Roxfort RPG

Ez az a híd, ahonnan a legkönnyebben megközelíthető a keleti szárny. A híd nyitott, s huzatos. Ha a másik úton mennél, akkor a nyugati szárnyon keresztül tudnál csak átjutni.

[Adam]

*Hannah ma is egy kicsit elnyűtt volt, ahogyan mostanában szokott. Máskor üde és friss, nomeg vidám, de az utóbbi pár napban kicsit le van fáradva. Ez a dolgozatoknak is köszönhető, de van egy olyan oka, amelyről a lány maga sem tud. Most talán legjobban arra van szüksége a Griffisnek, hogy kimenjen a szabadba és éltető levegőt vegyen magához. Igen, ez volt most talán a leghelyesebb dolog, amit Hannah csak tehetett. Ezügyben kereste fel az egyik összekötő híd társaságát, amely gyönyörű látványt adott a brit tájról.*

- Milyen csodás... Máris jobban érzem magam... Bár azért még nem vagyok a legjobban, de mindegy is most ez, nem nyavalygok! - mondta magának Hannah és csak mosolygott, végre azt tette amit szokott mindennapjaiban is.

*Közben már nem járt az esze szomorú, rossz gondolatokon, feje kezdett kitisztulni és a lány lelke is negnyugvásra térhetett. És amikor a távolba tekintett égszínkék szemeivel, azok tágra nyíltak, mert egy teljesen új, hihetetlen világ nyílt meg egyszerre előtte. Már tavaszodott, ezért a fák már zöld leveleiket növesztették és egybeolvadtak a pázsittal, mely szintén ilyen színekben pompázott. A virágok sem voltak restek és az aranyeső mindenképp versenybe akart szállni a kék íriszekkel. Szoros küzdelem volt, mindekétfajta növény káprázatos volt, főként amiatt, mert oly rég vehették őket szemügyre a Roxfortosok. Még a fúriafűz sem tűnt olyan ijesztőnek, vagy félelmetesnek, inkább csak egy fának, mely a tavasz híret hordozza ágaiban, akár a többi társa. És megjelentek azok a madarak is, melyek hangjukkal ámulatba tudták ejteni Hannaht és teljesen el tudták dalukkal röpíteni egy csupa boldogsággal teli világba. A lány csak azt nézte mikor száll felé egy a sok közül, és kényeztetik-e őt még egy kicsit varázslatos hangjukkal. A felhők is csak fehér színben pompáztak a mai napon, nem engedték maguk közé a sötétebb társaikat. A mai egy igazi tavaszköszntő napnak ígérkezett.

- Hhhh... - sóhajtott egy nagyot Hannah, amely olyan hangosra és bánatosra sikeredett, hogy talán még Hagridhoz is lehallatszott. Nem így szánta, de ha már ez történt nem bánta, hagy hallja a világ, hogy még nyomja egy dolog a szívét. Igazából kettő is egyszerre.

*Az egyik gond az volt, hogy közeledett az Ostara bál, de Hannah még nem talált magának olyan fiút, aki elkísérhetné, de nagyon nem akart egyedül menni. Úgy gondotla harmadikban ez már egy kicsit cikis. Nem is ismert nagyon olyat, aki a partnere lehetett volna ezen a rendezvényen és ez nem volt túl biztató. A másik elszomorító dolog abban állt, hogy Sue el van tiltva a báltól, pedig akkor lett volna kivel röhögcsélni még pár nélkül is. Tehát totális csődnek ígérkezett ez az amúgy vidámnak látszó alkalom és Hannah nem tudott ellene mit tenni. Viszont míg ezen töprengett meglátott egy fiút, aki szintén a hídon tartózkodott, csak a másik oldalon. Adamnnek hívták, szintén Griffndéles volt, néha váltott már pár szót vele, de nem ismerte annyira közelről. Amennyit beszélt vele azonban az azt árulta el róla, hogy egész rendes és érdemes lehet vele barátkozni. Hannah már nem veszíthetet semmit, így odalépett hozzá szép lassan és először csak ráköszönt, nem akarta letámadni, aztán gondolta lesz ami lesz...*

Lassan bandukol a kastély keleti oldalán.
Szép lassú, kényelmes tempóban közeledik a hídfőhöz, míiközben az aznapi dolgain és az előző napokon gondolkodik.
Olyan egykedvű... már-már melankolikus a hangulata, de nem tudja, hogy miért, talán mert arra számított, hogy Kay a Valentin napi ajándéka láttán a karjaiba fog omlani és azt mondja, hogy kezdjék újra?!...
~Hülye gondolat~ - ezzel le is zárná magában az ügyet, de hiszen már február óta ezt teszi vagy inkább csak tenné.
Kell valami elvonja a figyelmét Kayről...
Közben azon kapja magát, hogy már a híd közepénél, a korlát mellett áll.
Pár követ a kezébe vett, majd kissé mélabúsan elkezdte dobálgatni a lassan csordogáló patakot.
Majd a virágzásukat megkezdő fákat és bokrokat nézi, amint csodálatos színpompába öltöztetik a Roxfortot.
Egyszer csak arra figyel fel, hogy egy lány megszólítja.
Ez a lány nevezetesen Hannah, Hannah Whitney.
- Ööö... Szia - felócsúdik, és szinte gépiesen köszön.
- Mi újság Hannah? - kérdi most már teljesen a lányra figyelve.
Ezután vár, hogy mit válaszol Hannah, aztán meg talán majd beszélgetésbe kezdenek...

[Adam  :D]

*A köszönés megvolt, a fiú válaszolt és egy várható, nem túl szokatlan kérdést tett fel Hannah hogylétével kapcsolatban. Na mindegy, ez már haladás. Adam igaz másodéves volt, viszont késett egy évet tehát nem volt nagy köztük a korkülönbség, márcsak rá kellett venni őt, hogy kísérje el a szingli leányzót. Gondolta ez nem lehet annyira nehéz, kivéve, ha már van partnere kiszemeltjének. Dehát bátraké a szerencse, és Hannahnak bátorságban nem volt hiány, épp ellenkezőleg... Így rávette magát, hogy megkérdezze Adamet effelől a bál ügy témában.*

- Semmi különös... - felelt az előző kérdésre és folytatta - És... Adam... szóval neked... - ekkor a szél egy kicsit felerősödött, belekapott a lány hajába és az hevesen lobogott az arca előtt. Emiatt kezét odaemelte és óvatosan tincsenként elrendezgette immár kócos haját, mely hamarosan kisimításra került. Hannah még éppen szedte magához a bátoságot, nem mert megszólalni, maga sem tudja hogy miért. Még a nagy pillanat előtt egy csábos mosolyt intézett az értetlenül álló fiúra és akkor hang jött ki a torkán ismét - Szóval te elhívtál már valakit az Ostara bálba? Vagy el akarsz? Mert gondotlam... - levegőszünet - ...ha nincs senki akkor meehtnénk... együtt is...

*Végre kimondta, végre megkérdezte és a választ izgatottan várja. A szíve eddig nagyon hevesen zakatolt, de mostmár lassított egy kicsit a tempóból, persze nem állt le, mert akkor jól néznénk ki, csak annyiról volt szó, hogy Hannah idegessége egyre jobban enyhült, míg végül el is múlt. Ez egy nagyon jóleső érzés volt a lánynak, mert igazából még sosem kellett ilyet tennie mint most. És úgy érezte, hogy jelen esetben egy dementorral is szívesebben küzdene, mint hogy most itt álljon és hallja az elutasítást. Remélte, hogy Adam még szabad, legalábbis a bál idejére. Nagyon nem akart vénlány módjára egyedül odaballagni a friss és üde párocskák közé, akik csak úgy ontják magukból a forró, érzelemdús hangulatot.
Amikor a Hannah felnézett, s tekintete Adamre szegeződött azt vette észre, hogy eléggé meglepte a fiút. Azért a lány remélte, hogy nem szalad világgá emiatt és mlg mindig egyszerre ragyogó és kíváncsi szemekkel leste a válaszra nyíló ajkakat, melyek beszédre készültek...*

[Adam]

*A első válasz megérkezett, nem hívott el senkit. Ez már jó hír volt, de még hátravolt a java, hisz az a lényeg, hogy őt elkísérné-e. Ez még rejtély volt, de egy olyan melyre pillanatokon belül fény is derült. Már azt sem tudta mi is történik körülötte annyira izgatott lett. És akkor már hallotta is a döntést. ~ Jó ötlet? Megtisztelem? Te jó ég! Ezt nekem mondta, vagy van valaki a hátam mögött??? ~ Hannah nem akart még ennél is hülyébbnek mutatnia magát a fiú előtt, ezért csak óvatosan vetett egy gyors pillantást a háta irányába, nem áll-e itt valaki rajta kívül még. És nem. A híd csakúgy tátongott a semmitmondó ürességtől, csak ők töltötték be néhány halk mondatukkal a némaságot. Tehát az előbbi mondatok neki szóltak. A lány nem tudott mit szólni, egyszerűen ledermedt. Ilyen válaszra ő nem volt felkészülve lelkileg még.*

- Én... - próbált valami értelmes szót, majd mondatot kinyögni, de nem nagyon jött össze, úgyhogy mivel most nem volt beszédképes egy kis idejig újra a csendbe burkolózott. Nem tudta, hogy Adam megszólal-e, vagy kérdezni akar-e valamit tőle, egyelőre csak várt és gondolkozott, mert jelenleg talán a bolygóját sem tudta volna megmondani.

*Hannah nem mert a fiú szemébe nézni, még nem volt rá felkészülve, ide-oda pislogott, az eget bámulta, a földet, majd a híd túlsó végét. Ekkor a saját kezét tette az arca elé, a takarás érdekében és hirtelen tett egy fordulatot, már háttal állt Adamnek. Ez a helyzet nem tartott sokáig ugyanis, hamarosan már vissza is váltott eredeti állásába és végre úgy látszott modnani fog valamit és nem csak tétlenül álldogál egész nap, mint egy szobor, bár lassan már ahhoz hasonlított.*

- Én...KÖSZÖNÖM!!! - tört elő végül a lányból ez a szó. Muszáj volt kimondania, késztetést, valódi belső kényszert érzett ezen szó hallattatása ügyében. De végül legalább kimondta és ezzel még nem állt meg, mert olyan bodogság árasztotta el hirtelen, amilyet még nem sokszor érzett. Ennek hatására gondokozás, vagy egyéb elmerengés nélkül Adam nyakába ugrott, vagyis részletesebben kifejezve odaszaladt hozzá és megölelte. Úgy érezte most könnyebbült meg igazán. Lehet, hogy nem kellett volna ezt tennie, vagy Adamnek ez kellemetlen volt, de a lány remélte, hogy ez nem így van. Ezután megpróbált magyarázkodni is egy kicsit...

- Nagyon nagyon köszikeee! Nem is hittem volna, hogy ilyen könnyen lehet amúgy párt találni magunknak! Hihi! - próbálta terelni a szót az előbbi kitöréséről és inkább újra visszatérni a bál témára. Sok mosolyt intézett még a fiú felé, ami nem is volt szokatlan Hannahtól ugyanis ő mindig csak ezt csinálta, éjjel és nappal. Ha a szomorúság büntetőmunka lenne, ő már belehalt volna. Visszatérve még a bálra, a Griffis lány mostmár úgy érezte, hogy készenáll rá.

// Hannah :-* //


Hannah nagyon örült Adam válaszának, és adam pedig annak örült, hogy neki sem kell egyedül mennie....
Bár ha Hannah-ra néz, akkor elmereng azon, hogy vajon miért pont őt hívta el a bálba.
De ez már nem is érdekli, hiszen Hannah nagyon jó partnernek ígérkezik, és mellesleg gyönyörű is...
A lány nagyon üröl... még mindig. :D
Egyszer megfordul aztán meg vissza, majd megint szólni akarna de nem tud.
Aranyos ahogy így "szenved" vagy inkább magával küzd.
Aztán megszólal, kibukik belőle egy hatalmas köszönöm azt pedig egy mosoly követi majd...
Majd pedig Hannah, Adam nyakába ugrik és megöleli.
Ad nincs ellenére a dolognak, ő is megöleli és szinte már egy berögzült mozdulattal kicsit feljebb emeli a lányt.
Adam leteszi Hannah-t de olyan fura pózban, hogy a két diák arca nagyon közel kerül egymáshoz.
A távolság talán 3-4 centi.
Adam még közelebb kerül Hannah-hoz és ezután megcsókolja... Igen ma tényleg nem ura önmagának.
A csók után pár másodpercnyi halálos csend volt...
- Hannah, én nem... - de igazából nem is tudja, hogy mit mondjon.
Vagy azért magyarázkodik mert arra vár, hogy Hannah visszacsókoljon???

[Adam]

*Hannaht furcsán érintette Adam reakciója. Ő valójában nem erre számított, hisz mindenki tudta, hogy kiért van oda, és kié az élete, de úgy tűnt Adam mégsem informálódott ezügyben. Dracoról volt, akibe a lány már elsőtől bele volt esve. Ez pedig az a Draco volt, az a bizonyos Draco Malfoy. Már szinte a fél iskola ismerte Hannah felé irányuló érzelmeit, így arra gondolt, talán Adam csak hirtelen felindulásból, gondolkodás nélküli cselekvésként szánta ezt a lépését. Ez most, ha komolyan gondotla volna akkor sem működhetne, mivel alig ismerik egymást és Hannah szíve már rég másé, hiába az illető nem ugyanígy viszonyul hozzá. Így beszéline kellett a fiúval*

- Adam... remélem... szóval én nem... alig ismerjük egymást, remélem ezt nem gondoltad igazán komolyan... - nyögte ki végre ezt az arányaiban értelmes mondatot, és próbálta úgy intézni, hogy semmiféle maradandó szívkárosodást ne okozzon vele. De ezt muszáj volt közölnie, mert nem etetheti őt balhitekkel kettőjük felől, akárminek is szánta azt a csókot.

- Találkozunk a bálon, jó? - tette hozzá és kicsit arrébblépett, jelezve hogy sietne már el innen és gyorsan várná a választ. Ez hamarosan meg is érkezett és Hannah egy rövid köszönéssel távozott is, elindult a Roxfort épülete felé - Szia, majd akkor az Ostarán!

*Amikor haladt a hálókörlete felé, nagyon maga alatt volt, nem tudta megbántotta-e Adamet. Ezután már kezdett elszállni ez az érzése, mert ha nem lett volna vele őszinte, az szerinte sokkal rosszabb lett volna, és valami kiakasztó botrány is kitörhetne és... Na jó ez már csak a lány túlspirázása, kicsit túlaggódja a bonyolultabb dolgokat. Ő már csak ilyen kis anyáskodó és odafigyelő, de a határozottság is hozzátartozik általános jellemvonásaihoz. Kicsit furcsa párosítás ez így együtt, de mindenki más és főleg Hannah Whitney, akinek annyi eltérő tulajdonsága van, hogy lassan skizofrénnek fogják hinni őt az iskolában, ha valaki jobban megismeri. Ez persze csak túlzás...  :)*

~ Na végre egy kis alvás, már úgy hiányzott! Most ledőlök az ágyamra, és fel sem kelek három napig. Egyszerűen lelkileg is kimerültség tölti be a testem, nem csak ez a külső fáradtság teszi. Nem bizony. De egy ilyen szunya után, tuti nem lesz semmi bajom! Gyorsan elszaladok még fogat mosni, meg letusolni és aztán puff és horkolás. ~

*Így is tete, ahogyan elgondolta, gyorsan elkészült mindennel és már ment is aludni. Szépen elpakolta a ruháit, elővette a pizsamát, átöltözött és lehuppant a pihe-puha ágyikóra. Fejét kényelmes párnájára hajtotta és szemét is lehunyta. A szoba immár teljes sötétségbe burkolózott, egy lámpa se égett. Tökéletes csönd uralta még az eléggé üres teret, mely nyugtató volt egy szunyókálni készülő kimerült kis tanoncnak. Kis idő elteltével már Hannah az álomvilág kapui eltt állt, melynek őrzői kicsi Malfoy képzetek voltak és szívélyesen átengedték az ajtó túloldalára a lánykát.*

Még csak most jött rá, hogy mit is tett...
Lesmárolta Hannah-t, ez a helyzet mérlege. ~Basszus~ - egy rövid és tömör elgondolkodást vezetett le magában. :D
A lány is elkezd magyarázkodni, most már mindketőjük ideges.
- Hannah..... én..... nem tudom, hogy miért..... hogy miért csináltam ezt.
- Sajnálom.
- Bocsáss meg - jött az őszinte bocsánatkérés, mivel tényleg szinte önkívületi állapotban volt a csók pillanatában.
Már az előtte való napokban is mint egy zombi, úgy járkált a kastélyban.
Céltalanul bolyongott... csak lézengett az órákon.
Most meg mintha egy más ember lenne.
- Öööö... igen akkor az Ostarán...
- Szia - köszönt el ő is végérvényesen, mivel úgy mérte fel a helyzetet, hogy nem fog találkozni nagyon Hannah-val, mert a lány biztos, hogy kerülni fogja.Legalábbis Adam így gondolja.
Adam is a Roxfort épülete felé veszi az irányt, majd felfut a Griffendél toronyba, azon belül is a hálótermükbe.
Kimegy repülni egy kicsit... muszáj kiszellőztetnie a fejét.
és rendezni magában a dolgait...

Repült. A szél belekapott testébe, s makacsul dobálta ide-oda, ám ellenállt, s kék tekintete céltudatosan meredt a messzeségbe, miközben egyre feljebb és feljebb jutott.
Fekete tollak surrogása kísérte, s egy holló szólalt meg rekedt hangján. Ő azonban nem figyelt rájuk. Csak követte az érzést, mely egyre feljebb vezette, hol a levegő ritkult, s a nap heve lassan égette, mint a hajdani merész görögöket, kik viaszból s tollból készítettek szárnyat maguknak.
Ők menekülni vágytak.. Épp ahogy Rhia.. kiszakadni a mindennapokból, egy olyan világba, mely csak az övé, s hol ő írja  aszabályokat, s a fenyegetést egyetlen tollvonással húzhatja át.
Ismét felhangzott a madár hangja ám most izgatott cserregésként, s Rhia rá tekintett.
A kék tekintetből eltűnt  a ködösség, ahogy visszatért  a valóság talajára, hogy lenézzen a korláton üldögélő hollóra.
-Nem, Hugin.. most nem.-szólt csendesen, s a madár sértetten borzolta tollait. Furcsa kapcsolat volt kettejük közt. Régi ismeretség, régi barátság, s a hollólétben való közös osztozás szilárdította köteléküket.
Rhia ismét a messzeséget pásztázta tekintetével. Tudta jól, hogy a madár türelmetlenül várja a napot, mikor ismét együtt reppennek fel, hogy hátrahagyva az emberi világot csak a repülés örömének éljenek, hogy aztán egy távoli helyen pihenjenek meg, egymás társaságát élvezve.
Furcsán összetett lélek volt egy állathoz képest, Rhia azonban nem bánta a dolgot.
-Túl sokan láthatnak Hugin.. de hamarosan.. ígérem.-szólt csendesen újfent és a madár mintha bólintott volna erre a mondatra, majd két rövid cserrenés után szárnyra kapott. Rhia kedvtelve nézte a röptét, vágyakozva, hogy követhesse.. de más dolga volt. Tanulni, s megőrizni önön kis titkait.

× Daviiis *-* ×

Egy…
Reggel… Kinyitom a szememet. Körbenézek a csendes szobában. Mindenki alszik. Az éjjeliszekrényemen található órára vetem a pillantásomat. Fél öt. ~Nem… Nincs kedvem felkelni…~  Összehúzom magam, nyakig betakarózom, majd lehunyom a szemhéjamat. Érzem, ahogy lassan egy másik világba kerülök. Hagyom magam zuhanni. Hirtelen földet érek. Körbenézek. Csodálatos helyre kerültem – Egy kis tó, körülöttem pedig megannyi fa… A tavat  egy – a mellette álló szomorúfűz díszíti , melynek törzsénél egy kő áll magányosan. Megy le a Nap, így a vízen annak sugarai aranysárgásan csillognak. ~Rendben, hogy álmodom ezt az egészet… De hogy lehet egy álom ennyire…~  Tudatában vagyok annak, hogy ez nem más, mint egy álom, mégis, annyira valóságosnak, és igazinak tűnik… ~Mennyire festői, és mennyire giccses… Mégis…Magával ragadó.~  Felpillantok, mosolyogva nézem a kis tavat, a fákat… S a sűrű lombok felett meglátok egy arcot… Olyan ismerős… ~Nem… Nem lehet…~  Felugrok, és elkezdek a kép felé futni… ~Nem… Nem… Nem…~  Folyamatosan ezt ismételgetem, miközben csak szaladok, de nem – nem tudom elérni az arcot… Folyton távolodik, engem pedig mintha visszafele húznának… ~Ne…~  Kinyújtom a karomat, belekapaszkodnék a hozzám közele eső fába, de nem sikerül. Felébredek…

Kettő…
Perc… Talán ennyi idő elég is ahhoz, hogy felfogjam, mindez egy álom volt. Felülök az ágyban, lábaimat felhúzom, fejemet pedig a térdemre hajtom… Tudatosul bennem, hogy mit álmodtam… Hogy az a hely létezik… Hogy jártam már ott… Ezzel egy időben rájövök, ki is volt az arc… Kimászok az ágyból, összeszedem a dolgaimat, s a fürdő felé veszem az irányt… Nem sokkal később rendezetten, frissen indulok el egy sétára… Merengeni, gondolkozni…

Három…
Szó… Hiányérzet. Szomorúság. Összezavarodottság. Ezeket érzem most… Fogalmam sincs, mit jelentett az álmom, annak ellenére, hogy hosszú percek óta próbálom megfejteni. Közben a Nyugat-déli összekötő hídra érek. A széléhez sétálok. Éjfekete hajam az arcomba omlik, ahogy lepillantok. Óriási a csend, csak néhány madár dalolászik. A Nap most kel fel. Minden sárgás fényben úszik, a fák pedig ide-oda hajladoznak, ahogy a szél fújja őket. Fázósan összehúzom magamon a pulóvert, majd a tájat bámulva továbbra is az álmon rágódok. Pár perccel később kezeimet a nyakamhoz emelem, majd leveszem a nyakláncot. Hosszú ideig merengve nézegetem... Majd kinyitom a kis medált, és végighúzom az ujjamat a benne található képen… Hirtelen összecsukom, és fájdalmas arccal megszorítom a nyakláncot, közben lehajtom a fejemet... Majd megcsillan egy könnycsepp az arcomon… ~A nagyapa és az egyetlen unokája… Miért kellett elveszítenem Téged?~

{ Emily Dean...a kishúg <3 }


[Klubhelyiség]

Korareggel, szürkeszín és narancsba nyúló fellegek szerte az égbolton, egy újabb nyugtalan, és furcsa álmokkal tarkított éjszaka utolsó hírmondói. Az üreges, és meglehetősen dagadt szemek kifelé bámultak a hálóhelység ablakain, kémlelve a messzeséget. A tél már leköszönt, helyét a tavasz vette át, azonban az éj leple alatt továbbra is csípős, és hideg szellők táncoltatták a karnisról aláhulló függönyfátylakat. A hajnali órákra ugyan javult a helyzet, de a fiúk, és jómaga is szerették nyitva tartani az ablakot, hogy mindig üde, és friss levegő áramolja át a szoba egészét.

Mindenki aludt még, csak Davis üldögélt az ágyában, dereka köré csavarva pihéktől dagadó dunnáját. Maga sem értette, mi lelete az utóbbi napokban, de egyszerűen képtelen volt perceknél többet sunyni, hiába próbálta. Arra persze nem vetemedett, mint holmi gyenge sárvérű, hogy gyógyszerekkel tömje magát, és fertőzze lényét. Nem. A bevált módszert alkalmazta, amely annyiszor segítette már át a nehézségeken…figyelni egyetlen kiválasztott pontot, nézni, erősen. Az ember szellemileg fárad el, ha koncentrál, ez pedig meghozhatja az hőn áhított álmot, egyre nehezebbé téve a szemhéjakat. De ez sem működött, semmi sem. Egyszerűen üldögélt. Tekintetét az ablakon túl látható vadregényes tájról először az alvó társaira vetette, ellenőrizvén, azok valóban odaát járnak-e, nem pedig teszik, és mímelik az alvást. Úgy festett, teljesen kiütötte őket a tegnapi nap dolgozatáradata, valamint a rengeteg feladat, amelyet mára kellett megírniuk.

A Prefektus lassan felkecmergett, eldöntötte, hogy mielőtt megkezdené a mát, sétál egyet, és lemegy a régi hídhoz, ahová emlék kötötte. Kellemes emlék, amely a múlt sötétségbe vésző martalékává lett az elmúlt hónapok során. A tisztálkodás természetesen nem maradhatott el, elvégre hogyan vette volna ki magát, ha egy aranyvérű szakadtan, és ápolatlanul jelenik meg mások szeme láttára. Noha korai volt az óra, és ilyenkor még senki sem tartózkodott a folyosókon, sem odakint, a visszaút alatt már bizonyosan lesznek, akik szintén korán kelők. Szénfekete farmernadrág, egy rövid ujjú, ugyancsak fekete ing, és arra a bőrkabát. Próbált minél halkabban mozogni a helységben, hogy társait ne ébressze fel, ennyit megérdemeltek, ha már...


[Híd]

A Klubhelyiség elhagyását követően, ahogyan a fiatal kilépett a folyosóra, megcsapta egy hűvös szellő, és a reggeli esőillat. Megemelte a tekintetét, hogy végigmérje a legfelső emeleten található ablakokat…tárva-nyitva engedték be a furcsa, borongós illatokat. A jeges tekintet ezután az éppen elmozduló, halk neszt hallattó lépcsősorra meredt. Davis rálépve a mozgóra indult meg lefelé, hogy mire az újra megállapodik, már egy másikon szedhesse a lábát lefelé.

Nem telt el túlzottan sok idő, mire a szabadban találta magát, nem találkozott senkivel, ahogyan az várható volt, hiszen a korai baglyok is majd csak az órák kezdete előtt egy, esetleg másfél órával korábban kelnek majd fel. Kezeit elrejtvén az éjszín kabát zsebeiben haladt előre rendületlen, egyenesen a híd ormai felé, hogy aztán ott majd elmerenghessen kicsit. Talán a friss levegő kitisztítja majd az elméjét, és ráébred, miért is érzi magát olyan furcsán mostanában. Noha soha nem mutatta volna ki, mert az a gyengeséggel egyenlő, érezte a furcsa valamit. Mégis, töretlen hordta az évek óta dédelgetett hűvös maszkot, hogy mindent és mindenkit elriasszon maga körül, az édes magányba taszítva önmagát.

Egy darabig a cipője hegyét vizslatta, látta rajta a meg-megvillanó önarcképet…de…homály fedte a tekintetet, éjfekete álarc…felismerhetetlen, akár jelenlegi lelki helyzete. Halk piszmogás neszét fútta fülébe a szél, amelyre akaratlan, reflexből emelte meg fejét, és kémlelte kékellő íriszeivel a horizontot. A híd, egy lány álldogált rajta…de túl messze volt még, hogy sziluettjein kívül bármi mást ki tudjon venni belőle…háttal. Eldöntötte, nem fog megállni, elvégre egyedül szeretett volna lenni. Keres más helyet, itt, és most nincs energiája pörölni az emberekkel, egyszerűen nem, és kész. Ahogyan a borsószem nagyság kavicsokkal borított csapásról a híd termőköveire tette lábát, cipője talpának tompa koppanása visszhangzott a mélységből. Aki háttal állt, már biztosan észrevette, mégis, nem fordult meg, csak álldogált tovább…és méregetett valamit.

Davis, ahogyan a lány mellé lépett pillantott ki oldalra…csak egy kósza pillantás…alig fél másodperc…Emily…egy medalion…Az ötödéves deák megtorpant, nem fordult meg, nem is mozdult többé, mintha sóbálvánnyá változott volna. Nem tudta, mi lehet a medálban, de sejtette…volt róla fogalma. Leszegvén fejét mérte végig a nyakában csüngő láncot…aztán megszólalt. A megszokottól eltérően most nem volt él a hangjában, kellemesen andalító volt…bársonyos.
- A múlt pillérei erősek, de nem tudják a jelen hídjait megtartani!
Meglepő mondatok egy, a nevéből fakadóan, és regék által ellenségesnek kikiáltott tanulótól. Perry nem fordult meg továbbra sem, de valahogy érezni lehetett, ha a mögötte lévő szeretne, csatlakozhat a sétájához…

× Davis... Bátyám <3 ×


Bánat…

Senki sem fogja fel igazán, mennyit is jelent az, ha vannak barátai… Ha van családja, akik igazán, szívből szeretik, és törődnek vele, egészen addig, amíg nem kell búcsút venni valamelyiküktől. Csak az értheti meg az elvesztés fájdalmát, aki egyszer már átélte. Emlékek… Ennyi marad… Majd mikor a sötét szobában ülsz, egyedül… És látod magad előtt a képeket, a számtalan vidám, megható eseményről… Tudatosul benned, hogy vége van… Hogy az már csak a múlt, mely később kínzó fájdalommal emészt. Néhányan beleőrülnek – Kezdetben persze csak próbálnak túllépni a dolgon… De nem! Ezen nem lehet túllépni…  Mások viszont teljesen megváltoznak, magukba fordulnak, és senkit sem engednek közel magukhoz, mivel tartanak attól, hogy nem élik túl, ha ismét elvesztenek valakit. Nos igen, én az utóbbi kategóriába tartozom. Egyedüllét, múlton való merengés, és szenvedés. Többnyire ezek töltik ki az életemet, és nem bánom – így legalább kevesebben közelednek, és nem kell az elvesztés fájdalmától tartanom. Mint oly sokszor, most is magányosan, elgondolkozva álldogálok a hídon, miközben a medált szorongatom vékony ujjaim között. Felpillantok, hosszú percekig csak a tájat nézem… A zöldellő fákat, a sárgás-vöröses fényben úszó eget… Annyira furcsa minden… Minden idegennek tűnik, annak ellenére, hogy a Roxfort az elmúlt évek során a második otthonommá vált. Mélyeket lélegzem a friss, üde levegőből, ezzel próbálom visszanyerni a nyugalmamat, és megelőzni egy sírógörcsöt. Lassacskán megnyugszom, felöltöm ismét az álcát, s megint olyan vagyok, mint ahogyan a legtöbben látnak: tartózkodónak, ridegnek, és minden helyzetben nyugodtnak mutatom magam. A szél közben arcomba fújja hajamat, eltakarva ezzel jégkék lélektükreimet. Hideg kezeimet arcomhoz emelve hátrasimítom ébenfekete tincseimet. Ahogy hűvös ujjaim hozzáérnek a bőrömhöz, összerezzenek, majd karjaimat összefonva az égre emelem tekintetemet. Hirtelen neszt hallok. Lépések. Valaki más is korai sétára indult volna?  Az illető egyre közelebb jön, míg oda nem ér hozzám. Lehajtom a fejemet, kezeimet nadrágom zsebébe rakom. Nem. Nem fogok megfordulni. Szemeim továbbra is vöröslenek, ilyen állapotban pedig senki sem láthat… Nem lehet… Megszólal. Ismerős a hang, mégis furcsán hangzik… Ez a hang… Tényleg ahhoz a Mardekáros Davis Perry-hez tartozna? Lehetetlen… Felpillantok, egy ezredmásodperc erejéig arcomon meglepődöttség tükröződik. Halk, kissé elhaló hangon szólok hozzá.

- A jelen hídjai már az összeomlás határán vannak. Ezeket a hidakat talán már semmi sem tudja megtartani…

Mellé lépek, továbbra is a birtokot nézem. Ezúttal nem vagyok elutasító, és nem menekülök el előle. Szívesen csatlakoznék hozzá, ha már Ő is sétálni indult… De nem, nem fogom megkérdezni, hogy vele tarthatok-e… Egyedül is jól érzem magam – bár nem. Nem vagyok egyedül; örök társam, kísérőm a múlt, a fájdalom, és a bánat…

{ Hugica <3 }


Davis Perry némán álldogált, pár a meglehetősen huzatos, Keleti szárnyba átívelő híd kellős közepén, pád lépésnyi távolságra a lány előtt, várva, hogy az vajon reagálni fog-e a szavaira, avagy teljességgel figyelmen kívül hagyva azokat mereng tovább. Az, hogy idelent volt, ebben az órában jelentett valamit…és a valami egyértelműen problémára utalt, olyasmire, amely még az álmot is kiszorítja a másik szeméből. Lehet, túlontúl személyes ahhoz, hogy beszéljen róla, mégis, az esély jelen pillanattól adott volt. Már csak Emilynek kellett eldöntenie, hogy él-e a felkínált lehetőséggel, esetleg önmagát sanyargatva próbál megoldást találni.

Az ötödévesnek nem kellett túlzottan sokat álldogálnia a híd azon pontján, ahol pillanatokkal ezelőtt szavait ejtette. Elhaló hangon ugyan, de megérkezett az általa felvezetett gondolatmenetre a válasz, noha, inkább lehetett volna nevezni olyan sóhajnak, melyet messze repít a szél, és ami elvész az örök messzeségben. Davis megemelte a fejét a hallottak hatására, és a Keleti szárny tornyait méregetvén bólintott egyet. Valamilyen szinten igazat adott a lánynak, mégis, tudta, hogy az, amit mond nem teljesen igaz. Mindent újra lehet építeni, csak sajnos, az életből fakadóan olykor új építőanyag kell egy-egy régi helyére, hogy pótolja azt, és újra stabillá tegye a képzeletbeli hidat. Soha nem volt a szavak embere, soha nem volt az a típus, aki mélyre szántó gondolatokat köpködött, most, az utóbbi napokban mégis kifakadt belőle valami ilyesmi.
- Talán! Talán mégsem!
Kezdett bele nyugalmasan, miközben oldalra pillantva, a szeme sarkából figyelte, hogy Emily mellé lép. Lassan indult meg, kíváncsian fürkészve, hogy az új beszélgetőpartner vajon követi-e, avagy sem. Amennyiben igen, úgy természetesen felvéve egy lassú, és kényelmes tempót haladt tovább a céltalanság felé.
- A jelen hídjai is menthetők, hiszen mindig van új építőanyag, amely beépül az elfáradt helyére! Tény, az újat meg kell szokni, a régit pedig nehéz pótolni vele, hiszen az volt az alap, a megszokott. De…ez az élet menete!
Furán csengő szavak, hiszen mindketten tudták jól, itt hellyel-közzel sem arról beszélnek, ami valójában elhangzik. Érdekes, és nehéz volt virágnyelven beszélgetni, soha nem tartozott a fiú erősségei közé. Most mégis megtette, mert nem tudta, mi is állhat pontosan diáktársa fájdalmának a hátterében. Család? Csalódás? Barátok? Találgatni pedig nem szokott, és ezután sem fog.

Kőkemény igazság hangzott el, talán fájó is, de felesleges áltatni egymást, és traktálni olyan szavakkal, amelyeknek a fele sem igaz. Valóban ez történik, mindenkivel, aki a Világra született…nincs menekvés, átélni és túlélni kell megtanulni, Amennyiben ez a kettő megy, akkor már nem érheti meglepetés az embert. Egyetlen probléma adódik csak, aki nem tudja mértékletesen kezelni, azzal elszalad a ló, és el fog sodródni. A kérdés csak az, melyik irányba…elvadul, mert olyannyira képtelen feldolgozni…vagy egy idő után érzéketlenné válik, hogy így védje magát az újabb fájdalmakkal szemben. Nagyon nehéz a két oldal között lavírozni, soha, senki sem állította, hogy egyszerű. De akinek sikerül, az rátalál valami olyasmire, amitől nyugalmasabb lesz az élete, és amikor kijelentheti, nekem sikerült.

Lassan ballagtak egymás mellett, és ahogyan azt az etikett kívánta, a Mardekár házának Prefektusa arra a tempóra hangolódott, amelyet a lány határozott meg. Amennyiben az nem reagált a válaszokra, úgy feltette a kérdést, ami érdekelte…ha Emily mégis válaszolt, úgy kivárta, mit is mond, esetlegesen hozzáfűzte a gondolatait, és csak ezek után buggyantak ki belőle a szavak.
- Kit ábrázol?
Egyszerű kérdés, jelen helyzetben mégis oly nehéz, mintha mázsás súlyokat aggattak volna a mellette sétáló nyakába. Nézte a medált, amikor meglátta, talán egy pár pillanatot még akkor is, amikor már elhaladt mellette. A szomorúságának okozója lehet az, a kulcs, amiért a lány ilyen állapotban van…bár biztos nem lehet az ember az ilyesmiben. Lehet, Emily azért pillantott rá a medálra, hogy elűzze rossz kedvét, ő pedig megzavarta. Az idő, az idő majd mindenre fényt fog deríteni…

Dobok. Mint a harci dobok, mik véres csatákba hívnak, ez a dörömbölés olyan szilaj és olyan hangos, bár csak a fejében szólnak, mégis az egész teste, minden zsigere beleremeg a fájdalomba. Minden egyes dobbanással.
Átkozott fejfájás.
Átkozott szívdobogás.
De hová rohan? Mi elől menekül? Miért fut, hogyha a megerőltetéstől csak egyre nehezebb lélegezni, és egyre lassabban és gyötrőbben ver kicsi szíve? Tagjait miféle energia mozgatja?
És miért? Egyáltalán minek?
Nyirkos hideg járja át a folyosókat. Az áprilisi hajnal köde átsuhan a nyitott, árkádos folyosókon, ahogy a huzat kergeti. Üres minden: üres, mint saját maga.
Oszloptól oszlopig, faltól falig rohan, zokogva vagy vánszorogva vagy dühösen. Az érzelmek szélsőségesek, mint minden egyes benyomás, ami mostanában éri.
Mit számít annak, aki nem tud semmiről, ha történik is bármi körülötte? Nem része senki életének. Ha van is valaki, aki időnként megfordul az életében, annak is akad jobb dolga, mint folyton vele foglalkozni.
Pedig olyan kevéssel beérné...
Tudod, milyen a magány a tömeg közepén?
Tudod, milyen a magány, mikor tőled két méterre él valaki, de egyszerűen nem érdekled?
Hideg levegő csapja meg könnyes kis arcát. Nem bírja, egyszerűen nem bírja tovább. Erős akar lenni, de nem megy.
Sír, mert gyenge.
A huzatos lengőfolyosó korlátjába kapaszkodik, ott térdel mellette, és zokog.
Még szerencse, hogy nincs itt senki, aki elől el kéne takarnia a könnyeket. Nincs itt az égvilágon senki. Nem rohant utána senki, hogy megkérdezze, jól van-e ? és nem jön szembe senki, akit érdekelne, mi folyik itt. Nem azt akarja, hogy valaki megsajnálja. Nem azt akarja, hogy valaki megkérdezze, minden rendben-e.
Csak fura, hogy senkinek nem tűnik fel semmi.
Pedig olyan kevéssel beérné.
Ahogy lenéz a kőkerítés cikornyás résén keresztül. A mélység szédítő. Behunyná a szemeit rögvest, ha nem lenne olyan morbid módon vonzó a látvány. Hisz mi lenne, ha...
Ugyan kinek tűnne fel?
Tartozik bárkinek is elszámolással?
Nem.
Reszketeg kézzel kapaszkodik talpra a korlát mellett. Kihajol, hogy jobban láthassa a mélységet. Mágnesként vonzza, mélyen horpadt-kátrányos tüdejébe szívja az éles-párás szelet.
Csendesedik a zihálás és elmúlik a zokogás, a huzat felszárítja a könnyeket.
Hisz fél.
Ami önmagában szánalmas, de legalább itt tartja.

×Egyetlen Bátyám <3×

A csendet megtörve és a merengésemet megszakítva szólalt meg, és kezdett beszélgetni velem. Biztos vagyok benne, hogy látta a láncon lógó medált, a képet… És érzi, hogy valami baj van… Hogy szenvedek, hogy valami belül folyamatosan emészt. Miért érdekli…? Miért van itt, mellettem, miért nem sétált tovább…? Nem  értem, hogy lehet az, hogy Ő, a mindig hűvös Davis Perry leáll velem társalogni… Mégis, jól esik az, hogy nem vagyok egyedül…

Miközben a tájat szemlélem, mely cselekedetem most úgy tűnhet, mintha a fákon, dombokon kívánnék átnézni, az előbb elhangzottakon gondolkodom, s azon, hogy mennyire elveszettnek érzem az életet… Sokat vesztettem. Mostanában talán túl sokat. Nincs vigasz, marad a bánat, a szenvedés, és az önsajnálat… Nem, nem akarom, hogy így érezzek… Hinni akarok, bízni a jövőben, és össze akarom szedni magam… De nem… Nem megy… Néha az ember elfárad, és megannyi sérülés után képtelen ismét felállni, hogy harcba szálljon. Hiába minden próbálkozás, hiába a buzdítás, a kérlelés, hogy küzdjön, nincs elég ereje. A támadást nem védi ki… Harc, netán menekülés helyett inkább meghal. Feladja magát, és tűri a kínokat, míg meg nem hal… Néha őrangyal védi az embert… Aki nem hagyja, hogy leszúrják, megvédi őt az ellenfél támadásaitól. Az angyalt látva ismét képes lesz harcolni – harcolni az életéért. Ha nincs ott az angyal… Akkor gyors, és biztos a halál.

Elfáradtam. Túl sok volt a sorscsapás. Nincs se erőm, se indíttatásom arra, hogy harcoljak… Az őrangyalom pedig eltűnt… Nincs senki, aki jobb belátásra tudna bírni… A következő lépés már halálos lehet… Ha megtámadnak, gyógyíthatatlan sebet kaphatok. Minden pillanat, amikor a múltamra gondolok, egy-egy sebet ejt a szívemen… Pár szúrás, és az összeomlás határára kerülhetek… Egy rövid pillanat alatt…

A híd szélének támaszkodva, fejemet lehajtva rágódok magamban, éjfekete hajam az arcomba omlik. Mikor ismét megszólal, tekintetemet az arcára emelem. Túl pozitív… Hogy képes ennyire jól kezelni a dolgokat? Ötödéves létére sokkal bölcsebb. Elindul a hídon, és én akarva-akaratlanul követem. Talán azért, mert ez a beszélgetés közel sincs lezárva… Lassan, a cipőm orrát nézve sétálok mellette, közben fázósan összefonom karjaimat. Folytatja a nemrég elindított metaforikus beszélgetést… ~ mindig van új építőanyag, amely beépül az elfáradt helyére!~ Szavai visszhangzanak a fülemben… Lehet… Lehet, hogy van új építőanyag… De a ragaszkodás… Képtelen vagyok elengedni…

- Az új építőanyag talán nem is olyan jó, mint a régi. És az újraépített híd már sosem lesz olyan, mint amilyen volt. Minden megváltozik. Ha az összetétele egy kicsit is eltér a régitől, már nem érvényesen rá ugyanazok a szabályok, ugyanazok a feltételek… Vannak dolgok, amelyek a régi építőanyagot igénylik. A jelen hídjai is ilyenek.

Fogalma sincs róla, miről beszélnek… Nem tudja, milyen érzések kavarognak bennem… Mióta elvesztettem azokat, akik a legtöbbet jelentettek számomra… Nehezen veszem az Élet akadályait, és sajnos az utóbbi időben ez még inkább beigazolódott. Hiába próbálok túllépni… Túl sokat vesztettem...

Időközben kissé megemeltem fejemet, és az utat kezdtem el figyelni. Továbbra is ugyanabban a lassú, kellemes tempóban sétálunk egymás mellett, ahogyan elindultunk. Rövid szünet után egy kérdéssel töri meg a csendet. Egy kérdéssel, melyre abban a pillanatban nem tudom, mit feleljek. Mondjam el neki? Meséljem el…? Nem szabadna… Ha belekezdek, biztosan csak újabb sebeket tépne fel a történet, és azt már nem bírnám elviselni. Fájdalmas arcot vágok, de ugyanúgy sétálok tovább, ahogyan azt eddig is tettem. Hirtelen, halkan szólalok meg.

- A nagyapámat… Az egyetlen rokonomat, aki tiszta szívből szeretett, és aki már évek óta halott…

Ahogy gondoltam, ömleni kezd a vér a sebekből… Pár könnycsepp legördül az arcomon, és így kimondva még inkább fáj belegondolni, hogy elvesztettem… Hogy nincs többé… Ennyi év után, most fogtam fel igazán, hogy mennyire is szükségem van rá… Miért kellett így elvesztenem…? Összeszedem magam, felé fordítom a fejemet, majd megszólalok…

- De nem akarlak terhelni. Elvégre neked is éppen elég problémád van. Én… Csak…

És ez így is van. Nem akarom fárasztani, elvégre nem is ismerjük egymást. Mégis sikerült megnyílnom előtte… Ő az egyedüli, aki tudja, mit rejt a medál… A viselkedésem  magyarázatát… Az égre pillantok, majd szó nélkül sétálok tovább. Nos… Sikerült kiderítenie a tikot… A kérdés már csak az, hogyan fog rá reagálni…

Recsegnek a fadeszkák.
Minden mozdulatnál.
Mintha bármelyik pillanatban le akarna omlani a lábad alól, hogy a mély bezúdulj, mint egy darab kő. Mint egy darab kő… Melyet a sors láthatatlan keze gördít végig minden alkalommal a szíveken. Melyeket apró, fényes könnyekként gurít le a kipirult arcokon.
Mindannyiunk arcán.
És kik lennének az erős emberek? Azok, kik elzárva magukat az érzelmek elől, magukat nagyra tartják? Kik nem képesek őszinték lenni másokhoz? Saját magukhoz?
Hát, hogy akarnak így békét az emberek? Ha még egy rohadt őszinte könnycsepp sem képes végig gurulni az arcukon?
Így az egésznek nincs…
.. Semmi értelme.
Cigarettaszál felszül a penge vékony ajkak között. Hosszú, csontos ujjai már-már megtanult, hogyan kezeljék az apró öngyújtót, melyet a még apróbb kezek nyújtottak át neki. Egy kéz, mely olya fontos neki. S, most hirtelen oly sok kéz tapadt a vállára. Oly sok ujjbegy cirógatja arcát, ám mégis. Egyetlen kis csontos kéz az, mely mindig ott volt.
Mely mindig ott lesz.
Szikra lobban, s hamarosan ködként öleli körbe őt az ezüstszín ragyogó füst, mely a távolból úgy tűnik, mintha csak a reggeli pára palástja borulna hátára.
Oly korán van még…
Oly tiszta ilyenkor minden…
Szemei kábultan haladnak végig a kőoszlopokon, melyek fenn tartják őket, a vonzó mélységtől. Sorban követik egymást az oszlopok. Számolná is őket, ha nem lenne oly gyors, s mégis oly lassú minden mozdulat. S mogyorószín szemei előremeredve csillognak:
Apró, törékeny verebet lát maga előtt…
Egyet.
Kettőt?
Egyet.
Josey…
- Az túl egyszerű lenne Josey…
Két lábon ál,, s szemei előtt mégis mintha a világ búgócsigát játszana. Mintha minden egy egészen kicsit mozognak. Egy egészen kicsit. Csak Josey nem…
Ő, biztos pont az életében... Ő biztos pont.
Szemei csillogva merednek rá a fekete hajú teremtésre, s futnak végig a kőoszlop közötti réseken. Kiférnének rajta? Valóban? ...

Hideg levegőszilánkokat lélegez be, a pára mintha apró hópelyhek sokasága lenne, pedig már rég elmúlt a tél. Hatalmasra tágult pupillával bámul a mélységbe. Kavarog. Örvénylik. Hívogatja.
Megroggyan a térde. Nem tud állva maradni. Túlságosan megerőltette magát az imént azzal, hogy végigrohant a fél kastélyon. Fejvesztve menekült, de mi elől?
Hová?
Miért?
Bár kitéhetné fájón dobogó, nyöszörgő kis szívét, és lehajíthatná a mélybe, hogy többé sose kínozza...
Lapos hasa és medencecsontja fájón feszül rá a korlátra, ahogy áthajol rajta. Mint egy kósza rongybaba, úgy csügg az alacsony, keskeny kőfalon. Kócos hajtincseibe bele-belekap a ragadozószél, mely odalentről orkánként, kacskaringósan süvít felfelé. Bár felkapná ez a fuvallat! Bár elvinné innen messzire... messzire...
Ahol méginkább egyedül lenne?
Nem...
Ott lenne mindenki más. Ott lenne Dominique. Ott lenne Zelda - meghalt már vajon...? És Aiden és az apja és az anyja. És a meg nem született gyermeke.
Egyre és egyre vonzóbb a hömpölygő-hideg sziklás mélység, de... Tagjai nem mozdulnak az akaratának.
Nem, nem tehetik. Ők jobban tudják, mire van szüksége, mint zavart elméje. Teste vigyáz rá, még ha Josey mindent meg is tesz annak érdekében, hogy testét a legkülönfélébb fájdalmak járják át. Öntudatlanul, persze, de mégis ott vannak a jelek a testén. Mindenütt. A kóros soványság, a kimerültség a nem-alvástól, a tövig rágott körömcsonkok, a milliónyi szélesebb-keskenyebb vágásnyom az alkarjain, mindkettőn... Mind-mind jelek. Jelei a fájdalomnak és az önmarcangolásnak. De csak az tudja látni ezeket, akit tényleg érdekel. Akit nem, az csak egy szerencsétlen, kócos verebet lát, akit megsajnált valamiért...
Látja egyáltalán valaki?!
Az túl egyszerű lenne...
Josey.
Súlyos dobbanás. Ez a hang. Ez a bársonymelegségű bariton, amitől remegnek a térdei... Nem tehet róla,  hiába tudja az eszével, hogy Keith nem ő, nem lehet Ő, a fejnek ebbe vajmi kevés beleszólása van.
Csak mert annyira vágyik arra, hogy...
Nem mer hátranézni. Sosem nézett még hátra.
Biztosan hallotta a hangot? Vagy csak a szél zúgott édes zenét a fülébe?
Felemeli a fejét, lassan megtörik a mélység varázsa. Nem úgy hat már rá. Rossz ötlet. Igen, határozottan rossz ötletnek tűnik. Felegyenesedik, és lassan, remegve elhátrál. Alig egy lépés. Vacog. Teljesen átfázott.
Magát reszketegen átkarolja: két karcos keze megmarkolja két felkarját, mintha ezzel bármit is segítene. Szeme sarkából már látja, hogy ott van: valaki tényleg ott van mellette, a dohány tömény-fanyar illatta pedig azt is elárulja, kicsoda.
- Én nem... - mondja végül bátortalanul. Lassan felnéz, de madárszeme mintha még mindig a kőkorlátot nézné, s a mélységet azon túl. Veszedelmes, csábító mélység. Látszik, nem akar odanézni, viszont mégse tudja kirekeszteni a gondolatot.
Hogy ő. Oda. Le. És Vége lett volna.
Könnyebb lett volna.
Túl egyszerű.
Kicsit mintha megijedt volna magától, vagy inkább attól, hogy leleplezték gyengeségét. Felnéz, végre Keith arcára próbál nézni, de a füst marja a szemét.
Lesüti.
Szégyen.

{ Hugica <3 }


A lassú séta közben a fiatal mardekáros egy másodpercre sem pillantott oldalra, elvégre nem lett volna tisztességes tőle, ha vég nélkül fixírozza a másikat a bajában. Tisztelet, milyen furcsa, hogy éppen Davis Perry elmélkedett ezen, elvégre a diáktársai felé a legcsekélyebb jelét sem mutatta soha az efféle érzelmeknek. Mi több, általánosságban a szociális megnyilvánulásai sem arattak éppen döntő sikert a körötte élők körében. A szülők halála óta mindig is zárkózottabb volt a kelleténél, mindösszesen csak kétszer nyitott a külvilág felé. Az egyikük már régen eltávozott az élők sorából, ezért is az állandó koromfekete viselet, és borongós hangulat. A másik? Az kissé kényesebb történet, de tudni kell, hogy már ő is csak a múlt homályában kaphat helyet. Megtörtént, megesett, de rá kellett ébrednie, ebben a világban nem számolhat senkivel, csak önmagával. Egyszer enged, az élet újfent lesújt…másodszor pedig az, akiben bízott szúr egy hatalmas böllérkést a hátába, jól megforgatva azt. Nem, innen nincs visszaút, többé már nem. Ez volt az a momentum, amikor a fiatal belátta, a Piton által kiszabott nevelés két háztársával az élen helytálló volt. Nem szabad elérzékenyülni, mert annak a közeljövőben hátulütője lesz. Kedvesnek és figyelmesnek lenni gyengeség…ő pedig nem gyenge…már nem.

Az, hogy most mégis egy diáktársa mellett sétál, hallgatva annak válaszát? Nem, ez nem tartozik abba a kategóriába, amellyel felrúgná az önmagának tett fogadalmát. A mellette sétáló aranyvérű, így kijár neki egy bizonyos fokú figyelem, és az etikett alapjai. Se több, se kevesebb. Davis egyszerűen nem engedheti meg, hogy egy mardekárost, ráadásként nála idősebbet ilyen állapotban lásson valaki. Azzal dicső házának fényét becsmérelnék. Vagy mégsem így érez legbelül? Mégsem így értékeli a helyzetet? Nem tudja…csak azt, hogy valamiért megállt, és leszólította a felsőéves, eleddig csak látásból ismert lányt.

Minthogy Emilynek talán már sikerült összeszednie magát, a Perry fiú egy kósza pillantással tekintett oldalra, majd újfent előre. A mellette sétáló a cipője orrát bámulta, és pontosan abban a pillanatban, amikor oldalra tekintett, látta, hogy a fagytól átitatott test megremeg, a karok pedig fázón kulcsolódnak össze a mellkas előtt. Közben pedig felcsendült a dallamos, mégis fájdalommal itatott hang, amely válaszul ejtette a virágnyelven megkezdett beszélgetés következő eszmefuttatását.
- Valóban!
Fűzte tovább jómaga is a gondolatmenetet, hiszen a lánynak ténylegesen igaza volt azzal kapcsolatban, ha egyszer egy alkotóelemet kicserélnek, már semmi sem lesz ugyanaz.
- Sajnos az idők változnak, ahogyan az építőanyagok, és a szabályok is. Nem lehet tenni ellene! Nehéz, de el kell fogadni a tényt, hogy vannak múlandó dolgok.
Halovány mosoly jelent meg az ajkakon, de ez inkább fájdalmas volt, mintsem szívből jövő.
- Mindig voltak, és lesznek is!
A pillanatnyi talajt való méregetés után a fiú újfent kihúzta magát, és emelt fővel sétált tovább a kaviccsal rakott úton.

A medálon látható, minden bizonnyal valamely családtagot ábrázoló képre feltett kérdésre is érkezett a válasz, a nagyapát. Davis családjából már csak az édesapa testvére élt, egy aurór. Ennek ellenére nagyon úgy festett, az ötödéves fiatal kezd átbillenni a másik oldalra…pedig nem akart…egyszerűen csak el akart zárkózni a világ elől. Halk sóhajjal húzta le a szénfekete bőrkabát cipzárját, majd bújt ki abból. Mindösszesen egyetlen lépéstempót elmaradva húzott a lányhoz közelebb, és terítette rá az éjszín leplpet. Ő soha nem tartozott a fázós emberek közé, Emily pedig láthatóan majd lefagyott. Egy újabb ellenpélda arra, hogy tud ő emberi is lenni…csak…nem feltétlen kell mindenkinek ismernie ezt az oldalát.
- Nyugodtan mesélhetsz róla, ha gondolod. Sokak szerint, ha kiadod magadból, megkönnyebbülsz.
Általánosságban igaz tézis, mert vannak olyan fájdalmak, amelyekre nincs gyógyír…csak az idő…de a seb örök marad.

Mintha csak lágyabban fújna a szél.
Mintha csak lassabb lenne, a madarak csipogása. Óh, az a fülsüvítő csipogás. Itt a tavasz, jön már, jön már. Mert zöldellő leveleket borzol a szél, mert lágyan fújja el az ágak virágait.
Mely oly könnyedén tűnik el szeme elől a füstgomolyag. Mély levegő…
Beszív,
Beszív.
Oly utánozhatatlan…
Elmélkedve mered rá Josey fényben csillogó szemeire, s hollófekete hajára. Mi lett volna, ha leugrik. Mi lett volna mindennek vége? Lett volna akkor neki még értelme?
Gondolatok rohangásznak fejében, akár egy megszédült méhkas úgy zsongnak odabent. S mintha semmi sem juta el a tudatig. Semmi rossz. Hisz oly „boldog” most.
Ha csak röpke pillanatra is…
Léptei lassan haladni kezdenek előre. Előre, lassan óvatosan, Josey felé, az Ő kis árva verebe felé, kinek védelmező szárnyak kellenek. Megbíztató csipogás…
Mert Ő csak ezt tud adni, nem többet.
Szárnyakat, csipogást.
Önmagát.
Mindent.
Hosszú csontos ujjai pókszerűen rátapadnak az érdes kőre, mely ekkor láthatatlan hegeket varázsol hatalmas tenyerébe. Láthatatlanok? Valóban? Vagy csak túl kevesen nézik meg őket? Na de látja-e az aki nézi? Látja-e?
Ismétlődnek szavai, akár a tenger hullámának habjai, újra és újra megcsapják Őt. Mintha már értené, mintha már felfogná a gondolatokat. Kezd elmúlni a „boldogság”. Hisz minden jó dolog oly rövid ideig tart. Csupán egy rövid reggelig.
Egy vérvöröslő ajaktól kapott csók erejéig.
Mogyorószín szemei belecsillannak a lesújtott kobakba. Josey, drága Josey. Tán nem is neked kéne, lesüllyesztet fejjel járkálnod? Vagy talán mindkettőjüknek ez a sorsa? Hogy a földet bámulják? A földet?
- Sose szegd le a fejed Josey…Soha.
Apró lendülettel veszíti el önszántából egyensúly érzékét, hogy hátát, s görcsöskés vállait nekitámassza a fal vágó köveinek. S az ajkak újra a cigarettába szívnak. S orrlyukon távozik a füst. Majd eres karjai a mély felé nyúlnak, s véget nem érő zuhanással száll le a hamu a mélybe. Le. Oda.
 Egy pillanatra lemered a csábító magasságból, majd szemeit a távolba mereszti. Teste egyenletesen fordul kifele, s az omló sziklapárkányra támasztja könyökét. A távolban látni a baglyokat. Kik onnan jönnek… Hol forró csókot kapott a múlt éjjel.
El kell mondania!
Vagy szegezze tekintetét a mély mámoros mocsarába?
- A múlt éjjel találkoztam egy lánnyal… egy angyallal…
Vékony ajkaira mosoly húzódik.. Nem görbe, nem somolygás… mosoly. Őszinte.
El kell mondania…
Ez így ferr.

Nyugszik. Itt van mellette, és ő megnyugszik. Hogy csinálja? Hihetetlen. Még csak a cigaretta sem kell hozzá. Persze, hisz az mindig is csak egy pótszer volt. Azért volt állandóan az ajkai közt, azért volt mindig a kezében, hogy kapaszkodhasson valamibe, hogy érezhesse, hogy az életnek van íze, még ha ilyen fanyar és mocskos is, mint a dohánynak. Keithnek ugyanilyen íze van. Illata. Mint az életnek.
Szereti...
Magán érzi a fiú pillantását. Itt van vele, és vigyáz rá. Végre, valaki. Nem hiába ujjong legbelül mindig, amikor csak Keith az eszébe jut. Nemcsak a hála... Nem csak az. Annyi mindent érez iránta, hogy megfogalmaznia is nehéz, nemhogy részeire bontva elemezni, de soha többé nem fog ezzel előhozakodni. Az az éjszaka is legutóbb... Minél többet gondol rá, annál inkább úgy érzi, hiba volt. Fogalma sincs, mennyin múlt, hogy a fiú bizalma ne rendüljön meg benne, de többé nem kockáztatja ezt. Ami oly fontos neki. Soha többé. Még ha belepusztul, akkor se mondja ki többé... Mert a szónak, akár kimondott, akár csak gondolt, hatalma van. Önbeteljesítő hatalma. Mint egy átok, amit a saját fejedre mondasz ki.
Egy fivéri intelem, ennyit kap. Olyan, mint egy szidás. Ne szegje le a fejét? Legyen büszke? De mire? Aranyvér-attitűd...
Egek, ez a szó most ötlött fel először a kis verébben Keith-tel kapcsolatban, pedig ismeri egy jóideje. Bár várj... Ott az öngyújtó is. A súlyos családi ereklye.
Annyira különböznek egymástól mégis. Szomorú. Nem tudja megmagyarázni, miért. Egyszerűen csak szomorú, mintha száz lélek bánata szállná meg hirtelen. 
Annyi mindent adna neki. Azt kívánja, bárcsak megadhatna Neki mindent, amire csak szüksége lehet az életben, de nagyon jól tudja, ő ehhez rettenetesen kevés. Keithnek az egész világ is kevés lenne. Annyival többet érdemel, mint ez...
Tekintete álmatagon hullik a karcsú alakra.
Csak azért, hogy midőn jégcsapot döfnek a gerincébe hátulról, odafagyjon az a csontos váll egy buta szegletére.
Lány. Egy angyal. Egy másik lány.
Mi fáj ennyire, te kis ostoba?
Hiszen Keith mindig is nyílt lapokkal játszott. Sose hazudott neki és nem is vezette félre. Nem hitegette, nem ígért neki semmit, amit be ne tartana.
Csak ezt nehéz... elfogadni. Még az után az éjszak után is, mikor olyan sóváran és olyan ostobán könyörgött azért a csókért.
Lassan megérti talán. Neki ebben a játszmában más lapok vannak leosztva. A kapott kártyákkal kell tudnia gazdálkodni. De végül is... Kettes párral is meg lehet nyerni egy játszmát, igaz ahhoz az kell, hogy a többiek kezében ne legyen semmi. Ennek az angyalnak titulált lánynak nyilván minimum két ásza van. Egyrészt nyilván gyönyörű, amilyen Josey sose lesz. Másrészt pedig fantasztikus lény lehet, ha egyszer Keith-et megragadta. Van, akiben megvan a hiányzó plusz, van akiben nincs. Josban nincs. Ez ilyen egyszerű.
Nézi a mosolyt, a gyönyörű, ábrándos félmosolyt. Rá vagy miatta sose fog így mosolyogni.
De nem baj. Neki az is elég, ha nézheti.
Az is elég, ha csak itt lehet a közelében.
És itt lesz. Mindig. Hogy Keith elmondhassa neki az örömét ugyanúgy ahogy a bánatát. Még ha nem is lesz része soha az életének, ő itt van.
- Milyen lánnyal? - kérdi. Azt hitte, nehezebb lesz megszólalnia. Azt hitte, a hangja sírós és küszködő lesz, de nem, egyáltalán nem. Derűs, érdeklődő, és magát is meglepi, de... őszinte.
Lassan... Elfogadja.

× Annak, akire mindig… <3×

A séta, melyre nemrég indultam, nem várt fordulatot vett először akkor, mikor összetalálkoztam a mardekáros fiúval, majd később csatlakoztam sétájához. Ennek hatására már nem magamban, egyedül rágódom a problémán, hanem az ötödéves is hozzászólhat a merengésemhez, és egy-egy megnyilvánulásával próbál pozitívabbá, optimistábbá tenni, ezzel pedig megnyugtatni és felvidítani. Egyelőre viszont nem sikerült teljesen elfogadnom azt, amit mond, hiába tudom legbelül, hogy igaza van. A borongós, szomorú hangulat egy pillanatra sem hagy el…
Tudom, néha túl sokat gondolkozom. De mégis, mit tegyen az ember, ha egyedül van? A magány mindig erre, és rajzolásra ösztönöz. Mindezek ellenére azonban nem vágyom társaságba. Utálom, ha meg kell felelnem másoknak, és olyannak kell látszanom, mint amilyen nem vagyok valójában…
Most viszont úgy tűnik, nem kell egy maszkot felvennem, egy másik ént mutatnom, mert úgyis tudná, hogy az nem én vagyok. Feltehetőleg jól ismeri az olyan embereket, mint amilyen én vagyok… Néha úgy érzem, hogy átlát rajtam, és ez… Rémisztő.
Tovább sétálunk, lassan lehiggadok, hiszen nem szabad sírnom, nem láthatnak sírni…
Ő viszont látott. Szégyellem… És talán végzetes hibaként is fognám fel, ha más látott volna, és nem Ő. Nem tudom miért, de nem gondolom úgy, hogy ezt kihasználva később az arcomba mondja, hogy gyenge vagyok, ami ugyan igaz, és el kell fogadnom tényként… De hallani… Nem, azt nem szeretném. Ugyanakkor tudom, hogy képtelen vagyok feldolgozni az elvesztést, így, évekkel később is. Bármilyen sok idő telik el, mindig ott van bennem a keserűség… Hiába vannak jobb időszakok, amikor jobban el tudom viselni a történteket, a szívemen ejtett sebet ismét feltépi valami, egy egyszerű szó, egy pillanat, egy álom… És ismét olyan állapotba kerülök, mint amilyenben jelen pillanatban vagyok.
Nem nézek fel. Még mindig a köves utat vizsgálom, egészen addig, amíg meg nem szólal ismét. Akkor felemelem a fejemet, és tekintetemet a mellettem sétálóra helyezem.
~Vannak múlandó dolgok~
Valóban, vannak múlandó dolgok, de talán nem vagyok eléggé felkészült az életre, és annak megpróbáltatásaira… A gyengék elvesznek, az erősek pedig megbirkóznak minden akadállyal. Gyorsan el fogok bukni. Hiába minden igyekezet, nem tudom elfelejteni azokat az időket, amikor velem lehetett, amikor együtt játszhattunk, és órákat beszélgethettünk át…
Mára azonban ez csak egy emlék, mindazon öröm, melyet együtt éltünk át, elveszett a múlt homályában. Többet nem fog eltűnni a köd, sosem fog ismét fény gyúlni, és megvilágítani az emlékeket… A múltat.

- Kétségtelen, hogy vannak múlandó dolgok. Tisztában vagyok azzal, hogy minden változik, mert ez az élet rendje… Csak nehéz beletörődni, mert senki sem tanított meg arra, hogyan is kell elfogadni.

Ismét magam elé nézve az utat figyelem. A hűvös szellőtől összerezzenek, de nem sokkal később már sokkal elviselhetőbb a hőmérséklet, mivel Davis mellém lépve rám teríti éjfekete bőrkabátját. Kedvessége, figyelmessége meglepetésként ér, hiszen nem éppen ezen tulajdonságairól volt híres. A kabátot karjaimat magam előtt keresztezve összefogom, majd egy mosoly kíséretében hozzászólok.

- Köszönöm… Viszont… Te nem fogsz megfázni így?

Mikor ránézek, kiráz a hideg. Csupán egy rövid ujjú inget visel, és az időjárást tekintve ez elég lenge öltözéknek tűnik. Csodálkozom rajta, hogy nem fagy meg… Remélem, hogy nem fog megfázni - ha miattam lenne beteg, igen csak a szívemre venném…
Nem sokkal később, megint meghallom a hangját, ami ezúttal bátorságot adó, bíztató, és bizalmat ébresztő. Elmondhatom neki… Vajon helyes lenne? Vajon megbízhatok benne, annak ellenére, hogy mindeddig csak látásból ismertem? Nem vagyok biztos benne, hogy mit teszek, de szinte akaratomon kívül elhaló hangon megszólalok.

- Adjam ki magamból? Tudod… Nincs sok mesélnivaló. Egy szó, és érthetővé válik az egész: Voldemort. A nagyapám az áldozatául esett. Ennyi.

Egyszerűnek, hétköznapinak tűnhet, ahogyan ezeket mondom Neki, pedig kihallatszik belőle a fájdalom… A csalódottság, a gyűlölet…

- Kedves, hogy meghallgatod ezt a… nyavalygást… Nem sokan képesek rá.

Senkinek sem mesélt még erről. Senki sem tudta, hogy mi történt, miért a bezárkózottság, mit jelent a nyaklánc… Eddig. Az első beavatott pedig egy valójában ismeretlen, mardekáros fiú… Talán hiba volt elmondani, talán nem… Ki tudja… Reménykedni, és megpróbálni ismét bízni más emberekben azért még lehet… Nem hiszem, hogy rossz lépés volt… Nem akarom hinni, és valójában... Úgy gondolom, hogy ezúttal nem is kell ettől tartanom…

{ Hugica <3 }


Pillanatokkal azt követően, hogy a hatalmas éjszín kabát a lány hátára került, láthatóan kellemesebben érezte magát. Karjaival tartva a bőrből készült felső szegélyeit húzta azokat össze, hogy elmélyedve a melengető bélésben bújhasson el a meglehetősen hűvös szellő elől. Davis valamelyest törzse mellé szorítva karjait bújtatta tenyereit a farmernadrág zsebébe, hogy úgy folytassa a sétáját háztársa mellett. Tény, a szellő hűvös volt, és kikezdve bőrét apró vöröses árnyalatot kölcsönzött neki…de nem fázott, csak idő kellett, amíg az eleddig melegben úszó test újra felveszi a kint hőmérsékletét. Halovány mosollyal fordult a mellette sétálóhoz, amikor amaz rákérdezett, hogy esetleg nem fog-e fázni. Megrázva fejét tekintett ismét előre, tudatva Emilyvel, nincs semmi probléma. A látszat persze nem ezt keltette, hiszen összehúzta valamelyest magát. De kellett ez, hogy újra lehűljön, és ne érezze a kabát hiányát.
- Nem, nem fogok megfázni.
Foganatosította szavakkal is, hogy biztossá tegye a lányt abban, valóban nem lesz semmi baja. Amennyiben mégis, úgy kibírja azt a pár igencsak gusztustalan ízű gyógyszert, amelyet a gyengélkedőn sóznak rá. Beszedni úgysem fogja egyiket sem.

Pár lépést követően, hogy a téma visszaterelődjön az eredeti medrébe, az ötödéves fiú a medálon látható képet kezdte pedzegetni. Érdekelte a dolog, és kíváncsi volt, vajon kit ábrázolhat. Persze, jelen helyzetben az is elképzelhető volt, hogy Emily nem igazán szeretne beszélni róla…meg lehet érteni, ám kérdése jelzés értékkel bírt, hogy valóban érdekli, mi is a lány baja. Oldalra pillantva próbálta kifürkészni a lehetetlen, azt, mi is járhat a mellette sétáló fejében, mire gondolhat. Talán civódik, elmondja-e, avagy sem? Meglehet, de a fiú erőltetni nem fogja, ezt már régen eldöntötte magában. Van a háztársának éppen elég baja, hogy még a saját kíváncsiságát kielégítendő is válaszolgasson holmi másra nem is igazán tartozó kérdésekre. De nem kellett sokat várni, Emily oldalra szegve fejét tekintett Davis keserédes íriszeibe, és belekezdett a rövid történetbe. Az első pár szónál még érezhető volt, hogy esetleg meggondolja magát…de ami ezután következett, meglepettséggel töltötte el a fiút. Emily nagyapját megölte…a Nagyúr. Akárcsak az Ő szüleit…bár, ott egy csatlós végezte a munkát, és tette tönkre a fiú életét. Örökre. Válaszolt volna, de a lány újra megszólalt. Kivárta, míg az befejezi a mondatot, és csak ezt követően kezdett neki ismételten.
- Sajnálom azt, ami Vele történt!
Ez újabb emberi megnyilvánulás Davis Perry-től, egyre többször…noha letért a számára kigyúrt ösvényről, olykor vannak pillanatok, amikor eszébe jut, miért, és mit is akar.
- Bátor vagy, és erős, minden bizonnyal sikerül túllépned.
Nem, nem feledni, mert azt lehetetlen…ami megtörtént örök marad, csak idővel az ember megtanulja kezelni, és képessé válik arra, hogy kevésbé érzékenyüljön el, mint a kezdetekben.

A páros lassan lépdelve érte el a híd végét, majd lépett rá a kavicsokkal szórt csapásra, amely egyenesen a Keleti szárny tornya, és egyben az egyik udvara felé vezetett. Davis kihúzva zsebeiből a bal tenyerét emelte azt meg, és simított végig a nyakán éktelenkedő hegen. Akkor szerezte, ott, a Halálfalóval való összecsapás során. Megfogta a gyilkost, bár tény, szerencséje volt. Elvégre, gyermekként, ha szemtől szembe kerül az illetővel, sok esélye nem igazán lett volna. A körülmények, és a helyzet neki kedveztek…ő pedig gyenge volt, és nem használta ki. Örök hibát vétett, amelyet már soha többé nem javíthat. Miközben karját maga mellé engedte, újfent a lányra tekintve szólalt meg.
- Ami pedig az utolsó szavaidat illeti…ez nem nyavalygás, ez a múlt keserű valója. Sokan nem képesek megérteni, mert velük soha nem esett meg. Nem veszítettek el senkit, aki fontos a számukra.
Lesajnáló beszéd nagyon sokakkal szemben, hiszen a legtöbben még csak hajlandóságot sem mutattak afelé, amiről most szó esett. Nem kell sajnálkozni, nem kell pátyolgatni, megérteni kell, és erre nagyon kevesek képesek…nagyon kevesek. Davis megértette a lány fájdalmát, mert hasonlóképpen hozzá, tőle is elragadták azokat, akiket szeretett. Ez tette ilyenné, amilyen…

Miért különböznek ennyire az emberek?
Hiszen Isten, mindenkit egyformára teremtett. Minden férfit, minden nőt. Akkor mi a franc folyik ebben a világban? Hogy az emberek, még a levegőt is féltik egymás elől, s aki csak apró lélegzetet vesz, hogy másnak is maradjon, azt már nevelni akarják...
Talán Ádámnál meg Évánál történt valami?
Vagy talán megeshet, hogy nincs is Isten, s mindez valóban valami ócska mese, amiben a muglik hisznek. De a világ mégis így működik?
Nos, ha igen, akkor Ő inkább fullad bele, és nem vesz levegőt.
Inkább ez, mintsem, hogy mások mocskából rohadjon meg.
Mogyorószín szemei, némán rápillantanak a ködben parázsló cigaretta végére, mely vörösen izzik, s melynek élete csupán néhány röpke pillanatig tart. S lehet, hogy a mi életünk sem oly hosszú, mint amilyennek hisszük. 
S vékony ajaki ismételten magukhoz szorítják a vékony szálat, s elkövetkezik a mozdulat, melyet oly sokszor ismételt már meg, s melyet oly sokszor fog még megismételni. Mert ez a vágy sosem múlik el? hisz, oly utánozhatatlan.
Egy szenvedély, mely örökké a tiéd lesz.
Egy szenvedély, mely sosem csal meg.
Egy szenvedély, mely végez veled.
Egyszer, mikor eltűnik, s nem tudod előkeríteni.
Mert mindig eljön egy olyan pillanat.
Beesett arcának tekintete a távolba mered, szemei hunyorognak a csípő ködtől, s végigfutnak, a kastély falain, a tornyon, s az egekben szálldogáló baglyokon.
Bagolyház... Lilia... Már megint elkalandozott?
- Szőke? - nyílnak ajkai szavakra ? Szőke fürtök borulnak rá hátára, s a szemei Josey.. A szemei mintha üresek lennének. Semmi sem látsz benne, de mégis tudod, hogy van ott valami.
S ajkai egyre csak róják az ütemen. Önző. Egy szemét alak. Nem más Ő sem mint az apja. Hisz Josey?
Josey megérti őt? Talán megérti. Kell, hogy értse. Mert ő az egyetlen ember ezen a világon, ezen a bolygón, aki talán hasonlít rá. S talán oly buták eme gondolatok. De lehet, hogy olykor, erősebb is nála. S ez jó. Mert egymást húzzák vissza a mérlegbe, hogy az egyensúlyban legyen. Mert abban kell lennie.
Teste megfordul, behorpadt mellkasa kileheli szürke mérgét, melyet elemészt a köd rútsága és gyönyörűsége egyben. Érzi, ahogyan a vastag kőfalak immáron a hátát dörzsölik, s ahogyan hószín inge végighúzódik hátán. Mintha a fehér szövet, csak angyal lenne hátán.
Egy angyal, ki régen meghalt, s most odafentről figyeli Őt a Nagykirályok mellől.
S ez oly igazságtalan. Mert ő, sosem láthatja viszont. Csupán olykor csak a lágy szellő érezheti, mely olyan volt, mint az Ő ölelése. De, vajon mit súg most a lágy szellő?
- Megcsókolt?
S szavai, mintha most oly nehezen akartak volna kiesni az ajkak közül, mert most számítanak a szavak, s ez egyszer nem csak egy alkalom volt.
Számítanak a szavak.
Rád számítanak?

Remegő örömmel nézi a magas, délceg, gyönyörű alakot. Más szemében talán egyáltalán nem délceg és egyáltalán nem gyönyörű, ő azonban más szemmel nézi ezt a fiút. A lágy füst haldokló gomolygásként kavarog Keith alakja előtt. Olyan, mint egy rossz ómen. Hirtelen beléhasít a felismerés: el fogja veszíteni. Vagy talán már... el is vesztette.
Rá akar gyújtani. Az istenért, rá akar gyújtani, de tagjai mintha jéggé dermedtek volna. A fiú kimondott szavainak pillesúlya a földbe döngöli. Mert hiába könnyedek, mint az éjjeli lepke, akiről szólnak, számára mégis rosszabbak ezer ostorcsapásnál. Egyelőre. Minden egyes szó, mint egy-egy csepp üröm a mézben, úgy mételyezik meg kicsi, porrá zúzott és összefércelt szívét.
Miért kell elviselnie ezt a fájdalmat?
Hát nem volt még elég?!
És Keith... Hirtelen harag villam a pici veréb tekintetében. Miért kínozza ezzel?
Lelkének egy kisded része hisztérikus kétségbeeséssel vergődik s ellenkezik odabent: a tudatosság nyugalma azonban visszatartja attól, hogy bármit is tegyen vagy mondjon azon kívül, hogy áll és tág szemekkel nézi a másikat.
Jó lenne, nagyon jó lenne már kimozdulni ebből az átoverte, rögzült pillanatképből.
A bő farmer zsűk zsebébe túr, és előveszi a cigarettásdobozt. Keith gyújtója van nála, mint mindig. A rövid kis rituálétól várja a feloldozást, a válaszokat, azt, hogy most hogyan tovább, de tekintete hiába cikázik ide-oda a kövön, nem kap választ semmire. Vékony kis csontkeze remeg, ahogy szájához emeli a dohányrudat, ahogy remeg ő is egész testében. Nemcsak a csalódottságtól, hanem a hidegtől és a kimerültségtől is. Remeg, mintha a sírás rázná, pedig most esze ágában sincs sírással szennyezni ezeket a pillanatokat. A könnyek mindig úgy összemossák a kontúrokat, leegyszerűsítik a problémákat, most pedig erre pont hogy nincsen szükség.
Összefonja két karját maga előtt, de úgy, hogy ujjai, melyekkel a cigit tartja, végig ott legyenek az arca előtt. A dohány gyorsan fogy, sokat szív egyszerre és sokáig tartja lent a füstöt. Fogalma sincs, mit mondjon. Fogalma sincs.
- Azt hittem - présel ki magából mégis pár remegő és ide nem illő szót, melyek csak saját fájdalmáról tanúskodnak,s emmi egyébről: -, nap mint nap van ilyesmiben részed. Akad egy lány, fogod és megcsókolod és aztán megdugod, vagy nem így működik?
Nem, nem, nem, már megint a keserűség beszél belőle.
El fogja veszíteni.
Vagy talán már el is veszítette.

Sose akard elveszíteni akit szeretsz!
Mert ha ő is viszont szeret téged, nem fog elhagyni. Ott lesz veled akár egy őrangyal, s még ha szíve szerelme mást kíván, Te mindig ott leszel.
Szótlanul mered rá a hatalmas barna gombszemekre, s figyeli az apró kis ujjakat, ahogyan azok cigarettával és tűzzel vacakolnak. Vékony ajkai apró mosolyra húzódnak. Még mindig megvan az öngyújtó, melyet aznap egy estén adott neki. S talán meg is lesz mg sok ideig az apró zsebekben ugyanúgy, ahogyan most a hosszú, fehér csontos ujjak között hajlik meg az övé.
Az az apró kis mugli gyújtó.
Amiért ölni lenne képes.
Érzi ahogyan a hatalmas sziklafalnak dőlnek csontos vállai, végigdörzsölődik azokon, s feje egyszerre hátracsuklik, hogy ekkor már szénakazal formájú hajkoronájába is belekössön a hozzá dörzsölődő, nyirkos kő réteg. Tekintete egy pillanatba a távolba mered:
Talán Ő is egy guruló kő a sok közül, akire sokan rátaposnának, de Ő sosem fog megállni.
Nem azért mert így rendeltetett, hanem mert ő így akarja.
Menni.
Akárhová.
Ám az út mára már göröngyös lett, s egyszerűen lelassult ő is, mint minden más körülötte. S most az egyszer, talán képes lesz megállni, hogy valakit magára vegyen. Valakit, egy kis ázott verebet.
S talán egy angyal is velük tart majd?
Oly sok megválaszolatlan kérdés van a világon, s azok közül pont erre a rohadt kérdésre nem tudja a választ. "vagy nem így működik?"
Szemhéjai lecsuklanak, eltűnnek a ragyogó édes barna íriszek, s a  penge vékony ajkak maguk közé szívják ismét a mérgező füstöt. Mintha az tudná a választ. Mintha valami szellem lenne, aki elsúgja neki, mit kéne tennie...
"vagy nem így működik?"
- Nem tudom Josey....
Nyílnak az ajkak, s a szellem ki eddig odabent szólongatta, most eltűnt a sűrű ködben, mintha sosem lett volna. S lábai lassan rogynak össze, háta végigdörzsölődik a falon, s egyre lejjebb és lejjebb ereszkedik. S mikor megvolt, remegő ujjai között egy pillanatig bámulja a megmaradt csikket, s mintha minden kizárt lett volna, most csak arra fókuszál, majd egyetlen apró lendülettel odébb pöcköli.
- Már úgyis mindegy...mert ha szeretem ha nem, akkor is ártok magamnak...
S a kutyaszemek csillogva tekintenek fel rád.
- Olyan jó, hogy most itt vagy Josey...

smoke surrounds your perfect face
and i?m falling



Olyan furcsa ez. Minden. Keith mintha konkrétan vonaglana a fal mellett, mintha valami őrült bábjátékos mozgatná groteszk és kifacsarodott tagjait. Tekintete révedő és üres, mintha? nem is itt lenne. Gyanakvó ijedtség nyilall bele. Mi történt ezzel a sráccal? Annyira más most, mint szokott lenni. Ki volt az a lány? Ki lehetett, aki így megbabonázta és elcsábította az ő fivérét?
Gonosz, gyönyörű bűbáj, ármányos-gyötrő varázslat? Vagy tényleg csak a lány maga?
Bár ő is ilyen hatással lehetne Rá...
Ne ábrándozz már, te madárijesztő.
Inkább a szájába dugja a cigarettát, mielőtt gúnyosan felhorkanthatna, vagy akár egy elégedett mosolyféleség felbukkanna halálsápadt ábrázatán. Bár fogalma sincs, minek örül - ez nyilván csak egy utálatos kompenzációja a fájdalom és a szeretet kettősségének. Ha feszültség keletkezik, nevetni kell. Ő azonban összepréseli cserepes ajkait, és megállja.
Ösztönösen lép közelebb, ahogy Keith a földre rogy. Ne, hideg a padló! Meg fog fázni. Mindketten meg fognak fázni. Na nem mintha nem köhögnének a kátránytól így is egész nap.
Visszhangot vernek a fiú látszólag értelmetlen szavai kis fejében. Szeretem? nem? szeretem, ártok. Mi?...
Hirtelen rászegeződnek a szemek, melyek tekintetétől mint mindig, most is bukfencezik egyet üres gyomra. Egy olyan mondatot hall, melytől bármelyik pillanatban képes lenne elolvadni, most viszont olyan vészterhes ez az egész. Kezdi úgy érezni, valami nincs rendben. Nagyon nincs rendben.
Leguggol a fiú előtt, vele szemben.
Akármilyen mélyre is zuhanjon, ott lesz mellette, és segít, amiben csak tud.
Tekintete egy pillanatig az ismerős, oly sokszor biztonságot és oltalmat adó kezekre fókuszál. Meg akarja érinteni őket, de nem teheti. Átszakadna egy hirtelen felrántott kényszer-gát, ami csak ideiglenes félmegoldást ad egy adott problémára. Mármint arra, hogy ha nem érinti majd meg Őt vagy nem bújik hozzá, akkor a furcsa, szerelemközeli érzés majd nem üti fel a fejét újra. Hisz ebben.
Felnéz. Csapzott, kócos haja sápadt arcába lóg. Két torzonborz kis fej nézi egymást, mintha csak komisz gyerekek lennének a játszótéren.
- Hogy érted azt, hogy ártasz magadnak? - kérdi végül, oldalra fújva ki a füstöt. Ez az egyetlen logikus kérdés, bár ő inkább csak... ráérez. A problémákra. Mindig is ezt tette. - Hogy tudna ártani a szerelem? - kérdi ezt ő? éppen ő.  Most komolyan, Keith... Ne állíts fel korlátokat magad elé.
Egy pillanatig hosszan és elmerengve nézi a barna kutyaszemeket, majd elfordul. Nem bírja tovább.
- ?vagy mi a baj?

Kuszán hajlongatja a mogyoróbarna hajszálakat a szél. Hosszú, igénytelen tincsek. Emlékszel? Ez kötötte Őket össze? Ez volt, ami felragyogott szemükben. Ez az ami ragyogni fog. A hasonlóság. Mert Ők egyek lesznek. Olykor távol. Olykor fáj. Olykor nehéz. De egyek. Mert mindkettőjük szívében? A saját szívében született egy új hely, mely sosem marad betöltetlen. Mert Te itt vagy Josey?
Sosem gondolta volna, hogy testvért fog szeretni. És most szeret. Szeret egy testvér, kire a fal tövében gubbasztva néz fel. Kire büszke. Még akkor is, ha sosem látta ezelőtt. Büszke rá, mert a testvérének nevezheti. Nevezheti-e annak?
Mélybarna szemei felpillantanak a kócos, fekete hajtincsekre, melyet hátul körülölel a köd lágy vonulata, s az egekbe felszálló cigarettafüst.
Óh, vajon a füst is összeköti Őket? Mely oly simán, és némán kúszik köréjük? Köréjük?
S olykor hihetetlen ám mindig lesz majd egy pillanat, mikor a másik önző lesz. Lesz majd egy pillanat, mikor nem lesz mindenki boldog. De Ők, megeshet, hogy azok lesznek. Mert egymást boldogítják majd a szemükben csillogó fénnyel.
S hogyan tud ártani a szerelem?
Tényleg?
? Hogyan?
Mert kínoz, mert éget, mert fáj. Fáj, s oly jó. Oly jó mikor érzed a vöröslő ajkakat szádon, melyek mintha kígyónyelvként szórnának lángot. De oly jó, mert tudod, hogy fáj. Mert félsz, a mi lesz háttól?
Mi lesz? Mi lesz ha?
Egyszer, majd lesz valami. Ami a szürke kifürkészhetetlen jövőben rejlik. Mert valami rajlik ott. Valami, amire nem kíváncsi. A rohadt életbe is. Töltsék az emberek együtt az éjszakát, tombolják ki magukat, ordítsák a világ szemébe ha meztelen a király, s rúgják be az ajtókat ha nem nyílik a zár?
- Nem akarom érteni Josey?
Vékony ajkai néma sóhaj után maguk közé szívják a cigarettát, majd kieresztik a csábító, s émelyítő füstöt maguk közül. Majd szája szélén elgondolkodó somolygás ül ki? Ő élni fog. Még ha beledöglik is?
- Nem akarom tudni, hogy szerelem-e ez vagy sem.. hogy meddig fog tartani...hogy tartani fog- e egyáltalán? - teste közben felemelkedik, s kiegyenesedik. Hogy kerültek ide a vaskorlátok? Azok a korlátok, melyet egy apró, kis ázott veréb volt képes széthajlítani?
- Baj az nincs...nekem sosem volt... csak egyre több korlát vesz körül Josey...
S penge vékony ajkai az utolsó átkos slukkot szívják magukba. Csontos, hosszú ujjai megfeszülnek, s a mélybe pöccintik az apró darabkát.
- És nem csak engem, hanem rajtam keresztül másokat is... és ez az, amitől a legjobban tartok...
Mert most már a jó a rossz?
? s a rossz a jó.
Mert ez így helyes?.

Belélegzi a Keith ajkain kiáramló füsöt, mélyen belélegzi. Furcsa fetisizmusa ez mindennek, melyhez a fiúnak köze van vagy volt. Nem tehet róla, egyszerűen ez így van, és soha nem fog megváltozni. Amit érez. Nem fél, mert biztos az érzéseiben. Nem fél, mert bízik Keithben.
Kissé távolabbról figyeli, ahogy fivére megéli az érzelmeit. Gyönyörű és fájdalmas látvány. Miért kínoza hát magát vele? Miért kínozza?
Mert a szerelem ilyen. Kínoz, éget, fáj. Fáj, és oly jó...
Szinte megkönnyebbül, fel is nevet halkan. No, hát már túl is vannak a kínos szerelem-témán. Még akkor is, ha ezután az apokalipszis maga következik... Ennél csak jobb lehet. Semmi se fáj neki jobban. Egyiküknek sem.
- Nincsen semmiféle korlát - mondja teljes meggyőződéssel. Enyhén összeráncolja a homlokát, majd hirtelen feláll, és rántja is magával az épp megmoccanó Keith két nagy kezét. Az imént még a csikket fogták az ujjak: szinte az orrában érzi a dohány ismerős szagát, mely Keith kezéről az ő kezére tapad most.
- Mégis ki miatt aggódsz? - kérdi méltatlankodva, anyáskodva és kedvesen. - Magadra vigyázz.
A fiú tekintetét keresi, bár nem biztos, hogy rálel.
- Hallod? - kérdezi, s nyomatékosítva megismétli, de csak miután addig rángatta a fiú kezét, míg rá nem fókuszált a két kába, gyönyörű tekintet. - Magadra vigyázz. A másik l...ány is ezt akarná. Különben ki vigyázna miránk, ha neked valami bajod esik? - teszi hozzá, bár ezt már nem gondolja komolyan.
Nem bírja a feszült helyzeteket.
Nem bírja a stresszt.
Máris olyan szűknek tűnik a folyosó, és neki nincs ereje kitágítani a teret, ha Keith továbbra is ilyen... Kétségbeesett marad.
Miközben játssza az édes és vidám kishúgot, belül mardossa a kétely. Mitől fél Keith ennyire? Mi miatt aggódik? És mi váltotta ki ezt belőle? Tekintete önkénytelenül is a fiú bal alkarjára ugrik egy fél pillanatra, hiába tudja, hogy a tiszta, fehér ing takarná a Jegyet, ha ott lenne. Egy pillanatra viszont mintha mégis látná felsejleni a selyem ráncai közt, de rájön, ez csak a paranoiája...
- Tüntesd el a felhőket...

Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc.
A léptei átkozottul lassúak, kimértek, mintha a földet bámulván maga előtt minden figyelmét arra összpontosítaná, hogy tökéletesen ugyanannyit lépjen újra és újra, pontosan arra a pontra, amit előzőleg kiszemelt, lemért; mégis érződik rajta a zaklatottság. Talán éppen azért, mert annyira próbálja leplezni, annyira rendezi a mozgását, a lélegzetvételeit, azt, ahogy a karját tartja maga mellett.
Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc.
Nézi maga előtt a kövezetet mereven, makacsul, lépked előre a híd bal oldalán, mint  aztán meghatározott lépés után megfordul, és vissza a másik oldalon. Tébolyultan merev mozdulatsor. Egyszerűen túl sok van ebben a kastélyban a mentálisan problémás szerencsétlenekből, és mostmár saját magát is közéjük számolhatja.
Egy, kettő, három, négy?
Megtöri az ütemet, megtorpan, öklét a homlokához dörzsölve nyög fel. A látomás még mindig az elméjében kavarog, húsz perc után már nem maradt sok belőle, csak néhány vakító színfolt, villanás elviselhetetlenül gyors egymásutánban, kíséretül pedig összefüggéstelen zajok, mozdulatok zajai, elhadart, kibogozhatatlan érzelmektől feszülő kiáltások. Soha nem marad belőlük semmi, úgy mállanak szét másodpercenként, menthetetlenül, de ahhoz képest, amennyire szeretné, borzasztóan lassan.
A fejfájás úgy hasít végig a homloka bal széle mögötti területen, hogy majdnem felüvölt; mind a kezét tenyerét a koponyájára simítja, mintha csillapíthatná a csontlemezeken belülről zörgető átkot. Kapkodva veszi a levegőt, hangosan, szinte sziszegve.
A levegő a nyitott, huzatos hídon szinte májushoz méltatlanul hidegen csap az arcába, felkapva és megtépve a haját, de semmivel sem érzi jobban magán itt, mint benn, a fülledt tanteremben. Miféle kegyetlen büntetés ez egy olyan apróságért, hogy elaludt mágiatörténeten? Bárki mással is előfordul ? rendben, vele határozottan sűrűn ?, és egyébként is, ki lett volna képes huzamosabb ideig éberen végigülni egy tubus ektoplazma véget nem érő, unásig darált magyarázatait? Koboldok, trollok, mágusok, csúcstalálkozók, mészárlások, békekötések? Már második óta nem próbál meg számot tartani a mágiatörténet-órákkal, egyszerűen bemegy, elfoglalja a helyét a megszokott utolsó padban, ráborul a padra, és csöngetésig meg se moccan. Ez az élet rendje.
Akaratlanul is azon jár az agya, miféle rémálom keltette fel békés óraközi pihenőjéből, de képtelen felidézni összefüggő részleteket, akár csak egyetlent, már mindegyik szétporladt, és elfújta a szél, a színfoltok és zörejek összeolvadtak egyetlen értelmetlen, kavargó egésszé, az elviselhetetlen fejfájás és az émelygés okozójává.
A koponyája alatt vibráló fájdalom lassan, nagyon lassan csitul csak, a legjobb gyógyszer az egészre egy újabb szál cigaretta; még végig sem gondolta a mondatot, már kutat a cigarettásdoboz után. Az órára teljesen fölösleges visszamennie, még van hátra legalább egy újabb húsz perc, vagy talán több. Senki nem fogja hiányolni ? szíve szerint az összes többi óráját is ellógná ma, ez az asztrális rémálom remek ürügy volna rá, de ha kicsöngetnek, a folyosók és az összekötő híd is megtelik diákokkal, tanárokkal, és akkor meglehetősen hülyén festene, ha ő itt maradna, csendesen dohányozva, várva a fejfájás és az egész iszonyat múltát. Szóval még van egy kevés pihenője, utána vissza a taposómalomba ? az persze meg sem fordul a fejében, hogy milyen óra lehet a következő, annak ellenére, hogy már majdnem vége az évnek, fogalma sincs a saját órarendjéről, csak követi a birkanyáj áramlását.
Megfordul, és a korláthoz lép, élvezettel tüdőzi le a cigarettája édes, ízesített füstjét, és fújja ki. A hidat uraló szél csípősen, frissítően simít végig az arcán, és amint kilehelli, azonnal fel is kapja mocskos lélegzetét, hogy odébb vigye, és szétszórja valahol máshol. Csak a látomással nem tud mit kezdeni a szél ? az ott kavarog a koponyája egymásnak illesztett csontdarabjainak álnok védelmében, még most is ólomnehezen, feketén, értelmetlenül. Azt neki kell legyűrnie. És le fogja. Csak egy vacak rémálom.

 A hídra lép, a méz szőke tincseket egyetlen lökéssel hátrafújja a szél, sötétkék vászonszatyorban kotorászik fél kézzel, aztán már gyullad is a vékony szálú cigaretta, elégedetten szívja be, és fújja ki a füstöt, kívülről annyira flegma arccal, hogy az ember fia/lánya el se hinné, hogy valósággal rajong azért a szálért, ami jelenleg a szájából lóg ki. Pontosabban magáért a dohányzásért, a füstért, a cigarettáért, ahogy új dobozt bonthat, feltépheti a papír sarkát, hogy onnan szedje majd ki a nikotinrudakat, minden formaságért ami ezzel jár.
 Lassan lépked, végtelenül, szinte idegesítően szépen mozog, minden különösebb megerőltetés nélkül, bal kezének ujjai már a korláton dobolnak valami dallam nélküli ütemet, a tornacipő is csattog a híd kövén. Szörnyű lenne most órán lenni, még szerencséje, hogy reggel rosszul volt, most már be nem megy a világért sem. Úgyis állandóan csak kiabálnak, hogy miért nem képes figyelni, vagy kopog, vagy boldogan rongálja a köztulajdont különböző ábrákkal, de véletlenül se koncentrál arra, amire kellene. 
 ~Ethan...~ Halvány, gúnyos, kissé savanyú mosoly. Elképzelni nem tudja, miért enged minden buta liba közel magához egy ilyen pasit, még ha...igen, be kell vallani, elég szexi is, de miért kell rögtön ágyba/sarokba vagy ki tudja hova bújni vele? Felismeri, persze hogy fel, hiszen évfolyam társ, híre is van, mindenkit lefektet, akinek legalább két melle van és nő.
 Nem megy oda, úgy csinál inkább, mint aki úgy a gondolataiba süllyedt, hogy fellépett nála a se-hall-se-lát effektus, megrázza a haját, majd a korlátra könyököl, kissé oldalt dönti a fejét. Megtartja, sőt erősíti azt az illúziót, hogy a férfiak vadásznak a nőkre, még ha ez köztudottan fordítva van is, pláne nála, mégse szólít le senkit sem, túl makacs ahhoz, neki olyan kell, csakis olyan, aki ragadozó, aki küzd, akitől érdemes elsőre sok mindent megtagadni, hogy később mindent nekiadhass.

Előrehajol, és felkönyököl a korlátra, a cigarettát meg el sem tartja már magától, csak szívja, mintha oxigénmaszkot tartana maga elé, vagy maga a táplálék volna a finom, gonddal sodort cigarettaszál. Kapkodó, éhes és átkozottul agresszív a kezének ideges mozgása, mint egy megsebzett nagymacskáé, vagy talán egyszerűen csak egy kiégett láncdohányosé; a fejében tomboló fájdalom teszi ilyenné. Az első szál elfogy, a mélységbe dobja egy törött, türelmetlen mozdulattal, és azonnal kutat egy következő után; semmi nem változik, mintha még cigarettaszálak százára és ezrére lenne szüksége ahhoz, hogy megnyugodjon végre, és ismét olyan fensőbbségesen kiszámított legyen, sima és bosszantóan higgadt, mint bármikor. Normális.
A harmadik szálnál tart – a csokoládé és dohány illatát árasztó doboz kiürült, azt is utánahajította a két cigarettavégnek –, amikor megérzi magán a kutató tekintetet, és néhány hosszú másodperccel később fel is pillant, észreveszi a másikat, tőle tíz lépésre, tizenötre talán; a hosszú, mézszőke hajzuhatag mellett furcsának ható, túl okos – túl hergelő? – sötét szempár már nem rá figyel, a semmit fürkészi fölényes flegmasággal, amelyet már ismer, és habozás nélkül beazonosítana akkor is, ha nem látná az arcát. Virgile. Túlságosan is zaklatott ahhoz, hogy képes legyen elfojtani a megtépázott idegein végighullámzó bosszúságot, ahogy a lány finom mozdulatait figyeli, ahogy az ujjai között tartja a vékony szálú cigarettát – ha össze lehetne foglalni, mit gyűlöl (és titkon csodál) az aranyvérűekben, akkor az az esszé maga volna Virgile. A könnyed, hanyag elegancia a mozgásában, mimikájában – születési rendellenesség, vagy később verték belé? –, a hanglejtése leereszkedő ívét, a vonásainak kitenyésztett, hideg szépségű szabályosságát. Mindezen nem változtat semmit a tornacipő, a cigaretta, a posztmodern dekadencia.
Persze, az is ott van, hogy egy ilyen lány, egy igazi aranyvérű soha nem ereszkedne le oda, hogy szóba álljon vele, már abban az értelemben, amelyben szóba szoktak állni vele a lányok; ha nem érezné ilyen nyomorultul magát, és nem lenne tele sebzett agresszióval, talán el is ismerné, hogy része van ennek a ténynek a Virgile iránti enyhe ellenszenvében. Talán azt is elismerné, hogy a lányról alkotott gyorsbenyomás alapján még az is lehet, hogy ennek a ki nem mondott elutasításnak semmi köze az egész aranyvérű-miazmához. Talán. Most azonban semmi kedve igazságosnak lenne sem magával, sem senki mással szemben, ilyen komplikált fogalmak eleve nem férnek bele abba a gyötrelmes, higanyos állapotba, amely kitölti a tudatát.
Még szinte látja a gúnyos mosoly lenyomatát a kissé elnyílt, szép vonalú ajkakon, és érzi az oldalra döntött, szőke fej tartásának kihívó voltát, de életének azon ritka perceit éli, amikor nem jut eszébe, hogyan köthetne bele a másikba. Semmi gúnyos megjegyzés, semmi faragatlan élc, semmi obszcén nyerseség. Sőt. Hiába akar harapni, egyszerűen elhullatta a méregfogait, és el kell teljen egy kis idő, mire újra rálel a szokásos stílusára, ami a túléléshez kell.
- Csá, Carthe – erőlteti ki a rekedt hangokat végül.

 Ha tudná, hogy miket gondolnak itt róla, meg az aranyvérrel járó sznobizmusáról, ami mellesleg nagyjából kimerül a mérhetetlen makacsságban és büszkeségben, valószínűleg nem lenne ennyire nyugodt kedvében. Mindig is idegesítette, hogy első ránézésre megmondják róla, hogy varázslócsaládba született, sőt, nagyon is gazdag családban. Ráadásul, ha az ember lánya történetesen aranyvérű, sokan egyből azt feltételezik -,megjegyzem, tévesen- , hogy legszívesebben kiirtana minden családot, ahol egy varázsló/boszorkány, hajlandó volt feleségül venni/ hozzá menni egy muglit/muglihoz és gyermeket nemzeni, akiben meg minden előd nélkül ott a tehetség, azt meg pláne, irigységből, amiért ő csak a felmenői miatt tudja használni valamire azt a nyavalyás fadarabot.  Valami borzasztó ez a sok előítélet.
 Neki, személy szerint az ég világon semmi baja nincs azzal, ha valakinek valakije mugli, inkább Malfoyt likvidálná, nehogy a végén még kiderüljön, hogy anyai ágon esetleg szegről-végről rokonok azzal a felfújt, határozottan szőke hólyaggal.
 Továbbra is boldog nemtörődömséggel kopogtat a korláton, majd egy határozott mozdulattal felugrik rá, mióta tudja, hogy a krokodilok nem tudnak se falra, se fára se semmilyen, a földre merőles dologra felmászni előszeretettel üldögél ilyen helyeken. Kissé összerezzen, mikor megszólítják, a vezetéknévről persze egyből krokodiltenyésztő apja ugrik be, de elhessegeti a képet, ujjai közé veszi a cigarettát, az évfolyamtársra koncentrál. felemeli a fejét, jobb szemöldökét kissé felhúzza, de elmosolyodik.
- Hello, Lepedőakrobata Ethan... Azt csiripelik a madarak, hogy lefektetted már a fél évfolyamot, de igazán nem kellene cigizned, impotenciához is vezethet, tudtad? - Teszi hozzá, tipikusan olyan fejjel, mint aki teljesen tisztában van azzal, hogy nem mond újat, de jól esik piszkálni kicsit a másikat. Barna szemeit a fiúra emeli, mielőtt még a másik észhez térhetne kiveszi kezéből a fekete cigarettát, beleszív, majd vissza is adja.
- Hm... A Black Devil se kivétel.. - Nyelvével végigfut ajka belső felén(a sajátján), enyhe csokoládé íz, hiába, jó cigit szív Mr. Hasizom. Közben szemügyre veszi a fiút, kissé csalódottan, már nem is mosolyog, csak a szeme.
- Mi ez a bánatos fej, kiheréltek -Pillantása a hugrabugos slicce felé siklik, beleszív a nikotinrúdba, csak azután folytatja. -, vagy mi történt?

Fáradt, vérszegény mosoly terül el az arcán, és ha nem érezné olyan pocsékul magát, talán szórakoztatná, ahogy már az első szó is támad; fene se érti, miért gyűlölik őt annyira, adandó alkalommal el kell gondolkoznia ezen a kérdésen, de nem most. Pár másodpercet vár, játszik a cigarettával, próbál magához térni, és kihasználni, ahogy a fájdalom lassan, de biztosan visszahúzódik a koponyája belsőbb részére, újabb és újabb területeket engedve át a gondolatainak. Marni azonban még mindig nem tud, csak megvonja a vállát.
- Gondolom, azok a madarak csiripelik, akiket még nem fektettem meg, de nagyon szeretnék, hogy megtegyem – pillant fel Virgile-re, hangja vontatott, semleges, ezt a megjegyzést még nem számolja valódi labdának. Tudattalan mozdulattal dörzsöli meg a halántékát megint. – Mellesleg kösz, de inkább élvezem tovább a dohányzást, és ha majd nem áll fel többé, akkor rátérek az évfolyam másik felére. A hímnemű felére. Egy jól működő prosztata mellett a merevedési problémák nem jelentenek különösebb gondot, Nem-Éppen-Szűzies-De-Annál-Kleptomániásabb Virgile.
A kelleténél bosszúsabban veszi tudomásul, hogy újabban mindenki az ő cigarettájából próbálja kielégíteni a nikotinszükségleteit, ő meg egyelőre nem érzi, hogy szociális-karitatív munkát kívánna végezni bármikor is azzal, hogy olyan helyeken szívja a koporsószöget, ahol szabad préda holmi lopkodós kislánynak. Türelmetlenül várja meg, hogy visszakapja, és amikor ez megtörténik, néhány szívás csak, és már végzett is vele, repülhet a híd alatti mélységbe. Ez a negyedik szál volt, mostmár több talán nem kellene, nem mintha aggódna a tüdejéért – vagy akár a potenciájáért, egyszerűen elképzelhetetlen, hogy ilyesmi valaha is elérje, elvégre még csak tizenhét éves, és ahhoz képest férfiassága teljében –, csak éppen nincs bőségében a pénznek. Edwardot valószínűleg egyébként sem tenné boldoggá a tudat, hogy cigarettára költi azt, amit kap tőle, de ő maga él a gyanúperrel, hogy egyébként is tud róla, csak próbál szemet hunyni felette. Hat-hét év után talán számára is tisztává vált, hogy nem fog megváltozni. Talán ha találna egy csodálatos, jólelkű tündért, aki szerelmével megváltaná a saját lelkében tomboló sötét indulatoktól és önpusztító szenvedélytől… Nos, nem, akkor sem.
A tekintete egy pontra mered, és meglehetősen enervált fejmozdulattal és mordulással nyugtázza, mikor eljut az agyáig, hogy Virgile továbbra sem távozott, sőt újabb elragadó mondatot fűzött az eddigi udvariassági beszélgetéshez. Felvonja a szemöldökét (és próbálja ignorálni a fejfájás szörnyének ellenvéleményét ezzel a mimikával kapcsolatban), hangja továbbra is kelletlen, híján a játékos-gúnyos életkedvnek, ami általában jellemzi.
- Nem, Virgile, megnyugodhatsz, a tökeim is a helyén vannak még – közli harapósan. – És mielőtt még megkérdeznéd, hogy ráment-e a vegetatív idegrendszeremre a fogamzásgátló bűbáj, vagy lejárt-e az antibébi bájital szavatossági ideje, meg kell jegyeznem, hogy – nem mintha nem tudnám, mennyire jó téma ez – gyanúsan sokat beszélsz a farkamról, tehát gyanítom, szeretnél közelebbi kapcsolatba kerülni vele. Hiába nézed, a sliccem szégyenlős és amúgy is mugli hajlamai vannak, szóval nem nagyon lehet nonverbálisan lebűvölni a zipzárt. Szerintem inkább gyere ide, és húzd le magad.

 Felhúzza a vállát, elgondolkodva fújja ki a füstöt, majd keresztbe rakja a lábát, elrendezgeti az egyen szoknyát. Erre várt egész eddig, végre valami életjel, végre valaki olyan, aki képes, és visszavág, mi értelme szekálni valakit, ha nincs rá semmi válasz, semmi reakció? Ha Ethannak nem sikerült volna lassacskán végre felébrednie, nagy valószínűséggel itt hagyta volna a francba, egy fájós fejű, jelenleg kissé retardált pasival nemigen tudott volna mit kezdeni, de már egyből kezdi magát jobban érezni.
 Elmosolyodik, szélesen, elégedetten.
- Persze, de nagyon rossz lehetsz vízszintesben, ha azok, akiket már sikerült megdugnod, nem pletykálnak. -  Megvonja a vállát, sajnálkozó hangnem, mint aki nem tehet az egészről. És valóban, semmi köze hozzá, azon kívül, hogy már hallott pár igen lelkes élménybeszámolót.
 - Bocs, de nem vagyok kíváncsi a torz hajlamaidra, Kissé-Biszex,-Téveszmékkel-Küszködő Ethan.  - Beszéd közben előveszi a Vouge felirattal ellátott dobozt, kihalássza a cigarettát, a mondat végét már azzal gesztikulálva teszi hozzá, majd meggyújtja az újabb szálat.
 Tulajdonképpen eldöntötte, hogy egyszer majd beszélget az alkalmi partnerével valami értelmesebb témáról is, mint a szex és a cigi, bár tény, hogy mindkettő igen jelentős részt foglal magának a társadalomban, lejjebb szorítva a ranglétrán a hímsovinizmust, feminizmust, sőt, a politikát is.
 Felnevet, és ez a nevetése egész olyan, mint a forgószél; félresöpör minden előítéletet, olyan emberi, olyan normális, annyira bájos, hogy csak na.
- Nagyon helyes, de nem kell felhúznod magad, amikor olyan rendes vagyok, hogy helyetted is aggódom a nemi életed miatt. - Lecsusszan a korlátról, megcsillan a szeme..., vagy kacsint? Ki tudja.   Mindenesetre odalépked a fiúhoz, igen hasonlóan könnyed, simulékony, természetesen elegáns, kihívó mozdulatokkal, mint a nagymacskák. Szarkasztikus mosoly, megrázza a fejét, beleszív a cigarettában,  a füstöt szórakozottan Ethan arcába fújja, csípőre teszi bal kezét.
- Tudod... Eszedbe jutott valaha is, hogy nem úgy szokás udvarolni, hogy közlöd a lánnyal, hogy gyere, mert szeretném a fejed inkább valahol a csípőm környékén látni?

Határozottan többet tart magáról, mintsem hogy láncdohányosnak bélyegezzék, talán ez a gondolat fogja vissza attól, hogy újra elővegye a black deviles dobozt, előhalásszon egy újabb csokoládés cigarettát, és rágyújtson az ötödikre. Elhessegeti a nyugalmat jelentő nikotin iránti vágyat, és inkább Virgile-re fordítja a figyelmét. Igaz, hogy rettenetesen idegesíti most ez a szélesen vigyorgó kis huszonnégykarátos bűbájcsomag, őszintén, bevallottan idegesíti, de a fejfájásra meg jó hatással van, ha nem arra koncentrál, hogy már nem hasad szét a feje, ellenben a kisagyába beépíthettek egy olajfúrótornyot; de tényleg hajlandó szórakozást nyújtani Virgile-nek, akit egyrészt ki nem állhat, másrészt meg akit részben utóbbi ok miatt szívesen meg is? ehm, na igen.
- Nem csiripeltek neked kissé túlságosan is sokat azok a madarak? ? vonja fel a szemöldökét, és határozott mozdulattal kiveszi a frissen meggyújtott Vogue-t Virgile kezéből, és beleszív. Férfiasságának reputációján ezek után már sokat úgysem ronthat, ha egy elkényeztetett kislány cigarettáját szívja. Kislány. Rendben, egyáltalán nem kislány, de akkor is nyafka csitri, mint az összes többi a fajtájából.
- Akiket már sikerült megdugnom, azoknak egyszerűen elállt a szavuk ? veti oda tökélyre fejlesztett, ellenállhatatlan, akkor-is-én-vagyok-a-legjobb-pasi-ha-valójában-csak-egy-tesztoszterontól-túllőtt-magát-szellemesnek-képzelő-idióta-kölyök-vagyok-vigyorát,
egyelőre nem mutatva semmilyen szándékot, hogy visszaadja Virgile-nek, ami az övé, sőt határozottan einstandol. ? Nem különösebben kedvelem a tradicionális formációkat, felejtsük el a vízszintest, de különben nem hiszem, hogy bárki is panaszkodhatna rám. Ha ennyire érdekel a szexuális teljesítményem, miért nem teszel konkrétabb lépéseket a megismerés felé? Az rendszerint leépíti a feszültséget ? újabb vigyor be.
A nevetés egy kissé elhallgattatja, csak egy elgondolkodó, az eddigieknél derűsebb félmosolyt hagy az arcán, ahogy nézi a másik lányt. Lehet, hogy fel kellene adnia az elképzeléseit Virgile-ről, mert végülis, oké, nehéz ezt bevallani egy férfiembernek, de okos, igen, és ez akaratlanul is lenyűgözi egy kicsit, értékeli az érkező csípéseket, talán azért, mert annyira hasonlatosak azokhoz, amelyeket ő indít mások ellen. Nyersek, direktek, de mégis szellemesek azon a módon, ahogy ő kedveli a szellemességet. Miért ne játsszon akkor ilyen játékot vele? Mérlegel. Vigyorog. Halántékot dörzsöl.
- Ez igazán kedves tőled ? duruzsolja ?, de nem gondolod, hogy akkor már illene érintettnek is lenned benne?
Összehúzott szemmel figyeli a közeledő lányt; ösztönei a szokásosnál is rakoncátlanabbak a megkínzatásnak hála, de tehet ő róla, hogy a szépet szereti, az élvezetet, a drágát és a kiválót, és a másik megfelel mindezeknek a feltételeknek? Szép. Nem. Gyönyörű. Veszettül vonzó. Ugyanakkor ebben a pillanatban tudja, hogy nem akar tőle semmit ? legalábbis nem így, nem itt, nem most ?, és ez hirtelen mindent könnyűvé tesz. Mintegy magának megrázza a fejét, és rekedtesen felnevet.
- Nem. Eddig mindig bejött ez a stratégia, úgyhogy nem éreztem szükségét változtatni rajta. Mellesleg? kezdem azt hinni, hogy el akarsz csábítani, Virgile, akkor meg miért törjem magam? Lehetsz felül, ha szeretnéd ? ajánlja ő, a lovag, de érződik hangján, hogy mostmár valóban csak játszik. Kölyök. Idióta kölyök.

 Leginkább Ethan szerencséjére fogalma sincs arról (,honnan is lenne?), hogy mennyire jó hatással van a fiú fejfájására, mert akárhogy is furcsának tűnhet, de nem gondolja úgy, hogy arra született, hogy esetleg a másik halántékában lüktető fájdalommal foglalkozzon. Egyszerűen nem érdekli, legalábbis a lenyűgöző szövegű hugrabugos problémái egyelőre biztosan nem. A kérdésre nem is válaszol, csupán sejtelmesen elmosolyodik, ami éppen ugyanannyi, mintha csak mondaná; "talán".  Egyszóval, vagy öttel; nemigen lehet vele mit kezdeni, nagy általánosságban inkább csak határozottan zavarba hozza az embereket.
 Ahogy kiveszik a kezéből a cigarettát, kissé meglepődött fejet vág, nem, erre most nem számított, felhúzza a szemöldökét, de azért sem kéri vissza a szálat. Kár, hogy pont ugyanezt tette ő is az előbb. De ha ennyire kell a nyála, hát csak tessék, a passzív nyálcserének nem áll útjába, csak az fájdítja a szívét, hgy hímnemű szájában kell vékony szálú cigarettát látnia. Elég kiábrándító. De hagyja, hadd nézzen úgy ki, mint valami hímringyó, neki meg hamarosan ott egy másik rákot hozó parázslik az ajkai közt.
- Vagy egyszerűen, el sem jutottál addig, hogy legalább elégedetten sóhajtsanak. És akkor csak örülhetsz, hogy nem jártatják a szájukat. - jelenti ki, azzal a háttérinformációval megspékelve, hogy tulajdonképpen Ethannak minden egyes kliensének meg kellene köszönnie a szolidaritást. Nem reagál semmilyen vigyorgásra, akármennyire is jól néz ki a tulajdonosa, legfeljebb csak magában mosolyodik el.
- Sejtettem, hogy ilyesmit fogsz válaszolni, és nem, nem érdekel, azért kösz a tippet, de csak megjegyeztem, hogy van már híred. Azt hittem örülni fogsz. - mosolyog, vállvonogat, az ember fia, ha nincs eléggé tisztában a stílussal akár bocsánatkérésnek és veheti, pedig abszolúte nem az.
Minden hiába, azért mégiscsak szimpatikus neki ez a kreatív, tesztoszterontúltengésben szenvedő fiú, persze ezt ki nem mutatja, isten ments, csak magában raktározza el az adatot, hogy nem is annyira hülye, mint hitte.
- Rosszul hiszed.  Én meg úgy vettem észre, hogy nem én vagyok az, akit két percentként arra céloz, hogy nem is lenne olyan rossz, ha valahol lenne egy üres ágy, mert használhatnánk ketten.

Az utóbbi percek hirtelen jókedve amilyen gyorsan jött, el is szállt, mintha csak valami felsőbb hatalom szeszélyeire hangolt báb volna, és nem is a saját érzelmei szaladnának át rajta. De mégis. Végre valóban érzi, hogy rálelni eddigi önmagára, ezúttal morcos, de nem teljesen elviselhetetlen kiadásban, így nem különösebben érdekli a másik tekintetében felvillanó ítélet – ha ahhoz van kedve, hogy Vouge-t szívjon, akkor azt szív, that’s all –, mikor Virgile elővesz egy másik szálat, ő hanyag mozdulattal ejti a korláton túlra, amit addig szívott, aztán lustán felkönyököl, és lassan oldalra fordítja a fejét.
- Hiába nézel rám így, nem fogom elsírni magam – közli vontatott, nyers hangon, és lepillant a mélységbe. Tekintete sokáig fürkészi a semmit, a levegő láthatatlan mozdulatait, vagy fene tudja, mégis mit, de nem kifejezetten azt a hatást kelti a hallgatása, hogy nem tud felelni Virgile újabb szavaira. Ez férfiasan megvallva sűrűn támadott felület, és már tudja, hogyan kezelje. Csak éppen kedve nincs ahhoz, hogy állandóan magát védje. Ha szúrni akarnak, hát szúrjanak – ameddig nem vesz tudomást arról, hogy leszúrták, vérezni sem igen fog. Ott azért még nem tart, hogy könnyek közt törjön ki, mert unalmas, üresfejű nőcsábásznak nézik, sőt őszintén szólva különösebben nem is zavarja, ameddig csak ennyi, amibe beleköthetnek, boldog ember. Legfeljebb bosszantja egy kicsit, hogy Virgile marad az ezerszer lejátszott sémánál. Mindenki marad ennél a sémánál. Mintha csak ez az egy része volna érdekes, és nem lenne egészében utánozhatatlan arc. Finom mosoly jelenik meg az arcán, aztán fáradt grimasszá lesz; megrázza a fejét, kiegyenesedik, és a másik felé fordul hirtelen.
- Nézd, Virgile - szólal meg olyan hangon, amely egyrészt fáradt, másrészt fölényes, harmadrészt érződik rajta egy elfojtott bájmosoly. – A szerelmi életem teljesen rám tartozik, esetleg még azokra, akikkel megosztom a celestina magicás kispárnámat. Ha ők élvezik, hogy reggelente a koszos alsóim közt botladozva menekülnek az első órájukra, hát ki vagyok én, hogy megtagadjam tőlük ez a gyönyört? – megrántja a vállát, és a helyére borzolja néhány hajtincsét. És mégcsak nem is direkt pózőrködik. – Végül is mindenki jól jár. Ebből kifolyólag nem különösebben izgat, ha beszélnek rólam, megijedni majd akkor fogok, ha többet nem beszélnek. De. Tekintve, hogy én az esetek zömében tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy mikor kivel mit hogyan csinálok, ez a téma számomra cseppet sem olyan izgalmas. Azaz. Ha még mindig ragaszkodsz felemelő és utánozhatatlan társaságomhoz, beszéljünk valami másról.
Gondolatait végigfuttatja az elmondottakon, inkább csak félig odafigyelve, és úgy határoz, szalonképesen és érthetően fogalmazta meg, amit akart. Semleges egykedvűséggel pillant fel, de Virgile szavai hallatán azért elhúzza a száját. Nem, mégsem volt elég világos.
- Hé, baba, peace – emeli fel összeérintett ujjait –, jelenleg egyáltalán nem vágyom semmiféle ágyra, csak egy kis békére és nyugalomra, meg esetleg egy kávéra. Tekintve, hogy nem tűnsz se remete szerzetesnek, se házimanónak, elhiheted, hogy tőled semmit nem akarok. Cserkész becsszóra. Hát lehet nem hinni egy ilyen vérbeli hugrásnak, mint én?
Tart egy kis szünetet, míg kissé összehúzott szemmel, enyhén önoltós stílusban megpöcköli az ingjére tűzött sárga-fekete házjelvényt – a fején akaratlanul is átfut, hogy micsoda egy idióta lehetett, aki a ház jelképének egy nyavalyás borzot választott –, s egyúttal megenged magának egy elragadó, csak kissé vérszegény mosolyt. Tündéri.
– Mellesleg, meglátásaim szerint, ha egy kicsit kedvesebb lennél, talán már odabiggyesztettek volna az oldaladra egy negyvenes bicepsszel és hatszázéves családi múlttal rendelkező bájgúnárt, és akkor most nem szorulnál rá ennyire egy szegény, szexmániás félvér faragatlan poénjaira… még kihúzod a gyufát, ha rossz társaságba keveredsz, kishercegnő.

Már sajnálja, hogy megemlítette ezt az egészet, mert Ethan fejében látszólag egymást követik a beteg gondolatok, és közben meg két percentként hangulatváltáson megy át. Kissé mintha labilis lenne. Ahogy eldobják a félig elszívott staubot, már nyitná a száját,
- ? - de csupán eddig jut el a mondatban, úgyhogy összeszorított szájjal elnyomja a sajátját is a korláton. Absztinenciát gyakorol, visszafogja magát, nem tesz semmilyen megjegyzést, csupán felvonja a szemöldökét a monológra, majd bólint, de úgy, hogy abba az egyetlen rövidke mozdulatban egész kis hangulatáradatot sikerült belesűrítenie. Minden egyet nem értését biztosan, de eközben úgy tesz, mint akinek egyik fülén be, másik ki az egész szöveg. Megkönnyebbülten felsóhajt, nem teszi meg senkinek azt a szívességet, hogy ilyen hülyeségen felhúzza magát.
- Helyes, túltárgyalva. ? mondja, aztán még hozzáteszi. ? Jó, hát tessék, akkor beszélj magadról, vagy mi tudom én, amiről akarsz. Nekem mindegy. 
 Apja kis krokodilja, összefonja maga előtt a kezét, nem mellesleg igen elragadó tud lenni, ha látszik rajta, hogy azért valami egy kicsit szíven döfte, de amint ráeszmél, hogy ez kívülről is látható megrázza a fejét, mintha csak helyre akarná rakni benne a dolgokat. A következő eszmefuttatásra elfordítja a fejét, úgy beszél ez a lökött, mintha ő mondott volna olyanokat, hogy ?Ha ennyire érdekel a szexuális teljesítményem, miért nem teszel konkrétabb lépéseket a megismerés felé?? , vagy ?nem gondolod, hogy akkor már illene érintettnek is lenned benne??. De mindegy is, nem akar buta liba lenni, azért sem sértődik meg, leereszti a kezét, felnevet ismét.
- Neked? Ki kellett volna hagyni azt a ?nemet?. ? maliciózus tekintettel néz rá a jelvényre, rajta nem látni ilyesmit, akit érdekel, hogy melyik házban van, hát kérdezze meg, de azt a szerencsétlen borzot meg semmiképp nem szúrná ki magára. Minden átmenet nélkül elindul a bejárat felé, az ajtónál fordul csak hátra.
- Gyere már, szerzünk kávét?, nem csak a vízlik tudják, hogy hol van a konyha. - elmosolyodik, várakozóan oldalra dönti a fejét.
- Nagyon is kedves vagyok, de sajnos csak az öcsémnek jutott előre kiszemelt menyasszony, én meg majd hülye leszek azért törni magam, hogy hozzáadjanak egy olyanhoz?, mint mondjuk Malfoy... Amúgy meg; nem a jó magaviseletem miatt laktam egy rohadt leányintézetben a Roxfort előtt.

Mikor a korlátok egyre többen vannak, mikor az érzelmek mélyebb sebeket hasítanak, s mikor mindenkire gondolni kell észreveszed, hogy a világ egyre kisebb lesz körülötted. Egyre kisebb és kisebb, s ami egykor lényeg volt, ami egykor mindig is számított, messze kerül. El a messzi távolba. Ahová nem mindig süt be a nap, ahol nem mindig fúj a szél. De ott lesz. És az, az ott olykor csak egy karnyújtásnyira van tőlünk, és mégis hatalmas fájdalommal jár, hogy kinyújtsuk kezünket érte.
És ezért jobb egyre többször ködbe burkolózni.
Ezért jobb egyre többször, behunyni a szemünket. Érezni azt, ahogyan pár, röpke el nem mondható pillanatig a fellegekben járunk, tenyerünket szorosan fülünkre szorítva, hogy ne halljuk senki szavát se. Még azokét se, akik sokkal fontosabbak nekünk a többinél.
Szárnyalni. Ennyit jelent mind ez.
Josey okos lány. Meg fogja érteni. Egy idő után ?
Egy idő után tudni fogja, hogy mi miért követi a tetteket. Hogy mit miért kell megtenni. Mert lesznek dolgok, amik elkerülhetetlenek. Hiába akarja majd elkerülni. Hiába akarta eddig is elkerülni. Talán úgy érzi, hogy eddig csak menekült. Hogy minden olyan dolog amit eddig tett, csak egy-egy kiskapu volt az életében.
Mintha az egésznek sosem lett volna semmi értelme.
Josey okos lány. Meg fogja érteni. Egy idő után?.
Talán. Reméli.
Reméli, mert sosem gondolt még arra, hogy valaki majd ilyen fontos lesz majd neki ebben az életben. Mert fontos neki. S a gyengeség, a gyermekség s a gyávaság, már nem lesz méltó kifogás arra, hogy elveszítse, mint ahogy egykoron az anyját is.
Őt nem fogja elveszíteni. Sem Joseyt, sem pedig Liliát.
De mégis!
Hová lettek azok az értékek, amik egykor láthatatlanok voltak, melyeket, kézzel nem tudott megérinteni? Itt vannak. Előtte. Minden érték a szeme előtt van, mert mindenkiben egy érzelme lakozik. Mindenkiben.
A szeretet Joseyban ?
A szerelem Gabeban ?
A múlt az anyjában ?
S a harag. A harag melyet titkolni próbál. Melyről azt mondja, nem létezik. Mégis megbúvik minden érték alatt, s mint vasvillás kis ördög erőlködik egyre feljebb és feljebb.
Ezért kell hát szárnyalni. Mostanában egyre, és egyre többet.
A felhők között. A felhők?
Remegő csontos ujjai összeragadnak, s arcát hatalmas tenyerébe temeti. Sóhajt. Már megint túl kevés. Már megint. Dühös, miért dühös?
Tudja, hogy valami jönni fog.
Érzi, hogy valaminek, most készülőben van a helye?
Miért érzi? Miért? Nem akarja érezni, a rohadt életbe. Csak szeretné újból látni a napot. Mert most sötétség van. Sötétség.
Kezei lefolynak arcáról, zsebében kezd el kotorászni. Rá kell gyújtania. Most már egyetlen percet sem bír ki a nélkül. Miért érzi úgy, hogy most már csak abba kapaszkodhat?
- A felhők? - hangja elesett, gúnyos. Miért nem alszik, már napok óta? Mi a franc tarja ébren? Kotorászik, öngyújtó. Nem gyullad. Gyulladj már meg!
- Nem tűnnek el a felhők Josey? Csak jönnek. Jönnek és jönnek.
Nem gyullad. Miért nem gyullad. Gyulladj már!
- Mi a f*szomért nem tűnnek már el?
Gyulladj már?
Nem égsz. Miért nem égsz?
Teste a párkány felé fordul, kezei a hideg kőre ülnek. Támaszkodik. S mogyorószín szemei a távolba merednek. A hegyekbe, a tóra. Talán tényleg ideje lenne felnőni?

Egy ideig csak nézi a semmit, a korlátra könyökölve, kissé talán túlságosan is a mélység fölé hajolva, és vár, talán Virgile reakciójára, talán csak pihenteti magát az enyhe kirohanása után. Néhány perc után aztán mégis felpillant, és haloványan, fáradtan elmosolyodik, és körülbelül azonnal fel is adja, hogy teljes mélységében átlássa és megértse Virgile frappáns kézmozdulatát. Egyszerűen nincs türelme ahhoz, hogy másokat elemezzen, hiába teszi ezt máskor szórakozásból.
- Túlspiláztam? ? érdeklődik rekedtesen, szkeptikusan felvont szemöldökkel, kezdődő, majd azonnal hamvába is haló alig-nevetéssel a kérdésben. ? Azt hiszem, kezdek szenzibilissé válni. Jesszus ? kommentálja aztán saját magát vontatott egykedvűséggel, és ellöki magát a korláttól, megfordul, és újra Virgile-re emeli a tekintetét. Bólint.
- Remek. Nem. Uncsi, lepedőnek tervezett bájgúnár vagyok, emlékszel? A téma kerülésében bennefoglaltatik ez is. Szóval te jössz, szöszi. Mesélj valami izgiset ? összeilleszti ujjait, aztán módszeresen kiropogtatja az ízületeit. A pillantása figyelő és figyelmes, ennél előzékenyebb valószínűleg nem is lehetne. Aztán vállat von, és savanyú pofával böki ki. ? Oké, egy pont oda, nem én leszek az évszázad hugrabugosa, de sajnos Longbottomék elfoglalták a menő helyemet az állatkerti megacicák között, bocs.
Igen, tulajdonképpen azóta is gondolkodik azon, hogy miért éppen Hugrabug. Nem mintha baj lenne, élni és élni nem hagyni elv szerint remekül megvan a szelídek és életképtelenek selejtnek címkézett kartondobozában. Remekül. Leszámítva persze, hogy a nap huszonnégy órájában frászt kap tőlük; sovány vigasz, hogy valószínűleg ők is tőle. Bár vadul dívik a türelem, talán észre sem vették, hogy direkt próbálja kiidegelni őket. Sebaj. Ahogy az évfolyam nem-hugrabugos felét nézi, hát? ez még egy békés kompromisszum a sorssal.
Elmosolyodik megint, ezúttal szinte valódi derűvel.
- Köszönöm, jótündér, ezt egyszer még meghálálom. Tehát irány a konyha.
Ráérős, de célirányos léptekkel indul meg az összekötő híd keleti oldala felé, elvégre az órából még hosszú percek vannak hátra, a konyhában meg csak nem kutat elveszett diákok után egyetlen elvetemült tanerő sem. A kávé pedig ? hát a kávé már maga a paradicsom. Kisbetűvel, de jelentőségteljesen. Kávé-kávé-kááávééé.
Muszáj megeresztenie egy enyhe vigyort a leányintézet hallatán.
- Témánál vagyunk. Leányintézet. Párnacsaták bugyiban, összebújás, intrikák és becsempészett szerelmes levelek, valami szaftos? Pardon, erotikus részletek a  kábé két perce létrejött inhibíció alapján kiemelve. Tehát nem szaftos. De mégis mit műveltél, oh, szép és kegyetlen hölgy, amivel kiérdemelted ezt? Leverted a nagyi porcelánját?
A híd végén Virgile-re pillant, majd gáláns mozdulattal felajánlja a vezető szerepét, bár a kelleténél biztosabban indul meg mögötte. Élettapasztalat.

Kane a mai napját bájitaltannal zárta, már ami a tanulmányi részét illeti. Közeledik a tanév vége és eléggé leterheli. Mostanság nem jut sok ideje szocializálódni vagy épp kedvenc hobbijára, bosszúságot okozni minden egyes járókelőnek, aki jár vagy kel. Lassan és erőtlenül nyitja ki a kaput, amin keresztül kijut az összekötőhídra. A lemenő nap utolsó sugarai félelmetesen vakítóak, ha az ember egy természetes fénytől elzárt világból a szabadba lép. Miután kilép a hídra Kane széttárja karjait, zsákjától görnyedt hátát kihúzza és jó nagyot szippant az arra járó tavaszi szellőből. Kicsit idiótának tűnhet, de ha valaki három órát tölt egy olyan helyen, ahol kevesebb a fény, mint az Azkabanban, akkor már vágyik egy kis friss levegőre. Az idő így, május fele a megszokott formáját hozza. Kellemes tizenöt - húsz fok. Nem is lehetne ennél jobb. A hídon már égnek a fáklyák. Másik oldalán távolodó fekete árnyak. A nap még egy utolsót integet az iskola felé és végleg nyugodni tér. Kane rádöbben, hogy egyedül van a hídon. Ez épp egy jó alkalom arra... arra...
- Hogy elszívjak egy jó cigit.
A fiú táskája alacsony ívben repül egy pad felé, melyet kiszemelt magának, hogy megpihenjen és ellazuljon egy kicsit még vacsora előtt. Csörömpölés és huppanás. Bájitalos üveggel teli táskája után Kane is letelepszik. Talárja belső zsebéből egy jó előre elkészített rakétát húz elő. Még mielőtt elkezdné eme tiltott élvezeti szer használatát, óvatosan körbenéz, ki kóvályog erre fele, nehogy aztán
vacsora helyett egy az igazgatói szobában töltse az estéjét. Most megnyugtató látványt nyújt az üres híd. Lassan elő veszi pálcájátés szájához emeli.
-Faya blaze to cali weed...

Mint árnyék suhan a hídon, magassarkúi kopognak. Kipp-kopp, kipp-kopp. Siet, de nem ideges. Tudja, hogy sok ideje van, s úgyse látja senki sem. Melege van. Ez a tavasz. Hol a hideg rázza az embert, hol a meleg őrjíti meg. Dönt, majd megáll, és leveszi magáról a kényelmetlen zöld szegélyű talárt. Hóna alá gyűri, majd tovább halad.
Szinte minden estéjét itt tölti, persze, ha ki tud szabadulni a kastélyból. Ami eddig nem volt akadály, s nem is lesz soha.
Itt szokta elszívni a cigarettákat egymás után, vigyázva, hogy le ne bukjon, s ne az igazgatóiban kössön ki. Párszor már volt ilyen. Azóta óvatosabb, sokkal.
Lassít, cipőinek kopogása halkabban verődik vissza. Megérzi, hogy van előtte valaki. Megáll, hallgatózik, figyel.
Cigarettaszagot érez, továbbindul. Lágyan elmosolyodik, mikor észrevesz egy fiút, aki a padon ül, s szemmel láthatóan füst lengi körbe. Cigi.
Carmen odalépdel hozzá, majd invitálást nem várva leül mellé. Belenyúl a levetett talárja zsebébe, előhúz egy szál cigit. Rágyújt. Lassan, mélyen beszívja a füstöt, mintha már ezer éve nem szívott volna egy slukkot sem.
-Carmen.-nyújta kezét kecsesen a mellette ülő orra elé bemutatkozás gyanánt.
Mint úri hölgy elvárja, hogy törődjenek vele, nem tud ő itt ülni hallgatagon, miközben oldalán egy srác füstöl. Nem marad ő kuka! Nem!
-Mióta?-kérdi a raszta hajútól, utalva a cigarettára.
A dohányzók már félszavakból megértik egymást, így Carmennek nem kell sokmindent mondania. Elég egy fél mondat, hogy kideríthesse a fiú mióta szívja a cigit.
Gyorsan szívja a szálakat, egymás után gyújt rá a következőre. Megszokás, egészségtelen életmód. Körülnéz, majd egy lapos flaskát vesz kezeibe megintcsak a talárja zsebéből. Meghúzza, majd odanyújtja a srácnak.
-Kell?-kérdi tőle.

A kutya se tudja mennyi ideje ülhetett ott Kane a padon. Talán öt perce vagy egy negyed órája? Fogalmatlanság. Teljesen elvesztette időérzékét, meglehet, hogy már a vacsorának is vége lehetett, amikor is újra nyílott az ajtó. Kane egy pillanatra megmerevedett. Hirtelen egy középmagas szőke vadmacska jelent meg mellette.
*Na most végem lebuktam. Ráadásul mardekáros. Tuti felnyom Dumbinál...*
A srác fejében minden minden elképzelhető dolog felmerült, hogyan védhetné meg magát. Szabad keze már a pálcája felé siklott és a döbbenettől még a füstöt sem fújta ki. Meglepődését csak tovább növelte, hogy a lány elsőre nem is foglalkozott azzal, hogy ő épp mit csinál. Ami pedig ezután következett az már túltett minden határon. A lány leült mellé és rágyújtott. Eddig nem látott még még ehhez fogható dolgot. Ezt mind a jelenetre, mind a lányra is lehet érteni. De Kane maradt inkább a jelenetnél.
A lány hirtelen kezet nyújtott felé, legalábbis ő így érezte és illedelmesen bemutatkozott. Egyből leesett, hogy egy jómódú és feltehetően gazdag kékvérű család egyik legkülöncebb tagjával ráz kezet épp. Próbálta nem mutatni felé, hogy mennyire meglepődött és visszaköszönt.
- Kane Sullivan.
Tekintetéből kifürkészhetetlennek találta, milyen szándék vezérli, ezért fenntartja magának a csapda vagy csíny lehetőségét. Próbált higgadt és nyugodt maradni. Talán egy revans van épp készülőben. Fel sem merült benne, hogy szimplán ismerkedik a lány, hisz nem az emberszeretetükről híresek a mardekárosok. Nem tellt bele sok idő és Carmen folytatta a beszélgetést. Mihelyst elhangzott a kérdés eszébe jutott mit is csinál épp. Egy jól irányzott mozdulattal elpöckölte a csikket jó messzire a hídtól és remélte, hogy mélyebbre esik mint lehetne. Nem akar egy terhelő bizonyítékot viszont látni.
- Hmmm fogalmam sincs. De már nem.
Egy ideig csak nézte, mit csinál a lány. Újra és újra gyújtja meg a cigarettákat. Nem tűnik idegesnek. Szimplán... Hát őszintén Kane fogalmatlan, mit is mondhatna, vagy fűzhetne a Carmen nevű jelenséghez. Szemével óvatosan követi a lány minden mozdulatát. Cigiről cigire, cigiről a flaskára. Elsőre valami mást képzelt el, mi is jelenhetne meg a kezében. Furcsa ez a helyzet, mi több már idegesítő. Carmen felé nyújtja a flaskát, anélkül, hogy ő beleinna, ezzel még jobban táplálva gyanúját az átverés felé.
- Kösz nem...- hangzik automatikusan a válasz.
Jól tudja, hogy idegentől ismeretlen tárgyat, italt elfogadni, egyenlő lehet a halállal. És nem lenne helyes meggondolatlanul cselekednie.
Kane már türelmetlen. Nagyon is az. Véget akar vetni ennek a valaminek. Végére jár és gyorsan megszólal:
- És ha szabad kérdeznem mi járatban vagy te erre fele ilyenkor?

Kedvesség?
Mikor a mellette sétáló észrevette, hogy fázik, hátára terítette a kabátját, amitől rögtön elkezdett felmelegedni a lány teste. Furcsa ? ilyen apró kis megmozdulásban, figyelmességben nem sokszor lehet része az embernek. Nem egyszer merengett már azon, merre is tart a világ, és egyszerűen csak arra jutott, hogy ilyet már egyáltalán nem, vagy csak nagyon kevesen tesznek ? az emberek nem fordítanak elég figyelmet a környezetükben élőkre, csak eléldegélnek egymás mellett (mert muszáj), a saját érdekeiket figyelve. Úgy tűnik, mintha a társadalomból kiveszett volna a kedvesség.

Szavak?
Hiába mondja, hogy nem fázik, a lányban továbbra is fenntartások vannak, nem tudja elhinni. Hiszen a fiú összehúzta magát, eddig halovány bőre pedig pirosodni kezdett? Ugyanakkor ráhagyja, és kicsit kellemetlenül érzi magát, de megpróbálja elhinni. Tekintetét az apró kavicsokkal borított útra helyezi, miközben lassacskán egészségesebb hőfokra melegedik fel. Mindeközben csak azon mereng, hogyan is lehet az, hogy a fiú ilyen idősen máris ilyen hasonlatokat és metaforákat használ, hogy ennyire bölcs? Sokat tud az életről, a problémákról, a szenvedésről, valamint rendkívüli érettségről tanúskodnak az előbb elhangzott szavak.

Fájdalom?
Minden egyes szó, ami a nagyapjával és a múltjával kapcsolatos, elfedett, ám mély sebeket tép fel a szívében. Hiába a sok támogatás, hiába a sok kísérlet a felejtésre, vannak dolgok, amelyek örökre beleivódtak az emlékezetébe. Hiszen rengeteg közös emlékük volt, a nagyapja egyszemélyben volt mindenkije, apja, anyja, barátja, barátnője, testvére, segítője. Eszébe jut egy nap? Egy nap, mikor ketten, ő és a nagyapja elmentek Florean Fortescue fagylaltozójába, és majdnem mindenféle fagyit megkóstoltak, utána pedig napokig betegen feküdtek otthon mindketten. Emlékszik, hogy a nagyapja is utálta az epres fagylaltot, ahogy ő is, és közös kedvencük a narancsos fagylalt volt, csokoládé öntettel. Ezekre a gondolatokra elmosolyodik, szívét melegség járja át, aztán a fiúra néz, mikor az ismét megszólal, és egy hálás pillantást vetve rá válaszol. Egy pillanatra eltűnik a fájdalom

- Évekkel ezelőtt történt, mégis olyan, mintha? Mintha tegnap? Tegnap halt volna meg.

Tovább sétálva megint felhangzik a fiú lágy, és kellemes hangja. Jól esik neki az, ahogy a mellette sétáló bátorítani próbálja, ahogy erőt próbál önteni belé. Kissé meglepődik, hogy nem azt mondja, hogy próbáljon felejteni. De ez a ?próbáljon túllépni rajta?-dolog nem tetszik neki. Hogy léphetne túl??

- Tudod, kedves, hogy próbálsz erőt adni, de? Nem tudom. Talán nem is akarok túllépni? Ha túllép az ember valamin, akkor? Akkor az olyan, mintha elengedné az emlékét az illetőnek, nem?

Felvont szemöldökkel néz a fiúra, aki biztos, hogy legalább akkora, ha nem nagyobb terheket cipel, mint ő. Rövid ideig gondolkodik azon, hogy rákérdezzen-e, de nem mer? Elvégre? Ő annyira más? Valószínűleg nem válaszolna? Aztán újabb rágódás után úgy dönt, mégis megkérdezi. Ekkor azonban ismét megszólal a fiú, s ahogy az ráemeli a tekintetét, úgy ő is felemeli a fejét, és íriszeit a másikéba fúrja. Bizalmat árasztó lélektükrei most ezüstösen csillognak, hangja kissé rekedtes, és remegő, de megszólal?

- Te is vesztettél már el valakit, aki fontos volt számodra? Igaz?

A kérdés talán túlságosan is személyeskedőnek tűnik, talán nem kellett volna megkérdeznie, de úgy gondolta, hogyha a fiú volt olyan türelmes, és segítőkész, hogy meghallgatta a panaszát, az a minimum, hogy viszonozza ezt. Azt nem tudja garantálni, hogy segíteni tud ? de néha a hallgatás, az együttérzés sokkal többet ér egy-egy kimondott, de hazug szónál?




//Óriási bocsánat, köszönöm a türelmedet, és bár még így sem az igazi, reménykedem abban, hogy jó úton járok a visszatérés felé.//

Szimplán felelhetné azt, hogy semmi köze hozzá. Mert így van. Semmi köze hozzá! Azt, hogy mit keres itt ilyenkor elég, ha csak ő tudja. De milyen meglepő, most nincs kedve gonoszul viselkedni. Untatná, hisz már annyiszor csinálta végig az ilyen jeleneteket a többi diákkal. Inkább csak nézi a csikket, majd unott, rekedt hangon válaszol.
-Csak levegőzök.
A válasz egyszerű, tömör, rövid. Amilyennek lennie kell. Amilyet egy griffendéles elvár egy mardekárostól.
Úgy érzi, úgy sejti, hogy az ismeretlen fiú nem bízik benne, mitöbb gyanakszik. Hisz mit bizonyítana az, hogy visszautasítja a flaskát? Ha más kínálná, biztosan elfogadná.
Kész röhej. Egy zöld szegélyes talárú lánytól, már alkoholt sem szabad elfogadni? Vicces. Gúnybaejtő.
De ha már itt tartunk, talán nem hiába gyanakszik a fiú. Hiszen ketten vannak, s nincs senki más a közelben. Más helyzetben Carmen is óvatos lenne. De nem most, és nem itt.
Ha nem, hát nem, süllyeszti az üveget a talárja zsebébe.
-Elég furcsa, hogy egy szavamra eldobod a cigit. Csak nem félsz, hogy beárullak?-kérdezi gúnyosan.-Hidd el, ha valami rossz tréfát akarnék űzni veled, akkor már réges rég nem ülnél itt ilyen nyugodtan. Szóval nem kell félned.
Most még nem.
Talán, ha a helyzet úgy hozza, s a jövőben valami puszta ellenségeskedés lobban fel köztük vagy a barátaik között, akkor már igenis joga lesz pálcát rántani a lány ellen, de most nem. Ha mégis megteszi, akkor a szőkeség zsebében lapul a pálca, s elég egy rontás...
Maga elé bámul, majd a fiúra néz.
Vajon mi járhat a fejében?

- Mondd... Úgy mégis milyen más reakciót vártál tőlem? Felálljak, megcsókoljam a kezed, térdre rogyjak és ódákat zengjek rólad? Alap, hogy eldobom a csikket, bárki is jelenjen meg. Nem hiányzik nekem, hogy emiatt meghurcoljanak. Rólad meg ki is nézné az ember, hogy egyből pálcát ragadsz elkábítasz vagy valami feka trükköt dobsz be, amitől fél napig kómázok és egyből Pipogyi tanárúrhoz rohansz, hogy: "Jújjj tantó bácsi nézze csak mit fogtam! Rajtakaptam! Rossz griffis pfuj." Utána meg hugyozásig ugrálnál és csillogó szemmel várnád, hogy ugyan már adjon egy kis fiolával a zsírból amit a feje búbján tenyészt. De reménykedem, hogy semmi ilyesmi nem fordult meg a fejedben és remélem, hogy rossz ember ismerő vagyok.
Dúlt fúlt magában Kane, bár sok oka nem volt rá, hisz nem bántotta meg és jelen álláspont szerint nem is készült felnyomni őt valamelyik tanárnak. Vagy épp a falra.
- Háháhá! Nekem? Félnem? Ugyan mitől? Nem félek, de nem tenne jót az imidzsemnek, ha idő előtt haza térek. És nagyáltalánosságban én űzöm a tréfát másokkal. Ez az én kenyerem. Nem kell ide a konkurencia.
Széles mosoly ült ki a fiú arcára. Nem akar bunkó lenni, de szeretné ha mihamarabb kibújna a szög a zsákból. Feltéve, hogy ki kell neki bújnia. Gyanakvása kezdett alábbhagyni. Remélte, hogy a lány is így gondolja és betudja bizonyítani, hogy Kane téved. Bár csekély az esélye, hogy megbocsát, Ő ilyeneket nem szokott csinálni, de valamelyest kiengesztelné.
- Szóval? Akkor te melyik táborhoz tartozol? Azokhoz, akik hűen nyaldossák Piton talpát, vagy azokhoz, akik közömbösek? Vagy talán te is egyedi vagy?
*Mint én.*

Davis Perry lassú tempóban baktatott a háztársa mellett, hallgatva annak válaszait az általa előadott monológokat követően. Soha nem gondolta volna, hogy hallja még valakitől ezt a szófordulatot az életében, de élénken visszhangzott a fejében.
~ Kedves vagy?kedves vagy? ~
Egy pillanatra a kavicsokkal borított ösvényre tekintett, mert meglepte ez a két, régen elfeledett szópáros. A hatodéves lány valószínűleg nem volt tisztában azzal, miket tett, és miféle szóbeszédek járnak személyéről az iskola falai között. Érdekes kontrasztot alkotott, hiszen valóban voltak emberek, akikkel képes volt emberien viselkedni, míg másokat akár semmibe vett. Amennyiben a téma engedte volna, biztosan elmosolyodik?de nem tehette meg, mert túlontúl komoly beszélgetés vette kezdetét már a találkozás pillanatában. Továbbá, a mondanivaló lényegi része közel sem azon volt, hogy kedvesnek titulálták, így nem is reagált, csak hallgatta a másikat.

Az ember szeret túllépni a fájdalmas dolgokon, természetéből fakadóan mégis akadnak olyan emlékek, amelyek bármennyire is lehetnek szomorúak, soha nem feledné őket senki. Tény, visszagondolni nem kellemes, mégis, ha a rossz elveszik, és csak a jó marad meg, az már nem ugyanabban a színben festi le a történteket, képeket. Minthogy egy személyről volt szó, emlékezetbéli jelleme teljesen csorbulna, azzal pedig megváltoztatnánk azt, amilyen valójában volt éltében. Ahogyan Emily, Davis sem felejtette el az édesapjától kapott első pofont, az édesanyja nevelő jellegű szidalmazását. Éltek benne a képek, nagyon mélyen?mégis, inkább a szépeket idézte fel, azokat, amikor boldog volt velük, és minden olyan tökéletesnek tűnt. Azóta, a szörnyű nap óta megtanulta, nem szabad tökéletessé tenni semmit, mert az élet megbosszulja, és elveszi az értékeket. Mindig elveszi, és csak azoknak kegyelmez, akik meg sem érdemelnék ezt a kiváltságot.

A lány azon kérdésének utolsó szavainál, amely az emlékekről szólt, feltekintett, mert valahogyan érezte, hogy fontos a szemkontaktus. Tekintete komor volt, szemei pedig semmiféle érzelemről nem tanúskodtak, mintha teljesen üres lenne odabent. Pedig nem volt az, soha, egy pillanatra sem. Mindig ott kavarogtak benne a kusza érzések, a jók, a rosszak egyaránt?csak volt már annyira ösztönös, hogy egyszerűen képes volt tudtán kívül eltakarni azokat. Az ember hamar megtanulja ezt, és a végén már önmaga számára is észrevétlen alkalmazza. Még akkor kezdte el, amikor a szülei elmentek, azért, hogy távol tarthasson magától mindenkit.
- Dehogy!
Buggyant ki belőle a szócska, lélekállapotából fakadóan igencsak bársonyos tónusban. Érdekes módon, ahogyan azt korábban említette, a hűvös nem volt hatással rá, nem kocogtak a fogai, és nem remegett a hangja sem.
- Nem az emléket engeded el, hanem őt magát. A róla alkotott kép örökre ott fog élni, legbelül.
Újabb pillanatok, csend, és mégsem feszült. Valahogyan egyik fél sem érezte azt, most azonnal meg kell szólalnom. Ez pedig jó így, hiszen azt jelentette, mindketten átértékelték egymás szavait, nem sürgetve a másikat.

A monoton, cipőtalpak alatti kavicsok ropogását aztán újra a lány kellemesen csendülő hangja törte meg. A kérdés bekövetkezett. A fiú már várta, hogy mikor fog kibuggyanni, elvégre, ha jómaga feltette a kérdést?A beszélgetés alatt elhangzó válaszokból tudta, hogy előbb, vagy utóbb, de biztosan el fog hangzani visszafelé is. Nemcsak azért mert az illedelem így kívánja, hanem az emberi kíváncsiságból adódóan. Újfent feltekintett, majd halovány, de érezhetően erőltetett mosoly jelent meg az ajkain egy pillanatra.
- Ennyire nyilvánvaló a válaszaim alapján?
Azzal a lendülettel, ahogyan kimondta, ismét előre tekintett, a kastély hatalmas kőfalát bámulva?mintha onnan jönne valami, akármi, ami segít kibújni a téma alól. De nem érkezett, így leszegve fejét folytatta a beszélgetést.
- A szüleimet.
Nem folytatta, mert a kérdés csak arra irányult, kit veszített el, legalábbis a sorok között ez rejtőzött. Az, hogyan veszítette el őket, még most is képes volt teljesen lesokkolni őt, noha már jóval érettebben kezelte, mint annakidején.

Lassú, apró lépésekkel sétáltak egymás mellett a korán kelő fiatalok, és már így, kora hajnalban komoly témákról folyt a beszélgetés. Elvégre, nem sokan kezdik úgy a napot, hogy halálról, vagy az elvesztés fájdalmáról folytatnak eszmecserét. Túl nagy falat reggelre, a két mardekáros azonban cseppet sem tűnt úgy, mintha gondot okozna nekik egy ilyen tárgyú beszélgetés. Sőt. Kifejezetten mintha elmerültek volna benne, és átjárta volna minden egyes porcikájukat a kérdés. Örömet ugyan nem változz ki belük ? de megannyi furcsa, különleges megmozdulásra való késztetést igen, kiváltképp a fiúból; aki ugyan eltakarja a kedves, és barátságos arcát, ott van, a gondos figyelemmel megalkotott, majd felöltött álarc mögött, és most egy apró repedésen keresztül, Emily bele is láthatott abba az énbe.
Saját magában valójában picinyke boldogság-szikrát gyújtott fel az, hogy a másik talán akaratán kívül, de engedte, hogy ne csak a jeges, és hűvös Perry-vel beszélhessen, ne csak neki tudja elmondani a problémáját?

Pedig jelen pillanatban a dühnek, a gyűlöletnek, a bánatnak helye van itt ? de a boldogság valami olyan dolog, amely közel sem illik most a szituációba.

A hűvös szellő emlékezteti is erre, így immáron kevésbé magába, és gondolataiba merülten néz fel, és kezdi el figyelni a fiút. Tudja, érzi, hogy Davis ugyanolyan, ha nem nagyobb szenvedéseket élt át, mint ő maga, a kérdés csak az, hogy lesz-e annyira nyitott, közvetlen, és bizalmat befektető, hogy elmeséli neki, mi is az ő szomorúságának az oka, mert a lány is képes volt feltárni szívét leginkább szaggató problémáját, a viselkedésének indokát, azonban azt is tudja, hogy az emberek nem egyformák. Néhányuk könnyebben képes ilyenekről beszélni, mások inkább magukban, csendesen rendezik az efféle kérdéseket, gondokat. Ráadásul, nem tudhatja, hogy mi állhat a dolog mögött egész pontosan. Feltéve, ha végre fel meri tenni azt az egyszerű, mégis súlyos kérdést.

Addig viszont kevésbé személyes, mint inkább általános dolgokra folyik a beszélgetés. Az emlékek, és a személy elengedése közti különbségről, amit ugyan Emily nem, de Davis igenis észre vesz, és képes különbséget tenni a kettő között.

A fiú hangja meglepi, pillanatra meg is rezzen talán, ahogy elhagyja annak száját az apró kis szó. A folytatás aztán még inkább meglepődöttségre vezeti, és elgondolkodtatja. Talán igaza van. Hirtelen nem is tud mit mondani, először magában kell helyre raknia a szavakat. Meg kell értenie a lényegét, fel kell fognia, végig kell gondolnia; elvégre most nem az a lényeg, hogy gyorsan, talán ostobaságot válaszoljanak, már ha ebben a kérdésben van ostobaság, hanem az, hogy valóban elgondolkodtassák a másikat.

- Talán igazad van. Azonban nekem idő kell ahhoz, hogy elérjek egy olyan pontra, ami után már azt mondom, hogy egyetértek, hogy így van, hogy képes vagyok _őt_ elengedni.

Lassacskán pedig eljött a pillanat. A pillanat, amikor a lány feltehetné a kérdését, az alkalom adott, de a bátorsága talán elhagyta? Vagy mégsem? Szájából kicsúszik hát a kérdés, a kék szempár a fiú arcára emelkedik, tekintetét egyenesen annak íriszeibe szegezve. Az a mosoly, amely megjelenik az alsóbb éves arcán, valójában kissé elkeseríti, mert a kényszeredett mosoly sosem lehet jó dolog jóslója. A választ kíváncsian várja, nem tudja, mi fog történni, de felkészült arra is, hogy most megrázó dolgot fog hallani. Illetve, reménykedik abban, hogy fog választ kapni.

És kap. Rövid, egyszerű választ, mégis tudja: ennek az aprócska kis szónak a kimondása is megannyi sebet képes feltépni. A lány arcára kiül a szomorúság? Sajnálja a fiút is, és annak szüleit is, jelen pillanatban teljesen együtt tud érezni az egyedül maradt Davisszel. De mégis, mi történhetett?

- Sajnálom. De tényleg. Bután hangzik, és sablonosan, de tudom, hogy mit érzel. Ha? Nos, ha szeretnéd, elmesélheted. De csak akkor, hogyha nem okoz túl nagy gondot, vagy?

Az előbb feltett kérdése után ezt már könnyedén teszi fel, hangjában bánat csillog, a kérdést azonban nem fejezi be. A fiúnak értenie kell, miért nem akarja kimondani azt, hogy fájna. Nem megy. Davisnek nem tudja ezt mondani. Azonban azt is tudnia kell, legalábbis ezt próbálja elérni, hogy benne meg lehet bízni, és hogy szívesen hallgatja meg mások baját. Egyesekét talán a megszokottnál is szívesebben. És Davis Perry pontosan ezek közé tartozik.

Kezdett egyre hűvösebbre fordulni az idő, a szellő is már-már széllé élénkült, csípve a bőrt, megpróbálva belemarni a húsba. A Roxfort padjait koptató páros ennek ellenére továbbra is lassú ütemben sétált, elvégre a megkezdett beszélgetéshez valahogyan ez passzolt. A Perry család gyermeke úgy gondolta, borókás téma mellé nem dívik a rohanás, melynek folyományaként, ha észrevétlen is tette, de próbálta „szabályozni” a tempót. Óvatosan, úgy, hogy a másiknak fel se tűnjön vett vissza minden egyes lépés alkalmával a sebességéből, valamint a hosszból, hogy egy igazán kényelmes és nyugalmas tempót tudhasson be. A mindig hűvös tekintetét oldalra fordítván, végigmérve a mellette haladót. Tudta jól, a kabát, amelyet adott melengető, és a lány már cseppet sem fázik. Ennyi időnek elegendőnek kellett lennie ahhoz, hogy felmelegítse a testet, és sosem lankadó hőt biztosítson a hatodéves melegen tartására. Ő továbbra is zsebre dugott kezekkel lépdelt előre a durvaszemcsés homokon, egyenesen a macskakövekkel rakott út felé, hogy ott aztán majd a duó ráfordulhasson a keleti kapura.

Természetesen, szokásához és neveltetéséhez mérten illő módon figyelt a nálánál egy évvel idősebb lányra, és hallgatta annak szavait. Amikor úgy hozta a pillanat, szemkontaktussal tűntette ki a másikat. Hiszen mindig vannak olyan elemek egy beszélgetésben, amikor ez elengedhetetlen, szükséges ahhoz, hogy át lehessen élni a pillanatot, a másikban felszabaduló érzelmeket. Amikor a szükség úgy hozta, elfordította tekintetét, mintha az utat kémlelné, hagyván a másiknak egy lélegzetvételnyi időt, hogy összeszedje a gondolatait, esetleg haloványbőrű arcának vonásait. Maga a párbeszéd közel sem olyan volt, amelyre bárki más vágyna az iskola falai között, mégis szükséges, hogy legalább egyszer kiadhassák magukból az esetlegesen felgyülemlett feszültséget. Hiába a megannyi év, Davis minden egyes alkalommal érzett odabent, legbelül egy kis szorítást, szúró fájdalmat, amikor a szüleire gondolt. Tény, hogy annakidején nem volt képes kezelni ezt, semmilyen formában, és a legszívesebben kitöltötte volna minden dühét az első arra járón, mára ez csillapodott. Képes csendben merengve, félrevonulva rendezni a gondolatait, noha azzal tisztában van, hogy bűne soha nem nyerhet megbocsátást. Még most, ennyi esztendővel a katasztrófát követően is képtelen elfogadni a mások által szajkózott szavakat, melyek szerint nem tehet a halálukról. Ő tudta jól, tehet, ő volt ott, egyedül ő, aki érdemben képes erről véleményt alkotni. Akkor ott tudta már, örökkön magát fogja okolni, és ezt az érzést senki sem tudja eltaszítani.

A lassú séta közben Emily beszédét hallgatta, figyelmesen, minden egyes szó megmaradt az elméjében, és szinte visszhangot vert. Olyan volt a fiú számára, mintha saját magát hallaná évekkel ezelőtt. Érdekes volt megélni azt, ahogyan végigszemlélhette, miként is vélekedett annakidején, hiszen, ha nem is egy az egyben, de a múltjának egy érzelemvilága köszöntött vissza. Továbbra is bársonyos, nyugalmas hangon szólalt fel, folytatván a diskurzust a másikkal.
- Tudom, mit érzel…
Amikor belekezdett tudta, hogy nem biztos, ezek a megfelelő szavak az adott pillanatban.
- … ne haragudj.
Tette hozzá gyorsan, mert közel sem állt ahhoz, hogy megbántsa a lányt.
- Át tudom érezni a jelenlegi gondolataid és kedélyállapotod. Tudom, hogy idő kell a szerettek elengedéséhez, számomra is esztendők leforgása szükségeltetett, mire képes voltam olyatén formán gondolkodni, mint most.
A válasz magában foglalta, hogy az ötödéves mardekáros továbbra is fenntartja beszélgetésük eddigi állításait, azonban, egyetért azzal, az embernek nem megy olyan könnyen a „feledés”. A szó magam sem fedi a valódi érzéseket, hiszen nem feledni szeretnének, egyikük sem, mindinkább elűzni a fájdalmat, legalábbis kissé háttérbe szorítani azt, hogy ne ez határozza meg napjaikat. Többé-kevésbé a fiú elérte ezt a szintet, de még manapság is voltak olyan reggelek, vagy éjszakák, amikor belemart a szívébe az emlék.

A beszélgetés folyásának medre egyre mélyült, a szavak vájták az utat az érzések számára. Noha cseppet sem volt kellemes a téma mivolta, mégis, egyfajta furcsa érzéseket kavart fel. Érdekes kontrasztot alkotott az, ami történt, hiszen mindketten vágyták a múltról való merengést, annak fájdalmas mivolta ellenére.
- Tudod, akárhányszor kérdeznek erről, kitérő választ adok, mert nem szeretem újra és újra átélni azt, ami történt.
A lány azon kérése, mely szerint meséljen szülei halálának körülményeiről várhatóak voltak. Sokan úgy vélték mind a diáktársak, mind pedig a felnőttek közül, azzal, ha az ember kiadja magából, megkönnyebbül. Ebben az esetben azonban nem volt szó erről, soha nem hozott megnyugvást a történet… csak újabb önsanyargatást. Furcsa, fájdalmas szemekkel a lányra tekintve adta meg rövid és tömör válaszát, remélve a másik nem orrol meg érte, hogy nem szeretne beszélni a halálesetről.
- A saját szememmel láttam, amint megölik őket… alkalmam lett volna megölni a gyilkost, de valamiért nem sikerült. A pálca… nem akart működni.
Egy pillanatra elmerengett, akkor nem is gondolta végig, talán a bensője nem volt képes arra, hogy öljön? Nem volt felkészülve rá? Pedig ott, akkor mindennél jobban akarta és vágyta.
- Persze az is lehet, hogy egyszerűen odabent, legbelül még nem álltam készen, hogy efféle cselekedetet hajtsak végre.
Zárta a sorokat, kémlelőn mérve a horizontot, elmerengve az új részleteken, amelyek most, évekkel az esetet követően buggyantak ki elméjéből.

---

// Bocsánatodért esedezem, amiért ilyen kései válasszal illettelek. <3 //

*Ez a nap is csak olyan volt, mint egy észak-angliai, átlagos, hűvösen esős nyári nap lehetett. Odakint kergette egymást a takony és a nyák, néha a takony állt nyerésre, néha a nyák. A köd volt a bíró. Mondjuk köd már csak így estefelé lett, de olyképpen festett, mintha a lánybánat szürke felhők leereszkedtek volna az erdő fölé, a tóra és az udvarra úgy komplett. Bármily hihetetlen nem láttam napfényben ázó, egymáson dagonyázó, esetleg udvaron leckét írós fazonokat. Tegnap voltak bőven, húztam is a szám rendesen, de mégse lőhettem ki mindet egy huzatos ablakpárkányon ülve. Voltaképpen lemehettem volna közéjük, megmutatni magam, hogy igen, nekem is elfér a jegyzet az ölemben, igen, én is tudom mutogatni magam rövidebb ruhában, testhez tapadósban, ahogy manapság teszik a fiúk, igen, én is tudnám csalogatni a lányokat, hogy segítsenek, aztán a tóba is borogathatnám őket, de… minek? Nem érzek magamban túl sok affinitást ahhoz, hogy vegyüljek a néppel, sem ahhoz, hogy szánakozzak, sem ahhoz, hogy megpróbáljak együtt érezni velük, bár ki vágyik ilyen giccses érzékelésekre? Senki. Ráadásul egy csomó házim volt. Nem mintha most megcsinálnám őket, de a tudat, hogy itt az átjáró ablakában ülök, jön-megy a levegő, akár még meg is írhatom a leckéimet inspirál arra, hogy inkább a kis könyvecskémet vegyem elő. Mellőzöm a kedves napló megszólítást, egyből a lényegre térek:

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy sötét folyosó. A sötét folyosó végén élt a sárkány, mogorva magányát bizonyára szüzek odaadásával csillapította, de vérrel festett odúja előtt halottat vonszolt az éjszakában…

Kijön belőlem a lírikus. Megállítom a pennát, lepillantok a mellettem sötétlő tintatartóra. Sötétedik, egy megbűvölt fáklya a fejem felett kitartóan botladozik a szélrohamokkal, nem mintha olyan hevesek lennének, inkább játékosak, de legalább a szutykát nem rám csöpögteti és kialudni se fog. Szórakozottan karcolgatom a lap szélét, vajon mit írhatnék? Hogyan írjam le? Különös-különös este volt. Inkább becsukom a könyvecskét. Lezárom gondosan. Házi feladatot akarok írni. Akar a fene. Inkább hátradőlök, kicsit lecsúszva kényelembe helyezkedem és a kviddicspálya felé haladókat szemlélem. Bájosak. Illetve mégse. Olyan kis sietősek. Nem tetszik az időjárás? Így jártak hölgyeim és uraim, nem a Griffendélesek rendelik szerencsére.*

.-= Seraphin =-.


Este.
Nyugalom.
Szeretem az estéket. Nem, ez így túlzás, mert kevés dolog van a világon, amire azt mondanám, hogy szeretem. Sőt, kevés olyan emberszabású van, aki kiérdemelte volna ezt a címet. Szóval mondjuk inkább azt, megvagyok az estékkel, sokkalta jobban érzem magam, mint teszem azt napközben, amikor el kell viselnem a kivéreztetni való seggfejeket és idióta kurvákat. Minden bizonnyal jobb lenne úgy beszélni róluk, mint a diáktársaim, de ez eléggé nehézkes, ha az agyi kapacitásuk meg sem közelíti az agyán átlőtt zombikat, vagy esetlegesen az infernusokat. A molylepkékről pedig már ne is beszéljünk, egyenesen sértő lenne a számukra, ha észben hozzájuk merném mérni a roxfortosokat. Tisztelet persze a kivételnek… illetve, nem tisztelet, de egyfajta valami, ami kiemeli őket a marhák népes táborából. Ma valahogyan nem akartam foglalkozni ezekkel a dolgokkal, sokkal inkább pihentem volna egy kellemeset elzárva mindenkitől. Most, jelen helyzetben még a hozzám valamivel közelebb állók társaságát is hanyagolnám, remélem útközben nem találkozom össze senkivel közülük. Sőt, remélem senki mással sem, mert akkor oda a varázsnak, mely szerint ma volt egy jó napom, amikor kuss uralkodott körülöttem.
Öltözködés.
Indulás.

Persze, hogy nem lehet úgy végigmenni a rohadt klubhelyiségen, hogy ne lenne ott valaki. Mindig van egy „úgyis világuralomra török” emberke, vagy éppen olyan, aki szokványosan a griffendéleseket osztja a barátjának, persze ha előtte állna egy, azt sem tudná, hova húzza be a picike farkát, vagy a kelést ami a helyén van. Annyira jóleső érzés töltene el, ha minden egyes alkalommal, amikor ezt hallom, lebaszhatnék egy kurva nagy pofont az illetőnek, hogy szedje már össze magát, és ne gyerekeskedjen. Az állandó házak közötti ellentétek miatt olyan szar ez a hely, amilyen. Nem mindegy, hogy piros a címered, vagy éppen sárga, zöld, kék? Rohadtul nem ez határozza meg, milyen is vagy. Leszartam volna azt is, ha éppen a griffendélbe kerülök, mert nem érdekel. Már fel sem húzva maga, ügyet sem vetve a marhákra lépdeltem a kijárat felé, majd eltűntem a folyosók armadájában.

Csend.
Hullaszag.
Ennek roppantmód örültem, úgy haladhattam végig a renoválásra szoruló folyosókon, hogy senkibe sem botlottam bele. Persze az alagsorban ez igen nehézkes, mert a mardekárosokon kívül a diákok többsége kerüli a helyet, ha teheti. Éppen elegendő lemerészkedni nekik órákra, aztán rohannak is kifelé, mintha átkozott lenne a hely. Az első lépcsőt elérve sajnos megütötte a fülem a zsivaj, ahhoz képest, hogy már esteledett, akadtak még, akik a földszintet rótták. Ügyet sem vetve senkire zsebre vágott kezekkel haladtam tovább, amíg el nem értem a kelet-déli összekötő hídra nyíló ajtót. Ismertem jól, sokat sétáltam erre régebben, úgy gondoltam, frissítem az élményeket. Kihalt szokott lenni a környék, remélem azóta sem változott a helyzet, hogy utoljára erre evett a rosseb. Minthogy az ajtó zárja nem volt éppen tökéletes, egy egyszerű jobb láb lendítés megoldotta a nyitását. Hangosan nyikorogva vágódott ki, majd miután kisétáltam rajta, ugyanazzal a hanggal csapódott vissza. A termőkövekkel rakott út nem lehetett több pár lépésnél, és máris a hídon találtam magam, jobban mondva a híd déli oldalán. Középtájon egy első pillantásra bárgyú, nyüszüge alak üldögélt a kőszegélyen, mellette könyv, mögötte egy megbűvölt fáklya. Pontosan ott, ahol anno én pihentem ki a nap fáradalmait
Gondolatok.
Döntés.

Lassú léptekkel indultam meg, mert ugye rohanó világban élünk, én mégis a kivételt képzem, mely szerint ne kapkodjunk el semmit. Odaérve a híd közepéhez a szegélyen üldögélő mellett, a túloldalon álltam meg. Pár pillanatig méregettem a srácot, noha a haja miatt inkább lánynak mondtam volna. Ismertem, mardekáros, láttam már párszor a klubhelyiségben, és nem utolsó sorban alkímián. Leszarom. Hátat fordítva neki vágtam fel magam a híd párkányára, majd a megbűvölt fáklyát tartó oszlopnak szegve a hátam, valamint fejem, keresztberaktam a lábam bokában. Fekete farmer, fekete ing, barna bőrkabát… a védjegyem. Összefonva a mellkasomon a karom méregettem a távolban elhaladó barmokat, közben pedig unott, és semmitmondó hangszínben szólaltam meg.
- Igazán csodálatos a hajkoronád…
Elhallgattam egy pillanatra, pontosan csak annyira, amíg a fejem oldalra billentettem, hogy a szemébe mondhassam a folytatást.
- …gondolom irigyelnek érte a lányok!
Visszatekintettem a távolba, majd megráztam a fejem. Soha nem tudtam megérteni, egy fiúnak minek hosszú haj? Röhejes, már csak a rózsaszín talár hiányzott, meg egy-két fülbevaló.

*A diákok elmennek, az árnyak megnyúlnak, a hátam megfájdul, nyújtózom egyet és máshogy támaszkodok oda. A kő durvasága a gerincembe nyomódik, csak remélni merem, hogy nem végleg, amikor nyikorgás hallatszik. Nyikorgás? Költői finomság. Durván sikolyog a rozsda, ahogy valaki barbár módon kivágja a függesztett szárnyakat, a kőpillérek eljátszanak a hanggal, a karomon a talár alatt felmered a libabőr. A forrás felé pillantok, a híd egyik vége. Mi a fenét keres itt bárki? Hogy mert idejönni? Ráadásul minek is? Gondolom, csak áthalad, bár nem tudom ki az a kezelni való eset, aki éppen erre halad át, de kíváncsi vagyok rá. Már csak a miheztartás végett is, na meg azért, hogy alkalomadtán csúnyálkodó pillantással jutalmazhassam, ő pedig mit se tudjon erről.
De úgy látszik, engem nem szeret Fortuna. Nem egy sehonnai jár erre, bár először az árnyékból kibontakozó alakja nem tűnik ismerősnek, de ahogy ellép a fénykörben kénytelen vagyok felismerni. Nem tölt el elégedettséggel, kéjes, finom, puha örömmel, sötét elégtétellel a látvány. Blaine. A kis növendék pszichopata, az unokaöccs, akit inkább józan mardekárosok kikerülnek a klubhelyiségben. Na meg úgy általánosságban az emberiség zöme kikerüli. Mert akkor jobban jár. Milyen igaz. Milyen bájos. Mekkora szívás.

Amíg helyezkedik, a belső zsebembe csúsztatom a kis könyvem, marad a táskám szem előtt, fél lábbal a folyosó kövére támaszkodok, a biztonság kedvéért, hogyha le akar lökni akkor ne menjen olyan könnyen, de nem. Sean leül. Azt hiszem, kérdőjelek lebeghetnének a fejem felett, ha vesztegetném az energiáimat ilyen hülyeségekre, inkább csodálkozva megszemlélem magamnak. Na igen, fekete alapon fekete, barna bőrkabát. Pirosat nem talált? Még csak az hiányozna. Hátratúrom kritizált hajam, kétkedő pillantást vetek rá. Ha belém akart kötni miért ült le? Úgy kell neki. Visszaülök kényelmesen, ölembe veszek egy könyvet, az egyetlent, amit találtam otthon komolyabb könyvet, ahol elejtenek valamit az inferusokról, legalábbis remélem, de mégse hagyhatom válasz nélkül. Elvégre nem csak egy nagypofájú akárki. Bár az. Pont az.*

-Örülök, hogy tetszik-*bájos mosollyal pillantok rá, a biztonság kedvéért kitapintom a pálcát a zsebemben, nem vagyok egy öngyilkos típus. Utána megvakarom az állam. Fanyarul rá mosolygok.* -Nem adom neked, hiába szeretnéd-*na persze, ég a vágytól szemlátomást. Annyira higgadtan, nyugodtan méreget, hogy én leszek ideges. Mintha belém akarna látni. Na nem, ezt még egyszer nem hiszem el, el se lehet játszani velem, ha látni akar, hát nézegessen. Nem fogok elmenekülni a pillantása elől, bár, mint tudjuk a vadállat is csak akkor harap, ha támadólag a szemébe nézek, ha ez is egy ilyen eset lesz, akkor legalább nem fogok unatkozni ma este. Végigsimítok a könyv gerincén, de még nem nyitom ki, a pillantását követve kipillantok, áh, újabb járókelők akadtak ezen a mesei szép estén, lehajtott fejjel, mogorván sietnek végig a füvön, egész tartásukból süt az elégedetlenség. Talán kaján vagyok, hogy örülök ennek, talán csak simán érzéketlen mások problémái iránt, de félelmetesen érzékeny arra, hogy valaki ül a látóteremen kívül, veszélyjeleket sugárzok magamnak, ha nem volna, banális azt mondhatnám, hogy félek, de ugyan már! A biztonság kedvéért visszafordulok a könyv felé, így fél szemmel figyelhetem, közben eltöprenghetnék azon is, hogy mégis mit keres itt. Vitathatatlanul érdekel. Kínoz a kíváncsiság. Kóros. Átpörgetem a lapokat, a borító úgyis elég semmitmondó, amióta átköttettem, hogy ne lehessen megvádolni semmivel, de persze úgyse bírom sokáig. Felpillantok rá.*
-Nem mellesleg, mit keresel itt?-*mintha egy régebben megkezdett beszélgetést folytatnék, könnyedén csengő, udvarias hangon, hűvös távolságtartással. Egy olyan beszélgetést, amit köszönéssel kezdtünk, lefutottuk az udvariassági köröket, kiderült, hogy mindenki milyen jól van. Nevetséges.* -Gondolom nem ide készültél-*csak valamiért leragadtál. Áhr, ennél kevesebbet vártam magamtól, így pont úgy hangzik, mintha alig vártam volna, hogy erre járjon valaki, akivel beszélgetni lehet, pedig nem. Embere válogatja. Ember az ilyen? Igen. Valahol biztos. Belehunyorgok a vonagló fáklyafénybe, de nincs nála semmi. Részletkérdés.*

.-= Seraphin =-.


Üldögéltem.
Nézelődtem.
Nem, igazán érdekelt a mellettem ülő majomparádé, elegendő volt számomra, hogy megosztottam vele a hosszúhajjal kapcsolatos gondolataimat. Valóban nem kedveltem, ha egy férfi nőként festett, mert ugyebár az igencsak cinkes, és persze visszataszító jelenség. Őszintén szólva zavart a jelenléte, de nem vagyok egy goromba fráter, hogy elzavarjam, ha nem tett semmi rosszat. Ráérek akkor fellépni ellene, ha úgy válaszol… persze a megjegyzésemmel, noha magamnak sem vallom be, arra törekedtem, hogy magától ébredjen rá, szedni kell a sátorfát, ha jót akar. Általánosságban elég szokott lenni egyetlen apró figyelmeztetés, bár újabban akadtak olyan emberkék, vagy legalábbis emberszabásúak, akik meglepő módon nem sarokba szorított állatként viselkedtek, ha megszólítom őket. Válaszoltak, sőt, megpróbáltak velem szóba elegyedni. Furcsa a világ, változik, és alkalmazkodni kell. Azt nem hiszem, hogy az imázsomból veszítettem volna bármit is, mert még mindig látni szoktam az emberek szemében a „jajj, inkább elkerülöm ezt a vadállatot” életérzést.
Odapillantottam.
Megszólalt.

Noha, első körben arra aspiráltam, talán eltűnik a színről, és nyugodtan elmélkedhetek, pihenhetek, nem így történt. Ráadásként megpróbálta viccesre venni a figurát. Persze gúnyosan és flegmán viccesre, de ez valahogyan nem sikerült úgy, ahogyan szerette volna. Nem fixíroztam, vagy méregettem többet, elegendő volt az érkezéskor felmérni, mire lehet képes pálca nélkül. A pálca már más kérdés, azt általában nem lehet kifürkészni, ki és mire képes a vesszővel. Egyszerűen mélyen a szemébe néztem a betegesen kék íriszeimmel, majd hallgattam a mondókáját. Nem tört rám a vigyoroghatnék, hiszen ki a picsának kellene egy ilyen torz hajszerkezet? Undorító, hosszú, szánalmat keltő, nem szeretném megvizsgálni, de talán bolhatanya is. Ez talán túlzás, biztosan van olyan majom társa, aki este odaül mögé, és kiszedegeti a kis állatkákat belőle, aztán megeszi. Mivel nem értette meg, hogy a nők irigylik a haját, nem pedig én, úgy döntöttem, felvilágosítom szegényt. Merlin adja neki, hogy nem azt akarta kifejezni, nem tart többre egy, az iskolába járó ostoba lotyónál. Mondanom sem kell, üres hangszín, unott tekintet.
- Látom, az értelmiségi szinted nem megfelelő, hogy feldolgozza, a nők irigylik a fejeden hordott szénakazalt.
Mivel szerettem volna a tudatára adni, hogy nem szeretem, ha nőkhöz hasonlítanak, ráadásul gyenge elméjűségét már bizonyította, így folytatattam. De már ismét a messzeségbe révedve, figyelve a sok idiótát.
- Merlin adja neked, hogy nem arra céloztál, nem vagyok több egy flúgos picsánál!
Nem szántam kihívásnak, elvégre meghagytam a magyarázkodás jogát a számára. Leszarom, ha nem teszi, azt is, ha nekifog. De nem szeretem, ha gyengének, esetlennek, idiótának néz valaki, azért képes vagyok harapni. Arra már nem is reagáltam, hogy ide készültem-e, vagy máshová, csak megrekedtem. Elegendő volt ennyit tudnia, egyelőre.

*Beleolvasok egy bekezdésbe, de nem mond eleget, nem köt magához, nem bilincseli le a figyelmem, nem csinál semmi olyasmit, amit elvárnék egy könyvtől. Ragadjon magával, tegyen süketté és vakká a külvilágra, a kérdésemre érkezett választ úgyis hallanám, ha érkezne, de úgy látszik nem szokás. Nem baj. Rossz szokás válaszolni mindenre bizonyára, így legalább nem derül ki semmi, nem kell megbánni semmit, nincs semmi, de semmi… Dehogyis nincs. Ott villámlik mindenhol az érzés, hogy figyelnek. Nem, nem bámulnak rám. Az más. Az bosszantó, kellemetlen, esetleg irritáló. Ez azonban, hogy minden mozdulatomat alighanem éberen le tudná reagálni Blaine nem egyszerűen csak bosszantó, ez maga a félelem. Banális. Nem félek. Éppen tőle félnék?! Azok után, hogy mik nem történnek manapság egy korty kakaó mellett, na meg azok után, hogy minden reggel a nagyteremben reggelizek én már nem félhetek semmitől. Tőle sem. Ez jó. Egész megnyugodtam. Úgyhogy most rajtam a sor, hogy alaposabban megszemléljem. Az öltözete változatlanul olyan sivár, hogy azt szinte fáj látnom. Rövidre vágott haj, üvegkék szempár. Családban marad, egy sárkánytanonc merev pillantású szeme, semmi több. Kékje befagyott, vér, érzelem se jár arra. Úgy kell neki. Hozzá zárkózott vonások, megnyerő arc, lenézésre biggyedt száj, bár ez lehet csak a fantáziám szépre formált műve. Részletkérdés. Lapozok a könyvben.

Lélektanilag alkalmas pillanatot választ arra, hogy megszólaljon, bámulatosan válogatatlan szavakkal. A nyugalmam meginog, kicsit kileng jobbra és balra miközben felpillantok, mindenfajta félelem vagy alázat nélkül fúrom a tekintetem az övébe, mély, nyugodt levegőt veszek, elmosolyodom.*
-Mindenki magából indul ki, nemdebár?-*sóhajtom már-már fájdalmasan, mintha nehezemre esne ilyet mondani neki. Valahol van benne igazság, valahol nincs. Attól függ fénybe, vagy árnyékba borítom.* -Köszönöm kedvességed, makulátlanul felfogtam-*olyan hangom van, mint amikor anyám a hat éves unokaakármicsodámmal beszélget, csak éppen annál sokkal több benne a gúny és az irónia. Kicsit félrebiccentem a fejem, mintegy kérkedve hátrarázom a hajam, bár szemlátomást rühelli, de muszáj volt megjátszanom. Csak itt, csak most, csak neki.* -Csak éppen kitüntetett figyelmednek hála kénytelen vagyok azt feltételezni, hogy nem vagy képes elszakadni a hajamtól, és mint láthatom, a gyakorlat is ezt igazolja-*szépen, finoman, egy másodperc töprengés nélkül rakom össze a gondolatsort, vajazottan, mint egy sima nyelvű politikus.

Mégis meglep. Felvonom a szemöldököm, ő ugyan nem néz a szemembe, de én a pillantásommal az arcát tapogatom. Összeráncolom a szemöldököm. Annyira… akarom rávágni, hogy dehogynem. Annyira kínálja magát, jönne ösztönből, bár később megbánnám talán, de adja. Nagyon adja. Túlságosan is. Megtenném. Még lehet, megteszem. Öt perc múlva. Most még nem élek vissza a lehetőséggel. Majd ha felbosszant úgy tényleg. Egyelőre becsülöm, valamennyire. Az alkímiáért. Hogy túlélő típus. Nah, ha már egyszer ilyen szépen elkönyveltem ezt magamban, akkor akár meg is szólalhatnék.*
-Nofene, mert ha arra céloztam volna, mi lenne?-*kérdezem kihívással, az ujjamra hajtom a könyvet, így legalább a kezemben van, akár hozzá is vághatnám szükség esetén. Egy ilyen súlyos könyv… nem érdekes.* -Kénytelen leszek annyira tartani, ha már egyszer belém kötsz, mintha muszáj lenne még ma valakit a torkodnak ugrasztanod. Pihenj-*rajta tartom a szemem továbbra is, nem érdekel mit néz annyira odakint, mintha érdekes lenne, bár nem az érdeklődéstől csillog a tekintete, de mégiscsak néz valamit. Távol álljon tőlem az ilyen kíváncsiskodás.*

.-= Seraphin =-.


A távol.
Érdektelen.
Teljességgel hidegen hagytak a távolban ugrándozó, hegyi kecskék tevékenységével foglalatoskodó idióta diákok. Jobbára azért jöttem ma ki, hogy felelevenítsek pár emléket, amelyet már régen elrejtettem az elmém legmélyebb bugyraiba. Nem szabadott a felszínre törniük, mert minden egyes alkalommal, amikor megtörtént, lehullott a maszk. Az a távolságtartó és rideg álarc, amivel sikeresen távol tudtam tartani magamtól mindenkit. Miért akartam ezt? Azért, mert a Roxfort falain belül igen kevés embert találtam alkalmasnak arra, hogy komolyabb témákról beszélgessek vele. Már az is nagy szó volt, ha ezt megtettem, az pedig egyenesen ritkaságszámba ment, hogy elnyerjék a bizalmam. Annyira ritkaságszámba, hogy nem akadt ilyen ember, diák nem… családtag igen, Cedrah, de neki is meg kellett dolgoznia érte rendesen. Mondani persze nem mondtam neki, de biztos vagyok benne, hogy egyes szavaimból, esetleg tetteimből érezte és sejtette. Ez éppen elegendő, úgy gondolom, nem kell több, a kevesebb pedig már arcátlanság lenne, ha a szárnyai alá vett. Miért éppen itt, távol mindentől? Mert itt magamban lehettem, mindig és mindenkor. Pechemre éppen itt kellett találnom valakit, amikor ténylegesen magamban akartam kicsit maradni. Viszont, mindenképpen jelest érdemel Frizura, ha már vissza mert szövegelni a megjegyzésemre.
Felpillantottam.
Oldalra.

Gondoltam, ha már van annyira pofátlan, hogy még vissza is ugat, akkor kitüntetem a figyelmemmel. Cedrah nevelése, azért látszott, hogy mostanában foglalkozik velem, keményen, de tanítva mindent, ami fontos lehet a jövőben. Egy évvel ezelőtt a mondatokat hallva már valószínűleg ott álltam volna a cérnaszál gyerek mellett, és éppen lekanyarítottam volna valamelyik ujját a nyakláncomra trófeaként. Most azonban csak belefúrtam a szemeim az övébe, és hallgattam az eszmefuttatását, amellyel kiforgatta a szavaimat, és elkezdte meghazudtolni önmagát. Egyrészt, ő vádolt meg azzal, hogy bizony fáj a fogam a hajára, noha előtte már egyértelműen a tudtára adtam, soha az életben nem növesztenék ekkora sörényt. Másrészt, ismételten felvetette, hogy ő bizony megértette, de szerinte csak a bolháival foglalkozom. Nem tudom miért, de megint olyan érzésem támadt, hogy a logika mellettem szól, a másik pedig össze-vissza beszél, szajkózva a kibaszott igazát. Miért nem gondolkodnak az emberek, mielőtt hozzáfognak sületlenségeket összehordani?

Visszafordulok.
Letekintek.
Nem méltattam szóra, azt hittem befejezi a szövegelést, és végre kussban marad. Előre szegve a fejem, letekintve a törzsemre emeltem meg a karjaimat, majd lassú tempóban elkezdtem szétgombolni a kabátom. Tudtam, hogy figyel, az ember ösztönösen megérzi, ha mustrálják és méregetik. Ez valamiféle sokadik érzék, ami általánosságban megadatik, kinek erősebben, kinek pedig kevésbé. Én az előbbi csoportot képviseltem, valahogy mindig tudtam, noha nem foglalkoztam vele. Soha… semmilyen körülmények között, mert nem zavart. Ezzel is tudatni szerettem volna a szemlélődővel, hogy leszarom, nem érdekel, nem félek tőle. Éppen akkor végeztem a művelettel, amikor feltette a kérdését, mi lenne, ha arra célzott volna? Folytatta ugyan a monológot, de haloványan elmosolyodtam, hozzá pedig egy apró hangot is hallattam. Ezzel is tudtára szándékoztam hozni, hogy nem igazán hiszem, efféle céljai lennének.
Megráztam.
A fejem.

Előhúztam az eleddig éjszín ing alatt megbúvó nyakláncomat, azt, amelyeken az emberi ujjak voltak felfűzve, mellettük pedig egy bagolyláb éktelenkedett. Azon a bizonyos madárlábon ott volt egy levélke, piros fűzővel rákötve. A kezeimmel tartottam a nyakéket, jobbom hüvelykujjával pedig lassan végigsimítottam az üzeneten. Hátraszegtem a fejem, elkényelmesedve ismét az oszlop rideg fémén. Éreztem, ahogyan a hűvös szétáramlik a fejbőrömön, a hűvös, amely a jellememet is uralja. Nem tekintettem rá, egyre csak a lábat és az üzenetecskét méregettem, úgy szólaltam meg.
- Ahogy mondtam…
Itt fordult a tekintetem felé, ez azonban most nem az üres, semmitmondó maszk volt, sokkal inkább a „ne kötekedj, ha nem szeretnél bajt a fejedre” pillantás.
- … ne adja Merlin!
Mindenkinek megvan a tűréshatára, és nem vagyok benne biztos, jó dolog, ha éppen ma és éppen most teszik próbára az enyémet. Hosszas pillanatokig meredtem rá, nem mozdulva, nem törve meg a szemkontaktust. Elismerés, hogy nem szaladt el sírva már percekkel ezelőtt, de jobb tudnia, nem életbiztosítás szórakozni velem, főleg nem ilyen témában és ilyen hangnemben. Utasítva, mint egy kutyát. Visszatekintettem az ereklyére, majd folytattam, hogy tisztába tegyük a dolgokat.
- Továbbá, nem igazán szívlelem, ha utasítanak, akár egy szolgát. Szedd össze magad, ha nem szeretnéd, hogy azt mások tegyék majd meg.
Leesik neki, vagy sem? Amennyiben nem fejezi be, minden bizonnyal úgy kell majd összekaparni a testrészeit a folyóból… egy dolog azonban hiányozni fog, egy apró dolog, amivel én gazdagabb leszek, ha így folytatja.

*Érdekes, de valahol nagyon morbid játékot játszunk a saját és egymás idegeivel. Óh nem, nem feltételezem, hogy ideges lenne tőlem, elvégre már-már a kedvesség határát súrolom, ártalmatlanul ücsörgök könyvvel az ölemben, mint egy jó stréber, akinek a jósága ki is merül abban, hogy ül és legalább nem mozog. De vitathatatlanul csípem a szemét és ezt a maga fura módján próbálja kifejezésre juttatni. Ha éppen nagyon unatkoznék órákig bírnám elemezgetni ezt a viselkedését, noha a végeredményt már most borítékolni tudnám, és felírhatnám a hatalmas, vörös kérdőjelet, amivel a megfigyeléseim miértjét kérdezgetném. Hmm, ha jobban belegondolok éppen nagyon unatkoztam. Mindazonáltal aligha hiszem, hogy mámorba ragadtatná magát a tudattól, hogy mivel foglalkozok. Nem mintha érdekelné. Nem mintha bármi érdekelné, azon kívül, hogy egy kicsit el akar üldözni innen. Ennyivel? Ha már egyszer ott tartunk, hogy ki minek nézi a másikat, ő minek néz engem?

Tökmindegy. Vetkőzik. Ez is lehetne teljesen mindegy, de ha mondjuk hozzám akarná vágni a kabátját, hogy megijedjek és leesek, bár az ilyen gondolat megint megcsócsálja a paranoia a szegélyét, de oda se neki. Valamit motoz a nyakánál, nem, ez sem fogja a torkomra forrasztani a szót, aztán pontot rakok, a fáklya pedig rémülten lobog fényt és láthatást. A arcáról a nyakába pillantok, ujjak, láb. Ember, valami madár. Visszapillantok a szemébe, felvonom a szemöldököm. A undor hidege szalad csak végig a hátamon, holott erőst figyelek befelé, hogy történik-e még valami, de semmi. Akármi is volt vele a szándéka, rossz embernél próbálkozott. Bár a javaslata megfontolandó. Túlzottan is megfontolandó ahhoz, hogy csak úgy figyelmen kívül hagyjam, mint bármit, amit az átlagos halandók javasolnak nekem. Mégis, a rosszindulat ott csírázik a torkomban, félmosolyra rántja a szám szélét, de megállom, hogy gratuláljak a gyűjteményéhez. Ennek ellenére kicsit hiányolom a kakaómat. Úgy lenne igazán csak hatásos az érzés. No, sebaj, legalább családban marad. Le se lehetne tagadni, hogy kinek a nevelése. Könnyen lehet, hogy ez náluk családi hagyomány? Aki kicsi, annak az ujjak jutnak. Ha már nagyobb, akkor testeket gyűjtöget.*

-Miket nem mondasz?-*kérdezem nem kevés spéttel, alaposan megszemlélve az ujjacskáit, mivel érzek némi kérkedést ebben a mutogatásban, hát adjuk meg a népnek, amit akar. Adjuk meg a hatalmasoknak, ami jár nekik, a kisuraknak, amit akarnak és rúgjuk fel a kutyákat, hadd ne örüljenek annyira. Hol is hallottam már ezt? Hagyjuk, úgyse fog eszembe jutni. Visszanézek a szemébe. Továbbra is azzal a finom kétkedéssel az arcomon. Mi jöhet még nekem? Meg fog még valaha valami döbbenteni?*

-Amint úgy utasítalak, mint egy szolgát érezni fogod, ugyanis használok hozzá valamilyen derogáló megnevezést. De ha gondolod, köthetünk egyezséget. Te ne baszogass, én meg nem taposok az érzékeny lelkedbe. Fair ajánlat-*legalábbis szerintem nagyon fair, bár akkor vissza kell térnem a könyvemhez, de valahogy tényleg, Blaine tipikusan nem az a beszélgetős alkat, legalábbis aligha hiszem, hogy a jelenlétem kihozza majd belőle a jobbikat, sőt, bizonyosra veszem, hogy csak egyre rosszabbat fogok kihozni belőle. Valamiért azonban belém bújik megint a beteges kíváncsiság, nem tudok elszakadni a témától, úgy komplett. Egyáltalán mit keres itt? Nem lepett meg a válaszával, nem is tudtam értékelni magamban, ez annyira jellemző. Nem beszél félre, nem hazudik, nem lő a levegőbe felesleges szavakat, ó dehogy. Inkább hallgat. Így bizonyára egyszerűbb és a lelke is patyolat tiszta marad. Ez kell ahhoz, hogy valaki higgadt pszichopata legyen?*

-Amúgy azokat hol szerezted?-*pillantok a fenyegetésének tárgyaira, de aztán, ahogy jobban belegondolok…*-Oké, inkább nem vagyok kíváncsi rá-*elfordulok a relikviáktól, nem mintha annyira borzalmas lenne, de nem akarom tudni, kinek, mikor, honnan, hogyan. Nem rám tartozik. Nem az én hulláim. Ez tulajdonképpen szerencse. Van nekem elég bomló dolog a gondolataimban, nem kell még ez is. És mégis. Valahogy nem tudok ma csomót kötni a nyelvemre.* -Lupen professzor bizonyára nagyon megdicsért értük. Főleg, ha sokkolt diákokon keresztül a fülébe jut, mint jó gondviselőnek-*csak tűnődő a hangom, bár fél szemmel rápillantok, hogy mit reagál. Noha nem hiszem, hogy a professzort a legkisebb mértékben is felcsigáznák az ujjak. Elvégre nincs bennük semmi extra. Magam elé vigyorgok. Kinyitom a könyvet az ölemben, hogy látszólag elmélyedjek egy rosszul sikerült kísérlet visszataszító részleteiben. Ennek ellenére még mindig visszanézek Seanra, a biztonság kedvéért a pálcámról se feledkezem meg, szükség esetén jól jöhet.*

.-= Seraphin =-.


A kérdését követően továbbra is a szemébe révedve figyeltem minden mozdulatát. A szavak nem zavartak különösebben, elvégre mire fel legyek ideges. Egy majomszőrzetű idiótára, aki azon fáradozik, hogy meddig mehet el? Mikor van az a pont, amikor kikelek önmagamból, és odacammogva hozzá olyat lebaszok neki, az arcán nem marad ép csont? Tegye bátran, az efféle dolgok már olyan régóta hidegen hagytak, egyszerűen nem tudtam komolyan venni. Szántam őt, hogy ennyire nevetséges és gyerekes, korához méltatlan, cselekedetéről pedig az a véleménye, hogy helyes. Tipikusan olyan ember, aki a saját marhasága miatt fog majd egyszer elpatkolni valahol a világ végén, egyedül. Nem vettem fel a szurkálódását, elvégre minden egyes szavával eleddig csak arra törekedett, hogy övé lehessen az utolsó szó joga. Az emberek, jobban mondva, a kinézetre emberek, értelmiségi szintben azonban ürülékhez hasonlatos idióták annyira nevetséges dolgokért voltak képesek harcolni a mai világban. Utolsó szó, mert azzal botor módon azt hitte, ha eléri, neki lesz igaza… arra a bizonyosra nem gondolt, amely oly közkedvelt mondás a muglik között, az okosabb enged. Aranyvérű lenne? Akkor is biztosan hallotta már számtalanszor az iskola falai között.

A nyakék.
Emlékek.
Visszatekintettem a nyakláncra és az azon függő bagolylábra. Óvatosan csúsztattam az ingem alá, miközben az általa fairnek vélt ajánlatot hallgattam. Haloványan ugyan, de kénytelen voltam elmosolyodni, végre kikelt belőle a valós énje. Eddig csak kerülgette önmagát, most azonban kiadta a benne rejlőt a trágár szavával. A mímes mellébeszélés keltette igényesség egy pillanat alatt dőlt romba, az intellektualitása úgy hullott darabokra, mint egy szarul megépített kártyavár. Sokan, ha hallanák a gondolataim, most visszavágnának, én sem vagyok különb. Ez igaz is, de én soha nem is tagadtam, vagy rejtettem magam efféle röhejes álca mögé. Amit kellett, vagy amit gondoltam, azt kurvára odaragasztottam a címzett homlokára, ha kellett baltával sulykoltam bele a fejébe. Már éppen elmerengtem rajta, hogy válaszolok, hiszen ajánlatot fogadni, vagy elutasítani etikus, kussban maradni szánalmas. Megemelve a tekintetem fontam össze mellkasomon a kezem, és hallgattam a monológját, amely belém fojtotta a szót. Nem volt meglepő, hogy érdeklődik az ujjak, valamint a bagolyláb után, elvégre nem éppen hétköznapi nyaklánc. Persze ahogyan kérdezte, úgy kontrázta meg, miszerint inkább elvetné a gondolatát is annak, megtudja, honnan is vannak. Amúgy sem kötöttem volna az orrára, hiszen semmi köze hozzá, hogy mikor, hol és miért szereztem őket. Az én titkom, már csak az enyém, mióta elégettem az egyetlen olyan embernek írt naplót, akit szerettem.
Befejezte.
Rátekintettem.

Biztosan észrevette, ahogyan oldalra fordítottam a fejem, mert noha nem méregettem, akaratlan is a látószögembe esett, és kiszúrtam, hogy olykor oldalra pillant. Még ezt sem képes diszkréten megoldani, mi lehet az apróbb feladatokkal? Nem kerestem a tekintetét, egyszerűen amint odafordultam, hűvös pillantással, és hangszínnel szólaltam meg.
- Az „érzékeny” lelkembe csak egyszer taposhat bele valaki…
Nyitva hagytam a mondat végét, gondolom azért annyira futotta az agykapacitásából, hogy kitalálja, holtan nehéz újra fosni a szót. Mivel azonban a mondókát még nem fejeztem be, ezért a hatásszünetet követően folytattam.
- Ami pedig a nyakláncot illeti! Vagy olyan szánalmas, hogy sírva szaladj árulkodni?
Vállvonás, mert ugyan miért is érdekelne, ha elássa magát mások előtt?
- Te tudod!
A kérdésből azonnal leszűrhető volt, magasabbról nem is szarhatnám le, ha most azonnal idehívja Cedraht, mert ujjakat látott a nyakláncomon. Ebből pedig tudhatta, az biztosan hallott már felőlük, téma lezárva.
- Ami az ajánlatod illeti… fair, ha kitételnek szabjuk, hogy kussban kell maradni!
Nem bájcseverészni érkeztem, sokkal inkább lenni, a vak világban… mert olykor kell az embernek az ilyesmi. Köntörfalazni pedig nem fogok, soha nem szoktam, hát miért éppen most kezdeném el?

*Méltatlankodás. Hízik bennem, hiú fenevad. Én táplálom, annak ellenére, hogy én undorodom tőle a leginkább. Mint az ilyen elkényeztetett ölmacskák, ölkutyák, kneazley-ek és egyebek. Odaadó hűséggel falják ki a gazda kezéből az összes mocskot, amit szerető gondoskodásnak vélne, miközben lassan nem marad bennük más, mint az evés vágya, elveszítik elevenségüket, hajdanvolt, kedvelt alakjukat, egyéni jellegzetességeiket. Eltűnt, mintha nem is lett volna. Az ember is így tűnik el különböző érzések között. Félelmetes. Bosszantó. Ráadásul teljesen önként hagynám magam a végletekig dühíteni, hiszen tagadhatatlanul irritál. Érdeklődésem, ha nem is múlt el, de átalakult, tőle már semmit nem akarok megtudni, egyetlen ilyen szavára sem vagyok kíváncsi, hiszen ő tartja magát egy sablonba, amitől egy lépést sem hajlandó eltérni, hiába próbálkozok. Nem lehet bosszantani, nem lehet meglepni, nem lehet megijeszteni, alighanem a szép szavak is leperegnének róla, na meg arra amúgy is képtelen lennék. Mit lehetne vele csinálni? Mármint azon kívül, hogy lelökni. Semmit. És ez itt a nagy baj.

Semmit, semmit, semmit. Akkor minek van itt? Én mindig kezdek valamit a körülöttem levő emberekkel, olyan nincs, hogy csak úgy legyenek. Sean azonban nem az a fajta, aki ellen fellépnék, akit szándékkal magamra haragítanék, elvégre Mardekáros, ráadásul már csak a név, akinek a pártfogását élvezi is védelmet jelent a számára, én pedig vigyázok a bőrömre. Ó igen, én ne vigyáznék?*
-Milyen félelmetes…-*fanyalgok egy félmondatig, én se fejezem be, nem mondom ki, hogy lehet, hogy ő szánakozik rajtam, akkor is, ha nincs különösebb oka rá, de ebben legalább nem maradok adósa. Fenyegetés? Nem félek. Csak óvatos vagyok. Többek között ezért is hallgatok. Visszapillantok rá, nem esik jól, kellemetlen állni a hideg tekintetét, holott nem provokáló, hanem majdnem, hogy kifejezéstelenül néz rám. Teljesen érdektelenül, maximálisan semlegesen, annak ellenére, hogy miket mond. Jó lenne megfejteni. Jó lenne megtudni, hogy mégis mit gondol. Úgyse fogom. Elfordulok tőle, a beszélgetés alapfeltétele ugyan az, hogy a partnerre nézünk, de hol van itt beszélgetés, hol van itt partner? Tényleg könyvvel fogom tölteni az estét, abból talán összeszedhetem a megfelelő szavakat ahhoz, hogy hogyan tudnám leírni ezt a képtelen esetet. Próbán van az önuralmam, a saját érdekemben. Ebben mi a jó nekem?*

-Én ugyan nem, de más még megteheti-*na igen, távol álljon tőlem, hogy a magánszférájába avatkozzak, annak mutogatja az ujjait, akinek akarja, amíg én mindegyiket a helyén találom. De jobban megválogathatná, kinek mit mutogat. Ha az átlagból indulok ki, akkor alighanem le kéne menekülnöm a színről, lehet okosabb lenne, de akkor ha már egyszer menekülök, a büszkeségnek amúgy sincs táptalaja, így nyugodtan fel is adhatnám. Mondjuk bármelyik tanárnak. Igaz, Lupen professzor tényleg rossz választás, őt maximum szakmailag érdekelné a visszataszító ékszer. Bár ha jobban belegondolok dicséretre méltó az a tartósító technika. Nem ismerem, bár ha utána olvasnék, bizonyára megtalálnám valahol. Már ha nem játszanám meg önmagam előtt, hogy nem érdekel. Szánalmas mennyit foglalkozok vele. Lecsúszok a hideg kőnek támasztott háttal, kikeresem az ujjammal, hogy hol tartottam, a szemem sarkába összpontosítom az összes iránta tanúsított figyelmemet, ha rátörne az ujjgyűjtő hajlam, akkor időben tudjak reagálni.

Még megvonom a vállam. Én tudom. Legfeljebb rosszul. Fél kézzel hátratúrom a szememből a hajam, hogy magától is megmaradjon, közben önkéntelenül is elvigyorodom, pedig nem szántam provokatívnak.*
-Rendben-*mondom kurtán, mert válaszolni illik, ha már egyszer belementem a hülye feltételébe, úgyse tudnék olyat mondani, ami nem váltana ki belőle füstölgést, dühöngést, kénkövet, acsargás, még akkor is, ha ezeknek csak egy halkabb, fenyegető változatát használja is, amik hallatán az ember tényleg kétszer meggondolja, hogy a sárkány barlangjába merészkedjen-e, hiszen mint tudjuk, ha üvölt az állat, akkor többnyire az eléggé lefoglalja. Na tessék, már megint a sárkány. A könyvben pedig hosszadalmas leírás, de ha elolvasom, még hasznomra válhat, legfeljebb nem. Csendkúra. Mardekárosok a magasban. A Griffendélesek meg mostanában folyton a pince körül ólálkodnak. Na mindegy, tőlem cserélhetünk, a friss levegőt jobban honorálom.*

.-= Seraphin =-.


Békesség.
Újra.
Az egyezségünket megkötendő utolsó mondatomat követően a háztársam minden szemrebbenés nélkül fordult vissza a könyvét mustrálni, úgy folytatta gondolatmenetét. Minthogy nem találta szükségesnek a beszélgetés, jobban mondva, a diskurzus alatti szemkontaktust, így jómagam sem erőlködtem tovább ezen kitüntetett figyelemmel és az etika íratlan szabályaival. Fel lehet rúgni mindent, elvégre sokak megállapítása szerint a szabályokat azért alkották meg, hogy legyen mit megszegni. Valóban igaz, de vannak olyanok közöttük, amelyek áthágása mondhatni csak azt mutatja meg, mekkora seggfejek is vagyunk, legalábbis tudunk lenni, ha akarunk. Nem vagyok különb én sem nála, elvégre nekem is van egy aranyszabályom, fogat fogért, emiatt pedig olykor szükséges átlépni bizonyos határokat. Mivel kezdte nyomni a megbűvölt fáklyát tartó oszlop keménysége a fejem, így megemeltem jobbom és balom egyaránt, majd összekulcsolva a rideg fémnek szegtem azt. Fejem hátrabillentve tenyerem oltalmába kényelmesedtem el, úgy hallgatva a monológját, közben pedig hol a távolban lévő diákokat követve szemmel, hol pedig az alant húzódó, a sötétedésben helyenként szürkésnek, helyenként feketének, alattunk pedig sárgás-mocsokszínűnek tűnő folyót. Ahogyan a szellőtől finoman lobogó tűz megvilágította, érdekes fényjátékot játszott.
Csend.
Nyugalom.

Befejezte, és a „rendben” szavacskával rányomta a pecsétet a megállapodásra, mintegy megadva magát. Legyen, belenyugodva, ma nem marad más a számára, csak az olvasás. Érdekes lépés volt tőle, hiszen, ahogyan a szavakból következtetni lehetett, mindenképpen szeretett volna valamiféle kontaktust kialakítani velem. Az igazat megvallva nem igazán szimpatizáltam az ötlettel, hiszen minek a felesleges képmutatás, vagy egyéb ömlengés? Ezzel legalább mindketten megmutattuk a fogunk fehérjét. Ő azt, nem szalad a világ végére, ha kissé keményebben reagálják le a locsogását… jómagam pedig azt, hogy nem vagyok a mellébeszélés híve, sem a társaságé. Becsülendő, hogy nem szaladt el sírva, mások már akkor megtették volna, amikor leheveredtem a híd szegélykövére. Mi több, belegondolva volt elegendő vér a pucájában, hogy visszaválaszolgasson. Tény, nem éppen a megfelelő hangszínt ütötte meg, de ugyebár, én voltam a kezdeményező a gusztustalan hajkoronáját megragadva témaként. Legyen, ma gyermeknapot tartunk.

Döntetlen.
Mosoly.
Nem kell mindig győznie az embernek, hiszen az élet közel sem arról szól, hatalmas tévhit. Nincs más cél, csak és kizárólag a kurva túlélés, ami közel sem olyan egyszerű, mint ahogyan a sok kis barom megálmodta. Az olyanok, akiket vajban fürdettek otthon, anyuci babái. Persze, a Roxfort diákjainak döntő többsége igazi Vér Istvánka, hiszen csak és kizárólag a győzelem édes ízével vannak megelégedve, minden más elfogadhatatlan számukra. Szinte letargikus állapotban fogadják a vereséget, amikor a semmiből köszönt rájuk, hatalmas pofonnal illetve őket. Lehunytam a szemem, majd fél-mosollyal az ajkamon szólaltam meg. Nem, nem tekintettem rá, elvégre korábban nem találta fontosnak a szemkontaktust, én minek erőlködjek. Az esélyt megkapta, lássuk él-e vele.
- Pihenni jöttem, hogy végre távol lehessek az olyan szánalmas, vágni való barmoktól, akiknek nem csak a mondandója irritál, de a hangja is.
Korábban kérdezte már, miért is jöttem ide, de akkor figyelmen kívül hagytam a válaszadást. Egyezséget kötöttünk, csendre utasító kitétellel, valóban, de úgy festett, a lányhajóba szorult valami. Nehéz megfogalmazni, de esetlegesen el tudtam képzelni róla a mentalitása alapján, hogy, ha nem is sokkal, de kiemelkedik a többiek közül. Ezt nem sokan mondhatják el magukról az iskola falai között. Felrúgtam egy szabályt? Tekinthetnénk gurkónak magát a szót, akkor azt mondanám, oda-vissza baszkodtuk egymás között azt az átkozott kviddicses szart.
Csend.
Hallgattam.

*Mondhatnám, hogy unalomba fulladt az este, ha az lenne az etalon számomra, hogy valakinek a vére folyjon feltétlenül, aki lehetőleg nem én vagyok. Ismerni ilyen embereket. Illetve, nem akarom inkább ismerni őket, de bármily bosszantó, vannak ilyen emberek. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, márpedig miért is ne lennék, elvégre annál jobban nem fáj semmi, de Blaine-t se tartom többre. Vagy tartottam. Részletkérdés. Nem, távol álljon tőlem, hogy féltem volna attól, hogy nekem támad, mert mint tudjuk a folyosón tilos pálcát használni, de mi a hídon vagyunk, különben is, a házirendet azoknak írták, akik betartják, nem. Akkor is meglettek volna a megfelelő lépések, hogyha lehetetlen elkerülni a tényleges összeütközést, bár a fizikai erőfölény már megint nem nálam lett volna. Megsimogatom az állam. Már nem fáj. Bár akkorát nem is ütött, de azért rossz volt. White, a másik ámokfutó. Csak éppen ő fölöttem jár, Sean pedig alattam. Na nem baj, az én évfolyamomnak is megvannak a maga különös esetei, nem szorulunk behozatalra. De voltaképpen most nyugodt vagyok. Már. Tévedtem. Inkább még nyugodt vagyok. Elvégre amilyen az indítás, talán olyan lesz a távozás is, a béke, csak amolyan átmeneti állapot, mint a folyékonyság.

Vér. Miért kattog az agyam a véren? Mit akarok kihozni belőle? Végigfutom az oldalt, de semmi érdekes, semmi újdonság, mondhatni már-már tapintatosan halkan lapozok, holott csak a lapot, a papírt a tudomány kímélem, ennek ellenére alul egy kicsit karcog a papír. Keményre hullámosodott a lap, vörösesbarna folt. Valahogy fogadni mernék arra, hogy nem kakaó. De nem ez a lényeg. Vér, vérség, vér folyjon, illetve ne folyjon, arany, fél, sár, mind-mind vér. Kísérletekben, padlón, padon, kézen, arcon, összetapasztva. Édeskés, bomló illat, mint egy főzetnek, csak éppen annál sokkal gyomorforgatóbb, nehezebb, vaskos bevonatot képez az ember torkába, ha kortyol belőle. Lehet, hiányolom Sean körül ezt a szagot? Elvégre, aki testrészekkel a nyakában közlekedik. De nem, bizonyára léteznek alkalmas bűbájok az elkerülésére. Vajon mi indít arra valakit, hogy ujjakat hordjon a nyakában? Morbid ízlés? Esetleg nem is igaziak? Valami mugli szokás? Bár Mardekáros, itt is vannak kevert vérűek már. Szörnyű. De nem, nem hiszem. Igazi ujjak azok. Miért hord valaki ilyet… miért olvas valaki fekete mágiát tapogató könyvet az iskola boldog ideje alatt, gondosan elbújva egy huzatos hídra?

Vesztettem magammal szemben. Rendben. Hátrahajtom a fejem, a szemem lehunyom. Meggondolatlanság talán, de amikor megmoccan összerezzenek, a pálcám oldalán lecsúszik a kezem a könyvről, de nem csinál semmi különöset. Megnyugtató, a hanghordozása is, mintha el akarná altatni az éberségemet. Rémeket látok, úgyhogy inkább rápillantok. Félmosoly. Összeráncolom a szemöldököm, enyhén csodálkozok. Magamban.*
-Ez érthető-*eszemben sincs válasz nélkül hagyni, ha már egyszer megszólalt, bár túlzás lenne azt állítani, hogy lendületes vehemciával csapok le, mint egy emberi kommunikációra kiéhezett állat. Neem, az ilyesmi is távol áll tőlem. Ráadásul egyetértek. Kivételesen valamivel, amit egy másik ember mond. Én se tudom kellően honorálni, ami néha folyik körülöttem. Mindazonáltal nem mondom, hogy bánom, amiért itt ülök, ahol ő egyedül akart lenni. Óh nem, legyünk ma egy kicsit őszinték. Nem bánom. Őt talán nem is érdekli, de én szinte örülök neki. Bár ellennék csendben is, ha muszáj lenne, de sokkal érdekesebb így. Szánalmas, már azt nézem, hogy mi érdekes az emberekben és mi nem. Egyszerűbb lenne simán csak nem érdeklődni utánuk.*
-Pech, hogy ugyanazt a helyet választottuk-*mármint pech neked. Letámasztom a lábam a belső oldalon, félig fekvésből visszatolom magam ülésbe. Egy szárnnyal odébb világosság gyúl az egyik ablakba, de inkább lepillantok a földszint fel. Jól van. Ott sötét van.* -Amúgy kikre gondolsz?-*kérdezem, mintegy mellékesen, ha nem akar úgyse fog válaszolni, de próbálkozok.*

,,...lehet nem véletlen, hogy simán földet érsz, a zuhanás végén nem biztos, hogy magadhoz térsz...”

.-= Seraphin =-.


A könyv.
A keze.
Ahogyan megmozdultam, a híd túloldalán, mellettem terpeszkedő keze úgy vándorolt le ismét a könyvéről az oldala irányába. Ebből is látszik az emberi gyarlóság és szánalmasság, amely javarészt majdhogynem minden egyes diákot átitat a Roxfort falai között. Gyarló, mert rögtön a rosszra gondol, az ellenkezője meg sem fordul a kibaszott fejében, nem támadni akar a másik, egyszerűen fészkelődik. Agymosottá vált, amint átlépte az iskola küszöbét, és onnan nehéz visszautat találni az értelmes lét felé. Szánalmas, mert arra nem gondol a barma, hogy az állandó mozdulatsorával önmagát buktatja le, több szempontból is. Elsősorban, nagy valószínűséggel, egyetlen ártatlan pillantással meg tudom mondani, hol a pálcája. Ennek fényében pedig már nehéz lenne használnia azt. Amióta itt ülök, egyetlen felesleges mozdulatot sem tettem, nem pattogtam a forgolódásakor, amikor fixírozott… mert mi lehet legrosszabb esetben? Eltalál egy átokkal? Lezuhanok a hídról, bele az alattam húzódó víztömegbe, legalábbis ő azt gondolja, beleesnék. Téved. Egy átok pedig nem átok, ha az ember nekikezd a másik megdolgozásának, hát azt logikusan és felépítve kell tenni, különben hol marad az élvezet. Az élvezet, amit akkor érzünk, amikor a másik szemében felcsillan a félelem, a könyörgés, hogy engedjük el, ne tegyünk vele semmit. Másodsorban, idejekorán kiderült, hogy egy idegbeteg marhával van dolgom, aki tart tőlem. Ergo, amennyiben arra került volna a sor, hogy vérnek kell folynia, az valószínűleg az övé lett volna. Elvégre, aki fél, az kapkod… aki pedig kapkod, hibákat követ el. A hibák pedig megbosszulják önmagukat, főképpen akkor, ha még az agyam is képes felbaszni. Szerencséjére halálosan nyugalmas voltam, és nem állt szándékomban az igen kényelmes kis helyemet feladni egy nagyobb pofonért. Való igaz, a diskurzus elején, a megköttetett alku előtt megérdemelte volna, hogy odalépve, elkapva a fejét addig verjem a vasba, amíg az agyának undorító szövetei nem locsognak azon. Ami elmúlt azon már nem érdemes töprengeni, felesleges eszmefuttatás.
Megszólalt.
Helyeselt.

Feltornászta magát ülő helyzetbe, amivel szintúgy lebuktatta magát, mint eleddig elkövetett mozdulataival. Hiába fogta vissza magát, és hiába tartotta a hangszínt, jelezvén, őt aztán nem különösebben hatja meg az egész helyzet, sem pedig a beszélgetés… mert meghatotta, mert érdekelte, mert vágyta. Azzal, hogy felült, jelezte érdeklődését mind felém, mind pedig a feldobott téma felé. Előbbi talán kétséges, elvégre ki a picsa az, akit érdekelne egy, a nyakában ujjakat hordó, amúgy is brutalitásáról híres diák? Második annál inkább esélyes, tagadhatja, ha akarja, de számtalanszor elárulta már magát ezen a nyugalmas estén felesleges mozgolódásával.

Mosoly.
Halovány.
Én nem kapartam össze magam, továbbra is nyugalmasan hevertem a híd szegélykövén, kezeimmel kényelmesebbé téve az amúgy rideg és igencsak kemény oszlopot. A már riasztónak és lélekbemarónak tartott kékellő szemek az eget kémlelték, az egyre előbújó csillagokat, vagy éppen szürkéllő fellegeket, amelyek eltakarták őket.
- Pech!
A szó talán nem is neki szólt, mindinkább elismételtem, ízlelgetve magát a tartalmat, amelyet rejtett. Balszerencse és mégsem. Az, hiszen nem azért érkeztem, hogy diskurzust folytassak valakivel… sokkal inkább azért, mert szerettem volna egyedül lenni. Persze, ezt tehetem a nap, mint nap, szóval nem létfontosságú ebben a pillanatban is. Mégsem az, hiszen a mai este folyamán kiderült, akadnak még olyan emberszabásúak az iskola falai között, akik képesek kissé normálisabban gondolkodni, mint a társaik. Minthogy egy kérdés is elhangzott, amelyre úgy gondolom jómaga is tudta a választ, csak éppen megerősítésre várt, oldalra tekintettem. Mélyen a szemébe fúrva a sajátomat szólaltam meg.
- Azokra a barmokra, akik tudatlanságuknak hangot adva bégetnek, közben pedig azt hiszik, mennyire értelmes és okos hozzászólással gyarapították a világot.
Visszafordultam, majd a távolba révedve, figyelve a még mindig kint lévőket folytattam.
- Azokra, akiknek a legnagyobb problémája az, kit utánozzanak és majmoljanak önálló ötletek hiányában.
Szánalmas társadalom, való igaz. Nehéz egyetlen olyan épelméjűt találni, akivel értelmesen el is lehet beszélgetni.
- Sorolhatnám még, de nem teszem… és mellékesen megjegyzem, tiszteletféleség a kivételeknek, mert szerencsére akadnak, még ha kevesen is.
Biztos voltam benne, hogy neki is lesznek summás megjegyzései a témáról, majd kiderül.
Hallgattam.
Vártam.

*Könnyed csevej a hídon. Vagy éppen botladozó nyelvű eszmefuttatások halma, amiknek a fele úgyis kimondatlanul zajlik közöttünk, hogy aztán a híd peremén lecsorogva az alant bukdácsoló vízbe vesszenek. Ezt nevezem lírainak. Nincs jobb dolgunk, mint az éjszakában ülni a nappal hőjét beszívott, de már gyorsan hűlő köveken, arcunkat az északi szélnek tartva az élet nagy problémáit boncolgatni. Mert tulajdonképpen mindenki az élet nagy problémáit boncolgatja üres óráiban, csak az a változó tényező, hogy ez az élet milyen tartalmas, mekkora a legnagyobb problémája, néha még akkorka sincs, amiért érdemes lenne egy új oldalt nyitni a füzetemben. De mi azért elvagyunk. Furcsa. Meglepő.
Valahol mégis kényelmetlen a helyzet, hiszen a szemének hidege perzseli a bőröm, amikor rám néz, ha nem találnám túl közönségesnek mondhatnám, hogy szinte a vesémbe lát, a bőröm alá mászik, izgő-mozgó kis féregként lazítgatja, előkészítve egy majdani támadásra. Alighanem kezeltetnem kéne a paranoiámat, vagy legalábbis valami hasznosabbra fordítani az energiáimat. Mindazonáltal minek játszanám meg magam? Nem nyitom ki az ujjamra hajtott súlyos könyvet, hiszen eddig sem sikerült elhitetnek magammal, és vélhetőleg vele sem, hogy a régen írt sorok hosszabban lekötnének most, bár ő pedig aligha akarná lekötni a figyelmem, így kénytelen vagyok szemlélődésre fordítani az energiáimat és szinte mellékesként szőni tovább a „csevejt”.*
-Látom nem szereted az átlagot-*felpillantok, engem nézett, viszonozom a tekintetét, hiszen azért nem félek a szemektől, ha mégoly kellemetlen is a pillantása néha, a fekete pupilla üresen ásító mélye mintha egy befagyott tó közepén vágott lék lenne, aminek a mélyén homályos, gunyoros lidércfényként táncol csak a fáklya fénye. Hátborzongató, így aztán kicsit fellélegzem, amikor elfordul, nem látványosan, csak amennyire megkívánta a pillanat.

Folytatja. Ennek örülök, hogy a szavakat nem kell kikényszerítenem belőle, mondja magától, mintha választ is várna rá. Érdeklődve hallgatom, rá-rápillantva, de nem merőn az arcára függesztve a pillantásomat, úgyse rám figyel, meg kár lenne provokálni. Na igen, érdeklődve hallgatom, azzal a joviális megértéssel, amivel mindenkit hallgatok, akitől tanulhatok, szerezhetek valamit, de azért nem tartok attól, hogy olyan komolyabb kapcsolatba kerülnék vele. Nem mintha ódzkodnék az emberektől, szó se róla.*
-Talán értelek-*szép, finom, óvatos fogalmazás, mert távol álljon tőlem, hogy megsértsem az egoburkát, inkább óvatosan fogalmazok.*-Mindazonáltal kivételből elég sok van-*nem mintha én nem kategorizálnám, méricskélném, szűrögetném az embereket, minden létező szempont szerint egyre alacsonyabb és alacsonyabb fokra tolva őket, de kíváncsi vagyok, hogy ő miképpen rendezi a világát. Nem mintha sok közöm lenne hozzá.*-... csak attól függ, hogy mi alapján különíted el őket a többitől. Bármilyen hihetetlen, amik egyformának látszanak azok sem ugyanolyanok, ha választasz egy szempontot az alapján egyből látszik, hogy olyanok is kikerülnek ebből a bégető csoportból, akik pedig odatartoznak-*jellemzően nem tudom leszokni a hosszadalmas körülírásokról, elhúzom a szám, előre várom, hogy bele fog kötni, mert érzem, hogy nem fog neki tetszeni. Vagy az is lehet, hogy igen. Akkor mi van? Semmi, csak tévedtem. Semmi drasztikus. Lepillantok inkább, nem hajolok ki, egészen olyan ebben a sötétedésben, mintha lebegnénk a semmiben, csak a hangokat hallom lentről, a kövön porladó vizet, valahol biztos hallatszik a házimanók csörömpölése, amit csak elképzelni tudok és sárgás kockákként ragyognak fel egynémely ablakok mögött az életjelei a kastélynak, de a fal már nem látszik, ami összeköti őket.*
-Akkor tulajdonképpen nem értem... az iskola arról szól, hogy a különböző tanárok példát állítsanak elénk, de ugyanakkor arra biztatnak, hogy legyenek saját ötleteink. A tanáraidat se bírod elviselni?

Emily az éjszín kabátra pillantva battyogott a vele azonos házba tartozó fiú mellett. A hűvös időre való tekintettel hófehér bőre vöröses színt öltött, a felerősödő szél rendezett haját szanaszét fújta, egy ideig próbálta száműzni az arcába lógó tincseket, de a végül úgy határozott, hogy efféle apróságokkal nem illik, és nem is érdemes foglalkozni, elvégre egy ilyen témához, ilyen kaliberű beszélgetéshez nem dukál a kinézeten való aggódás, hiszen az eltörpül a közben folytatott, komoly eszmecsere mellett. Jégkék mandulaszemei sarkából végig Davist figyelte kíváncsian, annak mozdulatait, a szavait, mintha csak fel akarná térképezni a másikat, meg akarna jegyezni minden egyes információt róla. Lassacskán – hosszú idő óta először - kezdte úgy érezni, nincs egyedül ezen a furcsa, zavaros, érthetetlen világban, létezik még ember, van még olyan, aki meg tudja érteni a helyzetét, bár az elmúlt percek során ráébredt: nem csak neki vannak problémái, s az ő élete még mindig elviselhetőbb, és kevésbé fájdalmasabb, mint a mardekáros fiúé. Mikor ez a gondolat szöget ütött a fejében, arcát a föld felé fordította, arca még jobban elvörösödött – ezúttal azonban nem a hideg váltotta ki belőle ezt a reakciót, hanem a szégyen, szégyellte magát, amiért mindig csak panaszkodik.

Furcsán érezte magát a másik társaságában – senki sem méltatta még ilyen figyelemmel, senki sem hallgatta ilyen türelmesen, mint Davis, érezte, hogy most az egyszer nem csak a semminek beszél, van értelme, hogy elmondja, mit is érez, mert figyelnek a mondanivalójára. A híd végéhez közeledve végig arra gondolt, hogy nem szeretné, hogy vége legyen a sétának. Nem szerette volna, hogy befejeződjön ez a beszélgetés, mert megnyugtatta a fiú lágy hangja, a törődése, a friss levegő, az, hogy valaki mellette sétált, és a valaki ezúttal nem állandó kísérője, a magány volt. Rég volt már ilyen. Lépései közben csendben, szótlanul hallgatta Davist, továbbra is annak lépteit, mozgását figyelve, a szavakhoz társított mozdulatokra volt kíváncsi. Magáról tudta, hogy ő az arcához szokott nyúlni, a haját szokta igazgatni, ha olyan dolgokra terelődik a szó, amiről nehéz beszélnie.

Hosszú percek teltek el, és szinte türelmetlenül várta, hogy ismét megszólaljon a másik. Hogy beszéljen, hogy mondja, hogy hülyeség, amit csinál, hogy nem szabadna így gondolkodnia, hogy túl kellene lépnie a múlt eseményein, és nem szabadna rágnia magát rajtuk – de nem, a fiú szavai nem megrovóak voltak, hanem nyugtatóak – ismét. Hirtelen kapta fel a fejét, és vetette pillantását Davisre, mintha így képes lenne minden egyes szót megjegyezni, elraktározni magában.

- Hogy tudtad elérni azt, hogy így tudj ma gondolkodni? Mit tettél? Egyik nap felkeltél, és azt mondtad, mától márpedig nem így lesz? Vagy… vagy hogy? Ne haragudj, de nem értem, ez hogy lehetséges, illetve… Én erre képtelennek érzem magam. – mondta lemondó hangon, majd hosszú ujjait nyakához emelve sétált tovább, miközben a választ hallgatta.

Kérdése valószínűleg tolakodó volt, s bármennyire is szerette volna elkerülni azt a helyzetet, hogy Davist bele kelljen kényszerítenie a válaszadásba, sikerült elérnie. Figyelmesen hallgatta a másikat, bár az első szavak után azt hitte, hogy a történet nem fog kiderülni, a lepel továbbra is rajta marad, így szinte meglepetésként érte, mikor a háztársa folytatja a mondanivalóját.
Abban a pillanatban a megannyi érzéshez, mely benne kavargott, egy újabb párosult. Talán a tisztelet a legjobb szó arra, amit érzett. Tisztelte a fiút azért, mert el merte mondani, mi is volt életének meghatározó momentuma, amely kihatott a jellemére, a viselkedésre.
A szavak a bensőéig hatolt, a csontjaiban érezte a fájdalmas mondatokat, és meg sem próbált belegondolni abba, hogy hasonló esetben mit tett volna ő maga. Nehezen szólalt meg, nem akarta rögtön szétoszlatni a képzeletbeli füstfelhőt, amelyet a fiú szavai keltettek hirtelen körülöttük.

- Nem hibáztathatod magad. A gyilkossághoz kell egy olyan erő, amely nem feltétlenül jó, nem feltétlenül helyes. Mit gondolsz, a szüleid örülnének annak, hogy a fiuk ölt? Persze, tudom, halált érdemel az is, aki elveszi életét egy másik embernek, de… Nem gondolod, hogy onnantól az a másik is ugyanúgy bűnös, és hogy ő maga sem különb? – mondta halkan, mégis határozottan, titkon remélve, hogy a fiú nem haragszik meg kimondott szavain.

- Csoda, hogy felnőttél. Csoda, hogy élsz. Erős vagy, nagyon erős. Tudod, szeretnék olyan lenni, mint Te… – tette hozzá, majd Davisre pillantott, és halványan, egy pillanatra elmosolyodott, hiszen tudta: Ő ugyanazt, amit a mardekáros elviselt, nem élte volna túl. A tehetetlenség érzését mindig képtelen volt elviselni. Nagyon, nagyon gyenge volt egész életében. Eddig nem szeretett volna ez ellen tenni – de most talán változni akar majd…

---

.-= Seraphin =-.


Csendesen méregettem a messzeséget, elvégre itt volt az ideje, hogy az igencsak vékony, nőhajú beszélgetőpartnerem válaszoljon, és én pedig a némaság ölelő leplében leleddzek. Tény és való, hogy valamilyen szinten kiásta magát a szememben abból a mélységből, ahol honolt, amikor megláttam, de ez a dolgok rendje. Az ember ítélkezik, de csak halkan jegyzi meg, aztán szépen lassan belátásra bír, ahogyan múlik az idő. Igaz, nálam a halk megjegyzés igencsak hangosra sikeredett, majdhogynem perpatvar lett belőle. No nem mintha tartanom kellene bármilyen szinten is bármitől. Az ember, aki csak a félelmeinek él, nem is ember… felesleges aggódni a dolgokon, ha meg kell történniük, úgyis megfognak. Jelen pillanatban már kevésbé foglalkoztatott a mellettem közel másfél, két méterre heverésző külseje, elvégre, ha szeret nőnek festeni, akkor legyen meg az öröme. A mondandója alapján úgy véltem, csak szorult belé némi értelem, így nem láttam ellenvetését annak, miért is ne válaszolnék neki… sőt, mi több, akár a véleményét is meghallgatom. Ez persze nem jelent semmit, mert mindenkinek mások a gondolatai, ez tesz minket különbözővé.

Az átlag.
Szeretet.
Csupa klisés szavak, mert ugyebár, mindenki szemében mást jelent az átlag. Vannak olyanok, akik felépítik a saját értékrendjüket, és aki ettől eltér, az már átlagos… van a tévhit, hogy valaki attól lesz kiemelkedő, mert hatalmasat domborított az életben. Pedig ennek semmi köze a valós átlagba soroláshoz. Nem kenyerem eldönteni, ki, hogyan vélekedik… nekem is megvan a saját véleményem, ahogyan másoknak is. Az én szememben elegendő, ha valaki kissé másképpen, realisztikusabban látja a világot, mint a nagy többség, és ettől máris kiemelkedik az átlagból. Egyszerű embernek tartom magam, nem szoktam soha túlzásokba esni semmi terén sem, feleslegesen nem kell bonyolítani az amúgy is kurva nehéz életet.
- Egyetlen szóval sem mondtam, hogy nem szeretem az átlagot…
Apró szünet, majd egy pillantás az irányába.
- … de azt sem, hogy igen!
Ismét visszatekintettem a távolba. Eltűntek a diákok, kezdett egészen kihalt lenni a távoli udvar, amelyre rá lehetett látni.
- Tudod, mi a te bajod?
Egy kérdés, amelynél ismét szükségeltetik a szemkontaktus, így oldalra billentem a fejem, és megvárom, amíg felém fordul ő is.
- Túlzott mélységekben szemléled ezt a kibaszott világot, pedig nagyon egyszerű a maga nemében. Nem értem, miért kell ennyire spilázni.
Valóban nem értem, elvégre mindenki annyira magnehezíti a saját helyzetét azzal, ha újabb és újabb akadályokat állit önmaga elé.
- A tétel roppant egyszerű. Vannak, akik képesek a világra úgy tekinteni, amilyen formában létezik, ettől kezdve kiemelkednek az átlagból. Akik maradnak, beletartoznak a bégető csoportba, mert hazugságokban élnek, vagy azért, mert azt szeretnék, vagy éppen azért, mert valóban akkora marhák, hogy ne vegyék észre az igazságot.
Megemeltem a tekintetem, és az égboltot fürkészve zártam az erre a témára irányuló soraim.
- Nem attól leszel valaki, mert feledhetetlen dolgot vittél véghez. A hősök csak a mesékben nem halnak meg!
Érdekes összegzés, de valóban igaz, hiszen a mesékben mindig van egy főszereplő, aki legyőzi a gonoszt. Az élet nem így működik, egyedül nem lehet megnyerni a harcot a létező összes rosszal szemben… társakat találni viszont roppant nehéz a feladathoz.
Mosoly.
Halovány.

A tanár kérdésen pillanatig sem tétováztam, elvégre nem utálom én őket, csak nem feltétlenül tisztelem mindőjüket kivétel nélkül. Vannak, akik kiérdemelték a tudások és szemléletük miatt, de ne várja el tőlem senki, hogy azokkal is jópofizzak, akik alibi tantárgyakkal veszik el a drága időt, azt szajkózva, az ő moduluk van olyan fontos, mint egy alkímia, egy SVK, vagy éppen egy átváltoztatástan, aminek hasznát lehet venni az élet sűrűjében.
- Mindenkit elviselhetőnek tartok egy bizonyos szintig. Az alá lépve kelletlen vázolom a gondolataimat. Nem akadt még tanár, aki átlépte volna a határvonalat, de páran rezegtetik a lécet.
A válasz egyértelműen jelezte azt, ami megfogalmazódott bennem is. Nem kell feltétlenül tisztelni egy tanárt, mert az órájára jársz.

*Jobbára nem szoktam meglepődni azon, hogyha valaki beszélget velem. Na jó, van, hogy meglepődök, amikor teljesen illetéktelen alakok képesek és hozzám szólnak, megszólítanak és osztják a marhaságaikat, esetleg éppen arról, hogy mégis milyen magasan hordom az orrom, és hogy ez nekem mennyire nem jó, de őszintén meg kell valljam, az ilyen beszélgetések mindig megdöbbentenek valahol. Honnan van ennyi bátorsága annak a sehonnai népségnek? Bámulatos, bár ha jobban belegondolok, sőt, nem is kell jobban belegondolnom, elég ha csak átfutok rajta akkor  riasztó, döbbenetes és visszataszító, és persze elkeserítő. Aztán ott van a beszélgetések másik fele, amikor egyszerűen olyan sokat folyatom a szavaim árját, hogy képtelenek nem válaszolni. Nem tudom, hogy honnan örököltem ezt, de alighanem valami közléskényszer szorult belém, amit ha betegségként kezelnék... majd máskor. Hiszen most a beszélgetések egy teljesen új dimenzióját tapasztalom, méghozzá egy éppen olyan személytől, akit átlagos Roxfortos diák maximálisan velem egyívásúnak vélnének, hiszen szerintük mindenki egyforma, aki azonos színt visel, csak az ő házuk a kivétel, na de részletbe menően ez egy olyan beszélgetés, amiben talán a szavak súlya a legkevesebb. Most mondjuk egyre több, de eddig a gondolatok pattogtak közöttünk, érthetetlen, finom neszezéssel, mintha csak próbálgatták volna, hogy van-e bármi kapcsolat, ami miatt érdemes lenne nekik szavakká materializálódni, és legnagyobb örömömre, akadt. Megnyugtató a gondolat maga, de mielőtt elmélázhatnék azon, hogy mégis miért nem mond se igent, se nemet, pedig a világot feketének és fehérnek leírni a legegyszerűbb, határvonalakt meghúzni később is ráér az ember, már hozzám is vágta a kérdést, ami a gondolattal ellentétben nem megnyugtató, hanem inkább megdöbbentő. Felé kapom a fejem, hitetlenkedve viszonzom engem fürkésző pillantását.*

-Mi bajom?-*valami bajom biztosan van, hiszen ahogy kijelentette, illetve kérdezte elegendő határozottságot és erőt sugallt ahhoz, hogy belássam ezt az egyszerű dolgot. Szerencsére nem késlekedik a válasszal, hamarosan jön a gondolat, ami kanyarosan egyszerű, kanyaros, hiszen rólam van szó, aki szerinte bonyolítom a dolgokat, és egyszerű, hiszen ő fogalmazza, és ő a végtelenségig praktikus, ezt láthatom, érezhetem, bár nem tudom, hogy az ujjak, a szerencsétlen bagoly lába miként kapcsolható össze a praktikussággal, bizonyára megvan a meguk funkciója, amit én talán el se akarok képzelni.*
-Nehéz nem túlspilázni a világot, ahogy te mondtad, ha egyszer olyan körben élsz, ahol mindenki így tesz és ezt látod helyesnek-*nekitámasztom a fejem az oszlopnak, megbántott hajam azért puhítja valamelyest a göröngyöket, és mivel a sötétségben már nem akad számomra elég érdekes látnivaló őt szemlélem, ahogy ott ül.*-Ne hidd, hogy panaszkodok, mert nem, nekem elvben nagyon megfelel így, csak éppen, ahogy mondottad volt nehéz olyan átlagot vonnom, amiben kiszűrök mindenkit, akit látni se bírok, de azok a személyek, akiket igen kiválasztódnak belőle-*felhúzom a fél lábam, a másik masszívan a folyosó kövét támasztja, és komolykodás nélkül, halálosan, vagy inkább elmélyülten komolyan nézek rá. Megfontolásra érdemes tétel, csak éppen számomra hatalmas bökkenővel rendelkezik. Mondhatni leküzdhetetlen ellentét lappang közte és köztem.*
-Miért gondolod, hogy a világot úgy kell szemlélni, amilyen?-*összeráncolom a szemöldököm, vajon én érteném ebből, hogy mit akarok? Nem valószínű, hogy teljesen és világosan, ezért aztán hozzáfűzök még egy kurta gondolatot.*-A világ önmaga valóságában nem tűnik elég barátságos és szimpatikus helynek ahhoz, hogy különösebben reálisan akarjam látni.

*Pont, talán a helyén van a kijelentés, talán csak keresgéli a maga valóságát még a nagy semmi közepén, de így járt. Nem zaklat fel különösebben... illetve dehogyisnem, nagyon is érdekel, hogy vajon jót szóltam, vagy valami olyasmit, amitől visszaesek azzá a gusztustalan hajú valamivé, amit szóra se méltatott volna, ha nem szívózom, de lám... remény? Dehogy. Inkább csak jó lenne, tapasztalat lenne, hogy nem így alakulna a dolog, persze nem lehet csak tapasztalatként szemlélni az élet ilyentén megmozdulásait, de azért meg lehet próbálkozni vele. Részletkérdés. Megint és újra.*
-Próbálom nem magam elé képzelni, amint kelletlenül közlöd a véleményed, mondjuk óra közepén, esetleg éppen valamely vizsga alatt. Nem Mr. Lupenre gondoltál, de most gondold el... vajon mit tenne?

 To Rebecca and Gerry
Drága barátnőm, Rebecca Garn hurcolt ide. Magam sem tudom, hogy miért is. Semmit nem mondott, egyetlen okot sem, miért is jöttünk ide. Na de mindegy, biztosan valami fontos dolga van itt, esetleg vár valakit, vagy éppen csak beszélgetni akar velem. Szerencsére nincs más dolgom, sem fontos, sem halasztható. Egész úton ide jövet, Reb nem szólt hozzám, de éreztem, hogy nem haragszik rám. Amugy sem lenne oka, hál' Istennek. Csak elmélkedek magamban, találgatom az okát idejövetelünknek, közben más dolgok is eszembe jutnak. Ilyen dolog például a pasik, vagy anyu. Nem is értem , hogy miért egyszerre jutnak eszembe ezek a dolgok, hisz a kettőnek semmi köze egymáshoz. Anyu nem szól bele a magánéletemben, mindig is hagyott élni, csak a nagyon veszélyes dolgokat nem hagyta hogy megtegyem. Tudnivaló rólam, nagy bajkeverő tudok ám lenni, merthogy imádom a kalandokat, meg az efféle dolgokat. Nagyon szép gyerekkorom volt, mig apa megnem halt. Ha apára gondolok, mindig eltűnik az a mosoly az arcomról, ami általában sokáig ott van.

    Nagyon hideg van itt, erősen fúj a szél, nameg nem is vagyok eléggé melegen öltözve. Szoknyában vagyok, persze térden aluliban.  Egy rövidújjuban, amit nagyon szeretek, és szerencsére magammal hoztam egy pulcsit is, igy most hogy megérkeztem föl is vettem.  A lábaim mindjárt megfagynak.
    A nagy rohangálás után végre megálltunk Rebbel. Ő persze rendesen fel van öltözve, ami alatt azt értem, hogy nem szoknyában van. Most itt álldogálok egy szoknyában és egy darab pulcsiban. Azért örülök a pulcsinak. Nem tudom miért, de mostanában nagyon hamar megfázok és megbetegedek. Nem ártana vigyáznom magamra.

 Ma úgy keltem fel, hogy a lábaim vittek - kora reggel van, hanjali negyed nyolc. Már akinek 8 hajnal. Nekem az... S tudom, hogy a lábaim mindig a szívemmel állnak kapcsolatban, nem az eszemmel - ez logikus, hisz az eszem távolabb is van a lábamtól. Felkaptam egy fekete nadrágot egy vörös nagykivágású felsővel, s sokmindent ami a kezembe akadt, s azonnal indultam ki, a griffendél klubhelyiségbe. Meggondolatlanul, hisz nekem nincs jogom oda bemenni, mivel nem tudom a jelszót. Ott álldogálok a klubhelyiség portréja előtt, kómás szemmel. Lassan jönnek elő a gondolatok, csak úgy súgdolózó hannemben hallom a fejemben a szavakat. Várjunk, Rory nekem egyszer elmondta a jelszót. Mi is volt az? Hajnal? Ohh... a kövér dáma még mindig alszik, én meg egy halk sikítással közlöm a jelszót. A sikítás meg azért lett az, mert túlságosa elkapott a hév, hogy eszembejutott. A kövér dáma azonban nem nagyon akar ezután sem beengedni. Hogy miért? Mert korán van, mert hugrás vagyok, mert felébresztettem. Ahogy a zsebemhez nyúlok a pálcám után azonban meggondolja magát. Én meg csak ahogy átlépem az ajtót, mintha egy vízesést lépnék át, úgy zúdúlt rám az idegesség. Mi van, ha meglátnak? Ezek a gondolatok után futok mint egy őrült, kettessével-hármassával véve a lépcsőket. Roryt ott kaptam az ágyban, s felráztam.
 
 -Gyere! - suttogom. - Nem tudok aludni... - mondom, mikor kómás szemmel néz rám. S igaz, kihez máshoz menjek ilyenkor, ha ég valahol? A hugrások közül egyikel sem vagyok annyira jóban, hogy most felverjem. Persze amint láttam, hogy Rory szeméből is kivertem az álmot, gyorsan vissza, ki a dámás portrén, s stop előtte. Próbálok "megbántam" képet vágni, hátha megesik rajtam a szíve, s ahogy látom, igen. Nos, nyert ügyem van. Az igazgató úgysem szokott idejönni, hogy tudakozzon arról, hogy más járt-e benn.
-Kössz, hogy jössz. - vigyorgom, mikor Rory kimászik a Dámán. - Ha annó nem mondom el a jelszót, akkor most szépen aludhatnál. Kellett neked... - arcomról sugárzik a vidámság, nem tudom miért. Még nem is virradt ki, épp ezért ahogy megyünk céltalanul a folyosón, eszembejut, hogy megnézhetnénk a napfelkeltét. S minek is mondanám el az uticélt most Rorynak? Hadd legyen ez is egy kicsit érdekesebb. Én, mint egy optimista megyek elől, ajkaim kicsit becsücsörítve, mintha fütyölnék, igazából azt csinálom, de attól eltekintve, hogy Rory alig van utánam egy méterre, akkor sem hallhatja. Kezem mélyen a zsebemben, s kicsit rugalmasan járok, mint mindig. Én nem tudom, hogy Rory a hátammögött épp milyen kómás fejet vág, vagy hogy mit gondolhat rólam, hogy meghibbantam, vagy meghibbantam, de az a fő, hogy tudja, hogy makacs vagyok, s szeszélyes, így ha akar, ha nem, velem kell jönnie.
 
 Amikor már elérünk a Kelet-déli összekötő hídra, szabadság tör rám, mintha a tüdőm is már napok óta egy nagy levegővételre vágyott. Biztos esett az éjjel, hogy ennyire jó a levegő. Erre mégjobban kivirulok, s kicsitm csípi az arcom a reggeli hideg, de annál tisztább levegő. Lehet, hogy Rory nem tette jól, hogy ilyenkor szoknyában lebegteti magát. Körülbelül a híd közepénél semmilyen előjelzés nélkül balra fordulok, s kikönyöklöm a hídnak a karzatára. Már lehet látni a napnak egy részét, ahogy előjön... Eddig nem szóltam Rory-hoz, most szólnák, de nincs amit. Vagyis.. viszonylag lenne... a testvéréről, a mardekárosokról, vagy Arlethről, kisebb kalandokról, de inkább várom, hogy ő mondja, ha akar valamit. Azonban tovább védem magam, mert nem tudom kivenni, hogy most haragos fejet vág, vagy egyszerűen csak kómás. Megvallom, én is lusta ember vagyok, de makacsságom a legnagyobb lustaságom is le tudja győzni.
-Szóval boccs, hogy kirángattalak. Gondolom ez most mindig sokkal jobb, mint hallgatni, hogy azok hogy horkolnak. - mondom viccelve, bár az igaz, hogy a lányoknál nem horkolt ahogy észrevettem senki sem, esetleg a fiúktól áthallatszottak a hangok. - Te láttad valaha a Roxfortban a napfelkeltét? - kérdem. Én csak azért kérdem, hogy most akkor döntsem el, hogy szégyellnem kell-e, hogy 5 év alatt nem láttam sohasem a napfelkeltét, vagy mások sem látták.

Rebecca
Az ágyamban forgolódok. Valamiért nem tudok aludni, pedig máskor ilyenkor régen horkolok a többiekkel együtt. Megnézem a mellettem alvó fiút, azt hiszem Anthonynak hívják. A kezén egy karóra van, arról megnézem a pontos időt. 7 óra van. Ilyenkor még aludni szoktam 'normális' esetben. Halkan, hogy a többieket ne ébresszem fel, elkezdek öltözni. Egy hosszú farmer nadrágot és egy kapucnis pulcsit veszek el, amit a fejemre húzok. Fiú létemre általában rendbe szoktam tenni a hajamat, de most hanyagolom, hisz a kapucni eltakarja össze-vissza álló fürtjeim.
Ahogy elhaladok a hálókörletek mellett, hallom a fiúk horkolását és néhányuk szuszogását. A klubhelyiség üresen áll. Most egy mardekáros sem hangoskodik itt. Az asztalon édességek vannak, amelyekbe egy-egy diák beleehetett, hisz mindegyik csomag meg van kezdve. Kilépek a klubhelyiségből, ott nem tudok mit csinálni. Egyedül csak a pattogó tüzet lesheted.
A kastélyban sincs senki, még szellemekkel sem találkozok. Az álmosság uralkodik rajtam, de aludni nem tudok. Talán jobb lenne, ha kimennék. Lehet a friss levegő jót tenne. Halkan lépkedek ki a Roxfortból. Még úti célom sincs. Csak megyek, amerre a lábam visz. Lehajtott fejjel lépkedek a kissé vizes füvön. Érzem, ahogyan a hideg csípi az arcomat, régen éreztem már ilyet. Sosem volt szokásom ilyen korán kint járkálni. A lábaimmal hirtelen egy hídon lépkedek. Bár itt már nem olyan halkan, hisz kissé csoszogok. Semerre sem figyelek, csak megállok és érzem, hogy az első nap sugarai megsimogatják az arcomat. Egy meleg szélfújás kíséretében hangokra leszek figyelmes. Oldalra sandítok és megpillantok két lányt. Úgy látszik nem én vagyok az egyedüli, aki ilyen korán fel kel.

---

Bocs, hogy ilyen rövid lett, de nagyon sietek ...

        Gerry and Rebby
Most már kezdek beletörődni ebbe a nagy hidegbe, mondhatjuk úgy is hogy megszoktam ezt az erős szél fújást. Nagyon álmos vagyok, hiszen Rebby ilyen kora reggel, hajnalban elhurcolt ide, nem tudom milyen okból. Szerintem nem tudott ő aludni, ami azt illeti én sem aludtam jól, cask gyötört az álmosság.
   

      Lehúzva pulcsim ujját lépkedni kezdtem, nézvén Rebbyt. Arra vártam, hogy elmondjon mindent. De én nem kérdezem előre, megvárom mig önszántából mondja el, ha hülyeség ha nem. Amig szótlanul éllunk mindketten egy kapucnis fiú érkezik a hidhoz. Láttam már régebb, azonban nem tudom a nevét.Azt hiszem, mardekáros srác. Szerintem őt is gyötörte az a álmatlanság, mint minket. Kijött friss levegőt szivni. Nem tudom, hogy bemutatkozzak neki először én, vagy várjam  mig Becca vagy ő kezd el ismerkedni. Nagyon barátságos ember vagyok, de nem tudom, vannak olyan esetek amikor szégyenlek hozzászólni egy ismeretlenhez, azt gondolván hogy hülyének néz, vagy ,megfog utálni anélkül hogy ismerne engem, pedig nem adok okot rá. Nagyon rossz néven veszem azt, ha valaki első bemutatkozás alapján eldönti, hogy megfelelek-e ahhoz, hogy baráti körébe tartozzak vagy nem. Aljas dolog.

Most valamiért úgy érzem, hogy rendes  ez a srác, és nem fog  flegmán viselkedni…Habár mardekáros. Remélem ő nem olzan, mint a legtöbb mardis, hogy utálja a más házba kerülteket, mert például szereti Harry Pottert és nem szolgál Voldemort nagyúrnak. Amiért más az izlésünk és más dolgokat szeretünk, azért nem kell urtálni a másikat. Nem is hezitálok tovább, köszönök neki.


-Szija, Rory Stone, griffendél!- mondtam megbátrodva, elűzve minden körülöttem lévő problémát. Lesz ami lesz. Én udvarisan köszöntem és várom hogy ez a fiú itt velem szemben szintén megtegye ezt.- Téged hogy hivnak?- és egyet mosolyogtam, pedig ma nem vagyok olyan jó kedvemben, de azért remeélem nem látszik a mosolyomon.

-Hogy kerülsz ide? Nem gondoltam, hogy lesz még valaki aki ilyen korán errejár. Gondoltam mindneki alszik.-érdeklődtem, mivel, hogy tényleg nem hittem volna hogy less itt még valaki, aki nem tud aludni, kettőnkön kivül.

 Ha már tovább úgysem tudtam aludni, ez az én szerencsém, hogy most tör rám az álmosság. Karjaim keresztbefonva, kicsit lejebb ereszkedve félredöntöm a fejem, olyannyira, hogy hajam össze-vissza rakoncátlankodik. Csak akkor veszem észre, hogy Rory felfigyelt valamire, hogy a haja jól arconcsap a hirtelen fejelmozdítástól. Ahogy megnézem, mi van arrafele, szemembeötlik egy fiú, látásból meg csak annyira ismerős, hogy tudom hogy mardekáros meg nagyobb nálunk. Azonnal tudtam, hogy Rorynak olyan szándéka van, hogy odamenjen, hisz tudni róla, hogy nem tud egy helyben maradni.
-Nincs értelme. Szóba sem fog veled... - nézek vissza Rory-ra, mert beszéd közben lesüttem szemem, mutatva ezzel, hogy tényleg butaságot akar csinálni. Vagyis néznék, hisz meggondolatlanul már el is illant a lány, én meg mint aki moziban van, s nem akarja elszalasztani a legjobb részt, visszafordulok... azonban kíváncsi vagyok mi lesz ott, pár méterre tőlem. Többször is átgondolom a reagkciót, s mindig arra lyukadok ki, hogy hogy tud valaki ilyen könnyelműen odamenni valakihez és bemutatkozni, főleg ha az ellenséges házból való számára. Viszont Arleth Gresham példáját nézve nem csak az ősi ellenség, a griffendél diákjai jók kötözködési szándék lezajlítására, hanem velem is, egy hugrás diákkal is akármikor szembeszállnak. Dehisz` ő égeti magát, nem én... Egtyet furcsálok, hogy Rory miért nem rivallizál, ahogy a többi háztársa csinál? Ha én griffendéles lennék azt csinálnám... azt hiszem. Könnyű is ezt mondani egy hugrásnak, hogy én bezzeg a másik helyében, mert engem gondolatban nem hurrogna le senki ilyenért, mert nincs rivallízáló házunk.

 Még szerencse hogy pár méterre vannak, s hallom minden egyes szavuk. Amint Rory olyan nagy hangsúllyal mondja a házát, elvigyorodom - ő aztán tudja mit akar.
-Hogy kerülsz ide? Nem gondoltam, hogy lesz még valaki aki ilyen korán errejár. Gondoltam mindneki alszik. - mondja. Erre nekem egyből az ötlik át a fejemen, hogy baki ilyennel kezdeni, hisz ezzel úgymond elkergeti. Ha most a hídnál nem ez a fiú, hanem tegyük fel Arleth Gresham vagy társai lennének, valyon Rory odamenne? Én már kiterveltem, hogy hogyha idenéz az illető, próbálom állni a szemkontaktust, ami nekem nem mindig megy, mert gyenge pontom, főleg ha nem vagyok rá felkészülve meg közel áll az illető. Egyáltalán, mit akar Rory ettől? De nem fogok odamenni, hisz csak most jut eszembe, hogy Rorynak milyen kis tervei lehetnek ezzel. Magamat szórakoztató ötletem ahogy eljut a tudatomig a kis ördögszarvaim meg is villannak a fejem fölött. De nem, nem tehetek keresztbe Rorynak, bármennyire is az a fajta vagyok, hogy ahol tudok keresztbeteszek valakinek.

Rebecca
Szép a nap. Most az egyszer megtalálom benne a szépséget. A fény 'erővel' tör a Roxfortra. El sem tudom képzelni, hogy milyen rossz lehet az ablak mellet aludni, ahova elsőként érkeznek a nap pusztító fényes sugarai. Sosem akarom megtapasztalni, általában a nap előtt járok egy lépéssel és mindig elhúzom a függönyt.

Kopogás. A hídon érezni, ahogyan valaki közeleg - vagy éppen távolodik. Hirtelenjében az egyik lány áll előttem, mögé nézve megpillantom a - feltehetőleges - barátnőjét. A lány bemutatkozik. Illedelmes, de nem tudom hova rakni, hogy mi szánta rá a hirtelen fölbuzdulásra, hogy társaságomat keresse. Griffendéles. Idejött? Azt hittem utálnak minket mardekárosokat. Meg van. Nem tudja, hogy mardekáros vagyok. És ha igen? Miért nem kezdett bunkóskodni házához híven. Talán mindjárt elővesz egy táblát, amin az a felirat áll, hogy "Húzz innen te vérmániás!"?! Kitudja. Lehet van benne valami, ezektől bármi kitelik.
Még kérdezgeti, hogy mit keresek itt? Oké, furcsa, hogy ilyen korán itt vagyok. Engem nem érdekel mit keres itt. Felőlem azt csinál, amit akar. Ja, hogy erre válaszolnom kéne. Szóval szólaljak meg.
Először csak nyögök egyet. Nem bírok megszólalni, talán a reggeli hideg miatt van ez. A hangom, mintha elment volna. Pedig nem járt erre Athos, hogy elvigye, mint egy kiscica ...
- Gerry Nefas, mardekár - szólalok meg végül, majd legszívesebben hozzá tenném, hogy nem látszik rajta a nagy meglepődés. - Amúgy azt mondanám, hogy semmi közöd hozzá, de inkább válaszolok még mielőtt kapnék egy "bunkó" jelzőt. Szóval nem tudtam aludni, de az lényegtelen, hogy miért.
Megint a lány mögé pillantok, vagyis nevén Rory. A másik lányon egy ördögi mosoly tükröződik. Talán fogadtak volna? És ezután rajtam fognak röhögni? Pfff ... lányok ... kislányok!
- A barátnőd ...- bökök a fejemmel odébb - ő talán fél tőlem? Vagy esetleg tart a társaságomtól?

  Rebby & Gerry
    Felbosszantott ez a fiú, csalódtam, már-már pedig kezdtem elhinni, hogy más. De mindegy is. Nem hátrálok meg. A szél egyszerre nagyon megerősödött, most nem ez volt a legnagyobb bajom, de hogy az se idegesitsen, gyorsan felhúztam a kapucnit a fejemre. Probléma letudva. Már a fülem sem fázik, és a hajamat sem borzolja össze..

     Egy kicsit elgondolkodtam azon, hogy milenne akkor, ha például, történne velem valami, és persze nem kellene hallgassam tovább a sértegetéseit, mivel szerintem nem fog kedvesen beszélni velünk. Amúgy meg kiváncsi  vagyok, hogy fog Rebyy reagálni arra, hogy le kislányozta őt, meg hogy azt állitja hogy fél tőle. Tuti, hogy nem hagyja szó nélkül. Nem tudom hallgatnom kellett volna-e rá abban, hogy nem megyek oda Mr. Megtestesült kedvességhez. MOst már mindegy.

-Nos, kedves Gerry, sajnálom, hogy megkérdeztem, mi járatban vagy itt, csak tudod vannak még olyan emberek, akik figyelnek másokra. Ne aggódj, nincs hátsó szándékom, nem kémkedni jöttem..- mondtam fennhangon, mintha én lennék a magyobb.
     Nem akartam megakadályozni Rebbyt, abban, hogy belekössön a fiúba, úgyhogy inkább nem szóltam többet semmmit. Gondosan, szorgalmasan kivártam, mig Becca elmondja amit akart. NEm akartam útba lenni, ezért elkezdtem lassan hátrafele lépegetni, nem észrevehetően, de egyszer csak elrontottam, az észrevétlenséget.
-Aúúúúúh!- kiáltottam, miközben leestem a földre.- Megütöttem a lábam, vagyis...hát...KIBICSAKLOTT A BOKÁM, mivel félreléptem..- mérgelődtem. Pont most kellett megtörténnie, pedig nem akartam megszakitani kettejük közti "beszélgetést". Ha egy kicsitt később történik, még örültem volna is.  Érdekes, épp az előbb gondolkodtam azon, hogy milenne, ha történne valami. Na tessék, most megtörtént.- Indulhatunk is a gyengélkedőbe.Remélem hamar meggyógyit és elenged Madam Pomfrey.
    Lassan elballagtam a gyengélkedőig. Madam Pomfreynak jó kedve van ma és nagyon gyors. Beadott nekem valami szert, amitől egyik pillanatról a másikra jobban lett a lábam.
- Kész is vagy.-mondta ő, megpördült tengelye körül, és lassan eltávolodott tőlem.
-Köszönöm szépen! Szép napot!- utána kiáltottam illedelmesen, majd énis elindultam.
     Gyorsan visszértem Rebbyékhez, legalábbis nekem gyorsan eltelt ez az idő. Gondoltam , hogy mindketten ottmaradtak, ahol voltak. Biztosan folytatták beszélgetésüket. Én kértem arra hogy ne jöjjenek velem a gyengélkedőbe, a szivem mélyén  reméltem, hogy gyorsan elengednek a gyengélkedőből..

 Arcomra tüstént kiüt egy illető arckifejezés, mikor ezek.. Gratulálok. Beszéljenek csak úgy, mintha nem 2 méterre lennék tőlük, s nem hallanám mit beszélnek. Mereven arra nézek, szinte sugárzik rólam, hogy a visszapofázást tervelem az elmémben, de nagyon is meglep, hogy Rory, aki még az épp sietett oda a fiúhoz, most furcsa hangsúlyt vesz, s kezdi a kötekedést. Nem tagadom, csalódtam kicsit. Nem én akartam, hogy Rory odamenjen és mégis, ha tényleg ott van, elvárnám, hogy ne adja fel az eredeti tervét, amit én akkor sem tudnák megmondani, hogy mi volt az, ha agyonütnének. Tippem az, hogy esetleg növelni akarja az ismerősök számát, plusz szerintem a griffendéleseknél az is nagy dicsőség, legalábbis egyeseknek, hogy egy mardekárossan szóbaállnak. Hogyne látnám, hogy Rory valamiféleképpen kiakar állni a képből, hogy jobban láthassan Gerry-t, de erre mégjobban dühbe gurulok. Ezt a konfliktushelyzetet mind csak ő váltotta ki, s ahogy látom már meg is bánta. Na mindegy, mivel úgysem bírok sokáig a szemkontaktust belekezdek a velős válaszba.
-Tudod... - mondom, mire Rory sikítása félbeszakít, mire összerezzenek. Ez a reggel is furcsán alakul... Patthelyzetbe kerülök, nem tudom, hogy folytassam a mondókám, vagy segítsek griffendéles barátomnak. Szívesebben folytattam volna, mivel már ismertem a Rory-hisztit meg makacsságot, boldogul ő egyedül is, szóval egy tapottat sem mozdulok eredeti helyemről. Szájam közbe igen is el van húzva, s lassan Rory elballag a.. gondolom a gyengélkedőre, de nem jelezte, hogy visszajön vagy sem - gondolom utóbbi, ha tényleg annyira fájt, mint amennyire mutatta. Mindegy. Elment.

-Szó sincs arról, hogy félnék tőled. A félelem az a kamra, ahol az ördög előhívja az ő negatívjait. Miért, mások számára tán ijesztő lennél? - húzom fel egyik szemöldököm és egy ügyes taktikával elhúzom a vonalat messze onnan, ahol elkezdődött a mi beszélgetésünk. - Rory már csak ilyen. - toldom hozzá, mivel már a harmadik személy nincs a helyszínen. Nehéz eset lennék?
 Mire visszajön Rory is, először a lábára vetek egy pillantást: tökéletesen jár. Akkor nem vagyok rossz emberismerő, hogy ez nem volt valami súlyos eset.

Rebecca
Amikor fáradt az ember ingerlékenyebb. Ez rám is igaz, de a legnagyobb szinten! Kicsit sok ez reggelre, két lány, akik támadnak. Igen, én ezt támadásnak veszem! Persze nem olyan nagy támadásnak, elvégre csak kérdezgetnek és bunkó mardekárosnak állítanak be.

Rory rossz helyre lépett. Sikeresen kibicsaklott a bokája. Szívesen segítettem volna neki, de mire már odaléptem a lány sehol sem volt. Valószínű a gyengélkedőre ment.
Kissé sután hallgatom a lányt. A szavak kihagynak.
- Ne-e-m - felelem szótagolva. Úgy látszik a gondolkodás teljesen az agyamra ment. Kissé föleszmélek. - Miért félnének? Te nem jöttél ide. Gondolom nem szereted a mardekárosokat. Bár nem lepődök meg rajta, hiszen mi mardekárosok; bunkók, spiclik és minden rossz dolog, ami egy okos, bátor griffendélesre nem igaz. Ők tökéletesek, egy fikarcnyi szépséghibájuk sincs, nagy részben Harry Potter fanok, kis részükben viszont ott van a vágyakozás a Sötét Nagyúr szolgálása iránt. Rossz helyre osztotta őket a Teszlek Süveg? Nem. Csak bennük van a "bizonyítási vágy" - mondom kissé felháborodva.
~ Remek! ~ mondom magamban, amikor visszatér Rory. Most, majd biztos elkezdődik a pokol és engem fog mindenki 'bántani'.

Gerry and Rebby
            "A titok válasz mindenre, ami van, ami volt és ami valaha lesz."

Gyorsan visszaértem a gyengélekedőről. Egy kicsit bicegve lépkedtem, mnivel, hogy vannak maradványai a balesetnek. De ez csupán enyhe fájdalom.Egy kicsit sajog a bokám...Kíváncsi vagyok mi történt addig, amíg én távol voltam.Vajon veszekedtek, vagy talán befejeződött a "harc". Rá is kérdezek gyorsan..
-És mi történt, míg távol voltam- érdeklődtem gyorsan nehogy lemaradjak valamiről. Nem idegeskedek, a válaszva várva csak azon elmélkedek, hogy akkkor vége szakad ezzel a beszélgetésnek. Szívem szerint még egy kicsit maradnék, semmi kedvem visszamenni a klubhelyiségbe.Amúgy sem szeretném felébreszteni a többieket.
Nagyon korán van még.Madam Pomfrey is érdeklődött affelől, hogy mit is csinálok én ilyen korán a Kelet-déli összekötő hídnál, ugyanis említettem, hogy ott történt a baleset. Mondtam, hogy épp hátrafele lépkedtem, amikor kibicsaklott a bokám.
Gyorsan válaszoltak, és félre is tettek, olyan értelemben,hogy már megint elterelték egymás figyelmét rólam. Folytatódtak a beszólások, cikizések. Az ők bajuk. Engem nem érdekel, hogy mi a véleményük egymásról. Egyszer valamikor, aztán kibékülnek. Remélem...Csak most érdekes hallgatni, hogy veszekdnek, mivel most találkoztak először. Tudom, eléggé rosszféle vagyok. Azzal töltöm az időt, hogy őket hallgatom.S még tetszik is snekem. Nem is tudom, hogy ezek után, fognak-e majd egyszer, valaha beszélgetni...
Ez titok marad egy ideig...

 Meglehetősen szúrja a szemem, hogy mennyire önfejűen és makacsul kiforgatja a szavaim, jobban szólva... nem engedi hogy elmondjam mi is a bajom... s hogy az mi? Nem az hogy mardekáros. Hanem hogy nem képes ezt felfogni. De hogy ne találgassak tovább, hogy itt mi a helyzet, akkor lelkesedve mondom.

 -Legyen szent a béke. - szólok legbelül lelkesedve, de nem hallatszom kimondottan lelkesen. Bár nekem nem az a szándékom hogy összezavarjam az embereket, de most remélem sikerülni fog. Bár csak akkor, ha jobban elgondolkodik ezen, nem röhög azonnal ki. Van oka mind ennek hogy ilyeneket mondok... most kiderül hogy igazából neki is miért áll feljebb, s hogy csak duma-e mindaz amit mondott, aminek én nem értem a lényegét hogy miért mondta. Ha pedig valahogy pozitívan reagál, akkor mehetünk is tovább ebből az értelmetlenségből. Valakinek csak kell engednie, ha nem ellenségekként akarunk távozni, bár ahogy elnézem ez a legkevésbé érdekli Gerry-t.. Nem én indítottam a lavinát, aminek most azt hiszem hogy épp végzetes pontjában állok. Rosszallóan pillantok Rory-ra, aki kiszállt mindebből, mintha kivüálló lenne, pedig ha tudná, hogy még mindig úgy van... Bármit is mond Gerry, én ezt nem tekintem harcnak. Gyerekes vitatkozás, amit a Roxfort is elkerülhetett volna, ha nem lennének a házak közötti mély árkok.
 
"És mi történt, míg távol voltam?" kérdésre a lehető legkevesebb kedvem volt most válaszolni, s teljes mértékben biztos voltam hogy Gerry sem fog, vagy esetleg Rorynak elmeséli, hogy mennyire nem vagyunk egy hullámhosszon. Bár semmi szükségem Rory védelmére, azért csalódtam abban, hogy ő sokszor jobban visszapofázik embereknek. Például Arlethnek is sokkal jobban visszamondott. Beletörődve ebbe, szerencsére sosem hordok hajpántot, direkt az ilyen helyzetekre, mikor tudom, hogy az arcomon nagyon is tükröződik az összes érzelem s ezt nem akarom most kimutatni. Vagy rájönnek anélkül is vagy passz. Annyi biztos, hogy a türelme peremének a szélén lépked

Rebecca
Szent a béke? Ugyan már. ~ Ne legyél ilyen csípős! ~ szól egy hang bennem. ~ Nem lehetnek olyan szörnyűek ezek a csajok sem! ~ puhított tovább. Igaz, hisz mostanában, annyi mindenkivel ismerkedtem meg, aki 'más'. Ott van Emma, Gabriella és persze Arleth, de vele valamilyen szinten egy húron pendülünk. Mély levegőt vettem, de ekkor máris egy másik kérdéssel bombáztak meg bennünket.

Rory kíváncsi személyiség lehet. Vagy csak beakar kapcsolódni a beszélgetésbe, amely egyáltalán nem esemény dús. Nem tudom szóra nyitni a szám, tulajdonképpen nem tudnék semmit sem mondani, hiszen erről a beszélgetésről semmit sem lehetne elmondani. Nem mondható vitatkozásnak, inkább amolyan szóharcnak.
Furcsa, hogy már nem is biceg. Én tuti ágynak dőlnék, legalább egész nap aludhatnék úgy, hogy senki sem zavarna. Bár ez csak rám igaz.

- Semmi - feleltem egy idő után Rorynak, majd a másik lány felé fordultam. - Össze sem vesztünk és különben is, miért lennél jóba egy mardekárossal? - feleltem komoran.
Nem hallgattam a belső hangra, amely azt sugallta, hogy nyugodtan kezet rázhatnék a lánnyal és a szócsata feledésbe merültem. De van pár bökkenő; nem vagyok jó passzban, én nem vagyok ilyen és nekem nem szabadna még beszélnem se velük. Felelőtlen vagyok. Ez nem mehet így tovább! Uralkodnom kell magam felett, nem mosolyoghatok mindenki felé, ha kedvem támad ...
Szánalmas vagyok, mint a többi alja nép!

Rebby ^^   &&&&  Gerry:]
Hát igen.. Elment a kedvük a beszéléstől, senkinek sem avat be a a dolgokba..Na de nem baj, biztosan nem történt más dolog azon kivül, higy sértegették egymást. Akkor inkább nem kérdezek rá még egyszer. Rebby még csak nem is szándékszik válaszolni a kérdésemre, látszik nincs már jó kedvében. Tudni kell róla, hogy hangulatember... Nem kellett tovább várjak, arra a  válaszra, amire számitottam.
-Semmi- mondja Gerry. Hát igen...Gondoltam, hogy semmi.
-Legyen szent a béke.- zihálja Reb. Nekem meg szinte tátva maradt a szám. Nem gondoltam volna, hogy  már most kiakar békülni Gerryvel. Furcsa.. Az előbb még úgy veszekedtek, most meg legyen szent a béke? Kiváncsi vagyok Gerry beleegyezik-e...
- Össze sem vesztünk és különben is, miért lennél jóba egy mardekárossal?- Hát igen..Erre a válaszra számithatott volna Becca is.. Gondolom azt hitte, hogy Gerryt jelenleg nem fogja érdekelni a ház.. Rosszul hitte. Abban az egyben igaza van Gerrynek, hogy össze sem vesztek, ez csak afféle szócsata volt.
    Eddig csak távoli figyelője voltam az eseményeknek, de nem birom tovább, hogy ne szóljak közbe. Különben sem kért rá senki, hogy hallgassak.
-Miért ne lehetne jóban egy mardekárossal? Attól eltekintve, hogy teljesen különbözőek az érdkelt témaköreitek, lehettek még barátok.- Ahogy elkezdtem mondandómat mindketten értetlenül és meglepődötten néztek rám. Bizonyára megfeledkeztek arról, hogy jelen vagyok. Sebaj… Most már észrevettek.. Egy széles vigyor jelent meg arcomon. Örültem, hogy szóhoz juttam. Néha- néha nagyon sokat beszélek, és egyszer- egyszer felidegesit, ha csendben kell ülnöm..

 "Össze sem vesztünk"... ahogy hallom ezt, valami más érzés fog el. Aztán egyből betelik a pohár a "miért lennél jóba egy mardekárossal?"-ra.

 -Nem te kezdtél el az imént prédkálni, hogy szerinted én azért nem...? - mondom ingerülten, s felvive a hangerőm, mert nem akarom tovább leplezni hogy ép ésszel bírom mindezt amit a fejünkhöz vág, vagyis fejemhez. Mondatom nem fejezem be, mert időközben eszembejut, hogy az utolsó mondata gúnyolódó is lehet, bár akkor nagyon jó leplezőképessége van, mert sem a szemein sem semmiképpen nem látszik, hogy valamiképpen szórakozna. De nem, ahogy látom itt nincs semmilyen pókerarc, csak egyszerűen maga sem tudja, hogy éppen mit akar.

 -Látom szereted komplikálni az életed. - vetek rá egy szúrós pillantást majd vissza arra, amiért igazából jöttünk. A nap már felkelt, s nincs az a csípős levegő, amit akkor lehetett érezni amint kiléptünk a kastélyból. Vagy mégis.. csak én feledkeztem el eddig normálisan lélegezni. ~Ha ezt akarta elérni, akkor sikerült.~

 A tanulság, hogy következőkor egyedül jövök az ilyenre. Most akkor nekünk nem szabad velük beszélnünk, vagy nekik velünk? Hol van ez megírva? S ha így van, akkor én már az elején mit vétettem? Ingerülten dobbantok az egyik lábammal, de jobb is hogy így történt, nem úgy hogy jobb kedvemben talált volna, s akkor én csináltam volna magamból hülyét, hogy elkövettem volna azt a hibát mint Rory hogy kedvesen odamentem volna.

 Rory megszólal, én meg egy pillantást vetek rá, hogy ténylegesen bebizonyosodjak arról, hogy nagyon is élvezi ezt az egészet. Megfeletkezni nem tudtam volna róla akkor sem, ha láthatatlanná változna egyszeriben. Meglátva hogy Rory hogy vigyorog a felismerés maró fájdalma hasított belém. Az én ajkaim pont ellentétesen állnak: enyhén lefele görbülve, s csak az akarat tartja vissza, hogy ne monjak valamit. Tényleg élvezi mindezt mert ő voltaképpen a vitának nem részese, csak ilyenkor mond valami feleslegeset, mert azt hiszi, hogy ettől más lesz. Nem lesz semmi sem más.. vagyis apropó, igen. Előttem már nem az a Rory áll akit én ma idehívtam – vagy ha mégis,  akkor más szemszögből nézve. Akire ha annó ránéztem, vagy a tesója jutott eszembe, vagy a csínytevés.

 -Ezz szt… - kezdem morogni Rorynak, de meghallva saját szavaim, hogy mennyire elmorgom az egészet, nem folytatom. Már csak az a kérdéses, hogy ez az ellenséges viselkedés mikor töri át azt a bizonyos határt, hogy fizikai csatába fajuljon, mint ahogy a legtöbb griffendéles meg mardekáros szokott. Itt  meg történetesen nem griffendéles és mardekáros csata lenne, hanem hugrás, mardis, köszönhetően egy harmadik személynek. A feltételes eset: Rory nem ment volna oda Gerry-hez. Nem történt volna semmi. Most meg itt állunk a szakadék szélén. Mivel ilyen kis ugrálós ember vagyok, nem tudom miért kottyan meg ez nekem. Relatívan igazam is lehet: ha az lesz a válasza, hogy szereti komplikálni az életét, akkor azt hiszem hasonlítok rá.

Rebecca
Egyik percről a másikra a nap elérte azt a határt, amikor a legszebb. Most nem fordultam arra, farkasszemet néztünk a lánnyal, ő dühös volt, én pedig fáradt. Szinte semmihez sem volt kedvem, ahhoz meg legfőképpen semmi, hogy itt hallgassam ahogy oltanak.
Egy ideig még hallgattam, ahogy egyszer az egyik, másszor a másik kezd beszélni. Az egyik arcon angyali mosoly, a másikon földön túli düh tükröződött. Nem is mondanám, az én arcomon unalom ült. Szinte alig vettem fel a szavakat, csak néztem ki a semmibe. Néha elkaptam egy-egy szót, de nem igazán fogtam fel a szavak jelentését.
Miért ne lehetne jóban egy mardekárossal? Mért nem lehetnénk barátok? Nem tudom, alapkövetelmény. Alapkövetelmény? Mintha én hallgatnék egy követelményre is. Persze 2 emberre hallgatok; az apámra és a Sötét Nagyúrra.
Ránéztem a lányokra, felváltva mindkettőre.
- Komplikálni az életem? - kérdezem vissza, s elgondolkozom. Lehet igaza van és tényleg komplikálom az életem, még nem vettem észre. - Nem tudom - mondom vállat vonva.
Majd Rory felé fordulok. Furcsa lányok az egyszer biztos, de az sose baj. Hisz az ő korukban, ki nem furcsa - a lányok közül? A nagy dobbantás kissé felébresztett az álmosságból, kissé üdébb lettem.
- Persze, hogyne lehetnénk barátok - helyeslem, s a szavak csak úgy elhagyják a számat. Elvégre is mi károm lenne belőle, ha az utolsó egy hónapot barátság kötéssel folytatnám. Csak aztán nehogy az egyikkel kelljen végeznem a Nagyúr parancsára. Talán, ezért zárkórom el a barátság kezdeményezésektől.

---

Szörnyen szégyellem magam, amiért megvárattalak titeket. Mentségemre legyen, hogy beteg voltam. Egyszerűen egy reagot sem tudtam írni. Ez sem lett 100-as, de az egész hetes próbálkozásaim után ez a legjobb, amit kihozhatok magamból.

Reby=]                                                                       Gerry;)


             Nem tudok hinni a fülemnek. Ezt aztánvégképp nem gondoltam, volna, hogy a büszke Rebby megfogja kérdezni egy mardekárostól, hogy leszünk-e barátok. Érdekes, még azt sem gondoltam volna, hogy egyáltalán tovább fog Gerryvel beszélgetni, méghozza Gerry is belegyezik, pedig pár perce meg keményen folyt a szócsata, szerencse hogy nem került elő a varázspálca, mert annak nem lett volna jó vége.De mindegy, most már van egy mardekáros barátom. Hát nem hiszem, hogy Gerry nagyon fog vele dicsekedni a többi mardisnak.Az ő baja...
-Oké, tőlem lehetünk barátok, ha mindketten ezt akarjátok, persze.- És mosolyogtam, de a csodálkozás nagy mértékben kiült az arcomra.Bármennyire is akartam, nem tudtam elrejteni.
       
            Most már egyre többen kezdtek el járkálni, már a nap is javában süt, most már persze nem ius fázom. A lábamnak semmi baja. Van egy új mardekáros barátom. Ezennel kijelenthetem, hogy köszönöm szépen én jól vagyok.
Hirtelen eszembe jutott, hogy nagy kedvem lenne énekelni egyet. Nem tudom, hogy miért, csak igy érzem. Még szerencse, hogy ma lesz lehetőségem rá. Addig kibirom valahogy.
-Hány óra fele van? Vajon mennyi ideje vagyunk itt? Hát eléggé mozgalamas reggelünk volt..
              Nagyon nagy a sürgés- forgás, egy lány akart elmenni mögöttem, csak egy kicsit eltorlaszoltam az utat.
-Bocsi...Csak sietek..- magyarázkodott, majd hozzám ért, hogy álljak félre.
-Oké, nincs semmi baj.- Rámosolyogtam a lányra, majd odébbálltam.
 
                Közelebb léptem Rebyhez, majd Gerryre néztem. Nem tudtam mi történik, csak hallgatunk és állunk egy helybe. Legalább 3 percig ezt csináltuk. Pedig igazán nem kért rá senki, hogy hallgassunk. Egszerűen elfogyott a mondanivalónk, pedig csak most lettünk barátok. Nagyokat sóhajtottunk, pedig nem volt okunk arra sem. Személyszerint, még nem ébredtem fel rendesen, pedig már régóta itt ücsörgünk.
- JAjj, mondjatok már valamit, nagyon idegesitő számomra ez a nagy csend.Kezdek éhes lenni.- probálkoztam mgtörni a csendet, remélem sikerrel járok.. Az evés az ami most először eszembe jutott, pedig én aztán nem szoktam sokat enni, sőt a kelleténél is kevesebbet. De most már korgott a gyomrom is. Ideje lenne egyek valamit..

A farkasszem nézés kicsit nehezemre esett, mert noermális esetben nem bírom sokáig a szemkontaktust, de ilyen távolságról most sikerült. Saját magam érzem, hogy mennyire drámaian viselkedtem két perccel ezelőtt... Gery-n látszik hogy amit mond azt nem gondolja komolyan, vagy csak én veszem úgy észre. Mellettem két ember, akiknek még mindig álmos/unalmas arcuk van, csak nekem működik már ilyenkor a teljes mimikakészletem, mert a düh felébresztett, s nem hagy nyugodni. Végülis… elértem amit akartam. Hallottam. De nem vagyok benne biztos hogy tényleg igaz is. Rory kapott az  ötleten. Elegem van ebből. Én kiharcolok valamit, ő meg elviszi a győzelmi zászlót. De úgy tűnik Gerry sem hallgat épp rá. Látszik rajta hogy némi képp élvezi is ezt. Nekem meg a szívembe mar a rosszindulat.

 Nem szólok semmit sem, hisz Rory már elmondta. A híd szélén valami dallamot kezdek el ütögetni ujjaimmal. Vissza akarok menni a kastélyba, s azt hiszem, hogy ide se jövök többet.. vagy lehet, de nem Rory társaságában. Sajog a fejem, ahogy szokott, mint mindig amikor felmérgesítem magam. Már-már csodálkozva várom, s számolom a másodperceket, hogy hogy lehet hogy Rory nem szakította eddig meg a csendet, ahogy szokta, hisz nyüzsgő teremtés, tapasztaltam. S a tapasztalatomra még  rátett egy lapáttal ez a mai dolog.
-Nem volt eddig elég ingyencirkusz? – mondom nyugodtabb hangon. Mindössze 3 perc kellett nekem hogy lehiggadjak. A “kezdek éhes lenni” utalásra persze rögtön tudtam hogy a nagyterembe akar menni Rory.
-Nekem még nem jött el a reggeli ideje, de ti – gondolatomban a ti után még odateszem, hogy “hogyha már ekkora barátok vagytok, mehettek együtt” – nyugodtan menjetek csak, ha akartok. – szólok, s elkezdek hátra lépdelni. Én másképp mosolygós teremtés vagyok, de most nem volt ehhez jó az alkalom. Álmosollyal meg nem próbálkozom.

 Köszönés nélkül fordítok sarkat. Szerintem mindkét egyénnel fogok még párszor találkozni a következő napokban.  Főleg Rory-val, aki már nem is emlékeztet annyira Justin-ra, mint nemrég. Mostmár teljesen elszakadt az elmémben a Justin meg a Rory elmélet. Zsebrecsúsztatott kézzel és felemelt fővel lépdelek végig a hídon, végre egymagamban. Egy kicsit sem akarom, hogy Rory csatlakozzon hozzám most. Lehet oda kellett volna még toldjam, hogy nem a nagyterembe megyek, mert a szimpla “nem jött még el a reggeli ideje” kijelentésemmel nem biztos hogy elértem Rory-nál a kívánt hatást. Egy olyan helyre megyek, ahova a másik két alak - bár tudom, hogy Gerry úgysem követne - ha akarna se tudja jönni… a hugrabug klubhelyiségbe.

---

Semmi baj Gerry, örülünk hogy meggyógyultál. :D És nem is lett olyan rossz reag.

Rebecca
Magamnak bevallhatom, hogy kicsit rosszul érzem magam. Nem, nem fizikailag sokkal inkább lelkileg. A lány pillantásán látszott valami, bár nem tudom eldönteni, hogy mi. Csalódottság? Bennem nem csalódhatott, nem ismertük egymást sosem. Viszont Roryban lehet igen, eddig úgy tűnt barátok. Azt hiszem rájöttem miért érzem rosszul magam, mert talán egy barátságot törtem össze?! Miért is foglalkozom vele, engem mi érdekel? Nem is ismerem őket, akkor meg miért sajnálom ennyire? Fantasztikus vagyok. Még saját magam számára is kiismerhetetlen.

Már szinte mindenki felkelt, hisz annyian jöttek már el mellettünk, s hallgatták végig ezt a "legyünk barátok" dumát. Én biztos hülyének nézném az embereket, ha arról hallanám őket beszélni, hogy azon veszekednek, hogy milyen is a másik. Ekkor eszembe jut Catherine és a köztem zajló viták, még abból a korból, amikor jóba voltunk. Aztán egy hülyeség véget vetett az egésznek. Miért is voltam ilyen balfék? Mert igen, az egész az én hibám.

Rory felveti az evés témát, van benne valami, hisz egy ideje itt vagyunk én egy kicsit megéheztem és ezek szerint Ő is.
- Reggelizni? Hát, ami azt illeti - kezdek bele, majd lehalkulok. Még sem állíthatok be egy griffendélessel a nagyterembe. Igen csak meg lenne mindenkinek a véleménye rólam, de az mikor érdekelt engem? - Én sem vagyok igazán éhes - fejezem be a mondatom.

Semmi köszönés, már megszoktam, de tőle mást vártam. Egy ideig értetlenkedve nézek a lány után, majd Roryhoz fordulok.
- Te nem mész utána? - kérdezem, miközben egyik ujjammal a távozó felé mutatok, s arckifejezésem még mindig értetlen.
Most teljesen úgy érzem, mintha Rebecca igazat adna nekem; vége a barátságuknak. Bár lehet csak én gondolom így és sosem voltak barátok, vagy egyszerűen csak egyedül akar lenni és ezt Rory pontosan jól tudja... Kitudja?

Gerry   és     Rebby
          Most egy kicsit rosszul érzem magam, nem voltam valami kedves Rebbyvelé szembe, pedig ő a legjobb barátnőm.S most egy ilyen hülye, értelmetlen veszekedés miatt mindennek vége? Vajon tényleg annyira megsértettem? Vagy csak, jobbik esetben, egyedül szeretne maradni, remélem.. Egy kicsit egyedül hagyom, aztán megbeszélem vele a dolgokat, és persze bocsánatot kérek. Még voltak kisebb korunkban kisebb- nagyobb veszekedéseink, de utána rögtönm kibékültünk. Biztos ami biztos, nem fogom hagyni, hogy ne béküljünk ki. 

-Na mindegy... Most inkább nem zavarom.-  mondtam Gerrynek. Másr Rebecca hallótávolságon kivül van, és én úgysem szaladok utána, gondolom nem vagyódik most a társaságomra.- Jajj.. Nena. Elfelejtettem megkérdezni, hogy miért hivott ide. Valamit szerettett volna mondani nekem, s én nem hagytam.

        Már nem látni Rebbyt, szóval visszafordultam Gerry irányába. Elmélyültem a gondolataimban. Nem szóltam többé Gerryhez.  Nagy csend volt, mint az előbb.  Bármennyire is szerettem volna, nem sikerült elterelnem a gondolataimat évfolyamtársamról. Rengeteg kérdés tevődött fel bennem, csak most egy ideig, nem kapok rá választ, úgy tűnik.

-Sietsz valahová?- kérdeztem. Mondjuk nekem nem volt kedvem ahhoz, hogy itt maradjak. Szóval magamban azt tervezgettem , hogy szépen elmegyek innen. Először a klubhelyiségbe, majd megyek enni. Csendesen korgott a gyomrom, nem nagyon szerettem volna tovább várakoztatni.
- Azt hiszem most én is megyek...- mondtam.. Megpördültem a tengelyem körül, aztán elindultam. Visszaforditottam a fejem, rápillantottam újdonsült barátomra – Szia, gondolom találkozunk még. Szép napot!
            Gyorsan elsiettem , és többet nem néztem hátra. Elindultam a klubhelyiség irányába, ahogy azt az előbb elterveztem.

.-= Seraphin =-.


Ahogyan azt már megszokhattam, szavak egész áradata zúdult rám a csóka irányából. Erről beszéltem, ezt szajkóztam már olyan régóta, hogy az eszemet sem tudom. Az emberek fél pillanat alatt kiismerhetőek, csak figyelni kell a kibaszott jelekre, amiket közvetítenek a másik felé. Olyan jelekre, amit sokan nem vesznek észre, mert annyira egyértelműen kiböki a szemüket, hogy jobb nem meglátni, és örök életre hülyének maradni. Ez az egyik dolog, amiért másképpen szemlélem a világot, a dolgokat, mint a többi ember. Mert, ha az a szaros valami ott lebeg a pofám előtt, és majd átszúrja az agyvelőmet, akkor bizony nem leszek rest észrevenni. A diáktársaim közül, vagy egy átlag embert a helyemre rakva most, ebben a minutumban… ki vette volna észre azt, hogy a túloldalon ülő lányhajú srác egyfolytában görcsöl, elő kell-e a kapni a retkes pálcáját, vagy nem. Ki vette volna észre azt, hol az a kurva pálca, ha támadásra kell számítani. Ki az, aki észrevette volna egyáltalán azt, ha kijelentem, hogy kék az ég, a kölyök másfél órát pofázik a témáról. Egyszerű a válasz, annyira egyszerű és szimpla… senki. SENKI. Mert nem figyelünk oda egymásra. Lehet mondani, hogy odafigyelek rád, mert kedves vagyok, segítőkész és megértő, de ez kurvára nem fedi a valóságot! Miért fedné? Figyelek rád, látlak téged, ezeknek a kibaszott szavaknak jelentése van, Merlin szerelmére. Nem attól leszek figyelmes, mert csak a jót osztom meg a másikkal. A rosszat is mondani kell, hogy a másiknak legyen mihez képest fejlődni, legyen kihívás, amiért küzdenie kell. Az emberek elfelejtették ezt, szeretnek abban a hitben élni, hogy tökéletesek, és nem kell igazán megfelelniük senkinek sem. Akinek kellene, az úgyis azt szajkózza, hogy tökéletes vagy. Nevetséges.

Nekikezd.
Ária.
Erről beszéltem, az evidencia, amely annyira jól észrevehető, hogy senki sem látja meg.  Hosszas beszéd, gondolatok egy nevetségesen egyszerű témáról. Most is, ahogyan eddig is tette, túlreagálja az egész témát. Miért nem lehet egyszerűen tekinteni valamire? Van ez és az, felesleges a képletbe plusz tényezőket belevenni, mert csak bonyolódik a feladat. Feleslegesen. Nem akartam megszakítani, így csak hallgattam a szavakat, amelyek úgy áradtak belőle, mintha egy hatalmas vízfolyam áttörte volna a gátat. Mondta és mondta, én pedig a sötétlő eget kémlelve füleltem, várva, hogy szűk és egyszerű szavakkal summázhassak.
- Még mindig nem érted a lényeget, pedig szimpla, és ott van előtted! Azért mert mindenki úgy tesz, nem azt jelenti, hogy neked is úgy kell!
Visszapillantottam rá, szemkontaktust kialakítva, hadd érezze magáénak a soron következő szidalmat, vagy inkább szidalmazó kérdést.
- Majom vagy?
Jogos kérdés, azok szokták utánozás módján megtanulni a cselekedeteket. Ismét az égre pillantottam és folytattam.
- Klisés, de, ha valaki beleugrik a kútba, és így tesz a többi ezer is, akkor leveted magad, mert ez az elfogadott forma?
Valóban egy olyan közhely, amit már hallhatott számtalanszor, mégis, tökéletesen igaz. Leszámítva azt, hogy most olyan ember kérdezte, akinek joga van hozzá, mert nem követi az átlagot.
- A világ valóban nem szimpatikus hely… de ha nem szemléled az önmaga valóságában, az azt jelenti, hogy egy gyáva féreg vagy, aki inkább elbújik, mert jó neki álomképeket dédelgetni. Nem a maga valóságában szemlélni a dolgokat olyan, mintha örökké álmodnál. Aki pedig örökké álmodik, az egy percet sem él!
A témát ezzel a summás zárószöveggel letudtam, nem is igazán volt már mit boncolgatni rajta, hiszen ő ismerte az én álláspontomat, én pedig az övét. Nem volt ezen mit taglalni már
Új téma.
Mégis régi.

A tanár kérdés sem zavart túlzottan, hiszen ők is olyan emberek, legalábbis az én szememben, mint bárki más. Miért lenne attól kiváltságosabb, mert ő tanár? A kérdést követően haloványan elmosolyodtam. Pár pillanatig még bámultam az égboltot, majd lassan felültem, és leugrottam a híd szegélyéről. Késő volt már, kissé el is fáradtam, de volt még elintézetlen dolgom, amelyet ma mindenképpen meg kellett tennem. A mozdulatokból érezhető volt, hogy nem támadólagosan lépek fel… miért is tenném, elvégre nem szolgáltatott okot, hogy darabokra törjem a nyüzge testét. Megigazítottam a kabátomat, majd a nadrágom zsebéből két ujjal kihúztam a pálcámat. Egy halk igét elmormolva a nadrágom, valamint barna bőrfelsőmről lepergett a mocsok, melyet a híd kövezetének szennyei alkottak rajta. A műveletet követően a varázstárgy visszakerült a helyére, én pedig ismét az ideiglenes beszélgetőpartneremre tekintettem.
- Mindenkinek fáj az igazság, adott pillanatban a fájdalom pedig erősebb a józan gondolkodásnál. Ebből fakadóan, valamint, hogy diákjai előtt ne érezze megaláztatva magát önnön hibájából, megróna! Még akkor is, ha tudja, hogy amit hallott mind egy szóig igaz.
Itt volt az ideje visszatérni a szállásra. Lassú léptekkel indultam meg a déli bejárat felé… tőle függött, jön-e, vagy marad. Nem köszöntem el, a dolog nyitott volt a számára...

A híd betonnal szegélyezett járdaszegélyéről lelépve az avaros és kavicsokkal borított ösvényre a beszélgetés folytatódott, és a meder egyre csak mélyült. Soha nem volt még mély ennyire, soha senkinek nem volt képes elmesélni azt, mit is érzett ott és akkor. Nem is akarta, mert nem szomjazta mások szánalmát, vagy éppen bíztató szavait. Egyszerűen meg akart maradni magának, amennyire tehette, mégis valamilyen szinten szocializálódni az emberekkel, ha már egyszer a társai között kell lennie nap, mint nap. Davis jelleméből fakadóan továbbra sem lépdelt gyorsan. Egyrészt, soha nem szeretett sietni, nem szeretett kapkodni, mert tudta jól, hogy azzal csak hibázási lehetőséget biztosít önmagával szemben… másrészt, az illem diktálta, hogy a lány tempójában haladjon, mégis magabiztosságát kifejezve jómaga legyen az, aki irányítja a sétát. A déli szárny tornya alatt húzódó bejárat nem lehetett messzebb, mintegy húsz méter. Bőven elegendő volt, hogy zárják soraikat az efféle témával kapcsolatban. A folyosókon még a falnak is füle szokott lenni, a fiú pedig gyűlölte történetét mesélni odabent, mert nem szerette volna azt már másnap nyakatekerten visszahallani minden jött-ment pórtól. Nem mintha a tudat zavarta volna, sokkal inkább az, hogy büszkeségének megvédése okán jó pár diáktársát kellett volna rendre és fegyelemre intenie. Magát ismervén ezt akár a kelleténél keményebb eszközökkel is akár, ha a családról van szó, és az életéről. Minthogy már késő este volt, igyekezni kellett volna a klubhelyiségig, nehogy a folyosókon sétálva kapják őket. Ebben nem volt mitől tartani, tekintve, a Perryk sarja bizony prefektus volt saját évfolyamán, így nem szokták kérdőre vonni kései sétáinak okán. Sokszor „kihasználta” már ezt a lehetőséget, és éjnek évadján kimerészkedett, hogy friss levegőt szívhasson a déli szárny emeleti, udvarra nyitott folyosóin.

Csendben haladt a szavait követően, hol az útra szegte kékellő íriszeit, hol pedig a mellette sétáló lányt fürkészte, persze finoman és mindenféle tolakodó jelleget elkerülve. Jobban mondva annak profilját, minthogy amaz is inkább az utat részesítette jelenleg előnyben érzéseire, valamint azok palástolására való tekintettel. Az utolsó mondat azonban kelletlen, de hevesebbnek mondható reakciókat váltott ki háztársából. A lány felkapta a fejét, és újfent kérdéssel igyekezett megtudakolni a hogyant. Davis haloványan elmosolyodott a kérdéssorozaton, de nem szólalt meg, érezte ott legbelül, hogy még nincs vége a mardekáros lány szavainak. Úgy törtek elő belőle, mint amikor egy gátat átszakít a víz irgalmatlan ereje. Egy ideig képes tartani az a bizonyos, vastag falakkal erősített gát… de a mögötte felgyülemlő hatalmas energia előbb, vagy utóbb győz, és kiszakítja helyéből a stramm építményt. Nincs kérdés, nincs mese, mindig ez történik… mert ez az élet rendje. Midőn a már szinte suttogó, szélben alig hallható szavak elapadtak, a fiú halovány és nyugtató mosollyal fordult a másik felé.
- Bármennyire hihetetlen is, de így történt.
Az igazság nem más, mint ez… egyik napon, a szokottnál nyomottabb hangulatban kelt az ötödéves fiú, és az egész napja a merengéssel telt el. Tisztában volt a ténnyel, mely szerint a múlt fontos része a jelennek, de akkor, azon a napon eldöntötte, attól, hogy része, nem élhet abban.
- A múltad része a jelenednek, nem másíthatod meg, nem változtathatsz rajta, DE…
És itt a nagy „de” szócska, a klisés summázás, amely ilyen helyzetekben mindig képbe kerül.
- … mindezektől függetlenül nem élhetsz annak, mert akik a múltban élnek, azok halottak.
Noha fájdalmas igazság, de mégiscsak igazság. Jómaga is halott volt hosszas éveken keresztül, mígnem sikerült újra életre kelnie. Egy vörös és igencsak ütődött griffendéles lánynak köszönhette. Házak közötti cirkusz? Ugyan… mindenki embernek mondható bizonyos fokig. Az teljesen más kérdés, hogy ki az, aki úgy is viselkedik.
- Az, hogy önmagam hibáztatom?
Itt szemeit egyetlen pillanatra az ég felé emelte, mintha a szüleinek is szólna a mondókája, majd ismét vissza beszélgetőpartnerére.
- Mindig magamat fogom, bárki bármit tesz is.
Igazándiból a gyilkolásra nem óhajtott kitérni, még mindig úgy gondolta, ha most ebben a pillanatban ideállítanák elé a férfit, megtenné. Bármennyire is tökéletlen gondolat, bármennyire is elkárhozna miatta, megtenné. Az a fekete semmi nem érdemel semmit ezen a világon, legfőképpen életet nem. Amennyiben pedig azért, hogy elvegye tőle, amit nem jár neki, el kell kárhoznia a lelkének? Legyen. Édes kárhozat lesz.
- De egyetlen dologban biztos vagyok… nem szeretnél olyan lenni, mint én. Nem jó választás, ha egy romlottat választasz példaképnek.
Ebben a pillanatban értek az ajtóhoz, amely már a folyosókra nyílt.
- Rengeteg olyan ember él, akik megérdemlik a tiszteletet… engem ne sorolj közéjük. Higgy nekem.
A szavakat követően ismét felvillant a halovány és bíztató mosoly, mely jelezte, nem dorgálásról van szó, mindinkább a fiú által igazságnak vélt elméletről.

Davis lassan előre lépett, majd kezét kihúzva a zsebéből kihúzta az ajtót, és enyhén megdöntve törzsét másik kezével jelezte, csak a hölgy után. Abban a pillanatban, ahogyan a vassal szegett ajtó kitárulkozott, kellemes és üde meleg csapta meg a páros arcát, amely a folyosóról szökött ki.

*Hideg kék szemében a félhomályban éppen olyasféle visszfényt kelt a fáklya fénye, amilyen éjnek évadján Mephisto szemében szokott bármely fényforrás. Hátborzongató, hideg fényt, merész villanást mutat éjszaka, míg napvilágnál szinte ártatlanul hunyorog. Kár, hogy most este van, kellemetlen borzongás jár a gerincem mentén a tekintete láttán, főleg amikor ilyen merőn néz és ilyen csattanósan felel.*
-Nem, nem vagyok-*önkéntelen, szinte dühödt tiltakozásként bukik ki a számon, és mert bánt, viszonzom a pillantását, alaposan a szemébe nézek, de persze ott nem látok sokkal többet, mint amit a hangjából hallani, a szája is csak azt mondja, mint a szeme, visszataszítóan őszinte és nyílt, nem a jólelkűek buta kitárulkozásával, hanem valami olyan tőlem idegen, rideg módon, ami egyszerre taszít és vonzza az érdeklődésemet. Jellemzően már megint, ráadásul úgy, hogy semmi közöm hozzá, és alighanem neki se lennék különösebben érdekes, ha nem botlott volna belén itt az estébe, de ezen ne múljék. Élek az egyszeri lehetőséggel és bár nem áll szándékomban irritálni, alighanem szándékomon kívül is ezt teszem. Legalábbis halvány fintorra ingerlő szavai alapján nagyjából biztos lehetek ebben a szomorú-szomorú végeredményben.*
-Lehet, hogy én sem értem-*fontos a hangsúly, már csak azért is, hogy a sem szócska ellenére se érezze úgy, mintha kevesebbre tartanám, ha egyszer nem akarom vele azt éreztetni. Mennyi édes, bűbájosan bosszús percet szerezhet az ember saját magának és persze a környezetének azáltal, ha úgy tesz, mint aki a világ közepe… mindegy. Felesleges ilyesmiken gondolkodnom, elvégre mindenki abból tanul, amiből tud.* -De hozzá kell tennem, hogy azért nem egészen erről van szó. Valamiből építeni kell, hogy mit akarok, mit tudok, mit remélek ettől a világtól, és…-*hagyok magamnak egy lélegzetvételnyi szünetet, hogy még egyszer átgondolhassam a mondat értelmét*-…ha azt látom, hogy kútba ugrani a normális, akkor úgy fogom tudni, hogy az, míg mások számára, akik…-*nyomatékosan a szemébe nézek*-… a világot a szerintük maga valóságában tekintik, látják, hogy ez mennyire ostobaság.

*A világ nem szimpatikus. Biccentek. Esetenként valóban nagyon nem az. De hogy nem szemlélném önmagában… nos, ha jobban belegondolok, akkor ez is igaz, nem csak valahol mélyen, hanem jól láthatóan. Bár túlzás, hogy álmodnék. Megint bólintok. Ő lezárta és mivel valahol érzem, hogy nem szereti a hosszú, kanyargós válaszokat, amiket én olyannyira előnyben részesítek, most nem ragadtatok magam arra, hogy számára felesleges szóképekkel árasszam el. Kifejtette, értettem. Levonom belőle a magam tanulságát, s bár hiányoznak majd a jól bevált gondolatok, amikkel mindent meg tudtam magyarázni, alighanem meg fogom próbálni, hogy milyennek láthatja a világot ő, tisztán…
…és akkor megint ott tartok, hogy nem a saját szemszögemből figyelek, hanem valaki másénak engedek, de ennek már nem kéne újdonságnak lennie számomra. Voltaképpen irigylem őt. Nem a magasságát, a kiállását, hidegkék szemének villanását, azt a modort, amit elsajátított valahol, hanem inkább azt, hogy saját szemlélet szerint mozdul, beszél, tesz és cselekszik, nem szorul józanító gondolatokra. Persze bolond lennék ezt elismerni, főleg neki. Mindenkinek megvannak a maga gyengeségei, jobb, ha ugyanúgy nem tud az enyémről, mint én se az övéről. Ébredjek… nagy kaland, még inkább veszélyes és bizonytalan. Alighanem kinevetne. Mármint nem, nevetni még nem láttam, de meglenne a véleménye, ami engem, valljuk be, nem igazán érdekel. Gyarló emberként én se viselem a kritikát, s mint megannyi más személy, aki körülöttem forog megvetéssel felelek érte. Erre pedig semmi szükségünk, az ember tartson össze azokkal, akikkel tud és  szerinte érdemes.

Könnyedén, igen, ez a legjobb szó rá, meglehetősen könnyedén veszi azt az elrejtett, keserű ízű utalást, de voltaképpen mire is számítottam? Semmire, csak kísérleteztem, próbálkoztam, a megfelelő szavakra vadásztam, amivel esetleg még maradásra bírhatom a figyelmét, amivel aztán nem tudok mit kezdeni… szinte felnevetek. Menni készül, nem én leszek, az aki visszatartja, de tulajdonképpen hideg van már és a macskám is elkódorgott valamerre és mintha házim is lenne. Sóhajtva lelépek a kényelmes párkánydarabomról, a könyvet összezsugorítom és a zsebembe csúsztatom, egyszerűbben megoldom, lerázom a taláromra tapadt esetleges kőmorzsalékot, de nem kell vele sokat fáradnom.*
-Igen, alighanem valóban így tenne-*bólintok, jogos az érvelés, jogos a gondolat, mégis kiráz a hideg, kellemetlen érzésként csúszik végig a gerincemen a borzongás, ha olyan fajta lennék néma tisztelgéssel adózhatnék a bátorságának, a kitartásának, de most hirtelen emlékeztet ez a vakmerőségre is, amit ha nem is vetek meg, egészségesen óvakodom tőle. De nem… alighanem tévedek ismét, egyenes szavai mögött neki is vannak hátsó szándékai, céljai, érvei, csak éppen ő így manipulálja az embereket. Érdekes, de nem rossz megközelítés, bár aligha tudnám elsajátítani. A pálcám visszacsúsztatom a zsebembe, a kezeimmel együtt, elpillantok még egyszer a sötét pálya felé, de semmi nem ég ott, vagy világít, amivel magára vonhatná a figyelmemet, így kénytelen vagyok örömmel vele tartani, bár nem hívott, egyfele lakunk. És egy pillant csönd, aztán nem állhatom meg, hogy ki ne használjam a percet.*
-Nem félsz, hogy egyszer valakinek nagyon nem lesz ínyére az igaznak tartott véleményed és vérrel fizet érte? Nem lenne okosabb hallgatni?

.-= Seraphin =-.


Séta.
Lassú.
Nem igazán akartam kapkodni, elvégre semmi sürgős dolgom nem akadt már az esete folyamára, legfeljebb csak egy kis tanulás a holnapi órákra. Jobban mondva egyetlen órára, mégpedig bájitaltanra. Nem törődtem vele a nap folyamán, mert nagyon könnyű az anyag, két-három olvasás és benne is marad a fejemben. Este pedig lefekvés előtt jól esik olvasni, ha már egész nap a kibaszott kretén diáktársak hülyeségeit kell hallgatnom. Mondjuk, a ma estét nézve valamilyen szinten szerencsésnek mondhatom magam, elvégre egy olyan csaj kinézetű sráccal keveredtem össze a hídnál, akinek még voltak is értelmes gondolatai. Meglepő, hogy a marhacsordában akadnak olyanok, akik azért képesek kiemelkedni. Nem tekintettem hátra, egyszerűen zsebre raktam a kezeim, és haladtam. Biztos voltam benne, hogy jönni fog, az emberek kiszámíthatóak, csak figyelni kell rájuk. Róla is képes lettem volna már most kész kis jellemrajzot összeállítani. Bizonyosan lettek volna benne hibák, hiszen alig fél órácskát, ha beszéltünk, de javarészt helytálló lenne a leírás. Hangok, léptek zaja.
Evidencia.
Nem hagyta szó nélkül az utolsó megjegyzésemet, utánam eredt, és kifejtette a véleményét. Oldalra pillantva láttam, hogy bólint is, amely plusz megerősítése a szavaim igazának. Aztán mintha elmerengett volna, így ismét az útra pillantottam, úgy baktattam tovább. Biztos vagyok benne, hogy az futott végig benne, amit Cedrah mondott odalent az alagsorban. Az igazam kifejtése helyes dolog, de nem mindig célravezető. Mi több, olykor talán vakmerő cselekedet is… de úgy vagyok vele, hogy nem tartom vakmerőségnek az evidencia elmondását. Nem teszek semmi különlegeset ebben a kurva világban, egyszerűen a valóságot mondom, míg mások össze-vissza hazudoznak. Azt mondom el, ami szinte kiszúrja az emberek retkes szemét, mégis képtelenek észrevenni.
Kérdés.
Gondolatok.

Ahogyan lépdeltem, egy féloldalas grimasz-mosoly húzódott a pofámra, majd másodpercekkel később lelohadt róla. Igaznak tartott vélemény, vér, fizetség… a srác, ahogyan eddig is tette, túlspilázza ezt az egész igazság kérdést. Pedig nagyon egyszerű dolog, jobban mondva, számomra az, de ugye ez fakadhat abból, hogy gyermekkorom óta művelem.
- Mindig akadnak olyanok, akik nem veszik észre a kibaszott igazságot, és élnek a saját kis világukban.
Ránéztem egy pillanatra, majd az útra és folytattam.
- Ők azok, akik képesek akár tetlegességgel is védelmezni azt a burkot, amit maguk köré építettek. A többség azonban tisztában van az igazsággal, csak szereti az ellenkezőjét hallani. Ők azok, ha valaki mégis a szemükre veti, megsértődnek, elfogadják, satöbbi.
Ismét egy gúnyszerű apró mosoly.
- És nem, egyik fajtától sem félek. Miért kellene félnem? Megvernek, megölnek? Egész életemben attól fossak, hogy mi lesz a szavaim következménye? Ugyan már.
Megráztam a fejem, még a gondolat is nevetséges volt, ne merjek megszólalni soha, mert ki tudja, mi lesz a következménye. Be kell vállalni, csak erre sajnos kevesen képesek… mint ahogyan a beismerésre is. Ezért tart ott a kurva világunk, ahol… a picsám alatt fél méterrel a szarban.
- De tudod, én elmondhatok magamról valamit, amit nem sokan rajtam kívül.
Oldalra pillantottam, hogy felvegyem a szemkontaktust.
- Soha életemben nem hazudtam.
Megemeltem a szemöldökeimet egy pillanatra, afféle erre varrjál gombot stílusban. Érdekes kettősség. Engem tartanak szemétnek, holott igazat mondva élem az életem… mások pedig, akiknek a kérdése is hazugság a kedvesek, szeretetre méltók. Bassza meg, tényleg korcs egy világban élünk.

*Nem okoz gondolt lépést tartani vele, csak úgy, mint mindig most sem siet sehova, elvégre kiszámította, hogy mennyi időt szán rám, most, mikor úgy érzi mennie kell a dolga után, hát megy, talán nem is tartóztatnám, ha nem ugyanoda tartanék én is. A házunkban, a Mardekárba, ahol éppen annyira különbözünk egymástól továbbra is, mintha más és más házakból valóak lennénk. Érzem, hogyne érezném a személyiségünk súrlódását, közöttünk aligha lehetne értő összhang még egy házifeladat erejéig sem, hiszen az ő világa olyan egyszerű, tiszta és világos, nem léteznek benne a problémák, amik számomra annyira jelenlevőek, nem léteznek számára azok az aggodalmak, amik miatt én megválogatom a szavaim és mégis, valami különös bűbájnak hála tökéletesen és makulátlanul elégedett a sorsával, legfeljebb a többi emberféle ellen vannak kifogásai, de micsoda kifogásai, ahogyan azt tapasztalhattam.
A szavai nyomán jeges bizonyosságként tudatosult bennem, hogy komolyan gondolja, amit mond és bár ezen nem kellett volna, hogy meglepődjek, én mégis újra elkövetem ezt magam ellen, hitetlenre lepődöm és újra meg újra meggyőzöm magam arról, hogy de igen, bizony a hallásommal és a felfogóképességemmel sincs semmi baj, a szó elhangzott, a pontot kitették a mondat végére.*
-Mindig akadnak-*értek egyet némiképpen száraz szájjal, hiszen ez a rápillantás akár azt is jelezhetné, hogy rám gondol, ami pedig sértene, de aztán tovább beszél és én a szavait figyelem, nem pedig ezt a baljós érzést, ami el is illan mellőlünk, mint a kastély hidegébe érve a kinti levegő frissessége.*
-Nem félned kéne tőlük, de az óvatosság nem árt. Ugyan vagy nem ugyan már, az ember jobb, ha értékesebbnek tartja a magát és az épségét annál, minthogy megossza a keresetlen véleményét olyanokkal, akik úgysem értik meg. Szerintem kár kockáztatni…-*viszonzom a pillantását, ami kelletlenül és nyugtalanítóan mélyre tud hatolni az emberbe az igazságával, azzal a rideggel, ami olyan, mint a penge, ha rosszul fogod meg leszeli a kezed, ha pedig jól, akkor meg túl nehéz ahhoz, hogy forgasd…*-… még akkor is, ha ezt elmondhatod magadról. Mert ha ezt elmondhatod, ez azt is jelenti, hogy nagyon sok, sőt, túl sok ellenséged lehet-*persze nem aggódom miatta, ó dehogy, a hangomba soha senki nem tudna aggodalmat olvasni. Nem. Ezzel inkább csak magyarázom, hogy számomra miért tűnik követhetetlen és járhatatlannak az az út, amit ő jár, mert bár meg tudom védeni magam, de ha az egész világ az ellenségem, akkor nem. Legalábbis még sem. Magyarázom, pedig ő tulajdonképpen egy szóval elintézné az egészet, gyávaság.
Elmosolyodom, legalább ezzel őszintén elrendeztem magamban a gondolatot. Hát ha kell az élethez én leszek egy kicsit gyáva azok helyett is, akik túl bátrak, de legalább jól elélek.*
-Ha mindig csak az igazat mondod, őszintének tartanak, vagy éppen igazságtalannak. Miért lesz ez neked jó? Azon túl, hogy büszke lehetsz rá.-*kérdezem, miközben újat gondolva a könyvtár felé vezető folyosó felé kanyarodom, de megállok, hogy megvárjam a válasszal, mielőtt odamegyek. Figyelmesebb hallgatója aligha akadhatott az elmúlt tíz évben nálam.*

Hűvös karjaim lazán fonódnak össze, miközben a hídon baktatunk. Megannyi gondolat száguldozik fejemben eszeveszett sebességgel, miközben szemeim a tájat kémlelik. Lassan ébredek rá, hogy soha nem éreztem még magam így, mióta a Roxfort diákja vagyok. Az érzések – a bizalom, a nyugodtság, a biztonság érzete  -, melyek bennem kavarognak, most furcsa elegyet alkotnak, és szinte folyamatosan mosolygásra késztetnek, miközben mellettem sétál a nemrég megismert mardekáros fiú. Hosszú idő óta most érzem először úgy, hogy a világ talán nem is olyan rossz hely, mint amilyennek én azt évek óta tartom, Davis mellett a megtörtént rossz események is értelmet nyernek. Már-már elhiszem, hogy minden okkal történik, mintha mindenből tanulnunk kellene, hogy a későbbiekben el tudjuk viselni a fájdalmakat, amelyeket okoznak nekünk ezek a baljós idők, hogy tapasztalatokkal, élményekkel gazdagodhassunk, és ezáltal színesedjen, formálódjon személyiségünk. Szavai megnyugtatónak hatnak, s bár tudom, hogy Ő maga is mennyire szenved, enyhíti azt a kellemetlen, szorító érzést, melyet mindig magammal cipelek, melyet évekkel ezelőtt helyezett rám a Sors, melytől szabadulni akarok, de sosem voltam képes eldobni, olyan, mintha a Perry-fiú csupán a szavaival képes lenne gyógyítani. Begyógyítani a sebeket, melyek az idők során bár behegesedtek, sosem gyógyultak meg teljesen.

A lassú séta közben csak nagy kihagyásokkal pillantok fel rá, egy idő után már félni kezdek, hogy valójában nem is létezik, hogy csak képzeltem, aggódni kezdek, mert nem akarom, hogy eltűnjön, hogy elvesszen, nem akarok egyedül maradni a sok értelmetlen gondolattal, a megválaszolatlan kérdéseimmel, szükségem van most a szavaira, a biztatására, arra, hogy ösztönözzön: küzdjek, menjek tovább, sose adjam fel a harcot.
Csupán akkor sikerül a félelmemet elfoszlatni, mikor beszélni kezd - ekkor lehajtott fejjel hallgatom a jelenleg éltetőként ható szavakat, s meg sem lepődöm, hogy ennyire pozitívan gondolkozik. Egyszerűen Ő ilyen, sikerült elérnie azt, hogy alapból így gondolkozzon, míg más évekig küzd azért, hogy egyetlen optimistább gondolat fészkelje be magát a fejébe.

- Akármit mondasz, én csodállak Téged. Közel sem vagy romlott. Te egy tökéletes példakép vagy, egy követendő példa, és büszke vagyok arra, hogy ismerhetlek Téged. Csodállak azért, hogy képes vagy, voltál arra, amire alig-alig képesek: Csodálom azt, hogy bátor vagy, és nem élsz a múltban... DE... Nem értem meg, hogy magadat hibáztatod. Nincs közöm hozzá, és magam is csak egy bárki vagyok, és csak bármit mondok, de hidd el – semmit sem tehettél. Mindent megtettél, amire képes voltál... Az ember nem tud mindent megakadályozni. Sajnos, Te sem vagy mindenható. Bár pályázhatnál a címre... Egy pár év múlva esetleg. - mondom mosolyogva, annak ellenére, hogy talán nem ez a legmegfelelőbb alkalom egy vicc közbeszúrására, de muszáj oldani egy kicsit ezt a szomorú hangulatot, elvégre nem akartam elrontani az ifjú mardekáros napját. A hatalmas ajtón belépve megállok a folyosón, majd leveszem magamról a kabátját, hiszen bármennyire is sajnálom, vége a kis sétánknak, és itt bent már meleg van. Szomorúan köszörülöm meg a torkomat, majd sóhajtok egyet.

- Köszönöm. A kabátot, és a beszélgetést is. - mondom végül, miután összehajtottam az éjszín kabátot, melyet át is nyújtok neki. Zavartan állok tovább, szemeimet a cipőm orrára szegezve, várva a végszóra. Bárcsak ne ért volna véget soha ez a séta...

.-= Seraphin =-.


Megszólalt.
Figyeltem.
Persze nem tartottam a folyamatos szemkontaktust, elvégre javában sétáltunk az iskola felé, így hol az előttem terpeszkedő kaviccsal ágyazott ösvényt méregettem, hol pedig egy-egy sanda pillantással megtiszteltem őt is, ha már vette a fáradtságot, hogy mellettem mókoljon. A hűvös, kékellő szemeim továbbra sem sugároztak semmiféle érzelmi reakciót a válaszaira, mintha teljesen hidegen hagyna az egész. Tulajdonképpen hidegen is hagy, hiszen mindenkinek megvan a saját véleménye, a saját kis világa, amiben szeret éldegélni, és amit már megszokott és kiépített maga köré. Az ember gyarlóságai közé tartozik, hogy nem szereti a változásokat, amelyek gyökeresen forgathatják fel a nézeteit, vagy akár a szánalomra méltó életét. Ezen gyarlóság valamelyest igaz rám is, noha az esetemben párosul a konokság mellé némi értelem is, amely ellensúlyozza a jó és rossz arányát. Hiszen a mellettem baktató hiába próbál meggyőzni arról, a világunk olyan rettenetesen összetett és bonyolult… én akkor is egyszerűnek fogom látni, olyannak, amilyen valójában. Nem tudom megérteni, mi a bonyolult a leghétköznapibb dologban, az erősebb kutya bassza meg a másikat, és ennyi. Nincs mellébeszélés, ha megvan a magadhoz való eszed, de gyenge vagy, elsöpörnek az útból… kinyírnak, meggyaláznak. Azoknak meg úgysem kell rettegniük, akik hülyék, és nem látnak a valóság mögé… hiszen azoknak azt mesél be az ember, amit csak szeretne. Annyi alapvető példát lehetne sorolni, hogy tengert lehetne rekeszteni vele, szóval nem fogok nekiállni bizonygatni újra és újra az igazam. Amennyiben neki megfelelő a tudat, amiben él, hát tegye… és haljon meg hülyén… vagy éppen gyáván, remegve egy zölden villanó pálca előtt, mint valami szaros nyárfalevél.
Érvek.
Győzködés.

Miközben hallgattam a szavait, illetve gondolatait a véleményemről, elértük az iskola folyosóinak bejáratát. Tudtam, hogy innen már egyedül szeretnék menni, mert magáncélú elintézendő dolgom is akad, ennek fényében kezdtem hozzá a válaszadáshoz. Kezemet kihúzva az eleddig melengetően kellemes zsebemből a kilincsre helyeztem, majd félig kinyitottam a rozsda által zsaluit evett ajtót. Ezt követően kifordultam oldalra, hogy előre engedjem majd, azonban szúrós tekintetem abban a pillanatban az övébe fúrtam.
- Kockázat nélkül nincs győzelem cimbora, ezt jegyezd meg!
Sarkalatos igazság, hiszen, ha az ember kockáztat, el is bukhat. Fifti-fifti az esély… de eleve, ha meg sem próbálja, azt a szemernyi esélyt is elpasszolja a győzelemre, amely ott lebeg a szeme előtt. Mielőtt megindulhatott volna, folytattam tovább a gondolatmenetet.
- Az ellenségekről pedig… soha nem azon fog múlni, mennyi ellenséged van, hogy mit mondasz…
Szintén nagy igazság, a legjobb barátodnak elviekben, ha valóban olyan mély kapcsolat van közöttetek, elmondhatod az igazat, akkor sem fog haragudni… ha mégis, megbocsát. Egy eleve hülyének pedig teljesen mindegy, mit is adsz elő.
- … attól függ, hol állsz!
Ez a pont a végére, hiszen a jelenlegi világban nem számít más, csak az, hol foglalsz helyet. Az élet tökéletlensége ebből a szempontból tökéletesen kirajzolódik az iskola falai között, persze kicsiben. Minden egyes diák azon lovagol, ki milyen színű címert visel a mellkasán. Aki zöld szegélyeset, eleve jó ember nem lehet… pedig lehetséges, hogy adott illetővel a piros, kék, esetleg sárga címeres még csak nem is beszélgetett, vagy találkozott. Ennek ellenére le van írva, mert kígyó van a mellkasán. Pont, nincs tovább. Így az életben is, csak a tétek nagyobbak… és egyre nőnek.

Egyetlen kérdés.
Egyetlen válasz.
Ennyi marad már csak, amelyre még reagálnom kell, hogy aztán elköszönve vehessem az irányt utam felé. A hosszas percek kevésnek bizonyultak, hogy felnyissam a szemét, de egyszer biztosan felfogja majd… egy kurva nagy pofon az élettől elegendő lesz, hogy felébredjen. Mindig csak az én tudat, senki sem létezik, csak én… észre kellene vennie, hogy ez nem rám irányul, sokkal inkább azokra, akiknek a szeme elé vetem az igazat.
- Ez soha nem rólam szólt!
Jegyzem meg a kérdés-szerű felszólalására, miközben belépek mögötte a folyosóra. Egy lépést hátralépve, de még mindig tartva a szemkontaktust, folytatom a szavakat.
- Pontosan azokról szól, akiknek a szemébe vetem az igazat… hogy vegyék észre végre, nem minden arany, ami fénylik.
Sokan szeretik hallani a valóság ellenkezőjét, és még többen képesek arra, hogy azt egy idő után el is higgyék. Olykor kell valaki, aki egy erőteljes pofonnal visszabassza őket a valóságba. Vártam még pár pillanatot, ha mondani akar valamit, tegye… aztán megfordultam, és indultam a dolgomra.
Séta.
Lassú.

---

*A kitüntetett helyzet csak egy bizonyos ideig tart. Meglehetősen lehatárolt, rövidke intervallumig, ahogy azt már tudjuk, minden elmúlik. Éppen ezért nem is lenne érdemes pillanatnyi helyzetekhez kötni viselkedésformákat, de aki ma nyeregben van, az holnap is gőgös lesz arra, hogy tegnap nyeregben volt, így hát tőlem se várható, hogy rögtön befogadjam és meglássam másnak az igazát. Illetve dehogynem várható, elvégre én jobbnak tartom magam másoknál, de ezzel alighanem elég sok közhülye így van, a szándékom legfeljebb nevetséges volna kinyilatkoztatva, elgondolkodtató semmiképpen sem.
Nem úgy, mint az övé. Hallgatom őt, élvezem a pillanatnyi kiváltásomat, már amennyiben sok élvezetet lelni abban, amikor rámutatnak az embernek a hibáira, és itt persze nem kritizált külsőmre gondolok, bár szerényen állíthatom, durva kezdés volt egy kicsit, még azt tekintve is, hogy rólam van szó.
Halkan ropogtak a kavicsok a talpunk alatt, egy kóbor légjárás becsapott egy ablakot valahol, széllé erősödve lebbentette meg a talárom, a nyitódó ajtóval szinkronban, ami mögül a benti levegő áradt felém. Mélyet lélegeztem, felnéztem rá, a szúrós tekintetét nem vettem ellenségesen, inkább érdeklődve, bár a szemöldököm enyhén felvonva csodálkoztam a megszólításon. „Cimbora”. A szó maga megdöbbentően ízléstelen, mugli módi szerint formált, bár kényelmetlen tény, egyazon anyanyelvet birtokolva lehetetlen a teljes megkülönböztetés. Mindazonáltal inkább tűnik a bizalom fokmérőjének, mint kötözködő durvaságnak.*
-Kockázat nélkül veszteség sincs-*és ez legalább akkora igazság, mint az, hogy nincs győzelem, mert ahol győzelem van, ott van veszteség is, valaki veszít, ha kockáztat, amikor győzhetne is, és úgy vélem vannak helyzetek, amikor a veszteség borítékolva van. Az ő helyzete éppen ilyen, meglátásom szerint, de számára pedig nem az. Fogós ravasz probléma, de miért akarnám megmenteni? Nem nemes az én lelkem, hogy ne higgyem el, így jó neki. Elfordítom a fejem és átlépem a küszöböt, a néptelen folyosó fáklyalobogós félhomályában fordulok újra felé.*
-Lehetséges, de a semlegességet a szavak fordíthatják gyűlölségbe és a már meglévő feszültségeket nem éri meg mélyíteni. Még soha senki nem lett jobb attól, hogy megtudta, milyen szar alak is ő-*halvány keserűség árnyalja a hangom, bár nem hiszem, hogy ezeket az alakokat sajnálom szívből, inkább magam, aki képtelen vagyok a változásra, pedig a dolgok, ahogy ő mondja feketén-fehéren ott vannak az ember előtt. Csak éppen ha nem vesz róla tudomást az ember, akkor hiába. Az „igazad fog megölni egyszer”-üzeni neki a pillantásom, félrebiccentett fejjel nézem, ahogy becsukja az ajtót és megáll, várva arra, hogy mit mondok én, de a beszélgetésnek már vége. Igen. Vége. Az érzés, hogy nem bonyolódtam parttalan csevegésbe büszkévé tenne, ha nem tudnám, hogy ez most főleg nem az én érdemem, hanem az övé. Ugyanakkor egy kicsit el is keserít, hogy elszámoltunk egymással, mindenen, aminek jelentősége volt túlestünk, kicsit egyoldalúan, mert én talán tanultam valamit. Mennyire jellemző, hogy végletekben gondolkodom róla is.*
-Igen, lehet-*de az aranynak mindig lesz értéke, még akkor is, ha csak hamis. Ezt akartam mondani, de valami lakatott tett a nyelvemre és inkább bólintottam egyet felé.* -Viszlát-*köszöntem el halkan, mély levegőt véve el is fordultam figyelő tekintetétől és elindultam hazafelé, a körletbe. Érdekes este volt. Kellemesnek feszült, szokásosnak tanulságos.*

---