Kelet-déli összekötő híd

Gerry and Rebby
            "A titok válasz mindenre, ami van, ami volt és ami valaha lesz."

Gyorsan visszaértem a gyengélekedőről. Egy kicsit bicegve lépkedtem, mnivel, hogy vannak maradványai a balesetnek. De ez csupán enyhe fájdalom.Egy kicsit sajog a bokám...Kíváncsi vagyok mi történt addig, amíg én távol voltam.Vajon veszekedtek, vagy talán befejeződött a "harc". Rá is kérdezek gyorsan..
-És mi történt, míg távol voltam- érdeklődtem gyorsan nehogy lemaradjak valamiről. Nem idegeskedek, a válaszva várva csak azon elmélkedek, hogy akkkor vége szakad ezzel a beszélgetésnek. Szívem szerint még egy kicsit maradnék, semmi kedvem visszamenni a klubhelyiségbe.Amúgy sem szeretném felébreszteni a többieket.
Nagyon korán van még.Madam Pomfrey is érdeklődött affelől, hogy mit is csinálok én ilyen korán a Kelet-déli összekötő hídnál, ugyanis említettem, hogy ott történt a baleset. Mondtam, hogy épp hátrafele lépkedtem, amikor kibicsaklott a bokám.
Gyorsan válaszoltak, és félre is tettek, olyan értelemben,hogy már megint elterelték egymás figyelmét rólam. Folytatódtak a beszólások, cikizések. Az ők bajuk. Engem nem érdekel, hogy mi a véleményük egymásról. Egyszer valamikor, aztán kibékülnek. Remélem...Csak most érdekes hallgatni, hogy veszekdnek, mivel most találkoztak először. Tudom, eléggé rosszféle vagyok. Azzal töltöm az időt, hogy őket hallgatom.S még tetszik is snekem. Nem is tudom, hogy ezek után, fognak-e majd egyszer, valaha beszélgetni...
Ez titok marad egy ideig...

*Egy őszinte hang mindig kihallatszik a tömegből.                        

 Meglehetősen szúrja a szemem, hogy mennyire önfejűen és makacsul kiforgatja a szavaim, jobban szólva... nem engedi hogy elmondjam mi is a bajom... s hogy az mi? Nem az hogy mardekáros. Hanem hogy nem képes ezt felfogni. De hogy ne találgassak tovább, hogy itt mi a helyzet, akkor lelkesedve mondom.

 -Legyen szent a béke. - szólok legbelül lelkesedve, de nem hallatszom kimondottan lelkesen. Bár nekem nem az a szándékom hogy összezavarjam az embereket, de most remélem sikerülni fog. Bár csak akkor, ha jobban elgondolkodik ezen, nem röhög azonnal ki. Van oka mind ennek hogy ilyeneket mondok... most kiderül hogy igazából neki is miért áll feljebb, s hogy csak duma-e mindaz amit mondott, aminek én nem értem a lényegét hogy miért mondta. Ha pedig valahogy pozitívan reagál, akkor mehetünk is tovább ebből az értelmetlenségből. Valakinek csak kell engednie, ha nem ellenségekként akarunk távozni, bár ahogy elnézem ez a legkevésbé érdekli Gerry-t.. Nem én indítottam a lavinát, aminek most azt hiszem hogy épp végzetes pontjában állok. Rosszallóan pillantok Rory-ra, aki kiszállt mindebből, mintha kivüálló lenne, pedig ha tudná, hogy még mindig úgy van... Bármit is mond Gerry, én ezt nem tekintem harcnak. Gyerekes vitatkozás, amit a Roxfort is elkerülhetett volna, ha nem lennének a házak közötti mély árkok.
 
"És mi történt, míg távol voltam?" kérdésre a lehető legkevesebb kedvem volt most válaszolni, s teljes mértékben biztos voltam hogy Gerry sem fog, vagy esetleg Rorynak elmeséli, hogy mennyire nem vagyunk egy hullámhosszon. Bár semmi szükségem Rory védelmére, azért csalódtam abban, hogy ő sokszor jobban visszapofázik embereknek. Például Arlethnek is sokkal jobban visszamondott. Beletörődve ebbe, szerencsére sosem hordok hajpántot, direkt az ilyen helyzetekre, mikor tudom, hogy az arcomon nagyon is tükröződik az összes érzelem s ezt nem akarom most kimutatni. Vagy rájönnek anélkül is vagy passz. Annyi biztos, hogy a türelme peremének a szélén lépked

Rebecca

Rory

A hideg rizst és teát el lehet viselni, de a hideg pillantást és szavakat nem.

Szent a béke? Ugyan már. ~ Ne legyél ilyen csípős! ~ szól egy hang bennem. ~ Nem lehetnek olyan szörnyűek ezek a csajok sem! ~ puhított tovább. Igaz, hisz mostanában, annyi mindenkivel ismerkedtem meg, aki 'más'. Ott van Emma, Gabriella és persze Arleth, de vele valamilyen szinten egy húron pendülünk. Mély levegőt vettem, de ekkor máris egy másik kérdéssel bombáztak meg bennünket.

Rory kíváncsi személyiség lehet. Vagy csak beakar kapcsolódni a beszélgetésbe, amely egyáltalán nem esemény dús. Nem tudom szóra nyitni a szám, tulajdonképpen nem tudnék semmit sem mondani, hiszen erről a beszélgetésről semmit sem lehetne elmondani. Nem mondható vitatkozásnak, inkább amolyan szóharcnak.
Furcsa, hogy már nem is biceg. Én tuti ágynak dőlnék, legalább egész nap aludhatnék úgy, hogy senki sem zavarna. Bár ez csak rám igaz.

- Semmi - feleltem egy idő után Rorynak, majd a másik lány felé fordultam. - Össze sem vesztünk és különben is, miért lennél jóba egy mardekárossal? - feleltem komoran.
Nem hallgattam a belső hangra, amely azt sugallta, hogy nyugodtan kezet rázhatnék a lánnyal és a szócsata feledésbe merültem. De van pár bökkenő; nem vagyok jó passzban, én nem vagyok ilyen és nekem nem szabadna még beszélnem se velük. Felelőtlen vagyok. Ez nem mehet így tovább! Uralkodnom kell magam felett, nem mosolyoghatok mindenki felé, ha kedvem támad ...
Szánalmas vagyok, mint a többi alja nép!

Rebby ^^   &&&&  Gerry:]
Hát igen.. Elment a kedvük a beszéléstől, senkinek sem avat be a a dolgokba..Na de nem baj, biztosan nem történt más dolog azon kivül, higy sértegették egymást. Akkor inkább nem kérdezek rá még egyszer. Rebby még csak nem is szándékszik válaszolni a kérdésemre, látszik nincs már jó kedvében. Tudni kell róla, hogy hangulatember... Nem kellett tovább várjak, arra a  válaszra, amire számitottam.
-Semmi- mondja Gerry. Hát igen...Gondoltam, hogy semmi.
-Legyen szent a béke.- zihálja Reb. Nekem meg szinte tátva maradt a szám. Nem gondoltam volna, hogy  már most kiakar békülni Gerryvel. Furcsa.. Az előbb még úgy veszekedtek, most meg legyen szent a béke? Kiváncsi vagyok Gerry beleegyezik-e...
- Össze sem vesztünk és különben is, miért lennél jóba egy mardekárossal?- Hát igen..Erre a válaszra számithatott volna Becca is.. Gondolom azt hitte, hogy Gerryt jelenleg nem fogja érdekelni a ház.. Rosszul hitte. Abban az egyben igaza van Gerrynek, hogy össze sem vesztek, ez csak afféle szócsata volt.
    Eddig csak távoli figyelője voltam az eseményeknek, de nem birom tovább, hogy ne szóljak közbe. Különben sem kért rá senki, hogy hallgassak.
-Miért ne lehetne jóban egy mardekárossal? Attól eltekintve, hogy teljesen különbözőek az érdkelt témaköreitek, lehettek még barátok.- Ahogy elkezdtem mondandómat mindketten értetlenül és meglepődötten néztek rám. Bizonyára megfeledkeztek arról, hogy jelen vagyok. Sebaj… Most már észrevettek.. Egy széles vigyor jelent meg arcomon. Örültem, hogy szóhoz juttam. Néha- néha nagyon sokat beszélek, és egyszer- egyszer felidegesit, ha csendben kell ülnöm..

*Egy őszinte hang mindig kihallatszik a tömegből.                        

 "Össze sem vesztünk"... ahogy hallom ezt, valami más érzés fog el. Aztán egyből betelik a pohár a "miért lennél jóba egy mardekárossal?"-ra.

 -Nem te kezdtél el az imént prédkálni, hogy szerinted én azért nem...? - mondom ingerülten, s felvive a hangerőm, mert nem akarom tovább leplezni hogy ép ésszel bírom mindezt amit a fejünkhöz vág, vagyis fejemhez. Mondatom nem fejezem be, mert időközben eszembejut, hogy az utolsó mondata gúnyolódó is lehet, bár akkor nagyon jó leplezőképessége van, mert sem a szemein sem semmiképpen nem látszik, hogy valamiképpen szórakozna. De nem, ahogy látom itt nincs semmilyen pókerarc, csak egyszerűen maga sem tudja, hogy éppen mit akar.

 -Látom szereted komplikálni az életed. - vetek rá egy szúrós pillantást majd vissza arra, amiért igazából jöttünk. A nap már felkelt, s nincs az a csípős levegő, amit akkor lehetett érezni amint kiléptünk a kastélyból. Vagy mégis.. csak én feledkeztem el eddig normálisan lélegezni. ~Ha ezt akarta elérni, akkor sikerült.~

 A tanulság, hogy következőkor egyedül jövök az ilyenre. Most akkor nekünk nem szabad velük beszélnünk, vagy nekik velünk? Hol van ez megírva? S ha így van, akkor én már az elején mit vétettem? Ingerülten dobbantok az egyik lábammal, de jobb is hogy így történt, nem úgy hogy jobb kedvemben talált volna, s akkor én csináltam volna magamból hülyét, hogy elkövettem volna azt a hibát mint Rory hogy kedvesen odamentem volna.

 Rory megszólal, én meg egy pillantást vetek rá, hogy ténylegesen bebizonyosodjak arról, hogy nagyon is élvezi ezt az egészet. Megfeletkezni nem tudtam volna róla akkor sem, ha láthatatlanná változna egyszeriben. Meglátva hogy Rory hogy vigyorog a felismerés maró fájdalma hasított belém. Az én ajkaim pont ellentétesen állnak: enyhén lefele görbülve, s csak az akarat tartja vissza, hogy ne monjak valamit. Tényleg élvezi mindezt mert ő voltaképpen a vitának nem részese, csak ilyenkor mond valami feleslegeset, mert azt hiszi, hogy ettől más lesz. Nem lesz semmi sem más.. vagyis apropó, igen. Előttem már nem az a Rory áll akit én ma idehívtam – vagy ha mégis,  akkor más szemszögből nézve. Akire ha annó ránéztem, vagy a tesója jutott eszembe, vagy a csínytevés.

 -Ezz szt… - kezdem morogni Rorynak, de meghallva saját szavaim, hogy mennyire elmorgom az egészet, nem folytatom. Már csak az a kérdéses, hogy ez az ellenséges viselkedés mikor töri át azt a bizonyos határt, hogy fizikai csatába fajuljon, mint ahogy a legtöbb griffendéles meg mardekáros szokott. Itt  meg történetesen nem griffendéles és mardekáros csata lenne, hanem hugrás, mardis, köszönhetően egy harmadik személynek. A feltételes eset: Rory nem ment volna oda Gerry-hez. Nem történt volna semmi. Most meg itt állunk a szakadék szélén. Mivel ilyen kis ugrálós ember vagyok, nem tudom miért kottyan meg ez nekem. Relatívan igazam is lehet: ha az lesz a válasza, hogy szereti komplikálni az életét, akkor azt hiszem hasonlítok rá.

Rebecca

Rory

Meggyógyítja sebes szívünket a barátság.

Egyik percről a másikra a nap elérte azt a határt, amikor a legszebb. Most nem fordultam arra, farkasszemet néztünk a lánnyal, ő dühös volt, én pedig fáradt. Szinte semmihez sem volt kedvem, ahhoz meg legfőképpen semmi, hogy itt hallgassam ahogy oltanak.
Egy ideig még hallgattam, ahogy egyszer az egyik, másszor a másik kezd beszélni. Az egyik arcon angyali mosoly, a másikon földön túli düh tükröződött. Nem is mondanám, az én arcomon unalom ült. Szinte alig vettem fel a szavakat, csak néztem ki a semmibe. Néha elkaptam egy-egy szót, de nem igazán fogtam fel a szavak jelentését.
Miért ne lehetne jóban egy mardekárossal? Mért nem lehetnénk barátok? Nem tudom, alapkövetelmény. Alapkövetelmény? Mintha én hallgatnék egy követelményre is. Persze 2 emberre hallgatok; az apámra és a Sötét Nagyúrra.
Ránéztem a lányokra, felváltva mindkettőre.
- Komplikálni az életem? - kérdezem vissza, s elgondolkozom. Lehet igaza van és tényleg komplikálom az életem, még nem vettem észre. - Nem tudom - mondom vállat vonva.
Majd Rory felé fordulok. Furcsa lányok az egyszer biztos, de az sose baj. Hisz az ő korukban, ki nem furcsa - a lányok közül? A nagy dobbantás kissé felébresztett az álmosságból, kissé üdébb lettem.
- Persze, hogyne lehetnénk barátok - helyeslem, s a szavak csak úgy elhagyják a számat. Elvégre is mi károm lenne belőle, ha az utolsó egy hónapot barátság kötéssel folytatnám. Csak aztán nehogy az egyikkel kelljen végeznem a Nagyúr parancsára. Talán, ezért zárkórom el a barátság kezdeményezésektől.
Szörnyen szégyellem magam, amiért megvárattalak titeket. Mentségemre legyen, hogy beteg voltam. Egyszerűen egy reagot sem tudtam írni. Ez sem lett 100-as, de az egész hetes próbálkozásaim után ez a legjobb, amit kihozhatok magamból.

Reby=]                                                                       Gerry;)


             Nem tudok hinni a fülemnek. Ezt aztánvégképp nem gondoltam, volna, hogy a büszke Rebby megfogja kérdezni egy mardekárostól, hogy leszünk-e barátok. Érdekes, még azt sem gondoltam volna, hogy egyáltalán tovább fog Gerryvel beszélgetni, méghozza Gerry is belegyezik, pedig pár perce meg keményen folyt a szócsata, szerencse hogy nem került elő a varázspálca, mert annak nem lett volna jó vége.De mindegy, most már van egy mardekáros barátom. Hát nem hiszem, hogy Gerry nagyon fog vele dicsekedni a többi mardisnak.Az ő baja...
-Oké, tőlem lehetünk barátok, ha mindketten ezt akarjátok, persze.- És mosolyogtam, de a csodálkozás nagy mértékben kiült az arcomra.Bármennyire is akartam, nem tudtam elrejteni.
       
            Most már egyre többen kezdtek el járkálni, már a nap is javában süt, most már persze nem ius fázom. A lábamnak semmi baja. Van egy új mardekáros barátom. Ezennel kijelenthetem, hogy köszönöm szépen én jól vagyok.
Hirtelen eszembe jutott, hogy nagy kedvem lenne énekelni egyet. Nem tudom, hogy miért, csak igy érzem. Még szerencse, hogy ma lesz lehetőségem rá. Addig kibirom valahogy.
-Hány óra fele van? Vajon mennyi ideje vagyunk itt? Hát eléggé mozgalamas reggelünk volt..
              Nagyon nagy a sürgés- forgás, egy lány akart elmenni mögöttem, csak egy kicsit eltorlaszoltam az utat.
-Bocsi...Csak sietek..- magyarázkodott, majd hozzám ért, hogy álljak félre.
-Oké, nincs semmi baj.- Rámosolyogtam a lányra, majd odébbálltam.
 
                Közelebb léptem Rebyhez, majd Gerryre néztem. Nem tudtam mi történik, csak hallgatunk és állunk egy helybe. Legalább 3 percig ezt csináltuk. Pedig igazán nem kért rá senki, hogy hallgassunk. Egszerűen elfogyott a mondanivalónk, pedig csak most lettünk barátok. Nagyokat sóhajtottunk, pedig nem volt okunk arra sem. Személyszerint, még nem ébredtem fel rendesen, pedig már régóta itt ücsörgünk.
- JAjj, mondjatok már valamit, nagyon idegesitő számomra ez a nagy csend.Kezdek éhes lenni.- probálkoztam mgtörni a csendet, remélem sikerrel járok.. Az evés az ami most először eszembe jutott, pedig én aztán nem szoktam sokat enni, sőt a kelleténél is kevesebbet. De most már korgott a gyomrom is. Ideje lenne egyek valamit..

*Egy őszinte hang mindig kihallatszik a tömegből.                        

A farkasszem nézés kicsit nehezemre esett, mert noermális esetben nem bírom sokáig a szemkontaktust, de ilyen távolságról most sikerült. Saját magam érzem, hogy mennyire drámaian viselkedtem két perccel ezelőtt... Gery-n látszik hogy amit mond azt nem gondolja komolyan, vagy csak én veszem úgy észre. Mellettem két ember, akiknek még mindig álmos/unalmas arcuk van, csak nekem működik már ilyenkor a teljes mimikakészletem, mert a düh felébresztett, s nem hagy nyugodni. Végülis… elértem amit akartam. Hallottam. De nem vagyok benne biztos hogy tényleg igaz is. Rory kapott az  ötleten. Elegem van ebből. Én kiharcolok valamit, ő meg elviszi a győzelmi zászlót. De úgy tűnik Gerry sem hallgat épp rá. Látszik rajta hogy némi képp élvezi is ezt. Nekem meg a szívembe mar a rosszindulat.

 Nem szólok semmit sem, hisz Rory már elmondta. A híd szélén valami dallamot kezdek el ütögetni ujjaimmal. Vissza akarok menni a kastélyba, s azt hiszem, hogy ide se jövök többet.. vagy lehet, de nem Rory társaságában. Sajog a fejem, ahogy szokott, mint mindig amikor felmérgesítem magam. Már-már csodálkozva várom, s számolom a másodperceket, hogy hogy lehet hogy Rory nem szakította eddig meg a csendet, ahogy szokta, hisz nyüzsgő teremtés, tapasztaltam. S a tapasztalatomra még  rátett egy lapáttal ez a mai dolog.
-Nem volt eddig elég ingyencirkusz? – mondom nyugodtabb hangon. Mindössze 3 perc kellett nekem hogy lehiggadjak. A “kezdek éhes lenni” utalásra persze rögtön tudtam hogy a nagyterembe akar menni Rory.
-Nekem még nem jött el a reggeli ideje, de ti – gondolatomban a ti után még odateszem, hogy “hogyha már ekkora barátok vagytok, mehettek együtt” – nyugodtan menjetek csak, ha akartok. – szólok, s elkezdek hátra lépdelni. Én másképp mosolygós teremtés vagyok, de most nem volt ehhez jó az alkalom. Álmosollyal meg nem próbálkozom.

 Köszönés nélkül fordítok sarkat. Szerintem mindkét egyénnel fogok még párszor találkozni a következő napokban.  Főleg Rory-val, aki már nem is emlékeztet annyira Justin-ra, mint nemrég. Mostmár teljesen elszakadt az elmémben a Justin meg a Rory elmélet. Zsebrecsúsztatott kézzel és felemelt fővel lépdelek végig a hídon, végre egymagamban. Egy kicsit sem akarom, hogy Rory csatlakozzon hozzám most. Lehet oda kellett volna még toldjam, hogy nem a nagyterembe megyek, mert a szimpla “nem jött még el a reggeli ideje” kijelentésemmel nem biztos hogy elértem Rory-nál a kívánt hatást. Egy olyan helyre megyek, ahova a másik két alak - bár tudom, hogy Gerry úgysem követne - ha akarna se tudja jönni… a hugrabug klubhelyiségbe.
Semmi baj Gerry, örülünk hogy meggyógyultál. És nem is lett olyan rossz reag.

Mellesleg köszi a játékot

Rebecca

Rory

Amit nem fejeznek be megfelelő helyen és időben, örök időkre befejezetlen marad.

Magamnak bevallhatom, hogy kicsit rosszul érzem magam. Nem, nem fizikailag sokkal inkább lelkileg. A lány pillantásán látszott valami, bár nem tudom eldönteni, hogy mi. Csalódottság? Bennem nem csalódhatott, nem ismertük egymást sosem. Viszont Roryban lehet igen, eddig úgy tűnt barátok. Azt hiszem rájöttem miért érzem rosszul magam, mert talán egy barátságot törtem össze?! Miért is foglalkozom vele, engem mi érdekel? Nem is ismerem őket, akkor meg miért sajnálom ennyire? Fantasztikus vagyok. Még saját magam számára is kiismerhetetlen.

Már szinte mindenki felkelt, hisz annyian jöttek már el mellettünk, s hallgatták végig ezt a "legyünk barátok" dumát. Én biztos hülyének nézném az embereket, ha arról hallanám őket beszélni, hogy azon veszekednek, hogy milyen is a másik. Ekkor eszembe jut Catherine és a köztem zajló viták, még abból a korból, amikor jóba voltunk. Aztán egy hülyeség véget vetett az egésznek. Miért is voltam ilyen balfék? Mert igen, az egész az én hibám.

Rory felveti az evés témát, van benne valami, hisz egy ideje itt vagyunk én egy kicsit megéheztem és ezek szerint Ő is.
- Reggelizni? Hát, ami azt illeti - kezdek bele, majd lehalkulok. Még sem állíthatok be egy griffendélessel a nagyterembe. Igen csak meg lenne mindenkinek a véleménye rólam, de az mikor érdekelt engem? - Én sem vagyok igazán éhes - fejezem be a mondatom.

Semmi köszönés, már megszoktam, de tőle mást vártam. Egy ideig értetlenkedve nézek a lány után, majd Roryhoz fordulok.
- Te nem mész utána? - kérdezem, miközben egyik ujjammal a távozó felé mutatok, s arckifejezésem még mindig értetlen.
Most teljesen úgy érzem, mintha Rebecca igazat adna nekem; vége a barátságuknak. Bár lehet csak én gondolom így és sosem voltak barátok, vagy egyszerűen csak egyedül akar lenni és ezt Rory pontosan jól tudja... Kitudja?

Gerry   és     Rebby
          Most egy kicsit rosszul érzem magam, nem voltam valami kedves Rebbyvelé szembe, pedig ő a legjobb barátnőm.S most egy ilyen hülye, értelmetlen veszekedés miatt mindennek vége? Vajon tényleg annyira megsértettem? Vagy csak, jobbik esetben, egyedül szeretne maradni, remélem.. Egy kicsit egyedül hagyom, aztán megbeszélem vele a dolgokat, és persze bocsánatot kérek. Még voltak kisebb korunkban kisebb- nagyobb veszekedéseink, de utána rögtönm kibékültünk. Biztos ami biztos, nem fogom hagyni, hogy ne béküljünk ki. 

-Na mindegy... Most inkább nem zavarom.-  mondtam Gerrynek. Másr Rebecca hallótávolságon kivül van, és én úgysem szaladok utána, gondolom nem vagyódik most a társaságomra.- Jajj.. Nena. Elfelejtettem megkérdezni, hogy miért hivott ide. Valamit szerettett volna mondani nekem, s én nem hagytam.

        Már nem látni Rebbyt, szóval visszafordultam Gerry irányába. Elmélyültem a gondolataimban. Nem szóltam többé Gerryhez.  Nagy csend volt, mint az előbb.  Bármennyire is szerettem volna, nem sikerült elterelnem a gondolataimat évfolyamtársamról. Rengeteg kérdés tevődött fel bennem, csak most egy ideig, nem kapok rá választ, úgy tűnik.

-Sietsz valahová?- kérdeztem. Mondjuk nekem nem volt kedvem ahhoz, hogy itt maradjak. Szóval magamban azt tervezgettem , hogy szépen elmegyek innen. Először a klubhelyiségbe, majd megyek enni. Csendesen korgott a gyomrom, nem nagyon szerettem volna tovább várakoztatni.
- Azt hiszem most én is megyek...- mondtam.. Megpördültem a tengelyem körül, aztán elindultam. Visszaforditottam a fejem, rápillantottam újdonsült barátomra – Szia, gondolom találkozunk még. Szép napot!
            Gyorsan elsiettem , és többet nem néztem hátra. Elindultam a klubhelyiség irányába, ahogy azt az előbb elterveztem.

[.-= Seraphin =-.]

.-= Seraphin =-.


Ahogyan azt már megszokhattam, szavak egész áradata zúdult rám a csóka irányából. Erről beszéltem, ezt szajkóztam már olyan régóta, hogy az eszemet sem tudom. Az emberek fél pillanat alatt kiismerhetőek, csak figyelni kell a kibaszott jelekre, amiket közvetítenek a másik felé. Olyan jelekre, amit sokan nem vesznek észre, mert annyira egyértelműen kiböki a szemüket, hogy jobb nem meglátni, és örök életre hülyének maradni. Ez az egyik dolog, amiért másképpen szemlélem a világot, a dolgokat, mint a többi ember. Mert, ha az a szaros valami ott lebeg a pofám előtt, és majd átszúrja az agyvelőmet, akkor bizony nem leszek rest észrevenni. A diáktársaim közül, vagy egy átlag embert a helyemre rakva most, ebben a minutumban… ki vette volna észre azt, hogy a túloldalon ülő lányhajú srác egyfolytában görcsöl, elő kell-e a kapni a retkes pálcáját, vagy nem. Ki vette volna észre azt, hol az a kurva pálca, ha támadásra kell számítani. Ki az, aki észrevette volna egyáltalán azt, ha kijelentem, hogy kék az ég, a kölyök másfél órát pofázik a témáról. Egyszerű a válasz, annyira egyszerű és szimpla… senki. SENKI. Mert nem figyelünk oda egymásra. Lehet mondani, hogy odafigyelek rád, mert kedves vagyok, segítőkész és megértő, de ez kurvára nem fedi a valóságot! Miért fedné? Figyelek rád, látlak téged, ezeknek a kibaszott szavaknak jelentése van, Merlin szerelmére. Nem attól leszek figyelmes, mert csak a jót osztom meg a másikkal. A rosszat is mondani kell, hogy a másiknak legyen mihez képest fejlődni, legyen kihívás, amiért küzdenie kell. Az emberek elfelejtették ezt, szeretnek abban a hitben élni, hogy tökéletesek, és nem kell igazán megfelelniük senkinek sem. Akinek kellene, az úgyis azt szajkózza, hogy tökéletes vagy. Nevetséges.

Nekikezd.
Ária.
Erről beszéltem, az evidencia, amely annyira jól észrevehető, hogy senki sem látja meg.  Hosszas beszéd, gondolatok egy nevetségesen egyszerű témáról. Most is, ahogyan eddig is tette, túlreagálja az egész témát. Miért nem lehet egyszerűen tekinteni valamire? Van ez és az, felesleges a képletbe plusz tényezőket belevenni, mert csak bonyolódik a feladat. Feleslegesen. Nem akartam megszakítani, így csak hallgattam a szavakat, amelyek úgy áradtak belőle, mintha egy hatalmas vízfolyam áttörte volna a gátat. Mondta és mondta, én pedig a sötétlő eget kémlelve füleltem, várva, hogy szűk és egyszerű szavakkal summázhassak.
- Még mindig nem érted a lényeget, pedig szimpla, és ott van előtted! Azért mert mindenki úgy tesz, nem azt jelenti, hogy neked is úgy kell!
Visszapillantottam rá, szemkontaktust kialakítva, hadd érezze magáénak a soron következő szidalmat, vagy inkább szidalmazó kérdést.
- Majom vagy?
Jogos kérdés, azok szokták utánozás módján megtanulni a cselekedeteket. Ismét az égre pillantottam és folytattam.
- Klisés, de, ha valaki beleugrik a kútba, és így tesz a többi ezer is, akkor leveted magad, mert ez az elfogadott forma?
Valóban egy olyan közhely, amit már hallhatott számtalanszor, mégis, tökéletesen igaz. Leszámítva azt, hogy most olyan ember kérdezte, akinek joga van hozzá, mert nem követi az átlagot.
- A világ valóban nem szimpatikus hely… de ha nem szemléled az önmaga valóságában, az azt jelenti, hogy egy gyáva féreg vagy, aki inkább elbújik, mert jó neki álomképeket dédelgetni. Nem a maga valóságában szemlélni a dolgokat olyan, mintha örökké álmodnál. Aki pedig örökké álmodik, az egy percet sem él!
A témát ezzel a summás zárószöveggel letudtam, nem is igazán volt már mit boncolgatni rajta, hiszen ő ismerte az én álláspontomat, én pedig az övét. Nem volt ezen mit taglalni már
Új téma.
Mégis régi.

A tanár kérdés sem zavart túlzottan, hiszen ők is olyan emberek, legalábbis az én szememben, mint bárki más. Miért lenne attól kiváltságosabb, mert ő tanár? A kérdést követően haloványan elmosolyodtam. Pár pillanatig még bámultam az égboltot, majd lassan felültem, és leugrottam a híd szegélyéről. Késő volt már, kissé el is fáradtam, de volt még elintézetlen dolgom, amelyet ma mindenképpen meg kellett tennem. A mozdulatokból érezhető volt, hogy nem támadólagosan lépek fel… miért is tenném, elvégre nem szolgáltatott okot, hogy darabokra törjem a nyüzge testét. Megigazítottam a kabátomat, majd a nadrágom zsebéből két ujjal kihúztam a pálcámat. Egy halk igét elmormolva a nadrágom, valamint barna bőrfelsőmről lepergett a mocsok, melyet a híd kövezetének szennyei alkottak rajta. A műveletet követően a varázstárgy visszakerült a helyére, én pedig ismét az ideiglenes beszélgetőpartneremre tekintettem.
- Mindenkinek fáj az igazság, adott pillanatban a fájdalom pedig erősebb a józan gondolkodásnál. Ebből fakadóan, valamint, hogy diákjai előtt ne érezze megaláztatva magát önnön hibájából, megróna! Még akkor is, ha tudja, hogy amit hallott mind egy szóig igaz.
Itt volt az ideje visszatérni a szállásra. Lassú léptekkel indultam meg a déli bejárat felé… tőle függött, jön-e, vagy marad. Nem köszöntem el, a dolog nyitott volt a számára...

[{ Emily }]

{ Emily }

A híd betonnal szegélyezett járdaszegélyéről lelépve az avaros és kavicsokkal borított ösvényre a beszélgetés folytatódott, és a meder egyre csak mélyült. Soha nem volt még mély ennyire, soha senkinek nem volt képes elmesélni azt, mit is érzett ott és akkor. Nem is akarta, mert nem szomjazta mások szánalmát, vagy éppen bíztató szavait. Egyszerűen meg akart maradni magának, amennyire tehette, mégis valamilyen szinten szocializálódni az emberekkel, ha már egyszer a társai között kell lennie nap, mint nap. Davis jelleméből fakadóan továbbra sem lépdelt gyorsan. Egyrészt, soha nem szeretett sietni, nem szeretett kapkodni, mert tudta jól, hogy azzal csak hibázási lehetőséget biztosít önmagával szemben… másrészt, az illem diktálta, hogy a lány tempójában haladjon, mégis magabiztosságát kifejezve jómaga legyen az, aki irányítja a sétát. A déli szárny tornya alatt húzódó bejárat nem lehetett messzebb, mintegy húsz méter. Bőven elegendő volt, hogy zárják soraikat az efféle témával kapcsolatban. A folyosókon még a falnak is füle szokott lenni, a fiú pedig gyűlölte történetét mesélni odabent, mert nem szerette volna azt már másnap nyakatekerten visszahallani minden jött-ment pórtól. Nem mintha a tudat zavarta volna, sokkal inkább az, hogy büszkeségének megvédése okán jó pár diáktársát kellett volna rendre és fegyelemre intenie. Magát ismervén ezt akár a kelleténél keményebb eszközökkel is akár, ha a családról van szó, és az életéről. Minthogy már késő este volt, igyekezni kellett volna a klubhelyiségig, nehogy a folyosókon sétálva kapják őket. Ebben nem volt mitől tartani, tekintve, a Perryk sarja bizony prefektus volt saját évfolyamán, így nem szokták kérdőre vonni kései sétáinak okán. Sokszor „kihasználta” már ezt a lehetőséget, és éjnek évadján kimerészkedett, hogy friss levegőt szívhasson a déli szárny emeleti, udvarra nyitott folyosóin.

Csendben haladt a szavait követően, hol az útra szegte kékellő íriszeit, hol pedig a mellette sétáló lányt fürkészte, persze finoman és mindenféle tolakodó jelleget elkerülve. Jobban mondva annak profilját, minthogy amaz is inkább az utat részesítette jelenleg előnyben érzéseire, valamint azok palástolására való tekintettel. Az utolsó mondat azonban kelletlen, de hevesebbnek mondható reakciókat váltott ki háztársából. A lány felkapta a fejét, és újfent kérdéssel igyekezett megtudakolni a hogyant. Davis haloványan elmosolyodott a kérdéssorozaton, de nem szólalt meg, érezte ott legbelül, hogy még nincs vége a mardekáros lány szavainak. Úgy törtek elő belőle, mint amikor egy gátat átszakít a víz irgalmatlan ereje. Egy ideig képes tartani az a bizonyos, vastag falakkal erősített gát… de a mögötte felgyülemlő hatalmas energia előbb, vagy utóbb győz, és kiszakítja helyéből a stramm építményt. Nincs kérdés, nincs mese, mindig ez történik… mert ez az élet rendje. Midőn a már szinte suttogó, szélben alig hallható szavak elapadtak, a fiú halovány és nyugtató mosollyal fordult a másik felé.
- Bármennyire hihetetlen is, de így történt.
Az igazság nem más, mint ez… egyik napon, a szokottnál nyomottabb hangulatban kelt az ötödéves fiú, és az egész napja a merengéssel telt el. Tisztában volt a ténnyel, mely szerint a múlt fontos része a jelennek, de akkor, azon a napon eldöntötte, attól, hogy része, nem élhet abban.
- A múltad része a jelenednek, nem másíthatod meg, nem változtathatsz rajta, DE…
És itt a nagy „de” szócska, a klisés summázás, amely ilyen helyzetekben mindig képbe kerül.
- … mindezektől függetlenül nem élhetsz annak, mert akik a múltban élnek, azok halottak.
Noha fájdalmas igazság, de mégiscsak igazság. Jómaga is halott volt hosszas éveken keresztül, mígnem sikerült újra életre kelnie. Egy vörös és igencsak ütődött griffendéles lánynak köszönhette. Házak közötti cirkusz? Ugyan… mindenki embernek mondható bizonyos fokig. Az teljesen más kérdés, hogy ki az, aki úgy is viselkedik.
- Az, hogy önmagam hibáztatom?
Itt szemeit egyetlen pillanatra az ég felé emelte, mintha a szüleinek is szólna a mondókája, majd ismét vissza beszélgetőpartnerére.
- Mindig magamat fogom, bárki bármit tesz is.
Igazándiból a gyilkolásra nem óhajtott kitérni, még mindig úgy gondolta, ha most ebben a pillanatban ideállítanák elé a férfit, megtenné. Bármennyire is tökéletlen gondolat, bármennyire is elkárhozna miatta, megtenné. Az a fekete semmi nem érdemel semmit ezen a világon, legfőképpen életet nem. Amennyiben pedig azért, hogy elvegye tőle, amit nem jár neki, el kell kárhoznia a lelkének? Legyen. Édes kárhozat lesz.
- De egyetlen dologban biztos vagyok… nem szeretnél olyan lenni, mint én. Nem jó választás, ha egy romlottat választasz példaképnek.
Ebben a pillanatban értek az ajtóhoz, amely már a folyosókra nyílt.
- Rengeteg olyan ember él, akik megérdemlik a tiszteletet… engem ne sorolj közéjük. Higgy nekem.
A szavakat követően ismét felvillant a halovány és bíztató mosoly, mely jelezte, nem dorgálásról van szó, mindinkább a fiú által igazságnak vélt elméletről.

Davis lassan előre lépett, majd kezét kihúzva a zsebéből kihúzta az ajtót, és enyhén megdöntve törzsét másik kezével jelezte, csak a hölgy után. Abban a pillanatban, ahogyan a vassal szegett ajtó kitárulkozott, kellemes és üde meleg csapta meg a páros arcát, amely a folyosóról szökött ki.

Sean

*Hideg kék szemében a félhomályban éppen olyasféle visszfényt kelt a fáklya fénye, amilyen éjnek évadján Mephisto szemében szokott bármely fényforrás. Hátborzongató, hideg fényt, merész villanást mutat éjszaka, míg napvilágnál szinte ártatlanul hunyorog. Kár, hogy most este van, kellemetlen borzongás jár a gerincem mentén a tekintete láttán, főleg amikor ilyen merőn néz és ilyen csattanósan felel.*
-Nem, nem vagyok-*önkéntelen, szinte dühödt tiltakozásként bukik ki a számon, és mert bánt, viszonzom a pillantását, alaposan a szemébe nézek, de persze ott nem látok sokkal többet, mint amit a hangjából hallani, a szája is csak azt mondja, mint a szeme, visszataszítóan őszinte és nyílt, nem a jólelkűek buta kitárulkozásával, hanem valami olyan tőlem idegen, rideg módon, ami egyszerre taszít és vonzza az érdeklődésemet. Jellemzően már megint, ráadásul úgy, hogy semmi közöm hozzá, és alighanem neki se lennék különösebben érdekes, ha nem botlott volna belén itt az estébe, de ezen ne múljék. Élek az egyszeri lehetőséggel és bár nem áll szándékomban irritálni, alighanem szándékomon kívül is ezt teszem. Legalábbis halvány fintorra ingerlő szavai alapján nagyjából biztos lehetek ebben a szomorú-szomorú végeredményben.*
-Lehet, hogy én sem értem-*fontos a hangsúly, már csak azért is, hogy a sem szócska ellenére se érezze úgy, mintha kevesebbre tartanám, ha egyszer nem akarom vele azt éreztetni. Mennyi édes, bűbájosan bosszús percet szerezhet az ember saját magának és persze a környezetének azáltal, ha úgy tesz, mint aki a világ közepe… mindegy. Felesleges ilyesmiken gondolkodnom, elvégre mindenki abból tanul, amiből tud.* -De hozzá kell tennem, hogy azért nem egészen erről van szó. Valamiből építeni kell, hogy mit akarok, mit tudok, mit remélek ettől a világtól, és…-*hagyok magamnak egy lélegzetvételnyi szünetet, hogy még egyszer átgondolhassam a mondat értelmét*-…ha azt látom, hogy kútba ugrani a normális, akkor úgy fogom tudni, hogy az, míg mások számára, akik…-*nyomatékosan a szemébe nézek*-… a világot a szerintük maga valóságában tekintik, látják, hogy ez mennyire ostobaság.

*A világ nem szimpatikus. Biccentek. Esetenként valóban nagyon nem az. De hogy nem szemlélném önmagában… nos, ha jobban belegondolok, akkor ez is igaz, nem csak valahol mélyen, hanem jól láthatóan. Bár túlzás, hogy álmodnék. Megint bólintok. Ő lezárta és mivel valahol érzem, hogy nem szereti a hosszú, kanyargós válaszokat, amiket én olyannyira előnyben részesítek, most nem ragadtatok magam arra, hogy számára felesleges szóképekkel árasszam el. Kifejtette, értettem. Levonom belőle a magam tanulságát, s bár hiányoznak majd a jól bevált gondolatok, amikkel mindent meg tudtam magyarázni, alighanem meg fogom próbálni, hogy milyennek láthatja a világot ő, tisztán…
…és akkor megint ott tartok, hogy nem a saját szemszögemből figyelek, hanem valaki másénak engedek, de ennek már nem kéne újdonságnak lennie számomra. Voltaképpen irigylem őt. Nem a magasságát, a kiállását, hidegkék szemének villanását, azt a modort, amit elsajátított valahol, hanem inkább azt, hogy saját szemlélet szerint mozdul, beszél, tesz és cselekszik, nem szorul józanító gondolatokra. Persze bolond lennék ezt elismerni, főleg neki. Mindenkinek megvannak a maga gyengeségei, jobb, ha ugyanúgy nem tud az enyémről, mint én se az övéről. Ébredjek… nagy kaland, még inkább veszélyes és bizonytalan. Alighanem kinevetne. Mármint nem, nevetni még nem láttam, de meglenne a véleménye, ami engem, valljuk be, nem igazán érdekel. Gyarló emberként én se viselem a kritikát, s mint megannyi más személy, aki körülöttem forog megvetéssel felelek érte. Erre pedig semmi szükségünk, az ember tartson össze azokkal, akikkel tud és  szerinte érdemes.

Könnyedén, igen, ez a legjobb szó rá, meglehetősen könnyedén veszi azt az elrejtett, keserű ízű utalást, de voltaképpen mire is számítottam? Semmire, csak kísérleteztem, próbálkoztam, a megfelelő szavakra vadásztam, amivel esetleg még maradásra bírhatom a figyelmét, amivel aztán nem tudok mit kezdeni… szinte felnevetek. Menni készül, nem én leszek, az aki visszatartja, de tulajdonképpen hideg van már és a macskám is elkódorgott valamerre és mintha házim is lenne. Sóhajtva lelépek a kényelmes párkánydarabomról, a könyvet összezsugorítom és a zsebembe csúsztatom, egyszerűbben megoldom, lerázom a taláromra tapadt esetleges kőmorzsalékot, de nem kell vele sokat fáradnom.*
-Igen, alighanem valóban így tenne-*bólintok, jogos az érvelés, jogos a gondolat, mégis kiráz a hideg, kellemetlen érzésként csúszik végig a gerincemen a borzongás, ha olyan fajta lennék néma tisztelgéssel adózhatnék a bátorságának, a kitartásának, de most hirtelen emlékeztet ez a vakmerőségre is, amit ha nem is vetek meg, egészségesen óvakodom tőle. De nem… alighanem tévedek ismét, egyenes szavai mögött neki is vannak hátsó szándékai, céljai, érvei, csak éppen ő így manipulálja az embereket. Érdekes, de nem rossz megközelítés, bár aligha tudnám elsajátítani. A pálcám visszacsúsztatom a zsebembe, a kezeimmel együtt, elpillantok még egyszer a sötét pálya felé, de semmi nem ég ott, vagy világít, amivel magára vonhatná a figyelmemet, így kénytelen vagyok örömmel vele tartani, bár nem hívott, egyfele lakunk. És egy pillant csönd, aztán nem állhatom meg, hogy ki ne használjam a percet.*
-Nem félsz, hogy egyszer valakinek nagyon nem lesz ínyére az igaznak tartott véleményed és vérrel fizet érte? Nem lenne okosabb hallgatni?

[.-= Seraphin =-.]

.-= Seraphin =-.


Séta.
Lassú.
Nem igazán akartam kapkodni, elvégre semmi sürgős dolgom nem akadt már az esete folyamára, legfeljebb csak egy kis tanulás a holnapi órákra. Jobban mondva egyetlen órára, mégpedig bájitaltanra. Nem törődtem vele a nap folyamán, mert nagyon könnyű az anyag, két-három olvasás és benne is marad a fejemben. Este pedig lefekvés előtt jól esik olvasni, ha már egész nap a kibaszott kretén diáktársak hülyeségeit kell hallgatnom. Mondjuk, a ma estét nézve valamilyen szinten szerencsésnek mondhatom magam, elvégre egy olyan csaj kinézetű sráccal keveredtem össze a hídnál, akinek még voltak is értelmes gondolatai. Meglepő, hogy a marhacsordában akadnak olyanok, akik azért képesek kiemelkedni. Nem tekintettem hátra, egyszerűen zsebre raktam a kezeim, és haladtam. Biztos voltam benne, hogy jönni fog, az emberek kiszámíthatóak, csak figyelni kell rájuk. Róla is képes lettem volna már most kész kis jellemrajzot összeállítani. Bizonyosan lettek volna benne hibák, hiszen alig fél órácskát, ha beszéltünk, de javarészt helytálló lenne a leírás. Hangok, léptek zaja.
Evidencia.
Nem hagyta szó nélkül az utolsó megjegyzésemet, utánam eredt, és kifejtette a véleményét. Oldalra pillantva láttam, hogy bólint is, amely plusz megerősítése a szavaim igazának. Aztán mintha elmerengett volna, így ismét az útra pillantottam, úgy baktattam tovább. Biztos vagyok benne, hogy az futott végig benne, amit Cedrah mondott odalent az alagsorban. Az igazam kifejtése helyes dolog, de nem mindig célravezető. Mi több, olykor talán vakmerő cselekedet is… de úgy vagyok vele, hogy nem tartom vakmerőségnek az evidencia elmondását. Nem teszek semmi különlegeset ebben a kurva világban, egyszerűen a valóságot mondom, míg mások össze-vissza hazudoznak. Azt mondom el, ami szinte kiszúrja az emberek retkes szemét, mégis képtelenek észrevenni.
Kérdés.
Gondolatok.

Ahogyan lépdeltem, egy féloldalas grimasz-mosoly húzódott a pofámra, majd másodpercekkel később lelohadt róla. Igaznak tartott vélemény, vér, fizetség… a srác, ahogyan eddig is tette, túlspilázza ezt az egész igazság kérdést. Pedig nagyon egyszerű dolog, jobban mondva, számomra az, de ugye ez fakadhat abból, hogy gyermekkorom óta művelem.
- Mindig akadnak olyanok, akik nem veszik észre a kibaszott igazságot, és élnek a saját kis világukban.
Ránéztem egy pillanatra, majd az útra és folytattam.
- Ők azok, akik képesek akár tetlegességgel is védelmezni azt a burkot, amit maguk köré építettek. A többség azonban tisztában van az igazsággal, csak szereti az ellenkezőjét hallani. Ők azok, ha valaki mégis a szemükre veti, megsértődnek, elfogadják, satöbbi.
Ismét egy gúnyszerű apró mosoly.
- És nem, egyik fajtától sem félek. Miért kellene félnem? Megvernek, megölnek? Egész életemben attól fossak, hogy mi lesz a szavaim következménye? Ugyan már.
Megráztam a fejem, még a gondolat is nevetséges volt, ne merjek megszólalni soha, mert ki tudja, mi lesz a következménye. Be kell vállalni, csak erre sajnos kevesen képesek… mint ahogyan a beismerésre is. Ezért tart ott a kurva világunk, ahol… a picsám alatt fél méterrel a szarban.
- De tudod, én elmondhatok magamról valamit, amit nem sokan rajtam kívül.
Oldalra pillantottam, hogy felvegyem a szemkontaktust.
- Soha életemben nem hazudtam.
Megemeltem a szemöldökeimet egy pillanatra, afféle erre varrjál gombot stílusban. Érdekes kettősség. Engem tartanak szemétnek, holott igazat mondva élem az életem… mások pedig, akiknek a kérdése is hazugság a kedvesek, szeretetre méltók. Bassza meg, tényleg korcs egy világban élünk.

[Sean]

Sean

*Nem okoz gondolt lépést tartani vele, csak úgy, mint mindig most sem siet sehova, elvégre kiszámította, hogy mennyi időt szán rám, most, mikor úgy érzi mennie kell a dolga után, hát megy, talán nem is tartóztatnám, ha nem ugyanoda tartanék én is. A házunkban, a Mardekárba, ahol éppen annyira különbözünk egymástól továbbra is, mintha más és más házakból valóak lennénk. Érzem, hogyne érezném a személyiségünk súrlódását, közöttünk aligha lehetne értő összhang még egy házifeladat erejéig sem, hiszen az ő világa olyan egyszerű, tiszta és világos, nem léteznek benne a problémák, amik számomra annyira jelenlevőek, nem léteznek számára azok az aggodalmak, amik miatt én megválogatom a szavaim és mégis, valami különös bűbájnak hála tökéletesen és makulátlanul elégedett a sorsával, legfeljebb a többi emberféle ellen vannak kifogásai, de micsoda kifogásai, ahogyan azt tapasztalhattam.
A szavai nyomán jeges bizonyosságként tudatosult bennem, hogy komolyan gondolja, amit mond és bár ezen nem kellett volna, hogy meglepődjek, én mégis újra elkövetem ezt magam ellen, hitetlenre lepődöm és újra meg újra meggyőzöm magam arról, hogy de igen, bizony a hallásommal és a felfogóképességemmel sincs semmi baj, a szó elhangzott, a pontot kitették a mondat végére.*
-Mindig akadnak-*értek egyet némiképpen száraz szájjal, hiszen ez a rápillantás akár azt is jelezhetné, hogy rám gondol, ami pedig sértene, de aztán tovább beszél és én a szavait figyelem, nem pedig ezt a baljós érzést, ami el is illan mellőlünk, mint a kastély hidegébe érve a kinti levegő frissessége.*
-Nem félned kéne tőlük, de az óvatosság nem árt. Ugyan vagy nem ugyan már, az ember jobb, ha értékesebbnek tartja a magát és az épségét annál, minthogy megossza a keresetlen véleményét olyanokkal, akik úgysem értik meg. Szerintem kár kockáztatni…-*viszonzom a pillantását, ami kelletlenül és nyugtalanítóan mélyre tud hatolni az emberbe az igazságával, azzal a rideggel, ami olyan, mint a penge, ha rosszul fogod meg leszeli a kezed, ha pedig jól, akkor meg túl nehéz ahhoz, hogy forgasd…*-… még akkor is, ha ezt elmondhatod magadról. Mert ha ezt elmondhatod, ez azt is jelenti, hogy nagyon sok, sőt, túl sok ellenséged lehet-*persze nem aggódom miatta, ó dehogy, a hangomba soha senki nem tudna aggodalmat olvasni. Nem. Ezzel inkább csak magyarázom, hogy számomra miért tűnik követhetetlen és járhatatlannak az az út, amit ő jár, mert bár meg tudom védeni magam, de ha az egész világ az ellenségem, akkor nem. Legalábbis még sem. Magyarázom, pedig ő tulajdonképpen egy szóval elintézné az egészet, gyávaság.
Elmosolyodom, legalább ezzel őszintén elrendeztem magamban a gondolatot. Hát ha kell az élethez én leszek egy kicsit gyáva azok helyett is, akik túl bátrak, de legalább jól elélek.*
-Ha mindig csak az igazat mondod, őszintének tartanak, vagy éppen igazságtalannak. Miért lesz ez neked jó? Azon túl, hogy büszke lehetsz rá.-*kérdezem, miközben újat gondolva a könyvtár felé vezető folyosó felé kanyarodom, de megállok, hogy megvárjam a válasszal, mielőtt odamegyek. Figyelmesebb hallgatója aligha akadhatott az elmúlt tíz évben nálam.*