Konyha

[V I K I T R I A .]

V I K I T R I A .

Figyelem az arcát. Az indulat kihűl, a lendület elmúlik, és vele a kíméletlen őszinteség rohama is, a meggondolatlan, makacs kívánságé, hogy az álarca mögé lássak, és meggyőzzem, bármit gondol, nekem van igazam. Egy pillanatra elfog a vágyakozás, hogy kitöröljem az elmúlt két percet, és visszatérjünk oda, ahol őt bosszantja a puszta létezésem, én meg lelkes gonoszsággal ugratom, mintha fontjáért fizetnének a dühös szikrákért, amelyek az én káromra pattannak a szeméből. Elvégre mit sajnáljak egy magafajtát? De már késő. Felkönyöklök, a tenyerembe támasztom az államat – nem vagyok benne biztos, hogy mit akartam ezzel a sok sértéssel. Meg akartam bántani? Megalázni? Nem.. nem akarhattam.. igazán nem.. hiszen még kedvelem is egy kicsit, szórakoztat a büszkesége, a mérge, pont mint ez az egyszerű mondat, amivel magától értetődően közölte, hogy soha nem is akart megismerni.. nem akarhattam bántani.. csak a nyerseséggel akartam hansúlyozni, ráébreszteni.. valamire. Valami lényegtelen faszságra, amit csak én látok úgy, senki más. Próbálom nem látni a tekintete mélyén, a szenvedélyes indulat mögött azt a furcsa, sápadt fájdalmat, és vadul keresem az okát, hogy kimentsem magam, hogy miért vagyok ennyire átkozottul nagy farok mindig.
Nem akarom, hogy uralkodjon magán.
Mégis fegyelmezett, még a hangja is, egészen nyugodtan közli, hogy én vagyok a hülye, én meg sután mosolyodom el, haloványan, és igazából nem is tudok mit mondani, mert tényleg, csak a vállamat rántom meg. Nem is nézek rá, tessék, ha van valami kis emberismerete, akár bevallanom se muszáj, olvasson a meghúzódó nyuszi testtartásomból, a máshová száműzött, zavart tekintetemből. Halkan nevetek fel, örömtelenül, oda nem illően. Olyasféle nevetés ez, ami után az embernek kellene mondania néhány semmitmondó szót, hogy ne maradjon értelmetlenül az a szánalmas, suta kis nevetés, hanem legyen belőle szétcsúszott kettőspont, egy ügyetlen vessző. Mégsem mondom ki, hogy igaza van, befejezem farokságom ördögi körét, és hallgatok, hagyom, hogy elfáradjon a hülyeségeim hallgatásában, valami keresetlen védekezésben. A beszélgetésünk zátonyra futott; civódom magammal, hogy küldjem el, tessék, babám, nem erőszakollak én tovább, menjél, ha nem bírod a pofám, vagy megyek én, elvégre én jöttem – vagy tartóztassam, akár csak a csendemmel, mert egyszerűen nem akarom, még mindig nem akarom, hogy elmenjen. Nem tudom, hogy miért nem.
Tüzet kínálok neki a cigarettája mellé, és figyelem, ahogy az ajkai közül először száll fel a füst, aztán elvonom a tekintetemet, és hanyagul bámulom az ujjaim közé fűzött szál végének hamvadását – hagyom ott veszni a pillantásomat, félúton a semmi felé, ahogy az ellobbant papír szelíd halálba pereg. Mintha meg sem hallanám, hogy elkezd beszélni, de minden szava visszahangot ver a fülemben. A számhoz emelem a szálat, letüdőzöm az erőszakos füstöt, csak akkor nézek rá, amikor kifújom. Beszél, de  még a hangja se olyan, mint máskor, furcsa, olyan komor, de halk, olyan.. őszinte, olyan meztelen. Szinte szórakozottan fogom fel, hogy nem hozzám beszél: mindegy, hogy megértem-e, talán az is, hogy érdekel.
Nem akarom, hogy abbahagyja. Tehetetlenül nézem, ahogy a kezünk közt ég el az egyetlen kötelék, ennek a néhány percnek a logikátlan kapcsolata, amíg még nem csúszunk el egymáson megint, amíg nem fordítjuk el a fejünk, és oda se figyelve nem marunk egymásba, minden különösebb ok nélkül, csak mert mindig így van. Érzem a tiltakozás szükségét – miért van így? Aztán ez is elmúlik, és vége a beszédnek is, és a pont a végén a rám szegezett pillantás. Még csak nem is kihívó, csak közli a tényeket, és még ellentmondani sem tudok. Ezek győznek meg, ezek a részvétlen, halk szavak, értem, felfogtam, látom, és válaszul mégis felizzik bennem az indulat, NEM, ne legyen így, igenis kell, hogy legyen kiút, kell, hogy legyen lehetősége dönteni.. de még én is látom, hogy ez az érzés nem világít meg semmit, nem mutat semmit, üres és keresetlen, mint a szavaim, amelyek végre utat találnak a füsttel.
- Rá fognak jönni, hogy tévedtek.. nem veszítetted el őket. Nem a családod az egyetlen, aki törődik veled. Nem ők az egyetlen választás.. biztosan nem..
Halk és erőtlen, amit mondok, mintha magam se hinném el. Mindent beárnyékol valami iszonyatos múlt idő érzete. Mit mondjak neki? Mondjam, hogy ha igazán szeretik, nem kérnek olyasmit, amit nem akar? Vagy mondjam azt, hogy válassza a száműzetést, a magányt, válassza, hogy eldobják, de ne hagyja elvenni a döntéseit? Hogy mindig kell legyen választása? Fásultnak érzem magam. A zsigeri ellenkezés indulata olyan kétszínű, hogy még engem is elfog tőle az undor. A családja szereti, a barátai cserbenhagyták, amikor szüksége lett volna rájuk.. A picsába, fogalmam sincs, mi az, amiért ennyit akar fizetni, nem tudom, milyen egy olyan család, ami tényleg működik – de tudom, hogy azért, hogy szeressenek, én is kész voltam tönkretenni magamat – és ha ő akkor azt akarta volna, talán mindegy, kit teszek tönkre. Mindegy, kit vagy mit áldozok fel.. Mindent odaadtam volna, és majdnem oda is adtam. Nem rajtam múlt, hogy nem.
A mozdulatom simításnak indul a karja felé, idétlen, jelképes támasznak, hülye, túl közvetlen, üres gesztusnak, végül egy elhaló puffanásban szenved ki az asztalon. Igen, értettem, amit mondott. Felfogtam. És hiába.
- Ne csináld. Kérlek, ne csináld. Nem lehet. Akkor sem lehet. Nem. Én.. Nem tudod, miről beszélsz. Majd.. Nem kell így döntened. Nem kényszeríthetnek rá. Ne csináld.
A hangom a maga halk, rekedtes makacsságával, nevetségesen nyíltan követel, mint egy erőszakos gyerek. Azt hiszem, tényleg gyerek vagyok, annak érzem magam, kicsinek a kardhoz, tehetetlennek, riadtnak. Mondd, Mirol, mondd, hogy nem akarsz bemászni az ágy alatt tanyázó a szörnyek közé.. talán, ha magunkra húzzuk a takarót, nem kapnak el.. gyere, takard el a szemed, és amikor kinyitod, holnap lesz.

Érdekes, ahogy az események alakulnak. Soha nem gondoltam volna, hogy pont Wilde lesz az, akivel a konyhában együtt dohányozva fogok beszélgetni. Méghozzá azokról a témákról, amik a legjobban aggasztanak. De mégis kihozta belőlem, a sajátos idegesítő stílusával rávett, hogy kiadjam magam, de ami ennél is furcsább: nem bánom.
Ethant sosem tartottam valami sokra, lenéző tekintettel díjaztam a húzásait és most mégis kialakult köztünk egy váratlan kapocs, de lehet csak a két csöndesen égő cigarettának köszönhetően. Vagy az éjszakának. Hisz éjszaka minden felértékelődik, minden felnagyobbul, holnap reggelre ez már csak egy nevetséges álom lesz mindkettőnk számára. Egy olyan emlék, amiről mélyen hallgatni fogunk mert mi ki nem állhatjuk egymást.
De mégis, most nagyon sokat jelentenek nekem ezek a pillanatok, még akkor is, ha egy kiborulás eredményeként születtek meg a szavak melyik az igazságot takarják. Az igazságot rólam.
Álmaimban sem hittem volna, hogy pont Wilde lesz az, aki bíztatni próbál és most mégis ő teszi.
Furcsa az élet. Az éveken át tartó barátságokat egy pillanat alatt tönkre teszi és a kibírhatatlan kapcsolatokat egy új útra tereli.
- Nem. Valóban nem – válaszolom neki - Van még egy ember az életemben, akiért az életemet adnám, akit éveken át gyűlöltem és most létezni sem tudnék nélküle. Szóval még neked is van esélyed, hogy változtass az eddigi kialakított képeden és talán megkedveljelek – és egy halvány mosoly jelenik meg az arcomon.
Draco is a kibírhatatlan kapcsolataim közé tartozott, és most szeretem, tiszte szívemből szeretem. Csak épp vele is hasonló a helyzet mint a családommal. A másik oldalt képvisel, mint jelenleg én, és két külön oldalon nem harcolhatunk, mert különben elvesztem.
Túl sok ember húz a sötétégbe és egyre kevesebben tartanak a fényben. Így hamarosan elveszek. Nem vagyok én annyira erős, mint azt sokan gondolnák, szükségem van a szeretetre, anélkül senki vagyok. De ezt nem értheti senki, aki szülők közt nőtt fel, csak hogy én elvesztettem őket. Nekem csak a képzeteimben élnek.
Teljesen meglepődök Ethan következő reakcióján. Ahogy kitör… Talán mégis csak lehetséges, hogy ez az este nem valóság. Két ember, aki éveken át ki nem állhatta egymást, nem változhat meg annyira, hogy szinte barátokként beszélgessenek. Vagy csak én voltam annyira gőgös, hogy nem hagytam, hogy megváltozzon a kezdeti véleményem? Hogy hamis képes festettem volna magamban Wilderól?
Elnevetem magam, de ez a szomorkás nevetés talán csak szánalmasabb.
Ne csináljam…Nem kényszeríthetnek… Nem kell így döntenem…
Oh, ha minden ennyire egyszerű lenne, de régen beláttam már, hogy az én életem nem az álmok világába tartozik. Én nem egy áhított romantikus regény főhőse vagyok, ahol a mű végén minden jóra fordul.
- Wilde nyugi! Azért ennyire nem tragikus a helyzet.
Vigasztalnám? Ez az lenne? És egyáltalán miért teszem?
- Egyelőre ezek csak rémképek, és még az is lehet, hogy mázlim lesz. Mit nekem a Mirol név, nem igaz? Hisz én vagyok Vikitria, egy szőke ciklon, aki soha nem hódolt be senkinek és mindig a saját útját járta. Egy önfejű hülye liba vagyok.
De ezek inkább csak szavak, hisz tudat alatt tisztában vagyok vele, hogy hamarosan itt az idő. Ott kell majd állnom Ő előtte és nem lesz számomra kegyelem. Vagy mellette, vagy a halál, vagy valami annál is rosszabb…

[V I K I T R I A .]

V I K I T R I A .

Elgondolkodva figyelem az arcát. A nekem címzett megjegyzés hallatán elmosolyodom, de amit magáról mond, az jobban érdekel. És a tekintete alátámasztja a szavait, biztosan észre sem veszi, de felizzik a tekintete valami belső tűztől, és átvilágít az egész arcán. De nem lágyulnak meg, valahogy keményebbnek hatnak tőle a vonásai. Persze, hogy szereti, rá van írva az arcára, nem is akárhogy szereti. Veszélyes lehet így szeretni. „… akiért az életemet adnám … létezni sem tudnék nélküle …” Ez nem üres frázis. Tényleg így gondolja. Hogy lehet így szeretni?
- És ő mit gondol erről? – kérdezem önkéntelenül.
Mintha még nem másztam volna bele eléggé a magánéletébe, most még a szeretőjéről is kifaggatom, mintha nekem, vagy bárkinek jogom volna eldönteni, hogy megérdemli-e. Bassza meg, elvégre.. ki érdemli meg, hogy így szeressék? Azok közül, akiket ismerek, egyet se tudnék mondani – rossz körökben forgok, biztos –, pedig ha régről ismeri, akár még iskolatárs is lehet. És nem valószínű, hogy valami fényes páncélos lovagról van szó. Gyűlölte, azt csak ki kellett érdemelni, akkor valami felfuvalkodott, agresszív rohadék lehet. De higgadt. Valaki olyan, aki tud bánni ezzel az őrülttel.. mondjuk lefogja a meghitt perceikben, vagy valami.. betömi a száját, elveszi a pálcáját.. Nem tudom megállni, de még ebben a szituációban is elvigyorodok a gondolatra, aztán gyorsan le is törlöm a képemről a kajánságot.
Hallgatunk, de nem zavar. Még az utolsó lehellet nikotint próbálom kiszívni a csaknem tökéletesen leégett cigarettámból, gondolkodom ezen, a sorsokon, az egisztencializmuson – akkor akik írnak, mégse tudnak semmit az életről? ez mégse lehet így, nem pont így, nem általánosan –, és ő is a gondolataiba merül. Min gondolkodik? Kötve hiszem, hogy azon, amit mondtam. Nem mondtam semmi értelmeset már jó ideje.
Ha nem lenne olyan snassz, megkérdezném, mi jár a fejében. Persze, az is lehet, hogy hamarosan rádöbben, hogy velem beszélget, és akkor majd felháborodottan felugrik, és kiviharzik.. ó, nem, lószart, én is ugyanúgy szeretem a sztereotípiákat, mint a többi idióta. Nem hülye ez a csaj, és nem is felszínes. Talán többet is ér a szava, mint az enyém. Van benne valami vonzó mélység, abban, ahogy beszél. Látszik, hogy amit látok, az csak a víztükör, minden, amit tesz, amit mond, az valahonnan mélyről jön. Bonyolult személyiség lehet. Érdekes lenne megismerni. De ma már biztosan túl fogom feszíteni a húrt.
Vehh, közben elnyomtam a csikket az asztalon. Már annyira tahó vagyok, hogy észre se veszem.
Még mindig az arcát nézem, mikor szétömlik rajta a meglepetés. Hirtelen határozottan hülyének érzem magam, elpillantok, és szívesen rágyújtanék még egy cigire. Pedig nem lenne jobb. Mi van már, zavarban vagyok? De tényleg, mi a francért kellett nekem így rátámadni ezzel a béna, naiv szöveggel? Az erkölcsi érzékemnek még én se adok hitelt. Akkor ő miért adna?
- Persze, persze, bocs – bólogatok azonnal. Vésem az asztal szélét a körmömmel. Mint ahogy egy ideges ló kaparja a földet. Égek. Muszáj magyarázkodnom. – Áhh, csakk.. mittomén. Mostmár tudom, csak nappal vagy kibírhatatlan bestia, éjszaka ennivaló kislánnyá változol. Ezek után zavarna, ha úgy döntenél, hogy életed hátralevő részében a csini seggedig fogsz gázolni a vérmocsokban, csak mert mások ezt akarják. De te tudod. Kérsz még egy szálat?
Mosolygok, szélesen, könnyedén immár, mintha ugratnám csak azzal, amit mondtam, és nem is izgatna annyira, ami vele történik. Érdekel, hogy mi lesz vele. A cigit is azért kínálom, hogy meghosszabbítsam ezt az egészet. Pedig látszik rajta, hogy nem dohányzik. De hátha.
Talán holnapra kialszom, és akkor lehetek megint az a flegma állat, akit ismer és rühell. Pedig nekem elhiheti, sokkal egyszerűbb minden, ha az ember nem gondolkodik, csak sérteget és seggeket stíröl. Szórakoztatóbb is.

Hogy mit gondol? Mondjam meg neki őszintén, hogy fogalmam sincs, mert az eszem és a szíven teljesen mást mond? Hogy ha eszemre hallgatnék, akkor még csak a közelembe se engedtem volna, de mégis a hiány, amit akkor érzek, mikor nincs velem olyan erős, hogy képtelen lennék a józanság szavára hallgatni. Sose gondoltam volna, hogy lehet így szeretni, hogy képes vagyok erre, de megtörtént. És a legszebb az egészben, hogy szinte az első pillanattól tudtam, hogy többet fog jelenteni a számomra, mint akárki más ezen a világon. És tudom, hogy én is megváltoztattam őt. Draco Malfoyról senki sem feltételezte volna, hogy képes órákon át csak feküdni a karjaiban egy lánnyal és csak cirógatni és a hajával játszani, még számára is szinte új volt ez a felfedezés, velem mégis tudott így viselkedni.
- Ostobának tart, hogy így szeretem, szerinte nem érdemli meg – mondom, miközben halvány szerelmes mosoly jelenik meg már attól is, hogy csak rágondolok – De tudom, hogy ő is képes lenne értem esztelenségekre. Szeret engem – és ellágyulnak a vonásiam. Szinte teljesen megváltozik az arcom, ahogy eszembe jutnak a vele töltött pillanatok. Szükségem van rá, egyetlen porcikám sem tudna létezni nélküle, mindez csak a miatt, mert reménytelenül beleszerettem.
Nem érdekel már rég, mit mondok el Ethannek. Ez az éjszaka egy másik dimenzióba repített minket, most akár még a barátok jelzőt is használhatnánk magunkra, és majd elválik, mit hoz a hajnal. Még az is lehet, hogy egyetlen éjszaka leforgása alatt képes volt elérni, hogy ő is azok kevesek közé tartozzon az életemben, akiért tűzbe tenném a kezem.
Hát igen… Mégis csak Griffendéles vagyok. És vannak dolgok, amik soha nem változnak, de nem is tudnának. Ha úgy adja az élet, hogy követnem kell egy útvonalat, amit nem akarok, akkor sem fogom tudni soha elfelejteni azt ki voltam. Soha nem fogok tudni annyira megváltozni, hogy képes legyek bántani azokat, akiket a szívembe zártam. Mégis csak apám lánya vagyok.
Szükségem volt erre az éjszakára. Álmaimban sem gondoltam volna, hogy pont Wilde lesz az aki eléri mindezt: hogy a sötétségben meglássam a fényt, hogy tudjam ki vagyok, hogy tudjam bármi történjék is, lesznek mellettem emberek, és talán meglepő lesz számomra is kik, de ott lesznek.
Teljesen el vagyok merülve a saját gondolataimban, nem figyelek a velem szemben ülő fiúra, mégis hallom a hangját és furcsa mód ezért hálás vagyok. Lassan elég a cigarettaszál az ujjaim között, lassan hajnalodik, lassan véget ér ez az éjszaka, ami talán nem is egy konyhában zajlott, talán nem is az iskolában, talán nem is Brittaniában és talán nem is ebben a világban…
És hirtelen visszazökkenek. Elég volt egy apró mozdulat, hogy az álomvilág, mint egy buborék kipukkadjon és újra a zord manókkal teli helységben legyek, egy emberrel akihez soha egyelten jó szavam sem volt, akire az évek folyamán megvetően tekintettem és aki engem sem tartott többre a Griffendél beképzelt sznob libájánál. És elmosolyodok.
- Ejnye Wilde, nem szép dolog rongálni az iskola tulajdonát. Ha elégeted nekem az aszatalt, hol fogok holnap túrótortát majszolni éjfélkor, hogy vénségemre hatalmas legyen a seggem.
Néhány órával ezelőtt ugyanezek a szavak cinikusak lettek volna, de most… most volt benne valami megfogalmazhatatlan érzelem. Talán egy kimondatlan meghívás.
Elnevetem magam.
Minden megváltozott és fogalmam sincs miért. Hiába emlegeti a sötét jövőt, már más szemmel látom.
- Önszántamból sosem fogok vérmocskokban gázolni – idézem megint csak őt, ahogy ma már többször tettem – De itt nem létezik szabad akarat.
És mintha elfogadtam volna a sorsom. És nem tudnám megmagyarázni miért is történt meg ez a változás, de köze volt hozzá Ethannak, ebben az egyben biztos vagyok. Talán azért, mert senkik voltunk egymás számára, mégis a reakcióiból azt éreztem aggódik értem, és megért…
Nem tud átverni, már nem tud azzal, hogy poén mögé rejti a valódi gondolatait. Ő is elárulta magát előttem, ahogy én is tettem.
- Nem köszönöm – válaszolom az újabb szálra, amit felajánl – viszont egy pohár bort lehet, eliszogatnék még.
Bor… Alkohol itt az iskolában… Ma este…Vele…

Az illik a szemedhez megszólalás kicsit növelte Eaton egoját, mégha gúnyos is volt a megjegyzés. Elvégre, a zöld tényleg illik az õ csillogó barna szemeihez. Félretéve mindent, Mr. Wolf láthatóan igen elvolt a manókkal. Eaton csak csöndben, rezzenéstelenül figyelte, amint James eljátszadozik az õt követökkel. Szerencsétlen nyamvatt lények csak segíteni próbálnanak, ez az idióta pedig azzal rémísztgeti õket, hogy idióta, bamba képét mutogatja nekik. Hát igen, mi mást is lehetne várni egy hozzá hasonló hollóhátastól?

 - Éhes? – pillantott le a lába mellett álló manókra. A két pöttöm lélek hatalmas szemeket meresztett rá, ujjaikat tördelve aggodalmasan néztek néha körbe, mintha attól félnének, hogy valaki ostorra bünteti meg õket, ha nem teljesítik kívánságaikat.
 - Nem, igazából nem egészen azért jöttem, mert éhes vagyok – pillantott a srácra, aki közben átvette a kis manótól a kért élelmet.
 - Engem más hozott erre, ilyen késõi órákban – leguggolt az egyik manóhoz, majd egy apró fejbólintás után megkérte, hogy szolgáltasson neki némi csalánt és rózsaszirmot. Amint a manó elrohant, McLain elméjébe befészkelõdött az evés gondolata. Elsõre elvetette, amikor arra gondolt, hogy alvás elõtt nem ildomos táplálkozni, mivel az emésztése alvás közben lassabb, ezáltal el is hízhat, ám mikor felegyenesedett, az õ orrát is megütötte az egyik tûz fölött lévõ kondér tartalmának illata. Közelebb húzódva a kondérhoz, óvatosan belelesett.
 - Mmm, mindenesetre igencsak étvágygerjesztõ illatok terjengenek orrmagasságban, ami egyenesen emberkínzásnak minõsül így éjféltájt.  – Eaton konyhapartnerére pillantott, majd egy hát igen, mi mást várhattam volna kifejezessel az arcán helyet foglalt az asztal túloldalán magányoskodó padon, s felkönyökölt az asztalra.
 - Úgy eszel, mintha most szabadultál volna Azkabanból több év után. Nem szándékozol inkább letenni az asztalra a tányért, és kultúrmódra táplálkozni? Ennyi morzsa mellett egy hadseregnyi patkány nõhetne föl. – Mikor a hollóhátas rátekintett, õ felemelte két tenyerét, és kicsit lenézõen bocsánatot kérõ arcot vett föl.
 - Végül is, te dolgod, hogy milyen háziállatokat kötsz magadhoz… - mondta a végét elkacagva, ahogyan elképzelte a sracot a folyoson bandukolva este, amint a konyhára siet egy tucat kommandos patkánnyal a sarkában.

 - Heh, és mond, te sokszor látogatod esténként a konyhát? - ebben a kérdésben elsõre nem is volt semmi hátulütõ, csak utána gondolt bele, vajon milyen lenne, ha beköpné a srácot. Elvégre az nagyon buli, és majd jöhetne kacagni, mikor büntetõmunkát végez. Azok ám a szép pillanatok.

Nem éhes. És mégis a konyhába jött. Fura. De mardis, így hát inkább hagyom a fenébe, azok mindannyian egy-egy külön kis világba tartoznak, nem illik őket nagyon zaklatni, a végén még rosszul játunk, noha nem mintha félnék ettől a sráctól. Mi okom lenne rá? Csupán egy egyszerű, pizsamás gyerek, aki hasonló korú lehet, mint én.
- Akkor minek vagy itt? Én nem igazán tudok más okot elképzelni, úgy értem az ember általában éhség miatt keresi fel a konyhát, de te azt mondod nem, hát akkor? Talán randid van valamelyik házimanóval? –kérdem, majd a mondat végére kiül arcomra a szokásos vigyor. Nekiállok kajálni.
Gyorsan csusszannak le torkomon a finomabbnál finomabb falatok. Minden elismerésem a házimanóké, nagyon finom, akárcsak az étkezéseknél.
Evés közben megpróbálom szememmel, figyelemmel kísérni a srácot, aki az imént valamit súgott az egyik manónak, mely azon nyomban elrohant, majd végig követtem, mígnem végül leült a velem szemben lévő padra és felkönyökölt az asztalra.  Abbahagytam az evést, időt fordítva egy kis kíváncsiskodása.
- Mit súgtál annak a manónak. – kérdezem, s közben fejemmel arra a pontra bökök, ahol eltűnni láttam a rongyos ruhás kis „csontvázat”.
Érdekes egy gyerek, annyi szent. Titokzatos, de hát a mai világban már mindenki z, így ez nem túl nagy meglepetés. A legújabb mondatára visszafogom magam, nem mutatom meg neki gyönyörű középső ujjamat és nem mondok neki semmi csúnyát, a végén a manók is eltanulnák, és nem lenne valami szép látvány középső ujját feltartott, kezet mintázó tortát látni a holnapi vacsoránál.
Helyette kulturált módon válaszolok, nem süllyedek le a szintjére, nem hiheti azt, hogy egy súlycsoportban járunk, mert akkor borzalmasan nagyot téved.
- Miből gondolod, hogy nem most szabadultam? Hisz, sosem tudhatod, kivel van dolgod, nem? – kérdem tőle teljesen komoly arccal, mosolyomat elfojtva. Természetesen nem most szabadultam és ezt valószínűleg ő is tudja, de egy kis poénkodás nem árt. Ígyis eléggé fagyos ez a beszélgetés.
A következő, háziállatos mondatára inkább nem mondok semmit, csak szürcsölök egyet teámból, rá se nézve, s fojtatom a táplálkozást.
Miért érdekli ez annyira? Semmi köze hozzá. Nehogy azt higgye már, hogy elmondok egy ilyen fontos, bennfentes információt egy olyan embernek, kit aligha tíz perce ismerek. Nem, nem bocsátkozom még egyszer ilyen dolgokba. Ennyire azért én sem vagyok naiv, bár lehet, hogy annak tűnök. Nem bízok benne. Akármikor feldobhat. Nem fogja megtudni, tőlem nem.
- Semmi közöd hozzá. – válaszolom, majd arcom dacos kifejezést vesz fel.
Megettem a fánkot, s odadobtam a legközelebb álló manónak az üresen maradt tálcát és a poharat, ám szegény kissé ügyetlennek látszott, mivel a poharat elejtette. Egyből ott termettem és egy gyors Reparo!-val helyrehoztam a dolgot, majd hátat fordítva Eatonnal elindultam a terem végén álló hatalmas tűzhely felé.
- És mondd csak, te gyakran jársz erre? – kérdem menetelés közben.

Nick

-Pam... papapapamm.. papapapaaaaammm.... Hmmmhmhmhm...
*Először csak éneklés hangzik fel, majd nyílik az ajtó, és két barna szempár tűnik fel, és érkezik mellé a hümmögés is, ami meglepő módon hasonlít valami dallamocskára. Fülbemászó, és idegesítő, mert nem tudja, miből van ez, csak reggel ezzel kelt fel, és hiába hagyta abba, észrevétlenül újrakezdte, és a következő pillanatban kénytelen volt erővel befejezni. Aztán újra dudorászáson kapta magát. Szóval úgy döntött, erre csak egy gyógyír van, egy alapos, és tápláló... Tízórai. Lássuk be, a reggeli készülődés sokáig tartott, és a furcsa kis piros foltokat is nehéz eltakarni... Tőle szokatlan módon finom smink volt rajta, és a haja is belelógott kicsit arcába, úgy tűnik, ha az ember a fejét a falba vagdossa, nem megy vele sokra, a dal nem tűnik el, de lesznek helyette pluszba kis piros foltocskák.. *
- Jóó reggelt!
*Köszön a manóknak, akik határtalan örömmel futnak elé, az egyik már hozza is a csokidarabkás muffinokat a tálcán, és Mia vesz belőle. Egy ideig csak olvadozik az omlós, mégis ropogós, és édes, és... Hm... Sóhajt. Amikor elfogyott a sütike, másikat vett, és lehuppant egy asztalhoz.*
- Ha lehet.. Valami sült krumplit kérnék... Gomba van? Kirántott?
*A manók helyeseltek, és csillogó labda szemekkel rohantak, tűz éledt, és Mia nem sokára érezte is a sülő finomságok illatát. A nyál is összefutott a szájában, miközben rendelt egy mentateát, jó sok cukorral, és illedelmesen ücsörögve várt a... Tízóraira. vagy késő reggelire. Időközben újra dúdolni kezdte az idegesítő dallamot, nem volt rossz hangja, sőt kifejezetten szépen csengett, mégis.. A dallammal volt a baj.*

[- Bort és süteményt kérek, lepjetek meg]

Sosem értettem azt az idióta szabályt, miszerint tilos a konyhában tartózkodnia egy diáknak, vagy hogy tíz óra után a folyosókon csatangolnia. Ha valaki így érzi jól magát miért ne tehetné? Ráadásul szánalmas, ahogy a tanárok próbálják visszafogni az idejárókat, és hogy azt feltételezik, hogy sikeresek is benne. Mert nem. Minden második diák megszegi ezeket a szabályokat, amik teljesen értelmetlenek.
Ahogy most én is. Nem is először. De már mit kockáztatnék vele? Végzős vagyok. Hamarosan túl vagyok a vizsgáimon és itt hagyhatom ezt a helyet. Túl sok volt ez a hét év nekem egy helyben. Nem születtem bezártságra, itt pedig kalitkába zártak, ez nem nekem való. Szárnyalni akarok. Szórakozni. Nem pedig begyöpösödni a fiatalságom legszebb éveiben. Persze utána vár rám a Godrik Akadémia, remélhetőleg. De ahhoz, hogy életen át szabad lehessek, áldozatokat kell hoznom és főiskola ilyen, egy áldozat az életemben, semmi több. Ahogy az is lesz, ha apám közli velem, én következek. Nekem is be kell állnom a Hozzá...
Késő van. Túl késő ahhoz, hogy bárkivel is összefuthassak már a folyosókon, de korgó gyomrom nem hagyott aludni, de erről csak én tehetek. Vacsora helyett a könyvtárban ültem és tanultam. Most pedig valami ínycsiklandozó ételre vágyom. De még az is lehet, fogok egy üveg bort és iszogatok egy kicsit. Mert miért ne? Kitiltaná meg? Amiről nem tud senki az nem ütközik szabályokba.
Taláromat kaptam csak magamra, alatta ugyanúgy a cuki kis pizsamámban feszítek, amiben próbáltam elaludni, de csak hánykolódtam, mert a hasam folyamatosan panaszkodott. Mezítlábas papucsba bújtatott lábaim libabőrösen osonnak a folyosón, hogy végre elérjék az agyam által diktált célt, miközben a bátyámtól lopott boxerem melegíti a fenekem és egy gülüszemű kiskutyás trikó a felsőtestem, ami alatt természetesen nincs melltartó. De ki vesz fel egy kényelmetlen ruhadarabot éjszakára?
És elértem. Végre elértem azt a bizonyos tiltott helyet, ahova egy pillanattal később már be is surranok. Ahogy megszoktam azonnal körém gyűlt jó pár manó, hogy lesse minden kívánságom.
- Bort és süteményt kérek, lepjetek meg - közlöm velük a parancsot.
Ezek csak házi manók. Többet nem érdemelnek.

*Konyha és este. Két fogalom, persze, elvileg nincs sok közük egymáshoz, de ugye a gyakorlat is azt mutatja, hogy aki tilosban jár, az a legjobban teszi, hogyha este jár, mert olyankor kisebb a lélekszám a tilosban, a tanársűrűség is kisebb, főleg Piton professzort tanácsos elkerülni, de megfigyeléseim szerint ő inkább a Griffendéles folyosók felé szokott ügyelni. Biztos megvan rá minden oka, de én csak örülhetek neki, hogy azt a vandál bandát visszatartja a folyosói mászkálástól, micsoda mártírum a részéről, így legalább biztosítja nekünk a szabad terepet és nem kell attól félnünk, hogy valami elmemegszállott a nyakunkba veti magát, hogy ő most párbajozni akar. Hogy miért gondolkodom többes számban? Nagyon egyszerű. Aki tilosban jár vigyen magával macskát. Ugyanis a macska, főleg, ha olyan hűséges, mint Mephisto előresétál, vissza, sárga szeme ragyogva fürkészi más versenyzők után a folyosókat és szükség esetén különböző viselkedési jelekkel közvetíti felém a veszélyt. Na meg persze készséggel összeverekszik Mrs. Norrisszal, ezzel is lassítva a gondnok felé áradó információkat, amíg én mondjuk felszívódhatok. Szép dolog az együttműködés.
Ma esti folyosójárásomnak mindenesetre éppen ő az oka, hiszen a macska se dolgozik ingyen, néhanap igényel finomabbnál finomabb falatokat, és ezt a vágyát jól hangzó dorombolással, karmolászással, heveny toporzékolással ajánlja a figyelmembe, különösen az éjszakai órákban, tehát ha nem szeretném, hogy túl agresszív szobatársaim rövid úton kivágjanak a hálóból, akkor kénytelen vagyok magam távozni. Tehát fogtam Mephistot és irány a konyha. A nyüzsgő, meleg élettér, ahol csak a manók ugrálnak, vicces népség, soha nem értettem az engedelmességüket, de bámulatra méltó pontossággal tudták a helyüket a ranglistában.*
-Mivel szolgálhatunk Lamartin úrfi?!-*sipította az egyik, mikor félretoltam a képet és beléptem a konyhába.*
-Májat, mint szoktam. Mephistonak lesz-*bármilyen hihetetlennek tűnt, a hangomból nem áradt az a lenézés, amivel szoktam kezelni éretlen diáktársaimat, sokkal inkább volt kérésszerű, mintha hálás lennék nekik amiért gyorsan és pontosan szolgálnak. Mert tényleg gyorsan és pontosan kiszolgáltak, egyszerű tálban hozták nekem a csíkokra vágott májat, ahogy először kértem, aztán hajbókolva elhátráltak a dolgukat végezni, míg én a macskám etettem, hiszen ez az extra ebben a kései vacsorában, hogy Mephisto elvárja, hogy egyesével adjam neki a falatokat, és amíg reszelős nyelvével lenyalogatja a vért az ujjam végéről borzongok, noha talár van rajtam, nem fázom. Kölyökkorában megszokta, hogy így etetem, ettől csak akkor hajlandó eltérni, ha maga fogta vacsorája van, persze próbálta már a kezem tunkolni véres egérfogását…
Hang. Éles, magas, mégse ismerős, nem csattant még a klubhelyiségünkben, pedig oda illene. A saját fenti helyemen ülök, mármint amit a legjobban kedvelek, így pompásan az érkezőre látok. Újabb taláros, ezúttal lány, kék szegéllyel? Nofene.*
-Azt hittem minden lány óvakodik a kései vacsoráktól, különösen a cukortartalmúak bőrkelesztő hatása miatt-*mondom én, véres májdarabot lógatva Mephistonak, aki ügyet sem vet a lányra. Jól van. Biztató látvány lehetek.*

[- Miért tagadjam meg magamtól az élet csodás élvezeteit, néhány kiló esetleg ragya miatt, ha olyan szerencsés vagyok, hogy mágiával áldott meg a sors. Tudod, a mágia bármire képes]

Nem voltam hozzá szokva, hogy bárkivel is összefussak a konyhában, így elég váratlanul ér az ismeretlen hang. És hiába kapkodom a fejem, hirtelen nem találom az álnok idegent, aki mellől dorombolás is hallatszik?
Kell egy pár pillanat, míg felelem a hang tulajdonosát, s azonnal rá is jövök, hogy bizony nem egy Hagrid idióta szörnyecskéivel van dolgom. Nem. Csak egy egyszerű Mardekáros, egy hatalmas macskával. Nem kedvelem a macskákat, olyan sunyi állatok, ráadásul kihasználják a gazdáikat. S ahelyett, hogy adnának, mindig csak kérnek.
Mondjuk a srác sem túl bizalomgerjesztő. Fúúj… Arról meg ne is beszéljünk, hogy épp beszólt nekem. Vagy csak túl paranoiás lennék? Előfordulhat, de jobb félni, mint megijedni. S különben is, az is előfordulhat, hogy megint csak álmodom, hisz elég abszurd egy Mardekárossal hozott össze a sors. Biztosan csak a mai események vetülnek ki képzeletemre. Mert melyik kígyó az, aki bemocskolná véres húscafatokkal az ő aranyvérű kényes kacsóját? Egyik sem…
- Miért tagadjam meg magamtól az élet csodás élvezeteit, néhány kiló esetleg ragya miatt, ha olyan szerencsés vagyok, hogy mágiával áldott meg a sors. Tudod, a mágia bármire képes – válaszolom neki egy kicsit epésebben.
Zavar, hogy nem tudom, hogyan viszonyuljak hozzá. Általában mindig tudom, tisztában vagyok vele, milyen hangszínt kell megütnöm, milyen stílust kell használnom, hogy remek benyomást keltsek, de ez a srác… a macskájával… Fura. Vagy lehet, hogy tényleg csak álmodom. Nem is létezik. Csak egy rossz álomba csöppentem. Nem is lehet más! Mert ha valóság lenne, azonnal magamra tudnám ölteni az egyik maszkomat és játszhatnék egy tökéletes szerepet, amit csak neki szánok.
- De egyébként szabad tudnom, hogy egy, kivagy te? Kettő, mit keresel itt ebben az órában? Főleg ilyen… hogy is fogalmazzak, ilyen érdekesen groteszk képet festve?
Nem tudom még, még mindig nem, milyen ember is lehet, de Mardekáros, azt az első percben láttam. A zöld szegélyek elárulják melyek talárját díszítik. S ha kígyó, akkor a felsőbbrendűnek képzeli magát. Általánosítás, de a Mardekárosok nemesek, így akkor bakot nem lőhetek, ha enyhén az ő stílusokat öltöm magamra, s ebből még mindig változtathatok. Keményíthetek vagy éppen puhíthatok, ahogy akarom, ahogy jól esik. Nem rajtam múlik, egyes egyedül csakis rajta.

*Mintha hájjal kenegetnének. A csípős szavak, az erőszakos hang… elgyönyörködöm benne, mint a lányban is, csak enyhén kaján mosollyal, jóleső meleg csorran végig a gerincem mellett… csak azért, mert megijedt, mert fél, mert össze van zavarodva. Na jó, a félelem enyhe túlzás, de az is elég nekem, hogy tudom, látom rajta, érzem, hallom a hangjából, hogy megdöbbentette, egy pillanatra megriasztottam. Hiszen mi másért is hordaná fenn ennyire az orrát egy nem házambeli? Mit tud felmutatni? Gyakorlatilag semmit, de ha Hollóhátas, márpedig ha jól tudom az, akkor esetleg még elnézhető neki valamelyest ez a húzás. A tudás, hatalom.*
-Én tudom, hogy a mágia bármire képes-*dorombolok fel, majdnem olyan elégedetten, mint Mephisto, miközben az ujjamról nyalogatja a kis falatot. Most azonban, hogy megszólaltam ő is a lányra villantja nagy, sárgás szemeit, de aztán visszafordul felém. Kedves tőle, hogy már csak a miheztartás végett is egy nézéssel rendezte a dominanciaviszonyokat, legalábbis szerinte. A lényeg sajnos úgyis rajtunk, emberféléken áll, pedig mennyivel egyszerűbb lenne a macskákra bízni mindent.* -Mindazonáltal aligha lenne tele a gyengélkedő lerobbantott fejű elmetitánokkal, ha ezzel mindenki tisztában lenne és használni is tudná-*hogy kiokítanám? Nem. A hangom nyugodt, kimért, szigorú talán, elvégre úgy támadott le, mintha egy sehonnai griffendéles lenne, ami azért nem járja. Újabb májcafatért nyúlok, odanyújtom a macskának, de közben őt bűvölöm a tekintetemmel, rá figyelek.*
-Ch…-*szisszenek gúnyos nevetéssel, halkan, visszafogottan*-A számonkérés első alapfeltétele, hogy TE magad rendelkezz megfelelő alappal és indokkal, továbbá jobb nem megharagítani egy véreskezű varázslópalántát, mint én, hiszen ki tudja miféle őrültségekre vetemedek, ha már egyszer groteszk képet festek. Ez a minimális óvatosság…-*megnyalom a szám, egészen kiszáradt, jó ötlet az a bor, csak félek, hogyha nagyon elborozgatok még a végén eltévedek és folyosókkal odébb kötök ki, mint az uticélom, ami pedig nem lenne éppen megmagyarázható. Lágyan folytatom.* -Hovatovább, ha már egyszer lelopakodtál ennivalóért és nyilvánvalóan látszik, hogy éppen a macskámat etetem, ezért vagyok itt, akkor lehetnél barátságosabb is.

[- Valóban. Az iskolában számtalan szánalmas lény rohangál, akinek nem szabadott volna a kezébe pálcát adni, az pedig, hogyan is kaphatták meg a mágia csodálatos adományát, egyszerűen érthetetlen.]

A hangja… Ijesztő. Sosem a bátorságomról voltam híres, de azért nem tartoztam a gyáva kis férgek csoportjába sem, de ez a fiú…
Nem csodálom, hogy eddig sosem találkoztam vele, biztos vagyok benne, hogy a tudatalattim kerülte. Messziről elkerülte, mert más. És nem szeretem az egyedi eseteket, ráadásul olyan érzésem van, hogy veszélyes is. Nem tudom miért kerített hatalmába ez a bizonytalanság, de a legszívesebben menekülőre fognám, de mégis valami maradásra késztet, méghozzá a tudásra való szomjam. Nem mehetek el innen addig, míg nem tudtam kideríteni: Ki ő?
Nem a neve érdekel. Nem a kora. Azok csak apró semmiségek, melyek teljesen lényegtelenek. Sokkal fontosabb, hogy mi lakozik benne, és én erre vagyok kíváncsi. Megismerni egy újabb kategóriát, hogy legközelebb ne tanácstalanul álljak vele szemben. Mert az emberek mind-mind egytől-egyig valamelyik kategóriába sorolhatóak, és ha valakinek érzéke van ahhoz, hogy hamar rájöjjön ki hova tartozik, onnantól kezdve irányítóvá válik, annál jobb dolog pedig nem léteik a világon.
- Valóban. Az iskolában számtalan szánalmas lény rohangál, akinek nem szabadott volna a kezébe pálcát adni, az pedig, hogyan is kaphatták meg a mágia csodálatos adományát, egyszerűen érthetetlen.
Folyamatosan a szemét figyelem. Egyetlen egy pillanatra sem tekintek félre, még akkor sem, mikro egy a látószögemben megcsillan a macskájának íriszei. Attól a bestiától nem tartok, de akinek az ölében üldögél attól már igen. Ismeretlen a számomra és nem tudom, mire számíthatok tőle, az óvatosság, pedig egy teljesen ösztönös emberi tulajdonság.
Le sem tagadhatná magáról, hogy egy kígyó. Ahogy bűvöl engem… De engem se becsüljön alá. Hollóhátas vagyok, de a rosszabb fajtából, még ha ezt nem is tudják rólam, hisz bármikor tökéletes álarcot tudok magamra ölteni, van belőle számtalan változatom.
És kimondja hangosan a gondolataimat. Vagy hasonló a gondolkodásmódunk, vagy olvas a fejemben, az első variáció nem zavarna, de a második…
- Ada vagyok és Hollóhátas. A kellő információk rólam már tudásodban állnak, és most én szeretnék végre választ kapni. És nem érdekel Mr. Véreskezű, hogy talán veszélyes lehetsz, tudok magamra vigyázni.
Persze nem mondtam igazat. Tartok tőle. És a vér látványa sem éppen bizalomgerjesztő a számomra. A véres húscafatok eléggé aggasztóak.
- A számonkérésem indoka pedig oly egyszerű, hogy magyarázat egy szimpla csak is lehetne, ami tökéletes válasz bármiféle kérdésre, de hogy még inkább megalapozzam a szándékom, idősebb vagyok nálad. És mint nagykorú varázsló bármikor igényt tarthatok olyan egyszerű kérdések indokolatlan feltevésére, mint hogy ki vagy és mit is keresel itt?
Abban teljesen igaza van, hogy a kérdés második fele valóban kicsit megalapozatlan volt, hisz vajon mit kereshet egy diák ebben az órában a konyhában? A szabálysértést már akkor elkövettük, mikor takarodó után hagytuk el a hálótermünk, azzal pedig hogy a kastély egy tiltott részére merészkedünk tökéletesen kivívtuk magunknak, nem csak a hatalmas pontvesztést, hanem a büntető munkát is. De természetesen, ami nem derül ki, az nem is fáj. S míg mi nem csapunk zajt, vagy nem lép be véletlenül egy tanár a konyhába, addig az itt tartózkodásunk pusztán a mi titkunk a marad. A gond pusztán csak annyi, hogy pontosan eggyel több személy tud arról, hogy megszegtem a házi rendet, ami pedig az én számomra nem éppen a legkecsegtetőbb. Ha netalántán lebuknék, akkor oda a felvételim, mert csak makulátlan múlttal vesznek fel a Godric protektor szakára.
- Szóval azt szeretnéd legyek barátságosabb. Rendben. Csatlakozol hozzám és a páratlanul finom aromájú boromhoz, vagy inkább maradsz a macskád és a húscafatok társaságában?
És fogtam magam, és leültem a mellettem álldogáló székre. Úgy döntöttem kockáztatok. Hisz kockázat nélkül nincs élet, ugyan akkor az, hogy megszakítottam a szemkontaktust, és egy pillanatra nem figyeltem mire is készül, botor cselekedett volt tőlem, de éppen egy perce közöltem vele, hogy nem félek tőle, ezt pedig bizonyítanom is kell, mert szavakkal játszani bárki a tud, a tetteknek sokkal nagyobb erejük van.
Kioktattam, közöltem vele a véleményem, mutattam magamból egy keveset és utolsó lépésként meghívtam inni. Félek, hogy rosszul játszom, de nem tudom hogyan kéne, így belekóstolok mindenbe, és végül eldöntöm melyik megoldás a legalkalmasabb.

*Fényesre suvickolt velencei tükör nem csillog úgy, mint a ragadozók szeme, amikor prédára lesnek. Ugyanez elmondható a humán ragadozókról is, volt alkalmam bőségesen mindkettő fajtát kitapasztalni, hiszen az ágyamban is egy ilyen pompás vadat, mégha kicsi is dédelgetetem. Persze nem ő az igazi kihívás. Az igazi kihívás itt áll előttem, mosolyra késztet, édes szavai édes mérgek, elismeréssel kell, hogy adózzam neki. Mosollyal adózom, szebbik mosolyaim egyikével, szinte ábrándosan pillantok végig rajta, a nyakának fehér vonalától a az ujjainak utolsó percéig, amik bármikor a pálca után kaphatnának, ha adnék rá okot és lenne rá ideje.*
-Fájdalom…-*és kín, de a hangom lágy, ezen az éji órán, éppen csak, hogy hallja, mintha társául szegődnék a rejtőzésben, ne halljon engem más, csak ő és az a pár manó, akiknek a szemében tükröződik vissza a szolgálat vágya, ami éppoly elemi bennük, mint fajtámban a birtoklás, a hatalom, az akarat. Nem mintha zavarna…*-… de meg kell, hogy cáfoljalak. Éppen te adsz alapot ehhez, hogy bemutassam, mennyit ér az idősebbek szava, pusztán az ittléteddel. Tiltott helyen és tiltott időben óvakodás aligha tesz olyan feddhetetlenné, hogy hivatkozhass a korra, amikor te is annyira becsülöd idős nevelőid intelmét, mint amennyire én tartom jelentősnek az idősebb, ámde nem feltétlenül élelmesebb társaim szavait.
*Holott én legalább néhány személyre hallgatok. De arra tanítanak minket, hogy ügyeljünk a jó kapcsolatainkra és Mephisto alighanem ez a fajta kapcsolat. Ha éhes, akkor enni kell adni neki, nincs mese. Hiszen mégiscsak egy macska, bűbájosan okos és ravasz teremtmény. Az utolsó májfalatot nyújtom neki, megmosolygom a megnevezésem. Véreskezű… a szellemünk a Véresbáró, vajon háztársaim milyen véres becenevet kaptak az idők folyamán? Megannyi vérmes, véres, dicsőséges elme és hatalom. Csendesen felnevetek, mint egy macska, szinte némán.*
-Osztom a véleményed. Ha fájdalommal fizetnék az elrontott bűvöléseket visszatérnénk a sötét középkorba-*már-már lenyalom az ujjam, amikor rádöbbenek, hogy nem én ettem, hanem a macska, méghozzá nyers májat, de nem hagyom magam zavarba hozni a saját figyelmetlenségemmel. Felkelek, mert arra tanítottak, hogy bemutatkozni állva illik, még a pillantásába fúrom az enyém, meghajtott fejjel is szemkontaktusban.*
-Seraphin Lamartin, bár aligha árultam el újdonságot. Nem kell félni tőlem, csak óvatosságra intelek, de…-*félvigyor*-Örömmel hallom, hogy tudsz. Ezekben az időkben nem árt, különösen az éjszaka közepén, egy manóktól zsúfolt konyhában. Bármilyen veszély leshet egy ilyen fiatal és „kedves” hölgyre-*az arisztokrata az az éjszaka közepén is csak arisztokrata marad, még akkor is, ha meglepik, ahogy engem. Őszintén és hirtelen, bár arcizmom se rezdül, inkább számítottam gyalázkodásra, mint meghívásra. Sőt. Akár még arra is, hogy bevetve elbűvölőségét és prefektusi ambíciókra hivatkozva a nyakamra csődíti valamelyik járőröző tanárt, ha neki van szerencséje, akkor az ő házvezetőjét, ha nekem, akkor Piton professzort, mert bár a feddés nem maradna el, a büntetés méltányos lenne, nem pedig olyan ostobaság, amit egy egyéb tanár ki tudna agyalni. De nem. És tényleg nem. Nem engedem, hogy a hitetlenkedés az arcomra üljön, bár már nem engem néz, pattintok az ujjammal.*
-Manó, poharat a bornak-*határozott, egyenes kérés, és a jó házimanó onnan ismerszik meg, hogy tudja melyik borhoz milyen pohár illik, mennyire hasas, karcsú, telt, a szája mennyire széles, karimája milyen vastag. Halkan koppan az asztalon az üveg, közelebb lépek, magamhoz húzok egy széket, míg Mephisto a talárom árnyéka lapul és édesen mosakodni kezd leülök szinte mellé, de azért elég távol, hogy ne üljek a nyakára.*
-Nem utasítanék vissza egy ilyen ajánlatot. Bízom benned, hogy kellő érzékkel választottál bort-*a macskám és a húscafatok. Az ujjamra pillantok, még mindig véres, mintha a miheztartás véget… nem. Egy úr nem iszik véres kézzel egy tiszta pohárból, sóhajtva kérek egy kendőt, letörlöm a macska vacsorájának a nyomát, emberivé varázsolom a kinézetem, mielőtt újra megszemlélném a tüneményt magamnak. Biztos van célja ezzel a meghívással, ha más nem, hát lekötelezni a béke és a nyugalom nevében. Kedves tőle.*

Nem egy könnyű ellenfélre  bukkantam és nem is egy könnyen kiismerhető jellemre. Mindig is szerettem a kihívásokat, de ennek a fiúnak a társasága nincs most a kedvemre. Egyedül szerettem volna lenni, erre itt találom, ráadásul pont őt… De velem nem lehet szórakozni! És nem fogom hagyni, hogy egy groteszk kölyök megtegye.
- Az itteni idős nevelők ideje már rég lejárt. Fogalmam sincs, miért ők próbálnak okítani, jó modorra és fegyelemre tanítani. A korral folyamatosan haladni kéne, nem pedig rákényszeríteni a fiatalabb generációkat, hogy kövessék az ostoba több száz éve kitalált törvényeket. Vannak hagyományok, melyekről úgy vélem be kell tartani, de az iskola legtöbb szabálya nem ide sorolható.  S máris megválaszoltam az oktondi feltevésed, miszerint: miért nem tartom tiszteletben idősebb – és az idősebb szót megnyomtam – nevelőim intelmét és miért várom el ezt tőled, velem szemben.
Ha már belekezdtem nem hátrálhatok meg, azzal feladnám és az amit sosem teszek meg. Nem a bátorságomról vagyok híres, és bevallom most ott motoszkál bennem a félsz, de a győzni akarásom hatalmasabb. Mindig is az volt.
- Sötét középkorba? Nem hiszem, hogy ilyet említettem volna. Pusztán csak azon véleményemet hangsúlyoztam, hogy túlzottan jóhiszeműen engednek be az iskolába egyes embereket.
Nem sok híja van, hogy el ne fintorodjak a látványon, melyet nyújtanak nekem. Gusztustalan az egész. Ahogy a macska kéjesen nyalogatja a vért, és ahogy nem sokon múlik, hogy ezt gazdája is megtegye. Ember ez egyáltalán? Vagy csak egy rossz álomba csöppentem? Valójában nem is a konyhában vagyok, hanem a finom puha ágyikómban vergődök, és nem hagyom aludni szobatársaimat.
Seraphin Lamartin… Igaza van. Valóban nem mond többet semmi újat a neve. Fogalmam sincs, hogy ki lehet ő, de sosem tartottam észben az iskola egész névsorát. Még a saját évfolyamomét sem, az alattam járókékkal még csak nem is foglalkoztam.
- Vigyázz Lamartin, nem csípem a fenyegetőzéseket.
De már jóval félvárabbról veszem az egész éjszakát, mint néhány perce. Miért? Nincs különösebb oka, pusztán csak annyi, hogy látni akarom a reakcióját Lamartinnak. Tudni akarom, hogy kirejtőzik a véres álca mögött. Az persze, hogy bennem semmi nem változott, az más kérdés. Arról elég, ha csak én tudok.
Poharat kér, majd helyet foglal én pedig egy halvány elégedett mosolyra húzom a szám. Tetszik ez a fejlemény.
- Nem fogsz csalódni – adom meg a választ a bór kérdésre. Nem vagyok egy szakértő, de ismerek nem egy különlegesen finom érlelt szőlőt, és most is az egyikből rendeltem.
Letörli a kezét. Végre megszabadul a vörös nedűtől. Gyűlölöm a vért. Ha már csak ennyit elértem azzal, hogy meginvitáltam, akkor már nyertem.

*Azt beszélik, hogy a szem a lélek tükre. Valami mugli gyökerű buta mondás lehet, mivel semmi varázsos, varázslatos, bűbájos vagy efféle kifejezés nem akad ebben az egyszerű igazságban, mégis annyian odavannak érte a mágia művelői közül, hogy magam is kénytelen vagyok megadni az igazát. A szem a lélek tükre. Megláthatom a szemében magamat, éjszakai, emberektől idegen, magányomba feledkezett nyugodt énemet, azt a keresetlen lenézést, ami feltétlenül szükséges az aranyvér mellett, azt a tipikus arroganciát, ami annyira irritálja az embereket, mintha támadás lenne ellenük, pedig nem. Voltaképpen tetszik, amit látok. Kényelmes, barátságos, megszokott. Hozzám való.*
-Nem érzem, hogy megmagyaráztad volna-*villan a szeméből az arcára, a szájára, aztán vissza a szemére a tekintetem, rezzenetlenül állom a tekintetét, akármit is mondjon nekem a szavain túl.* -Hiszen éppen az idősebbek szavába vetett hitelt védő szabályt kérdőjelezed meg, de magadra kötelező érvényűnek tartod. Számomra ez inkább nevetségesnek hat, főleg, hogy egy év korelőny mellett veszed elő, egy tapasztalt vénlány merészségével. Nem illik hozzád.
*Könnyed lezárása a gondolatnak, aztán leülök mellé, biccentek.*
-Alighanem minden öntudatos lélek így van ezzel. Még a macskák sem szeretik a kutyák jelentette fenyegetőzést, távol álljon hát tőlem, hogy feleslegesen ingereljelek magam ellen-*a manókészség hálás gépezete jól olajozottan indul, ahogy pohár kerül elénk, tiszta, fehér szalvétán, amire a talán kicsöppenő értékes cseppek majd nehéz, nedves foltokban hagyják nyomukat, bíborló jel, pecsét, nyom, amit majd ugyanezek a gondos kezek eltűntetnek és nem fognak emlékeztetni miránk. Így az estébe különösen nyomasztóak a gondolataim, de talán azért, mert akármennyire is közösen járunk tilosban, mégis, egy hölgy megbízhatósága és titoktartása a jelenlétemről meglehetősen kevés a jó érzéshez.*
-Nem bánom-*mondom lassan, az asztalra támasztom a kezem, érdeklődve szemlélem, ahogy talán az első kortyért nyúl, hogy megízlelje, jó háziasszony először önmagát mérgezi meg.* -Francia netán?