetegébe alig ereszkedik le bárki. Bárki, aki nem a neves Mardekár házát gyarapítja. Mert mit is várna az ember a többi szánalmas háztól. Nem is lehet mit várni tőlük.

Lassú, kimért léptekkel halad, unalmában játszadozva önnön alakjával, hol megnövesztve, hol besötétítve, hol kiviláhosítva hajzatát, megnyújtva alakját vagy épp amúgy is széles hátát terebélyesíti tovább, s szikár, ám mutatós, közegelt izmait duzzasztja meg avagy ereszti épp vissza eredeti mivoltuk szerint. Unalom, erre kárhozott. Erre és gyászra. Gyászra, mely rá telepedett, s nem hagyja élni. Átkozta a halált nem egyszer nem százszor, s nemis ezerszer, hogy elvette tőle a nőt, akit szeretett. Mert szerette, és eldobta volna érte a családot, a sötét becsületet, és bármit, amit csak kellett volna. De vége lett. Egyik nap még életteli volt, vidám, édes és megnyugtató. A következő hajnalban pedig már hideg érintésű volt, fénytelen, üveges szemekkel, mályvaszínbe forduló ajkakkal, s merev tagokkal. Az utolsó sóhajára ébredt...

Ökölbe zárulnak jobbjának ujjai, s kifehérednek az izületek, ahogy végig futnak rajta az emlékek, s megtorpan, bár némán, zajt nem is csapva, higy a puha talpú, drága csizma elnyomja a léptei keltette neszeket. Fekete szemeivel a homályba mered, hogy lássa, mi is van előtte, hisz nincs értelme visszafordulnia, s nem is kell, lévén, bármilyen hosszú is ez a folyosó, ami minden ajtótól mentes, s így kellően csendes, mindkét végét egy-egy faliszőnyeg takarja el, s kijárata kellemesen közel esik a klubhelységhez, míg bejárata még a föld felett nyílik. Nem, amikor egyedül lépdel erre, nincs ereje megfordulni és vissza indulni. Az emlékek feltódulnának s elborítanák elméjét. Nem engedheti, csak a jelenben élhet. Csakis a jelenben.

S egy halovány csillanás kelti fel érdeklődését, ahogy a semmibe réved, s hinné, hogy csak a képzelete játéka, ha nem érezné meg pár óvatos lépés után azt a tipikus parfüm illatot, mely mindig körül lengi a nőszemélyt. Nah igen, a nőszemély, akivel együtt nőttek fel, egy házban, testvérként, s a köztudatba is így kerültek... Míly szerencsétlen eset... Az egyetlen olyan nő, aki még felkelti az érdeklődését a kastélyban, mégis, a külvilág úgy hiszi édestestvérek. Bár az édes igencsak kérdéses, hisz látszólag nem szólnak egymáshoz, nem érintkeznek nyilvánosan, mindössze szurkálódnak, csipkelődnek és egymásra támadnak. Óh igen, a verbális marcangolás mindenek felett.

Visszanyeri eredeti alakját, a sörterövid hajat, a rövidre nyírt, ápolt körszakállat, a leginkább úszókhoz vagy bokszolókhoz illő testalkatot, s az általa viselt ruhák gazdag esést kapnak. A feketébe fordulóan mélyzöld kígyók bele-beleolvadnak a talár fekete, drága anyagába, ahogy elmélyülnek rajta a ráncok, megszaporodnak a redők, s mozdulatai nyomán az anyagra hímzett minta is mozdulni látszik. A mélyvörös, állógallérú ing felső három gombja továbbrais megnyitva marad, mellőzve minden nyakkendőt, amit előír a házirend. A prefektusi jelvény ellenben kellően nagy szerepet kap, hisz a házjelvény helyén fénylik a szív felett.

Lassú lépések, ál nem óvatosak és félénkek, inkább kimértek és meglepőnek tetszőek, ahogy a másik felé közelít, mi hátát mutatja neki, s egy igen ritkán előforduló kőpadon pihen, épp olvasva valamit. Legalábbis a testtartás ezt sugallja. Egy újabb, elnyújtott lépés, mellyel a másik közvetlen közelébe kerül, s jobbja lágyan emelkedik meg, hogy elvonja a nyak bal oldaláról a rá hulló tincseket, s felsőteste meghajoljon, ahogy a fül mellé kerülnek ajkai.*

- Kísért még az a bizonyos éj, kedvesem? * Nagy gonddal ejtett szavak, melyek mindenegyikét kellően hangsúlyoz, elég élt víve itt-ott a kellő részekhez, s mintegy fel kívánva idézni a másikban az emlékeket, puha csókot lehel a nyak ívére.*


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Rhea Walldorf - 2008. 07. 08. - 23:22:49


] :: Bátyám :: [


Halk sóhaj, ahogy lapozok a könyvben, bal kezemmel tartva a gerincét, persze különös odafigyeléssel, hiszen a könyvek, főleg az ilyen értékes darabok mint ez, nagyon nagy figyelmet érdemelnek. Másik kezem a már megsárgult lapok egyikén tartom. Most épp nem tanulok, erős túlzás lenne azt állítani, hiszen ily késői esti órában, egy hétvégi napon inkább a saját magam szórakoztatására csapok fel egy-egy könyvet. Ezt is kölcsön kaptam a vőlegényemtől akit egyébként nem tartok semmire. Még ha olyan nemes is, ahogy azt magáról állítja, és a családja igen csak hatalmas könyvtárral rendelkezik. A gyűrűt is, amit kaptam tőle, nem hordom, hiszen eszem ágában sincs! Általában arra hivatkozom, hogy túl értékes ahhoz, hogy a hétköznapok szennye bekebelezze. Micsoda hazugság.

Ahogyan a francia megfakult szavak sorakoznak egymás után, úgy viszem egyre lejjebb a kezem, majd fogom meg óvatosan a végét, s lapozok benne. Különböző átkok, és rontások. Szerencsére Aldrich még véletlenül sem problémázott azon, amiért ilyen olvasmányokat kértem tőle. S most úgy tűnik számomra, különösen jó érzéke van a megfelelő olvasmányok kiválasztására. Még ha nem is az anyanyelvemen íródott, igy talán nem haladok vele oly gyorsan, akkor is élvezetes darab.

A hideg kőpadon kissé féloldalasan ülök, lábaim keresztbe rakva, s olykor megigazítva a sötétzöld szoknya redőit, ahogy hosszan hullnak alá. Tartásom egyenes, mint mindig persze. Egy vékony fekete talár van a vállamra terítve lazán, hiszen valljuk be, itt nincs épp meleg, még a fényt árasztó fáklya alatt sem, mely alatt helyet foglaltam, s direkt a fénye felé fordultam.

A léptek, hát persze hogy feltűnnek, hiszen a kissé üres folyosói sötét falai erősen visszaverik azt. Ennyire azért még sem mélyültem bele az olvasmányba, mely olyan hűen taglalja a sötét titkok részleteit. De úgy teszek, mintha észre sem venném, hogy valaki közeledik. Mivel nincs a tarkómon egy harmadik szem, nehezen tudnám megállapítani ki is az, pedig felismerhetném lépései ütemeiről a másikat, melyek mintha kissé megváltoztak. Csak lapozok újra egyet, mire megérzem, hogy az a bizonyos valaki nem sétál el mellettem, ahogy azt tennie kéne, hanem megáll a hátam mögött. 

Ám ahogy félrevonja a barna tincseket, melyek hullámokban ereszkednek alá, már biztosan tudom, ki az, aki ide merészelt hozzám jönni. Mert még Aldrichnak sincs annyi bátorsága, hogy megengedje magának azt a luxust, hogy az engedélyem nélkül hozzám érjen. S a hang, mely minden kétséget félresöpör. Nem rezzenek össze, csak a szívverésem gyorsul fel kissé, ahogy ajka a bőrömhöz ér, melyet tisztán érezhet ő is. Bal ujjaim megszorulnak a bőrkötésen, majd összecsapják a könyvet, melyet most az ölembe ejtek, s felemelve a másik kezem seprem félre a másik érintését, s húzódok el kissé, majd fordulok felé, és pillantok rá lesajnálóan.

- Hogy kísértene egy olyan éjszaka mely egyben volt gyerekes, ártatlan és oly meggondolatlan? – Húztam fel egyik szépen ívelt szemöldököm. – Kérlek, ne légy ilyen naiv bátyám, és egyébként is… - Végigfuttatom rajta a pillantásom, ráérősen, el sem sietve egyetlen egy pillanatot, vagy részletet, húzódtam még hátrébb a padon. Menekülés lenne? Korántsem. Inkább csak így kínálom hellyel, hogy ha véletlen leakarna telepedni mellém, Újra csak apró, még is gondos mozdulattal igazítom meg a ruhám, majd pillantok rá.
- Nem számítottam rád Abraxas. Azt hittem a szobád mélyén gyászolsz. – A telt ajkakra most kúszik először egy apró mosoly, meg alig észlelhető, még is csöpög a gúnytól.


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Abraxas Malfoy - 2008. 07. 09. - 10:58:24
] :: Húgom :: [

*Ajkai érintése nyomán érzi, miképp lódul meg a másik ereiben a vér, s megelégedéssel húzódnak ajkai kihívó mosolyra, hisz a másik korántsem rezzent össze, s túl soká tartott, míg lesöpörte magáról érintését. Milyen kár, hogy a drága húg nem képes oly jól játszani testével, mint szavaival. De nem teszi szóvá, helyette megtartja mosolyát, mely elsötétül, ahogy hellyel kínálják, s figyeli a precíz mozdulatokat, miként elrendezi a másik a szoknya redőit.*

- Mégis mit gyászolnék? *Kérdi, értetlenkedve ráncolva homlokát, míg magában erőteljes ütést mér a lezárt ajtóra, mely mögül emlékek és érzések kívánnának előtörni. Nem engedheti meg magának, hogy egy ilyen kis vipera előtt érzelgős legyen, sőt, hogy bármilyen hozzá nem méltó érzést keltsen benne a másik, elvégre hogy lenne méltó Lucius tanításaihoz, ha manipulálhatná akárki.*

- Gyermeteg... ártatlan... meggondolatlan... *Elmélázni látszik, ahogy kényelmesen leül, könnyedén nyúlva karjával Rhea után, annak csípőjén kívánva megtámasztani azt. Ha pedig nem engedné a másik, hát annyi baj legyen, úgy megtámasztja magát a pad szélén, könnyedén hátra dőlve.
Lassan futtatja végig sötét tekintetét Rhea alakján, mintha a szavakat keresné, vagy valami olyasmit, amin kellemesen elidőzhet. S lám, nem is kell túl sokat keresgélnie, pillantása megállapodik a szoknya árnyalatát idéző, méregzöld fűző felső ívén, mintha nem fedné a hószín bőrt finom, fekete csipke, mi hűen követve a kellemes íveket, fut fel a másik nyakának vonalán.*

- Meglehet, hogy elfogult vagyok, hugom, de sosem volt rád jellemző egyik sem... * Emeli meg szabad kezét, mintegy mellékesen közelítve az élvetegnek ható ajkak felé, s amint a kék íriszekbe pillant, félúton állapodik meg, majd fordul vissza karja, tulajdon ajkait érintve, mintha könnyed csókot hintene ujjhegyeire, s csak eztán kezd ismét a mozdulatba, mi bár mindinkább a vöröses ajkakhoz közelíti ujjhegyeit, nem adja meg az az örömet a másiknak, hogy évődőnek látszódjék, így csuklóból fordul kézfeje, hogy ujjhegyei a fekete csipke s a nyak bársonyos bőre közé simuljanak.*


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Rhea Walldorf - 2008. 07. 09. - 11:27:14
] :: Bátyám :: [

Ahogy visszakérdez a másik, a gúnyos, s már lassan mindentudóvá váló mosoly az ajkaimon csak kiszélesedik. Mintha a fekete kis pupillák is változtatnák alakjukat, amikor a sas lecsap az áldozatára. Talán én is pont ebben a kellemes helyzetben érezném magam jól? Ahol nem is én vagyok az űzött, mint általában, hanem fordítva. Mert igen is, ha el is rehti az érzéseit, a belőle áramló dühöt, és a visszafojtott energiákat nem tudja előlem elrejteni. Pár pillanatra a könyvre pillantok, majd megrázom kissé lemondóan a fejem, és újra felpillantok rá, kissé félrebillentett fejjel, s erre a mozdulatra megrezzennek a hullámok sokai, s mozdulnak egyszerre, egyik kezem felemelve söpröm vállam mögé a sötét tincseket. Egyelőre nem is válaszolok a kérdésre, mely nem volt több mint tetetett erőlködés.

A pad elég kicsiny, nem éppen hosszú, s talán nem is olyan kellően széles, így nem is csoda, hogy oly közel kerültünk egymáshoz, ráadásul én felé is fordulva beszélek hozzá. A fekete szempillák, melyek körbefutják a hideg kék lélektükröket megrezzenek, ahogyan a másik karja felém nyúl, s keze a csípőmön pihen meg, ezzel a helyzetet még meghittebbé varázsolva, már ha beszélhetünk a kettőnk közötti kapcsolatról ilyen émelygő szavakkal. Nem rezzenek össze, ugyan úgy, egyenes tartással ülök, kezeim könnyedén pihentetve az ölemben lévő könyv bőrkötéses fedlapján. Hogy úgy tennék, mintha mi sem történt volna? Talán lehetséges, csak az ajkaim húzom el kissé, rosszallóan, de nem teszem szóvá, nem sperem félre a kezeket, melyek a talár anyagát érintik.

- Milyen kedves ez tőled. Már azt is feltételezhetném, hogy bókolni akarsz nekem. – Felelem, s nem fűzöm tovább a szót. Azon az estén igen is az voltam, meggondolatlan, naiv elkóborolt lélek, de a másik tett róla, hogy ez hamar megváltozzon. De talán nem is az a egy éjszaka tett arról, hogy ilyenné válljak az évek során, amivé lettem. Ez talán csak teljesen természetes folyamat, és inkább az otthoni családi légkör az, ami szerves szerepet játszott. Családi légkör… nem éppen nevezhető egészségesnek, és rózsaszín habos álomnak, de ez így is van jól.

Csendben követem a mozdulatot, amit tesz, hol a kezére, hol pedig a sötét szemekbe mélyesztve az enyéim, próbálom kitalálni, vajon éppen most ismét mire készül. Hát persze, gondolhattam volna, hogy újra csak próbára akar tenni, mikor is omlok készségesen újra a karjai közé. Pedig a megállapodásunk, melyet akkor évekkel ezelőtt kötöttünk… él az még egyáltalán? A szívem még most is kalimpál a szilárd, még is gyönge testben, mint percekkel ezelőtt, s ezt ugyan úgy érezheti, ahogy a csipke alá csúsztatja a kezét.
- Nem lesz ez így jó bátyám. – Felelem halkan, de nem azzal a szerelmetes még többet akaró sóhajjal, inkább a kígyók hideg, figyelmeztető sziszegéséhez hasonlatos dallam, bár az angyali arc nem türközi híven az utálatot, sem a vonzódást. Pont olyan mint mindig, akár csak egy élettelen porcelánbabáé.

- Nem elég, hogy bemocskoltad magad nem is olyan rég egy sárvérű csókjaival, de még mások hivatalos menyasszonyával is provokatívan viselkedsz? A családi kötelékekről nem is beszélve. – Felemelve a kezem, mely egy nyugodt mozdulatnak hathatott, ahogy végigsimítva játékosan a másik csuklóját, végül hirtelen vasmarokként szorultak rá a fehér vékony ujjak, toltam el magamtól a kezét, majd engedtem el, amikor már kellő távolságba került volna.

- Gyász… ugyan kérlek, pont előttem teszel úgy mintha semmi sem történt volna? – Újra csak felvont szemöldök, majd gonoszkás mosoly, és szegem fel kissé a fejem fölényesen.


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Abraxas Malfoy - 2008. 07. 09. - 12:21:11
] :: Húgom :: [

*Míg a szavakat hallgatja, leginkább nem gondol semmire, bár ez inkább próbálkozás, mint valóban sikeres megvalósítás. Mert kérdések kezdenek el kavarogni fejében, egymás után kapva újra és újra, mit sem törődve azzal, hogy mégis mit tesz a másik. A vasmaroknak titulált szorítást fel sem veszi, tudja, hogy a másik mindigis a külsőségek által vezéralt volt, de mi baja lenne ezzel. Elvégre a név kötelez, még ha nem is vérszerint Malfoy a másik.
A csípős megjegyzésekre inkább csak szája szegletének egy-egy halovány rezdülésével ad lesajnáló élt, lévén, egy dolog hivatalosan eljegyezve lenni s egy másik valóban jegyesnek lenni. Mert az megkívánná, hogy a nő alávesse magát leendő ura akaratának, ami, lássuk be, Aldrich esetében igencsak érdekes volna. Főleg, hogy amióta ismeri, egy tiszta és épkézláb gondolata nem volt, amit nem adtak volna a szájába. Szánalmas, hogy milyen varázshasználók tartoznak az elit körökbe manapság. Inkább csak vállrándításra volna érdemes a csipkelődés. De annyi baj legyen, inkább...

Tekintete elsötétül, ahogy meghallja elhalt kedvese rágalmazását. Igen, érzékenyen érinti a dolog, elvégre ha valaki a szeretőjét srtegeti, akkor őt is lealacsonyítja, sőt, lényegében őt támadja, nem pedig a nőt, aki amúgyis már hamvaival a tengerben pihen. Arcvonásai megremegnek az indulattól, elvégre egy metamorf, ha valóban haragvó, akkor az nem képes oly jól leplezni, mint ahogy kellene, hisz ki kell eresztenie kezei közül valódi hatalmát, mely egyes esetekben még képes lehet arra, hogy arca egyszerűen összeomoljon. De nem, most mindössze megremgenek vonásai, s kivillantja szemfogait, melyek mintha változnának valamicskét, mielőtt egy lassú, nagyon lassú fejmozdulattal nyugtatja le magát, s nyeri vissza eredeti vonásait.*

- El sem tudod gondolni, mennyire keveset tudsz... * Nyúl szabad karjával talárja alá, hogy egy alig tenyérnyire összehajtogatott levelet húzzon elő, mit könnyedén hajtva szét ujjaival, fedi fel annak tartalmát, egy családfa könnyed másolatát, mi korántsem az övé, hisz minden valóban aranyvérűek által nevelt nemesen született fejből tudja tulajdon őseinek sorát. A másik ölébe ejti a levelet, úgy fordítva egyetlen sarkát érintve, hogy a fény kellően rá essen, megvilágítva a legalsó nevet: Violet E. Blakemore.*

- Mulatságos, hogy épp te, a vér bűvöletében élő, voltál az, ki féltékenykedett egy sárvérűre... * Hajol közelebb a másikhoz, sejtetve, hogy többet tud, mnt bárki is gondolná, pedig tudása nem terjed ki olyannyira, mint kívánná. De mit van mit tenni, a hatalom látszatának fenntartásához nagyot kell mondani, s nem lesz olyan, aki kockázatot vállal, mert mindenkinek van takargatnivalója.. *

- Bár meg tudom érteni, hisz egy olyan genetikai selejttel, mint Aldrich, nem sok mindent lehetne kezdeni... Szegény kicsi hugom, a végén még úgy jársz, mint anyám, szeretőket kényszerülsz tartani, hogy egyáltalán legyen valaki olyan, akinek a házasélet nem arról szól, hogy esetleg megfogjátok egymás kezét, ha társaságba mentek... * Tagadhatatlan, hogy élvezi a helyzetet. Miértis ne tenné, mikor a másik is élcelődött rajta. Rheának pedig nincs fájóbb pontja, mint az, hogy egy arra teljességgel érdemtelennel házasítják össze, ráadásul hónapokon belül. Milyen kár, hogy egy veszteshez kell kötnie magát. Biztos nagyon csalódott lesz, ha kiderül, hogy a drágalátos Aldrich valóban olyan, amilyennek ő látja. Tohonya, szerencsétlen, mások szánalmából életben tartott... egy szóval, kvibli. Már amennyire lehet hinni a híreszteléseknek a varázstehetségét illetően.*


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Rhea Walldorf - 2008. 07. 09. - 13:00:22

] :: Bátyám :: [

Óh igen, amit akartam, úgy tűnik sikerült is elérnem. Nagyon erősnek mutatja magát, a megrendíthetetlen Malfoy, hát persze. Ha csak nem tudja valaki, mi is a gyengepontja. S lám, még is ki lehet hozni a sodrából. El sem rejtem az élvezetet az arcomról, ahogyan látom szenvedni és  gyötrődni . Valamiért ez különös örömet jelent, főleg ha az okát is figyelembe vesszük. Legszívesebben kacagnék, de nem tehetem. Egy ilyen harsány megnyilvánulás nem illene hozzám, mint finom úri hölgyhöz. Az arcvonásai megremegnek, a tekintete elsötétül, én pedig ugyan olyan szenvtelen arccal pillantok rá, mint percekkel ezelőtt. Lám lám, még is kibújt a szög a zsákból.

- Keveset? – Kérdezem szórakozottan, és fel sem merül bennem, hogy valójában tényleg semmit sem tudok. Nézem, hogyan csitítja el a harag hullámait saját magában. Még akkor sem sejtek semmit, amikor egy papírlapot vesz elő, hiszen mit tudna nekem újat mutatni? Az a fruska olyan naiv volt, hogy még arra sem vette a fáradtságot, hogy megtanulja lezárni az elméjét, s még kezdőként is könnyedén tudtam barangolni a gondolatok és emlékek tengerében. A fájó képek most is elővillannak bennem, bizonyos alkalmak és helyzetek melyekbe én csak álmaimba képzelhettem bele magam. Talán megvalósulhatott volna, ha beadom a derekam. De nem lehetett. Erősnek kell lennem. Továbbra is.

Érdeklődve csillannak meg a szemek, ahogy az ölembe ejtett lapot kissé felemelem, s szélesebbeden átolvasva szaladnak fel érdeklődve, és meglepődve a szemöldökeim. Persze ezt sem vittem túlzásba. Nem rökönyödöm meg, pedig azt kellene. Hiszen ennek a nőnek tisztább volt a vére, mint kellett volna, ráadásul olyan ősökhöz vezették vissza a fáját, melyekről én csak álmodni mernék.
- Érdekes. Felettébb érdekes. – Jegyzem meg, unott hangon, majd hajtom össze a papírt, s pillantok újra a másikra. – A mi kis madárkánk nem is lett volna olyan elveszett? Óh… hát milyen kár érte, nem igaz? – Tetetett sajnálat, melynél nincs lealacsonyítóbb, és idegesítőbb. Ahogy nem is rejtem el, mennyire hidegen hagy még ez is. Visszanyújtom a papírlapot, hiszen sejtem, hogy az az utolsó kis relikviáinak egyike, melyeket oly féltve őrz. Mindjárt leszek magától a gondolatától is rosszul leszek, hogy a síron túl is szerelmes belé. Leejtem a papírt, ha nem venné el, az ölébe, mintha csak valami undorító, nyálkás és visszataszító dolog lenne.

- S most mit fogsz tenni? Először a kapcsolatotok kerül napvilágra, majd ez a papír? Bebizonyítva, hogy nem is árultad el véredet oly szégyenletesen? – Kérdezem, majd amikor meghallom a kérdést, szélessé válik a mosolyom, mintha mindjárt elnevetném magam. Jót mulatok a másik feltételezésén, és ez látszik is, majd felemelve bal kezem, simítom végig az arcát, egyszer, s ahogy az apró tenyér leér megállapodik egy pillanatra, még paskolok is párat, mint egy lesajnálóan.
- Ó kedvesem. Szeretnéd te azt, hogy én féltékeny legyek bárkire is, akihez közöd volt, van vagy lesz. Már maga a feltételezés is nevetséges. Ne légy ilyen naiv kérlek. Még a végén megrendülne benned a hitem… még jobban.
A vége előtt direkt vártam pár másodpercet, mely amolyan hatásszünetnek is betudható. Amikor már azt hitte, befejeztem a mondatot, de még sem. Ezzel csak jelezve, talán jobban nem is tudnám megvetni a tettéért, újonnan előkerült családfa ide vagy oda. Violet számomra csak egy utolsó mugliivadék lesz, senki más. S ÉN felsőbbrendű és jobb vagyok nála, ez nem is kétség.

Meghallva Aldrich nevét, elveszem a kezem, de olyan gyorsan, mintha a másik arca helyett tüzes vasat érintettem volna, ám csak ez az egy mozdulat árulkodik a hirtelen támadt dühömről… egyelőre. Hiszen engem is kilehet billenteni az egyensúlyból, még ha olyan kevesen is vannak, akik tudják, hogyan is kell. Ő pedig pontosan tudja. Arcomról a mulatságosnak tartott feltételezés által kiülő mosoly eltűnik, s csak a gőgös, mit sem mutató maszk marad, ám a dühösen felvillanó világos íriszek viharról árulkodnak. Melyek bennem dúlnak, minden egyes alkalommal, amikor az a semmirekellő szóba kerül.

- ÉN… veled ellentétben azt teszem, ami a családomnak a legjobb, még ha nem is vérszerinti. Mert tartozom ennyivel édesanyádnak. S az akaratát tiszteletben tartom.– Hirtelen felállok, hiszen nem kívánom tovább folytatni ezt a társalgást, s nem is vagyok hajlandó hallgatni a rágalmakat, miszerint miféle életmódot fogok folytatni az elkövetkezendőkben. - Én tudom, mi a kötelességem. Talán neked is elkellene ezen gondolkoznod, mielőtt mindenféle útszéli cafkákkal kezdesz, kik az életre sem érdemesek. -
Csak egy apró rántással igazítom meg a talárom, mely továbbra is aláhull a földre, súrolva a fekete padlót, majd ellépve a padtól, ölelem magamhoz két kezemmel azt az apró könyvet.

- Igazán kellemes volt veled társalogni. De nem szeretnélek tovább feltartani, egy halott utáni vágyakozásodban, és önmarcangolásodban. – Szúrok még oda, ami vagy talál vagy nem. Ki tudja, lehet, hogy most már leperegnek róla az ilyen megjegyzések bár kétlem. Mindig is kitünően tudtam a nőit kritizálni, már fiatalabb korunkban is.


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Abraxas Malfoy - 2008. 07. 09. - 14:22:07
] :: Húgom :: [

*Nem nyúl a leejtett papír után, már amúgyis ideje megválnia tőle, a végén még rá lehetne bizonyítani bármit abból a bizonyos, esetlegesen felszínre kerülő pletykából, hogy valóban közösködött egy köztudomásúlag nem teljesen tiszta vérű nőszeméllyel. A simítás hidegen hagyja, csupán a paskolás az, ami szikrát vet pillantásában, de nem kelt benne haragot. Nem, annyira nem húzza fel ezzel az egésszel. Hisz elhamvadt már a szerelme tárgya, merthogy annak érezte, akár az volt, akár nem. S vele együtt lett porrá énjének azon darabja, mely kibontakozott mellette. Milyen nevetséges gondolatok egy Malfoy részéről. Önmagán borzad el, bár ebből mi sem látszik, helyette inkább kihívó, sőt, elégedett félmosoly jelenik meg ajkain, ahogy kikel magából drága kicsi huga. Hiába hivatkozik arra, hogy jajj, mennyire aláveti magát a család döntéseinek, csak menekül a valóság elől. Mert épp oly jól tudja, hogy neki van igaza.*

- És te, velem ellentétben, báb vagy, hugicám... * Emelkedik fel maga is, ahogy felpattan mellőle Rhea, bár a fellendülő papírdarabot elkapja, s kétrét hajtva tartja ujjai között, míg a másikat szemléli, elvégre a szurkálódását már lerázza magáról, ahogy a vizet szokás a viharkabátok felszinéről. S sötét mosolya, mely fellobban ajkain, miközben megemeli a papírt, s a lángba tartja, hagyva égni, mind nagyobb és nagyobb hévvel, mígnem mindössze egy alig körömnyi papírdarab marad ujjhegyei közt, mit unottan ejt a lángok közé.*

- Önmarcangolás? Ugyan kedvesem, hova gondolsz? *Kérdi, felvéve a másik stílusát, s lépdel lassan, kellően lassan Rhea felé, tudva, hogy az nem fog csak úgy elmenni. Annál jóval büszkébb, mintsem meghátráljon, épp előle, akit szerinte meg lehet zabolázni, sőt, irányítani és megalázni lehet. Mit képzel ez a lány magáról? Mintha valóban lenne hatalma fölötte. Óh, hogy mennyire de mennyire esendő és naív...
Halovány mosoly ül ki ajkaira, ahogy megkerüli a másikat, hogy ismét szembe kerüljön vele, jobbjának ujjhegyeivel simítva végig Rhea arcán, mintegy viszonozva a látszólagosan lágy érintést, ám az állat elérve, az alá siklanak ujjhegyei, hogy megemelhesse a másik fejét, s közelebbről nézhessen íriszeibe.*

- Milyen kár, hogy túl gyáva vagy... Pedig amíg nincsenek kötelmeid, főleg azzal a tuskóval szemben, élned kellene, nem pedig szurkálódnod és ingerülten rámförmedned... Szegény kicsi Rhea... * Jelenik meg lesajnáló félmosoly az ajkakon, amint lehelletnyivel közelebb hajol a másikhoz, míg keze az áll alól a nyak ívén fordulva siklik a tarkó felé, megtámasztva a lányzó fejét.*


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Rhea Walldorf - 2008. 07. 09. - 15:19:40
] :: Bátyám :: [

Mi történt? Talán kiestem volna a nyeregből? Minden bizonnyal, hiszen amíg én arra koncentrálok, hogy ne robbanjak fel látványosan a dühtől, ő csak mosolyog mind azon amit teszek, és amit mondok. Nem, nem ez nem lehet! Az ismét még annyira jól ment minden, most meg egy vesztesnek érzem magam ebben a kis beszélgetésben. Ez nem lehet, nem hagyhatom, hogy az övé legyen az utolsó szó, és fölényesen nyerjen. Ó nem, akkor nem én lennék, ha csak a fülem-farkam behúzva elkullognék egy kis sötét sarokba. Talán másra rá hagynám de rá… Soha.

- Báb igen, nem is tagadom. De nekem, veled ellentétben nincs más választásom. – Vetem oda, de még véletlenül sem úgy, hogy sajnálatra méltónak tűnjek, ó nem. Csak gőgösen és határozottan, még a halálba is felemelt fővel mennék, ha arról lenne szó. Elfogadtam a sorsom, és a vele járó terhet, és nem változtatok rajta. Nem nyafogok, nem panaszkodok, csak megteszem amit kell. Ezt pedig ő is pontosan tudja. S hiába szurkálódik, vagy próbál arra sarkallni, hogy lázadjak úgy mint ő. Neki sokkal könnyebb, mert ott van Lucius, nekem pedig…? Senki. Se családom, se rokonok, akik még élnének, senki aki csak egy kicsit is foglalkozna velem, vagy ismerve, megengedhetném magamnak azt a luxust, hogy elköltözzek a birtokról. Csak a nevelőanyám van, s most már a kijelölt vőlegényem. – Azt hittem ezt te is tudod de… óh várj. Már megint milyen naiv voltam. Olyat feltételeztem rólad, hogy olykor… előre gondolkozol, meg úgy egyébként is de hát… - egy újabb édes kis mosoly, melyben benne foglaltatik minden megvetés a másik iránt. - … hamarabb dobnád el a családod egy sárvérűért, mondván, megteheted. -

Elvégre, ha ki is tagadnák a családból, valószínűleg lapulnak ott olyan örökségek, amikről még én sem tudok. Így én is lennék meggondolatlan, csak úgy élnék bele a nagyvilágba, mit sem törődve a dolgokkal. De igen is törődnöm kell, hiszen ki kell szálljak a családi fészekből, mely maga a fertő, s erre csak egy úton van lehetőségem, ha hozzámegyek ahhoz a semmirekellőhöz, akit gyerekjáték lesz irányítani. Pontosan tudom, hogyan folyik ez, hiszen ebben nőttem fel, akkor én miért ne csinálnám újra végig? Sosem éltem gyermeteg álmokban, melyek az igaz szerelemről, és a boldog és tökéletes családokról szólnak.

- Gondolni? Óh nem, én csak azt mondom, amit látok. De legalább most valami igen csak értelmesnek és megfontoltnak nevezhető cselekedetet láttam tőled. Jobb is, ha nem derül ki, miféle perverziód vannak, hogy holmi fattyúkhoz vonzódsz. Szegény édesanyád… - Újra csak megrázom kissé lemondóan a fejem, s reagálom le közben a tettét, miszerint a papírdarabot elégette a szemem láttára. Bár nem lehet tudni, lehet, hogy az eredeti még nála van, s korántsem tett le arról, hogy ezt a szennyes titkot világgá kürtölje.

Nem hoz ki a sodromból az, hogy felveszi a stílusom, és pont úgy válaszol, ahogy én tenném. Az ennyire gyerekes játékok sosem tudtak igazán érdekelni, még annyira sem, hogy lereagáljam. Csak végigfuttatom ismét rajta a megsemmisítő pillantásom, meg sem mozdulva, ahogyan felém lépett, s újra csak hozzám ért. Talán beleremegtem volna magába az érintésbe is, de nem… ezt nem szabadott, így csak állva a pillantását, néztem fel rá, hiszen szó szerint felém magasodott, s hagytam, hogy ujjai az állam alá fussanak.

- Gyávaság lenne az, hogy nem dobom el a biztost a bizonytalan miatt? Hogy nem kockáztatom a hírnevem, s nem keveredek holmi kalandokba? Hiszen itt a falnak is füle van, s nem lennék boldog, ha bármi félreérthető Aldrich fülébe jutna. Ezért erre nem is adok lehetőséget. – Bár maga ez a helyzet is igen csak félreérthető, ilyenkor tényleg nem jár senki erre, hiszen ez a rettegett folyosó, amitől nappal is kirázza a hideg az embert, nem hogy éjszaka. Ezért sem sepertem le a kezét rólam ismét, ami nem lett volna meglepő tőlem, hiszen gyakran megtettem. – Sajnálom, de inkább vagyok gyáva, mint tisztességtelen. – Feleltem lenézően, fel sem véve a sajnálkozást, majd ahogy közelebb hajolt, s keze a tarkómon foglalta el a helyét, szemeiben újra felcsillant valami. Valami, ami nem jelentett jót, hiszen milyen gondolat üthette fel a fejét a angyali kobakban.

Láttam magam előtt, az egész jelenetet, hiszen átéltem, mint egy néző. Ott álltam közvetlen közel, s azok a képsorok a szívembe égtek, másodpercről másodperce. Annál a mohás kis szökőkútnál, melyhez még véletlen se tévedek, hiszen sok nem kívánatos személy lézeng körülötte. De ő még is oda ment… miatta. Egy utolsó egy…még is mivel volt ő jobb nálam? Annyiszor feltettem magamnak ezt a kérdést de… mindegy is. Most nem fogok ezen rágódni. Vonásaim ellágyítom, s ahogy közelebb lépek a másikhoz, úgy engedem el egyik kezemmel a könyvet, míg másikkal végigsimítok a mellkasán. Talán már szerelmetesnek tűnő, esendő, és könyörgő szemekkel pillantok fel rá, ahogy egyre közelebb és közelebb ér a két arc.

- Kérlek… kérlek ne tedd ezt velem. – Idézem fel a szavakat, s ejtem pont olyan hangsúllyal, halkan suttogva, könyörgően. A kezem most belemarkol az anyagba, s szorítom, megjátszva a kétségbeesett szerelemtől elvakult Violetet. – Ne játszadozz Abraxas-
Hát persze, mindig is tudtam, hogy kitűnően tudom játszani az éppen megfelelő szerepet, de hogy ennyire élethűen adjam elő azt az adott pillanatot, amikor először találtak egymásra? Még önmagam is meglepődök, milyen zseniális vagyok.

- Szegény kicsi Abraxas… nincs aki megvigasztalja sebzett szerelmes lelkét. – Búgom, s jelenik meg ugyan az a lesajnáló félmosoly a telt rózsaszín ajkak szegletében. Hát hiába, családban marad. Talán megrökönyödik, talán nem, ki tudja, de én újra csak elengedem őt, s ellépve mellőle lépek pár lépést, minek hatására a cipők sarkának koppanása visszhangzik, betöltve a folyosót halk morajával.

- Én tartom magam az egyességünkhöz. Továbbra is. -


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Abraxas Malfoy - 2008. 07. 09. - 16:25:03
] :: Húgom :: [

*Csak hallgatja a szavakat, melyekkel a másik elismeri, hogy igen, báb, s szemére veti, hogy hát igen, vele ellentétben nem teheti meg azt a luxust, hogy szembe forduljon a családdal. Pontosabban azzal a bizonyos ággal, melybe apja tartozik, hisz Lucius mindig kedvelte, sőt.. Többet tanult tőle, mint az apjától valahais tehette volna. S talán csak Pitont hasonlíthatná nagybátyjához, hisz a két támogatója eme két, romlottnak ítélt ember. Mintha rossz ajánlólevél lenne.

Még mindig emlékszik arra, mikor megérkezett a skót kastélyba. December volt, épp karácsony és szilveszter közt, abban a három napban, ha minden igaz, akkor a másodikban. Igen, úgy kellett lennie. Gyalog érkezett, legalábbis a kastélyhoz, hisz oly rég repült utoljára seprűvel, hogy immár lealacsonyítónak tartaná a használatát. Már akkoris így volt. Határozott léptekkel szelte át a parkot, melyben szitált a hó, elfedve lábnyomait, s vastagítva az előzőleg lehullott, majd a terrorizált házimanók által félretúrt hókupacsokat. Nem foglalkozott semmivel, hisz nem a tájban gyönyörködni jött. A hatodik évének tele volt az, mikor már felnőttnek számított, így minden ingóságával együtt, ami a mögötte lebegő ládában pihent, állapodott meg a bejárat előtt. Mogorván fogadta a szolga, de mit is várhatott volna tőle, de ez volt a munkája, gyanakodni. Később belerúgott párat, hogy tudja, mégis hol a helye.
Lassan, megfondoltan lépett a csarnokba, s hajtott térdet a lépcsőn lefelé ereszkedő rokonnak, félérden maradva, kámzsáját fejét tartva, hogy a kérdésre, hogy mégis ki ő és mit keres itt, emelte meg a sötét anyagot, s pillantott fel. Igen, akkor érezte először igazán, hogy szabad. Oltalomra lelt az oly sok éve nem látott rokon kebelén, aki mintha fia volna, nevelte tovább s látta el tanácsokkal, mire fordítson nagyobb figyelmet, s mit tegyen körültekintően. Akkor kezdtek el rivalizálni Dracoval, ahogy azt kellett, mégha Luciusszal a tulajdon apja iránti gyűlölet fűzte is össze, az unokatestvéri kapocs nem volt oly erős. Csak vállat vont akkor, most pedig már élvezi, hogy bűntetlen szapulhatja és dorgálhatja unokaöccsét.*

- Apám már akkor eldobtam, amikor te még azon gondolkodtál, hogy vajon hova menjetek vásárolni anyámmal az újévi összejövetelre! Luciust pedig kétlem, hogy érdekelte volna, hogy épp kivel múlatom az időm, ha elég vagyonos hozzá. S a családfa elég lett volna, ha eljutok addig, hogy beszélhessek vele... * Mordul a másikra, hisz viharos napok voltak, amikor úgy döntött, végleg szakít apjával, s anyját a családi birtokon hagyja, hogy legyen valaki aki legalább vezeti a háztartást és igazgatja a földeket. Soha nem kívánta még annyira, hogy az apja veszne oda egy balesetben, botlana el a lépcsőn és törné ki a nyakát vagy netán vágja fel az ereit merő véletlenségből. Addig fokozódott az útálat, hogy megütötte. Előbb az apja az anyját, hogy miért hagyja így beszélni vele, majd pedig ő az apját, hogy sziszegve köphesse a képébe, ha mégegyszer megtudja, hogy kezet emelt az anyjára, kitépi a szivét és megsüti nyárson. Az apja vérével kézfején lépett ki a házból, s ez volt ajánlólevele az istenített nagybácsinál. Valamire jó volt annak a senkinek a vére. Másra korántsem lehetett volna alkalmas.*

-Anyám sosem tagadtam meg, s nem is fogom. Mindössze tiszteletben tartom az életvitelét. * Nagy szavak, bár korántsem monthatja mindet igaznak. Sosem tudott megbékélni anyja életstílusával. Elvárná tőle, hogy legalább végezzen apjával, mielőtt összefekszik számolatlan varázslóval, olykor boszorkánnyal, mikor épp mi válik hasznára. Nem, korántsem bírálja ez, csak azt a bizonyos apróságot. Hogy nem bír végezni egy féreggel. Meglehet, valami megköti a kezét, miről neki sincs tudomása. Tudnia kellene róla, tudnia, hogy mégis miért nem képes. Majd sort kerít reá.*

- Mit merészelsz... * Sziszegi, ahogy a másik perverziónak nevezi Violettel való kapcsolatát, mintha holmi degenerált söpredékhez tartozna, sőt, muglipártoló lenne, mint a legtöbb régi család tagjai, akik lecsúsztak és kiestek az elit köreiből. Undort kelt benne a hasonlítás, s mikor anyját is felemlegeti, hogy mekkorát csalódna benne, sötétedik tovább pillantása, hisz anyját nincs joga a másiknak szájára venni. Nem mintha nem lenne fogadott anyja, de akkoris. Túlságosan azt hiszi, hogy közelebb került hozzá, mint ő, az elmúlt több mint egy év alatt. Nem, még nem zúdítja a másikra a benne forrongó haragot, még nem engedi szabadjára dühét, akármíly lobbanékony is. Most még nem...*

- A biztosat a bizonytalanért... Tisztességtelen... * Suttogja maga elé a szavakat, ahogy a másik pillantásában merülnek el íriszei. Csak hagyja, hogy tova szálljanak a szavak, mintha mit sem törődne azzal, hogy mit is jelentenek valójában. Hogy mi is az értelmük, mi is a valójuk, s mégis, mi lehet az, ami hozzájuk fűződik Rhea elméjében.
Nem kell elgondolkodnia, hisz tőrként döfnek bele a másik szavai, ahogy közelebb lép hozzá, s mellkasára fekteti tenyerét. A szavak.. a hanglejtés... a finom mozdulatok, az arc rezdülései... Mind-mind oly pontosan mímelték Violet tetteit, ott, azon az éjjelen, amikor magával vonta a hálójába, mások, ha látták volna, úgy vették volna, mintha magával ragadna egy mardekáros kígyó egy griffendéles macskát. Alsó ajka megremeg, ahogy hallja a szavakat, melyeket immár ismét a régi Rhea intéz számára, megvetéssel, gúnnyal, s csak áll ott, mozdulatlan, míg a másik kilép előle, s visszadobja rá szavait. Még a cipők sarkainak koppanásai sem zökkentik ki, nem hozzák vissza, hisz látja maga előtt felgyorsulva az egész jelenetet, s hogy mi lett abból az éjből, látja a reggelt, mikor egymás karjában ébredtek, s utána azt, ahogy karjaiközt Violettel aludt el, ám vacogva ébredt, érezve a test hidegét, melyet ölel. A hajnal mementója volt, s ekkor jutnak el tudatáig "hugának" szavai. S felső ajka megremeg az indulattól, kivillantva fogait, s érzi, amint a féktelen düh átveszi fölötte a hatalmat, s vérszagú köd száll le elméjére.*

- Meg ne merj mozdulni... * Lassan ejtett, mélyről előtörő szavak, mint mikor a föld gyomrából rengés fut végig egy barlang járatain keresztül, kitörve a felszínre. Csikorgó felhangok, mély zöngék, meghajló térdek, melyekkel megtámasztja magát a síkos talajon, mielőtt leniindul, három hosszú lépéssel szelve át azt a talán öt lépésnyi távolságot, mely eddig elválasztotta kettejüket egymástól, s a másik hátát elérve karolja át jobbjával a másik derekát hátulról, hogy erőteljes rántással a közeli falhoz rántsa Rhea testét, hogy annak háta tapadjon a falhoz, karjával a kőhöz szorítva a másikat, nem törődve azzal, ha netán fájdalmasan érintené a nőszemélyt ez az eset, sőt, még közelebb is lép, hogy közelről pillanthasson a másik íriszeibe, s dühtől forrongva sziszegjen a másik arcába, elmerülve a másik kék lélektükreiben.*

- Mit tudsz te a sebzett lélekről... * Haragvó tekintettel hajol közelebb, baljával a nyak ívére tapadva, s kényelmesen megtámasztva ujjhegyeit, hogy tenyerébe simuljon a gége s a lüktető verőér.* Az egyezséget te kötötted... Ha úgy tartja kedvem, hát felbontom, akár tetszik, akár nem... * Villannak meg íriszei, s mintegy "finom" utalásképp, a másik ajkaira hajol, s szenvedélyes csókkal tapad azokra, szemfogaival vért serkentve íves felszinükből.*


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Rhea Walldorf - 2008. 07. 11. - 14:59:31
] :: Bátyám :: [

Ahogyan a másik, ő is pontosan emlékszik arra az estére. A Karácsonyi ünnepeket még együtt töltötték, már amennyire családiasnak lehetett nevezni a fagyos hangulatot. De ez nem volt érdekes, legalábbis engem nem érdekelt, csak az foglalkoztatott,h ogy ő ott van. Mint rgy biztos pont a bizonytalanban, abban a hatalmas kastélyban. Az én szobám nem messze az övétől. Az egyesség… amit öntörvényüleg kötöttem, de tudtam, hogy szükség van rá. Még is azon kaptam magam, hogy a dohos folyosókat járva, összefogva a vékony köntöst magamon, vacogva botorkálok el a másik ajtajához, s… csak állok előtte. Mintha várnék valamire, hogy történjen valami de sosem lett így. Fülem a tükörsimára csiszolt ajtóra téve hallgattam, hogyan lélegzik a másik. Micsoda képtelenség, még is miket csinálok? De nem érdekelt, nem látott senki, nem tudott róla senki, nekem pedig megnyugvást jelentett, hogy még sem vagyok olyan egyedül.                                                                   Aztán elment.

- Itt nem az apád a lényeg, hanem az édesanyád, aki világra hozott. Legalább őt tisztelhetted volna annyira, hogy nem hagyod magára… - és engem. Engem miért hagytál ott? Még véletlenül sem hagyom, hogy a kérdés kicsusszanjon a húsos ajkak közül, inkább csak dühösen szorítom össze. – Azt te csak hiszed, hogy nem érdekli. -
Vetettem oda, de nem mondtam többet, hiszen ez talán már egy apró elszólásnak is hathatott volna. Elfordítva a tekintetem, meredtem egy másik pontra a sötét falakon. Mintha a téglák között húzódó rések érdekesebbek lettek volna a számomra.

Scarlett és az ő életvitele. Hát hagy némi kívánnivalót maga után. Tisztelem és becsülöm, mert a fiával együtt engem is felnevelt, de soha nem lennék képes azt végig csinálni, amit ő.
- Te mit merészelsz! – Fordulok felé, s nézek az egyre sötétedő lélektükrökbe. Másnak a szó a tokárra forrna, ha egy ilyen tekintetbe néznének vissza, de én… óh nem. Ismertem már ezt a pillantást. Nem riadtam vissza. A hangom egy árnyalatnyival megemeltem, szinte öntudatlanul, hiszen sosem voltam híve a hangos csetepaténak, és talán nem is volt olyan sok alkalom, hogy pont vele szemben emeltem volna meg a hangom. A hideg kőfalak pedig még inkább visszaverték és felerősítették a szavakat.

- Tudatában voltál annak, miféle söpredék az a lány, mégis nyilvánvaló módón közeledtél felé, ráadásul titokban! Elbujdosva, hazudozva, mint egy utolsó lókötő. Ez nem Malfoyhoz méltó viselkedés. – Bele sem gondolok abba, hogy ha ezt így folytatjuk az egész kastélyt, felébresszük. Na jó, az enyhe túlzás, de a mi házunk tagjait biztosan. Bár jelen pillanatban ez sem érdekel. Ami gyűlt bennem hónapok óta, az most kezd felszínre bukni, s olykor saját magam kell lecsillapítsam, hogy ne legyek meggondolatlan.

Azt nem mondanám, hogy ez volt a Joli Joker a tarsolyomban, hiszen annyi de annyi van még, de jó látni, ahogy a szavak és a tettek, az apró kis mozdulatok egyre inkább eljutnak hozzá, s előidézik benne az immáron fájdalmas emlékeket. Elmosolyodom, hát persze, hogy élvezem. Hiszen szenvedtem oly sokat, s most végre… végre én nézhetem, azt miképp vergődik a másik! Hogy lelkiismeret furdalásom lenne? Hah, nekem lelkiismeretem? Már rég eltemettem magamban.

- Mert mi lesz? – Igen, ez kellően gyerekes visszafeleselés volt tőlem, ahogy őt néztem, s fontam össze a karjaim magam előtt, mit sem törődve a figyelmeztetéssel, bár… valójában tényleg nem tettem egy lépést sem. Még a szívem is megáll egy percre, hiszen így rám förmedni még soha nem hallottam őt. Jobban belegondolnom nincs is időm, hiszen azonnal megfordul, majd ott terem előttem. Mint egy bábot a bábmester, úgy rángat. A falhoz ránt, s a több réteg anyagon keresztül is érzem a fagyasztó hideget. A könyvet elejtem, halk puffanással érkezik a földre, jómagam dacosan emelem fel a fejem, s nézek a másikra.

A falhoz szorít, s éles fájdalomként nyilall a szorító ujjak korántsem édes érintése, de ennek jelét sem mutatom. Nem szisszenek fel, vagy rándul meg az arcom. Összeszűkülnek a szemeim, ahogy balkezét a torkomra helyezi, pont úgy, hogy csak egy erősebb szorítás válasszon el a haláltól. De nem emiatt dobog oly hevesen az a szív még mindig, s azóta is megállíthatatlanul. Egész más érzések azok, melyek irányítják a rugót. Olyanok, melyek tiltottak, jómagam is tudom, és soha nem találnak viszonzásra… Érzelmek. Csak gyengévé és sebezhetővé teszi az embert. Ki kellene ölnöm magamból az összest. De még is hogyan?
S újra itt tartunk, az egyesség. Mintha ő nem egyezett volna bele? Igaz, nem különösebben kértem ki a véleményét. Milyen meglepő… De nincs időm arra, hogy válaszoljak. Még is mit képzel, mi az, hogy felbontja?! Ez valami célzás lett volna, vagy kijelentés, hogy ha akarom ha nem, de megkaparint magának? Mondván annak az éjszakának a beteljesülése lenne.

Megemelem a karjaim, szinte azonnal, abban a pillanatban, ahogy ajkai az enyémre tapadnak. Ujjaim ökölbe szorulnak, s úgy próbálom eltolni magamtól, miközben hangot is adok, igaz artikulálatlan formában, hogy igen is azonnal szálljon le rólam, micsoda egy arcátlanság! Egész testem megfeszül, s próbálok ellene védekezni, hadakozni, de reménytelen próbálkozás az egész, hiszen a kis csöpp gyönge ökleimmel hiába püfölöm a mellkasát oly kitartóan, ebből ő nem sokat érez meg. De nem adok meg magam sem az első, sem a második pillanatban, ám én sem vagyok kőből, főleg ahogy érzem, miként árad szét testemben a forróság. Mély levegőt véve szívom be a másik illatát, kezeimmel az ő karjaiba kapaszkodok, erősen, mintha attól rettegnék, bármelyik pillanatba köddé válhat. Az ajkaim engednek a szorításukból, s engedelmesnek nyílnak meg, pont olyan hevesen viszonozva a csókot, ahogyan a másik kezdeményezte, mit sem törődve a fémes ízzel, mely a felsértett ajkamból szivárog. Jobb kezemmel elengedve a karját, s az azon lévő anyagot simítottam végig az arcát, az állánál, s lejebb haladva a nyakánál már jobban belemélyesztve a körmöket a másik bőrébe. Mit sem törődve azzal, hogy ezzel fájdalmat okozok e a másiknak.


S ahogy fogytán volt mindkettőnk levegője, s az élő még is határozottan erős bilincs is kissé feloldódni látszott, melynek hatására apró teret nyertem. Épp elég volt ahhoz, hogy talán egy pillanatra visszanyerjem a józan eszem, melyet egyetlen szenvedélyes csókja elvett. Szenvedélyes, de még is érzelmektől mentes, s talán nem is engem képzel ide hanem őt, azt a halott kis korcsot. A felvetés tőrként hatolt abba a kis csökevény szívembe, ami még maradt.

Egy csattanás.

Magam sem hiszem el, hogy megtettem, hiszen még sosem volt rá példa, hogy pont rá emeltem volna kezet, nem hogy másra. Hirtelen történt, ahogy elváltak az ajkak, s vettem el a kezem róla, s nyíltak fel a szemeim, majd néztem az övébe. A vékony kis kar felemelkedett, szinte nem is látszódott, akár csak egy suhanás, majd teljes erőből pofoztam fel jobb kezemmel, a bal orcáját érve. Ennyi is elég volt, hogy a tenyerem nyoma ott maradjon, de a karmolások nyomokat még így sem fedte el.
- Még is mit képzelsz, mit meg nem engedsz magadnak! – Förmedtem rá minden átvezető nélkül, s feszítettem karjaim kettőnk közé megpróbálva eltolni, bár még mindig a történtek hatása alatt voltam. A mellkas fel-le ugrálása, ahogy kapkodtam a levegőt. A hófehér porcelánbőrre szökött aprócska pír, a megduzzadt ajkak, melynek alsó része még mindig meg-meg remegett, amíg észbe nem kaptam, s haraptam beléjük. Képtelen voltam a szemeibe nézni, inkább lesütöttem őket, hiszen azt a csillogást nem tudtam elrejteni a világoskék lélektükrökben, melyet talán ő is láthatott, ő is felfedezhetett, ezzel pedig elárulva magam.

- Már az is undort kelt bennem, ha arra gondolok egykor miféle mocskos alantas mugliivadékot csókoltál, s így mersz hozzám érni. Most pedig eressz el! -


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Abraxas Malfoy - 2008. 07. 11. - 18:49:46
] :: Húgom :: [

Hogy mit érez ebből az egészből? A vér édes, mégis lágy, selymesen fémes ízét, mely erőteljes alaphangot adott a csóknak, mely viharosan kapott szárnyra, hisz vér serkent szemfogai nyomán, s apró öklök próbálták távozásra bírni, hogy aztán hosszú, szenvedélyes, de korántsem émelyítően érzelgős csókkal olvadjanak egymásba az ajkak, melyek közt töretlen céltudatossággal siklatja előre nyelvét, keresve a másikét, mintegy tudv, megszűnt az ellenállás, s valóban, hisz karján, vállán, arcán simít végig az apró kéz, nyakának ívét karmolva végig, belefeledkezőn, élvetegen, korántsem a vérontás vagy a gyilkovágy rideg és dinamikus egyvelegével párosulva...

A pillanatot idézte, azon az évekkel korábbi bálon, mikor egyszerű, fekete és arany viseletben volt, haját hosszabbra engedve és sötétre formálva kéépességei folytán. A fekete nyersbőrrel fedett belsőrészű, aranyból öntött maszk készségesen fedte el vonásait, mintegy megfelelő oltalmat adva ahhoz, hogy ne kelljen olyanok társaságát elviselnie, akik amúgyis csak jó kapcsolatokat akartak ápolni a családdal, és lelkesen megmutatni, mennyire törődnek a Malfoy örökössel. Ha Lucius ott lett volna, őt ostromolták volna töretlen, ebben akkoris biztos volt, pedig jó négy éve nem látta akkor a nagybecsű férfiút.
Egy oszlopnál állt, várva, hogy történjen valami, bármi, ami kirángatja a méla unalomból és a túlfűszerezett bor mámorából. És igen, mikor már jóra is fordulhatott volna az este, megjelent az a nevetségesen giccses viseletű varázsló, valami Jones vagy Jerom, nem volt fontos akkor sem, csupán az a képessége aggasztotta, hogy képes volt felismerni őt, főleg a szolgák kikérdezésével és lefizetésével, s így, ismét el kényszerült volna viselni azt az ajnározást, amitől undorodott.
És akkor látta meg az eladósorba ért lányzót, egyedül fordulni a parkett közepén, amíg eltáncoltak körülötte. Remek ötletnek tűnt, felkérni egy ismeretlen, igencsak tetszetős nőt, és vele tölteni az estét, legalább addig, amíg anyja meg nem jelenik ismét, bár a könyvtárban tűnt el valami szálas északival, meglehet, csupán hajnalhasadásra tér vissza, apja pedig amúgyis csak a szobájában ül és legyezi hiúságát, magastaltatva vagát a festmények alakjaival. Főleg tulajdon képmásaival. Lendületes léptek után ragadta magával a nőt, és kezdtek táncba, elöbb egybe, majd egy újabba, s az este gyorsan szállt, kellemeset ittak, jókat derültek, s mélyen merültek egymás íriszeibe.

Bár levegője fogytán volt, még igencsak folytatni kívánta a csókot, mely elmélyült. Igen, elmélyült, ám széttörött, ahogy előbb meghallotta a csattanást, majd érezte, miképp patakzik vér a körmök nyomán arcáról, s kezd égni bőre. Nem nyitotta fel riadtan a szemeit, csak várt, hogy a másik cselekedjen, ám amint az mozdult, lassan, komoran emelte meg szemhéjait, hogy azok mélyéről fehérje nélküli, sötét szemek nézzenek a másikra. A valódi haragjának jele volt ez mindigis. Nem a felmordulásoknak, azokat csak agresszív kirohanások jellemezték, nem, ez jóval másabb volt. Hidegebb, más mélységekből előtörő, talán az egyetlen olyan dolog, melyet ajándékként kapott képessége mellé.
Egyetlen szó nélkül hallgatta végig a másikat, figyelve a szavak lejtését, az ajkak remegését, a szemek bágyadt csillogását. S sötét elégedettséggel vette tudomásul azt, amit kiolvashatott azokból a szemekből. A szemegből, melyek sokkal de sokkal kevésbé befolyásolhatóak, mint az arcizmok, az ajkak, melyeket a másik be is harap, egyetlen apró rezzenést engedélyezve csupán, mi épp elég, hogy egy vércsepp hulljon alá az állra, megfestve a fehér bőrt, majd tova futva a koromszín csipkébe olvadva. Gondolataiban követi a csepp útját, ahogy végig gördül a keblek közt, majd, ha elég lendülettel bír, tán megfesti útját egészen a köldökig, hol mindenképp megállapodjon, vékony, vériszamos réteget vonva a selymes bőrre.

- Hogy mit képzelek? - Kérdi halkan, oly felhangokkal terhesen, mintha épp, hogy vissza tudná tartani kitörő kacaját, mégis, nem volt benne semmi öröm, semmi kárörvendés, inkább a lenézés és felsőbbrendűségtudat azon árnyalata, mely csak a Malfoyokra és a hozzájuk hasonlóan sötét családok tagjaira jellemző. De nem mozdul fenyegetően, nem szólt többet, csak állt, várva, hogy a másik hátha hozzá vág valamit, s balja feljebb siklik a nyak ívén, hogy kézfejét fektethesse az áll alá, s egy enyhe csuklómozdulattal kényszerítse a másikat, hogy megemelje fejét, még ha nem is mer szemébe nézni, bár nem titkolja, hogy arra vár, hogy íriszeibe tekintsem a másik.

Óh igen, az egy édes éj volt. A forgatag már alább hagyott, s ketten, lágyan ringatózó léptekkel haladtak végig a folyosókon, tudatosan nem saját szobája felé kalauzolva a másikat, elvégre nem oly hely az, mit fehérnépnek könnyű volna megemésztenie. Helyette inkább a vendégszoba az, mely céljává válik, a széles, minduntalan makulátlanul megvetett ággyal, s egy alig számottevő szekrénysorral, mely alig hét lépés hosszú és három széles részt fed le a szoba padlatából.
Forró csókkal tapadtak egymáshoz ajkaik, nem eresztve az ölelést, s olykor még mindig hallja, miképp feszült meg az ing anyaga, mielőtt a felső gombok engedtek, s lehullottak, hosszan koppanva a deszkákon. Bár maga az összetettnek tetsző ruha zsinegeit oldogatta épp, mit sem törődve azzal, hogy szemeit lehunyva tartja épp, így nem róhatta fel neki a másik, hogy el-elkalandoznak kezei, mígnem fordultak, s tulajdon háta csapódott a baldachinos ágy oszlopának. Egy kis lépés oldalra. Majd a zuhanás állapota, mielőtt megtörtént az a baljós eset. Ahogy kapkodó lélegzetvételeik alatt egymás íriszeibe pillantottak, hosszan, s egyszerre nyiltak el ajkaik, mintegy közös megegyezés alapját, ismét forró csókkal illetve egymást, míg keze felfutott a nyak ívén, egészen a tarkóra, hol ujjhegyei körülfonták a maszk zsinegét. S egyszerre mozdult kezük. S mikor lehulltak a maszkok...

- Mocskos, alantas mugliivadék... Mintha a hőn szeretett Aldrich felsőbbrendűbb lenne egy muglinál... - Formálja a szavakat halkan, aprólékosan megformáltan, kiélvezve, hogy minden egyes szó mélyen mar a másikba. S míg beszél, beszívja tulajdon vérének aromáját, s lassan fújja ki a tüdejébe tódult levegőt, előre hajolva, homlokát Rhea homlokának vetve, így feszítve a falhoz a másik fejét, míg balja ereszti a nyakat, s a váll ívén tovább lendülve, a csípő vonalán éri ismét a nő testét, egyre lejebb és lejebb futva, míg körvei megvastagszanak, s kihegyesednek. Körmeinek hegyeit támasztja a combra, figyelve, hogy a bőrt épp, hogy végig karistolják a megvastagított karmok, ahogy öröklbe zárva ujjait, húzza magával a mélyzöld szoknya anyagát, melyet kézfejével támaszt meg, hogy karmossá lett ujjai a sápadt bőrre simulhassanak, felfelé indulva a comb hátsó ívén.
- Vajon egy olyan féregnek, mint amilyen a jegyesed, elégedetten odavetetted magad? - Elmélázó hang, halovány, egyszerr kihívó és galád félmosoly az ajkakon, miközben jobbja hüvelykjén szintén karom sarjad, mi egy látszólag könnyed mozdulattal siklik a fűző elülső zsinegei alá, s egy erőteljesebb rántás nyomán szaggatja fel azokat, mindössze a keblek kellemes ívei közt, majd ismét visszatérve a csípőre, mit idafeszít a nyirkos falnak.
- Mit gondoltál, bűntetlen hagyom, hogy vérem ontottad? - Szinte kioktató hangnem, majd kissé szélesebb lesz a mosoly.
- Nem, nem ontom véred, oda döfök, ahol a leginkább fájó... édes egyetlenem....- Suttogja, ahogy orrhegyeik egymáshoz simulnak, s balja egyre csak siklik felfelé a selymes bőrt alig-alig érintve, egészen a formás hátsó alsó ívéig, mit kényelmes ütemben jár végig, mintha csak ki akarná rajzolni annak vonalát, mint a szobrász, mielőtt márványba álmodja a formát. S csak ajkainak szegletében továbbrais ott a félmosoly, ahogy előre lép, csípőjével véve át jobbjának szerepét, testével szorítva a falhoz hugát, s felszabaduló jobbja mozdul.
- Ha tudnád, hogy minden egyes nőcske arca helyett, akit az ágyamba csábítottam, a tied lebegett... Oh... - Kissé meglepődött arc, mintha véletlen csúszott volna száján a mondat, s bár láthatja a másik, hogy épp úgy lehet igaz, mint ahogy hamis is, miután látta a fényt Rhea íriszeiben, a Malfoyok elégedettsége kezdi eltölteni, hisz megtalálta a pontot, mely a legfájóbb s mind közül a leginkább védhetetlen... A ki nem írtott érzelmek...


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Rhea Walldorf - 2008. 07. 13. - 20:04:50
] :: Bátyám :: [

Megáll a kezem, mintha a levegőben lenne, de még mindig az ő mellkasának támasztom, csak már nem próbálom taszítani oly erőteljesen, kétségbeesettnek tűnő hevességgel mint az előbb. Megemelte a szemhéjait, s korántsem az a tekintet nézett vissza rám, amit vártam. Mert vártam valamit? Igen, a sötét dühös szemeket, melyek az enyéimbe hatolnak de ez… annál sokkal több volt. Tudtam mit jelent ez nála, szóbeszéd, ráadásul a nevelőanyám is említette már, de még sosem tapasztaltam meg, és valamiért nem is akartam. Túl messzire mentem volna? Azt már nem. Egy újabb hibát bevallani magamnak… teljes képtelenség. Mégis a jegesség, mely mintha lehűtötte felhevült valómat, még inkább észhez térített. Egy olyan játszmába mentem bele, melynek ki tudja mikor lesz vége és… hogyan.

De nem futamodhatok meg, én… soha. Főleg nem tőle. De még is meddig vagyok képes ezt betartani? Ezt a magamnak tett ígéretet? Újra csak lesütöttem a szemeim, mert képtelen voltam azokba a végtelen sötét íriszekbe nézni. Olyan, mintha beszippantana, és fogva tartana. Nem eresztene, csak akkor, amikor neki kedve tartja. Megremegtem, de most nem valami érintéstől, hanem attól a lenéző hangnemtől, ahogyan megszólalt. Mintha én is csak a játékszereinek egyike lennék, aki kéreti magát a nagy pillanat előtt. Mintha nem is nőttünk volna fel együtt, és még egy cseppnyi tiszteletet se táplálna irántam. A düh, a tehetetlen düh, hogy ismét azon ritka alkalmak egyike, amikor hagyom, hogy megalázzanak, s mind ezt egy szó nélkül, mert képtelen vagyok bármit is mondani.

Kényszerit, hogy ránézzek, s ahogy megemeli az állam, már nem tudok más pontra meredni, kénytelen vagyok egyenesen ránézni. Bár már talán kissé sikerült összeszednem magam, az előzők hatása által, s nem lobog az olthatatlan tűz szemeimben, de ez nem jelenti azt, hogy felejteni tudom, amikor ha csak pár pillanatra is, de esélyt adtam a másiknak, hogy megtalálja a legeslegfájóbb pontot, ami ő maga.

- Ugyan kérlek. Ő legalább a mifajtánk közül való, nem pedig egy neveletlen, tudatlan muglik által nevelt senki. S nincsenek olyan ambíciói, hogy minden hozzá hasonló korcsot meg kell védenie. Undorító. – Vetettem oda sziszegve, nem is zavartatva magam, hogy teljességgel a falhoz passzíroz, s immáron a fejem sem tudom szabadon mozgatni, mert ő megakadályoz ebben. Közvetlen közelről pillanthattam a gyilkos szempárba. Számomra legalábbis egyet jelentett ezzel, hiszen éreztem, hogy mint egy gyilkos méreg módjára, zsibbaszt el teljesen, eleinte csak a szám bizsergett kissé, majd a karjaim engedtem le magam mellé, s támaszom a hideg kőfal volt. Még szerencse, hogy a vékony lábak nem remegtek meg, ezzel csak még jobban elárultam volna magam.

A kérdés pedig… mely egyben vádló, sértő és szemtelen nem botránkoztat meg. Hiszen már vártam, sőt talán reméltem mikor fog ezzel előhozakodni. Felháborodás helyett csak mélyen a szemeibe nézek, s mosolyodom el édesen, közben lábammal, melyen végighalad a keze, az övét kulcsolom át, kissé felhúzva, ezzel csak azt mutatva a másik felé, hogy egyáltalán nincs ellenemre amit tesz.
- Mire szeretnél ezzel a kérdéssel célozni vagy inkább… tudni? – kérdeztem halkan, szinte már dorombolva, hízelegve a másiknak. Elvégre biztosan másfajta reakciót vár most tőlem, s én is mást vártam volna magamtól de csak… cselekedtem, félretéve az eddigi terveket, és ötleteket, instrukciókat. A kiszámíthatatlanság sokkal inkább az én kenyerem volt, mint mind végig az érinthetetlen érzéketlen jégszobrot játszani. – Hogy pont ugyan olyan szenvedélyes tudni lenni mint te? Hogy a csókjai egyszerre forróak, tüzesek még is lágyak? Hogy biztonságban érzem magam az erős karok között? – Búgtam tovább, akár csak egy halk szólam, mely elvész a sötét folyosó falai között. Lassan rekedtessé váló hang. Mintha a szavak emlékek sokaságát idézték volna fel bennem, s már csak ez ilyen hatással van rám. A világos lélektükrök mintha leheletnyit sötétültek volna. S apró csókkal zárva le az ajkait pillantottam újra, ahogyan fogaim közé vettem finoman, még is kellő hevességgel alsó ajkát, csak pár röpke pillanat erejéig. – Hogy pont ő volt az első, aki mellett tényleg nőnek érezhettem magam? Vagy csak konkrétan azt szeretnéd tudni, hogy jobbnak találom nálad?
Egyik szám sarka még magasabbra szökik. Elvégre épp azt ecsetelem neki, hogy hú, megfogtam az Isten lábát, s az a bizonyos éjszaka semmi ahhoz képest, amit Aldrich mellett élek át. Akár igaz is lehetne minden egyes pont, amit felsoroltam, hiszen rendszeresen töltünk el együtt egy-egy hétvégét a házukban, sokszor kettesben. Magunkra zárva az ajtót, s ennek hála, kelnek szárnya pletykák sokasága. Csak hogy olyankor is mindig különszobában alszunk, s sosem ért még hozzám senki sem… így ; csak ő. De ezt neki nem kell tudnia.

- Kedvesem, én már nem gondolok semmire sem. – Feleltem minden félelem nélkül, s néztem továbbra is azokba a sötét íriszekbe, nem hagyva magam, hogy csak ily könnyen legyőzzön. Ahogy elhangzik a mondat és a becézés, melyeket az ő ajkairól, nekem címezve még nem hallottam, csak a fekete pillák, mely oly hűen ölelik körbe a szemeket, rezzennek meg, mintha egy gyors pislogás lenne az egész, semmi több.

- Azt hittem, sokkal jobban tudsz hazudni, hiszen igazán jó mestereid vannak ebben a témában. – Feleltem, kissé felvonva az egyik szemöldököm, s persze céloztam egyértelműen Luciusra és Pitonra, akiket oly nagyra tartott mindig is, s bár osztom némileg a véleményét ezt… nem osztom meg vele. Végre érezve elegendő erőt a karjaimban, emelem fel őket, s csúsztatom kettőnk közé, belekapaszkodva talárjába, s ujjaimmal táncot járva, mintha azzal a gondolattal játszadoznék, hogy elfeledve minden illemet és tanitatást, pont ugyan úgy, ahogy ő teszi, én is az anyag mögé lopakodva elkalandozzak. – De ha így is van. Elég szánalomra méltó teljesítmény egy Malfoytól, hogy az imádott nőt másokkal pótolta, mert képtelen volt magának megszerezni. -



Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Seyala Foley - 2008. 07. 14. - 21:21:13
|| Ő - első felvonás (folyt.) ||

*Hihetetlen érzés. A világ megpördül, a talaj, mint szilárd támaszt nyújtó aljzat, értelmét és funkcióját veszti. Megcsavarodik a gyomra, összeszűkül körülötte a világ, s olyan távolinak érzékeli a másik hangját és tekintetét egyaránt, mintha nem is centik, de méterek, mérföldek, sőt, hegyek és völgyek választanák el őket egymástól. Egy halk kis hang kondul a fejében, aprócska rézharangként, mintha azt bongná tompa, ércesen recsegő sóhajával - segítség. Furcsa érzés. Annyira.. Groteszk.

Az hószín sörény alatt ismét átrendeződik az ifjú mardekáros sápadt kis arca, ám ezúttal dinamikusabban és nagyobb magabiztossággal, mint eddig bármikor. Csapzott tincsek mögé bújtatott homlokán kisimul egy ránc, az ajkai környékén ezer meg ezer leheletfinom barázda száguld végig, s addig vájkálnak bőrben és húsban, míg széjjelebb nem rántják a vérszegény ajakpár görbületét. Egy hihetetlenül gyors, pimasz kis félmosolyba rántja a megfelelő izmokat, aztán le is törli ezt a kegyetlen, rideg és számító maszkot a pofájáról. Nem, ez az egyezség jóval többet jelent a látszatnál.*

- Akár itt és most. Feltéve, hogy ellenátkokból is vagy olyan penge, mint a rontásokból.

*Lassan, ám határozottan kel fel ültéből, mint aki pontosan tudja, mit is akar valójában. Igen, hogyne tudná! Érezni akarja, amit az fog érezni, akit telibetalálnak a pálca hegyéből kiröppenő ocsmányságok. Látni, amit majd csak a gyengélkedőn tüsténkedő, szélescsípőjű asszonyok láthatnak, mikor félrehajtják a törékeny kis testek fölé borított hófehér lepedőt. Hallani, amint a saját torkából szakad fel annak a néma üvöltésnek a szele, amit majd az eljövendő áldozat hangja tölt meg értelemmel; és mindenekfölött röhögni akar az egészen, ahogy minden félelmén. Akar.
Eszelős lánggal ragyognak a máskülönben rideg szemek, mintha a jég helyét az izzó pokol vette volna át, s most szabadon bugyborékolhatna benne a kis szív minden keserűsége, minden enyvszerűen ragacsos mocska. A fiú lelkében pedig felkacag az a mélyen szunnyadó dög, akit a nap minden percében kenegetnie kell a mézarany bűntudat nedvével, hogy ne zabálja fel lassacskán belülről. Elevenen.*

- Tessék. Nem fogok védekezni, nem is tudnék. És ha már úgyis benne vagyok.. *Nemtörődöm, minden úgyis mindegy stílusú kis félmosolyra rándulnak ajkai és úgy is maradnak. Az eszelős izzás csak tovább fokozódik, míg széttárja karjait, ahogy a szárnyaszegett madárka próbálgatja, menne-e a repülés. Kissé még talán bátortalan, de elszánt. Talán megremegett.. a bal térde.*
- Ha már úgyis benne vagyok, hajrá. Átkozz el.

*Keresztre hányt bűnös, ökölbe szorulnak ujjai, reccsennek az inak, roppannak a csontok, majd ellazul. Kitárulkozik és felfedi azt a pontot, amit egy kevésbé elborult pillanatában legszívesebben ezer meg ezer izomréteg mögé rejtene, hogy ne érezze. Hogy ne érezze úgy, hogy mindenki más látja, milyen veszett ütemben pumpálja a vért szíve a vékony hús és bőrréteg takarásában. Abban a bizonyos csontkalitkában. Ez a srác láthatja. Elvégre.. ha valami szarul sülne el, ő volna az utolsó, aki életben láthatta a szerencsétlenül járt kis hollóhátas bántalmazóját.
Ráharap a nyelvére. Nem szabad, sssssss.. Titok. Helyette inkább.. viselkedjen bátran. Felszegett állal, lustán félrebillentett fejjel várja a szikrázó fénygömböt. Ilyennek képzeli. Hogy fájna? Fogalma sincs. Bár most nem bánná. Megérdemelné.*

- Csak bátran. Nem kiáltok.

*Egy fényes fapálca hullik a padló felé, s hamarosan gyengéden hozzá is koppan, hogy aztán sebesen odébbguruljon. A csontos kis zöldszegélyes még bele is rúg egyet, hogy kellő távolságban tudja magától. Ajkai szegletében idegbeteg kis rándulás, majd a nagy semmi. Érzelemnek semmi nyoma. Csak a megjátszott, mégis rohadtul jól színlelt nyugalomnak. Leszarja. Igen, magának is ezt mondogatja. Badam-badam-badam.. Nem lehet olyan rossz. Nyel egyet, egész kiszáradt a szája és a torka is kapar.*

- Rajta, Rick.


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Rick Bennett - 2008. 07. 15. - 17:59:24
|| Ő, Ő, Őőőőőő  :D ||


A fejében dübörög a forró, vörös vér, mely hatására füleiben tompa csengést érez. Arcára apró kis pírt csal a hirtelen jött izgatottság. Maga is érzi, s ettől sikerül zavarban éreznie magát, de egyelőre nem érdekli a dolog, izgatottabb ő annál, mint hogy ilyen kis apróságok kössék le kicsiny figyelmét. Nem, ez a figyelem, agya minden kis gondolata, teste minden kis receptora a vele szemben álló fiúra irányul, s ennek következménye gyanánt a szeme is Seyán függ. A szem, amely most lázas izgatottságot tükröz, s úgy csillog, mint már réges-régen.

Kaján vigyort csal az arcára Seya mondata.
- Nosss, majd meglátjuk, mit tehetek. De azt hiszem, nem lesz gond az ellenátokkal, nyugi - fejezi be immár egy kis nyugtatással is a hangjában.

Követve beszélgetőtársa mozdulatait ő is úgy dönt, hogy feláll... Bársonyosan puha tenyerét a jéghideg falnak nyomva segíti fel magát pihenő pozíciójából, de a szemét még mindig Seyán tartja. Nem, semmi nem terelheti el mostmár a figyelmét.
Viszont azt is észreveszi, hogy a szőkeségben is hasonló gondolatok cikázhatnak oda-vissza, nem hagyván nyugtot az idegeknek.

Mégis, Seya egyik mondata kiürít a fejéből minden gondolatot, s az izgatott csillogást a szemében felváltja a tompa fény.
- Rajtad? - hangzik a meghökkent válasz. Nem igazán akarja bántani a fiút, sőt! Egyáltalán nem. A gondolat elérte, hogy az eddigi magabiztosság bizonytalanságnak adja át a helyét, sőt, egy gonosz kis szörnyeteg mintha elkezdte volna marcangolni hegyes kis fogaival a zsigereit is.
Tétován sétál Seya mellé, hogy immár hosszába álljanak a folyosón...
- Nem tudom... Nem akarom... Nem akarlak...-  s arcán az az aggódás tűnik fel, ami immár 2 éve senkivel szemben sem volt hajlandó felmászni a kegyetlen kis arcra, hogy emberi oldalát mutassa meg gazdájának mások felé.
Úgy érezte, mintha levetkőzve állna, s habár még mindig bizonytalanul, de mégis elszántan mondta:
- Rendben... Nem akarlak felszabdalni meg hasonló, azt majd másokon gyakoroljuk maximum, szóval kezdjüüük...

Homlokát összeráncolva, a padlóra szegezett tekintettel járnak az apró kis fogaskerekek a fejében, felidézvén minden kis varázsigét, amit eddig olvasott vagy tanult.
- Meg is van... - hangzik a válasz egy örökkévalóságnak tűnő idő után, s újra megjelenek, mint egy hívatlan vendég az arcon a félmosoly.
- Nyugi, nem fog fájni. Azt hiszem. Rajtam még sosem próbálták.
- Ez jobb helyen lesz nállam...- szól a pálcára pillantva, s egy hanyag legyintést tesz a pálca felé - invito, pálca!
A következő pillanatban már a kezében az értékes darab, s a farzsebébe csúsztatja, majd a sajátjáért nyúl.
- Csak hogy nehogy eltörjön, ha esetleg ráesnél. Nyugi, utána ígérem, hogy visszakapod - hangzik a válasz mintegy magyarázatképpen az előbbi cselekedetre.
- Akkor tehát...
Jobb lábát elegánsan csúsztatja hátrébb pár centivel, s egy másodpercnyi szünet után az iménti lassú mozdulatot egy gyorsabb követi, ahogy jobb kezével együtt lendül a pálca, s hangzik a varázslat.
- Levicorpus! - a varázsige úgy hagyja el a száját, mintha sziszegne, az eddig sem határozottan barátságos hang (amiről nem tehetett, elvégre a hangján nem tud az ember változtatni:D) immár egyenesen félelmetes volt, s Seya fel sem eszmélhetett máris fejjel lefelé lógott, mintha láthatatlan kötelek tartanák.
Ő közelebb megy egy pár lépéssel, és kicsiny mosollyal a szája szegletében szólal meg.
Na szóval ez volt a levicorpus. Most lehet kicsit fájni fog, de...
- Liberacorpus! - hangzik az újabb varázsige érces hangon, s szegény Seya puffanva ér földet.
Ő sietve leguggol a fiú mellé, s fél kezét finoman a vállára teszi... Ahogy hozzáérnek a hosszú ujjak a pamut anyaghoz furcsa bizsergés fut át a testén...
- Jól vagy? - kérdezi kissé aggodalmasan, majd kaján vigyorral hozzáteszi:
- Vagy esetleg gyakoroljuk még?
- Apropó... A lefegyverző bűbájjal hogy állsz?



Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Abraxas Malfoy - 2008. 07. 15. - 20:12:23
(18)

] :: Húgom :: [

Hallgat, hisz kiváncsi, mi sül ki a másik szavaiból, s szinte már várja a pillanatot, amikor az belé szúr valami bravúros fogással, ahogy tőle már megszokhatta. Egy-egy részlet említésével a Violettel való kapcsolatából, avagy felemlegetve, hogy mennyiszer rebbentek szét ők ketten a család kastélyában, hisz annak az éjszakának az emlékét nem lehetett az egyik pillanatról a másikra félresöpörni, főleg úgy nem, hogy lényegében egyedül voltak. Apja csak feküdt a dolgozószobájában, elmerenge saját szánalmas léte részletein, anyja pedig vagy a birtok ügyeit intézte, vagy apját győzködte, hogy ugyan írja már meg azt a nyavalyás végrendeletet, s bár nem mondta soha, látta a szemében az indulatot, a vágyat, hogy amint alkalom adódik, megmérgezhesse az élősködőt. S voltak ők. Rhea és Abraxas. A kastély rideg és csöndes falai közt, s elkerülhetetlen volt, hogy össze ne fussanak, hisz leinkább ugyanazon helyeket preferálták.

S bár meglepi a másik, ezt nem is tagadhatja, arca rezzenéstelen maradt, ahogy pillantása is ugyanazon pontokra, a világítóan kék szemek mélyére szegeződött. Mégis, mit várna el bárki egy férfitól, ha nem meglepődést, mikor a nő, akit számolatlan alkalommal vágyott karjaiba zárni, érinteni, magához tartozónak tekinteni, gyilkos szavak záporát kéjt ígérő érintésekkel szakít meg.
Amint lábára fonódik a másik lába, s huga közelebb húzza magát, mintegy önkéntelenül, neki is mozdulnia kell, térdét támasztva a nyirkos falnak, hogy kellő támaszt adjon az ölelő végtagnak, s méginkább csökkentse a teret, mi kettejüket elválasztja. Felesleges volna azt hinni, hogy egy egyszerű körülzárással megfékezhető lenne a mindig túlzottan hideg fejjel mérlegelő nőszemély. Nem... Túl sok fájó pontra tud rátapintani, mind fizikai, mind szellemi értelemben.

Nem is kell sokat várni, máris mérgező szavak szilaj rohama veszi kezdetét, mit kifejezéstelen arccal, talán csak tovább sötétülő szemekkel hallgat, nem szabva gátat elméjének, mely megeleveníti a felvetett lehetőségeket. Ám nem hagyja el magát, nem teheti, hisz akkor mivé lenne? Egy állat volna, kit csak az ösztönei vezérelnek és a vágyak, melyek mindig csak bajt hoznak, ha gyenge kézzel próbálnak föléjük kerekedni. Egy aranyvérűhöz, sőt, egy Malfoyhoz nem illik, hogy szabadon eressze a benne fortyogót.
Így csupán szemléli a képeket, ahogy a mindigis gyűlölt Aldrich csókokkal halmozza el a másik testét, forró, el-elhaló lehelletükkel fullasztóan levegőtlenné tett szobában, lángok halvány viszfényével, melyek mindössze a kék lélektükrökben csillannak meg, melyek mélyén kéjes elégedettség tündöklik. S aztán az, miként a vézna karok körülfonják Rhea testét, magukhoz láncolva, s rájuk hajlik a hosszú, sötét hajzuhataggal ékes fej, kényelmesen helyezkedve azok ívébe, s halovány mosollyal az ajkak ívén.

Keserűen, gúnnyal és megvetéssel telve kacag fel... Már ha kacajnak nevezhető az, mikor valaki, végtelenül közel kerülve az ajkakhoz, fénytelen íriszekkel merülve a karjaival béklyóba vert nő lélektükreibe, elnyíló, a futó csók és a könnyed szivogatás lángját még magán tudó ajkakkal, halkan, eleinte alig hallhatóan, majd épp, hogy felerősödően nevet fel. Mint mikor egy halálfaló megvetően magasodik lefegyverzett, tehetetlen áldozata fölé, azt sugározva minden pórusából, minden egyes idegszálával, hogy őt legyőzni, megingatni, de még csak megsebezni sem lehet. Óh igen, s ezt fűszerezi megannyi összeroppantott, összetört, egykori szeretői után epedő férfiúk pillantása láttán érzett galád arroganciával és gőggel. S míg halkan, épp csak a másiknak címezve nevet, hisz nem fog harsogóan vihogni egy pincében, mint valami meggondolatlan, eszelős, griffendéles véráruló, addig balja tovább fut, ujjhegyeivel gátlástalan s pimaszul lassú mozdulatokkal járja végig a formás hátsó ívét, melyről visszatér a comb hátsó vonalára, min túlfordulva fekteti tenyerét a halovány, selymes bőrre, ismét felfelé indul, minden egyes lélegzettel egyre inkább sejthetővé, mintsem valóban érzékelhetővé téve mozdulatait, ujjainak hegyével mindössze épp, hogy érintve a vágyott íveket.

- Meglehet, hogy a jegyesed aranyvérű, de ne gyalázd azzal a családot, mely sajátjaként nevelt, hogy egyenrangúnak tekinted azzal a korccsal. S számtalanszor láthattad, hogy épp úgy a saját, mocskos fajtáját próbálja védeni, mintsem az eszmét, melyre - bár vére nem elég tiszta, ha a híreknek lehet hinni - , felmenői köteleznék.

Siklik tovább balja, érintve a másik testének kapuját, bár mintegy lehelletnyi nyomást fejtve ki a fehérneműre, de érzékeltetve jelenlétét. Jobbja, melynek feladatát még csípője vette át nem is oly rég, fut a kézfejre, mely talárja elején simít végig, s egyenlőre csak körül fogja, egyetlen, jelzésszerű villanást végig futtatva tekintetén, erősíti kissé a nyomást, épp csak addig, míg az a bizonyos fény felizzik íriszeinek körvonala mentén, majd ereszt a kéz, s ismét obszidiánfeketén tükröződik a két szemgolyó, kérlelhetetlen, bár nem engesztelhetetlen, mégis, mélyről feltörő indulatokkal sötétre festve.

- Nem tudod, mennyire édes érzés látni, hogy miképp vágnád belém az újabb tőröket... - Villantja ki vaskos, élveteg ajkainak oltalmából szemfogait, melyek hegyén még ott vöröslik a másik kiontott vére. - Ám ha valóban oly nagyon kívánnád drága Aldrichod ölelését, s nem tudnád mellőzni társaságát, ugyan miért csupán havonta egy hétvégét töltesz vele abban a förtelmesen félreeső s vadászlaknak is csak igen nagy jóindulattal nevezhető viskóban? - Kérdi aligha érdeklődő, inkább olyféle hangon, mint aki csupán azért teszi fel a kérdést, hogy elbizonytalanítsa a másikat a saját játszadozásaiban. Ki tudja, talán sikerül, ha nem, akkor majd holnap vagy azután.
- Bár, ha minden kétséget el kívánnál oszlatni, nem volna szükség szavakra... - Siklanak végig baljának ujjhegyei a finom, fekete csipke alsónem anyagán, kirajzolva a másik szemérmének vonalát, ügyelve, hogy épp csak a sötét szövetet simítsa úgy, mintha egyszerűen a ruhadarab gyűrődne meg, el kívánva fedni az ujjhegyek testmeleg érintését.
- Nos, kedvesem, mindigis tudatában voltam, hogy tanulnom kell, mégis, mintha neked méginkább csiszolásra szorulna ez irányú képzettséged... - Galád felhangokkal teljes, kárövendő szavak, épp úgy, ahogy nem is olyan rég a másik szólt, mikor megforgatott benne egy-egy oly tőrt, mit csak az idő és a rgéi élethez való visszatérés feledtethet.


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Seyala Foley - 2008. 07. 15. - 23:27:04
* Kényelmetlenül érzi magát, s gyomrába lassacskán növekedni is kezd egy oda nem illő gömbszerű vacak.. Nem tudná megfogalmazni, pontosan mi is a gond, de valami.. valami rohadtul bűzlik ebben a szituációban. A félelem hatására egyre inkább emelkedik az adrenalin-szintje, s hamarosan olyannyira kitisztul a feje, hogy felfogja, sőt, hirtelenjében meg is érti, hogy jóformán az életét ajánlja fel a lassacskán föléje magasodó fiúnak. Feszengeni kezd, bár nem szorítja semmi, ő mégis láthatatlan karmok sokaságát érzi a torka köré szorulni. És hogy mindezt miért? Miért csinálja? Miért hagyja? Elvégre rég nem érez bűntudatot. Nem, nem amiatt a kis mocsok miatt eszi a fene, ő bőven megérdemelte, amit kapott. Nyavalyás kis korcs.. Nem. Nem is tudja. Talán csak egyszerűen.. megérdemli. Ahogy mindig is rászolgált a pofonokra és arra a késre is.

Összerezzen, mikor közelebb lépnek hozzá, de nem adja semmi jelét annak, hogy komolyabban megrémült volna, vagy egyáltalán csak izgatná a szituáció. A lázasan csillogó szemeken kívül nincs árulója, ennek pedig kimondatlanul is örül. Hm.. túl közel jött ez a felsőbbéves. Seya szemei összeszűkülnek, amint felfedezi a napokban egyre többször tapasztalt aggodalmat a másik arcán. Nofene.. mi a franc ütött belé? Hát mégsem annyira nagylegény? Hehh.. Talán nem is bánná. Talán jólesik. Talán.*

- Ennél lehetnél kicsit.. khm.. magabiztosabb is.

*Mordul oda rekedten, s hanghordozása ezúttal érezhetően harapósabb is, mint az eddigiek során bármikor. Nem kifejezetten mérges, inkább csak figyelmeztető.. Ahogy a jó kutya is előbb acsarog, csak aztán ugat. Már épp kezdi rászánni magát, hogy ha nem, hát nem alapon leereszti a karjait, mikor Rick végre elszánja magát és a cselekvés mellett dönt. Jól van.. Jól van, semmi baj. Csak nyugi.

A fiú arcán halvány mosolyféle árnyéka suhan át, s összeszűkült szemeiből is elillan a szúrós tekintet, hogy átadhassa a helyét az imént már kimutatott izgatottságnak. Azért látszik a kis mardekároson, hogy nem riadna vissza komolyabban a fájdalomtól sem, sőt. Még hümmögve-mormogva fel is kacag.*

- Hmm.. Kár. Pedig már épp hergeltem magam, hogy lábak nélkül is szép az élet.

*Örömtelen kacagása nyomtalanul veszik bele a semmibe, s alig egy másodperc múlva már nem is emlékszik rá, hogy valaha is nevetett. Undort tükröznek a vonásai, mintha az egész redves helyzettől kirázná a hideg. Epe. Keserű.*

- Szép.

*Ezúttal kissé eltöprengve ejti ki a szót, s úgy tűnik, ennyiben is marad magával. Megbeszélte. Figyelme ismét csak és kizárólag Rickre irányul. Látja rajta, hogy nagyon gondolkozik, ebben pedig a világért sem akarná megzavarni. Persze agyalhatna ő is azon, miféle átkot választhat a másik, miket tudhat, de.. még korai. Aggódott érte, fájni tehát biztos nem fog. Annyira. Miért aggódott? Őt féltette, vagy a saját seggét? Miért féltette volna a vadidegen kis másodéves testi épségét? A szellemit meg már minek?.. Áh.. Talán csak a lebőgéstől szart be.
Tekintete a töprengő arcot fürkészi, s egyre inkább úrrá lesz rajta a türelmetlenség. Egyre jobban csillognak az acélszürke lélektükrök, s hamarosan az örökké sápadt arcra is halvány pírt fest a vörhenyes izgatottság. Vesz egy mélyebb levegőt, s alig hallhatón, jó hosszan ereszti ki. Ettől kicsit lenyugszik, s a gyomrában kavargó káosz is csitulni kezd. Már nincs hányingere.*

- Heh.. állat. Lássuk. *Most, hogy a pálcáját is biztos helyen tudja, egészen megnyugszik. Érdekes. Az utolsó pillanatok előtt már minden annyira tiszta, olyan hihetetlenül éles, mintha csak egy napsütéses délutánon magyaráznának neki a tóparton ülve. Tópart. A szétmarcangolt arcú kölyök vértől ragacsos bőre.. Nem, Rickre kell figyelnie. A másik is láthatja, hogy a hóhajú kölyök figyelme egy pillanatra elkalandozott, tekintete fókuszálatlanná vált és a semmibe meredt, de már visszatért. Ismét csak elmosolyodik, mintegy kekeckedőn. Na hol az az átok?*

- Visszavenném. Nah. Jöhet.

*Nem hunyja le a szemeit, sőt. A szőke fiú minden egyes mozdulatát úgy lesi, mintha azon nyomban a saját fejébe is akarná programozni a másik már beidegződött rezdüléseit. Biztos alapállás, ahogy tanulták. Milyen kis rutinos. A hanghordozása alaposan ráhozza a frászt, de nem is próbálja palástolni - mi a fene sülhet ki ebből?! Az igét azért még kétszer gyors-idegesen elmormogja magában, de közben már ujjai rezdülésén látszik, ahogy lelki szemei előtt is gyakorolja a pálcaintést. Csuklóból, csak finoman, észrevétlennek szánt visszafogottsággal. Jeges verejtéktől nyirkos a tenyere.

Aztán hirtelen tótágast áll a világ. Első körben úgy érzi, menten elhányja magát, de csak sikerül uralkodnia a zsigerein. Azért a meglepettségét még ő sem képes palástolni. Mégegyszer!.. Elvigyorodik, s míg vére lassan a fejébe csorog, ő azt próbálgatja, mennyi mozgásteret enged ez az ige kezeinek és lábainak; mindeközben a szemei még derekasan kápráznak, s émelyeg a szédüléstől. Inkább nem mond semmit, csupán szemei élénk csillogásán látszik, hogy minden oké. Leszámítva néhány apróbb kellemetlenséget. Például hogy a pólója a nyakába csúszott. Ezt persze próbálja az álla alá gyűrni, hogy lássa a folytatást.
Ehhe.. Na hát erre nagyon nem számított. Igazából csak a reflexeknek köszönheti, hogy valamelyest sikerül tompítania az esését (már ha képes volt megmozdítani a kezeit), de a fejét így is derekasan bevágja a pincefolyosó kemény kőpadlójába. Akkorát koppan, hogy hallani is fáj, nem hogy érezni! Mintha a fájdalom megelevenedne és őrült tempóban nyargaló agárként vágtázna végig a tarkóján keresztül az egész gerincén. Egy kicsit még.. nem akar megmoccanni.
Mélységesen megdöbbenti, hogy Rick máris mellette guggol, s a következő húzását már egyenesen vérlázítónak is tartja. Ha nem sajogna ennyire a válla és a könyöke és a.. mindene, akkor most sietve ütné félre a másik kezét: ne érj hozzám! De rohadtul fáj, úgyhogy csak egy figyelmeztetőn villanó, ellenséges tekintettel adja a másik tudtára nemtetszését. Éget az érintése, ahogy mindenkié. A pólón keresztül is marja a bőrét, a húsát, az elméjét. Fizikai fájdalmat okoz. Kicsit megmozdítja a vállát, hogy távolabb tudja a gyöngéd ujjaktól, de nem annyira, hogy ő maga tépje ki testét Rick karmai közül. Olyan hirtelen borítja el a szégyenérzet, hogy alig kap észbe, már el is pirult, vértelen ajkait pedig öntudatlan is pengevékonyra préselte.*

- Igen, persze. *Megkockáztat egy amolyan semmilyen félmosolyt.* Soha jobban. Hehh.. neked remekül megy, ahogy látom. NEKEM kéne gyakorolnom. Hm? *Pillantása sokatmondóan a másik felé rebben, s ott is ragad a felsőbbéves szemein. Miért is ne?* Áh, a Capitulatus megy. Azon kevesek egyike, amiket másodévben is oktattak.. *Ficereg egy kicsit, hátha kiáll a zsibbadás a felsőtestéből, de még nem a legjobb, szóval inkább nyugton marad.* és amit gyakorolni is volt módom.. az elmúlt néhány órában például.

*Újra megpróbálja a mozgást, s ezúttal borzasztó lassan, s nem egyszer elfintorodva ugyan, de sikerül is annyit mozognia, hogy a felcsúszott pólót visszahúzza lúdbőrző hasfalára. Mindjárt komfortosabb.*

- Mesélted, hogy az évfolyamelső srácnak mennyit engednek a könyvtárban.. *Veszi fel kissé még kábán a beszélgetés elvesztett fonalát, hogy addig se kelljen kukán és kiszolgáltatottan hevernie a padlón, míg visszatér tagjaiba az élet.* Az a mázlista ezek szerint könyvekből is vígan megtanulja, amit akar. Nekem viszont.. hehh.. nem tudom, miért, de KELL, hogy halljam és lássam is azt, amit később utánozni akarok. Csak a kép és a szöveg kevés. Sajnos. Hiába mozog. Nnnah.. *Végre feltápászkodik (ha eddig nem értettek a szóból, hát most lelöki a válláról a maró kezet), s még vet egy kósza pillantást a padlóra is. Vért keres, de nem akarja a másik orrára kötni, hogy aggódik a koponyája állapotáért, így hát gyorsan vissza is rebben tekintete Rick arcára, s egy pimasz kis mosoly kíséretében a pálcájáért nyújtja a kezét*

- Én jövök. Ne aggódj, annyira nem rossz. Bár.. a másodikat megmutathatnád mégegyszer. Fejjel lefelé szédelegve nem volt olyan egyszerű figyelni.


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Rhea Walldorf - 2008. 07. 16. - 19:46:46
] :: Bátyám :: [


Amint megtanultam járni, s lehetőségem adódott, mindig ide szökötem, elbújva az egész ház elől. Nem minta túlzottan kerestek volna de még is… A könyvtár. Tele sok-sok régiséggel, kinccsel, titokkal. S bár nem tudtam olvasni, még is bújtam őket, megbabonázva bámulva a képeket, s illusztrációkat. Ahogyan teltek az évek, cseperedtem egyre csak, s bővült a tudásom. Végre szivacsként szívhattam magamba a tudást. Bár ezt nevelőanyám figyelemmel követte, s azon kötetek nem kerültek a kezembe, melyekhez még elmém túl zsenge volt.

Most is így tettem, elbújtam a könyvsorok között. Igaz, nem volt olyan hatalmas a hely, mint a Roxfortban, még is inkább magaménak éreztem, hiszen ezek között nőttem fel. A mintás gerinceken végighúzva a kezem, haladtam végig a fölém magasodó polcok között, majd torpantam meg az egyik előtt, s szegeztem tekintetem a sötétvörös borítású könyvre. Még nem is láttam itt…. Vajon eddig csak figyelmetlen voltam, vagy tényleg a szemem káprázik? Előrenyúlva vettem le, hiszen felejtőnek megteszi. Hogy ne mindig az járjon a fejemben.

- Hiába menekülsz. – Térített magához egy hang percekkel később, ahogy ott állva, próbálva megfejteni a sietve kunkorított betűket. Felkaptam a fejem, majd a másikra esett a pillantásom. Abraxas, hát persze ki más? Mintha csak árnyékként követne, hiába ellenkezem eléggé. Talán őt sem hagyja nyugodni az, ami történt? Az eszembe sem jut, hogy egyszerűen ő is csak nyugalomra vágyott, s kereste fel családi házának könyvtárát. S azért valljuk be, neki ehhez több joga van. Ellenségesen mértem végig a másikat, s húztam fel orrom.
- Én nem menekülök senki elől sem. – Vetettem oda dacosan, majd fordítottam neki hátat, s tettem úgy, mintha nem is érdekelne a jelenléte, sőt, mintha ott se lenne. Bár már előtte is tudhattam volna, hogy pont neki nem szabadna hátat fordítsak, még is eme balgaságra adtam fejem. Csak egy villanásnyi idő, ahogy mögém lépett, s ölelte át a derekam, s suttogott a fülembe bűnös dolgokat. Éreztem, ahogy a lehelete csiklandozza a bőröm, s lassan a pir is az arcomra kúszik. Ekkor a távolból felhangzott egy hang, ami minden bizonnyal Scarlett lehetett, amint a fiát hívja magához. Az erős karok meglazultak körülöttem, én pedig gyors előrébbléptem, ezzel madarakként szétrebbenve, én az egyik, ő a másik irányba vette útját, mintha mi sem történt volna pedig…



Bár arca rezzenéstelen, szavaim még sem találtak süket fülekre, hiszen nem engedi el őket csak úgy, fel sem fogva az értelmüket. Talán izlelgeti, talán mérlegel, mennyi lehet ebből igaz s mennyi nem, de a szemek nem hazudnak, melyek alapján a másikban a düh és a gyűlölet lángja egyre csak sötétebbé színezi. Tetszik, nagyon is, hiszen a dolog ezen részére még is csak féltékeny a másik, még ha egy kicsit is. Ezek szerint a sárgaszemű szörny nem csak belém tud marni? Áh… lehet, ismét áltatom magam, és olyat látok, amilyet szeretnék látni a másik arcán. De nem ó, hiszen miért lenne féltékeny arra a balfékre? Amikor az egy egész életre választott engem, ő pedig csak egyetlenegy éjszakára, s nem is többre. Hiszen nem érek neki annyit, mint az… az a másik.

- Nevetéssel próbálod elrejteni a valódi gondolataidat? – Kérdezem halkan, felvonva egyik szemöldököm, s arcom unottnak hathat, de belül… ki kacag, engem… Ő. Még is hogy merészeli ezt? Minden szavam komolyan gondoltam, erre csak ennyi a válasz? Sosem tűrtem az ilyesfajta lenézést, s talán már megaláztatásnak is nevezhető reakciót, de nem, nem mutatom ki, mennyire is fáj. Hiszen pont az ilyen fájdalmas cselekedetetek azok, amik észnél tartanak, s nem hagynak teljes kábulatba.

- Óh nem, tisztában vagyok vele, hogy a jegyesem jóval lejjebb van azon a bizonyos ranglétrán, s én csak szerencsésnek mondhatom magam, hogy nem álldogálok vele együtt ott… egyelőre. – Igen, az én igazi családom kissé messze áll a Malfoytól, de igy, hogy általuk nevelkedtem, ez nem is számit. Arcomra apró grimasz fut, de gyorsan el is tűnik, hiszen azzal csak a nemtetszésem nyilvánítom ki, amivel viseltetek Aldrich iránt. Egyelőre… amint elvesz, s felveszem a nevét, majd vele fognak egy lapon emlegetni, mind ez elvész. Minden, ami az enyém volt évekig. Erre próbálok koncentrálni, hogy a düh életben tartsa józaneszem. Ennyire még én sem vagyok kőből, hiszen a keze olyan érintésekben részesítenek, hogy még soha. Ide még azon az estén sem jutottunk el, óh nem. De hiába minden próbálkozás, az apró remegések, melyekkel jelzi a testem, önmagamat is meglepve, hogy még többet akar. Ez nem lehet! Az ujjak újra csak megszorulnak az anyagon, melyeket még mindig a mellkasán tartok, de már így is össze-vissza vagyunk kuszálódva, egymást ölelve, s a levegő is lassanként teljesen kiszorul, már ha ez nem történt meg eddig.

- Csak nem tetszik? – Kérdezem játékos buja hangon, mintha holmi kívánságfélét szeretnék teljesíteni. Pajkos mosoly, melyek során a fehér fogak még egy pillanatra ki is villannak, s a kék szemek a másikéba csatlakoznak táncra invitálva. Hát még mit nem… - Élvezed, hogy valaki nem adja úgy oda magát első szóra? Hogy talán még többet is kell tegyél az ügy érdekében, s akkor sem biztos, hogy megkapod amit akarsz? Milyen kár, hogy az utóbbi időben nem volt részed ilyenben. – Ismét csak ide lyukadunk ki, amikor finoman, még is célirányosan, de a földbe tiprom a másik nőszemély emlékét is, mindenféle utcalánynak lehordva őt.

- Mit is tudhatsz te arról, milyen az, amikor a hosszú idő alatt egyre több vágy gyűlik fel benned? Hogy szinte már fáj, de nem tudsz mást tenni csak vársz, s akkor… mintha az ég és a föld egybeolvadna. Ráadásul tudom, neked az a fogalom, hogy valaki elfoglalt, ismeretlen. Hiszen más dolgod sincs, mint holmi cafkák után rohangálsz. – Még véletlenül sem említem meg, hogy esetleg Prefektusi teendőket lát el, vagy hogy tanul. Beállítom egy léhűtőnek, ilyen egyszerű. Aki ül a nagy pénzen, és szórja azt, meg élvezi az életet.

- Kétséget elosztani? – Kérdezem vissza, miközben még erősebben szorítják az ujjak a sötét anyagot, s feszül meg szinte minden izmom, s döntöm kissé félre a fejem, hogy a nyakához hajolva apró harapásokkal tűzdelt csókokkal halmozzam el. Ezzel kikerülve azt a lehetőséget, hogy a másik a lélektükreimben vájkáljon. – Miért akarnák én neked bármit is bizonyítani… hiszen ki vagy te? – A válasz egyértelmű lenne. Egy senki, de ezt hozzá se teszem, talán így is kellően sértőre sikeredett, nem hogy még fennhangon hirdessem ezt is. S újra és újra futótűzként szalad végig rajtam a vágy, mindent felperzselve, s érzem, hogy azon ritka alkalmak egyike ez is, amikor a hófehér arc kipirosodik. Kislányos bájnak nevezhető, e engem mindig is zavart, hogy ő képes ezt előcsalni belőlem.

- S jól gondolom, hogy te nem lennél rest, és lennél a mesterem ebben is? – Kérdezem, a füléhez érve, s rekedtes hangon suttogva, hiszen nem tudom ennyire tettetni a közömbösséget, miközben már az egyik kezem lejjebb csúszott, szinte észrevétlenül, hiszen a másikkal a vállaiba kapaszkodva simultam hozzá, megszelídült vadmacskaként. S kihasználva az alkalmat, hogy miközben újabb apró csókokkal haladok arcának élén ajkai felé, mintha csak nem lenne más célom, csak, hogy őt csókolhassam, jobb kezemmel a szoknya alá nyúlva a combomra erősített tokból, melyet még kezeivel nem fedezett fel, húztam elő a pálcám, s mielőtt rászegeztem volna, pillantottam a szemeibe.

- Milyen kár, hogy erre sosem lesz lehetőséged bátyám. Petrificus totalus! – Suttogtam, majd a varázsigét sziszegve kimondva élveztem azt a pár másodpercet, ahogyan haptákba vágja magát, ezzel megfosztva az érintésétől, s dől el, akár csak egy zsák krumpli.
- Túl messzire mentél Abraxas. – Dühös, elfojtott hang, ahogyan a ruhám rendezem, hogy még is álljon valahogy, majd hajolok le az elejtett könyvért, s utolsó mozzanatként húzom össze magamon a talárt, majd mit sem törődve a másikkal gyors, sietős léptekkel hagyom el a helyszint.



Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Rick Bennett - 2008. 07. 24. - 19:27:46
Ha csak egy szemrezdülés is jelzi a részéről, de nem kerüli el a figyelmét a másik észrevétlennek tűnő, de annál inkább menekülőnek ható mozdulat darabkája, mely úgy fut végig a testén mintha a hideg rázná ki.
Előbb egy apró rándulással húzza pár centivel arrébb a hosszú ujjakat, mintha egy kicsiny, szinte alig érezhető áramütés érte volna, majd a lehető leglassabb és legmegfontoltabbnak tűnően húzza el a kezét, s úgy emelkedik fel, mintha csak a fél perccel ezelőttet pörgetné valaki visszafele morbid, unaloműző játékocska gyanánt.
Mire felemelkedik újonnan ugyanaz a Rick, aki eddig volt. Hideg, de mégis valamiféle biztonságérzet sugárzik belőle. Jó pár lépéssel arrébb áll Seyától, mégis amaz érezheti ha akarja, hogy ez nem a távolodás jele. Egyszerűen csak meghagyja, tiszteletben tartja a fiú privát szféráját, s szeme is ugyanolyan üresen, de tisztán csillog, mint ezelőtt.

- no igen, a könyvtár... -Felrémlik előtte a poros könyvek rejteke, az átható régi szag... Menekülése fő és elsődleges célpontja volt a terem, ahol a könyvtárosra vetett kincstári mosolya biztosíték volt rá, hogy az átkok bősz keresése közben nyugta lehessen...
- Ha akarod gyere velem. - Szól oda, de gondolatai már a következő mondatnál járnak.

- Az ellenátok a Liberacorpus. a pálcát pedig lefele rántod. Pont az ellenkezője a Levicorpusnak a mozdulatsor.
Hanyag bemutató következik, szinte unalmasnak tűnően lendül a kar a legkisebb morzsáját sem mutatván annak, hogy fontosnak tartja megint ugyanolyan hévvel bemutatni kicsiny tudományát, mint az előbb, de mégis, a szemekben újra kiismerhetetlen tűz villan.
-Nossss... - hangzik a válasz olyan lassan, amennyire talán nem is gondolná az ember, hogy képes valaki lassan beszélni - akkor most rajtad a sor...
- Aztán nehogy fenn hagyj... Remélem gyorsan tanulsz - hangzik egy félmosoly kíséretében az olyannyira félve kiejtett mondatok sora, amennyire Seya még csak nem is gondolná.
Igen, hiú, az kétségtelen. El képzelni sem tudta volna ezelőtt, hogy a saját maga tanította varázsigével szegezik a plafonhoz ezzel nevetség tárgyává téve őt.
Szinte már lángolt az arca, de igyekezett ezt nem mutatni. Nem. Erős. Ő erős. Egy kis varázslat. Na bumm... Ezt is túl kell élni. Nem lehet mindig ő a legjobb. Nem lógathatja mindig ő fel az embereket. Egyszer vele is megtörténhet.

S a következő pillanatban saját pálcája már suhogó hang kíséretében szeli a levegőt a másikat vévve érkezési célpontul, s ha a másik ügyes, leendő "félperces" áldozata legfontosabb fegyvere éppen a két keze között fejezi be repülésre tett szánalmas kis kísérletét. Még csak véletlenül sem akarta, hogy esetleg ösztönösen valami átokkal reagáljon a másik lendülő, pálcás keze láttán, s most úgy érezte magát, mintha meztelenül, teljesen lecsupaszítva állna ott, várván azt, amit senkinek nem engedett soha---hogy rátámadhassanak.
- Csináld. Essünk túl rajta. Gyerünk. - hangzik a nyugodtsággal telierőltetett szavak áramlata.
Keze ösztönösen ökölbe szorul, s az elfehéredő ujjpercekből a vér a kézfej többi részébe áramlik csúf, természetellenes rózsaszínséggel színezve az amúgy tejfehér, nap nem érte bőrt.
Fejében dübörögnek a gondolatok, mégis igyekszik kiüríteni azt, vajmi kevés sikerrel.
Egy aprócska, alig fél másodpercig tartó fejrázással sikerül a gondolatok nagy részét elűzni agyacskája más kis sötét szegleteibe, s már csak egyetlen kósza gondolat cikázik ide-oda a kis buksiban.
Essünk túl rajta...


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Seyala Foley - 2008. 07. 24. - 22:24:28
* Mérhetetlen megkönnyebbülés lesz úrrá rajta, mikor Rick arra a nevetségesen apró jelre is élénk figyelemmel reagál, amit a diákság zöme magasról leszarna. Ez.. Hm.. A talárba öltözött mardekáros már jócskán odébbhúzódott ugyan, Seyának még sincs olyan érzése, hogy eltávolodtak volna tőle. Sőt. Egyre közelebb érzi magához ezt a szőke állatot, aki - valljuk csak be bátran - Lupin után (és természetesen Dumbledore kőkemény kivételével) az első olyan ember ebben a nyomorult épületben, akiben igenis van annyi tisztelet még egy Seyához hasonló kis akárki irányában is, hogy nem tiporja el a magán szférája köré húzott vékonyka, szögesdróttal csipkézett kerítést.*

- Megyek. Akár már ma.. vagy holnap.

*Nem akar mohónak tűnni, de a könyvtár említésére felforr a vére. Egen, az új iránti kíváncsiság, az izgalom.. mikor szegett meg utoljára bármilyen szabályt? Ez egyáltalán kihágásnak minősül? És ha igen? Ha rájönnek a kis húzására a tópartnál, már úgyis mindegy lesz. Kicsaphatják. És? A terve réges rég készen áll az ilyen eshetőségekre is.
A kölyök acélszürke szemeiből hálás kifejezés köszön vissza, s akkor sem kopik ki onnan nyomtalanul, mikor már mindkét pálcát a maga kezében tartja. Rickét a farzsebébe süllyeszti, ahol általában a sajátját is hordja, s meglehetősen pimasznak tűnő hangnemben elismétli a másik alig néhány perce elhangzott szavait. Félelmetes a memóriája.*

- Ez jobb helyen lesz nálam.. Csak hogy nehogy eltörjön, ha esetleg ráesnél. Nyugi, utána ígérem, hogy visszakapod.

*A folyosó kövei közt hamarosan még ez a halk, állatias morgásra hajazó hangfoszlány is elhal, s helyét átadja a feszültséggel teli csendnek. Igaz ugyan, hogy a hóhajú kölyöknek nincs kedve további hozzáfűzéseket tenni az eddigiekhez, de Rick vajon miért nem beszél? Látszik rajta, hogy feszült, bár ahogy Seya visszagondol az elmúlt percekre, ez az ösztönös félelem teljesen helyénvalónak tűnik. Ugyan még mindig reszket egy kicsit az a nyavalyás térde, de.. bár megtapasztalta a zuhanás émelyítő valóját és a padlóval való találkozás hangosan koppanó fájdalmát, nem biztos benne, hogy ha újra ezzel az átokkal sújtanák, nem féle. Ehh.. egész biztos görcsben állna a gyomra.
Ahogy most is, bár Ricknél lényegesen nyugodtabb, s hamarosan arcáról is száműzi azt a bosszantó kis mosolyfélét, amivel egész eddig a másik fiút szuggerálta. Nem, nem bosszúból teszi, s igazság szerint kicsit talán sajnálja is, hogy ilyen aljasnak tűnhet a módszere, de számára ez minden kétséget kizáróan fair játéknak tűnik. Oda-vissza.

Mivel nem akarja órákig húzni a másik idegeit, hamarosan vesz egy mély lélegzetet, s miután hosszan és kissé reszketegen kiengedte tüdejéből, megemeli a pálcáját, s felveszi azt a biztos kis alapállást, amit tanultak. Látszik rajta, hogy nem az átkok nagymestere, s nem is azzal a hanyag magabiztossággal mozdulnak a tagjai, ahogy az imént Rick mutatta. Sokkal feszültebb, görcsösebb, noha a testhelyzetében és magában a kivitelezésben szemernyi hibát sem lehet felfedezni. Egy szemvillanással jelzi, hogy indítja a rontást, s a következő pillanatban már rántja is felfelé a pálcáját, miközben a Rickével kísérteties hasonlóságot mutató hanglejtéssel kimondja az átkot.*

- Levicorpus!

*Épp csak annyit vár, hogy a fiú levegőhöz jusson odafent, s máris érkezik a kontra, kegyetlen pontossággal, egy leheletnyi önteltséggel fűszerezve. Gyorsan tanul, hogyne! Mint egy gép. Ugyanaz a hanghordozás, ugyanaz a hangsúly, ugyanaz a pálcamozdulat, mindenféle látványos gyakorlás nélkül. Nem akarja kirakati babának feltüntetni a készségesnek mutatkozó felsőbbévest, így aztán igyekszik a lehető leggyorsabban átsegíteni az egész procedúrán. Csak fel és le. Ennyi az egész. A le.. nos az kicsit recsegős és fájdalmas, de mindenki túlélheti egyszer. Lefelé mozdul a pálca.*

- Liberacorpus!

*Az egész egyetlen percig sem tartott, talán fél sem volt, mindenesetre fordult a kocka, s most Rick fekszik Seyala előtt. A hóhajú fiú arcán aggodalomnak semmi nyoma, ellenben egy kis cinkos bajtársiasság fellelhető az örökké jeges íriszekben. Leguggol háztársa mellé és élénk figyelemmel méregeti az arcát és a fejét. Természetesen nem fogja megkérdezni, hogy mennyire fájt, elvégre pontosan tudja. De.. keresi a vért. Talán ösztönösen, s a zuhanás látványától még mindig hevesen dübörgő szívvel vigyorodik el.*

- Hehh.. Hehheh..

*A kezdetben halk nevetés egy gyorsan tűnő pillanat töredéke alatt éled fel, s a feszültséget kiadandó kacagássá erősödve csattog végig a nyirkos falak mentén. Bele- belekap a kövek közt burjánzó mohacsomókba, s akkor sem hallgat el, mikor a csontos kis kölyök hátratúrja az arcába lógó, csapzott tincseket és már-már komolyan mosolyogva fürkészi Roderick szemeit. Ejnye. Úgy beszart, hogy a másik akár ki is törheti a nyakát, s most olyan.. felszabadult!*

- Megvan mindened? *Kérdi rekedten, mikor már a visszhang is elcsitult.* Talán folytassuk az Invitoval. *Tekintete még egy hosszú pillanatig elidőzik a srác szemein, aztán lefut valahova a nyaka tájára, majd a kövekre rebben. Hitetlenkedó fejcsóválással hümment egyet.* Szeerencsétlenek. Ez az átok azért elég.. kellemetlen. Pláne gerinctájt. *Ugyan nem mutat komolyabb aggodalmat, még mindig tart tőle, hogy Rick esetleg rosszul esett, s épp ezért igencsak nyirkossá válik a tenyere is a félelemtől. Nem venné a szívére, ha megbénítana olyas valakit, aki az előbbihez hasonló figyelemmel viseltetett iránta.* Jól vagy? *Alig láthatóan elfintorodik, annyira.. annyira idegen volt ez a kérdés.*



Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Rick Bennett - 2008. 07. 25. - 18:57:00
És a következő pillanatban már érzi is amit még eddig soha. Fejjel lefele lógva szemlélheti a padlón a pormacskákat, vagy amit akar, s közben gondolkozhat azon, hogy milyen röhejesen is nézhet ki, de csak egy pár másodpercig kalandozhatnak el a gondolatai az efféle és ehhez hasonló irtó fontos dolgokon, már hallja is az ellenigét, ami igencsak sikeresen működik, ugyanis érzi, hogy zuhanni kezd a padló felé, mintha a láthatatlan kéz amely eddig tartotta, most kiengedné szorító bilincséből. Hiába próbál a sápadag kézzel tompítani az esésen, ezzel csak azt éri el, hogy habár a fejét nem veri be, a könyökén felszakad a talár, és apró patakokban szivárog az értékes, vörös nedű elhagyva eddigi biztonságos otthonát, hogy utána sötét színt öltve megszáradjon a fekete anyagon és a fehér bőrön éles kontrasztok sorozatát mutatván be.

Akármennyire is felsértette a hideg, kemény kő a fiú talán méghidegebb bőrét egy halk szisszenésen kívül semmi nem hagyja el a száját, s mint ha mi sem történt volna ül fel, s érdeklődve vizsgálja meg a sebecskét, amelyből csak patakzik a forró vér, felmelegítve a jéghideg bőrt.
- Sebaj - hagyja el a száját a mondat, inkább magának semmint Seyának, s mit sem törődve a vérző testrésszel a háta mögé teszi kezeit, s azokra támaszkodva, felhúzott térdekkel emeli a fejét Seyára.
- Nagyon gyorsan tanulsz. Ha nem tűnik nagyképűnek, akkor rajtam kívül nem találkoztam még ilyen valakivel, akinek ennyire gyorsan megy a dolog. Félelmetes ellenfél lehetsz. Gyorsan tanul és még ügyes is. Veszélyes egyveleg - szól, s utolsó két mondatát megint inkább saját magának szánja.

Ahogy a másik el kezd nevetni, neki is kaján vigyor jelenik meg az arcán, amelyből lassan tisztán csengő kacaj lesz. A fiú és az ő nevetése egybefonódva szakítja fel a csendet a kihalt folyosón, s olvasztja meg a jéghideg falakat, csak hogy miután elhalnak még hidegebb legyen mint ezelőtt.

- Kutya bajom - szól a fiúra villantva fogait, s szépen, megfontoltan, sérült kezét egy cseppet sem kímélve nyomja fel magát a padlóról, hogy utána egy-két finom mozdulattal leporolja a ruháját, megigazítsa a ráncokat rajta, s ugyanolyan makulátlan legyen mint ezelőtt. Csak a könyökén sötétlő folt jelzi, hogy történt valami az elmúlt néhány percben.

- Te aztán türelmetlen vagy - szól vigyorogva - de jó, legyen az invito.
- Először is - kezd bele, s akár egy tanár kezd el fel alá járkálni a keskeny folyosón Seya előtt - szerintem az invito az egyik legfontosabb varázslat - persze a capitullatus és a stupor mellett. De nagyon fontos, hogy erősen koncentrálj. Később már csak elég lesz a tárgyra gondolnod, kiejtened a varázsigét, és már működik is, de az elején nagyon - ismétlem - nagyon fontos, hogy koncentrálj. Ilyenkor nem szabad másra gondolnod, ki kell ürítened az agyadat, stimm? Csak az adott tárgy, és kész.

Miközben átveszi Seyától a pálcáját, leszedi a nyakában függő ezüst medálos láncot, s hanyagul hajítja el a folyosón.
- Koncentrálsz...és...
- Invito, lánc!
A nyaklánc suhogva szelte a levegőt, s egyenesen gazdája kezébe repült, aki egy hanyag, de különös pillantást vetett az ékszerre, majd a másik fiú felé fordította jégkék tekintetét.
- Most te jössz. Nem várom, hogy elsőre sikerüljön, és ne várd te se. Nem kell elkenődni, az lenne a csoda, ha elsőre menne. Sőt, az is csoda lesz, ha másodévesen tudni fogod.
- Rajta.
S a nyaklánc ezzel a végszóval újra könyörtelenül koppanva-csengve hullott méterekkel arrébb tőlük a földre...


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Seyala Foley - 2008. 07. 26. - 14:01:51
* A pillanat töredéke alatt gyúlik pipacspirosra az arca, s jószerével csak az orra alatt mormogva képes megköszönni a dicséretet. Persze a maga módján, ugyanis mint tudvalevő, Seyala Kiba még a büdös életben nem ejtette ki ezt az igen egyszerű, s másnak túlontúl is hétköznapinak számító szót a száján. Zavarában a pálcájára tekert gézt gyűrögeti, s hirtelenjében lesütött szemei valahol Rick gyomra tájékán kutatnak fókuszpont után, amibe megkapaszkodhat, s ami elterelhetné a figyelmét erről a röpke kis kellemetlenségről. Már ha néhány jóleső szó számíthat kellemetlennek.*

- Háth.. egyelőre csak annyira vagyok veszélyes, mint bármelyik ösztönből maró állat.. Kevés átkot ismerek.

*Morogja rekedten, miközben tekintete végre rátalál arra a bizonyos pontra, nevezetesen Roderick torkára, s bár a kölyök hófehér sörénye jótékonyan árnyékba vonja lázasan csillogó szemeit, nem leplezi maradéktalanul örömét. Seyala még néhány másodpercig némán ácsorog a jégkék íriszek tüzében, aztán erőt vesz magán, s egy futó mosolyféle kíséretében felszegi az állát, ahogy a büszke emberekhez illik. Összezavarodott. Nem a dicsérő szavaktól, azokat már mondhatni megszokta, sokkal inkább..*

- Ha nem mutatod meg, nem ment volna. A te érdemed.

*Sokkal inkább kínba hozza az a gondolat, hogy Rick talán.. abbahagyhatja a tanítását csak azért, mert túl gyorsan elsajátította az iménti mozdulatsort és igepárt. Megrémül. Saját magától. A felsőbbévestől és annak ki nem mondott gondolataitól. Ki akarná önként és dalolva kiművelni azt, aki később akár riválisává nőheti ki magát a kezei között? Seya megcsóválja a fejét, mintegy kirázandó gondolatai közül az oda nem illőket, s egy pimasz, de büszke félmosolynyi szünet múlva már ismét a megszokott sápadtan világlik az arca.*

- Hehh.. te nem lennél az a helyemben?

*Nyögi kissé bizonytalanul, ugyanakkor halottfehér ujjaiba lassan visszatér a szín, amint kiold a gyilkos görcs ökléből. A szíve lassan már olyan ütemben ver, hogy ha ez így megy tovább, hamarosan rosszul lesz, de.. Egek, ez is annyira jellemző! MINDIG ez van, MINDIG! Mindig, mindentől, minden körülmények között! Elröhögi magát, látszólag minden ok nélkül, s a homlokához emelt kezével hátratúrja a szemeibe csüggő, csapzott tincseket.*

- A Stuport sem ismerem! Egek, de szánalmasss..! *Még mindig nevetve hátrál néhány lépést, s hanyagmód a falnak veti a hátát. Mintha csak saját magát akarná odataszítani, amiért ekkora ökör, amiért ilyen rohadtul gyámoltalan! Nem is csoda, hogy képtelen megvédeni magát mások mocskolódásaitól.. elvégre.. sosem volt a szavak boszorkánymestere, s még.. hehh.. átkok terén is hihhetetlen gyéren áll.* Francba. *Első dühe pokoli erővel kavarodik fel benne, hogy aztán egy pillanat múlva már jégtömbbé hűtve lökje félre magától.* Mindegy, nem érdekes, figyelek. Valahol mindent el kell kezdeni, nem igaz? *Örömtelen tekintetében eddig meglehetősen ritkán fellobbanó, mániákus tűz lobog az eszelősök hevével, s lassacskán egész lényét magával ragadja az izgatottság. Ez az ő öröme, ez a mohó akarás, amivel az erő és a hatalom után szomjazik.
A figyelmeztetést őszintén szólva még az előzőek ellenére is lazán elengedi a füle mellett. Bízik magában annyira, hogy akár elsőre vagy második nekifutásra is sikerülhet a bűbáj - majd ő megmutatja, milyen fából faragták. Vagy.. szándékosan el kéne rontania? Melyik hozna nagyobb hasznot?.. Csak Ricket hallja. Meg milliónyi torlódó, ki nem mondott aggodalmat, melyek aljas démonokként épp ezt a pillanatot választják, hogy a kétségek közt őrlődő kölyök elméjébe tépjenek.

Tekintete Rick kezén nyugszik. Ideges. A medálra rebben, majd fel - a hűvös szemekre. Aprót bólint, s igyekszik kiüríteni a fejét, ami jelen helyzetben meglehetősen nehéznek bizonyul.*

- Mh.. Mindjárt. *Már a láncot figyeli, de képtelen teljes egészében az ékszerre fókuszálni. A képbe minduntalan bekúszik a kudarc képe, a szőke fiú hanyag könnyedsége, ahogy az előbb a markába zárta tulajdonát. Tulajdon..? Elfintorodik, s immár enyhén összeszűkült szemekkel bámul az ezüstösen csillogó, fémes kupac felé.. Homlokán jeges verejték gyöngyöződik, s hamarosan olyan vészesen sápadtá válik, hogy nézni is rossz - az arca kipirul, szemei tágra nyílnak az iszonyodástól, s önkéntelen is leereszti a pálcát tartó kezét. Nem.. ez nem fog menni. Soha nem tudta olyan szinten kiüríteni a fejét, hogy ne szivároghasson be oda a múlt.. bármi kapcsán. Mindig megtalálta a kiskapukat, a hajszálrepedéseket.
Seya most szégyenkezve lesüti a tekintetét, s egy reszketeg, borzasztó halk sóhaj után lassan ismét megemeli a kezét.*
- Fordulj el.
*Talán indokolatlannak tűnhet a kérés, de a fiú zavart tekintetéből egyértelműen kiolvasható, mennyire nem akar beégni. Már benne is tudatosult, hogy nem fog elsőre sikerülni. Sőt. Csoda lesz, ha egyáltalán megtanulja a hátralévő évei alatt. Ha eleget tesznek kérésének, újra nekidurálja magát, s ezúttal hosszú, kínos csendtől terhes percek után fel is hangzik a varázsige.*
- Invito, lánc!
*Alig hallható csörrenés, mint mikor egy aprócska láncszem odébbcsusszan a földön. Akár csak egy milliméternyit is. Alig mozdult, s nem is jó irányba, de legalább egy morzsányit reagált. Seya meg ott áll, mint egy makacs öszvér, s újra elmordulja a szavakat.*
- Invito, lánc!
*Minél inkább tudatában van a bűbáj nehézségének, annál jobban idegesíti a hozzá kellő üresség - amit talán soha nem fog tudni elérni, s annál kevésbé sikerül koncentrálnia. Végül leereszti a pálcáját, s odasétál az ékszerhez. Lehajol érte, s mielőtt felvenné, verejtéktől nyirkos kezét még a szakadt farmer szárába törli.*
- Hát nem egyszerű..
*Hüvelykujjával lesöpör egy kósza porszemet a medálról, aztán visszaoldalog Rickhez és felé nyújtja a gyakorlásra használt kis értéket.*
- Legalább lesz mivel elfoglalnom magam, míg a többiek cseverésznek.
*Nyomorult kis mosoly. Nem mondhatná, hogy elkenődött, sokkal inkább dühíti az egész.*
- Hogy csinálod?
*Egyértelmű, egyenes, és könyörtelenül tolakodó a kérdés.*


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Rick Bennett - 2008. 08. 01. - 11:22:57
- Senki sem születik úgy, hogy ismer minden átkot... Erre való az idő - szól, s próbál elfojtani egy vigyort, ami a másik pirulása következtében próbál úrrá lenni rakoncátlan arcizmain, s egy aprócska fejkörzéssel levezetésképp sikerül is újra komolynak maradnia.

- Ugyan már. Bárki meg tudta volna neked tanítani. Válaszol a fiúnak, s immár rajta a sor, hogy lángra gyúljon az arca - habár ez annyiban mutatkozik meg nála, hogy a fehér bőrön két kis piros folt jelenik meg.
- De azért köszi...- teszi hozzá halkan a dologhoz, elvégre azért nem akar hálátlannak tűnni a dicséret után.

- Ugyan már miért lenne szánalmas? - kérdi felvont szemöldökkel.
- Szerinted én úgy születtem, hogy ismertem a stuport? És amúgy is, még csak másodéves vagy, van még időd - ha csak nem akarsz valami olyan dolgot tenni, amit én nem tudok - hangzik vigyor kíséretében a mondat, s komolyan megfordul a fejében, hogy Seya esetleg valami olyan dologra készülhet, amihez kell a sok átok.
Bár... Mi köze hozzá? Ameddig nem vele csinálja addig az ő dolga. Habár személyes kis hadjáratokhoz az iskolában tanult dolgok tényleg szánalmasan kevésnek bizonyulnak... Persze nem mintha baj lenne a sulival... Csak... Ahhoz nem elegendőek a varázsigék, ha valaki esetleg... Esetleg nem a Minisztériumba akar dolgozni mint aktakukac... Persze ez is ember kérdése. Lehet, hogy valaki olyan életet képzel el magának, hogy egészen a földi lét végeztéig csak bent akar ülni a négy fal között és a felettesei parancsolgatásait akarja teljesíteni...
De ő nem ilyen... Ő másra hivatott. Legalábbis egyelőre így érzi. Persze lehet, hogy minden meg fog változni, de még tele van a kis kobak ármánnyal átszőtt tervecskékkel és gondolatokkal...

- Forduljak el? Rendben, ha így neked könnyebb... De azt ugye tudod, hogy az ellenfeledet majd nem kérheted meg erre? - vigyorog a fiúra, de mindenesetre apró kis kört ír le saját tengelye körül, s immár csak elképzelni tudja, hogy mi megy a háta mögött...
A varázsige... Apró láncszemek csörrenése... Varázsige még egyszer... Lábacskák kopogása a kövön... kis csend... A láncszemek csörgése, ahogy felemelik a földről...
Mikor megfordul Seya jóval távolabb van tőle, mint mielőtt még elfordult, s a fehér kis ökölbe zárva meg megcsillannak az ezüst láncszemek.
- Az is csoda, hogy megmozdult... Mert megmozdult, ugye? Jól hallottam? - szól, s közelebb lép pár lépéssel a másikhoz.- ne légy elkenődve, adj időt magadnak.
S a következő pillanatban a másik már felé nyújtja a láncot, és ő egy pillantás nélkül süllyeszti talárja zsebének a mélyére.
- Mármint mit? Ha a koncentrációra gondolsz, akkor... Hát, idővel hozzá szokik az ember. Nehéz, de beletanulsz, hogy kirekessz már gondolatokat egy magasabb célért.
Kis szünet következik, majd egy mély lélegzetvétel után jön az újabb, immár könnyed hangvételű kérdés.

- Nos, mi legyen a következő? Mit szeretnél? Nem tudom, hogy a stuport érdemes lenne e egymáson gyakorolni, fájdalmas tud lenni...


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Seyala Foley - 2008. 08. 01. - 22:17:53
- Persze, van időm.. *Veti oda csak úgy foghegyről, s arcán is meglátszik a hirtelen felfortyanás - gyorsan tovaterjedő tűzként nyargalja be a sápadt kis arcot, s őrült lobot vet a kölyök jégcsap szemeiben is* Hónapok, évek.. Fogalmam sincs, visszajöhetek-e jövőre, minden a nyártól függ. Szóval maradjunk annyiban, hogy nekem ez az egész qrvára nem ér rá.

*Beszéd közben sikerült olyan mértékig felzaklatnia magát, hogy a fejében röpdöső, egymást űző gondolatok és eshetőségek latolgatása közben észre sem vette, mennyire kipirult az arca és milyen durván görcsberándultak az izmai. Úgy fest, akár egy bundájától megfosztott, marásra kész vadállat, aki csak egy egész aprócska jelre vár - aztán támad. Persze nem feltétlen.. de jobb az óvatosság, mint egy könnyen elfertőződő seb. Seya még mindig kipirulva ácsorog Rick előtt, s csupán annyival enyhít feszült tartásán, hogy az eddig törzse mellé szorított kezeket most a rongyos farmer zsebeibe süllyeszti - aztán távolabb sétál, mintha ráunt volna a másik társaságára.. mint akinek rohadtul elege van.*

- Végülis.. ha egész hátralévő életemben ITT akarnék élni, az ILYEN emberek között, akkor igen.. azt hiszem, nekem sem számítana az idő, csak a tudás. Viszont.. hehh.. eszem ágában sincs a varázslók közt maradni. ~Hacsak..~ Zenélni akarok.. El akarom végezni az orvosit és boncolni akarok, ahogy állítólag az apám is tette. Ebből a hókuszpókuszból a valóságban nem lehet megélni. Nem jó semmire. Időpocsékolás.

*Dühös tekintetet vet az egyik magatehetetlen kőre, s mintha mindenért azt okolná, akkorát rúg a semmivel telt légbe, hogy kishíján cafatokra szakad azon a helyen a levegő. Szánalmas. Igen, nagyon is az. Nincs rá jobb kifejezés. Mindig is gyűlölt hazugságok közt élni és különösen most, az érzelmektől hemzsegő posványba merülve, olyan rohadt szánalmasnak érzi saját magát is, hogy legszívesebben önként és élve feküdne fel a világ legmocskosabb boncasztalára is.
Már Ricket nézi és furcsa bizsergés rohan végig a gerince mentén. Minél mélyebbre fúrja magát a másik hűvös tekintetében, annál inkább érzi, hogy elfüstölög a fölösleges harag, kioldanak a görcsök és ő lassan, de biztosan megnyugszik. Vonzza az a szempár, még ha nem is érti, miért. Szégyelli magát, amiért úgy viselkedett, mint egy nyamvadt kis kölyök, de.. Rossz ez így. Nem az ő világa. Talán.. többre menne az állatok közt is, mint itt, a roxforti kisdiákok kegyetlen világában. A kölyök tekintete hamarosan kitisztul, s immár nyoma sincs benne a zaklatott zavarnak - csupán a kíváncsiság és a harag örvénylik benne lusta féregpárként. Bár.. legyünk őszinték.. még mindig érzi, hogy forrón pulzál az arca.*

- Egen, megmozdult. De nem valami sokat..

*Kelletlen kis sóhaj bukik fel halovány ajkai közül - a tornacipő talpának halk nyikordulása a nyirkos padlón. Közeledik. Lusta és ráérős léptekkel, végig Rick szemeit fürkészve, azokba temetkezve és egész beléjük feledkezve. Nyugtató hatással van rá.. Persze közben beszélni kezd, s a halk, kimért toppantásokra magasról fittyet hányva még azt is bevállalja, hogy olyan közel menjen, ami már szinte kényelmetlen a számára.
Kezdésnek megcsóválja a fejét - nem, nem.. nem érti.*

- Fogalmam sincs, mi az a Stupor. Hallottam már a kifejezést, de lövésem sincs, mire jó. Amúgy.. engem nem zavar, ha fáj. Sőt. Néha kifejezetten jólesne.. olyan.. otthont idéző. Ilyenkor érzem igazán, hogy élek. Hogy nem csak tengek-lengek, mint a szögre akasztott rongy, hanem igazán vagyok. Szabad akarattal meg minden.

*Alig alkarnyira torpan meg, de még ezt is azzal a fensőbbrendű, büszke nyugalommal teszi, amire a másik mardekáros tekintete készteti. Furcsa az egész.. abszurd és izgalmas. Örül, hogy odafigyelnek rá, ugyanakkor meg akarja tartani a mindentleszarok és semmiseszámít álcáját. Persze a magánügyeket illetően. Kicsit hátrébb vonja a vállait, s egyenes gerinccel, pimaszul félrebillentett fejjel böki ki a végét.*

- Nem akarom többre vinni, mint te. Önvédelemből teszem. Hehh.. az igazat megvallva azért jöttem a folyosóra, hogy erősítsem az izmaimat. A franc se gondolta, hogy nem leszek egyedül.. gondolom megérted, hogy semmi kedvem az orrod előtt lenyomni a mugli tornaórák bevett módszereit.

*Ebben a pillanatban a kölyök tekintete némileg megenyhül, egész szeliden csillognak azok az érdekes vágású, acélszürke szemek*

- Varázstudók ellen úgyis kevés lenne a puszta ököl.. ezért akarom, hogy taníts. Ennyi. Kkhmm.. nem ragaszkodom a Stuporhoz.

*Hirtelen olyan ostobának érzi magát, amiért mohó gyerek módjára sorolná az ostobábbnál ostobább igéket, s ha nem harapott volna a nyelvére, hát most is simán folytatta volna a kuncsorgást, hogy legalább akkor egy kis ezt meg egy kis azt taníts! De nem, nem szabad. Tilos gyengének látszania. Őt ez az egész.. végülis.. annyira nem érdekli.*


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Rick Bennett - 2008. 08. 03. - 20:10:20
- Hmmm... Na jó... Akkor a stuport hanyagoljuk szerintem is...
S újra elkezd fel alá járkálni a folyosón. A varázslatok csak úgy cikáznak a kis kobakban keresvén a megfelelőt. Ne legyen hasztalan de ne is legyen túl véres... Nem hiányozna, ha vihetné szegény fiút a gyengélkedőre... Aztán meg ha megkérdeznék, hogy mi történt? Jaaa, hát oktattam egy pár átokra... Szép is lenne.... Örülhetne, ha nem repülne a suliból. Aztán meg otthon magyarázkodhatna.
A többi akin ki szokta próbálni az átkokat, azok nem érdeklik... Ott hagyja őket, aztán lesz ami lesz. Sosem jönnek rá, hogy ő volt... De Seyát nem tudná itt hagyni. Valahogy úgy érzi, hogy már felelősséggel tartozik érte.

Aztán egyszer csak ugyanaz a kaján vigyor jelenik meg az arcán, mint jóval előbb, mikor a levicorpusra esett a választása. Az égkék tekintet az acélszürkébe fúródik, s egy szó hagyja el a száját.
- Pajzsbűbáj.

Igen, ez lesz a megfelelő. Szinte úgy furakodott egyre előrébb a sok varázslat-gondolat között, mintha csak kínálgatná magát, hogy engem, engem válassz! Nem is tudja igazán, hogy miért nem ez ugrott be elsőnek. Hiszen igen csak hasznos tud lenni. Csak egy a bökkenő. Ha az ember ezt használja, akkor nem tud átkot küldeni a másikra, hiszen a pálcával tartja fenn a kapcsolatot. No, de ne gondolkodjon az ember ennyire előre, hasznos dolog ez...

- Nem is értem, miért nem jutott hamarabb eszembe. Csak az a hátránya, hogy előre ki kell számítanod, hogy a másik meg fog átkozni és gyorsabbnak kell lenned nála. Na meg nem tudsz közbe átkot küldeni az ellenfeledre.
- Na már most. Én kimondom a varázsigét, te pedig próbálj rám küldeni valamit. Akár a levicorpus is lehet. Jó tanács: Próbálj a visszapattanó átok elől kitérni. - S az eddig elbújó vigyor újra a sápadt képre mászott, szinte eltorzítva az amúgy sem feltétlenül finom vonásokat.
- Utánam te következel, szóval jól figyelj.

Ahogy befejezte mondandóját jó pár lépést hátrált, s még mintegy mellékesen a bűbáj elvégzése előtt megjegyezte.
- Amúgy mesélhetnél valamit magadról. Semmit nem tudok rólad a neveden, az évfolyamodon meg a házadon kívül. Na, figyelj.

A pálca ezúttal nem Seyára mutatott, hanem egyenesen a saját testére.
- Protego - hangzott a varázsige piciny pálcamozdulat kíséretében.
Habár nem volt tényleges, egyből látható változás a bűbáj hatására, ha egy kicsit jobban vizsgálta az ember a levegőt a fiú előtt, észrevehette az átlátszó levegő apró fodrozódását, mint holmi színtelen tengervíz hullámzását, ahogyan a nem létező sziklákat csapdossa...
Most már csak az átok hiányzott...


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Seyala Foley - 2008. 08. 03. - 22:36:22
*Megnyugtató, hogy Rick nem feszegeti tovább a témát, hanem továbblép és egyből képes és fel is veszi az elejtett fonalat. Seyának így egyrészt bőven van ideje rendezni a saját gondolatait, másrészt végre elszakíthatja tekintetét a fel-alá járkáló mardekáros szemeitől, s ezzel együtt kiszakadhat a túlságosan is kellemessé vált hangulatból. Nem érezheti jól magát mellette, nem szabad. Nem engedheti közel, nem kedvelheti meg. Egész egyszerűen tilos! Kicsit megrázza a fejét, majd oldalra döntögeti, mintha csak vizet csorgatna ki a füleiből - közben Roderick Bennett járkálását követve járatja pillantását a cipők alatt koppanó kövek felszínén.*

- Heh? Pajzsbűbáj?..

*Visszhangozza a hallottakat, miközben kegyetlen hirtelenséggel rebben tekintete a kövekről a fiatal zöldszegélyes kajánul vigyorgó arcára, majd onnan a szemeire. Az ige neve ígéretesnek hangzik, ám korántsem biztos benne, hogy ez lenne a megfelelő.. Hacsak.. Igen, a hiú ábrándok. Gyorsan tovaszálló lepkerajként röppennek a magasba, s a kölyök szíve is olyan hevesen kezd verni, hogy ismét csak rosszullét kerülgeti az izgatottságtól. A szemei eszelősen ragyognak, s bár arcán nyoma sincs meghökkenésnek, örömnek vagy akár csak egy morzsányi kíváncsiságnak, csontos kis testének minden egyes izma és ina pattanásig feszülve üvöltené a nyirkos mohapárnákkal tarkított folyosó tovanyúló üregébe, hogy IGEN! Ez az, amire szükségem van, mesélj még róla! Ehelyett azonban.. csak egy csöndes, unott kis kérdést enged meg magának. Egyetlen egyet.*

- Fizikai támadásokkal szemben is használható, vagy csak átkok ellen?

*Alig ejtette ki a száján ezt a mondatot, máris érzi, hogy nyála a szokottnál hígabb, édeskésebb állagában vad löketekkel ömlik a nyelvére, s hamarosan akkorát fordul a gyomra, hogy egész belesápad.
Anyag surrogása, amint lassan kígyózó, selymes pikkelyekkel borított hüllő vedlett bőreként a padlóra hull. Pongyola. Áttetsző és illatos, hogy a tavaszi dús fűtengerbe túró szellő sem kívánhatna finomabbat, ugyanakkor édes, mint a nyár végére megrothadt, levedzőre szottyadt gyümölcs ragacsos húsa. Léptek koppanása, előbb magassarkú, bojtos papucsban, majd mezítláb. Ostor szisszenése.. a kígyó elősiklik a sötétből, s ő nem tehet semmit, csak harapja a száját, nehogy meghallja bárki is, amint segítségért üvöltene a kínzó karmok és durva szíjak szorításában. Érzi a vér fémes ízét a nyelvén, s eleven emlékként hasít alsó ajkába a fájdalom. Aznap éjjel sebesre rágta.
Most csupán pengevékonyra préselte őket, s dacosan hallgatja Rick hozzáfűzött magyarázatát. Jól hangzik, a semminél mindenesetre ezerszer több. Így nem lenne annyira kiszolgáltatott, mint akkor, amikor.. Lassan ökölbe szorítja a kezeit, majd miután kiropogtatta az ujjait, s kellőképp mélyre vájta körmeit a tenyerébe, ismét ellazul és úrrá lesz a múlton. Amennyire tud. Érdeklődő pillantása ismét fókuszálttá válik, s nyíltan Rick szemeit fürkészi, hisz az a jégkék tükörpár a múltkor is hatásosan elcsitította a lelkében dúló orkánt.*

- Értem. Figyelek-figyelek. Én mindig.

*Megtoldja a mondatot egy biccentéssel, hogy ezzel is nyomatékosítsa a szavait, aztán csöndesen végignézi, amint Rick körül felsejlik az a furcsa, burokszerű légréteg, ami vélhetőleg a pajzs maga lehet. Érdekes. A kölyök keze csuklóból, alig láthatóan mozdul, s háztársa mozdulatával együtt végzi el az igéhez tartozó intést. Borzasztó visszafogottan, mégis kísértetiesen egyszerre a másikkal, mintegy annak tükörképeként. Mivel balkezes.. ez a különbség plusszban rájátszik az egész jelenségre. Ajkai némán mozdulnak és elismétli a bűbájt magát is, hangot azonban nem ad ki. A szemeibe csüggő, hószínű tincsek csapzottan tapadnak a homlokába, ám most ez sem zavarja - csak és kizárólag Rickre figyel. Ilyenkor nincs pongyola, nincs az a jellegzetes, női szag, ami a nap majd minden órájában kísérti. Csak a tanulás van és az izgalom, az újdonság örömtelen boldogsága.
Csak aztán szólal meg, miután a sejtelmesen vibráló erőtér elkészült. Nem tűnik meglepettnek, pedig nem érti, hogy mi a fenének kéne magáról mesélnie.. Meg aztán.. mit is mondhatna?*

- Ehh.. többet tudsz. Tudod, hogy magányos farkas vagyok, hogy pocsék a szociális életem és azt is, hogy képtelen vagyok könyvekből tanulni. Bejárok az óráimra.. Mit lehetne még mondani? Soroljam a hobbijaimat?

*Pimasz félmosolyba rándulnak ajkai, s egy kényelmes lépést hátrálva felveszi a tanult alapállást. Rick vélhetőleg tisztában van a saját védőfala erejével, így aztán nem is szarozik sokat: egy gyors és határozott mozdulattal megismétli az imént tanult Levicorpust. Alig lendült a pálcája, máris azt lesi, hogy milyen szögben pattanhat vissza az átok.*

- Levicorpus!

*Ügyes mozgású, fürge kölyök lévén nem is érte különösebb baleset, csupán a hirtelen odébblépés közben felgyülemlő adrenalin okozta lázas izgalom.*

- Mh.. ez jó. ~Bár' működne ellene is!~ Nagyon jó. Ugyanakkor.. ha már itt tartunk.. Rick. *Futó kis mosolyféle jelenik meg az arcán, de tova is iramodik, amint maga felé fordítja a pálcát.* Többet tudsz rólam, mint bárki más ebben a nyomorult épületben.. Dumbledore-t leszámítva persze. Az viszont.. meg sem fordult a fejedben, hogy nem akarom, hogy megismerj?

*Az izgatottságtól kissé kapkodva szedi a levegőt, s a hangja is rekedtebben és mélyebben dördült, mint az eddigiek során bármikor, arcán mégsincs nyoma érzelemnek. Rohadt szemét megnyilvánulás volt a részéről, de marón igaz és őszinte. A végén még olyasmik derülnének ki a srácról, amik teljes egészében összezúznák az eddig róla kialakított képét. Hogy csalódna? Nem, dehogy. Nem ez a gond. Sokkal inkább az, hogy ha megnyílna, azzal akarata ellenére is úgy érezné, kiszolgáltatott helyzetbe került és viszonoznia kéne az érdeklődést és a kíváncsi kérdéseket. Őt ellenben baromira nem érdekli, ki ez a gyerek és honnan jött. Nem kellenek a barátok, úgyhogy igyekszik visszaterelni a beszélgetést a semleges témák felé.. Ám ekkor szöget üt a fejébe egy gondolat.*

- Miért érdekel? *A kérdés kimondása után már önmagára koncentrál, s néhány másodpercnyi csend után halál pontosan leutánozza az előbb látott mozdulatokat.* Protego.


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Rick Bennett - 2008. 08. 04. - 14:24:42
- Hm... Fizikai támadás? - visszhangozza a fiú szavait - Úgy érted, hogy amikor például a képed felé zúg egy ököl? Hát, igazából még nem próbáltam, de szerintem működik.
Kis csend. Igazából nem érti, hogy Seyala miért kérdezi ezt... Hiszen ha muglik támadják meg, akkor simán rájuk küldhetne egy átkot... A varázslók meg nem igazán szoktak a testi erőszak hívei lenni. Minek is, ha olyan hatalom van a kezükben, ami csak fejbeni koncentrációt igényel?
- Nem értelek... - Szólal meg kis gondolkodás után - ha mugliktól tartasz, akkor rájuk küldesz egy rontást és kész... Varázslók meg nem nagyon szoktak verekedni...
Fejét picikét oldalra billentve kérdő tekintettel nézi a fiút, majd pár másodperc után újra megjelenik a kincstári mosoly az arcán Seya megjegyzése után.

- Ugyan, ezeket magamtól is kitaláltam - hmmm... Hobbi? Jó, mesélj csak róla, engem az is érdekel - s szemében huncut fény villan, tudatva a másikkal, hogy ő sem gondolja komolyan a dolgot -- bár igazság szerint, ha Seya a hobbijait kezdené el ecsetelgetni... Nos, akkor is hallgató fülekre találna.

Persze az átok lepattan a védőpajzsról - csodálkozott is volna, ha nem - s a fehér hajú fiú macskamozgással tér ki a visszacsapódó átkocska elől, amelyet ő egy tiszteletre méltó kis fejbiccentéssel díjaz. Szép. Igazán ügyes. De most nézzük, mire megy fordított helyzetben....

Meg sem fordult a fejedben, hogy nem akarom, hogy megismerj? Visszhangzik a fejében a mondat, s gyomra öklömnyire zsugorodik. Ne, ne, ne! Nem hagyhatsz itt, miután így kijátszottál magadnak! Én nem akartam barátkozni. Megfogadtam, hogy megkeményítem a szívemet és te mégis leszedted a gyilkosan szorító súlyos láncokat, csak azért, hogy egy éles tőrt döfhess a halkan dobogó központjába testemnek, hogy utána elvérezzek? Semmivé legyek? Ne...
Mikor megszólal mégis hangja nyugodtan, tréfásan cseng, s még egy igencsak természetesnek ható mosolyt is az arcára rángat a tartalék mosolyos dobozt felnyitva, s kihúzva az egyik utolsó darabot a "kényszermosolyok" feliratú rekeszből.
- Nem, meg sem fordult a fejemben.

A következő kérdés viszont olyan váratlanul éri, hogy akarva-akaratlanul is belerázkódik, s arcán két kis foltban aprócska pír képződik veszélyeztetve a fiú belső kis titkait. Igen, megkedvelte. De még csak véletlenül sem akarja elárulni magát. Hiszen mi van akkor, ha Seya csak játszik vele. Csak megtanul pár átkot és bűbájt és többé nem is látja - na jó,persze ez nem lehetséges, elvégre mind a ketten mardekárosok, de attól még fájó a gondolat - .

Gyorsan- talán túl gyorsan is válaszol a fiú kérdésére.
- Csak érdekel. Ha valakit el kezd tanítgatni az ember, szeret tudni róla... Ezt-azt. De csak kérdeztem. Nem kötelező beszélned magadról.
Apró mosoly jelenik meg az arcán, jelezvén, hogy nem bántja, ha a másik nem akar beszélni magáról, az átok viszont könyörtelenül és figyelmeztetés nélkül repül a hó színű hajú fiú felé, aki ha jól végezte el a varázslatot, nem találja megint fejjel lefele magát - mindenesetre a váratlan támadás meglepheti.

No nem akarja ő bántani a másikat… Egyszerűen csak… Ha a másik mondatokkal és kérdésekkel szúr, akkor valahogy neki is éreztetnie kell, hogy ő sem nyámnyila.
Azonban miközben az átok repül a másik felé a fehér, hosszú ujjak már görcsösen szorulnak a pálcára, reménykedvén, hogy a fiú sikeresen hajtotta végre a pajzsbűbájt…
Csak ne essen baja…


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Seyala Foley - 2008. 08. 04. - 17:19:39
*Hirtelenjében ha nagyon akarná sem tudná eldönteni Rickről, hogy komolyan ennyire naiv és barátkozó természetű, vagy egyszerűen csak leplezni akar valamit. Bár.. mindegy is. A válasz hallatán az ő gyomra is öklömnyire zsugorodik és meglehetősen kényelmetlen, feszengő érzés lesz rajta úrrá. A srác állati rendes volt vele.. Beszélgetést kezdeményezett, normális ember módjára szólt hozzá, odafigyelt a válaszaira és közben megállás nélkül újabb és újabb párbeszédfoszlányokat indukált. Rég nem érezte úgy, hogy igazán biztonságban tudná magát valaki mellett, Roderick Bennett viszont néha annyira rá tudott hibázni a gondolataira, hogy egy lépéssel akár akarta, akár nem, mindig közelebb férkőzött a távolságtartó kölyökhöz. Hisz nem is olyan rég már az sem zavarta, hogy csupán alkarnyi távolság választja el őket egymástól! Emlékezteti.. valakire. Valakire, akit rég elfelejtett és akivel a mai napig bőszen álmodik. Némán figyeli a másik mardekáros jégkék szemeit, s bár nem érez rá jogot, mégis olvasni próbál belőlük. Veszélyes játékot űznek egymással, s még akkor is, ha csak egy lehetséges barátság a tét.. egyiküknek sem hiányzik egy újabb csalódás.
Seya alig észrevehetőn alsó ajkába mar, s lázas tekintettel mered az idő közben elpirult Rickre. Nem tudja mire vélni a zavarát, s talán.. Túl későn kapcsol.

Volt egy kisfiú.. Természetes, lángvörös hajjal és bogárfekete szemekkel. Olyan fiatal volt még és olyan felhőtlenül boldog, ahogy csak a legkisebbek képesek élvezni az életet. A fákat és az erdő aljnövényzetében megbújt, sárlével telt pocsolyákat.. Nevetett. A kölyök szíve nagyot dobban, s Rickre bámulva lassan érzi, hogy kifut lábai alól a talaj és megcsavarodik a folyosó egész súlyos kövekből rakott kígyóteste. Badam.. Badam.. Badam-badam.. A kisfiú szalad, ő kergeti. Badam.. Badam-badam-badam-badamm..! Kacagás hangja szeli át a levegőt, majd a saját kiáltását hallja..

Vagy Rickét? Az ige volt, vagy az emlék, fogalma sincs. Nézi a halványpiros foltokat háztársa arcán, látja lendülni a pálcáját és hirtelen olyan bűntudata támad, mint már nagyon régen. Elárulta volna? De hisz nem is ígért semmit! Zavarba jön, a fodrozódó lég pedig olyan hirtelen válik semmivé az orra előtt, mintha ott se lett volna.*

- Rick.. *Kezdi halkan mordulva, végtelenül tanácstalan arccal, ám a kiejtett átok utolsó hangja elhaltával ő is megismétli a maga varázslatát.*Protego! *A felé zúgó rontás sebesen szeli át a levegőt, Seya pedig egy fél lépést önkéntelen is hátrál, ám a koncentrálást nem szakítja meg. Az utolsó pillanatban materializálódik a légből font pajzs, s bár a fiún látszik, hogy igenis tisztában van a szerencséjével, borzasztóan megijedt. Ki tudja.. Nem tűnt fosós fajtának, de most remegnek a térdei és olyan hévvel ereszti le a pálcát tartó kezét, mintha egyenesen a földhöz kívánná csapni a gézzel betekert markolatú tárgyat.*

- Jóh! Akkor csak úgy válaszolok. Nehogy azt hidd, hogy csak kihasznállak, aztán keresek egy másik tököt, aki taníthat..

*Lesüti a tekintetét, s merev-mogorván vizslatja a kopott tornacipő szutykos orrát. Igazából.. a franc se tudja, minek akar magyarázkodni. Hol érdekli őt, hogy megnyugtassa a másikat tiszta szándéka felől?.. Abszurd. Beteges! Mi a fenét mondhatna, amivel megtarthatja EZT a felállást? Lázasan töpreng, s most ő kezd fel-alá járkálni a folyosó széltében.*

- Ha tényleg tudni akarod, milyen vagyok, képzelj magad elé egy kóbor korcsot. Nah az vagyok én! Kutyába se vesznek, de ha kedvük támad egy kis kegyetlenkedéshez, engem rángatnak elő. Nem mindig sikerül megvédenem magam, de ha egyszer igen, akkor.. nem is tudom, eldurran az agyam. Kiváló tanuló vagyok, ebben hasonlítunk.. és szorgalmas is. Mégis, bármennyi jó tulajdonságom is sorolnám fel, az sem változtatna azon, hogy gyilkos vagyok.

*Vet egy kósza pillantást Rickre, aztán egészen szembefordul a fiúval, s a biztos távolban marad. Igen.. csak egy egész aprócska, elrettentő falatot vet a kíváncsi lélek elé, aztán döntse el maga, mihez kezd vele. Mohón befalja, megvetve odébblöki, undorodva öklendezni kezd tőle? A kölyök arcán nyoma sincs érzelemnek, csupán a szemei árulkodnak, mint mindig. Sajnálná, ha csak úgy faképnél hagynák, de nem mutatkozhat szimpatikus jómadár képében, mikor.. nem az. Nem ő választotta, hogy szörnyeteggé váljon, de úgy érzi, Ricknek joga van eldönteni, hogy így is tanítani akarja-e.*

- Megértem, ha most le akarsz lépni.

*Örömtelen mosolyra kúsznak az ajkai, s most valahogy olyan távolinak tetszenek azok a percek, mikor hangosan kacagott a siker gyümölcsén; ugyanakkor mintha megkönnyebbült volna. Csak néz azokba a jégkék szemekbe és a combját ütögeti varázspálcája hegyével; ítéletre vár. Már rég felkészült arra is, hogy Rick talán viccnek hiszi az egészet. Gúnyolódásnak. De ennyire nem akar előre gondolni.*


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Rick Bennett - 2008. 08. 04. - 17:56:07
A pajzsbűbáj működött. De neki esze ágában sem volt megmozdulni. Úgy állt ott földbe gyökerezett lábakkal, mint aki soha többé nem akar megmozdulni. A visszapattanó átok súrolta a karját, s a vér sötétvörös cseppekkel hullott alá a jéghideg kőre. Ő fel sem szisszent, csak a másik kezét kapta ösztönösen a sebesült karhoz, de ahogy hozzáért már meg is bánta a gyengeség apró kis sugarát, s úgy engedte el saját testét, mintha áramba nyúlt volna. A keze ragadt a vértől, de nem érdekelte különösebben. Hanyagul játszott a tenyerével. Hol összecsukta, hol kinyitotta élvezve a hús ragadását az éltető, s most már száradó folyadéktól.

Hogy lehetett ilyen hülye? Hogy veszíthette el így a fejét? Nem kellett volna ilyen hevesen reagálnia. Nagyon nem. Habár most már mindegy.
Ahogy hallgatja Seya szavait akarva akaratlanul is az ajkába harap, de olyan erővel, hogy a rózsaszín húsból kiserken a vörös vér, s talán fizikai fájdalmában a szemét könny lepi el. Azonban valószínűbb, hogy csak a hallottak miatt születik az a homály a szemében, amely utoljára 2 éve költözött a lélektükörbe.
A száját ellepi a fémes-sós íz, de nagyot nyelve visszaadja szervezetének az elveszített vörös vértesteket.

Undorodik magától... Már megint az a makacs, önző dög kiáltott belőle. Hogy ő, és csakis ő! Hogy csakis saját maga számít. Miért nem kellek neki? Miért nem kellek neki ÉN? Már megint csak én. Ó, Rick, csak egyszer lennél képes másokra is gondolni magadon kívül! Akkor talán nem lettél volna az a kis pukkancs az apáddal. Nem hitetted volna el magaddal, hogy nincsen lelke és csakis azért iszik, hogy téged bántson. Közbe meg majd meg szakadt a szíve. De téged nem érdekelt az se. Tettél rá magasról. És talán Julienak is írhattál volna. De neeeem, mert te úgy gondoltad, hogy elhagyott, hogy ott hagyott. Mintha lett volna más választása. Az a sok-sok levél, ami tőle érkezett... Kedves Rick!... Drága Rick!... Rick, lehet nem kaptad meg a leveleimet... Rick, miért nem válaszolsz... Rick... Nem értelek.
Hát ő sem értette saját magát. Legszívesebben szemen köpte volna magát. Az emberi faj undok elkorcsosulása. Egy kis korcs, akiben nincs egy szemernyi empátia sem, csak önzés és önzés!

Összezavarodtak a gondolatai. A mindig annyira tisztának tűnő gondolatok most összekuszálva keresik kétségbeesetten helyüket... Már rég nem veszítette el ennyire az önkontrollját. Mit csinál vele ez a fiú? Hogy tud ekkora hatással lenni rá?

Habár a következő szavak megdöbbentik, végre sikerül annyira kitisztítania és rendbe rakni önmagát, hogy újra éles elmével, nyugodtabb, egyenletesebb légzés kíséretében tud válaszolni, mindenesetre olyan elfúló hangon, ami még saját magát is meglepi.
- Eszemben sincs elmenni! Nem érdekel, hogy mit tettél. Én csak... Szeretném, ha megbíznál bennem - s tétova lépést tesz a fiú felé, amit félúton megállít. Arra már rájött, hogy Seya nem nagyon tűri a közelséget. Egyszerűen csak éreztetni akarja, hogy itt van.

Habár Seyala őszintétlen mosolyt varázsol az arcára, ő még csak el sem mosolyodik. Komolyabbnak érzi ezt a pillanatot, s viszonozza a szürke tekintet pillantását.
Valami láthatatlan dolog köti őket össze...


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Seyala Foley - 2008. 08. 04. - 18:56:16
- Te jó ég, Rick, hallottad egyáltalán, mit mondtam?.. *Hatalmasra nyílnak szemei a megrökönyödéstől, mivel nem egészen erre a reakcióra számított. Már a lehetőségek egész tárházát végignyálazta, de a lista egész apró nyomokban sem tartalmazott semmit, aminek köze lett volna a leszaráshoz. Úgy dönt, tovább üti a vasat, amíg még forró és véglegesen elvadítja magától ezt a szerencsétlent. Nem azért, mert védeni akarja - önző érdekből és gyávaságból cselekszik így.* Ehh.. Miért? Mit kezdenél a bizalmammal, mi hasznod származna belőle?

*Kezeivel hanyagmód a levegőbe csap, mintha odébb akarná hessenteni a körülöttük dongó, egyre fullasztóbb feszültséget. Hiába idézi vissza az eddigi eseményeket, sehogy sem találja azt a pontot, ahol Roderick viselkedése ebbe a groteszk, ragaszkodó irányba változott. Valami elkerülhette a figyelmét.. vagy ő tett volna valami félreérthető lépést, amivel azt az érzetet keltette a másikban, hogy barátkozni akar?.. Árgh, utálja, mikor nem igazodik ki egy szituáción!
Szó mi szó, elég meglepett képet vág, s olyan hitetlenkedve ismétli el a súlyos szavakat, mintha egyenesen a Szent Mungóba tartozónak titulálná a másik mardekáros ifjoncot. Odavaló, nem?*

- Azt mondtam, gyilkos vagyok. Gyilkoltam, érted? Bár az esetek zöme baleset volt.

*Semmi hatás. Bizonyítsa be? Breh.. azért az durva lenne.
Érdekesnek találja, hogy Rick ennyire naivan reagált a véresen komolynak szánt vallomásra. Mintha soha életében nem vágták volna át a palánkon. Tényleg nem akarja felfogni, amit mond? Vakmerő módon olyasvalaki bizalmára áhítozna, aki magában sem bízik meg? Igen nevetséges egy teória. Kacaghatnékja támad tőle, de most sem az idő, sem a körülmények nem alkalmasak egy jóízű nevetésre, és őszintén szólva a kedve sem épp erre ösztökélő.
Igen, valami alakul közöttük, s ebben minden bizonnyal nagy szerepe van a kísérletező kedvű átoktudor legutóbbi megnyilvánulásának is. "Nem érdekel, hogy mit tettél." "Nem érdekel, hogy mit.." "Nem érdekel.." Hát jó.
Látványos változás megy végbe a kölyök egész lényében, amik közül az első és legszembetűnőbb momentum az, mikor az örökké szomorú, rideg szemekben felragyog a jókedv. Megmosolyogja ezt az őszintének tűnő, ócska romantikus filmekbe illő kifakadást, s komolyan.. képtelen letörölni a vigyort a képéről!
Mikor megindulnak felé, izmai ösztönösen hátrálásra rándulnak, de ő mégis a helyén marad. Bizalmat akart? A hóhajú aprót biccent, majd szabadkozva megcsóválja a fejét és zsebrevágott kezekkel áthelyezi testsúlyát a jó lábára.*

- Hát te tiszta hülye vagy. Figyelj.. amit az előbb kérdeztél a fizikai behatásokról: ebből maradj ki. Komolyan mondom, bármi másról szívesen elbeszélgetek, de ezt hagyjuk. Legyen elég annyi, hogy egy varázstudónak sem a pálca a mindene.

*Hihetetlen, még mindig mosolyog. Ugyan Ricket röhögi ki magában, de akkor is cseszett jól szórakozik a makacs barmán! Azt viszont nem találja olyan viccesnek, hogy ismeretlen, ráadásul komolyabb sebeket fakasztó átokkal jött neki az imént. Igaz, hogy ő sínylette meg, de.. ez vajon a bizalom jele, vagy.. mire vélje? Miért akarta volna megsebezni? Tekintete a fiú arcáról annak karjára vándorol, majd onnan az ajkaira. Mindenhol csak a vér.. Francnak reagálja ennyire túl a dolgot. Tesz egy tétova lépést a srác felé, majd mégegyet, s hirtelen elmarja a sérült kart. Hatalmasra tágultak a pupillái, de megállja, hogy ne nyalogassa meg a sebet, noha imádja a vér ízét.. Ez is egyfajta hülyesége.*

- El tudod állítani?

*Még csak a kérdésen van túl, de máris nekiállt letekerni a pálcája markolatára tekert, csúszásgátlónak használt gézréteget. Egy kötésnyire talán elég lesz. Míg ezzel foglalatoskodik, Rick arcát nézi; tekintete nyugodt, fürkész és kíváncsi.*

- Ne szívd mellre.. de még nem megy. ~Minden csak idő kérdése.~ *Próbálja megnyugtatni, mintha ő lenne az idősebb, s amint sikerül egy kis komolyságot erőltetni az arcára, mélyen belenéz a szöszke csodabogár szemeibe. Kirázza a hideg.. Egek, mibe keveredett már megint! A végén még elkezd élni.* Egyszer még nagyon megütheted a bokád, ha minden jöttmenttől bizalmat remélsz. Ha pedig adsz is.. hehh.. nah az gyilkos.* Állával most a fiú szája felé bök, s csak úgy mellesleg megjegyzi* Azzal ne is törődj, velem is megesik.


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Rick Bennett - 2008. 08. 06. - 17:51:12
- Nagyon is hallottam, hogy mit mondtál! - Vág emeltebb hangon Seya szavába.
- Mindenkinek megvan a maga keresztje. Mindenki elkövet hibákat. Valaki kisebbet, valaki nagyobbat, de mindegyik ugyanúgy hiba! Nyilván megvolt rá az okod. Nem hiszem, hogy csak úgy délutáni elfoglaltságként mentél volna gyilkolászni, nem igaz?!
Egyik karjával a hideg kőfalnak támaszkodik - Szinte fáj a felindultságtól felizzott bőrnek a jéghideg fal érintése, mégsem veszi le róla a kezét. Helyette nagy levegőt vesz, hogy lecsillapodjon kicsit, úgy folytatja mondandóját.

- Arra nem gondoltál, hogy neked is jó lenne, ha bizalmat adnál valakinek? Talán eddig nem jó embereket választottál... Talán... A francba! - s hogy nyomatékosítsa utolsó ingerült szavát, azzal az öklével, amellyel eddig a falat támasztotta, most hatalmasat sóz a mohalepte téglákra.
Ahogy végignéz a másik fiún, akarva akaratlanul is kényszeres röhögés hagyja el a torkát, s még el sem hal a hang, máris ugyanolyan komor mint előtte. Ahogy végignéz Seya arcán elképzeli ezt a groteszk helyzetet. Ahogy itt állnak kábé fél órai ismeretség után és úgy vitáznak, mintha...

- Igen, hülye vagyok! Ez van.
Igen, igenis hülye, hogy bármit is kérdezett, de egyszerűen nem bírta megállni, mintha belül késztette volna valami erre. Hülye, hogy így felhúzta magát, hogy így kifakadt... Hogy ennyire felzaklatja az egész... Sötét titkai lehetnek... Sötét, sötét titkok. De faggatózni nem akart és nem is akar. Sose volt kenyere a kíváncsiskodás.

Egyszerre idegesíti a másik mosolygása, mintha belül egy kis bestia szaggatná, tépné, hogy üvöltsön rá, hogy hagyja abba, hogy fejezze be, hogy ne nevesse ki... Ne nevesse ki őt...
Nagylevegő.
Nyugalom.

Seya következő megmozdulása viszont annyira meglepi, hogy még az idegesség és a felindultság is úgy illan el belőle, mintha ott sem lett volna sose.
Furcsa, eddig ismeretlen bizsergés fut át rajta ahogy a kis hideg, fehér kéz megragadja a karját.
- Öhmmm... Igen... Majd eláll magától... - szól zavarodottan, csendesen.
- Amúgy sem szeretem ha varázslattal tüntetik el a sebeket - persze néha muszáj... - De ha eltüntetik a sebet, heg sem marad... A hegek emlékeztetnek rá, hogy a dolgok tényleg megtörténtek. - szól óvatos mosollyal, ugyanis a száján még érzékeny volt az önnönmagán harapott seb.
S Seya egyből elkezdi lecsavarni a pálcájáról a gézt, hogy odaadja neki... Valahogy... Valahogy érzi, hogy a fiú nem szokta mindenkivel ezt csinálni... Inkább hagyni szokta szenvedni őket. Vagy saját maga okozza a sebeket.

- Megértelek. - Hangzik a halk válasz, s a jégkék tekintet most először igazán találkozik az acélszürkével. Borzongatóan, furcsán jó érzés.
- Ha ez most nem is látszik, de én sem szoktam ám vakon megbízni az emberekben. Sőt. Senkiben nem szoktam. Ez most... Ez most olyan fura... Ne haragudj, hogy így elveszítettem a fejem. Szörnyen kínos... – szól halkan, s tekintetével zavarában inkább a földet kezdi el fixírozni.


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Seyala Foley - 2008. 08. 07. - 20:40:16
*Egy hosszú pillanatig néma csend honol a pincefolyosó puha magányba burkolózott egész hosszán, s ez így is van jól. Nem kellenek üres szavak ahhoz, hogy a két fiatal egymás szemeiből olvasva kutatni kezdjen a másik lelkében, nem kellenek felesleges gesztusok, sem cifra körítés.
Seyát a gyenge pontok érdeklik - hol tudná úgy megsérteni, hogy soha többé ne szóljon hozzá? A fiú szíve ismét a lusta, nyugodt ritmusban pumpálja a vért, s a szemei is hűvösen csillognak a lőrésszerű ablakokon beszökő, sápadt fényben. A szavak hatásos módszernek bizonyultak, de mégsem lehet annyira nyers, amennyire kikívánkozik belőle az utálat. A markolatra csavart géz egyre nagyobb tömegben csavarodik az ifjú mardekáros ujjai köré, de ő oda sem bagózik. Rick valahogy kihozza belőle azt a borzongva gyűlölt, álságos oldalát, amit minden háztársa jellemében a leginkább rühell. Könnyebb lenne nyíltan, durva kis mondatokkal..*

- Kevés lesz rá. *Szólal meg végül rekedten, darabjaira zúzva a törékeny kis csöndburkot, miközben kezei egyetlen pillanat erejéig sem tétlenkednek. Miután lefejtette a pálca markolatára tekert gézt, óvatosan a farzsebébe süllyeszti egyetlen fegyverét és kutatón végighúzza ujjait a seb környékén. Ahogy elnézi, inkább tűnik kellemetlennek, mint veszélyesnek, úgyhogy nem is nagyon töpreng már azon, hogy mivel toldhatná meg a rögtönzött kis kötést. Egyetlen szó nélkül megragadja a szőke srác talárjának az ujját és módszeresen nekiáll felgyűrni. Most legalább előnyös a máskülönben roppant idegesítő mértékben bő ruhaujj - bájitaltanon a maga részéről rettenetesen gyűlöli.
Míg Ricket hallgatja, megint elfogja a bizonytalanság, s az az őrjítő kételkedés, ami az első roxforti napjától kezdve kísérti az épület sötét kamrái közt.. mint valami csöndesléptű lidérc. Miért csinálja ezt? Rideg logikából. A fiú talán még nem jött rá, sőt, valószínűleg olyan gyanútlanul issza a farkas szavait, mintha lassan ölő méreg helyett kacéran lötyögő töklé, vagy furmányos vajsör volna. Nem bizalmatlankodik, vagy ha igen, nem adja jelét, Seya pedig az elmúlt néhány perc eseményeit is számbavéve joggal feltételezi a feltétlen bizalmat és odaadó érdeklődést. Mintha egész életében csak erre várt volna. Egy hiszékeny bohócra, aki hajlandó a pártfogásába venni és kitanítani a sötétebb, tiltottabb mágiára - a túlélésért. Csakis a túlélésért teszi.
Mégis.. bármilyen pontosan is eltervezte az egészet, mikor ezekbe a jégkék szemekbe néz, megretten saját magától. Ezt az érzést pedig csak tovább tetézi a felsőbbéves zavara, ahogy szabadkozni kezd és csupa olyasmit mond, amit akár a hóhajú kölyök is kiadhatott volna magából. Furcsa érzés.. és félelmetes.*

- Nincs jogom haragudni. Ember vagy, ahogy én is.
*Az ordas hazugság komor, örömtelen kis mosolyt csal az ajkaira. Jól van, Seya, ügyes vagy! Még szerencse, hogy Rick lesütötte a tekintetét, mert ha nem teszi meg, hát Seya lesz kénytelen elfordítani a magáét. Szánja, hogy nem képes sajnálni, pedig előre látja, mi fog történni. Igen.. Egy hosszú pillanatra muszáj lehunynia a szemeit, ám vakon is folytatja a géz feltekerését. Sajnálom, de már van bizalmasom, Rick. Egy ember bőven elég - kettőbe beledöglenék.*
- Nnnah.. meg is van. *Mordul halkan, miközben odahajol és fogaival húzza szorosra a csomót.* Köbö a semmivel egyenlő, de.. legalább nem megy bele semmi. *Megereszt egy biztatónak szánt mosolyfélét, a szemei viszont most sem szűkülnek jókedvű csíkká. Aztán megint csak a csönd.. Ha Rick nem szólal meg, hát ismét ő köszörüli meg a torkát.*

- Tényleg fura. Az átlag inkább elkerül. *Lazán zsebrevágja a kezeit és unott, nehézkes mozdulatokkal a folyosó szemközti falának veti a hátát.* És ők teszik jól. Nincsenek érzéseim, nem tudom, mi az a megbánás. Ez van. *Könnyedén megvonja a vállait, s bal talpát keményen a kőfalhoz vágja, hogy csak úgy csattan a tornacipő és a nyirkos pincekő csókja!* Hány körül mész a könyvtárba?

*Megrettent attól, hogy szimpátiát keltett valakiben. Megijedt, beszart. Most, ebben a pillanatban nehezére esne eldönteni, hogy kedveli vagy utálja ezt a szőke gyereket.*


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Rick Bennett - 2008. 08. 14. - 09:39:30
Apró kis mosoly jelenik meg az arcán, ahogyan a másik fiú próbálja sebesült karját ideiglenesen helyre rakni. Apró mosoly, amely letörölhetetlenül ült a képére, amit nem akart és nem is tudott volna eltávolítani. A kis szörnyeteg a gyomrában kéjesen dorombolt. Egyszerűen nem tudta, hogy Seya érintését éhezi, vagy egyszerűen csak olyan régen érzett magához bárkit is közel - legfőképpen lelki értelemben - , hogy egyszerűen a gondolatai, érzései kifacsarodtak.
 
Furcsa helyzet volt ez. Habár sok barátja volt, mindegyikre, mint bábként tekintett. Meg sem fordult eddig a fejében, hogy esetleg ténylegesen barátnak gondolja őket. Vagy hogy esetleg ők tényleg a barátjuknak érezték. Nem, ezt el sem tudta képzelni. Tudta, hogy csak egy kis megingás kellene, hogy az erős, kőkemény és rendíthetetlen énje megbotoljon egy kicsiny kavicsban és ők úgy illannának el, mintha ott sem lettek volna. Az erősebb vonzotta őket. Nem tudta elítélni társait. Valószínűleg ha az ő helyükben lenne, ha az ő fejükkel gondolkozna ő is otthagyná önmagát. Ilyen ez. Farkas törvények uralkodnak. Az erős nyer, a gyenge elbukik örök kárhozatra ítéltetve a gondolattal, hogy mi lett volna ha nem botlik meg. Ha más lenne. Ha jobb lenne.
Nem mintha Seya a barátja lenne... Csak... Reménykedik. Sok év után először.

- Nem baj, ideiglenesen jó lesz. Nem is kellett volna igazából...- válaszol Seyának, aki erőteljes, kemény mozdulatokkal látja el a karját. Igen, látszik, hogy nem minden nap teszi ezt, szokatlan lehetett számára ez a gondoskodás. Persze nem mintha neki nem lett volna az. Csak éppen másképp.

- Köszönöm. - Hangzik a rövid, de a lényeget magában hordozó megnyilvánulás a segítségnyújtásra.
Igazából tényleg nem szokta így elveszíteni a fejét. Ostoba érzelmek. Csak kiforgatják az embert az oly nagy beccsel és gonddal őrizett burkocskájából. És igen, neki is még mindig ott üvöltenek az árulkodó kis piros foltok az arcán, mintegy megpecsételve tulajdonosát, éreztetve önnönmagával hogy ő is ember.
S egyszeriben már nem ő a felsőbb éves mardekáros aki olyan sok átkot tud. Most már a hideg vérű Seyala áll felette, s ő megtört gerinccel mintha jó pár lépcsőfokot csúszott volna lejjebb a saját kis ranglétráján.

Hát kapva az alkalmon, hogy elterelje gondolatait válaszol Seyának.
- Mehetünk most is a könyvtárba, ha gondolod.
- Amúgy milyen könyv érdekelne?

S újra az arcán a már jól ismert kincstári mosoly, mintegy újra felöltve az eddigi álarcot, amely mintha egy kissé átlátszóbbá, sejtelmesebbé vált volna...


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Seyala Foley - 2008. 08. 14. - 20:57:22
- Nincs mit.

*Feleli egyszerűen, miközben félrefordítja a fejét, hogy ne kelljen egyenesen Rick szemeibe néznie. Szégyelli magát, de a kitűzött cél érdekében nem tehet mást, egyszerűen muszáj maga mellett tartania ezt a srácot. Erre pedig egy remek módszer volt az, hogy bár mogorván, rövid kis mondatokkal szólt hozzá és nemegyszer figyelmeztette, milyen rossz emberrel is kezd ki, mégis közel maradt és ellátta a karját. Most legalább hasznát vehette annak a kis gyakorlatnak, amit az otthoni bántalmazások során elsajátított.. Álmából felriadva, félig eszméletlenül szédelegve is képes lett volna elkészíteni egy hasonló kötést.

A szemei sarkából is tökéletesen látja Ricken, hogy zavarban van, s elsőre nem is igen tudná eldönteni, hogy még mindig a hirtelen jött figyelmesség taglózta le ennyire, vagy idő közben tudatosult benne, hogy randán roncsolt sérülést szenvedett a rideg, laza srác imidzse. Seya az utóbbira gyanakszik, s ezért szánja szerencsétlent, mivel.. mélyen együtt tud érezni. Ezt persze a világért sem kötné a másik mardekáros orrára, szóval marad a semmitmondó, kifürkészhetetlen tekintet, mely most ismételten a jégkék szempárra rebben.*

- Most? Nem hiszem, hogy fényes nappal jó ötlet ott.. *Kezdi gyanakvón összeszűkült szemekkel, ám mivel Rick végre elvigyorodik és újra meglelve a csevegő hangját folytatja, hát a hóhajú kölyök arcára is halvány, seszínű kis mosoly kúszik. Még kifújja a bennrekedt levegőt, s lemondón megcsóválja a fejét, nem érdekes a folytatás.* Oké, akkor menjünk most. Végülis ráérek.

*Ellöki magát a faltól, s közben arra gondol, igen, hogy a fenébe ne érne rá? A könyvtár meghitt, biztonságot és a régiek bölcsességét magában hordozó légköre talán képes lesz elterelni a figyelmét az elkövetkezendő órák ocsmányságáról és az elmúlt órák borzalmairól egyaránt. Igen.. a súlyos, régi szagot árasztó kötetek mindig is nyugtatólag hatottak rá, s miközben a sorokba temetkezve itta a nagyöregek szavait, az idő is gyorsabban telt.
Odasétál Rick elé és lazán zsebrevágott kezekkel megtorpan előtte. Előtte, akitől kirázza a hideg, akinek a közelsége.. érdekesmód nem zavarja annyira, mint a többieké; s ettől az egész helyzettől keserédes fájdalom költözik a kicsi szívébe. Tudja, miért van ez. Tudja, hogy azért, mert hiányzik neki Ő, és bármit megadna azért, hogy újra együtt kergetőzhessenek, hogy együtt bohóckodjanak a gitárral, hogy nevessenek és egymás homlokához nyomva a sajátjukat bóbiskoljanak a kertben felállított sátorban. Elszorul a torka, s az arca is sápadtabbá válik, ahogy balját kivonja a zsebéből és egy határozott, apró kis mozdulattal a Rodericknél lévő könyvre mutat*

- Mondjuk valami ilyesmi. Bár sokmindent elolvasok, szóval.. nem tudom. Majd amin megakad a szemem és nem harapja le a kezem sem.

*Örömtelen kis mosollyal néz fel a másik zöldszegélyes arcába, s ettől a mindegy, majd meglátjuk hozzáállástól most valahogy szelidebbnek, megadóbbnak és kisebbnek tűnik, mint amekkora. Mint amikor egy vadállat felborzolt bundája végre lesimul a hátára, s bár élesen kirajzolódnak a selymes szálak alatt az izmok, mégis egészében apróbbnak hat a máskülönben robusztus dög.*

- Hm.. nem rémlik, hogy láttál volna farkasokról szóló könyveket? A Legendás lényekben nevetségesen kevés infó van róluk és ők például érdekelnének. Meg.. a védő varázslatok.. többek között, persze.. És ha már ott vagyunk, akkor néhány bájitaltan könyvbe is belelesnék. *Kicsit elhallgat, mivel úgy ítélte meg, hogy túl gyorsan és túlságosan sok dolgot sorolt fel. Így végiggondolva a listát azonban nem lát benne semmi gyanakvást szítót vagy furcsállni valót. Tökéletesen normális, hogy egy hozzá hasonló kisfiú a farkasok iránt érdeklődik, elvégre nekik még a muglik körében is nagy hírük van.* Ajj.. fogalmam sincs, miféle könyveket tartanak ott, még sosem voltam a zárolt részlegben. Biztos vagy benne, hogy nem lesz gond, ha nappal megyünk?

*Fene. Már másodszor teszi fel ezt a kérdést, amitől olyan nevetségesen kölyöknek érzi magát! Sőt, nem is! Egyenesen egy stréber, minden szabályt betartó kis szerencsétlennek, akinek nincs elég bátorsága ahhoz, hogy a tilosba merészkedjen. Pedig hányszor hágta már át a szabályokat! Hát.. a gond az, hogy nem sokszor. Igazság szerint csak most kezdi.. Ízlelgeti az első lépéseket, közben meg sem moccan, mint akinek a földbe gyökereztek a lábai, ám tekintete változatlanul Rick szemein csügg. Hamarosan megnyugszik, s ez abból is látszik, hogy a lázasan csillogó lélektükrök ismét hűvös nyugodtan fénylenek, s arcáról is elpárolog a zavar pírja.*

- Csak utánad.

::Folyt. köv. a könyvtárban::


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Sean Blaine - 2008. 12. 11. - 11:02:01
.-= Satine =-.


Egy újabb rohadt és nyamvadt napra virradt a csodálatos roxforti varázslóközösségünk. Még ha így lenne, de az egész mondat úgy, ahogyan van, hatalmas baromság. Na jó, azért az eleje igaz, mert minden egyes nap egy nagy rakás szar. Amikor felkelek, az első gondolatom, hogy mi a fészkes fenét keresek még itt, egyáltalán mit próbálok elérni. Igen nehézkes úgy élni az életet, hogy alig van célja. Üres mindennapok, amit nem képes megtölteni semmi, és senki. Tény, manapság van ez a furcsa valami, aminek próbálok utána járni, de mindig olyan vastag falakba…jégcsapokba ütközök, hogy azt már emberileg felfogni lehetetlen. Aztán ugyebár ott van a mondat második fele is, csodálatos kis közösségünk. Persze, ez aztán k*rvára csodálatos. Egy nagy rakás állat kicsi helyre összezárva, olyan a Roxfort, mint valami elcseszett állatkert. Komolytalan. Nap, mint nap megfordul ez a fejemben, amint meglátom az első emberre hajazó egyedet. Talár van rajta, és ruha is…soha nem gondoltam volna, hogy az állatokat öltöztetik.

Sétáltam.
Merengtem.

A tegnap járt a fejemben, és a tegnapelőtt. Igen, a Nagyterem és a déli szárny legmagasabb kilátója. Abszolúte krízishelyzetben voltam, mert soha semmin nem merengtem még ennyit, mint az utóbbi két napban a történteken. Dolgom nem igazán akadt, tekintve, az első órám majd dél környékén kezdődik, késni biztosan nem fogok. Gondoltam addig járok egyet a falak között, hogy ne terelődjön rám a gyanú, a mellettem lévő szoba egyik diákját megdermesztettem. Túl hangosan horkolt a szerencsétlen idióta, szóval megkapta a szeretetcsomagot afféle biztos, ami biztos alapon. Jól aludtam az éjszaka. A társai felébresztik…vagy nem, leszarom. Megrázva a fejem hessegettem el a gondolataim, majd tekintettem előre, felmérni a folyosón tartózkodókat. Épp jókor, ugyanis a szakasz végén feltűnt egy aprótalpú csaj, aki robosztus léptekkel haladt éppen az én nyomvonalamon. Mondanom sem kell, ezt azért benézte, merthogy soha nem tartozott a szokásaim közé letérni a választott ösvényről. Sokan mondogatták már, hogy emiatt van annyi balhém…de nem, ez nem így van. A sok kis idióta megtanulhatta volna az öt évem alatt a fámát, nem állok félre.
Balhészag.
Sétáltam.


Lássuk, ha le kellene írni a fejem, akkor azt mondanám…a tipikusan betegesen kék, semmitmondó szemek, unott arc. Kezeimet mélyen elrejtettem az iskolában kötelezően viselendő szürke szövetnadrágban, ami miatt a talárom a két kezem mögé szorulva úszott a levegőben. Kissé túlzás, de miért is ne mondhatnám, hogy úszott. Folyamatosan az aprótalpút figyeltem, emlékeim szerint Mardekáros, másodéves. Emlékeztem rá a klubhelyiségből…állandóan ott picsogott a két ütődött barátnőjével. Azok sem lehetnek százasok, egyik rózsaszín fejű, vagy mikor milyen, ez a helyes megállapítás…a másik meg a tipikusan nyavalygós kis picsa, anyuci babája. Merlinre, belegondolni is rossz, mekkora sírás lesz ennek a találkozásnak a vége. Sebaj.


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Satine Cherhal - 2008. 12. 11. - 16:57:13
.:Sean:.


Az a piros folt? lassan teljesen megszárad a falon. Akkor végre majd le lehet újra festeni, s megint olyan lesz, mint újkorában. Vagyis, majdnem? Valaha fehér volt, most mégis minden egyes négyzetmétere emlékeket őriz. Talán Sat még tudja is, melyik honnan van. Például az ott, Kay ágyától sréhen balra, igen, annyira magasan. Még év elején csaptak ott agyon egy szúnyogot CC edzőcipőjével. Épphogy csak elmúlt a nyár, s még igazán fel se fogták, hogy újra tanulni kéne. Azon a gyönyörű szerda délutánon, amikor inkább feküdtek volna a földön, egymás hegyén-hátán? Pocolni, igen, így mondja Kay? azelőtt sose hallotta ezt a kifejezést. Most már erről is az a csillogó kék szempár jut az eszébe majd. Arról a cipőnyomról, mely nem is tőle származik?
Vagy ott van az a barnás paca? a mugli italok ritkásak a Roxfort területén, igazi érdekességnek számítanak. Ráadásul még igazán izgalmas is, ha jól felrázod a kólás üveget, mielőtt még a másik kinyithatná. Akkor is, ha nem szándékos? sok itt a lépcső, s az ember néha elejt dolgokat. Lényegében pár év múlva, talán csak röhögnek majd ezen.
És most, egyre csak szárad a zöld olajfesték, illata betölti a hálótermet. Kay igazi művész? igen, biztosan. A legszebb képeket ő festi? azt, ahogyan ő látja a világot, azokkal a szikrázóan kék szemekkel. Ki hinné, hogy egy agyoncsapott szúnyogból egyszer aprócska pillangó lehet, vagy a kólafoltból hosszú, szél cibálta barna tincsek?
A rengeteg tubus, szanaszét a földön, egy vagyonba került még Londonban, vagy talán ezt még Yorkshire-ből hozták? Sok helyen jártak már együtt, s nem is ez lesz a vége. Nade, ez Piton-t kevéssé érdekli. A közös emlékeik? ő csak a ?mocskot? látja a falon.
Pedig ez a körömlakk is? talán a zord Wales-ből való még. Átható illata émelyítő eleggyé vegyült már az olajfesték és terpentin jellegzetes illatával. Lehet, lassan ki kéne nyitni az ablakot. De hát a lakk még nem száradt meg. Mindegy is, olyan furán fest. Megan-nek miért áll olyan jól a fekete? És az ő kezén miért tűnik inkább olyannak, mintha az ujjaira csukták volna a motorháztetőt, vagy rácsaptak volna egy táblai vonalzóval? Bosszantó?
A körömlakkos üveg hangosan csattant a sarokban, ám ekkor a lánynak már hűlt helye se volt a szobában. Ki kell szellőztetnie egy kicsit a fejét? napok óta nem volt kint, s már a parkba se járt le. Ráadásul a legutóbbi kviddicsedzést is kihagyta, még csak nem is szólt, hogy nem megy. Nem tudta volna megmondani, hogy miért, egyszerűen csak nem volt hozzá kedve. Minden embernek eljön egyszer az életében az a pillanat, amikor nem tud magával mit kezdeni, úgy tenne valamit, de valahogy mégse viszi rá a lélek. Végre talán kilép a kamaszkorból? Ha ennek egyszer végre vége? Végülis, tizennégy lesz októberben, már éppen ideje, így is különösen sokáig elhúzódott, nem lehet örökké gyerek. Pedig néha jó mindent arra fogni, hogy csak azért viselkedsz hülyén, mert még nem nőttél fel? jó elbújni a felelősségek elől. Nemsokára észhez tér, benő a feje lágya. Ám addig is, most még egy kicsit, szeretne szertelen lenni, szeretne megmagyarázhatatlan dolgokat tenni. A semmin dühöngeni, bárminek örülni, csak úgy sírni, mert jobb dolga nincs, s egy kicsit még csöndben figyelni, azt az ábrándos kék tekintetet? miközben az másképp lát, mint bárki más, és ő is, másmilyennek látja azt a csodás szempárt. És nem akarja megmagyarázni, hogy miért? sokáig, még nem.
De hosszú lett hirtelen ez a folyosó! És milyen kanyargós? vajon jó elágazásnál fordult le? Még mindig szédül egy kicsit a terpentin illatától. Ha minden igaz, már a következő forduló után egyetlen folyosón végig, s onnantól már felfelé vezet a lépcső. Már megint lóg a cipőfűzője? a narancssárga madzagok ütemesen verdesték bokáját, kacskaringós, íves mintákat írva le a levegőben minden egyes lépésénél. Érdekes?
Hoppá! Csatt?
Az Istenit neki, hát ez az ürge meg hogy került ide? Ráadásul ilyen hirtelen! Amikor a legutóbb felnézett, még nyoma se volt, bár igaz, a kanyaron túl ő se lát? nade mégis! Igazán odafigyelhetne. Épphogy csak sikerült időben megállnia, nehogy összeütközzenek, s ennek köszönhetően ? na meg a lógó cipőfűzőknek is, de ezt sose ismerné el ? a következő pillanatban egyensúlyát vesztve seggre is esett.
Kemény a kő idelent, hideg és nyirkos?
A smaragdzöld szempár először rémülten meredt előre, vagyis inkább úgy, mint aki nagyon meglepődött. Ám amikor már felnézett, és találkozott a másik, meghökkentően kékkel inkább dühösnek mutatkozott. Szándékosan vagy önkéntelenül, nem mindegy?
- A görcs állna beléd, vak vagy, öcsém? ? csendült élesen Sat hangja, bár talán az iménti megdöbbenés okán, nem tűnt elég férfiasan határozott baritonnak, hanem inkább egy sértett kislány dühödt fájdalmát tükrözte. Ráadásul, kevéssé ijesztő az az ember, aki pont az imént esett seggre?     


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Sean Blaine - 2008. 12. 14. - 15:01:08
.-= Satine =-.


Felkészültem.
A találkozásra.

Ahogyan trappolt előre abban az idióta és giccses cipőjében, azokkal az undorító színű fűzőkkel, egyértelművé vált, nem fog megállni, és valószínűsíthetően, ha nem térek ki az útjából, összeütközünk. A dolog kettőn állt, elvégre férfi létemre nekem kellett volna félrelépni, nehogy baja essen. Azonban, és ez a fontos, egyrészt, idősebb voltam nála, hát ne az öregebb róka ugráljon. Másrészt, soha nem beszéltem vele egyetlen szót sem, miért érdemelte volna meg, hogy jobbá tegyem az életét. Koppanjon csak, és ébredjen rá, itt az iskola falai között is, akárcsak az életben, nyitott szemekkel kell járni. Soha, egy pillanatra sem alhat el az ember, mert a baj mindig a legváratlanabb pillanatokban sújt le. Ez most egy ilyen pillanat, mert eszem ágában sem volt akár csak egy lépést is oldalazni az útjából. Ahogyan közeledtem felé, kezeim kivándoroltak a zsebemből, ha esetleg használni kellene azokat, ne kapkodó idegbetegként rángassam majd elő.
Ütközés.
Kopp.

A találkozás előtt megtorpantam, egyik lábam hátrébb hagyva támasz gyanánt. Ahogyan nekem gyalogolt, azzal a lendülettel pattant is vissza a hasfalamról, és terült el a hideg köveken. Az igazat megvallva bennem volt, hogy nevetek, de az túlontúl gyerekes megnyilvánulás lett volna a részemről. Így továbbra is a semmitmondó, és üres tekintettel meredtem előre, immáron a botor hölgyemény arcát méregetve, mintha mi sem történt volna. Jó kedvemben talált, nem igazán akartam támadó jelleggel még keresztülgyalogolni rajta. Láthatóan az első pillanatok meghökkentették az aprótalpú mardekárost?de amikor feltekintett. Ott volt abban a zöld szempárban a haraggal itatott tűz. Mégsem találtam félelmetesnek, elvégre jóval fiatalabb volt nálam. A tényező, hogy lány, nem nyomott a latba?vannak a Roxfortban olyan nőstényördögök, akik képesek magukat megvédeni, így nem ítélkezünk elsőre. Alapszabály. Megszólalt, nem éppen abban a stílusban, amit vártam volna tőle, elvégre ne én legyek a hibás azért, mert félszemű, aki arra sem képes, hogy végigsétáljon egy folyosón az akadályok kikerülésével. Igen. Ez valóban roppant megterhelő feladat, amit igen kevesek tudnak csak végrehajtani.

Komor tekintet.
Mellkason összefűzött kezek.

Az arcátlanság, amit megengedett magának, már-már vetekedett azzal, amit igen nehezen viselek el. Igen, Cedrah rengetegszer mondta, nem szabad lobbanékonynak lenni, de leszarom. Legalábbis jelen helyzetben, elvégre ÉN vagyok számon kérve az ő hibája miatt. Nem mondom, hogy felháborító, mert igencsak nyugalmas maradtam, de azért meglehetősen pofátlan hozzáállás. Összehúzva a szemöldökeim szólaltam meg halálos nyugalmú tónussal a hangomban.
- Ne haragudj, hogy nem rendelkezel olyan kvalitásokkal, amelyek képessé tesznek arra, hogy végigsétálj egy folyosón mindennemű baleset nélkül.
Valójában igen, csak kíváncsi voltam, hogy felül tud-e emelkedni a röhejes picsogó mivoltán, és képes újra mérlegelve belátni, ő az, aki rohadtul elszúrta a lépést. Persze ezt megtoldottam egy díszesen becsomagolt ?Merlinre, mekkora egy gyökér vagy? ajándékválasszal is.
Figyeltem.
Vártam.


Szinte biztosra vettem, hogy kiakad, a kérdés már csak az volt, hogy felkel, és nekiáll az öklével verni a hasfalam, esetleg rúgni, mint a tipikus nők?avagy képes lesz megpróbálni pálcát ragadni ebben a vert helyzetben. Az első eset hagyján, legfeljebb kap egy nevelő jellegű pofont, és kiviszi a Roxfort öt méter vastag falát?a második már más tészta, azt ne adja Merlin.


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Satine Cherhal - 2008. 12. 15. - 19:03:26
.:Sean:.


Ez a hang?
Szinte fájt.
Annyira dühítette, annyira bosszantotta, hogy legszívesebben üvöltött volna. Ez már nem csak vak, hanem süket is? Miről beszél? Hogy ő a töketlen? Az ész megáll! Miért száll mostanság minden kis felfuvalkodott pöcs pont őrá, miért kötnek belé? Hát nem volt elég Draco múltkori kiselőadása? Ez? ez annyira ingerelte! Világ életében dühítette az igazságtalanság, s bizony ilyen esetekben képtelen volt meghunyászkodni, márpedig a mostani az ő szemszögéből pont ilyen volt. És persze, egyszerűen nem hagyta nyugton a kisördög. Ezen becses tulajdonságának köszönheti azt is, hogy Malfoy úrfi múltkor olyan jó emberesen megcibálta a gerincoszlopát. Az emberek általában tanulnak a hibáikból? az emberek. Ám Satine, agya fejlettségi szintjét tekintve közelebb állt egy droidéhoz, érzelmi és spirituális hovatartozása pedig egy hordányi orkéra emlékeztetett leginkább. Vagyis, az esetek többségében ennyit mutatott magából?
Korához képest megdöbbentően nagy élettapasztalattal rendelkezett, főleg az emberi attitűd kapcsán. Már réges-rég felismerte, hogy minden egyes emberben ott lakik az állat, melytől annyira igyekszik megkülönböztetni magát. Már pedig lelke mélyén mindenki egy otromba, mocskos vadállat, egy primitív ösztönlény. Na, igen? ez a csávó is. Bár ő még meg se próbálja eltitkolni.
Vajon tudja magáról?
Egyáltalán felfogná?
Számít ez?
Nem. Satine végre megmozdult. Nem igazán zavarta, hogy a föld talán mocskos, poros volt. Talán azt gondolhatta, úgyse lenne már szürkébb tőle agyonmosott, hajdanvolt fekete gatyája. Továbbra is szótlanul, igazított egyet fekete trikóján, pedig nem is volt rá szükség. Most nem nézett a fiú szemébe, most még nem? Nem akarta, hogy lássák, milyen, amikor önmagával küzd, legbelül vívódik.
Mindeközben gondolatban ezerszer és még ahányszor lejátszotta fejében az elkövetkező másodperceket. Nem, nem akarta megütni a másikat, felesleges, értelmetlen lenne? ez az ürge idősebb nála, alig ér a válláig, valószínűleg hamar két vállra fektetné, s véleménynyilvánítás képpen még jól be is fejelné, csak hogy tudja, hol a helye ebben a sz*ros, kib*szott életben.
A sor végén?
Ehelyett csak a megszokott, egyszerű mozdulatsor járt a fejében. Keze a farzsebe felé nyúl? pálca? Ostoba? ostoba varázslók? Kattanás. Ahogy a következő pillanatban már kezében is a bebiztosított pisztoly. Egy golyó? egyetlen golyó ilyen közelről a szemei közé. Nem kell több, egy is elég. Ám ő beleeresztené a teljes tárat. Újra és újra. Újra és újra.
Ám a pisztoly Piton fiókjának mélyén lapul, ki tudja melyik pinceszobában.
Újra és újra.  Ezernyi lövés, mindössze pár másodperc leforgása alatt. Hát nem csodálatos az emberi képzelet? Gondolatban már ezerszer megölte. És ez jó.
Persze a valóság is lehet oly? egyszerű, hogy az már szinte döbbenetes. Satine számára megállt, megbénult, teljesen elcsendesült a folyosó, miközben hátrált egy lépést, s végre fölnézett. Tekintetében teljes nyugalom honolt. Pimasz és bosszantó nyugodtság.
 És a véleménye? Pontosan ez? Egyszerűen leköpte.


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Sean Blaine - 2008. 12. 18. - 11:40:29
.-= Satine =-.


Figyeltem.
Őt.

Meg sem mozdultam, csak vártam, vajon mi fog történni az elkövetkezendő pillanatokban. Továbbra is a tipikusan unalmas arcomat varázsolva magamra meredtem a kövezett padló felé, ahol magányosan fetrengett a leányzó. Először nem igazán akaródzott megmozdulni, mintha neki jó lenne ott, ahol éppen heverészik. A vízzel itatott mocskos köveken. Már azon voltam, hogy megszólítom az aprótalpút, ?Drágaság! Kellemes felfázásban lesz részed, ha nem pattansz fel septiben!?. Ebből is látható, mennyire szívemen viselem a diáktársak sorsát. Én valóban figyelek arra, mi a jó másoknak, nem is értem az ellenem irányuló alaptalan pletykaáradatot.
Lám-lám.
Megmozdult.


Végre valami életjel a háztárs felől. A hosszas mozdulatlanság miatt már elgondolkodtam azon is, hogy esetleg az ütés következtében akkora sokk érte szegény párát, mintha megdermesztették volna egy petrificus totalus igével. A leggyerekesebb átok, amit ismerek, de olykor muszáj élni vele, ha csendet szeretne maga körül az ember.
A keze.
A farzseb.

Az első reakciója a keze volt, amely lassan megindult a nadrágjának farzsebe felé. Bevallom, végigszaladt az agyamon, hogy esetlegesen a pálcája után kotorászok, de aztán rádöbbentem, az lehetetlen. Elvégre a legkisebb méretű pálca is van olyan hosszú, hogy annak vége kilógjon, és láttassa magát. Arról már nem is beszélve, hogy az esés következtében valószínűleg a gally úgy tört volna ketté, ha nem esik ki, mint valami gyufaszál. Ergo valószínűleg mást akarhat, így első gondolatmenetre. Továbbra sem mozdultam meg, noha biztos nem voltam a dolgomban. Pálcát ránt? Megátkoz? Azt követően egész életében figyelnie kell majd, nehogy oldalba kapja egy ököl, vagy bármi más szeretetcsomag.

Felkelt.
Egy lépés.

Lám, lám, lám. A farzsebes mutatvány egy nagydarab semmivel ért véget. Talán elhagyta a valamit, amivel vissza akart vágni? Mert más nem lehetett a célja. Ezt követően egy lépést hátrált. Érdekes. Ezek szerint megrémült, avagy felfogta annak a súlyát, hogy kivel is áll szemben. Jó, nem vagyok egy híres neves egyéniség, mint az a szaros kis griffendéles majom, a két seggnyaló barátjával. A bodros fejű kiscsaj, mint valami rossz szénaboglya. A másik pedig a gyufafejű. Csoda, hogy nem kap lángra magától az a vörös haj. De megvan a mítosz, ami négy éve él rólam. Ez számít.
Apró lépés.
Felé.


Egy pillanatra sem merengtem el azon, hogy meg kellett-e volna lépnem, avagy sem. Egyszerűen ösztönszerűen jött, hogy közelebb kell kerülnöm hozzá, mert azzal eleve bizonyos előnyre teszek szert vele szemben. A testi adottságokból kifolyólag biztosan, persze a gyorsaság lehet kérdéses, mégis. Úgy vélem ezt a lépést helyesen tettem.
Tévedtem.
Leköpött.

Azt eddig is gondoltam, hogy nem semmi az aprótalpú, de azért ezt még én sem feltételeztem volna róla. Nem kispályázott túlzottan sokat, egyszerűen rámcsavarta azt, ami a szájában alvadhatott már egy ideje. Az éjfekete talár mellkasi részén egy hatalmas, még most is habosnak mondható köpet éktelenkedett. Megtorpantam, az általam óhajtott távolság a történtek miatt nem következett be. Végigmértem, mit is tett, ezzel is időt adva neki, ha szaladni szeretne, mert lehet nem ártana neki, ha meg szeretné élni a holnapot. Nem voltam ideges, csupán nem szerettem, ha mások előtt akarnak leoltani.



Amennyiben Sat futásra adta a fejét :

Lassú, lomha mozdulattal húztam szét a talárom, hogy előhalászhassam a belső zsebből a pálcát. Elvégre a folyosó nem volt olyan rövid, hogy mire előkerülne a varázstárgy, a kis picsa eltűnjön a szem elől. A diákok többsége látta az esetet, így félrehúzódva várták a megtorlást, aki nem, az pedig vessen magára. Egy laza mozdulat, majd egyetlen szó.
- Stupor!
Találat esetén a pálca továbbra is a lányra szegeződött, és megindultam felé. Ellenkező esetben visszakerült a zsebbe, jómagam pedig megindultam a Klubhelységbe, hogy ott várjam meg?elvégre este, takarodó után már ő sem császkálhat odakint. Még egy utolsó komor tekintet, jelezvén, ha valaki röhögne azt megölöm.



Amennyiben Sat nem szaladt el :

Hiba.
Hatalmas.

Visszatekintve rá, egy apró lépés előre, amelyet megtoldottam egy, a törzs mellől érkező igencsak hatalmas sallerrel. Az igazi teljes tenyeres. Emberes erőt próbáltam belevinni az ütésbe, akkorát, hogy a másikat a Roxfort szaros és rozoga fala adja neki. Mindennek vannak határai?ő megtalálta az enyémet. Találat esetén nem szólaltam meg, csak meredtem rá gyilkos tekintettel, jelezvén, ez volt a pont, amikortól ne várjon könyörületet.
Felkészültem.
Vártam.








Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Satine Cherhal - 2008. 12. 19. - 15:44:36
A másodpercek kínos lassúsággal teltek. Vagy talán már a percek és az órák? Mint egy torz rémálomban? hallotta a fal mellett motoszkáló patkányt, érezte, ahogy a vállára csöppen a plafonról szivárgó víz.
Esik az eső az északi egekből
Mint mérgezett kések,
Könyörület nélkül? *
Igen, mérgezett kés hasított arcába nem sokkal később, vagy legalábbis úgy érezte.
El kellett volna futni? Mennyivel lett volna jobb, ha hátba éri a találat, mint az hogy szembe néz tettének következményeivel?
Semmivel? önmagát köpné le, ha akár csak egyszer is megfutamodna. Ha elmenekülne bárki vagy bármi elől. Semmihez nem ért, semmije sincs, egyetlen erénnyel rendelkezik csupán. S ha még ezt is sutba dobná, nem lenne önmaga? az ostoba bátorság. S ez előbbi fokozottan igaz rá, a mélységes ostobaság. 
Satine tipikusan az az ember volt, aki az első sorban harcolt volna a világ pusztító háborúiban. A bolond, kiben a megszállottság már-már ijesztő méreteket ölt, tekintetében lángol az elszántság, akár csak a végítélet világot emésztő lángjai. Aki csatabárdját a magasba emelve üvölti. ?Előre?? Igen, ők esnek el először, ők azok, kikre a biztos halál vár. Ám diadalittas mosolyuk ott virít az idők végezetéig, fehérre csiszolódott csontváz vigyorukon. Ostobaságuk teszi őket boldoggá?
Most is, miközben hátra tántorodott pár lépést, s a fal jeges satuként préselte ki tüdejéből a levegőt, elégedett volt. Igen. Mert tudta? most tudta, mire számítson, tiszta volt a kép. Ez, végre a sok érthetetlen keszekuszaság közepette az ő terepe.
Tépett, fekete tincsei takarták szemeit, s leginkább úgy festett, mintha trendi emós frizurává lőtte volna be eddigi sehogy se álló szénakazlát. Lassan oldalra fordította fejét, s egy véreset köpött a hideg, nyirkosan csillogó, fényesre kopott kövezetre. A fémes íz? régi emlékek. Emlékek melyek most mégse csaltak ábrándos mosolyt vértelen ajkaira. Csak meredt oldalra, a véres padlóra? felszakadt a szája. Hát igen, teste nem egy helyen őrizte a múlt nyomait, bár ezek a mostani sebek viszonylag hamar begyógyulnak.
Ne félj
A cél a sötétség
Ne félj?*
Mikor újra felnézett, tekintete már nem tükrözött dühöt, inkább valamiféle beteges izgalmat. Fél kézzel háta mögött támaszt keresett a falon, bár igazából nem mintha attól félt volna, elesik, inkább csak leplezni kívánta keze remegését. Nem, nem igazán a félelemről volt szó, egyszerűen csak van, hogy az ember tudat alatt annyira izgul, hogy így ütközik ki rajta. A megmagyarázhatatlan remegés? ajkai pengevékonyságúra szűkültek, de éppen csak egy röpke pillanatra, mielőtt még újra Sean felé fordult volna.
-   Gyerünk, ne fogd vissza magad? ? szólt, ám hangja inkább becsmérlő volt, mint dühös ? Üss meg, ettől leszel aztán igazi férfi!
Tudta, hogy ezzel csak maga alatt vágja a fát, biztos volt benne, ezzel a férfiakból csak további ingerültséget vált ki. Ismerte jól ezt az érzést? Marcus is egyre dühösebb lett ettől, amikor nem ugrott neki, amikor nem vette fel a kesztyűt. Ennyire egyszerű? ennyire egyszerűek az emberek.



* The Ramus: No Fear


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Sean Blaine - 2008. 12. 19. - 21:30:16
.-= Satine =-.


Csatt.
Tompa koppanás.

A pofon, amely a törzs mellől indult, célba véve a lány arcát, totális csapást mért. A fiatal háztárs megtántorodva lépett háttrébb, és passzírozódott fel egy pillanatra a falra. Az apró szikra, amikor éreztem a bőrét, a tenyér és az arc találkozását, hatalmas tüzet lobbantott fel bennem. Amennyiben itt és most más állt volna előttem, valószínűleg úgy kellett volna levakarni róla. Rosszabb esetben megdermeszteni, hogy az alakot ki tudják cibálni a kezem közül. Ki tudja, talán már csak a maradványait sikerült volna. Leírhatatlan érzés volt újra szabadjára engedni a csendesen szunnyadó, olykor fel-felébredő állatot. Az utóbbi időben rettenetesen visszafogtam magam, hogy megfeleljek David bának, igen, még így a halála után is. Persze Cedrahnak is, ha már a szárnyai alá vett. Többek között. Mert volt valami új, furcsa is a levegőben, ami arra késztetett, hogy legyek kissé ?emberségesebb?. De ezen a folyosószakaszon ez érvényét veszítette, pontosan akkor, amikor a pöttöm aprótalpú köpete a taláromon csattant szét. Hatottak a nevelőm tanai, hatott valami más is?nem tudom mi?de szerencse az áldozatnak. A velem szemben álló már valószínűleg a földön hevert volna véres kézzel. A nyakláncom pedig egy újabb darab hirdetné, megint megtörtént. Bár, való igaz, itt és most nem az ujjat kellett volna begyűjtenem, elvégre mással ártott.
Elfordult.
Köpött.


Úgy festett, ez valamiféle késztetés nála, egyszerűen köpködni bele a vak világba, mert attól igazán menők leszünk. Gyerek még, sokat nem tud arról, ami valójában folyik körülötte. A viselkedéséből ítélve valószínűsíthetően nincs túlzottan sok kötöttsége. Talán csak a másik két picsogó társa?de Ő ma bebizonyított valamit. A rengeteg állat között azért vannak olyanok, akik képesek erősnek maradni. Tisztelendő, még akkor is, ha ezt soha nem mondanám a szemébe. Sőt, soha nem mondanám senkinek.

Mosoly.
Halovány.

Igen, egy pillanatra megvillantottam a fogam fehérjét. Cseppet sem volt gúnyos, mindinkább egyfajta öröm, hogy az elégtétel megtörtént. Lepillantottam a földre, hogy szemügyre vegyem a véres trutyit, majd visszapillantottam a lányra. Sokak szerint szemét dolog nőket verni, holott ez közelről sem igaz. Mindig harcoltak érte, hogy egyenjogúan kezeljük őket, hát nyeljék be a rosszat is, ne csak előnyük származzon a dologból. Pontosan akkor tekintett fel Ő is. A szemeiben eleddig lobogó gyilkos tűz most egyfajta adrenalinnal pumpált, vad izgalomra utalt. Nem félt, cseppet sem félt?vagy ha mégis, hát nagyon jól leplezte. Nem szólaltam meg, mert nem éreztem értelmét a dolognak. Vártam, mi lesz a reakciója arra, hogy az arcátlan magatartását volt, aki retorzióval merte megválaszolni.
Megszólalt.
Gúny.


Egy pillanatra lehunytam a szeme, ahogyan megráztam a fejem, jelezve nagyon nem érti, miről is van szó. Ezt foganatosítva szólaltam meg, ismételten a jellegtelen, szinte unott hanggal.
- Sokat kell még tanulnod az emberi lélek rejtelmeiről!
Nem, én nem vagyok olyan, mint mások. Olyan, aki a szavaktól csak haragra gerjedve kezd tőrni-zúzni. Azok idióta marhák, akiket könnyű szerrel győz le az ember. Miért? Mert a harag rossz tanácsadó olyan helyzetekben, amikor tiszta fejjel kell gondolkodni.
- Nem attól lesz valaki nagy, hogy megver valakit, vagy elátkozza. Aztán amikor már kiszolgáltatott a másik, folytatja a nyúzást.
Ezzel részemről lezártam a vitát. Először azt hittem, hogy az aprótalpú a pofont követően majd rúg-kapál-pálcát ragad. Akkor vége lett volna, mint alkímián a későknek?vagy nekem. Nem tette, kiállt magáért, bár nem a legjobb formát választva. Mégis, egy nálánál erősebbel megtette. Legyen mára ennyi az okításból.

Körbetekintettem.
A diákok.

A tekintetem abban a pillanatban vált gyilkossá, mintha mindenkit meg akartam volna ölni.
- Nem színház! Ballagjunk csak tovább, ha nem akarunk bajt a fejünkre.
Dörrent élesen az érces hang, szinte visszhangot verve a folyosók falairól. A szavakat követően a nézőközönség tagjai szépen lassan szivárogni kezdtek. Sok barom, mindegyiknek járt volna egy hatalmas pofon, hogy szedjék már össze magukat. Ebből az esetből is látszik, mekkora szar az összetartás. Álltak és bámultak. Pfúj. Szarháziak.
Visszanéztem.
A jobbom bevándorolt a talár zsebébe, hogy előhúzza?a szájharmonikát. Nem, nem pálca?már befejeztem, ha Ő úgy akarta.
- Mára legyen elég ennyi!
Kemény, határozott hangnem, hogy érezze, nem kell már hülyeséget csinálnia. Elballaghat, ha szeretne, én letudtam, amit le kellett tudnom.
Nem mozdultam.
Érdeklődő tekintet.




Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Satine Cherhal - 2008. 12. 20. - 10:47:28
Döbbent csend? a félelem szaga. Félnek közbe avatkozni. Ez a sok ember? vajon eddig is itt álltak? Végig? És miért döbben meg még mindig ezen? Hát nem látott már eleget ebből az iskolából? Gyáva férgek gyülekezete? na nem mintha azt várta volna, hogy majd megvédik, nem. Alapvetően senkinek sem szeretett tartozni, a szívességeket pedig a mai szar, kegyetlen világban aranyárban mérik. Másrészt ő érezte volna szarul magát, ha egyedül nem tudja megoldani a problémáit. Nem számított a sok bámészkodó diák, eddig is szartak rá, cserébe ő detto. Viszont a fiú szavai teljesen kizökkentették abból a szemtelenül perverz nyugalomból, a feszültség azon határáról, melyet az adrenalin pumpált belé. Erre nem számított?
Mi az, hogy sokat kell még tanulnia? Nagyon is jól ismerte az őt körülevő világot, az embereket, a kegyetlen és rideg valóságot. Ez a srác szart se tud az életéről? ennek sejtelme sincs arról, miket élt már meg! Ő nem láthatta azt gusztustalanul mocskos gyermekkort, valószínűleg sosem sújtott rá értelmetlenül az alkohol vezérelte atyai szigor, nem kellett haldokló anyja kezét fognia, éreznie, ahogy hiába kapaszkodik belé, kezei közül elszivárog az élet. Sose kellett egy mocskos kapualjban töltenie az éjszakát, vagy valami vadidegen faszi kocsijának hátsó ülésén. Nem láthatta a falfirkákkal színesített, omló vakolatú falakat, miközben céltalanul kóborol az utcákon, nem kellett elkötnie a hot-dogos kocsit csak azért, hogy aznap se dögöljön éhen. És persze nem kellett gyerek fejjel az öccsét felnevelnie? Igen, ha Kay nem lenne, már rég feladta volna. Sokat kell még tanulnia? Na persze? Hogy száradna le a veséje?
Keze még mindig remegett, mikor kézfejével letörölte az ajkaiból szivárgó vért. A bámészkodó tömeg végre eloszlott, mintha soha nem is lett volna, kihalttá vált a folyosó. Csak ők maradtak. Satine, és az ellenséges idegen. Mit kéne most tennie? Mit mondhatna még? Na igen? lószart se.
Tett két bizonytalan lépést oldalra, majd mintha csak egy zsák krumplit lenne, zökkent a földre, a közeli falfülkében. S mintha a pasas ott se lenne, fél lábát felhúzva kotorászni kezdett zsebében. Ám most se az ominózus pálcát kereste, az ott mosolygott hálójukban valamelyik éjjeli szekrényen. Ehelyett csak egy ütött-kopott Lucky Strike-os dobozt halászott elő. Tudta, hogy tilos, pláne az ő korosztályának, de ez valahogy, ebben a szent pillanatban nem tudta érdekelni. Szüksége van a halálpálcikára, erőt kell gyűjtenie, különben nem bírja tovább. Nem akart sírni, soha?
Még jó, hogy ebben az ósdi várbörtönben nincsenek füstérzékelők? Elég rutinos volt ahhoz, hogy a következő pillanatban már szájából lógjon ki a megmaradt három szál egyike, s kattant is a narancssárga öngyújtó, a szokásos, megnyugtató hangon. Már nem sokat kell várnia, hogy vége legyen a tanévnek, hogy ne kelljen titokban csinálnia. Hogy végre újra rohanhassanak a vonatállomáson, és újra szabadok lehessenek a szikrázó nyári napsütésben. Már nincs messze. Nincs messze a csóró, ámde boldog szabadság? 


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Sean Blaine - 2008. 12. 20. - 13:11:25
.-= Satine =-.


Megmozdult.
A keze.

Először azt hittem megindul a hatalmas hajsza, és megpróbál agyba-főbe verni. Jó, persze, már a gondolatmenet is röhejes, de ahogyan bámult azokkal a zöld szemekkel. Nem tartottam kizártnak a dolgot, hogy valami rohadtul nagy baklövést fog elkövetni. Baklövés neki?nekem pedig egy újabb standard kör. Kéz lendít, hatalmas pofon, és újra csend. Reméltem, hogy nem szeretné ezt játszani az idők végezetéig, mert akad más dolgom is. De nem, volt benne annyi logika, hogy ráébredjen, nem igazán fog győzedelmeskedni egy nálánál cirka háromszor nagyobb emberke ellen. Hacsak nem pálcával?vagy esetleg olyan rejtett értékekkel rendelkezik, amelyek elsőre nem mutatkoztak. Az meglepő lenne, mert idebent szinte senki sem képvisel normális értékeket pár emberen és rajtam kívül. A majmokhoz hasonlatos utánozás, vagy bolhászkodás nem érték?ahogyan az állandó nyavalygás sem, ami mellesleg kezdi kikezdeni szegény lelki világomat. Amikor meghallom, legszívesebben elkapnám az emberkét, hogy véresre verve akasszam ki valahová a Roxfort egyik folyosójára. Lehetőleg egy igencsak elhagyatottra, hogy senki ne találja meg. Akkor legalább egy marhával kevesebb lenne idebent.
A vér.
Letörölte.


Oldalra lépve állapodott meg két, a falból kiugró szögellés között, hogy aztán ledobhassa magát. Újra a szutykos földön, ami azóta nem látott takarítót, amióta az iskola áll. Követtem a tekintetemmel, de továbbra sem mozdultam. Amikor letelepedett, újra az apró vértócsára meredtem, a köpet a pofon után. Az is ott fog száradni évekig, mert senki nem lesz, aki feltakarítsa?de legalább megőrződik egy emlék. Egy emlékeztető arról, milyen is a világ most. Ismét őt vettem a szemeim kereszttüzébe, fürkészve, vajon mit kereshet a zsebében olyan megszállottan.
Cigi.
Nála.

Legjobb emlékezetem szerint a dohányzás igencsak tilos volt ezen az átokverte helyen. Mégis, jelen pillanatban leszartam az egészet, elvégre nem én gyújtottam rá, hanem Ő. Jön egy tanár, és lefüleli? Az csakis az aprótalpú baja lesz, nem pedig az enyém. Merjen nyavalyogni a professzorok egyike, vagy akár a pribék prefektusok. Azok is csak dísznek vannak, mert hasznuk annyi sincs, mint egy szaros hangyának. El kellene tiporni őket, mindet. Csak pöffeszkednek, ömlengenek, hogy micsoda hatalmuk van.

Egy lépés.
Kettő.

Hátráltam pár lépést, aztán amikor nekikoccantam a csajjal szembeni falnak, egyszerűen végigcsúsztam rajta, és lehuppantam. Egy talár mosásba, de nem érdekel, most nem.
- Ettől jobb lesz valami?
A kérdés egyértelműen arra célzott, hogy a bagózás aztán lószart sem fog megoldani. Legfeljebb annyit, hogy hamarabb dobja el magát az ember pár évvel. Hát kell ez bárkinek is?
Csend.
Nyugalom.



Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Satine Cherhal - 2008. 12. 20. - 14:25:49
 Milyen jó is volt a jó öreg füstös íz, a megszokott mozdulat! S milyen gyönyörű is az öngyújtó lángja? Nem olyan, mint apja jó öreg vihargyújtójáé, mellyel rendszeresen lepörkölte szemöldökét, nem olyan vadul csapkodó, erőteljes. Csak a jó öreg narancs ? kékes lángnyelv? A fal rettenetesen hideg, ám mégis jó nekidőlni, lehűti az ostoba, emberi indulatokat. Mikor végre kivette a meggyújtott cigarettát szájából, s térdén megtámasztott karral leengedte, keze még mindig remegett. Most, a parázsló halálpálcikával még jobban látszott, legalábbis neki? bosszantó. Felnézett, a nedves, beázott plafon irányába. Na persze, nem mintha lett volna arra bármi látnivaló, egyszerűen csak jól esett. Jól esett nem arra figyelni, mi van körülötte, nem látni ezt a furcsa alakot. Az orrából szállingózó szürke füst lassan semmivé enyészett a félhomályban, mintha csak soha nem is létezett volna. Régebben sokat játszottak azzal, ki tud szebb karikát fújni? hát neki sose sikerült igazán.  De nem számított, hisz az volt élete oly kevés igazán boldog pillanatának egyike. A southampton-i vasútállomáson, amikor még nem tudták, melyik irányba szállnak majd fel, lógnak fel valamelyik szerelvényre.  Amikor egyszerűen ültek csak a lépcsőkön és nem volt semmi dolguk. Minél jobban hiányzik, annál többet gondol rá az ember?
Ám most nyoma se volt a szemközti raktárépületnek, a sínek közt bóklászó verebeknek? csak a hideg kő volt és semmi más. Miért is indult? Levegőzni, nem? Most már mindegy? odakint is legfeljebb csak rágyújtott volna.
Valaki leült vele szemközt, ám eleinte nem akaródzott elszakítani tekintetét a plafonról. Csak figyelte a füstgomolyag hűlt helyét. Még egy szippantás, majd a következő szürkés nyaláb már egy mély sóhaj keretében távozott tüdejéből.
Ez a hang? hát ez még mindig itt van? Azt hitte, miután porig alázták, belédöfték a pallost, majd még meg is törölték ruhájában a vértől és belektől szennyes pengét, hagyják ?békében nyugodni?. Tévedett. Már megint.
Végre elszakította tekintetét az odafent gomolygó sötétségtől, s egykedvű félmosollyal felrepedt ajkain meredt a pasasra. Nem nyújtott valami felemelő látványt, ha nagyon keresnénk a megfelelő szót rá, leginkább egy ágrólszakadt, koszos utcalánynak mondhatnánk. Egészen természetesnek hatott, ahogy a falat támasztva ücsörgött a hideg kövön. Ám az nagyon is meglepte, hogy az ?úri srác? is követte példáját. Hát nem félti a gyönyörű, fekete, csilli-villi talárját? Mindegy?
-   Legalább előre tudom, hogy nagy eséllyel mibe fogok beledögleni? - biggyesztette le kelletlenül ajkait, még mielőtt újabbat szippantott volna a biztos halál füstjéből ? Hacsak egy magadfajta egyszerűbben le nem zárja a dolgot.
Az utolsó szó nem sikerült teljesre, a végét elharapta, hiszen az az átkozott gombóc újra növekedni kezdett torkában. Kénytelen volt elkapni tekintetét a komor, égkék szempárról, nem akarta hogy lássák, amint erőt gyűjt következő mondatához, az ahogy lenyeli a keserűséget, mely egyre inkább fojtogatta. Persze látszólag csak újra felnyitva a sokat megélt cigisdobozt, végül a másik felé nyújtotta, mint afféle békejobbot.
- Kérsz?     


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Sean Blaine - 2008. 12. 21. - 10:16:08
.-= Satine =-.


Bambult.
A plafon.

Mintha onnan várt volna valami választ az elmúlt percek történéseire. Érdekes, hogy az emberek, ha nem tudnak magukkal, vagy egy adott helyzettel mit kezdeni, akkor azonnal felfelé tekintenek. Pedig ott aztán semmi sincs, ami segíthetne. Soha nem tudtam eldönteni, hogy azért van, mert ez olyan színpadias, vagy van valami különös oka. Mindenesetre meglehetősen érdekes egybeesés. Megráztam a fejem, és figyeltem, ahogyan a még gyermeki korban lévő aprótalpú elkezdi szívni azt a rohadt cigit. Irónikus látványt nyújtott, de ki vagyok én, hogy elvegyem tőle. Nem vagyok az apja?pföhh?ha neki ez jó, hát szívja két pofára.
Megszólalt.
Életigazság.


Ahhoz képest, hogy még ott röhögött a fenekén az a szaros tojáshéj, meglehetősen érdekes világszemléleteket vallott. Már az öltözködése sem volt egy mindennapi. Ebben a korban a sok kis p*csa általában rózsaszínben flangál, valami undortelep babával a kezében, ami cirka gyújtósnak lenne jó. Nézzünk csak rá, mint valami emós luvnya. Alig lehet tizenkettő, aztán tessék, már most el akarja dobni az életét. Minden bizonnyal csodálatos gyermekkora lehetett?saját szoba?testvér?szerető család. Általában az ilyen emberekből válnak a legnagyobb barmok. Jó, aki velem szemben ült, nem tartozott éppen közéjük, de az életérzést átvette. Nem mintha én nem vettem volna át, de nekem megvolt rá az okom.
- Nem az emberek veszik majd el az életed, hanem a szaros stílusod.
Mély hang, de még mindig vérnyugalmas hangszín, jelezve, nem tud felhúzni. Ahhoz több gombócot kellene megennie, hogy felpörgessen annyira, ölni akarjak. Ott van a rohadt apám és az a sarki k*rva anyám, nekik sikerült. Bármikor megforgatnám bennük a kést, többször is, ha az kell, minden szívfájdalom nélkül.
- Össze kellene szedned magad, mert az életviteled rányomja a bélyegét mindenre.
Igen, most folytathattam volna a mondatot, hogy ?nézz csak magadra, hogy nézel ki?lúzer vagy?egy roncs?egy senkit sem érdeklő hulladék?, de hova fokozzam. Azt hiszem a mondat egyértelműen kifejtette. Lehettem volna szemét, ha vigyorogva, gúnyosan mondtam volna bele a képébe. De azzal, hogy komolyra fogtam, éreznie kellett, ez nem bántás, csak egy rohadt megállapítás. Nem lesz jó vége annak, ha nem kaparja össze a darabkáit, szét fog hullani, és késő lesz, mire megbánja.

Már megint.
Megáll az eszem.

Össze kell szednem magam, mert állandóan a szaros agonizálással foglalkozom mostanában. Rohadjak meg, ennek tényleg nem lesz jó vége az irányomban sem. Most a legszívesebben kikelnék magamból, hogy egy hatalmasat köpjek a saját arcomba. Na tessék, rám ragadt a csaj marhasága, már én is köpködni szeretnék.
Kínál.
Cigivel.

Végigmértem a dobozt, mintha elgondolkodnék rajta, pedig eszem ágában sem volt kérni egyetlen szálat sem. Nem attól akarok megdögleni, ha már választhatok. Egy szaros kis ágyban, hörögve, nyáladzva, hogy már csak varázslatok meg bájitalok tartanak egyben. Még mit nem?soha ilyet.
- Nem kérek! De ahelyett, hogy szopogatod azt a szart, fel kellene menned a gyengélkedőre.
Tessék-lássék csodát a hatalmas publikum, mennyire kedves ember is tudok lenni, ha akarok. Tény, hogy általában nem igazán szívlelem az ilyen dolgokat, de neki már megadtam azt, ami jár. Ettől fogva pedig nem volt semmi elszámolnivalóm, vagy bajom vele.
A szájharmonika.
Lepillantottam.


Ez most egy győzelem?vagy hagyjam a francba a dolgot? Egyenlőre csak babráltam, majd kiderül, hogy nekilátok-e valami dallamnak?


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Satine Cherhal - 2009. 01. 12. - 17:13:59
Ohh, hogy a fene esne belé! Satine sose fogja megérteni a férfiakat. Ostoba, beképzelt, felfújt hólyagok mindnyájan, azt hiszik, ők aztán mindent tudnak, megmondják a frankót, közben meg üresebb a fejük, mint a pad alatt felejtett Guiness-es üveg egy Manchester ? Juventus meccs után.
Bár, ha jobban belegondolt, a nőket még kevésbé kedvelte. Lehet, nem is egy-egy emberrel, nem is a nemekkel van a baja, hanem az emberekkel úgy általában. Na igen, valahol igaza van a pasasnak, embertelen, ahogy él, pláne ahogy kinéz.  Vagy legalábbis semmiképpen sem olyan, és semmiképpen se él úgy, ahogy azt a társadalom elvárná tőle. Azok az emberek, melyeket leginkább leköpött, leginkább megvetett. Sean-nak igaza van, a maga szemszögéből, bár valószínűleg abba bele se gondolt, hogy valakinek pontosan így jó. Eddig se kesergett, csupán tényeket közölt. Hiszen egyetlen biztos dolog van az életben, az pedig a halál. S az, hogy ennek módját önmaga választhatja meg, az igazi úri dolog a javából, vagy mifene. Persze, nem kívánta az ereit csiszatolni egy életlen borotvapengével, s nem is fojtaná magát a Temze zavaros vizébe? Egyszerűen csak felveszi a kesztyűt, melyet ez a rohadt, redvás élet vágott elébe. Az az élet, melyet legyen bármily igazságtalan, mégis annyira szeretett. Mert az a pár gyönyörű pillanat, melyet megélt, bármit megért, s nem adta volna a világ minden kincséért se. Azt az elhanyagolt, mocskos vonatfülkét, az útközben elfütyült dallamokat, a disznóólra emlékeztető, olcsó motelszobát, a végtelennek tűnő szabadságot a síneket követő, hosszú úton, és a szikrázóan kék szempárt, mely nélkül az egész semmit se érne.
Mindenkinek megvan a maga múzsája persze, s a nézőpontok emberről emberre változnak. S bár Satine ezt tudta is, ifjúkori dacossága mégse engedte, hogy a helyzeten felülemelkedjen.
Büszkeség.
Igen, ez az, ami neki is volt. És bizony fájt neki, hogy ez az alak, aki igazán még csak nem is ismerte, legfeljebb csak látásból, ennyire lenézi. Az, hogy bár sose akart lányosnak, vagy felnőttebbnek látszani koránál, mégis csúnyának, és visszataszítónak tartja. Vajon ő is ezt látta a tükörben, mikor legutóbb a csajok a fürdőszobába rángatták? Mit látott akkor? Egy maszatos, kócos emberpalántát, igen. Az ilyet normál esetben az állatkertben mutogatják, akár a cirkuszi majmokat? Ez vagy te, Miss Cherhal. És csak te tehetsz róla.  Bár mit láttál akkor, amikor életedben először és egyben utoljára rendbe szedted magad? Mikor rendezett fonatba szorítottad ezeket a seszínű, agyonfestett tincseket? Az anyádat, akit annyira szerettél? és amilyen sose akarsz lenni. A rendes emberek meghalnak. Mind.
 Ám mindezek ellenére most az egyszer mégse szólt, nem feleselt, csupán némán tűrte a srác kioktató stílusát, azokat a szavakat melyek újabb és újabb tőröket döftek apróra aszott szívébe. Némán csukta vissza a cigis dobozt, s süllyesztette vissza nadrágzsebébe, mintha csak nem is számítana az egész. Pedig nagyon is fájt neki, összeszorított ajkai tartották vissza csak a sírást, vagy a hisztériás dührohamot, mely kitörni készült belőle. Ám most mégis lenyelte a gombócot, a lelkében dühöngő fenevadat, s fel se tekintve dünnyögött orra alatt.
-   Persze, és mégis mit mondjak? Elgázolt egy tévelygő mamutcsorda? Hehh?
Cinizmusa ellenére, hangja mégis nyugodt maradt. Kész csoda. Bár végre talán előtérbe került józan ítélő képessége. Nyilvánvalóan erősebbel nem kötözködünk, s csak akkor támadunk, ha feltétlenül szükséges. S bár Sean nem tűnt két-három évnél idősebbnek a lánynál, azért mégis számított az a húsz centi és az a jópár kiló. Igen, életösztöne, ha csak nyomokban is, de neki is volt.
Lopva tekintett a fiú felé, hogy vajon kap-e ezért a megjegyzésért még egy jókora nyaklevest, ám az az apró kis tárgy, amit a másik kezében látott, kellőképp megdöbbentette.
-   Szereted a zenét? ? kérdezte hirtelen, ezzel magát is meglepve. Hiszen mit érdekli őt, hogy a másik mit szeret vagy sem? Ez is csak egy nyamvadt aranyvérű a sok közül, egy ostoba bájgúnár? ööö? akit az emberek csak Mark Tyson-nak becéznek, de ez már részletkérdés?           



Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Sean Blaine - 2009. 01. 22. - 14:06:23
.-= Satine =-.


A doboz.
Elrakta.

Minő meglepetés, de az eleddig igencsak felvágott nyelvezettel rendelkező leányzó csendesen tűrte azt, hogy egy olyan ember, aki nem is ismeri, kioktassa, hogyan is kellene cselekednie, avagy élnie. Tény, még abban sem voltam biztos, hogyan is hívják valójában?de azonnal látszott rajta, és érződött a stílusából. Egy olyan ?emberről? van szó, akit nagyívből leszar a társadalom, legalábbis az iskola diákjai biztosan. Elvégre, ki a fene törődne egy flúgos, idióta csajjal, aki fiúnak fest? Nagyjából senki, mert idebent, ahogyan a falakon kívül is, a divat az úr. Az összes marha egymást majmolja, és itt nem csak azokra a nyomorék, puccos ruhákra kell gondolni, hanem a francos jellemre is. Mindenki egy felfuvalkodott műmájernek tartja magát. Mindenki mindent tud, és mindenből jeles?na persze. Ébredjünk már fel ebből a Csipkerózsika álomból a fenébe. Nincsen tökéletes, soha nem is létezett, és nem is fog. Amennyiben mégis születne egy ilyen ember, az első adandó alkalommal lemészárolná az élet. Miért? Mert gyenge lenne a túléléshez. Mindenkivel kedves, zseni, odaadó. Ezek azok a vonások, amit mások kihasználnak, aztán, ha már nem kell az illető, összegyűrik, mint egy nyamvadt papírgalacsint, a földre hajítják, és még belerúgnak párat. Én példának okáért fel is gyújtanám egy jó adag piroinitio varázsigével. Biztos, ami biztos ugyebár. Szóval tökéletes nincs, én sem vagyok, a csaj velem szemben meg pláne nem az. Mi nem majmolunk, mint mindenki más?ezért utálnak minket. Lám csak, egy közös jellemvonás.
Feltekintett.
Megszólalt.


Igazán szellemes benyögésekkel tudta tarkítani a beszélgetést, még így, zsibbadó arccal is. Elég rendes erővel kapta meg a szeretetcsomagot, csoda, hogy épen maradtak a fogai. A megjegyzés továbbra sem tartozott a sértő kategóriába, így feltekintve a szájharmonika mustrálásából szólaltam meg ismételten, a jól megszokott üres, és semmitmondó hangnemben.
- Nem kell hazudnod, bár dicséretes, hogy nem árulkodnál, mint a sok kis szarházi, veled egykorú, csecsemőszintet alulról kapargató idióta.
Hihetetlen, avagy sem, mégis dicséretféleség hagyta el az arcomat. Nem mindennapi az, hogy egy ekkora parasztlengőt követően ne átkozás legyen a válasz, vagy a rémülettől itatott, menjünk gyorsan a tanerőhöz sírdogálni szindróma. Aljas pórnépek, semmi becsület nélkül. De ez a csaj itt tisztában volt vele, mi is az a betyárbecsület. Kevesen vannak, akik egyáltalán a szót ismerik, nemhogy a jelentését.
- Felkísérlek, és megmondjuk, hogy pofán vágtalak!
Ez nem kis dolog tőlem, bár az, hogy vállalom, amit tettem, nem újdonság. Akadnak emberek, akikre szar és szemét módon ráhúznám a lepedőt, de rá minek. Semmi hasznom nem származna belőle. Meg amúgy is, mit tesznek velem, büntetőmunka? Merlinre, de befostam a dologtól. Jajjjajjj.

Lepillantott.
A szájharmonika.

Az egész beszélgetés és diskuráció alatt ott tartottam a kezeimben, és lassan, de ütemesen forgattam az ujjaim között. Régi emlék egy olyan embertől, aki elmondhatta magáról, amit senki más sem, szerettem. David, apám helyett apám volt, és ez kellett, hogy ne legyen belőlem egy vadállat, aki senkivel sem törődve pusztítja és rombolja a világot.
- A rengeteg pletyka ellenére kinézed belőlem, hogy szeretek bármit is? Egyáltalán azt, tudom mit jelent az a francos szó, szeretni?
Jogos kérdés, és tulajdonképpen még én sem voltam vele tisztában, tudom-e egyáltalán, mit is jelent?és?ha tudom, akkor érezni is képes vagyok-e ilyesmit még valaha. Bonyolult az emberi lélek, és az érzelemvilág?bonyolult.
Nem mozdultam.
Ültem.



Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Satine Cherhal - 2009. 01. 22. - 15:42:27
Kellemes félhomály uralkodott a végtelen, kacskaringós pincefolyosón. Éppen csak annyi fény szűrődött be a poros-pókhálós falfülkékbe, hogy az emberekből ne látszódjon más, csupán fehéren világló bőrük, éles kontrasztot alkotva a pince szürke-fekete falaival. Satine egészen úgy festhetett feketére kihúzott szemeivel, sápadt bőrével, akár csak egy mocsári zombi vagy egy kiéhezett vámpír. Bár Kay-nek volt ennél egy sokkalta frappánsabb megfogalmazása, ő egyszerűen csak vizihullaként értékelte az összhatást.
A plafonról szivárgó talajvíz ütemesen kopogott a simára kopott kövezeten, mintha csak az eltelt időt mérné egy-egy kérdés és válasz között. Talán túl sok idő, vagy csupán az alkalom szülte a kellemetlen torzulást? A kanyar mögött lobogó fáklya fényei groteszk táncot jártak a fiú bal oldalán, mintha csak perzselő lángnyelvek marnák-szaggatnák éjfekete talárját, pokoli illúziót keltve egy-egy fantáziadúsabb gyermekben. Ám a lányt ez most egy cseppet se izgatta? Egyszerűen megakadt saját okfejtésében. Nem értette ezt a fazont? Először jól arcon tenyereli, aztán gyengélkedőre akarja vinni, és még fel is vállalná tettét? Ez teljességgel logikátlan, pláne a Mardekár berkein belül. Ezek a tagok annak örültek a legjobban, ha következmények nélkül babrálhattak ki a másikkal, s a végén jót röhöghettek a markukba. Vagy ez csupán egy újabb csel? Áhh, a fene se fog ezen rágódni, legalábbis Satine biztosan nem. A francnak van kedve mindig a mögöttes tartalmakon agyalni, ha meg mégis lenne valami buktatója, akkor így esett.
-   Na persze, még csak az kéne? - morogta ? Elég balhés hónapom volt, nameg, csak ártana a ?jó? híremnek.
Persze, ha cserébe legalább állcsúcson rúghatta volna, szívesebben menne a gyengélkedőre. De így? Tiszta szégyen? Meg egyébként is, jóval nagyobb veréseket kapott már, s az, hogy majdnem kiköpte az egyik fogát, semmiség. Azt a fogorvosnál is megteszi az ember? Meg hát, hülye ez? Ha kiderül mi történt, fegyelmi eljárás indul, és fogházra ítélik, vagy jól elhúzódó konyhaszolgálatra, pucolhatja a krumplit élete végééig. Vagyis, persze, ez nem a hadsereg, de már majdnem. Úgyhogy bizonyára Piton bá megáldaná pár kellően kínos órával, köszönhetően a bűntetőmunkának, melyet nyilvános megaláztatás kísér. Felesleges? Ez az ürge legalább nem hátulról támad, hanem egyenesen nyilvánít véleményt, mégha azt elég fizikális formában mutatja is ki. Ez becsülendő, akkor is, ha utána vissza kell építeni az ember állkapcsát, mely az alapállapothoz képest jópár fokkal fordult el.
Viszont sajnos, Sean következő kirohanását nem igazán értette. Mi van abban, ha az ember szeret valamit? Ő is szereti a hamburgert meg a bakancsát. Mindenkinek vannak olyan dolgai, amit kedvel, vagy nem, ez alól nincs kívétel. Még az a hűdejajde félelmetes Voldy is? szereti zaklatni azt a szellemileg alulfejlett, rémületesen buta Potter gyereket. Vagy például Cedrah bá? a diákjait? izé? elölről, hátulról és meg :P .. főleg azt a véla barbie babát, de azt aztán jó alaposan. Biztos van valami, amit ez a lökött pasas kedvel. Ha mást nem is, hát az egóját villogtatni. Vagy a kicsiket szadizni meg  molesztálni?Na jó, azért Sat nem volt már olyan kicsi, végtére is van, aki az ő korában már gyereket szül. Igaz, azt Lakatos Rozáliának hívják, és többet ült a sitten prostitúcióért, mint ahányszor ő kileste Draco Malfoy-t ?hódítás? közben. Na igen, valamin röhögni is kell? De akkor is, azért már korántsem annyira gyerek, mint sokan azt hiszik. És speciel, ez a Sean gyerek minek szorongatná annyit azt a szájharmónikát, ha semmi köze hozzá? Na persze?
- Hát sorry, nem vagyok elég naprakész a suliban terjengő pletykákat illetően?- vonta fel fél szemöldökét ? Egyébként meg nem ciki, én is zenélni szoktam szabadidőmben. És mellesleg nem hiszem, hogy akkora antikrisztus lennél, hogy ne szeress semmit. Ha meg igen, akkor én a helyedben már rég elmentem volna a hozzám hasonló haverjaimmal orosz rulettet játszani, mert akkor aztán tényleg tök feleslegesen élsz?         


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Sean Blaine - 2009. 01. 26. - 15:33:21
.-= Satine =-.


Jó hír.
Ártana.

Micsoda nevetséges dolgokon tudnak manapság filozofálni a fiatalok, Merlin rúgná őket úgy igazán erőteljesen állkapcson, hogy az arcuk is leszakadjon, és tépné ki a gerincüket a vér mellé körítésnek. Jaaaaajjj aaaaajjaaaajjj, ártana a híremnek. Ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, kitör belőlem a fékevesztett, hangos, és lesújtó röhögés. Persze az elmúlt évek alatt szereztem már annyi tapasztalatot, hogy ne engedjem szabadjára ilyetén formán az érzésvilágomat. Jó, bevallom töredelmesen magamnak, Cedrah is ehhez hasonló okosságokkal tömte utóbbi időben a fejem. Viszont le kell szögeznem, attól nem tartok, hogy bárkit is megbántanék, mert nagyjából szarok az efféle dolgokra. De, nem kell tudnia az embereknek, hogy mi a fészkes fene is zajlik be az amúgy mások által sekélyesnek vélt apró lelkivilágomban. Annak idején apám helyet édesapám mondta azt, soha ne támadjunk hátulról, ha valakivel bajom van, azt próbáljam meg közölni az illetővel, még akkor is, ha az nem fog a kellemes csevegés kategóriájába tartozni. Én megtettem?Cedrah világított rá, hogy talán nem abban, és olyan formán kellene, ahogyan azt én művelem. Állítólagosan az bőven túllépi a durvaság határát egyes esetekben, és nemhogy jót vált ki a másikból, mindinkább gyűlöletet, és haragot. Komolyan mondom, rohadtul nehéz megérteni az emberi társadalmat. Mindegyikük szereti, ha igazat mondanak neki, és nem hazudnak bele a pofájába. Viszont, ha ezt megteszi valaki, akkor jön a felháborodás, hogy mit képzel magáról, és mekkora szemtelen, tahó, utolsó szar szemét alak különben is. Hát szakadjon rá mindenkire az égbolt. Mindegy, a lényeg, hogy mindenki túlértékeli ezt az imázs dolgot, és emiatt képes akár szenvedni is. Zárom a gondolataim, mert?.áhh?hagyjuk?logika.
Újabb fricska.
Szavak.


Már éppen megadtam volna a frappáns, és minden szempontból kemény választ a kijelentésére, amikor ismét megszólalt. Természetesen most, ahogyan máskor is, illedelemmel megvártam, amíg befejezi, mert nem vagyok egy bunkó állativadék. A közlendő azonban rendesen mellbevágott, mégis, csak bambultam előre, egyenesen a csaj szemeibe. Volt pár életigazság a szavakban, és igazából megfogott a dolog. El is gondolkodtam, hogy mi a retkes gatyamadzagot keresek még itt, miért is élek. Persze tudtam, az egyetlen dolog, ami még tartotta bennem a lelket, az, hogy az öngyilkosságot a lehető leggyalázatosabb dolognak tartottam a világon. Nincs annál szánalmasabb ember, aki ráveszi magát a dologra. Miért? Azért, mert elmenekülni a problémák elől undorító dolog?oda kell tartani a pofánkat minden esetben, és ha úgy adódik, hát vállalni kell a felelősséget.

Lenéztem.
A szájharmonikára.

Haloványan elmosolyodtam, sőt, megengedtem magamnak, hogy kifújjam a levegőt. Ennél fogva úgy festett, mintha fújtattam volna egyet, mekkora marhaságokat beszél a velem szemben ülő mardekáros. Igaz, egyszerre szerettem volna ezt kifejezni, és azt is, mennyire beletrafált a lényegbe.
- Nincs kit szeretnem, és nincs miért szeretnem bármit is. Egyetlen dolog kivétel ez alól, egy emlék.
Nyíltan megmondtam a dolgot, noha semmi köze nem volt az egészhez. Semmi az ég egy adta világon. Még én is meglepődtem, hogy kibuggyant, de ugyebár hazudozni nem szoktam, csupán ha kérdeznek, hát nem válaszolok, mert senkinek semmi köze az egészhez.
- Oroszrulettezni pedig nem fogok, mert nincs szánalmasabb annál, ha valaki a saját életét akarja eldobni. Gyávaság.
Ezzel le is zártam a beszélgetés ezen szálát, legalábbis, elég hangsúlyosan mondtam ahhoz, hallani lehessen, nem éppen alkalmas téma, ha beszélgetőpartnerre vágyik a fiatalság. Lassan felkászálódtam a folyosó kiszögellése mellől, majd előhúzva a pálcámat mormoltam el egy igét. A talárom lassan lebegni kezdett, majd lepergette magáról az összes koszt, ami felszedett a földről. Jól végezve dolgom ismét eltettem a varázstárgyat, majd egy lépést léptem előre.
Megálltam.
Lepillantottam.


A tekintet elárulta a kérdést, jössz, vagy maradsz? Persze, ha már nem a gyengélkedőre, akkor mindegy hova, csak ne ezen a szaros folyosón pesztrálják a rezet.


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Satine Cherhal - 2009. 01. 29. - 13:55:04
Hmm, lehet, talán nem kellett volna ilyen keményen fogalmazni. Talán most jól a lelkébe gázolt, és a srác rögvest sírva fakad, vagy mondjuk üvölteni kezd. Ehh, valószínűleg inkább ez utóbbi, az azért férfiasabb. Bár, aki még a szabadidejét is csilli-villi talárban tölti Sat számára távol állt a férfi kategóriától. Sebaj, hát ahogyan a problémamegoldás módszerei, úgy ez is ízlés kérdése, és persze az se elhanyagolható tényező, hogy viselkedése éles kontrasztot alkotot öltözékével. A látszat sokszor csal, nem szabad küllem alapján ítélni. Bár? Ekkor eszébe jutott Piton, és rá kellett döbbennie, kivételek azért mindig lesznek. Ám bárhonnan is nézzük, azért ez a Sean gyerek valahol szimpi volt, még a kinézete ellenére is, hiszen nem az volt az első dolga, hogy meglengesse a pálcáját Sat orra előtt, nyilvánvaló fölényét villogtatva, másrészt bármennyire is igyekezett udvariasan viselkedni, a lány irdatlanul bunkónak és tenyérbe mászónak érezte, ami ugye rokon vonás, emellett meg szinte sütött belőle, hogy mennyire gyűlöli az embereket, ami pedig szintén. Még szerencse, hogy nem hallhatta a másik gondolatait, különben kénytelen lett volna az ?úgy tökön rúglak, hogy bekönnyezel, és úgy képen nyomlak, hogy beszarsz? ? kombót alkalmazni. Persze, utána feltehetően spontán felrúgnák, vagy gerincen térdelnék, és addig püfölnék, amíg még mozog, vagy legalábbis kellő halmazállapot-változáson nem megy keresztül a szilárdtól a pépesig. Így hát tiszta szerencse, hogy legfeljebb csak gondolatban vívhattak élet-halál harcot, miközben egyikük a szájharmonika szorongatásán vezette le dühét ? vagy az esetleges hisztérikus röhögőgörcsöt -, a másik pedig szerencsétlenül járt cigijén, melyet épp az imént nyomott el teljes agresszióval? azaz nagy beleéléssel a pincefolyosó nyirkos falán. 
~ Ne má?, ez annyira emós! ~ kerekítette nagy zöld szemeit a srác válaszán, ám inkább nem szólt, pedig a képzeletbeli ?Seanconanabarbárimádjukmertolyanvadállatias? meghökkentő lendülettel bucskázott le a piedesztáról. Hát igen, senki se tökéletes?Még jó hogy épp a hangszerét vizslatta, így nem láthatta a lány arcán a ?nahuzzálinnenapicsábateretardáltkispöcs? gondolatsort mely az idő múlásával a ?szerencsétlenotthonbiztosverték? opcióba csapott át. Hiába, Sat sose volt képes gondolatainak palástolására, bááár, igénye se volt rá?
-   Na ez igaz. ? bólintott, ám inkább nem kommentálta a témát.
Így is csoda volt, hogy ebben az egyben legalább egyet értettek. Az öngyilkosság gyávaság, a gyáva embernek pedig nincs létjogosultsága a lány szemében. Ha más erénnyel nem is rendelkezett, de legalább gyávának nem titulálhatták.
Felállt.
Ahh, a piperkőc! Ha kihagyta volna a talártisztogatást, nem is ő lenne? Rettenetes, nyomasztó emlékek sejlettek fel a lányban. Mikor ezt a varázsigét utoljára hallotta, fehérneműje gatyástól, mindenestül tangává avanzsált, és az bizony rettenetesen kellemetlen érzés volt. Soha a büdös életben nem használná ezt a bűbájt, akkor se, ha egy kamionnyi tehénszar hullana a nyakába! Jájj, már a gondolat is fáj!
-   Merre mész? ? tápászkodott fel, spontán mugli módszerrel porolva le gatyáját, hisz pálca híján olykor a kéz is megteszi ? Ha lejössz velem Roxmortsba, meghívlak arra a furcsa nevű piára, amit felénk csak házipáleszként emlegetnek?
Na igen, előfordulhat, hogy most elküldik Sat-ot a búsba, hiszen másodikos létére nem ruccanhat csak úgy le ?A faluba?, de talán Sean ki tudná juttatni ebből a kiskorúak börtönéből egy kis ?búfeledő? idejére. Próbálkozni csak szabad?


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Sean Blaine - 2009. 02. 05. - 10:41:49
.-= Satine =-.


Ott állhattam tőle alig egy, talán másfél méterre, amikor elkezdte összekaparni az eleddig szerteszét hullott darabkáit. Szép teljesítmény egy lánytól, ráadásként egy ilyen fiataltól, hogy eltűnt már a percekkel ezelőtti kőkemény pofon hatása. Mások, azok a bizonyos tündér babácskák még valószínűleg  ott kókadoztak volna, a trutymós, undorító kövezeten heverészve, azon mélázva, miközben bőgnek, milyen szemét is a világ, hogy pont ők kapták az áldást. Lehet páran el is veszítették volna az eszméletüket, ahogyan a fal megadta a másik löketet. Tény, keményen léptem fel megtorlásként, de egy kis szaros ne utasítgasson és sértegessen, ha nincs túlzottan sok oka rá. Amennyiben mégis van, azt pedig jobb, ha megtartja magának, mert azzal elkerülheti az efféle eseteket. A mardekáros szerzet igen szépen állta a sarat, amiből csak és kizárólag arra lehetett következtetni, hogy nem ez volt az első pofon, amit elszenvedett az életében. Dicséretes, vére egy diák, akit megtanítottak odahaza arra, hogy az élet nem csak fényből, csillogásból, pletykálkodásból és nevetgélésből áll. Sokkal inkább pofonokból, hatalmas parasztlengőkből, amiket túl kell élni, és felkészülni a következőre. Sokan nem vesznek róla tudomást?ők azok, akiknél egyszer talál be az a bizonyos, és egy életre összeroppannak.

Kérdés.
Mosoly.

Természetesen a visszafogottabb verzió, elvégre nem szeretem kimutatni az érzéseim. Éppen csak annyira, hadd lássa mindenki, aki rám pillant, mennyire szánalmasnak találom. Ennek ellenére most az ajkam jobb sarkában, annak is a szegletében egy apró görbület jelezte, szívlelem a tökös és rámenős embereket. Persze csak mértékkel, mert ha a ló túloldalára esik a lelkesedés, akkor bizony érkezik a pofon.
- Helyesbítenék!
Válaszoltam, majd megindultam a folyosó azon irányába, amely egy elhagyatott szakasz felé vitt. Nem tudtam, a csaj ismeri-e az utat, de ha igen, akkor minden bizonnyal felfogta, jöhet, tudok egy utat kifelé ebből a kupiból, amit nem igazán figyel senki. Az átjáróról fizetnem kellett, ugyanis a drágalátos anyám, az a lotyó, és a velejéig rohadt apám soha nem írták alá a kiruccanásom levelét. Cedrah óta nem használtam az átjárót, de most jól fog jönni.
- Te jössz le velem!
Már jó pár lépésre járhattam tőle, így egy pillanatra megtorpantam, hogy szegény megérthesse, benne vagyok egy jó körben valamelyik kocsmában. Meg, nehogy már a puska vigye a vadászt a hátán kérem szépen.
- Amúgy Blaine! Sean!
A tőlem megszokott, érzelemmentes, és mély hangon közöltem vele a nevem. Hadd tudja meg, ha már ennyi mindenen keresztülment, és állva maradt. Veszíteni nem veszítek vele semmit
Séta.
Lassan.


Nem igazán kapkodtam el a dolgot, ráadásként olykor hátra is pillantottam félszemmel, sandán, a sok majomember közül követ-e minket valaki?nem lenne ildomos a számára, valószínűleg azon a folyosószakaszon érne véget a pályafutása. Persze csak egy időre, kirúgatni mégsem szeretném magam, ha már ígéretet tettem arra, hogy befejezem ezt a szart?



Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Sascha Meerwen - 2009. 05. 10. - 16:37:47
Depeche Mode - Wrong official music video (http://www.youtube.com/watch?v=Lpvj5VI746I#ws-lq-lq2-hq)

Clyde

Eltudott volna képzelni kevésbé sötét helyet is mint a pincefolyosó, amit igazából kifejezetten utált. De arra tökéletesen megfelelt, hogy lebonyolíthassák a már esedékes árucserét. Minden héten ugyanezen a napon találkozott Clyde-dal. Ő hozta a következő szállítmányt, a lány pedig a befolyt lóvét és rendeléseket. Igen, segített a srácnak. Ennek sok lényegtelen oka volt, lényeges annál kevesebb. Talán lázadt, talán csak ez is egy kísérlet volt arra, hogy ne legyen olyan egyedül. Ha kérdezik bizonyára nem tudott volna rá olyan választ adni amit a többi ember kielégítőnek ítélt volna meg. Önmagának pedig semmi szüksége nem volt magyarázatokra. Tette a dolgát, ment az üzlet. Neki is folyt be némi pénz, amire ugyan szüksége nem volt, apja ellátta, de ezt félre tehette. És még csak nem is kérte rajta számon senki sem.
Az órájára pillantott. Még öt perc.
Tehát összesítve még vagy egy bő húsz percet kell itt töltenie. Itt...a nyomasztó, félhomályos, utált derengésben. Egészen fullasztó. De edzett lány, nem lesz rosszul. Ami nem öli meg, az erősebbé teszi. A többi nem lényeg. Próbálja kizárni.
Fázik. Lent lényegesen hidegebb van, mint kinn a napon. Összébb is húzza magán a pulcsiját és ezzel a mozdulattal megigazítja a vállán pihenő táska pántját. Nem sok minden van benne. Tankönyvek, pergamenek, pálca. Meg egy kis barna erszényben pénz, és egy tekercs. Monogramokkal, könyvcímekkel. A meló kényesebb része. Az ügyfelek...s a diszkréció.
Egy kis beugróban állt meg. Eléggé világos ahhoz hogy lásson, de nem túl feltűnő ahhoz, hogy csak úgy észrevegyék. De úgyis csak egy embernek kell észrevennie és ő tudja hol keresse.
Még két perc.
Szerencsére eddigi tapasztalata alapján Clyde mindig pontos volt.
Akár a halál.


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Clyde Irwine - 2009. 05. 11. - 14:34:35
Massive Internal Complications - Strawberry Wine (http://www.youtube.com/watch?v=inXLXFpOlZg&feature=related#lq-lq2-hq) 
Sascha

Nem is olyan rég ért vissza Liliannel a könyvszerző akcióból, de így is késett, hisz a lány igen csak megnehezítette a gyors menetet. Clyde mindig is egyedül végezte ezen rablásokat, de most, hogy akadt egy szemtanú is, nem hagyhatta annyiban a dolgot, muszáj volt pár szót váltania a lánnyal, aki meglepetésére segített neki. Ahogy a folyosókon baktat, még most is eszébe jut, s nem tudja megérteni, hogy vajon miért? Más már rég feldobta volna, vagy sipítozott volna ott a könyvtár közepén, de a hugrabugos lány nem ezt tette, hanem valamiért mellé állt. Ezen gondolatok közepette éri el a pincefolyosók kanyarulatát, s elindul a folyosón, abban a reményben, hogy nem kési le a megbeszélt találkozót. A távolból máris feltűnik előtte Sascha alakja, így lassít a tempóján. Egyik keze, szokásosan a farmerének zsebét koptatja, másik kezében egy táska szövetből készült táska lifeg, amely az értékes könyveket rejti. Clyde nem sok emberben bízott meg, de egyedül képtelen lett volna az összes üzlet lebonyolítására. A dílerkedés mellett ugyanis értékes könyvekkel is ellátta a nebulókat, illetve mindig olyan termékkel, amire szükség volt. S ehhez szüksége volt egy segítőtársra is. Sascha pedig éppen megfelelet, a lánnyal egy üzletelés során került kapcsolatba, aztán a "munkakapcsolat" valahogy kialakult. A lánynak is szüksége volt pénzre, Clydeanak is, így felosztották a munkálatokat. Meerwen kisasszony mindig összegyűjtötte egy listára, hogy kinek mire van szüksége, a beszerző, vagyis Clyde nevét sosem adta ki, Irwine pedig a pontos időre leszállította a könyveket. Akárcsak ma, bár most talán késik pár percet. Lassan megérkezik a lányhoz, aki talán egy kissé rosszul festett. Bár, ilyen sötétségben nehéz látni, hogy hogyan néz ki a másik, de valahogy olyan türelmetlennek tűnt, mintha csak ez a hely nyomasztaná őt. Nos, mardekárosunk sem panaszkodhat, hisz erős ingerenciát érez arra, hogy minél előbb beszerezzen egy kis fehér port, ugyanis az utolsó adag már három napja elfogyott, pénze pedig nincs, s csak arra számíthat, hogy talán a mostani könyvvárusításból lesz annyi, hogy magának vehessen. Az üzletelések során mindig vannak jó és rossz pillanatok, mikor merre áll az inga. Sajnos, a mostani időszak nem volt túl kedvező, ugyanis a diákok nem igazán vásároltak, s ez eléggé leszűkítette a fiú bevételi forrásait...
- Szia, bocs a késésért. - Mondja röviden, s tömören, miközben kihúzza kezét a farmere zsebéből, majd megtörli a verejtékező homlokát. Ezzel egy időben másik kezével a lány felé nyújtja a cuccot.
- Itt van minden, ami fel volt írva. - Mondja ki a szavakat, közben vesz egy mély levegőt, mert úgy érzi, hogy a szíve majd kiugrik. Mostanában gyakorta érzi ezt, mintha néha hevesebben verne az ütő, máskor pedig olyan, mintha megállna. Vonásai olyanok, mint máskor, azt leszámítva, hogy bőre most sokkal szürkébb, s szemei is karikásabbak a kelleténél...


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Sascha Meerwen - 2009. 05. 11. - 15:00:12
Clyde

Szerencsére nem is kell olyan sokat várnia, mint azt az elején hitte, Clyde lassan, de biztosan befut. Sascha elveszi a felé nyújtott csomagot, belekukkant pusztán megszokásból, majd ismét Clydera néz. Nem fest valami rózsásan a fiú. Máskor sem igazán, de most mintha különösen lepusztult lenne.
-Köszi.-feleli a lány, aztán előbányássza a pénzes zacskót, a listát, meg a neveket.
Odaadja a srácnak. Voltaképpen ennyi, akár mehetne is már a dolgára, de azon túl hogy melót együtt csinálják, érez némi szimpátiát az előtte álló felé és nem tud csak úgy elmenni.
-Clyde, minden oké?-pakolja közben el a cuccokat a lány, de tekintetét végig a másikon tartja.
A srác úgy fest mint aki most készül infarktust kapni. Sascha talán még nem is látta ennyire ramaty állapotban az elmúlt két év alatt, mióta egymáshoz vetette őket a sors. Hol van már az? Akkor a lány még csak a vevőkörét szélesítette a fiúnak. Aztán ahogy lenni szokott. A hasonló személyiségek egymásra találnak. Na, azért nem kell félni, nemvolt semmilyen tűzijáték meg mi a fene. Beszélgettek. Nem, bízni igazából senkiben sem bízik egyikük sem. De ha Clyde ugat, akkor a lány minden zokszó nélkül leoltja. Néha muszáj. Ha a srác sokat anyagozik. És az alapnál is bunkóbbá válik.
-Nem lesz ez így jó. Kicsinálod magad. Idő előtt.-veszi a vállára a táskáját és fordul Clyde felé.-Tudod hogy nem szoktam beleszólni a dolgaidba, nem is most fogom ezt elkezdeni, de...nem kéne ráállnod a keményebb cuccokra. Az üzletnek sem tesz jót.-folytatja.
Aztán persze elhallgat és vár. Mert ugye megszoktuk hallgatni a másik szempontjait is. Más, hogy nem ért vele majd egyet. Megeshet. De hát, akaratlanul is, figyelnie kell erre a mamlaszra. Az üzlet szempontjából sem mindegy hogy mi van.
-Na oké. Akkor lássuk azt a százalékot.-nyújtja ki a kezét és mutatja hogy eljött a fizetésidő.


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Clyde Irwine - 2009. 05. 15. - 14:43:55
Sascha

Újabb törlés a homlokon, majd egy kis szemdörzsölés a hüvelyk, s mutatóujj segítségével.Végül pár pislogás, s szemei ismét Sascha arcát pásztázzák.
- Ugyan...csak nézd át. - Jegyzi meg, tudja, hogy erre úgyis sor kerül, de nem bánja. Tény, hogy nem szokta átverni a lányt, de olykor előfordulhat olyan, hogy valamit mondjuk mégis elfelejt, így jobb, ha ezt Meerwen is átnézi. Clyde figyeli a műveletet, mely igen gyorsan ér véget, s szürkés arcára csak egy apró mosoly kúszik, nem túl nagy, de mosoly. Úgy érzi, hogy a másik megbízik benne, s furcsa, de ez jó érzéssel tölti el, még ha nem is mondja. Közben megigazítja pólója nyakát, kicsit megmozgatja, mert úgy érzi, hogy rettentően zavarja a nyakát. Melege is van, bár ez talán meglátszik rajta. Persze, a siettségre is lehetne fogni, de most inkább a hiány váltja ki mindezt belőle, amely már napok óta kínozza, s talán ezért van az, hogy a lány kérdésére is késve reagál.
- Hogy?...Ugyan már Sascha, nem vagyok ráállva semmire, csak...csak kipróbáltam. - Válaszol, miközben kezei a zsebeibe csusszannak. Magyarázkodna? Igen, már csak az a kérdés, hogy miért. Mi köze is lenne a lánynak ahhoz, hogy Irwine mit csinál? Semmi, s talán éppen ezért gondolkodtatja el a fiút egy egész pillanatra. Valaki számára fontos lenne? Már lassan így érzi, a következő szavak azonban keserű mosolyt csalnak az arcára. Hát persze, az üzlet...
- Nyugodj meg, az üzlet nem fogja bánni és neked sem lesz károd belőle. - Feleli, szavai talán egy kicsit gúnyosan hathatnak, s érződik belőle, hogy nem nagyon tetszett neki a korábbi mondat. Olykor olyan tud lenni, mint egy kisgyerek, már ha a viselkedését vesszük. Pedig a nagyapja mindent megtett azért, hogy egy nárcisztikus állatot neveljen a fiúból, de úgy tűnik, ez nem sikerült neki, sőt, még csak egy nyomorult halálfalónak sem lenne jó.
- Százalék?...Öh, persze.. - rázódik vissza a gondolataiból, majd gyors fejszámolás után a lányra pillant.
- A felét kérem, a másik fele a tied, csak kérlek siess, még van egy kis elintézni valóm..- Jegyzi meg, s talán cipője orrának folyamatos föl-le ugrándozása a padlón valóban a sietséget, vagy inkább a nyugtalanságot jelképezheti...


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Sascha Meerwen - 2009. 05. 16. - 13:39:37
Clyde

A dolog pénzügyi részét most is, mint mindig igen hamar lezavarják. Nincs ezen mit agyalgatni, már az elejétől, közös megegyezés alapján el lett döntve a dolog. Miközben a lány a kis erszényt is elrámolja a pénzzel egyetemben, hallgatja a fiút. És nem érti, igazán nem érti a gunyoros hangnemet. Mintha kis sértődöttség vegyülne a fiú hangjába, csak azért mert az üzletet is szóba hozta. Nem problémázna ezen, mert igazán nem, de nem is tud elmenni mellette sem. Akkor sem, ha látja, hogy Clyde viszont már indulna.
~Sebaj, egy kis fejmosást azt hiszem még kibír.~dönti el végül a lány.
-Csak kipróbáltad, hát persze.-ingatja meg a fejét a lány.

Hihetetlen, de azért félti Clyde-ot. Munkatársak, társak, talán valahol még barátok is, bár ezt egyikük sem igazán hangoztatja és nem is lógnak egymás nyakán. De ettől még lehet így.
-Mindenki csak kipróbálja, aztán majd egy picit jobban kipróbálod és ott maradsz.-fakad ki.-És ne hidd hogy csak az üzlet érdekel, mert ez így nem igaz. Tény, lényegesen összeomlana a rendszer, de nem érdekel. Élve kellesz. És nem értem miért látod szükségét annak, hogy kicsináld magad. Azt hiszed ettől jobb lesz? Hogy majd minden megoldódik, mert ideig-óráig nem foglalkozol vele, olyan tompult az agyad? Biztosan szükségét érzed annak, hogy mindenáron bebizonyítsd, hogy egy nulla vagy? Egy szánalmas, jellegtelen senki?-nem kiabál, voltaképpen még a hangját sem emelte fel, de érezhetően ingerültebben akadt ki.

Vesz egy mély levegőt és körbepillant. Lassan majd szállingóznak le a diákok, nem kéne itt lennie addig. Nem mintha nem jöhetne ide, de ki akarja reklámozni, hogy milyen üzelmeket folytat? Pontosan. Senki sem. Arrébb lép kettőt, kicsit távolabb, ki a beugróból.
-Tisztában vagyok vele, hogy nem az én életem, nem az én dolgom.-köszörüli meg a torkát.
A karjait összefűzi maga előtt és Clyde-ot nézi.
-De ha ez érdekel, akkor igenis számít élsz-e vagy halsz.-fűzi hozzá, aztán inkább megfordul és elindul a lépcsők felé.
Többet nem tud mondani, tenni meg pláne nem, ha nem engedik. És ki is ő? Egyáltalán, mi köze van neki a másik dolgaihoz? Túllép a hatáskörén.


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Clyde Irwine - 2009. 06. 14. - 18:21:31
Sascha

Megdörzsöli a szemeit, majd pislog párat, aztán kezeit a csípőjére illeszti. Az adok-kapok, csere-bere programon túl vannak, s máris egy új cél lebeg a szemei előtt, az a bizonyos kis fehér csomagocska, ami után egy ideig a világ legboldogabb emberének érezheti magát. Mindezt persze csakis önszántából tenné, nem kényszeríti arra senki, hogy használja a szert, s ő maga is azt vallja, hogy csak néha, szórakozásból vesz belőle egy kicsit. Pedig ez nem ilyen egyszerű, saját magának sem képes beismerni azt, hogy rászokott, s hogy ha egy ideig nem jut hozzá, olyankor az őrület határára kerül, izgatott lesz, mogorva, ideges és minden egyéb rossz tulajdonságot magának tudhat, hogy a külső jelzőket már ne is említsük, mint például a fakó bőrszín, vagy a fátyolos tekintet. Ezeket a lány is észrevette rajta, s úgy tűnik, hogy a fiú most nem kerülheti el a megrovó szavakat.
- Mi van? Nem hiszel nekem? - Kérdez vissza, hisz látja, hogy a lány csak úgy megingatja a fejét, ráadásul a szavai sem tűnnek túl őszintének. Az ezután következő monológra felszöknek a szemöldökei, s igen is , rettentő rosszul esnek neki a lány szavai, főleg az utolsóak.
- Mit érdekel téged, hogy mit csinálok? Egyszer nem kérdezted meg, hogy vagyok...mindig csak ez a szxr üzlet...olyan vagy, mint a többiek, játszod az agyad, most is csak papolsz nekem, de igazából nem érdekellek! És igen, egy nulla vagyok, köszönhetően a fantasztikus családi hátteremnek! - Vágja a lányhoz a szavakat , kissé dühösen, s még csak nem is voltak őszinték ezen mondatai. Mindezt csak a düh diktálta belőle, s az igazság, amit a lány mondott ki.
- Ehh..- Legyint egyet a levegőben, majd hátat fordít és dünnyögve indul el a lépcsők felé...


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Ray - 2009. 08. 27. - 08:46:11
Zephyr


Évek óta ide járok, és még mindig képes vagyok eltévedni ezeken az idióta folyosókon. Igen, magamban morgok, miközben az alig néhány lámpással megvilágított, árnyas helyen gyalogolok előre, már amennyiben előre felének lehet nevezni a bolyongásomat. Konkrétan semmi bajom nincs a sétával, csak az olyan hülye zsákutcákat nem szeretem, mint amilyenbe most is kerültem.
  -  Csodás... - Összeszorítom a fogaimat, hirtelen megtorpanva az ajtó előtt, aminek majdnem sikerült nekimennem. Így elég valószínű, hogy el fogok késni, vagy más el is késtem az órámról, és már rendesen idegesít is, hogy mindig valami hasonló történik velem. Persze, azt is nem elhanyagolható tény, hogy a szerencse mintha mellettem állna, egy idő után csak megoldódik a dolog.
Az arcomra tapasztom a tenyereimet egy percig gondolkodva, aztán olyan próba-cseresznye alapon kinyújtom a karom az ajtó felé, és a kilincs köré fonom az ujjaim. Először csak finoman nyomom le, de mikor már érezhető, hogy az nem akaródzik kinyílni, eltorzult fintorral az arcomon vadul ráncigálni kezdem.
  -  Nemáá... - Elkapom a kezem, ökölbe szorítva és félhangom további negatív jelzőkkel illetem a nyílászárót. Nem is kicsit dühösen fordulok meg, és indulok vissza a másik irányba, - bár már fogalmam sincsen róla, honnan jöttem -, mintha még az életben nem jártam volna itt. Pedig nem is egyszer, nem is kétszer sikerült már épségben visszajutnom a Mardekárba...
Most már lassú, monoton léptekkel haladok előre, tovább elmélkedve arról, vajon mit mondjak a tanárnak? Biztos, hogy erre még ráfázom, de ez most annyira nem tud érdekelni.
Az lámpák lassan következnek egymás után, és halvány fényük mit sem ér. Ugyan minek sietni? Talán a túlzásba vitt kapkodásom az oka annak, hogy még mindig idelent vagyok. Mellesleg szeretem a pincefolyosókat, az alagsor hűvös, biztonságos környezetét, de nem annyira, hogy fényes nappal is idelent legyek.


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Zephyr Devaux - 2009. 08. 27. - 15:09:15
Raymond

Ilyen nincs! Életemben először el fogok késni óráról csak, mert a macskámnak éppen most jutott eszébe elcsavarogni. Biztos nem indultam volna Castello keresésére, ha tudtam volna, hogy ennyi időbe telik megtalálni. Naivan azt gondoltam, pár perc elég lesz rá, hogy megtaláljam, de az valahogy nem jutott eszembe, hogy sötétben elég nehéz megtalálni egy fekete bundájú macskát, aki ráadásul még gyorsabb is nálam. Idő közben pedig már azt elfelejtettem, honnan jöttem, ettől a helyzet még jobb lett. Pár perce még azzal nyugtattam magam, hogy még biztos oda fogok érni a terembe, vagy a professzor biztos késik majd egy kicsit, de aztán ahogy telt az idő ezek a reményeim egyszerűen szertefoszlottak. Mindez pedig egy macskáért. Ha ennek vége valaki emlékeztessen, miért is nem baglyot választottam háziállatnak.
Most már mindegy. Majd megmagyarázom valahogy a késésemet, persze csak, ha kijutok innen még ebben az évben. Amint alkalmam lesz rá, teszek egy csengőt a nyakába, hogy halljam, merre megy. A szememre ugyanis nem hagyatkozhattam. Bár volt némi fény, az édes kevés ilyen sötétségben.
Egy idő után már nem tudtam melyik a jobb megoldás, ha megpróbálok visszatalálni vagy, ha folytatom a keresését. Talán csak a megérzéseimre kellene hallgatnom, és úgy talán egyszerre meg tudnám találni a házi kedvencemet és a visszautat. Az lenne az ironikus, ha ő már régen megtalálta volna a kiutat, amíg én itt járkálok egyedül. Valójában nem is maga Castello biztonsága érdekelt, mert elég értelmes lénynek tartom ahhoz, hogy ki tudjon innen jutni, hiszen egy állatnak mégis csak jobbak a tájékozódó képességei. Ami igazán érdekelt az egy toll volt, amit a kedves kis szőrgolyó volt szíves elvenni, és mikor megpróbáltam visszavenni tőle elmenekült előlem oda, ahol biztos nem találhatom meg. Egész okos. Nem csoda, hiszen az én macskám. Csak jobban örültem volna, ha nem most bizonyítja csodálatos képességeit, és nem az én káromra.
Kevesen tudják, hogy gyűjtöm a madártollakat. Konkrétan a nővéremen, Amandán kívül senki. Az a darab, pedig, amit Castello ellopott az egyik legszebb darab volt, és nem is volt könnyű hozzájutni. Ezért is keresem úgy, mint egy őrült.
Úgy tűnt, hogy most már teljesen eltévedtem, és abba se voltam biztos, hogy még a mai nap kijutok innen, de mielőtt pánikba estem volna, hirtelen léptek hangja ütötte meg a fülemet. Száz százalék, hogy nem a macskám az, ha csak szerzett be idő közben két cipőt, de akkor is örültem, mert így már biztos, hogy nem vagyok egyedül. Biztos voltam benne, hogy ha követem a hangokat, akkor visszajutok oda, ahonnan elindultam, és minden rendben lesz, ezért gyorsítottam a tempón és elkezdtem a léptek irányába sietni. A lépések nem voltak túl gyors üteműek mégis valahogy attól tartottam, hogy egyszer csak megszűnnek, és újra ott tartok, ahol az előbb.
Idő közben kiderült, hogy szinte esélyem sincs eltéveszteni az illetőt, mivel az egyenesen felém közeledik, így ha nem fordul be valahova, akkor a találkozás elkerülhetetlen. Egyre közelebb értem és végül megpillantottam egy sötét alak körvonalait előttem pár méterrel. Vajon ki lehet az? Már csak pár lépés, és megtudom. Bár minek várni, amikor van egy gyorsabb módszer, amivel egy pillanat alatt fényt deríthetek a velem szembe jövő kilétére.
Bal zsebemből egy pillanat alatt előhúztam a pálcámat, majd előre szegeztem.
- Lumos! – Mondtam ki normál hangerővel a varázsigét, mire a pálca hegyén kigyulladt a fény, ami most már megvilágította az eddig sötétben rejtőző személy arcát.
- Ray? – Kérdezem meglepődve, mikor felismerem a fiúban az egyik háztársamat. – Csak nem tévedtél el? - Teszem fel az újabb kérdést egy kicsit gúnyosabb hangon, nem mintha velem nem ugyanez történt volna.


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Ray - 2009. 08. 27. - 23:44:34
Zephyr


Nagyon, de nagyon nem tetszik ez a helyzet most nekem. Egy részről mert gyűlölöm, ha a fejemben a gondolatok egy nagy semmivé vegyülnek össze, és az általuk okozott, hasogató fájdalom sem a legfinomabb érzés.
Ahogy telik az idő, úgy kezd is alkalmazkodni a szemem a félhomályhoz, és már nem kell tovább bámulnom a lábam elé. Felemelem a tekintetem végigfuttatva a folyosó komor kőfalain lassan elnézek a távolba, ahol sajna semmiféle fényt nem látok. Mondjuk ez azért megnyugtató, mert tudom, hogy még élek, már csak az a kérdés, kijutok-e innen még az előtt, hogy kinőne a szakállam.
De nem eshetek kétségbe, így mélyeket szippantok a hűvös levegőből és tovább folytatom az utam arra, amerre épp jónak látom. Mivel nem vagyok biztos benne, hogy ezt a szakaszt jól ismerem, inkább csak keresgélem azt a megfelelő pontot, ahonnan már kitalálok.
Mereven a lábaim elé bámulva haladok tovább, és még akkor sem emelem fel a tekintetem, amikor másik cipőtalpak koppannak. Először is. mert feleslegesnek tartom, nincs mitől félnem, - legalábbis határozottan így érzem, másodszor pedig valószínű, hogy a közelben van, így esélytelen lenne elmenekülni. Talán az egyik árnyas, beugró résznél megvárhatnám, míg eltűnik, de mire a gondolataim eléggé megtisztulnak ahhoz, hogy dönteni tudjak, a léptek egyre erősödő zaja megállásra késztet.
Felemelem a fejem, de abban a pillanatban meg is bánom, mert egy pálcát szegez felém az alak, ráadásul világít, megnyugtató.
Kikapom egyik kezem a zsebemből és a pálca fénye felé tartom, egyúttal meg is lepődve, mikor a meghallom a nevemet.
  -  Eltaláltad, én vagyok. -  Mutatóujjammal lenyomom a pálca végét, és fintorogva pillantok a nálam nem sokkal magasabb srácra. A felismerés azonnal tudatosul bennem, ház-, - ki más járkálna itt? - no meg évfolyamtársam is egyben, bár mire a neve az eszembe jut, néhány percnek el kell telnie hozzá. - Ezzel a fogpiszkálóval akarod kinyomni a szememet, vagy mi?  -  A tarkómra csapom a kezeimet, és álmosan előre görnyedek, a kérdésére pedig megrázom a fejem.
Ha azt mondanám, hogy igen, az mégis csak sértené az egómat, ha viszont nemet mondanék, ki kéne innen vezetnem, mert az fix, hogy ő sem tudja a kiutat. Bár próba szerencse.
  -  Mit keresel?  -  Valamit, vagy valakit minden bizonnyal keres, különben a fenének se kellene az a pálca, amit ő az ujjai között szorongat.
Pff, egy kis késés nem a világ.


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Zephyr Devaux - 2009. 08. 28. - 15:18:51
Ray


Hallgatás beleegyezés. Remek, akkor ő is eltévedt, amiből az következik, hogy nem tudja megmutatni, merre van a kiút. Ráadásul ő az évfolyamtársam, ami azt jelenti, hogy ugyanarról az óráról késünk le mindketten. Milyen jó, szégyent hozunk a Mardekárra. Komolyan képes vagyok emiatt aggódni? Amikor az se biztos, hogy ebben a tanévben kijutunk innen. Azért ha év végéig nem találnak meg, remélem felkutatják értünk a sulit. Addig meg csak nem halunk éhen.

A fogpiszkálós megjegyzéstől csak még nagyobb lett a mosoly az arcomon.
- Nem volt a terveim között, de most, hogy mondod – Miközben ezt kimondom, a bal kezemmel újra felemelem a pálcámat, amit Ray az előbb volt szíves lenyomni mutatóujjával, majd egy hirtelen mozdulattal a fiú szeme felé közelítem, mintha tényleg ki akarnám szúrni a jobb szemét, aztán hirtelen visszahúzom a fogpiszkálónak titulált tárgyat, mielőtt tényleg megsebezném a diáktársamat. Nem akarom én bántani, hiszen az ő szemeire is szükség van, ha ki akarunk jutni.
- Éppen a keresésedre indultam emberbaráti törődésből – Mondtam teljesen komolyan, miközben végig a szemébe néztem – és micsoda szerencse, megtaláltak. – Tartottam egy kis drámai hatásszünetet.
- Egyébként Castellot üldöztem – Térek rá az igazságra. Neki nem kell magyaráznom, hogy ő a macskám, mivel öt éve lakunk egy hálóteremben, így valószínűleg már meg tudta jegyezni a nevét.
- A kis tolvaj megint ellopott valamit tőlem – Tettem hozzá csak, hogy képben legyen miért is hajkurászom a háziállatomat ilyenkor a pincefolyosón –, de valószínűleg már kijutott, így semmi értelme tovább itt maradnom. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy ideje lenne nekem is órára menni.
Igaz, ahhoz, hogy órára menjek szükség lenne némi felszerelésre is, ami láthatóan nincs a kezemben. Ennek egyszerű az oka: azt hittem, hogy jóval az óra előtt el tudom kapni a szőrgolyót, és még bőven lesz időm visszamenni a cuccokért. De tévedtem. Igen, még én is tudok ilyet csinálni.
- Na most te mesélj. Hogy kerülsz ide? – Kérdeztem tőle a hangomban egy kis gúnnyal. Kíváncsi vagyok, vajon mi az oka annak, hogy ő is itt van. Utána pedig remélem előáll valami ötlettel, hogy miként juthatnánk ki innen.


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Ray - 2009. 08. 28. - 17:42:39
Zephyr


Talán nem kéne ötleteket adnom neki, hogyan is kéne használnia azt a pálcát, ha már a rendeltetésszerű működtetés nem megy neki olyan jól, akkor nyugodtan nyomja az ellenfele szemébe. Talán nekem is elő kéne szednem a sajátomat, mert most már biztos, hogy szükség lesz plusz még egyszer ennyi fényre ahhoz, hogy feltérképezzük a menekülési útvonalat.
  - Ha-Ha. Nagyon vicces ma valaki. - A reflexeim szerencsére remekül működnek, és nem előrefelé hanem hátra dőlök kissé, mikor megmozdul a bal keze és vele együtt a pálca is, éppenséggel a jobb szemem felé. Nem örülök neki, hogy itt hadonászik vele, még a végén elsül, vagy tényleg a szemgolyómban végzi. Mondjuk ez inkább fordítva lenne esélyesebb, ugyanis köztudott, hogy én előszeretettel használom mugliként a saját fadarabom, mint például egyes dolgok kipiszkálására az ágy alól, vagy a szobatársak macskáinak leböködésére az ágyamról, mert tényleg elég sokféleképp lehet alkalmazni egy pálcát. Ez nem azt jelenti, hogy mellőzöm a varázslás, mert a párbajokat és az átkokat például különösen kedvelem, főleg mert nem vagyok se nagydarab, se izmos. Voltaképpen csodálom is, hogy nem én vagyok az, akinek a fejét a klotyóba nyomják, de hát ez van. Vannak nálam jóval rosszabb esetek is.
De hál' az égnek nem olyan elvetemült, mint mondjuk egyes hatodévesek, és nem akar itt helyben megkínozni.
  -  Ez tényleg nagy szerencse... -  Hitetlenkedve elhúzom a számat, de aztán ez a fintor egy halvány, hűvös mosolyban végződik. Talán rá se kell kérdeznem, és kiböki, miért is van itt pontosan, bár igazából hirtelen el sem tudom képzelni. Én szerencsére előrelátó vagyok, és magammal hoztam a cuccaimat a fekete táskámba gyömöszölve, a vállamra akasztva, de nála nem látok semmit sem.
Szóval a macska...
Gondolhattam volna, hogy azt a dögöt keresi. Szerencse, hogy nem estem eddig hasra benne, de jobban belegondolva még a színét se láttam annak a macskának. Oké, tényleg sötét van, és ha az emlékezetem nem csal - nem szokott - akkor valami sötét színe van, talán fekete, de ez a félhomály nem akadályoz meg abban, hogy észre ne vegyem. Maximum csak a kitalálásban zavar.
  -  Ellopott? - Inkább csak magamnak morgom a kérdést. Kleptomániás lenne a macska? Erre nem emlékszem, de jobb lesz, ha vigyázok ezentúl a cuccaimra. - Én, - Beszívok egy nagy adag levegőt, hátha gyorsabban pörög majd az oxigéntől az agyam. - csak sétáltam. - Fújom ki óvatosan, nemes egyszerűséggel kibökve a legegyszerűbb választ.
Fogalmam sincs, miért jöttem ide, de már lényegtelen is. Tök mindegy hogyan, csak ki akarok már jutni innen.
  - De most már igazán szeretnék menni innen. - Megköszörülöm a torkom, és a talárom zsebébe nyúlok a pálcámért. Ujjaimat a mahagóni köré fonom, és magam elé tartva elmormogom a "Lumos" varázsigét, mire a pálca végén meg is jelenik a fény, ami így most még nagyobb teret világít be.
Leengedem kicsit a pálcát, és Zephyrre pillantok, aztán néhány lépést teszek az általam helyesnek vélt irányba.


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Zephyr Devaux - 2009. 08. 30. - 15:34:39
Ray

Csak sétált.
Érdekes időpontot választott, persze, ha tényleg erről van szó. De, ha igazat mondott, ha nem az sem változtat azon a tényen, hogy mindketten eltévedtünk. Minél többször gondolom végig a dolgot, annál inkább idegesít.
- Ebben egyetértünk. Nekem sem az a legjobb szórakozás, hogy itt lent bolyongok – Reagáltam az utolsó mondatára.
Közben ő is előhúzta a pálcát, aminek a végén hamarosan kigyulladt a fény, ami egy kicsit jobb látási viszonyokat eredményezett. Ettől viszont még nem derült ki, merre van a kiút. Ennek ellenére Ray megindult az egyik irányba. Mivel nem volt jobb ötletem, követtem háztársamat. Vagyis egy darabig a háta mögött mentem, majd kis idő múlva már mellette lépkedetem.
Mindkettőnk érdekében reméltem, hogy jó irányba megyünk, de a mégse, legalább ráfoghatom a srácra a dolgot. Hiszen én vevő vagyok minden javaslatra, és ezt már ő is megtapasztalhatta az előbb.
- Mióta is sétálsz itt? – Törtem meg a csendet és a „sétálsz” szóra helyeztem a hangsúlyt.
Csak azért érdekelt a dolog, mert ha már órák óta bolyong itt, akkor talán okosabb lenne az én megérzéseimre hallgatni. A mai nap most látom őt először. Vagyis lehet, hogy reggel is láttam csak épp annyira el voltam foglalva valamivel, hogy nem vettem észre.
- Egyébként azt se lenne hülyeség kitalálni, hogy mit mondunk, miért nem voltunk órán. – Nézek a mellettem állóra. – Nem, mintha ez lenne a legnagyobb problémám, de a jövőre se árt gondolni – Tettem hozzá egyfajta magyarázatként.


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Ray - 2009. 08. 31. - 10:54:16
Zephyr


Persze, hogy nem csak sétálni jöttem, de hát megesik néha, hogy az ember elgondolkodik valamin, és nem figyel arra, hogy merre is megy éppen. A pincefolyosók meg amúgy is sötétek, a falon függő, egymástól távolra eső lámpák nem sok segítséget nyújtottak eddig, szóval az immár fényt nyújtó pálcámat magam elé szegezve indulok el. Komótos léptekkel, kicsit unottan, mert hát mégis csak órára kéne mennem vagy mi a szösz. Ráadásul Gyógynövénytanra kéne kapkodnom a lábaimat, mert még talán van esély arra, hogy kisebb késéssel odataláljunk. Persze, ha csak nem gyalogolnék ilyen veszettül lassan...
  -  Talán egy negyed órája...  -  válaszolom kissé bizonytalanul, mert így még sem vagyok olyan biztos már magamban. Persze, azt nem mondom, hogy a tanárok hozzá lennének szokva a késésemhez, mert általánosságban igyekszem én, csak most nincs semmi kedvem hozzá.
Zephyr mellém lép, és csak ekkor esik le, hogy pont én próbálom kivezetni innen magunkat. Próbálom felidézni honnan jöhettem, de az összes rohadt fal egyforma... Így nem túl könnyű. Nyelek egy nagyobbat, és mit sem törődve azzal, hogy akár rossz irányba is mehetünk.
  -  Heh... Szerintem gondolkozz csak az alibinken. Bár lehet, hogy nem is lesz rá szükség.  -  Felemelem a bal kezem, és lerázom róla a talár ujját, hogy szemügyre vehessem az órámat. Szerencsére ezt nem felejtettem el felvenni.  - Még van egy-két percünk.  -  Teszem hozzá határozottan, de igazából már röhögni volna kedvem ezen a tényen. Néha, sikerül csak úgy elgondolkodnom egyes dolgokon, ahogy most is. Bár, most főleg azt próbálom feleleveníteni, merre találjuk meg a legrövidebb utat felfelé.
  -  Egyébként... Mit lopott el a macskád?  -  Hirtelen jutott eszembe, amit az előbb mondott, de igazából fogalmam sincs róla, mit tudott ellopni az a macska, ami miatt utána sietett, talán csak ezért kérdezek rá.


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Zephyr Devaux - 2009. 09. 02. - 18:06:32
Ray

Negyed órája.
Nem is olyan hosszú idő. Ha mondjuk, már egy órája itt lenne, akkor már kicsit jobban kezdenék aggódni, mivel akkor száz százalék, hogy nem fog engem kivezetni innen. Itt jön képbe a következő probléma: Mi van, ha nem mondott igazat, és már legalább reggel óta bolyong a félhomályban. Akkor az én hibám, hogy megbíztam benne, és nem a saját fejem után mentem.
Kívülről teljesen nyugodtnak tűntem, mint mindig, pedig valójában nem voltam valami jó passzban. Aztán jön az a mondat, ami egy kis reményt önt belém.
- Nem lesz rá szükség? – Fordultam érdeklődve évfolyamtársamhoz, aki éppen az óráját nézegette. Nem kellett sokat várni, amíg leolvasta róla, hogy még van pár percünk az óra kezdéséig.
Ez a hír nagyon fellelkesített, sokkal jobb színben láttam eddig kilátástalannak tűnt helyzetünket. Még nem késtem el, ami azt jelenti, hogy még nincs okuk pontot levonni. Ez volt a legjobb hír, amit a mai nap kaptam nem, mintha olyan sok dologról értesültem volna, ezalatt a pár óra alatt, amióta tart ez a mai nap.
De mit csinálok én mindig, ha megtudok valami jót? Elkezdem keresni a rossz oldalát. És nem kellett sok idő, amíg elmúlt az előbbi öröm. Ennek az oka pedig az volt, hogy egyrészt még nem is találtuk meg a kivezető utat, és nem is biztos, hogy óra vége előtt megtaláljuk. A másik, hogy ha még meg is találjuk a következő pillanatban, akkor is el kéne rohanni a cuccaimért, és lehetetlen, hogy odaérjek időben. A harmadik… Nos, abba inkább bele se gondolok, de biztos tudnék még kreálni pár negatív tényt, ami lelomboz.
- Biztos jól jár az órád? – Teszem fel a kérdést egy sóhaj kíséretében. Nem mintha ez annyira számítana jelen helyzetben, de legalább meglenne a harmadik rossz tényező is.
Nem éreztem emiatt valami jól magam, sőt legszívesebben felrobbantottam volna a falat, hogy beérjek időben, de nem tehettem, mert az épület megrongálása valószínűleg sokkal nagyobb büntetést vonna maga után, mint a késés.
Szerencsére nem kellett sokat várnom a rossz hangulatom elmúlására, ugyanis hamarosan Ray feltette azt a kérdést, amit én a leginkább szerettem volna elkerülni. Hogy mit lopott el a macskám. A válasz előtt köhintettem kettőt, csak hogy addig kiagyaljak valamit, majd felé fordultam és a szemébe néztem majd teljes őszinteséggel feleltem.
- Egy olyan dolgot, amit ajándékba kaptam egy kedves ismerősömtől – Feleltem.
Ebből most már kitalálhatta, hogy nem kívánom részletezni. De gondolhat mondjuk valamelyik rokonomra, vagy valamelyik volt barátnőmre, de akárki másra is. Persze, ha egyáltalán elgondolkozik rajta, mert remélem, egyáltalán nem érdekli a téma.
- Nem akarom kétségbe vonni az irányérzékedet, de biztos erre kell menni? – Bukott ki belőlem a kérdés, amit már azóta fel akartam tenni mióta elindultunk.
- Bár már úgyis mindegy, de azért még a délutánt szeretném valahol a kastélyon kívül eltölteni. – Egy kis szünetet tartottam, majd megpillantottam egy mellékfolyosót. Megálltam előtte és a pálcámmal rávilágítottam. Talán innen jöttem? Nehéz eldönteni, mindig folyosó egyforma, de talán egy próbát megér.
- Erre megyünk tovább – Jelentettem ki meg se kérdezve Ray véleményét, de ezt valószínűleg már megszokta, hisz már öt éve kell egy levegőt szívnia velem. Akármit is válaszol, elindulok az általam helyesnek vélt irányba.


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Raelyn Bells - 2009. 09. 10. - 18:32:56

THEODOR

Ezt nem kellett volna.
Hát persze hogy nem. Utálom a hideg, nedves, sötét folyosókat, nem vagyok én kígyó, mégis ide kellett jönnöm. Vagyis nem kellett, de mostmár teljesen mindegy mert itt vagyok. Itt fogok dekkolni amíg véget nem ér a lyukasórám, vagy még tovább, lehet hogy sohasem jutok ki és évek múlva itt fognak rálelni a csontvázamra... A hideg futkosott a hátamon.
Mi ez a pesszimista hozzáállás? Szóltam rá saját magamra. Talán ez a szar hely teszi, nem is csodálkozom. Nade mostmár tényleg kapkodnom kellene magam.
Bájitaltan óra, igen, az lesz a következő. Körülbelül... 20 perc múlva kezdődik, azt hiszem, szóval van időm mumifikálódni. Na, Raelyn most fejezd be.
Vettem egy nagy levegőt és találomra elindultam ez egyik irányba. Nagy hévvel lendültem bele amikor úgy hittem végre kijutok, ellenszegülve annak a jótanácsnak hogy "Ne menj a fény felé." Az a fény viszont sajnos nem a menny kapuja, de még nem is a kijárat volt, csak egy fáklya. Remek.
Újabb próbálkozás, lassan kihátráltam a zsákutcából és elindultam egy másik irányba. Megintcsak találomra.
~Ha innen kijutok, esküszöm hogy szerzek egy térképet és úgy megtanulnom az egész Roxfort összes zegzugait meg folyosóit hogy ha álmomból..~
Ekkor egy alakot láttam elsuhanni. Nem, nem ijedtem meg, inkább a remény halvány szikrája csillant meg előttem, hogy végre kijuthatok innen akár perceken belül. Az árny után siettem, de hűlt helye volt. Továbbmentem, nem álltam meg egy pillanatra sem gondolkodni.
Aztán ahogy továbbhaladtam (valószínűleg rossz irányba), valami még sötétebb helyre jutottam. Elővettem a pálcámat és elmormogtam egy Lumost hogy legalább az orrom hegyéig lássak, amikor végre szembe találtam magam egy élő emberrel. Pontosabban háttal, mert háttal állt nekem. Nem lehetett az aki az előbb volt, rajta látszott hogy nagyon siet valahová...
Ígyhát vettem egy nagy levegőt és közelebb léptem az idegenhez, akárki is az. Így magasság meg haj alapján diák lehetett, szóval le mertem tegezni, és óvatosan megkocogtattam a vállát hogy ne rémüljön halálra.
-Elnézést, meg tudnád mondani hol van a bájitaltan terem? Vagy ha nem is aterem... nekem teljesen mindegy, annyi is bőven elég hogy juthatok ki innen!-
Mondtam neki mit sem sejtve, majd vártam hogy megforduljon és feleljen.


Cím: Pincefolyosók - Nadalia
Írta: Lucas Conolly - 2009. 11. 09. - 18:06:57
Vannak dolgok, amiket nem akarünk, hogy megtörténjenek, de el kell fogadnunk - ugyanígy vannak emberek is, akik nélkül nem tudunk élni, de néha el kell engednünk őket.
[Nadalia Graham számára]
Halvány, keserű mosoly ült ki az arcomra, a szemem azonban bánatosan meredt a semmibe. Hirtelen nem tudtam Nadaliára nézni; ahogy ott állt, ahogy kimondta a zavarbaejtő, mégis hízelgő szavakat, maga volt a megtestesült ellentmondás. Keze összezárult a mellkasa előtt, mintha védeni akarná magát, vagy összetartani.
Nem tudtam neki azt mondani, hogy "te is nekem". Pedig így volt, de annyira sok érzés kavargott bennem, hogy nem tudtam kifejezni szavakkal...
Igen, ő is sokat jelentett nekem, akkor és ott, de nem tudtam eldönteni, hogy mi is az, ami életre kelt bennem, és meddig fog tartani. Mivel beleegyezett abba, hogy egy darabig még kísérjem, inkább elindultam lassan a pince felé, le a sötétéségbe. Lassan mentem, nehogy lemaradjon, és az eszem azon járt, mit is reagáljak erre.
Az első, amit éreztem, mikor ezt kimondta, a zavar volt. Az életemből mindig hiányzott a romantika, nem is hiányzott, nem tapasztaltam meg 17 éves létemre még sosem nem hogy a szerelmet, de még a vonzalmat sem igazán. Önző és szánalmas módon a bosszúmon és az önsajnálatomon járt az eszem, és nem törődtem azokkal, akik közeledni akartak hozzám, még ha az illetők nem is szerelmet, hanem egyszerű barátságot kínáltak is. Bezárkóztam, és hátat fordítottam minden ablaknak.
Aztán felmerült bennem a keserűség és a tanácstalanság. Jól esett, amit mondott, de én nem tudtam kimondani. Nem éreztem igaznak. Pontosabban nem akartam igaznak érezni, nem akartam, egyszerűen nem voltam képes elfogadni, hogy beismerjem: egy potenciális ellenségem fontossá vált számomra, mint ember; hogy olyasmit akartam belemagyarázni és észrevenni, ami talán soha ott sem volt: az emberséget. Elvégre honnan kellett volna tudnom, hogy mihez kezd majd? Egyszerűen nem fordulhattam a saját elveim és felállított szabályaim ellen.
Végül valahogy aztán mégis felülkerekedett bennem a remény. Nem tudtam egyszerre a józan eszemmel és a szívemmel is hadakozni, éreztem, hogy ha sokáig folytatom, felemészt a dolog, így inkább hagytam, hogy a két érzés, a figyelmezetető balsejtelem és a bizakodó szimpátia kioltsa egymást, és a helyében csak a lehetőség maradjon. A lehetőség, hogy soha ne kelljen olyan helyzetben találkoznunk, ahol döntenem kell a sorsa felől, és ezzel a saját sorsomról is.
Nadalia jelleme már az első pillanattól elbűvölt. Ahogy lassan, talán a helyzethez képest túl lassan is, mentünk a Mardekár klubhelysége felé, lázasan töprengtem, hogy mit mondjak, hogy fogalmazzak, hogy megértse. A folyosó szűk falai közt úgy éreztem, mintha valami rettenetesen hosszú útra léptem volna, aminek a végén ott a megoldás.
A gondolatmenetemből kizökkentett a felbukkanó emberek sziluettje. Nem volt egy egész délután, amit kettesben töltöttünk, de olyan volt, mintha napokig csak az ő társaságában lettem volna. Nem feszélyeztek a pillantások, amiket az egyre sűrűsödő mardekárosok vetettek ránk. Legtöbben ismertek látásból, és meglepve néztek ránk, nem egy ember kifejezetten ellenséges pillantásokat lövellt felénk, de ettől meglepő módon kellemesen éreztem magam. Nem tartozom az olyan emberek közé, akik szeretik felhúzni a többit, de a számomra unszimpatikus embereket szerettem felhúzni. Nadaliára sandítottam halvány mosollyal, remélve, hogy őt nem zavarja a dolog. Nem akartam eszközként használni. Viszont még mindig nem válaszoltam arra, amit mondott, és láttam rajta, hogy ez kellemetlenül érinti kicsit, ezért közelebb araszoltam hozzá, kezünk súrlódott lépteink közben. A kaján mosoly leolvadt az arcomról, és egy halk sóhaj után hirtelen megálltam, és megvártam, hogy ő is észrevegye a megtorpanást, és szembeforduljon velem. Mélyen a szemébe néztem, és egy kicsit lejjebb hajtottam a fejem. Egy-két diák érdeklődve figyelt minket, a komoly griffendélest és mardekárost, ahogy egymás tekintetébe fúrt szemekkel figyelik a másikat, szemmel láthatóan mégsem ellenségesen.
- Te is sokat jelentesz... És nem csak nekem - tettem hozzá halkan. - Hiszen ott van a testvéred. Rá is számíthatsz, és biztosra veszem, hogy vannak barátaid is, akik meghallgatnak, és segítenek, ha kéred. Nem vagy egyedül. Senki, soha nincs olyan egyedül, mint hiszi. - Rámosolyogtam bátorítóan, és a hangulatom is könnyedebbé vált egy kicsit. - És ha mégsem válnának be, hát akkor üsse kő - rángass vissza a pokolból. Habár - forgattam a szemeim egy kicsit - nem terveztem, hogy arra megyek, de egy kis kitérőt mindenki tesz... Majd várok rád, rendben? Mindkettőnknek foglalt helye van odalenn, akkor miért ne néznénk a showt egymás mellől?
Azzal beletörődve a helyzetbe, az életbe, elnevettem magam, és a karomat nyújtottam, hogy belekarolhasson. Mikor hozzámért, szinte láttam magam előtt a képet: lángoló jég, és fagyos tűz. Két ellentmondásos jellem, két keserű sors, amik egymásra találtak, talán kioltják majd egymást, talán csak felerősítik.
Folytattuk az utunkat a mardekáros klubhelyiség felé, és hirtelen arra gondoltam, hogy talán visszajutnom nem lesz olyan könnyű, ha észreveszik a zöldek, hogy az egyik legcsinosabb mardekáros lánnyal kart karbaöltve, félszeg és bizonytalan mosollyal vonulunk végig a folyosón. Ismeretlenként a múltban, és talán ellenségként a jövőben...De barátként a jelenben.
Séta közben azért megjegyeztem:
- Remélem azért nem tűnsz el halálom napjáig, és találkozunk még. Ugye?
Ránéztem, a szemem is halványan mosolygott.


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Nadalia Graham - 2009. 11. 11. - 10:39:42
(http://l-userpic.livejournal.com/93383357/10781993) (http://images.coolchaser.com/themes/t/598052-i192.photobucket.com-albums-z83-sabrac20-icons2-100x100_65.gif) (http://l-userpic.livejournal.com/93525556/4685015)

Lucas Conolly
Here I stand feeling lost and so alone, take my hand, there together love me now and forever


Fájdalom és meggyötörtség.
Szeretet, érzelmek.
Vegyes érzelmek kavarogtak bennem, midőn ketten sétáltunk a pincefolyosókon. Érdekes pillantások kereszttüzében, amiket nem lehetett nem észrevenni. Én észrevettem őket, de mit sem törődtem velük. maradjanak csak meg maguknak, és imponál, hogy egy kicsit bosszanthatom őket. Legalább már nem csak arról megy majd a pletyka, hogy halálfaló leszek, hanem arról is, hogy a griffendéles fiúk a zsánereim.
Ők majd többes számban beszélnek, de előttem egyetlen fiú neve fog halovány betűkkel kirajzolódni gondolataim színes kavalkádban, ez pedig Lucas  Conolly becses neve. Tudom, hogy mindig fájdalmas és egyben kedves érzések közepette jut majd az eszembe, de minden jóban van valami rossz, és csekély fájdalom az, amit majd el kell viselnem érte.
Neki viszont nagyobbak lehetnek a kevésbé fizikai eredetű fájdalmai, pszichoszomatikus fájdalmak ezek.
az, hogy talán az ellenségének nyújtja most a karját, talán szülei gyilkosának fattyával sétál ő most karöltve. De ő emiatt is különb, mint én. Tud esélyt adni a másiknak, képes előítéletek nélkül megpróbálni megismerni az embertársait. Emiatt tisztelem, becsülöm, szeretem.
Mikor kérdésében a halál szó is ott lapult, fájdalmasan néztem le a földre, miközben alsó ajkam jobb szegletét harapdáltam előszeretettel. Bele sem akarok gondolni, hogy mi van akkor, ha tényleg ez az utolsó találkozásunk, és tényleg nem látjuk egymást soha de soha többet.
Fájdalom, fájdalom és megint csak fájdalom.
-Én nem akarlak újra látni, mert az azt jelenti, hogy ennek a mostaninak vége. Az újra szó mindig valami végét és kezdetét jelöli. Én csak a kezdetet akarom, a véget nem. Nem akarom, hogy most eltűnj a semmiben, és talán csak ellenségekként találkozzunk újra. Sokat jelentesz nekem, sajnálatos módon többet, mint akár a testvérem. Talán én nem jelentek neked semmit, csak egy szeszélyes csitrit aki csüng rajtad, de én akkor is... akkor is kedvellek.
Nem voltam képes kimondani azt, hogy szeretem. Egyrészt nem is kellett volna, még félreértené ő, vagy akárki aki hallja. Úgy szeretem őt, mint két ember, akiket ugyanolyan szerencsétlenség ért, és tudják, egy felük ott van a másikban. Mint mikor két ember él egy lakatlan szigeten, és nincsen nekik más, csak egymás.
-Fáj, hogy ennek így kell lennie, Lucas, de nem ígérhetek semmit. Szívem szerint holnap újra találkoznék veled, de az nem kivitelezhető a tanulás és a gondjaink mellett. Tudd, ha keresel én mindig itt vagyok.
Fűztem hozzá egy magamra erőszakolt halvány mosoly kíséretében, majd gyermeteg módon megöleltem, és nem akartam elengedni. Tudtam, talán utoljára ölelhetem meg őt. Talán meghalok, talán meghal.
Talán, talán talán.


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Lucas Conolly - 2010. 02. 02. - 19:30:53
[Nadaliának :)]
A folyosó vége felé közeledve mit sem csökkent a probléma mértéke... Még mindig fájó vonzalom kötött Nadaliához, még mindig keserűség öntött el a gondolatra, hogy gyengén nem vagyok képes önmagamért a bizonytalanság ellen harcolni, és talán azzal az emberrel sétálok a Roxfort legsötétebb és legellenségesebb területén, akinek a szülei miatt maradtam egyedül a világban.
Ahogy sétáltunk, Nadalia végül megszólalt. Sokat és halkan beszélt, és amit mondott, csak egy rövid, gyomorösszeszorító érzést váltott ki belőlem. Minden lépés, ami közelebb vitt a gyűlölt Mardekár klubhelységének az ajtajához, közömbösebbé, üresebbé tett, és éreztem, hogy döntenem kell, ha nem is most azonnal, de hamar. Kellemetlen volt, hogy valami olyasmire kellett koncentrálnom, ami tényleg közelebb vihet anyám gyilkosának a megtalálásához. Riadtan vettem tudomásul, hogy eddig csak játszottam a gondolattal, hogy rátalálok a halálfalóra, és sosem gondoltam bele igazán, nem kezdtem bele a kutatásba. Egész egyszerűen sajnáltam magam, és meggondolatlan fogadalmakat tettem, akkor és ott pedig, a hideg pincében, karomon az egyik legszebb és legkülönösebb lánnyal, kénytelen voltam eldönteni, mihez leszek hűséges: a saját elképzeléseim és terveim mellett maradok, és kiváltom a jegyem a pokolban, vagy sutba dobom az önérzetem és a bosszúszomjam, és egyszerűen megvárom, amíg elül a por.
De persze az utóbbiról már lekéstem. Tudva, hogy Nadalia, és még sokan mások arra készülnek mindenféle mondvacsinált okokból, hogy emberek életeit tegyék tönkre vagy vegyék el. Ezt pedig nem azért nem hagyhatom, mert velem is ez történt. Azért nem nézem tétlenül, mert nem akarom. És mire idáig értem a gondolatmenetemben, már meg is érkeztünk a folyosó végére. Sóhajtva a bejáratra pillantottam, ami előlem zárva volt, és ami mögött a legtöbb olyan diák foglalatoskodott, akik közül a legtöbbet mondhatok ellenségemnek. Aztán Nadaliára pillantottam, és lefejtettem a kezét az enyémről.
- Én is kedvellek. Tudom, hogy itt vagy, és hogy itt leszel, de...
Elakadt a hangom. Nem akartam összezavarni, a kezére tévedt a tekintetem, majd lassan fel az arcára. Meg fogja érteni. Már akkor megértette, mikor kinn a szobornál találkoztunk.
- ... nem foglak keresni, Nadalia. Olyasmit jelentesz nekem, amit azt hiszem, jobb, ha elkerülök, amíg a háborúnak vége.
Sajgott mindenem, amíg ezt kimondtam. Éreztem, hogy fáj neki, hiszen megnyílt előttem, és talán addig soha más előtt nem. Hittem abban, hogy bízik bennem, de ahogy ő sem változtatja meg a jövőjéét egy ember miatt, úgy én sem tehetem. Biztatónak szánt mosollyal néztem barna szemeibe, és kiüresedett belsőm kongásának tükörképét láttam benne viszont. Fájt. De nem tehettem mást, döntöttem.
- Előbb-utóbb úgyis véget ér mindez. És őszintén azt kívánom, hogy addig ne kerüljünk egymás... mellé. - nyögtem ki. "Egymással szembe". Ezt akartam mondani, de képtelen voltam elképzelni a helyzetet, hogy pálcával a másikra mutatva mi döntsünk arról, mi lesz a másikkal, és talán kioltsuk a másik életét... Már a gondolattól végigfutott a hátamon a hideg. - Ha már nem lesz, ami szembeállíthat egymással ilyen embereket, mint mi, akkor majd megkereslek, rendben? Ígérem.
Aztán egy ismeretlen belső késztetés hirtelen felé döntött, mintha hátulról taszítottak volna felé. Arcát automatikusan kezeim közé vettem, ahol szinte elveszett. Nem törődtem vele, hogy mardekárosok tucatjai láthatják a jelenetet, hogy ennek híre mehet. Nadalia sápadt arca volt az egyetlen abban a pillanatban, én pedig süketen és vakon közeledtem hozzá. Az utolsó pillanatban mint egy kábulatból felriadva megtorpantam, és a csók, amit az ajkainak szántam, amivel ki akartam fejezni amit éreztem, a sajnálatot és a megbocsátást, az ígéretet, hogy várni fogok és a reményt; a csók irányt váltott, és hűvös homlokán ért célba. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és elképzeltem, hogy nem ott vagyunk, a hideg pincében ellenségekkel körülvéve, ebben a sötét és baljós világban. De aztán kinyitva megláttam a fáklyákat, a rosszindulatú susmogást, és visszazökkentem a rideg valóságba. Elhúzódtam tőle, elhúztam a kezem, ami aztán bénán lógott mellettem. Ránéztem, gombóccal a torkomban, és némi reménnyel, hogy ha ezt túléljük, és minden fogadalmat teljesítünk, akkor talán még egymás mellé sodorhat minket a sors, elfeledve a múltat és a bosszút. Úgy éreztem, szétfeszít a rengeteg érzés, amint ránéztem. Egy utolsó mosoly, egy tűnődő és szeretetteli pillantás, és a búcsú.
- Ég veled, Nadalia!
Majd hátatfordítva a sötét tüneménynek, elindultam visszafelé az én tornyomba, az én jövőmhöz, ahhoz, amiről egész eddig azt hittem, jobb és nemesebb, mint másé, teljesen más fényben látva a dolgokat. Tudtam, hogy úgyis összefutunk majd az iskolában, elkerülhetetlen volt, nem is bántam, mert természetes volt és elkerülhetetlen. Köszönés, esetleg egy mosoly, és elsétálunk egymás mellett. Eltelik pár hónap, talán év, mindketten megtesszük, amit kell, és aztán valahogy vége lesz.
Talán a halálfalók és Voldemort mindent az uralma alá hajt, én pedig meghalok. Talán a sötétséget sikerül nekünk, akiknek van miért harcolniuk, eloszlatniuk, és a halálfalók az Azkabanban bűnhődnek majd. De vége lesz. Új szemmel láttam a jövőt, és csak annyit láttam, hogy van vége, és azt el kell érnem, hogy élhessek egy olyan életet, amit szerettem volna, egy olyan ember oldalán, aki a párom lesz, olyan barátokkal, akikkel ugyanaz az érdeklődédi körünk, és remekül érezzük magunkat együtt, olyan házban, amiről álmodtam, olyan helyekre utazva, amiket mindig látni szerettem volna. Addig még sok emberrel fogok találkozni, sokakat fogok megismerni, és talán találok valakit, aki tökéletesen illik hozzám, de az biztos, hogy Nadaliát nem fogom elfelejteni, még ha az elkövetkezendő 50 évben nem is látom.
Persze még sok minden történhet, és meg is fog történni. Túl kell élnem, és minden rendben lesz. Túl kell élnem magamért, a jövőmért, az olyan emberekért, mint Nadalia, akik szintén elvesztek a saját jövőjükben.
A folyosó végén, ahol elágazott, visszapillantottam. A lány még mindig ott állt. Kezemet felemeltem, és mielőtt lecövekeltem volna, továbbléptem. Minden tekintetben.

Podcast


//Nagyon köszönöm a játékot!  :-* ;) Remélem nem lett túl melodramatikus...  ::) És nagyon sajnálom a késést. -.- //


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Zephyr Devaux - 2010. 10. 20. - 10:28:37
Kora esti órák, Seraphin

Mikor kiléptem a teremből, rögtön rohantam is volna a kijelölt cél felé a magam lassúnak nem éppen nevezhető tempójában, de kivételesen próbáltam tekintettel lenni újdonsült oktatómra. Elég érdekesen nézne ki, ha előrerohannék őt meg otthagynám. Annyi tiszteletet megérdemel, hogy megvárjam. Ráadásul még nincs annyira késő, időnk mint a tenger. Igaz, egy mumust keresünk, ami beletelhet egy kis időbe, de remélhetőleg szerencsénk lesz, és nem kell hajnalig kutatni a kedves kis lény után. Sajnos azonban a megtalálása csak a terv első része, a valódi kihívás csak utána jön, mikor a drágaság felölti azt az alakot, amitől a legjobban félek. Kicsit tartok tőle mi lesz, ha szembe kell néznem vele, de ez nem fog megállítani. Eszemben sincs meghátrálni. A félelem olyan, mint a legtöbb emberi érzés: el lehet nyomni vagy éppen teljesen le lehet győzni. Csak egy akadály a sok közül, amin egyszerűen át kell lépni, és továbbmenni. Az igazi nem tudott elpusztítani, akkor egy másolat se lesz rá képes.
Egy ideig nem szólalok meg, élvezem a csendet, amit a kihalt folyosók nyújtanak. Csak a cipőink hangját lehet hallani, miközben haladunk az épületben.  A kis séta közben próbálok szép emlékeken agyalni, ami elegendő lehet egy tökéletes patrónus megidézéséhez. Eszembe is jut pár, de kis töprengés után mindegyikben találok valami hibát, egyiket se tartom elég jónak az adott feladatra. Közben azon is elgondolkozok, hogy valaha megtapasztaltam-e már a tökéletes boldogság érzését? Olyan sok múltbeli esemény van, amire azt mondom, hogy szívesen átélném még egyszer, de szerintem egyikbe se volt meg az a felhőtlen öröm, amit keresek.  Pedig elvileg az idő megszépít minden emléket. Kérdés akkor, hogy a rossz emlékek sokkal borzalmasabbak voltak annál, amire én emlékszem?  Biztos van olyan élmény a fejemben, ami jó lenne. Kell hogy legyen. A Griffendélesek is képesek patrónust idézni, akkor pont én ne tudnék?  Pár perccel ezelőtt még mikor a teremben voltunk azt ígértem, hogy én meg fogom idézni a tökéletes patrónust, és ez így is lesz.
Folyamatosan az első próbálkozás képe jelenik meg a fejemben, az ezüstös fény, ami a pálcából áramlik ki, majd megjelenik lelki szemeim előtt az a patrónus, amit Seraphin mutatott.  Elég nagy különbségek vannak a kettő között. Bár az is igaz, hogy neki sokkal nagyobb gyakorlata van már ebben, sokkal tapasztaltabb nálam ezen a téren. És miközben ezen gondolkoztam eszembe ötlött egy kérdés, amire egyszerűen nem tudtam racionális magyarázatot találni. Hamarosan pedig ez a kérdésem törte meg a folyosók csendjét.
- Egy valami nem világos – Fordítom fejemet beszélgetőpartnerem felé – Miért áldozod a drága idődet egy alsóbb éves tanítására? – Nézek rá kérdőn, mert lehet, hogy velem van a probléma, de én ugyanezt nem tenném meg senkivel még akkor se ha ugyanabba a házba járunk. Fordított esetben én biztos nem pocsékolnám senkire a szabad perceimet vagy éppen óráimat. Valami hátsó szándéka csak kell, hogy legyen. Talán hamarosan előáll, azzal mit kér cserébe, hiszen olyan világa élünk, ahol semmi nincs ingyen. Valamit valamiért. A feláldozott idejéért vajon milyen szívességet akar viszonzásul? Kétlem, hogy puszta szívjóságból akarna segíteni, hiszen annyira nem vagyunk jóban. Az Igaz, hogy én kértem meg rá, hogy mutassa meg hogyan kell, de őszintén szólva meglepett, hogy rögtön belement a dologba. Persze az is lehet, hogy egyszerűen csak tényleg nincs más dolga, és ez egy jó módja annak, hogy elüsse az időt.
- Nem mintha baj lenne csak kíváncsiságból – Teszem hozzá végül nehogy a végén meggondolja magát, mert az nem lenne túl hasznos. Persze valószínűleg ha nagyon akarnék egyedül is találnék egy mumust, de vannak olyan dolgok, amiket jobb nem egyedül csinálni. Ez a tevékenység pedig ebbe a kategóriába tartozik.  Meg azért se lenne jó, ha pont most akarna visszafordulni, mert már lassan meg is érkezünk a pincéhez, ahol pár hónappal ezelőtt volt szerencsém eltévedni macskahajkurászás közben.


Cím: Re: Pincefolyosók --- Zephyr
Írta: Seraphin Lamartin - 2010. 10. 23. - 15:30:13
Kora esti órák, Zephyr

*A nyirok és a hideg lassan ölelt körbe minket, nem úgy, mint az angol köd, ami egyszercsak megérkezik, sűrű, vaskos, tömött falként rányomul az emberre, eldózerolja, letarolja, ráül, aztán pedig továbbáll és tiszta lesz minden. Nem, a pince légköre lassan épül ki, először még jön némi meleg a nagyteremből, aztán már se meleg, se fény, a lenti lámpások hidege, a padlaton visszhangosan csendül minden, legyen az puha lépés, súlyos nedvességcsepp, ami a mennyezetről vetette le magát, hogy aztán szétkenődjön alant, vagy éppen egy gondolat, ami lustán végighever a hűs anyagon, vagy éppen selymesen csuszamlanak el a bokánk körül cikázó hideggel. Zephyrre pillantok, nem látom szükségét megtörni a csendet, amibe burkolózik, alighanem kellemes emlékeken gondolkodik, amivel megtörheti a saját rettegését, az izmokon eluralkodó bénaságot, amikor meglátja azt, ami kikel a mumusból. Szerencsésnek tartom magam, az én félelmem kis termetű, fürge, nem tornyosul fölém, nem kapdos felém árny/csontujjakkal, nem csinál semmit, csak éppen elszomorítja a szívemet, rámutatva azzal, hogy én is bírok a becses érzelmi adományokkal, akár jólesik, akár nem. Jobbára nem kedvemre való a tudat, hogy érzelmileg is lehetne befolyásolni, mégis ahogy múlik az idő, valahogy ahelyett, hogy egyre kevesebbet éreznék, egyre többet, egyre színesebben, egyre gazdagabban, amikor pedig úgy tűnik, ahogy változnak az idők, úgy kéne nekünk is kihűlnünk, megszabadulni az ilyen nyűgöktől. És mégis, van aki azért küzd, hogy többet érezzen. Nem értem én ezt a világot.*
-Shh-*szisszenem, a kezem felemelve intem megtorpanásra, amikor a merengésből valami furcsa zaj riaszt meg, annyira ismerős, apró karistolás az egyik félhomályos beugróban, de ráadásul ő is megszólal, ezért a figyelmem több, mint megosztott, kész szerencse, hogy a beeső fény két aranytalléron csillan meg, ékesen, akárha tényleg arannyal csiszolták volna a szemének korongjait Mephisto kúszik elő, némi por tapad a bundájára.*
-Jól van, csak a macskám-*könnyed legyintéssel elintézem a bemutatást, és míg a házikedvenc a lábam mellé szegődik, aztán a lógó taláromon felkapaszkodik a karomig, onnan a vállamra, buzgó dorombolással, véres bőráldozatokkal az ingem alatt, amit inkább tűrök elgondolkodok a kérdésén is. Megmosolyogtat, őszintén szólva, előhúzom a pálcám, a kiürült sarokba világítok, de miután ott csak egy macskaköpet árválkodik mindenféle mumusok nélkül lépek is tovább.*
-Ha a kérdés felmerült, akkor feltételezem, a te időd túl drága ahhoz, hogy ilyesmire használd. Nem mintha az enyém olcsóbb lenne-*villantom rá a szemem, de valahogy az a félértelmetlen jókedvem nem tud lelohadni, amit kiváltott belőlem. Megforgatom a pálcám, némiképpen élénkebb fényt kerítek magunk köré.* -Mr. Lupen, Piton vajon miért áldozza az idejét a tanításra? Gondolom nem azért, mert oda-vissza van a boldogságtól, hogy tágíthatja a fejünket olyan dolgokkal, amiket talán soha nem is fogunk megérteni, sokkal inkább azért, mert látja, hogy van egy-két olyan, akiben van késztetés, és az neki is csak jó, ha vannak jól képzett, értelmes varázslók, akikkel egy kultúrkörbe tartozhat. Elvégre lehet adni a mártírt, mint a magányos hős kis griffendéleseink, de azért a varázsló mégiscsak társasági lény valahol-*pillantok rá, szinte érzem, hogy zsigerből fog tiltakozni a megállapítás ellen, esetleg ki is kéri magának, de őszintén, fütyülök rá*-…csomó helyzet adódhat, amikor találkozik más varázslókkal, ne adja Merlin a segítségükre is rászorul és olyankor lehet jól jött volna, ha annak idején mondjuk megadom a lehetőséget arra, hogy ténylegesen hasznos tapasztalatokat szerezzen az adott varázsló mondjuk patrónusidézésből és később ne félsszel-szorongással induljon neki, mert akkor tök esélytelen. Nekem egyelőre ennyi a hasznom belőle, lehet rászorulok még a tudásodra-*persze reményeim szerint soha, de soha nem fog így alakulni. Mindazonáltal elvigyorodom, és biccentek felé.* -És persze az se utolsó szempont, hogy tudom, hogy segítettem benne, tehát én előbb tudtam, többet gyakoroltam és jobban tudom-*ezen túl pedig ismerd meg az ellenség gyengéit… ez a gondolat valahogy elfújja a jókedvem.* -A kíváncsiság nem bűn-*fűzöm csak hozzá az alapigazságot.*


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Zephyr Devaux - 2011. 02. 20. - 17:17:11
Kora esti órák, Seraphin




Kora este, egy sötét pincefolyosó, néma csend és két diák, akik egy mumust keresnek. A helyzet körülbelül olyan, mintha egy rémtörténet kezdete lenne. Egy nagyon sablonos történeté, mert elég egyszerű kitalálni, hogy mi lesz a sztori következő mozzanata: a két diák hirtelen egy furcsa hangra lesz figyelmes. Most pedig az a rész jönne, hogy megjelenik a keresett lény, és hirtelen mindenki pánikba esik. Ott abban a helyzetben hirtelen én is azt hittem, hogy az út véget ért, és idő előtt megtaláltuk, amit keresünk. Először kicsit összerezzentem, majd a pálcámat a hang iránya felé szegeztem, és közben az járt a fejemben, hogy nemsokára rajtam a sor, amire mellesleg nem nagyon voltam felkészülve boldog emlék hiányából fakadóan.  Éreztem, hogy a szívem hirtelen elkezdett a torkomban dobogni, és kész voltam rá, hogy bármelyik pillanatban előttem álljon az a nő, aki tönkretette az életemet. Valahogy nem tudtam a boldogságra koncentrálni abban a helyzetben.
Pár pillanat múlva, mikor a fényben megpillantottam a macskát, rájöttem, hogy egyelőre nem is lesz szükségem arra a pozitív energiamezőre. Bár az elején bevillant az a gondolat, hogy talán ez az ártatlan kis állat Seraphin legnagyobb félelme lehet, de miután nem láttam, hogy nagyon erőlködne eltűntetni az útból, elvetettem ezt az elképzelést. Leeresztettem a pálcámat, majd dühösen a hirtelen ijedtség forrására pillantottam, miközben gazdája volt kedves bemutatni.
- Aranyos – Jegyeztem meg minden érzelem nélkül, majd figyeltem, ahogy felkapaszkodik társam vállára. Nyilván nem volt fájdalommentes folyamat, de valahogy nem tudtam sajnálni a srácot. Megérdemli azok után, hogy így hagyja a sötét folyosókon kóborolni a házi kedvencét.  Rendben, az én macskámnak se lehet parancsolni, eléggé szabadelvű személyiség, de legalább ő nem ijeszti halálra a sötétben járkáló gazdáját.
Egyébként semmi bajom nincs ezekkel a szőrös állatokkal. Általában örülök is, ha látom őket, mert a kedvenc állataim közé tartoznak, de az ilyen alkalmak kivételt képeznek érthető okokból kifolyólag.
Miután túlestem ezen a kis riadalmon, ami mellesleg még nagyobb koncentrációra sarkallt, végre úgy tűnt, választ kapok arra a bizonyos kérdésre, ezért figyelmesen hallgattam.
- Pontosan így van, ahogy mondod. Persze lehet, hogy velem van a baj, de nekem ilyen kérésre eszembe se jutna igent mondani. Legalábbis ingyen biztos nem – Reagáltam az első mondatára teljesen komolyan, miközben ismét elindultam előre. Utána folytatta.
Azt már eddigi is bizonyította, hogy értelmes gyerek. Mindig nagyon jól megindokol mindent, amiről úgy gondolja, hogy úgy van még, akkor is, ha néha téved. Persze ezt nem akartam neki elmondani, mert a végén még túlságosan elbízná magát meg én úgy vagyok vele, hogy a kritika jobban segít, mint az elismerés.  
- Pedig eddig azt hittem, hogy a pénzért, a szállásért és az ellátásért töltik itt az idejüket, vagy egyszerűen máshol nem tudtak elhelyezkedni, de most hogy mondod ez tényleg sokkal jobban hangzik – Mondtam félig gúnyosan az előbbi elméletére – Persze nyilván az nekik is büszkeség, ha sikeres varázslókat nevelnek, de kétlem, hogy ezért jöttek volna erre a pályára. Bár nem tudom biztosan. A fejükbe én se látok bele, szóval lehet, hogy pusztán a tanítás öröme motiválja őket. Igazából sose érdekelt túlzottan miért töltik velünk az idejüket – Rántom meg a vállamat.
Közben az is kiderült, mire is számít fizetség gyanánt. Nem éppen az, amire számítottam, bár valójában el se tudtam volna képzelni mit is kérhetne tőlem, akit alig ismer.
- Értem. De azért ne éld bele nagyon magad, hogy akkor mikor szükséged lesz rá, segíteni fogok vagy egyáltalán emlékezni rád. Mindenesetre hálás vagyok vagy valami olyasmi. És ha még nem döntötted el mit akarsz kezdeni az életeddel, szerintem gondolkozz el a tanári álláson – Néztem rá ismét mosolyogva.
- Tényleg  jó érzés lehet, hogy egy híres varázslóról elmondhatod, hogy te tanítottad neki, amit tud, hogy általad lett az aki. A Nagyúr tanárai is büszkék lehetnek. Nem mindennapi tehetséget nevelhettek az iskola falai között – Erre a mondatra elmosolyodok. Mindig jó érzés arra gondolni, hogy azok a falak, amik közt nap, mintha nap járok egykor Neki is otthont adtak az pedig még nagyobb dicsőség, hogy ugyanabba a házba kerülhettem ahova ő járt.


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Seraphin Lamartin - 2011. 02. 23. - 12:12:39
Kora esti órák, Zephyr

*Felemelem a pálcanélküli kezem, Mephisto fényes, sötét bundáját simítom a fejem mellett, ahonnan, mint gondolom mindig, gyanakodva figyeli aranyfényű szemeivel a fiút, aki kísér, pálcával, némi riadalommal. Igen, ilyen árnyékok között még a máskor oly ártalmatlan doromboló macskabarát is lehet félelmetes, hangtalan felbukkanása egy pillanatra engem is megdermesztett. Egy pillanatra, nem többre, mert az élet túl rövid ahhoz, hogy elvesztegessem holmi ijedezésre. A bátrak vakmerősége nem fikció, csupán a szűklátókörűség definíciója.*
-Hát, lehet veled van a baj-*vigyort engedek a szám sarkába rándulni, de határozottan nézek a szemébe, nincs helye gúnyolódásnak itt és most, aktuálisan, főleg az ő részéről nem, mivel neki kell szembesülnie saját tökéletlenségével és tudásbeli csiszolatlanságával, nem pedig nekem. Noha tanárokon viccelődni éppen olyan általános, mint pálcát forgatni, bűbájoskodni, kinek-kinek hangulata és temperamentuma szerinti mágiaágakat művelni.* -De voltaképpen ez egy egészségesebb, haszonlesőbb felfogás. Alapvetően én is hiszem és vallom, hogy nem érdemes csak úgy bárkibe energiát és tudást fektetni. Sőt. Mint a gyakorlat is mutatja, igen ritkán teszek kivételt, például veled, ez az értelmi különbség igen látványosan megnyilvánul, itt, a kastélyban is-*elég csak a csapzott hordákra gondolni, akik félregombolt talárban szaladgálnak a folyosón, alig várják, hogy a füvön hempereghessenek nyáridőben, mint a macskák, amikor különösen rájuk jön a területjelölhetnék.* -Mondhatni magamból indulok ki a professzorok megítélésében, de még jócskán le vagyok maradva az elmélettel, mivel el sem tudom képzelni mi bírhatja rá őket mentálisan arra, hogy foglalkozzanak a diákokkal, mivel, mint gondolom te is tapasztaltad, nem csak az az elenyészően ritka, aki tudja a feleletet a kérdésekre, de még az is, aki egyáltalán érdemben tud nyilatkozni. Nem, drága barátom, bármennyire is vonzana a lehetőség, mindig eltántorítanak az ilyen elkeserítő viszonyok. Még talán belőlem is kihoznák a kegyetlenkedés és igazságtalankodásra hajlamos hozzáállást-*nem mintha amúgy nem lennék hajlamos arra, hogy az értelmi szegényekkel az ő színvonaluk felett magasan leszámoljak, ahova botor módon feltörekedtek, aztán elgyengült tudatukat lelökdösöm a helyükre. Szép és egyszerű az élet, amíg az ember a Roxfortban él, nem hinném, hogy a varázslókastély kicsinyített mása lenne a való életnek, sőt, biztos vagyok benne, hogy itt kevésbé tudok felkészülni a beígért nehézségekre, mint bárhol máshol. Kicsit elé lépkedek, ha esetleg egyéb kóbor állatok tanyáznának a folyosón még idejében tudjam őket definiálni, miszerint mumus, vagy sem, elvégre könnyen lehet, hogy nem az a legnagyobb félelme, amit gondolt, én se véltem magamról, hogy ilyen banális és hétköznapi formát vesz majd a mumusom. A sötétben szinte nesztelenül haladok, lezárom a kellemetlen hideget a végtagjaimon, bepillantok a sarkokba, a fáklyatartók között a falakba mélyített árnyékos, szemlátomást mindenféle funkció nélküli beugrókba, a pálcám hegyén kicsi lángot nyújtva felperzselek egy-két kérgesre porosodott pókhálót, amik fedik a sötétre színeződött, beállt páncélokat. Hangulatosnak éppen nem nevezném ezt a mocskos labirintust, bár romantikusabb lelkületűek bizonyára megtalálnák benne a maguk örömét.*
-Ez nem beleélés. Ez tény. Alkalmas pillanatban bizonyára mindenféle fenntartás nélkül emlékeztetnélek rá+-*finom mosolyom csak a hangomból érződik, nem fordulok felé, végigpillantok a következő üres folyosón, egy pillanatra megtorpanok, amíg gondolatban vázolom magam előtt, hogy merre is tartunk, illetve merről is jöttünk. Kár, hogy a mumusokat nem fogja az Invito.* -Az önzetlenségem a következő életemre tartogatom.
*Következő szavai némiképpen megdermesztenek, a jó rutin ment meg attól, hogy megforduljak és igencsak kérdő tekintettel mérjem végig. Biccentek egyet inkább.*
-Nagy tehetségek nagy tanáraiból lesznek később a tehetségek gyilkosai, ellenlábasai. Elvégre a nagy tehetséget csak nagyszerű varázsló-tanár nevelhet ki, aki aztán okvetlenül a megfékezőjévé is válhat majd.


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Zephyr Devaux - 2011. 02. 24. - 17:57:37
Kora esti órák, Seraphin

Mikor elkezdtük a Roxfortot mindig vártam, hogy mikor áll elénk egy tanár és vezet minket körbe ebben az épületben. Úgy értem minden egyes folyosón, az összes helységen hogy tudjuk, mi merre van, és esélyünk se legyen eltévedni vagy bemenni olyan helyekre ahova nem lenne szabad. Teltek a napok, a hetek, a hónapok majd év végére lemondtam erről az álomról, hogy egy teljes térképet adnak legalább a pincerendszerről. Így nem maradt más választás, mint azokat a jól megszokott utakat használni, amiket más hosszú évek alatt. A pincefolyosó nagy része rejtély maradt számomra. Persze voltak olyan alkalmak, mikor a macskámat keresve letértem a hagyományos ösvényekről, aminek meg is lett a következménye ugyanis belelt egy kis időbe amíg megtaláltam a napvilágra vezető utat. Szépen lassan elfogadtam a tényt, hogy soha nem fogom teljesen felfedezni a pincefolyosó összes járatát. Ki gondolta volna, hogy pont az ötödik évem végén ezen a helyen pont egy mumust fogok keresni?
Még pontosan tudtam merre megyünk, az egyre hidegebbnek tűnő folyosókon. Egyre jobban kezdtem fázni, ami annak köszönhető, hogy mikor eljöttem nem számítottam rá, hogy huzamosabb időt fogok ilyen hűvös helyen tartózkodni. Mindig gyorsan közlekedek csak jövök és megyek nincs időm olyanokra, mint a bámészkodás vagy éppen a fázás. Egy ilyen keresés közben viszont nem lehet rohanni, ezért a bőröm egyre inkább kezdte átvenni az ottani kellemesnek nem éppen mondható klímát. Csak akkor kezdtek el olyan gondolatok beférkőzni a fejembe, hogy mi van, ha egész éjszaka ott kell fagyoskodni vagy hogy meg tudnám ezt a dolgot tanulni sokkal egyszerűbb körülmények között. Biztos találnék odahaza olyat, aki ért a patrónusok megidézéséhez. Igen, kissé elbizonytalanodtam, főleg attól a tudattól, hogy a klubhelyiség milyen közel van és akár vissza is mehetnék. Ezeket a gondolatokat viszont amilyen gyorsan tudtam kiűztem a fejemből. Csak gyengeség lenne, ha meghátrálnék pont most ráadásul ilyen indokok miatt. Mellesleg minél hamarabb megtanulok valamit annál jobb minek várnék vele? Így az elmémet ismét a pozitív emlékek keresésére állítottam. Persze ez nemigen jött össze, mert Seraphin gondolatain rágódtam.
Nagy nehezen lenyeltem szó nélkül, hogy a „barátom” szót használta. Pedig rengeteg ellenérzésem van ezzel a kifejezéssel kapcsolatban, és bármennyire is kevésbé tartom alacsonyabb rendűnek, mint a többit, azért a barát fogalmat még fényévekre se közelíti meg. Eddig egy kezemen meg tudom számolni hány embert illettem ezzel a jelzővel életem során. Azonban ezzel bár valószínűleg fogalma sincs róla, remek ötletet adott az emlékek kutatása terén.
- Majd megpróbálok nem elfeledkezni rólad, ha esetleg eljönne ez a nap – Tudom le a téma ezen részét, bár kétlem, hogy valaha sor kerülne rá. Ezzel nem ígértem semmit csak annyit mondtam, hogy próbálkozok, amit már értékelhet, hiszen hajlandó vagyok megfontolni, hogy erőfeszítést tegyek érte. Persze mindez a hatékonyságától függ.  Eddig bizonyított, de kérdés, hogy a terepen mi lesz vele. Bár nem tűnt olyan típusnak, akit úgy kell összeseperni egy mumustól való találkozás után, de nem ártott felkészülni a legrosszabbra.
- Majd következő életedben keress meg, és mondd el hogy megy, hátha én is kedvet kapok hozzá – Mondtam vigyorogva az előbb említett önzetlenséggel kapcsolatban.
A következő mondatai viszont nem annyira tetszettek. Ha nem az lenne, aki azaz ideiglenes tanárom, akkor egy hosszas szónoklatot tartanék, amiben felvilágosítanám kiről is beszél, azonban a helyzet ezt nem engedi meg.
- Csak azok az igazi tehetségek, akik képesek túlnőni a mestereiken. Akiknek pedig ez sikerül, nincs félnivalója azoktól, akik meg akarnák fékezni legyenek akár tanárai vagy mások – Feleltem elégedett mosollyal az arcomon teljesen nyugodtan. Miért idegeskedjek azok miatt, akik nem hisznek a Nagyúr győzelmében? Idővel úgyis mind belátják, mi az igazság. Kicsit csalódást okozott, hiszen az intelligenciája alapján azt gondoltam neki sincs kétsége az Ő hatalma felől, de ezt a kis hibát meg lehet neki bocsátani. valaki csak akkor tanul, ha a saját bőrén tapasztalja a dolgokat.
Elgondolkoztam rajta, hogy talán ez is lehetne a patrónus alapja, az új, tökéletes világ képe, ahol tökéletes rend van. Egyszóval a jövő, ami hamarosan eljön, és a saját szemeinkkel láthatjuk. Ezt viszont elvetettem, mert úgyse tudnám elképzelni olyan csodálatosnak, amilyen valójában lesz. Így maradtam a múltbeli élménynél, ami kicsivel azelőtt jutott eszembe.
Sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam, mikor már végre volt egy olyan emlék, amire támaszkodhattam. Az pedig még jobban növelte ezt az érzést, hogy mardekáros társam előttem haladt, így biztos voltam benne, hogy nem érhet meglepetés. Kivéve, ha a mumus hátulról támadna. Kicsit zavart ugyan, hogy nem én vezetek, de be kellett látnom; ebben az esetben ő a szakértő. Igyekeztem mindvégig a sarkában maradni, azonban hirtelen egy hang újabb hang zavart meg. Megtorpantam. Valami mozgott a sötétben, ebben biztos voltam.
- Remélem nincs még egy macskád – Szólalok meg, miközben ismét szorosan magam elé tartom a pálcámat…


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Seraphin Lamartin - 2011. 02. 25. - 20:40:48
Kora esti órák, Zephyr

-Ennyi egyelőre elég, máris megéri, magyarázat az időáldozatra-*bólintok jóváhagyóan, sajnos az arcát már nem látom, mivel elé léptem, hogy vezessem az expedíciót, ha esetleg találkoznánk mumussal, akkor ne rögtön a legnagyobb félelmével szembesüljön, bár meglehetősen mulatságos lenne, azért vannak bizonyos mulatságok, amiket jobb kihagyni azért cserébe, hogy valakivel varázslóhoz méltó módon tudok beszélni, és eszmét cserélni a szó legnemesebb értelmében, még akkor is, ha esetlegesen ez nem feltétlenül annyira derűs és kellemes, mint lehetne, de nem is tartozik a legutálatosabb témák közé. Bár tartózkodnom kell a politikai megnyilvánulásoktól, ez apám kifejezett kívánsága és a leghatározottabban vonatkoztatta még az iskolára is, ami nem volt különösebben az ínyemre, de ellene nem sokat tehetek.*
-Áh, hát persze, elvégre az önzetlenségem abban is megnyilvánulhat majd, hogy téged próbállak megtéríteni, bár nem tudom milyen bűnt kéne ahhoz elkövetnem, hogy ezt érdemeljem. Inkább születnék én is zseninek, tehetségnek-*értse, akire csak akarja, gondolom a Sötét Nagyúr motoszkál a gondolatai között. Mindenki talál magának bálványt és követendő példát, és attól még nem lesz kevesebb, hogy nem egyezik az ő véleménye azokról a tulajdonságokról, amikért érdemes becsülni egy mágust az enyéimmel, noha nem hiszem, hogy fordított esetben ő is ilyen megértően viszonyulna az én gondolatiságomhoz, okosan tartózkodom attól, hogy megosszam. Fiatal, okos, lendületes és heves, még a végén megpróbálna engem is eszmére téríteni, aminek okvetlenül konfliktus lenne a vége, ami pedig nem tetszene.*
-Valóban, de a mester, aki látja a tehetséget fejlődni, tudja és érti, hogy milyen erényei és gyengeségei vannak, az kihasználhatja ezeket a gyengeségeket. Örök igazság, hogy mindenkinek vannak gyengeségei és az is az, hogy csak az igazán nagy mesterek képesek ápolni a nagy tehetségeket és maguk fölé emelni azt, hiszen ahhoz is stabil falak kellenek, hogy a kastélyok kellemkedő, szemet gyönyörködtető tornyai az égre törhessenek. Egy jó mester pedig nem felejti el, hogy mivel lehet a tanítványa alá vágni-*megmosolygom a saját hanyag fogalmazásom, egy pillanatra hátrafordulok felé, könnyed fejbiccentéssel kérem az elnézését.* -Tévedés ne essék, ezzel nem azt mondom, hogy a tanítvány nem attól válik azzá, amivé tud, sőt, az se szükségszerű, hogy a mestere diadalmaskodjon rajta. De azért az óvatosság nem árt, ezt pedig mindenkinek, aki magasra törekszik figyelembe kell vennie és észben kell tartania. Bizakodj, hogy így lesz, ha így látod helyesnek.
*Az állásfoglalásom világos, csendes, érthető, nyugodt. Mellőzőm a hangos véleményt és a kifejezett ellenállást, megmaradok azon a bizonyos aranyló középúton. Aranyúton aranyvér. Ekkor mered a hátam mögé, és ahogy a pálcát mozdítja feláll a szőr a karomon, végigfut rajtam a hideg, amitől eddig megvédett a kötelező jelleggel hordott egyenruha vastag, nehéz összessége. Hirtelen fordulok irányba, a talár felveri a port a lábamnál, néma igével kibővítem a fényt a pálcámon és előrelököm. A hűvös, nedves falak felcsillannak és a mozgás visszahúzódik. Jóval nagyobbnak és hömpölygőbbnek látszik.*
-Nem, se macskám, de ez nem is macska. Inkább...-*több lehetőség is eszembe ötlik, némelyik egészen nevetséges, a legendás állatok a választott szakom, nem véletlen, hogy tudok is róluk egyet s mást, a mágikus bestiák felsorolásában már jócskán előrébb járok, mint a tananyag, elképesztő, köpenyszerű szörnyeteg jut az eszembe, amitől csak a patrónus védhetne, akárcsak a dementortól, igazán eszményi partner a gyakorláshoz, leszámítva, hogy halálos bestia. Előrelépek, megemelem a pálcám, elhessentem a túlélénkült fantáziára valló képzelgéseket, aminek lehetetlen mivoltát mi sem bizonyítja jobban, minthogy a megidézett lény valójában trópusi.* -Sokmindennek nézném, de macskának éppen nem. A mumus valódi alakja pedig ismeretlen-*ismétlem el a passzust, amit jóval többször hallottunk már, mint ahányszor szükségünk volt rá. Fürgén eredek a fény peremén távolodó, nem túl bátor teremtmény után, Mephisto rosszalló nyávintással ugrik le erősen kilengő vállamról a köpenyünk mellé.*


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Zephyr Devaux - 2011. 03. 03. - 18:07:50
Kora esti órák, Seraphin


A diplomatikus válaszára elmosolyodok bár ezt úgysem látta. Egyértelmű volt, hogy nem hisz abban, amiben én, és persze joga van saját véleményhez. Nem próbálom meggyőzni semmiről, mert az eltartana másnap estig, de nincs is rá szükség.
- Biztos vagyok benne, hogy így lesz – Nyugtattam meg, majd úgy döntöttem nem kell tovább feszegetni ezt a témát. Legalábbis nem ma este. Mellesleg nem is lett volna több idő erről értekezni, hiszen egy újabb hangforrás zavart meg minket.
Második alkalommal nem úgy reagáltam, ahogy először. Hogy ez annak köszönhető, hogy már jobban fel voltam rá készülve vagy annak, hogy azt hittem, megint csak egy alkalmatlankodó házi kedvenc azt nem tudom eldönteni. Persze hamar kiderült, hogy ennek a bizonyos hangnak a forrása nem még egy simogatnivaló macska, és nem is patkány bár arra őszintén szólva nem is gondoltam. Erre pedig abból következtettem, hogy az útitársam kijelentette, hogy nem az előbb említett állattal állunk szemben. Izgatottam vártam, mivel fogja befejezni a mondatot, mit találtunk. Nagyon reméltem, hogy a mumus szó fogja elhagyni a száját, hiszen arra vártunk, vagy valami nagyon félelmetes dolgot, mert az szintén sikert jelent.  Hamarosan a fény megvilágítja a lényt, amiről őszintén szólva nem tudtam megállapítani milyen faj képviselője, ami elég nagy szégyen azok után, hogy Legendás Lényeg Gondozására járok ráadásul az egyik kedvenc tárgyam. Ezt a kis hiányosságot, viszont azzal a magyarázattal tudtam le, hogy valószínűleg még egyszer se volt róla szó. De bármi is volt az, Seraphin elkezdte követni, ezért én is vele tartottam miután végig hallgattam tőle azt az ezerkétszáztizenhatszor elismételt mondatot miszerint a mumus valódi alakja ismeretlen, amit ha nem mondott volna el, hülyén halok meg.
Örültem, hogy a csiga tempóról végre egy kicsit gyorsabb ütemre váltottunk. Legalább már nem kellett megfigyelni minden egyes sarkot csak azzal kellett vigyázni, hogy fel ne bukjunk valamiben, bár ebből a szempontból én előnyt élveztem, mert a folyosó méretének hála én mentem hátul ugyanis nem fértünk volna egy egymás mellett. Csak azt reméltem, hogy a macskájában nem bukok orra, mert akkor tényleg ez volt az utolsó napja mind a kilenc életének.
A kis drága természetesen nem adta könnyen magát, csak menekült és menekült, ami kicsit megnehezítette a helyzetet.
Csak a cipőink kopogását illetve a hangos lélegzetvételeket lehetett hallani, amik teljesen betöltötték az addig csendes folyosó csöndjét. Itt már nem hallhatott meg minket senki, hacsak nem jutott eszébe pont ma este sétára indulni errefelé. A nagy rohanás ellenére próbáltam észben tartani, merre megyünk véletlenül se akartam eltévedni.
- Ugye nem ez akar lenni a legnagyobb félelmed? –Kérdeztem rá a futás közben.
Nem mintha nagyon valószínű lenne, de már nem lepődnék meg semmin a mai világban. Bár kételkedtem benne, hogy ennek a valaminek bármi köze is lehet egy mumushoz, de reménykedni még szabad elvégre az hal meg utoljára legalábbis azt mondják, akiknek van idejük ilyen közmondásokat kitalálni.
A menekülő lény hirtelen irányt váltott és befordult egy mellékfolyosóra.
- Jobbra ment! – Kiáltok fel hátha nem látta melyik irányba fordult be.  Ilyenkor reméli az ember, hogy a társának van annyi intelligenciája, hogy tudja melyik a jobb és bal oldal, és nem téveszti el az irányt. Igaz, sokszor nem intelligencia kérdése. Stresszes helyzetben mindenki másként reagál bizonyos dolgokra.


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Seraphin Lamartin - 2011. 03. 18. - 23:35:14
Kora esti órák, Zephyr

*Jóváhagyó biccentés és csendesség. Mindenkinek jobb ez így, ő nem érvel, én nem támadok ellen, mi más is alapozhatna meg egy jövedelmező kapcsolatot? A bizalom úgyis vonzza magához az árulást, a bajt, a jajt, a vért, veszedelmet. Kár lenne elpazarolni erre magunkat, teljesen meg tudom érteni. Hogy a legnagyobb félelmem egy üres folyosó lenne sötéttel nem rossz gondolat, bár alighanem felülírná az eddig legvadabb mumusforma-leírásokat, ha egy teljes, komplett, önmagába zárt, végeérhetetlen pincelabirintussá változna az a tökéletlen bestia. Nem lenne rossz gondolat kipróbálni az átkot vele szemben... vajon ölt már meg mumus bárkit is?*
-Nem hiszem, hogy félnék a sötétben. De még az is lehet... remélem a mumusok gyomrában nincsenek kimérák, mantikórok és más bájos élőlények-*mert akkor igencsak rosszul állunk.
Csendesen haladok, de fokozom az iramot, meghosszabbodnak a lépteim, messzebbre nyújtom ki a pálcám, és mivel a gondolataim se tiszták a feszültségtől, ezért el nem mondott, végig nem gondolt, de azért felidézett átkok, védések sistergetik belülről a vad tiszafába zárt pajkos egyszarvúszőrt, kár lenne titkolni, hogy a lehetőség, hogy esetleg élesben kipróbálhatnék néhány varázst módfelett feldob. Nem sok izgalom van védtelen társakra lődözni legyengített bűbájokat, kupákat varázsolni eleve, meleg állatkákká, bár bizonyára annak is megvan a maga értéke, nekem kevés. Módfelett kevés. Vér, hatalom. Arany és tisztaság.
A szememmel inteném, hogy láttam.*
-Zsákutca-*mondom csendesen, miközben félig feléfordulok, a pálca nélküli kezem elé emelem, hogy tisztán lássa, ideje megállni, mielőtt belémrohan a szűk falak között, márpedig itt már szinte annyi hely sincs, hogy összeessen az ember, ha éppen rájönne a rosszullét és az oldalfolyosó is nagyjából ilyen viszonyokkal kecsegtet.* -Mumus lesz, más lény nem bújna a sarokba, ha egyszer megteheti, hogy rajtunk átgázolva egérutat nyerjen. Kicsalom-*nem lesz nehéz dolgom.* -Egy halott macskát fogsz látni, mielőtt felvenné a te félelmed alakját-*komolyan mondom, ahogy én nem nevettem ki, úgy tőle is elvárom ezt a fajta eleven, udvarias figyelmességet. Bár voltaképpen a józan ítélőképességemet dicséri ez is. Én tudom, hogy nincs különbség azok között a dolgok között, amiktől félni érdemes, amiket érdemes óvatosan kezelni, amikkel vigyázni kell, belém mindössze ennyi irracionalitás szorult, amennyi meg tud jelenni egy holt házikedvencben. Ennek ellenére nem esnék össze, ha elpusztulna. A büszkeség azért megszabná a korlátokat a számomra.
Belépek a szűkebb folyosóra, és hirtelen értelmét veszíti, hogy ez korábban jobbra volt tőlem. Előre van és hátra. Felfelé egy kis tér, ahonnan némi levegő szivárog, vagy legalábbis, mintha lengnek valami, ami éppúgy lehet szellem, mint aláereszkedő éhes pókok lábai keltette légzavar, de ha arra gondolok, hogy idelent szinte semmi élelem nincs, úgy maradnom kell a szellem verziónál.
A pálcámon az égő fény mintegy útmutató a csorba köveken, amikben megült a por... lábnyomok nélkül, csak valami fura lepelrajz, ami még különösebbé teszi az eddig folyósokhoz képest, ahol elvétve láttam az élet nyomait... miért nem gondolkodtam ezen korábban?
Valami puhán nyekken, ahogy egy pillanatra előreszegeztem a tekintetem a talaj vizslatásából, hátralépek. Aztán még hátra. Minden józanság ellenére feszült félsz kúszik a torkomba.... hiszen ez nem egy macska... egy kéz. Bíborszín jelek izzanak rajta, amik gátolják a test rohadását. Ismerem ezeket a jeleket.... Mr. Gother... de vajon hogy kerül ide? Utoljára a labor mögött láttam, elrejtve és... biztonságban. Hátrálok, és ő készséggel jön utánam...*
-Egy kicsit más alakja van, mint vártam...-*szólok hátra árnyalatnyit megbicsakló hangon, de biztosítom a hangommal, hogy ez mumus. Aztán ha mégse még mindig másodperceim lesznek eldönteni, hogy mit tegyek. De a tudásért mindent fel kell áldozni. A cél szentesíti a füllentést.* -Támadhatod így is, ha eléggé félelmetes-*levilágítok a talárom után markolászó úgy-ahogy visszafércelt, kurtányi karokra rögzítet kézfejre.*


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Zephyr Devaux - 2011. 06. 14. - 15:01:38
Kora esti órák, Seraphin

Azt mondják, az ember igazán csak veszélyhelyzetben ismerhető meg. Ilyenkor, mikor senki se biztos abban mi is fog következni, mi is lesz a kimenetele az adott helyzetben társulnak fel olyan gondolatok, amiket más körülmények között az adott ember inkább elrejt lelke legmélyebb részeibe, ahol nem láthatja senki.
Igaz, ezt a helyzetet mi magunk kreáltuk, mi akartunk mindenképpen elébe menni a félelmeknek, amiket elkerülhettünk volna, de a szituáción ez akkor se változtat sokat. Bár ártatlan gyakorlás, mégis van némi tétje, hiszen a legnagyobb félelmeinkkel készülünk szembenézni, amitől az élőlények kilencvenkilenc százaléka inkább menekül, elfut, minthogy szembenézzen vele és főleg hogy legyőzze. Én miért vagyok más? Nem is tudom, talán mert a teljesítmény és a siker fontosabb számomra, mint bármi más. Hogy ez mitől van azt magam se tudom megmondani, és természetesen más se, hiszen ha én nem ismerem magam ennyire, ki lenne rá képes. Természetesen, ha feltennénk ezt a kérdést a nagyanyámnak nevezett nőnek, biztos legalább ezer válasszal állna elő pár másodperc alatt, amik közül egyiknek se lenne egy apró pozitív része sem. Mindig azt hitte ismer, azt mondta, pontosan tudja mi lesz belőle, és ezért gyűlölt. Még azt is mondta, hogy a varázserőt se érdemlem meg, amit kaptam, és inkább születtem volna kviblinek. Apám nem tudom, hogy tudta őt elviselni annyi éven keresztül, amíg felnevelte, sőt még annyira ragaszkodott hozzá, hogy később se tudott szabadulni tőle. Még mindig látom magam előtt a fintorral teli ráncos arcát, és a szempárt, amivel ha ölni tudott volna valószínűleg már az első pillanatban megtette volna, mikor rám nézett. Soha nem láttam azokban a szemekben. Legalábbis akkor mikor rám nézett. Most, hogy készülök a vele való találkozásra, egyre inkább törnek elő a régi emlékek, és nem csak az utolsó nap, amikor láttam, hanem az összes év az első pillanatoktól kezdve. És most, hogy a félelmek leperegnek lelki szemeim előtt, kezdem egyre jobban érezni magamat, és egyre inkább boldogít a tudat, hogy újra láthatom, szemtől szembe azonban most már elég erős vagyok, hogy szembeszálljak vele.
Jó, a mumus csak alakváltó, bármilyen alakot vesz fel mindig csak hasonmás lesz és semmi több. Ez lehet pozitív is abból a szempontból, hogy valójában nem a valódi dolog az, amivel farkasszemet kell, majd nézni. Ez csak a saját lelkünk sötét oldala, így olyan, mintha nem lenne más dolgunk, mint saját magunkkal harcolni. Önmagunkon felülemelkedni, viszont az egyik legnehezebb dolog. „Aki másokat legyőz, erős, aki önmagát legyőzi, hős” szokták mondani. Hihetetlen, hogy addig jutottam, hogy ilyen közhelyek jussanak eszembe!
Seraphin előre szól, mit is fogok látni, mikor a mumus a közelébe ért. Vagyis pontosabban az ő macskáját holtan. Pár perccel ezelőtt nem kellett volna hozzá mumus, hogy ezt a látványt tapasztalja.
Talán röhögnöm, vagy legalább mosolyognom kéne azon, hogy egy hamarosan végzős mardekárosnak egy ilyen jelentéktelennek tűnő dolog a nagy félelme, mikor másoknak hatalmas kígyó, pók, sárkány, vámpír vagy valami eszelős gyilkos jelenik meg, ha ilyen alakváltó lénnyel találkozik. Normál esetben talán meg is tettem volna, azonban sem a hely sem az idő nem alkalmas arra, hogy szórakozással töltsük. Mellesleg semmi közöm hozzá, és miután az én félelmem se tűnik első hallásra egy tipikus rémálom-képnek nem szólhatok egy szót se. Nekem is megvan rá az okom miért az a bizonyos rokon a félelmeim tárgya, és valószínűleg neki is, amire valószínűleg nem kerül sor, hogy megtudjuk mi is az.
A sötétből, azonban nagy meglepetésre nem egy halott macska kerül elő, hanem egy kéz, amely egy foszladozó testhez tartozik, amelyhez nem tartoznak lábak. Első gondolatom az volt, hogy ezt hívja ő macskának? Vagy csak nem akarta bevallani valódi félelmét. Mindesetre ez valóban félelmetesebbnek néz ki egy halott házi kedvencnél.
- Kösz nem, lássuk az enyémet – Jelentem ki teljes határozottsággal a hangomban, majd végre olyan sok idő után kilépek a mester árnyékából felkészülve arra, hogy szembenézzek legnagyobb félelmemmel. A pálcámat folyamatosan a lény felé tartom, és szinte nem is pislogok. Egyre közelebb megyek hozzá, és várom az átváltozást. Azonban a kívánt jelenség nem történik meg. Az inferus továbbra is inferus marad.
- Én nem vagyok szakértő, de a nagykönyv szerint nem kellett volna már más alakot öltenie? – Teszem fel a kérdést, miközben szemeimet le se veszem a közeledő teremtményről. A kérdés valójában felesleges volt, már a vak is láthatta, hogy ez nem egy mumus, hanem az ami. Szóval be kellett érnem ezzel.
Egy nagy levegő, és megpróbáltam kizárni azt amit a szemeimmel magam előtt látok: a pincét, a sötétséget, a pálca fényét és a lényt. Lelki szemeim előtt pedig hirtelen egy Griffendéles lány alakja, Barbara Kenneth jelent meg vidám, őszinte mosolyával. Őt választottam. Nem egy konkrét emléket, hiszen olyan sok közös élményünk van, hogy abból válogatni is nehéz, hanem azt, ami mindegyikbe közös. Az arcot, amiről az életöröm sugárzik, a szempárt, ami mindig szeretetteljesen nézett rám. Azt a valakit, aki mindig meg tudott bocsátani bármilyen hülyeséget csináltam, és akire tudom, hogy mindig számíthatok. Azaz az eredeti félelmem teljes ellentéte. Miután sikerült teljesen magam elé képzelni, és átadni magam az érzésnek…
- Expecto patronum! – Mondom ki a szavakat, aminek hatására egy előbbinél sokkal erősebb fehér fény tör elő a pálcám végéből. Hatására láthatóvá válnak körülöttünk a falak, és egy pajzsszerű képződmény jelenik meg az inferus előtt. Láthatóan sokkal nagyobb, fényesebb és erősebb volt az előzőnél. Már csak az a kérdés, hogy képes-e valóban távol tartani a teremtményt.


Cím: Re: Pincefolyosók
Írta: Seraphin Lamartin - 2011. 06. 24. - 00:53:13
Kora esti órák, Zephyr

*Nem nevetett ki, egy mellékgondolatként ezt én módfelett helyeslem, mindazonáltal ennek a kifejezésére már nem sok energiám marad, mivel én magam sem érzek semmi nevetségeset a helyzetben. Bár egy mumus lenne, aki szépen felveszi azt a formát, amit Zephyr tanítása megkívánna, felesleges magyarázattól kímélne meg engem, bár lehet, hogy az ifjabb lesz annyira udvarias, hogy ne tegyen fel kínos kérdéseket. Ugyan, mit számít, hogy a Roxfort pincéjében egy inferus található és alighanem megátkozom, hogyha szólni akar, feleslegesen bármely olyan tanárnak, akinek szerintem erről nem kéne tudnia. Mr. Lupennek minden bizonnyal jó oka volt arra, hogy lehozta ide a pincébe és alighanem arra kapott parancsot, hogy elmeneküljön, ha valaki túl közel megy hozzá, pechjére, hogy zsákutcába futott. Nagy pechjére, még nagyobb meglepetés nekünk, bár nem sokan, sőt, egyáltalán ki másnak is juthatott volna a pince ezen, teljesen elhagyatott részébe jönni, ahol aztán semmi keresnivalónk sincs. Lehet okosabb lett volna bepróbálkozni Lumpslucknál, hátha az alsóbbévesek kedvéért tart néhány mumust a sötét varázslatok kivédése teremben. Most már mindegy, Mr. Gother itt van, lassan halad, pedig tud ő ennél jobbat is, de a fény gondolom összezavarja vak szemét és az az indulat is, amivel Zephyr felé fordul, még engem is elbizonytalanítana, ha egy történetesen én lennék a középpontjában. Izzik a fiú nem is vitás, van benne energia és vitalitás, teljesen olyan lendülettel megy szembe a problémával, mint aki teljesen biztos önmagában és bennem, na meg persze abban, hogy amit tesz azt jól teszi, mert egy csak egy mumus. Csak egy mumus, annak kell lennie.
Hát nem az, ez hamarabb kiderül számomra, minthogy ő megkérdezné, hogy mégis mi a helyzet egészen pontosan vele, ennek ellenére még a magam számára is meglepően hidegen és józanul cseng a hangom.*
-De, kellett volna-*pánikra semmi ok, valamelyest mögé lépek, a pálcám a földre irányítok, halk varázsigét suttogok, mire is sötétlila füsttel rajzolódik elő az alkimista köröm sokfonatos, kifejezően aktív lüktetésű rajzolata, majdnem egy méteres átmérővel, amennyit legalább megkíván egy magabiztos csapda.* -Nem elég ijesztő? Harciasítsuk meg?-*mielőtt messzire mászna, hiszen szemmel láthatóan nem mi vagyunk a célpontjai, Mr. Gothert inkább érdekli a sötétség, a menekülési lehetőség, az „el innen opció”, hát felérántom még lila füstöt eregető pálcámat és egyetlen igével megemelem kicsit, aztán durván visszaejtem, miközben Zephyr patrónusa, az új, tökéletesített, de még mindig tökéletlen megpróbálja útját állni a kicsi csökkarjain meglendülő inferusnak, ami határozott, bár nevetséges mozgással indul azért, hogy alaposan beleharaphasson bármelyik kínzójában legyek az én, vagy ő, bár mivel a kölyök közelebb van, alighanem ő lesz a szerencsés. Mr. Gother szája mesés, véres, nyákos, torz mosolyba fagyott már réges-régen, most sem barátságosabb, mint amilyen akkor volt, a patrónus mellett úgy hatol át, mintha az ott se lenne, de hát voltaképpen ott sincs igazán, ez csak gőz.*
-Határozottabban. Több érzéssel. Egy reinkarnálódott patrónusnál kevesebb nem fogja megtorpanásra bírni. Se ezt sem semmilyen másmilyen élőlényt, vagy entitást, ami ellened támad-*ez persze nem teljesen igaz, mert ez a füst, ez a pajzs, ami határozott alakot öltve suhan újra meg újra az inferus elé, hogy összezavarja igencsak hatékony lehetne egy-egy dementor ellen. De nem árt, ha motiválja az, hogy jobbnak kell lennie ennél. Még egy próbálkozás, aztán behívom a kör mögé, ami addigra elkészül, a fél szemem rajtuk tartva leguggolok és a pálcámmal egy egymásba öltődő végtelenek közé zárt pont rajzával suttogom a bűvigét.*
~Lepor infirmus adficio~*a bűbáj hatására engedelmesen vörössel izzik fel az alkimista jel, vöröslő füst a lábam előtt, Zephyr mögött, éppen csak annyi hely van a fal mellett, hogyha óvatosan jön...*
-Jól van, hagyd. Gyere ide mellém. Óvatosan, ne lépj bele-*szerencsére az inferus lassú, végtagok nélkül, kiszolgáltatottan, de a teste könnyű, nem fárad, belsőségei nincsenek, magam láttam, amikor Mr. Lupen megszabadította tőlük őt. Nem kell félni tőle, de nem is a barátunk ez a lény ez bizonyos.*
-A patrónusod ide fogja csalogatni, ez a kör pedig leállítja. Nem játszunk vele-*nem játék egy tetem. Zaklatottan gondolok arra, hogy vajon miért maradt mozgásképes? Meglett volna a módja annak, ha Mr. Lupen ártalmatlanul akarja elhelyezni a pincében. Mi lehetett a célja vele? Nekünk szánta, erről is előre tudott, vagy valami teljesen ismeretlen cél vezérelte és meg is kapom majd azért a feddést, hogy beleavatkoztam a dolgába. Bár logikusan nem hagyhatok egy inferust, akkor se, ha szánalmas és gyakorlatilag ártalmatlan cselekvőképes állapotban a pincében, egy iskolában. Logikusan nem lehetséges, főleg, ha lehetőségem van tenni ellene. De mit keres itt? Engem ez a kérdés jobban foglalkoztat most, mint bármi más, elmélázva bámulom, biztos hittel a rubintszín kör mögött, tudom, hogy ezen nem jut át. Voltaképpen szép patrónusformája lett Zephyrnek.*
-Még nem láttam olyat, hogy a patrónus pajzsszerű formát vett volna fel ahelyett, hogy füstként gomolygott, vagy reinkarnálódott volna valamilyen élőlény formájában, és fényre is jó.