Számmisztika tanterem

[Számmisztika óra… ó igen ]

Ne kérdezzétek, miért járok órára. Tényleg ne. Annyira nem a szívem csücske. Sőt… kifejezetten útálom már ha azt tekintjük hogy alapvetően plusz tantárgy. Szóval nem lenne kötelező. Én marha meg… na igen. Mégis járok. Mi okból? Mi a fene vehet rá valakit, hogy eljárjon egy olyan órára, amit lényegébe sosem szeretett, sosem értett igazán. És még csak nem is élvezi igazából. Lehetne fognom a szülői szigorra. Anyám volt a legboldogabb, mikor közöltem vele, bizony járok a számmisztika számomra túlságosan misztikus órájára. Ettől csak a jóslástan a szörnyebb, de komolyan… Na jó, azért a mágiatöri se kutya. Én azonban ezt az egy órát is a könyv fölé hajolva fogom eltölteni, csak azért, hogy tanuljak.
Alapvetően persze teljesen más okból járok és szenvedek. Ó, abszolúte nem érdekel az egész, aki ismer az tudja is nagyon jól. De az anyám is azt hiszi, ismer… !!! Na de a barátok mások. Ők pontosan emlékeznek minden olyan kijelentésemre, ami kapcsolatos ezzel az üggyel. Azaz hogy az óra lényegében nem számít. Nekem legalábbis. Csak azok, akikkel együtt járok. Na igen, igen.
Mert kinek a figyelmét ne keltené fel és ne dobogtatná meg a két Delacour lány? Ha van is ilyen ember, a nőket kivéve persze, az nem földi lény. Az csak egy számító gépezet. Mert az a két csodás teremtés teljesen más. Fényt visz az életedbe, de komolyan. És ezért, már ezért megérte végigszenvedni azt az időt, amit ezek a foglalkozások lopnak el tőlem.

Most hogy a terembe körbetekintek fel is tűnik a szőke hajkorona, a bájos arc és igen a rózsaszín tornacipő. Na nem kell sokat találgatni ki is lehet az a bizonyos hölgyemén. Yolanda Delacourt nem nehéz felismerni. Igaz teljesen hasonlóak a nővérével, mint két tojás, de a stílusuk totál különböző. Valahogy ez így van rendjén. Yvette a pontosság, a precizitás koronázatlan királynője, Yolanda meg… ő a maga varázsával tud lekenyerezni mindenkit, bármerre is jár.
És most is, szinte elszorul a torkom, mikor meglátom. Kétszer kell nagyot nyelnem ahhoz, hogy betessékeljem önmagam az ajtón. Már vannak bent páran, évfolyamtársak természetesen. Yo láthatólag el van foglalva a másik sráccal, míg Hermione az első padban ücsörög. Jobb híjján felé veszem hát az irányt.
- Sziasztok! –
Köszönök a többieknek is, majd rögvest a barna hajú lányra villantom ezer wattos mosolyom.
- Mióne! De rég is láttalak… -
A huncut vigyor ott csücsül az arcomon miközben mellé húzok egy széket. A mozdulat közepedte lopva Yora pillantok, már csak úgy megszokásból is. Aztán végül ismét Miss Grangeren állapodik meg a tekintetem.
- Remélem nem bánod ha csatlakozom…-

[// Számmisztika óra, többiekre várva //]

// Számmisztika óra, többiekre várva //

~ Minek nekünk ennyi könyv? Wáh, ezt a napot nem szeretem, túl sok cuccot kell cipelni. Még jó, hogy elhoztam magammal ezt a tatyót Londonból. Csak tudnám, hogy a többiek miért vigyorognak, ha meglátják a hátamon, mintha ők nem hordanának hátizsákot. ~

Vajon miért lehet az, hogy társai megmosolyogják a kék szürke alapon elterülő Mickey egérrel pingált táskáját? Ez Oliver számára rejtély. Soha nem fogja megérteni, hogy mi a vicces azon a mókás egéren , ami alatt a Mickey felirat szerepel. Ő persze nem tudja, hogy mi ez a figura, a táskát egy haverjától kapta még tavaly a születésnapjára és a barátság miatt nem volt szíve kidobni. Mások véleményével pedig nem törődik, ha ez így lenne, akkor sorban kidobhatná az összes holmiját, kezdve a pálmafás ingtől a nadrágtartón át a fekete-fehér kockás tornacsukáig.

Lassan sikerült mindent kipakolnia, ujja azonban még mindig lüktetett a fájdalomtól és hiába kereste annak okozóját, nem találta.

~ Biztos valami büdös bogár volt, hisz se körző nincs nálam , se horgolótű, de még csak kaktusz sem~ Félredobva a táskáját még mindig az ujjával volt elfoglalva. Úgy nézegette, mintha még életében nem látott volna emberi ujjat. Felszínén egy apró szúrás nyoma látszott, s körülötte pirosodni kezdett a bőr. Ekkor robbant be az ajtón egy lány. Oliver felpillantott és majdnem elkapta őt a nevetés, amikor megpillantotta Yolandát. Ki ne ismerné az iskolában a Delacour lányokat? Régebben Oliver szívét is megdobogtatta az ikertestvére, Yvette, de az amilyen hamar jött, olyan gyorsan el is múlt a srácnál. Ajkaira mosoly kúszott, alig bírta ki , hogy ne nevesse el magát a rózsaszín tornacsuka és a zöld répanadrág koncepción. Tény, hogy ő sem öltözködött normális keretek között, mindig kilógott a sorból különleges ruhadarabjaival, de ez a lány még rajta is túltett.
- Szia- ~ Banyek, eldobom az agyam. Ebben a cuccban, olyan, mint egy hiperszuper, időkapun érkezett jövőbanya. ~ Vigyorgott magában, de csak egy pillanatra vette el figyelmét a lány, mivel ujja még mindig lüktetett.
~ Ó mami, ez fáj. Most mit csináljak? Egyre nagyobb az ujjam, ki fog pukkadni, mint egy lufi. ~ Annyira elfoglalta sérülése, hogy észre sem vette azt, ahogy a lány megközelítette az asztalát. Már csak arra riadt fel, hogy két könyék koppant a mellette lévő asztalon, amit a véla hangja kísért. Kissé hátrahúzódva, riadt tekintettel pillantott a szőkére.
- Jajhellószia - mondta hirtelen egybefűzve a jajveszékelést a köszönéssel, majd kicsit megköszörülte a torkát, s csak abban bízott, hogy Yolanda nem vette észre azt, hogy ráhozta a frászt Oliverre.
- Áh, nem, csak beszélgettem vele, tudod igényli a társalgást, köszönsz neki? - *kérdezte vigyorogva, miközben felemelte a piros és kissé megduzzadt ujját, majd előre hátra mozgatva intett vele a lány felé, de a második mozdulatnál már abbahagyta, mert tényleg fájt neki és a vigyort is felváltotta egy aprócska mosoly. A tréfa véget ért, előtört Oliver komoly énje.
- Valami megszúrt a táskám mélyén, amikor pakoltam. Furcsa, mert múlthéten már átköltöztettem a hangyabolyt  egy kisládába - *ismét elnevette magát. Na igen, Oliver és a komolyság két külön létforma. Ő egy percig sem bírja ki hülyeség nélkül. Egyesek szerint fárasztó, sokan bénának tartják, de ő ilyen és ez ellen nem tehet semmit. Eközben ismét nyílt az ajtó, s egy hugrabugos srác lépett be.*
- Szia –
Köszönt a srácnak, majd visszapillantott Yolandára.
- Ez használ? Ez a cucc, a bogarak elriasztására? – kérdezte vigyorogva, persze, ezzel nem akarta a lányt megsérteni, egyszerűen csak humorizálni próbált.

~ Tanterem felé menet ~

Újabb pocsék nap. Újabb idegesítő Draco Malfoy és társai akció. Tudom, nem kellene figyelnem rájuk, meg már megszokhattam volna, de… valahogy sosem megy. Pedig volt már egy időszak, mikor békén hagytak. Ám a szerencse forgandó. Biztosan nincs érdekesebb rajtam kívül. Ezt megtiszteltetésnek kellene vennem, ám mégsem az. Nagyon nem. Mert pont rólam szól, és engem zaklatnak. Ez abszolúte nem jó. Én már csak tudom. S míg magamban elátkozom az összes aranyvérű családot és az összes felfuvalkodott hólyagot, aki ide jár, lassan araszolok a folyosón. Lassan, mert rengetegen vannak. Mint mindig! Na ez is. Miért kell mindenkinek ugyanarra mennie? Pontosabban arra, amerre én megyek? Mégis miért? A Hollóhát klubhelységéből kiérve nagyot kerültem persze, a szokásos útvonalon siettem végig. Még jó, hogy ismerek pár titkosabb folyosót, amit szinte senki sem használ. És tessék, mi az eredmény? A sok kicsi nyafogós és nagyszákú elsős között kell botorkálnom, mint valami utolsó idióta félvérnek.

Dühöngve török utat magamnak, azért is megmutatva mindenkinek, igenis én vagyok a nagy, az idősebb. Na persze és nekem van több jogom a folyosó használatához. Mert én én vagyok és kész. A sok kicsi meg… menjen oda ahova akar. Ők úgyis ráérnek, hiszen mindig eltévednek. A tanárok meg elnézőbbek velük, mert még új nekik itt minden. De bezzeg velünk! Ha késel, pontlevonás. Mert így korrekt. Na igen. Csak ha a sok pöttönjankó feltart nem igazán tisztességes az a levonós dolog. De magyarázz csak egy tanárnak! Teljesen felesleges. És én amúgy sem késhetek. Én nem. Így megszaporázom a lépteim, hogy odaérjek, biztos, ami biztos, minél hamarabb.

~ Teremben ~

A teremajtót halkan nyitom, miközben bekukkantok rajta. Vannak bent páran, Hermione, Oliver, Briant és Yolanda. Na persze a húgom az első közt tűnt fel nekem. Bár kétséges, ő szintén így van e ezzel. Minden esetre a többiek jelenléte engem nem zavar. A magam csendes világában lépek be a terembe és zárom be az ajtót, hogy aztán az ujjaim, melyek egy perccel ezelőtt a zárra kulcsolódtak, elengedjék azt és a táskám szíjját szorítsák. S míg a többiek a legnagyobb valószínűség szerint jól megnéznek maguknak addig én utat törve magamnak sietek az első padok egyike felé, hogy lefoglaljam. Az ablak mellettire kerül a táskám, hisz a tanári asztal felé eső legközelebbit Hermione foglalja el, aki mellett ott gubbaszt a Hugrabugos fiú. Tudom jól, a lány nemcsak az órát szereti, vagyis, inkább nem csak a számmisztika érdekli. De persze emiatt elítélni bárki is botorság lenne. Inkább érdemes a saját dolgoddal foglalkoznod. Többet érsz, mint más bajával. Attól ez leírja még a másikat. Sosem voltam Grangerrel olyan jóba, hogy a féltett titkait is megossza. Ezt is csak azért tudom, mert itt az első padban, nemegyszer kaptam rajta, ahogy révedező tekintettel bámul Lennon professzor után. Ez viszont maradjon csak az ő baja. Bennem ha akar ha nem, megbízhat. Még Yo-nak sem mondtam el. Na igen ő is.
A vele való kapcsolatom túl viharos, túl szeszélyes. És joggal az. Egyszerűen csak nem vagyunk egy hullámhosszon. És erről ő pontosan annyira tehet, mint én. Így elnézve boldognak tűnik. De a látszat oly sokszor csal, hogy nem merek rá megesküdni. Lehet  a probléma Mr.Bishop személyesen.
Noha Beni tagadott minden Yolandával kapcsolatos dolgot, mégis valahol ő is közrejátszhat a dolgokban. Még akkor is, ha a testvérem nem vallja be, még önmagának sem. Ez amolyan megérzés féle, bár meglehet, téves következetés. A nagy Yvette Delacour, a magabiztos, már önmagát is megcáfolja. Hova el nem fajult a világ!
Az elmélkedésem közben szépen pakolok is ki az asztalra. Mindent, ami kell; pennák, tintatartó, pergamenek, a könyv, sőt plusz egy könyvtári példány amit egy boszorkány írt még anno két éve. Érdekes olvasmány a maga 3000 oldalával. Na persze ez egyestét kis kötet nekem, ami után jön minimum még egy másik ugyanilyen. Ezen is már átrágtam magam, de még nem vittem vissza Madame Cvikkernek. Ráér az ma estig. Így azt is kirakom a többi közé. Megvan hát minden, így továbbra is csöndesen veszem elő a táskám mélyéről az egyik házidolgozatom, amit nem sikerült még befejezni. Jaj, igen, ez a bájitaltanos, amit Benivel együtt szenvedtünk össze. De még mindig csak a fele van meg. Így lassan nekiállok azt is pótolni azalatt a pár perc alatt, míg a tanár meg nem érkezik, vagy míg valaki a bent lévők közül le nem támad. Mert az is biztos, hogy nem sokáig lesz nyugtom. Mint általában.

[SZÁMMISZTIKA ÓRA]

SZÁMMISZTIKA ÓRA

  Teljesen szokásos reggelre virradhattam ma is. A nap, mint általában pont a szemembe sütött be, megtanulhatnám végre, hogy esténként elhúzzam azt a nyavalyás függönyt, de nem, én minden este elfejtem… Aminek az a következménye, hogy idő előtt kelt az a fránya nap, de Maryt idézve így legalább nem délben kelek fel. Igaza van. Ha nem kelnék hajnalok hajnalán, akkor az életben nem érnék oda az első óráimra és még így túl sokszor fordul elő, hogy elkésem. De, szerencsémre ez a mai nem egy ilyen alkalom. Beértem. El sem hiszem. Ott voltam. McGalagony legnagyobb döbbenetére.
  Lassan hat hosszú éve volt, drága házvezető tanáromnak megszoknia reggeli késéseimet, de végül is egész jó alkut kötöttünk. Nem von le pontot, ha extra házit adok le következő órán. Azért néha elgondolkodtam, hogy jobban járnék azzal a pontlevonással, mert a professzor asszony plusz házijai nem voltak azért semmik, de idén mákomra, csak heti egy alkalommal indult vele a reggel. Azt meg még én is el tudom viselni. Idén inkább a többszörös lógásaimmal húztam nála ki a gyufát, amik leginkább a felettébb izgalmas számmisztika és mágiatörténet miatt következtek csak be. Tehetek én arról, hogy ezeknél a tárgyaknál még az is jobb, ha a tél közepén kint fagyoskodok a mínuszokban?
  Tény és való nem szerettem tanulni. Vagyis helyesebben megfogalmazva, nem szerettem az olyan órákat, amik csak puszta tényekből, feltételezésből állnak. Én a tettek embere voltam. Ha pálcát használtunk, vagy kotyvasztottunk akkor voltam boldog, még a legendás lények gondozásával sem volt problémám, mert ott is voltak érdekességek, de azért az sem volt a szívem csücske. Nem is értem mit is keresek egyáltalán számmisztikán. Nem is kötelező tantárgy, én meg mégis épp ama csodásan izgalmakkal teli órára tartok.
  Mi lenne, ha megint vennék egy balost és mondjuk, az udvaron kötnék ki? Nem hinném, hogy bárkinek is feltűnne. Vector professzornak a vége felé egyáltalán nem tűnt már fel, hogy nem voltam bent az óráján, szerintem azt hitte, hogy leadtam. Akkor mondjuk, nem tudom mit gondolhatott, amikor a házi dolgozataimat időben adtam le és RBF-en is ott gubbasztottam az egyik hátsó padban, ami azért annyira pocsékul nem is sikerült. Magamhoz képest persze. De az új tanerőt még nem ismertem. Nem tudom nála mik a szabályok, de nem hinném, hogy sokáig tart majd kiismernem, aztán majd meglátjuk.
  Már késő… Megérkeztem a terem elé, ilyenkor már nem illik elrohanni, pedig mennyire csábító lenne, főleg, hogy ma az idő is egész jó. Virágoznak a fák, csicseregnek a madarak, kezdek szentimentális lenni, de azért még mindig jobb lenne a szabadban, mint bent abban a padokkal teli rakott, és diákoktól túlzsúfolt lyukban…
  Félreértés ne essék, szerettem az iskolát. De nem ezt a tárgyat… SVK, bájitaltan, még az átváltozás tant is imádtam, mert azok tényleg értelmesek voltak, de ez…
  Na jó elég! Siránkozás befejezve, irány az órára!
  Ahhoz képest, hogy már csak néhány perc volt óra kezdésig, elég kevesen tartózkodtunk a teremben. Természetesen Hermione ott ült, a szokásos helyén, legközelebb a tanári asztalhoz, meglepő módon mellette Joubert foglalt helyet.  Kíváncsi leszek, a vajon mit produkál a hamarosan elérkező kviddics meccsünkön, mert az biztos, hogy tőlem semmi jóra nem számíthat. Na nem azért, mert bármi bajom is lenne vele, alapjáraton elég szimpatikus volt, igaz a hat év leforgása alatt kb szerintem három szót ha váltottunk, pedig mindketten DS tagok voltunk, de hát ez nem jelent semmit, a meccs pedig az meccs, ott nem kedveskedik az ember senkivel.
  A Delacour nővérek, mint általában megint a terem különböző pontjain voltak megtalálhatók, Yvette az első sorban, Yolanda pedig jóval hátrébb. Rajtuk kívül még Oliver tartózkodott a teremben, aki elég furcsán viselkedett, de ki vagyok én, hogy bárkit is elítéljek.
  - Üdv! – köszöntem, de csak az udvariasság kedvéért. Majd levágtam magam a terem közepén lévő padra.
  Ott volt a legjobb ülni, ha az ember észrevétlen akart maradni. Elől voltak a tanulásmegszállottak, rájuk azért figyeltek, hátul ült mindenki, akit nem érdekelt az adott tárgy, rájuk meg azért. Így középre már senkinek nem maradt ereje figyelnie, így én, ha tehettem mindig ott foglaltam helyet. És eddig mindig tökéletesen bevált a taktikám.

[*Számmisztika óra*]

*Számmisztika óra*


*Újabb unalmas és fárasztó nap köszöntött Ronra. Gyógynövénytan, jóslástan, SVK, ééés igen, az ami még a jóslástan mellet a fő „kedvence” számmisztika. Maga sem tudja, miért útálta annyira azt a tárgyat... és azt sem, hogy miért is vette fel... Vagy ez kötelező? Na, igen itt a hiba. Megkérte Hermionét, hogy vegye fel neki az óráit... Itt szúrta el. Igazából tényleg fogalma nem volt, hogy az az óra, amelyet annyira nem kedvel, vajon kötelező e vagy sem. De már késő volt ezen agyalni, hiszen jó pár hete zajlanak már az órák... Tényleg, már elég régóta szóvá is akarta tenni a lánynak, de természetesen mindig közbe jött valami. Hol egy vita, hol egy másik vita, hol egy hollós, hol egy Harry... vagy valami egészen más, ami megakadályozta, hogy tisztán láthasson a tárgyait illetően.
Egyetlen dolog vigasztalta, hogy a mai napra ez lesz az utolsó órájuk, aztán felbattyoghat a klubhelyiségbe, játszhat egy kis varázslósakkot, vagy bármi mást. Esetleg sétál egyet a parkban, hátha Harry és Mio is kapható egy kis fejszellőztetésre. Bár, ahogy a lányt ismerte, ő tuti vagy a könyvtárba fog rohanni óra után, vagy a klubhelyiségbe tanulni... De, lehet vannak mg csodák, és esetleg... esetleg...
Majd gondolataiba merülve, a számmiszitka terem felé vette az irányt. Útközben találkozott pár ház és évfolyam társával, de nagyon nem vett róluk tudomást, sőt, majdnem egyet-kettőt el is sodort. Néha fel-fel emelte a fejét, hogy azért mégse sétáljon neki mindenkinek, vagy mindennek, majd megérkezett a terem elé. Vett egy mély lélegzetet, majd belépett.

**Teremben**

*A helyiségben már jó páran tartózkodtak. Mikor a srác jobban körülnézett, láthatta, hogy a első sorban ott ül Mio, illetve az ablak melletti padban Oliver, a Delacour testvérek, egy Hugrás srác -akiről fogalma nem volt, hogy kicsoda- , és Vikitira, az unokatestvére. Na de álljon meg a halottas menet, a hugrás Hermione mellett foglalt helyet. Ron megtorpant egy pillanatra, majd fura ötlettől vezérelve előresétált Mionéhoz, és meg állt a pad mellett.
Közben elhaladt Viki mellett, s ráköszönt a lányra, hiszen unokatestvérek voltak, meg amúgy is. Ja és persze, azért a társaság is kapott egy Hellot.*

- Sziasztok. - köszönt a párosra az első sorban, s mivel csak kétszemélyes padok voltak, ezért úgy döntött nem fog most Mio mellett helyet foglalni.

Már csak azért sem, mert a hugrás gyerek elfoglalta ez egyetlen lehetséges ülő helyet. De neeem, most nem fogja magát ezen felhúzni. Úgy döntött gyorsan megkérdezi, hogy mi is a helyzet ezzel az órával, majd leül Viki mellé.

- Khm. - köszörülte meg a törkát. - Hermione - hajolt oda a lányhoz – ez a tárgy most kötelező, vagy csak hobbiból kell végig ülnöm? - szegezte neki a kérdést, persze csak halkan, hiszen elég ciki volt, hogy még a kötelező tárgyaikat sem tudja.

*Megvárta a lány válaszát, majd sarkon fordult és Viki mellé csüccsent.*

- Szia, Remélem nem baj, hogy ide ültem. Igazából nem tudom mit keresek ezen az órán, de ha már itt vagyok, hát nem fogok elől ülni az tuti. - próbálta magával is elhitetni, hogy csak is ezért nem ül Mio mellé. - És veled mi újság? Már rég beszélgettünk. - szegezte a lánynak a kérdést.

*Közben táskáját letette a földre, tanulván a korábbi esetből, majd előszedegette a szükséges felszereléseket, s Vikire emelte tekintetét.
Íriszeit a lányéba fúrta, s várta annak válaszát. Közben a kezébe keveredett pennával kezdett el játszani, aminek természetesen az lett a következménye, hogy Ron keze csupa titnta lett, mert nem volt megtörölve a toll. Ezt persze egyelőre nem vette észre. Csak mikor a birizgálás hatására a toll nemes egyszerűséggel kettétört, ami persze azzal járt, hogy kellemes ki tinta permet emelkedett az égbe. Szerencsére nem Viki felé, hanem a mellette ülő, a tollal játszadozó, kétlábonjáró szerencsétlenség felé szállt. Amitől Ron úgy festett, mint egy dalmata. Remélte, hogy a teremben ülők nem vele foglalkoznak, ez persze kizárt volt...*

[[Számmisztika, 6. évfolyam]]

[Számmisztika, 6. évfolyam]

*Ez nem lehet igaz… A tanár elkésik az órájáról. Persze megvolt az ok, amiért távol maradt, azért még is csak erős, azt gondolom. Hóborc… De utálja jelen helyzetben azt a kopogó szellemet. Ha még el is találta volna őt a kviddicskupa, akkor tuti, hogy Frics pártjára állna. Úgy kipenderítenék innen, hogy csak na… Nem is érti, Dumbledore miért hagyja, hogy itt garázdálkodjon. Hiszen közveszélyes, bántalmazza a gyerekeket, és lépten-nyomon pusztít.
Na, de most már mindegy… Elkésett, hát elkésett. Annyi baj legyen.
Végigfut a folyosón, talárja most sem lobog a nyomában. Nem szokta azt viselni, csak nagyon ritkán. Már szóltak is érte a tanárok, hogy fel kellene nőni és tanárhoz képest, mintát mutatni a diákoknak… Akkor meg választhatnak. Talárban rosszabbul tanít, mert idegesíti őt az a korlátoltság érzet.
A mélykék ingje van rajta, feltűrt ujjal. Egyszerű sötétkék farmer van rajta, és a már jól ismert fekete Converse tornacipő. Na, ezért is szóltak ám eleget... Még hogy huligán. Ugyan már!

Számmisztika… Sokan félreértelmezik a nevet. Azt hiszik, hogy a számok eredetéről tanulnak, satöbbi. Nagy tévedés… A számmisztika felnyitja a diákok szemeit, és megmutatja nekik, hogy a sors csupán egy hatalmas egyenlet. Pl. a jó mindig megkapja jutalmát, a rossz elnyeri méltó büntetését.
Sokak a jóslástanhoz hasonlítják, holott óriási különbség van a kettő tantárgy között. Míg a jóslástant csak a látók tudják használni igazán, addig a számmisztikát bárki elsajátítja. Ráadásul nem olyan ködös tantárgy, mert ott van az asztalon, van alapja…
Persze bonyolult a művelet. Eleinte egy hatalmas halmazzal indítanak, majd sorjában esnek ki a számok, míg végül csak egy marad… s az jellemzi az embert igazából.
Minden szám mást jelent… Mindegyiknek van saját egyénisége. Van amelyik a boldogságot, van ami a kalandvágyat, de van olyan is ami a félénkséget jelenti. Mindenkiben ott vannak… Csupán vannak kicsi, és nagy számok, kiben miként van meg ez a tulajdonság…

Megérkezik végre a tanterem ajtaja elé. Az ajtó még mindig résnyire van nyitva, talán éppen az imént érkeztek meg a diákok. Nem számít nagy tömegre, nem sokan szeretik ezt a tárgyat. Ez van… Megragadja a kilincset, és kicsi lámpalázzal ugyan, de végül kitárja annak jobbik szárnyát.
Egész sok diák ül már odabenn… Első padban Miss Granger, akit annyit dícsért mások előtt is. Mellette Briant, ő nem olyan aktív, de elvégzi a feladatot… Ebben a teremben mindenki szorgalmas, elvégre ez az alapja az egész órának…
Aztán kicsit hátrébb Oliver, aki szintén nagy koponya számmisztikából, csupán kissé furcsa fiú, aki pedig mellette ül… az egyik ikerlány. A Delacour lányok közül. Negyedrészt vélák… pont ez a titka, ha ötöst akarnak szerezni. De nem! Itt nem fog működni…
A többieket most nem nézi, helyette még egy futópillantást vet még Yolandára, aki eléggé különös öltözékben feszít, de hát… ízlések és pofonok. Logan sem húz talárt.

Halkan becsukja az ajtót maga mögött, s talán a zár kattanása felrázza egy kicsit a népet. S amint hátrafordulnak, ő egy mosolyt ereszt meg mindenki felé. Aztán elővonja a pálcáját…*
- Szép napot!
*Kissé fülledt meleg van idebent… Míg halad, pálcájával kinyit három felső ablakot, s így már könnyen áramolhat a levegő a teremben. Sokkal jobban lehet így gondolkozni.*
- Pár kérdéssel bemelegítünk, mielőtt belekezdenénk a szívszám tanulmányozásába.
*A szívszám, a névszám és sorsszám azonos alapon sajátíthatóak el, és csak pár összeadás és kivonás szükséges az egészhez. Egy mugli gyerek is elsajátíthatja… Amit itt, az iskolában tanulnak, ahhoz nem kellenek mágikus eredetű tárgyak…*
- Én felteszem a kérdést, és aki tudja a választ, jelentkezik. Rendben van?
*Megvillannak a kék íriszek a lámpa fényében. Végigpásztázza a „közönséget”, majd nekitámaszkodik asztalának és folytatja.*
- Öt-öt pontot kaptok a válaszokért…
*Ez eléggé jól fizető munka.*
- Akkor hát kezdjük!
*Egy mosoly fut át az arcán.*
- Számmisztika szempontjából, mit jellemez az 1-es szám?
*Elhangzott a kérdés…*

//Jó barátunk a google. //

[:. A Roxfort folyosó-labirintusa. .:]

:. A Roxfort folyosó-labirintusa. .:

Sietek, sietek… Hogy milyen messze költözött a számmisztika terem.
Nem létezik, utálok késni, de ez persze nem gától benne. Teljes sebességgel rohanok végig a folyosókon, hajam szabadon lobog körülöttem, talárom suhogva érinti a kemény padlót. Már csak egy dologért fohászkodok, ha már számmisztikára nem érek be időben, ne találkozzak össze Hobórccal. Folyosó folyosót követ, egyik sarkon össze is ütközök egy kissebb diákkal. Jó a reflekszem, ezért sikerül nem fellökni, igy hát kipirult arccal elrebegek egy “Jól vagy? Bocsáss meg”- et, majd tovább sietek.
Amint egyre közeledek a tanterem felé, nő bennem a remény. Lehet, hogy hiába siettem ennyire, lehet, hogy még beérek a tanár előtt. Szépen néz majd ki, ha elkések a kedvenc órámról.
Már csak egy utolsó  sarok, és beérek. Sietek… Rohanok….. Ez nem lehet igaz!
Amint kilépek a sarkon, megpillantok egy mugli ruhába öltözött magas férfit, aki éppen a számmisztika terem ajtaját tárja ki. Egy pillanatra lefagyok, elkéstem, hiszen ez Lenon professzor. Minek kellett nekem az utolsó percben is kézimunkázni, a helyett hogy elindultam volna órára. Végül elérek a terem ajtajához, és ráhelyezem a kezem a kilincsre. Lesz, ami lesz.

::. Számmisztika tanterem. .::

Az ajtó nyikorogva kitárúl, én meg belépek rajta. Gyorsan körülnézek, és látom, hogy ahogy várható volt, elég kevés diák jelent meg. A tanár éppen elért az asztalához, és az osztály felé fordult. Lépek egy pár lépest, közben az arcom egyre csak pirossodik, de ez lehet, hogy csak a nagy sietségtől van. A diáktársaimra nem nézek és nem is mosolygok, mint általában, csak a tanárra, igy is elég kinosan érzem magam.
- Elnézést kérek a késésért, tanár úr. – mondom, és várom az itéletet. Ha pontlevonás lesz a késésem eredménye, azt teljesen megérdemlem. Hogy valami hiányzik? Hát igen, nem adtam magyarázatot a késésre. De csak azért, mert nincs rá magyarázatom, igy nincs értelme hantázgatni.
Csak állok, amig a professzor eldönti, hogy mi is legyen. Majd, miután kimondta az itéletet elindulok egy középtájt elhelyezkedő pad felé, és hamar lerakom a táskámat, és leülök. Egy pár pillanat, és már következik is a tanár első kérdése. Mit jellemez az 1-es szám a számmisztika szempontjából. Bár még mindig szégyelem magam a késés miatt, a kezem rögtön a magasba lendül, és remélem, hogy a profeszor felszólit. Ha ez nem történne meg, akkor türelemmel várom a következő kérdést, a következő esélyt.

[[ Számmisztika – avagy elnézést a késésért Tanár úúúr ]]

[ Számmisztika – avagy elnézést a késésért Tanár úúúr ]

Gyönyörű nap virrad Dorothyra. A verőfényes nap majd kisüti szemeit, ahogy erőszakosan átverekedi magát a lány hófehér szemhéjain. Oh igen, hogy csicseregnek a madarak, milyen édesdeden szűrődik be az udvarról az odakint viháncoló diáksereg szemérmetlen kacagása, és ez a földön elterült, rongydarabnak is beillő teremtés hogy, de hogy elaludt tegnap este..
Nyöszörögve ül fel a padlón, egy sikeres elhajlással elkerüli a feje és az ágya között majdnem létrejött ütközést. Szeméből lomha mozdulatokkal kitörli az ott bujkáló álom maradékát, majd hagyja, hogy józan gondolatok toluljanak agyába. Most, hogy közeledik a telihold, egyre nehezebb normálisan viselkednie. Ébernek lenni, élni a hétköznapi életét nappal.. Hiszen már csak egy nap. Ilyenkor elönti az izgalom, és legszívesebben egész este az erdőben rohangálna, a fákat kerülgetve, elsuhanó árnyképeket kergetve..
Tegnap is fent maradt. Megnézte, ahogy felkel a nap, ahogy hajnalban a Fekete Tó óriási fejlábú teremtménye visszavonul a tó sötétjébe, majd szendén elszundított a padlón, ezzel félbehagyva valami furcsa könyvpiramis építő rituálét. Igen.. telihold környékén nehéz épnek maradni.
De milyen szép ez a reggel, és milyen kellemes, hogy ki tudta aludni magát.. de ez hogy lehet? Csak nem kedd lenne és ismét elmaradt az első órája? Nem.. Csütörtök van. Elcsigázva pislant az éjjeliszekrényére biggyesztett vekker felé, majd az óralap hosszas tanulmányozása után megállapíthatja, hogy becsöngettek a harmadik órára, ami csütörtök lévén éppen számmisztika.
Számmisztika! Szemei hirtelen hatalmas méretűre tágulnak ki, ahogy tudatosul benne a tény, hogy nem csupán késik, de kihagyta az első két óráját… Alacsony vérnyomását meghazudtolva, ágyúgolyó-gyorsasággal pattan fel, és kaparja elő ládájából egyenruháját. Vállára csapja fekete oldaltáskáját, beletömi könyveit, pár pergament, két üvegcse tintát és kedvenc pennáját. A tükör elé állva kézbe vesz egy, a szőnyegen talált hajkefét, de képmására pillantva inkább feladja a küzdelmet, még mielőtt el találná törni a hajjal való küzdelemre teremtett fogas csodaeszközt. Hagyja, hogy derékig érő tincsei a maguk kedve szerint, lágy hullámokban lengedezzenek mindenfelé.
Röpke tíz perc, és el is készült. Ha a tanár kicsit késik, még talán be is érhet.. Fogná is magát, és sietősen el is indulna.. Csakhogy az energiája eddig tartott. Hiába szedné a lábait, sőt, próbálna meg akár loholni is, az egészből csak ráérős séta lesz. Túl keveset aludt ahhoz, hogy ennél gyorsabb legyen. A lehető legrövidebb úton siet teknőstempójában a számmisztika tanterem felé, miközben átkozza magában az éjszakázásait, és a kényelmes padlót, amin olyan kellemesen álomba szenderült. Mikor ráfordul a tanterem folyosójára, legnagyobb meglepetésére a tanerőt látja belépni az ajtón. Ennél is nagyobb csodálatára egyik háztársa siet be közvetlenül a professzor után. Na szépen is fog ez kinézni.. két hollóhátas késő. Egy darabig még laposakat pislant a folyosó túlsó felébe, hátha megpillant egy hugrabugost, vagy más színben pompázó évfolyamtársát, de hiába. Ahogy az ajtóhoz kullog, még hallja, hogy Phoebe elnézést kér, majd a sietős léptekből arra következtet, hogy a lányt feltartóztatás nélkül engedték leülni. Nagy levegőt vesz, és a lehető legtöbb energiát próbálja meg tagjaiba irányítani. Ez az erőfeszítés, akármennyire hiábavaló, enyhe pírt csal sápadt orcájára, de a test gazdája ugyanolyan lomha marad, mint amilyen volt.
Vékony ujjait rákulcsolja a kilincsre, majd belép. A terembe érve magasba lendülő kezek fogadják. Szóval lemaradt az első kérdésről.. Ráadásul közbe is kell szólnia.. Alsó ajkába harap, igencsak nincs ínyére. Virító kék tekintetét a tanári katedra felé fordítja, hogy felvegye a szemkontaktust fiatal professzorukkal. Na igen.. Logan Lennon prof és a számmisztika. Amióta Dorothy felvette ezt az órát, azt a következtetést már levonhatta, hogy Vector távozása óta a számmisztika az az óra, ahova a diákok többsége nem a tantárgyért jár..
- Elnézést a késésért, professzor. – Mivel a tavaszi fáradtságon kívül a nyilvánosság előtt másra nagyon nem foghatná késését, a hálótársai pedig úgyis sejthetik, hogy eddig a padlón hortyogott ágya tövében, inkább ő is elhagyja a magyarázkodást, és ezzel az egy mondattal lezárja a dolgot. Egy darabig még ott álldogál az ajtóban, majd a diákseregen körbefuttatva tekintetét úgy dönt, inkább ülve várja meg a tanári ítéletet. Érzi magán háztársai tekintetét, kicsit zavarja is a dolog.. Pont a Hollóhát egyik diákja.. Csak remélni tudja, hogy pontlevonás azért nem jár a dologért, vagy ha jár, akkor órán még behozhatják a veszteséget.
Középtájra sétál Phoebe után, majd megáll a lány padjánál és leül mellé. A „Remélem nem gond, ha melléd ülök” susmorgást későbbre halasztja, egyelőre még mindig a tanárt figyeli, és azt, hogy mi lesz az ítélet. Lassan előpakolja tankönyveit, majd megpróbál ráhangolódni a kérdésekre. Sokan nem szeretik az órát, az évfolyam nagy része fel sem vette, hiszen egész nehéz.. Mindenesetre Dorothy élvezi, ha egy óra kihívást jelent, főleg, ha a tanár is fiatal..

Lehet, hogy már nincs is annyira korán? Na mindegy, pedig ő nagyon igyekezett. Még ugyan egyedül van, de hamar jönnek mögötte a többiek. Persze biztos, hogy kevesen lesznek, az ilyen bonyolult tantárgyat, mint a számmisztika kevesen szeretik, túl sokat kell tudni a számokról. Nos Hermione a mugli iskolában is remekelt matematikából, így hát nem véletlen, hogy felvette a numerológiát is. Na jó, akkor is felvette volna, ha nem remekel matekból, de ez most mellékes.
Harryék biztos ezt az órát is kihagyják? Túlságosan megerőltető számukra, ha házit is írni kell, pedig ha tudnák, hogy Vector professzor milyen szigorú volt korábban, akkor biztosan sugárzó arccal jönnének Logan órájára. Hát igen, ő már csak így nevezi az ifjú tanerőt csak úgy magában a gondolatai sűrű erdejében. Természetesen nem a fiatal tanár úr miatt jár számmisztikára. Természetesen nem. Fú, ilyenkor eszébe jut, hogy ?Te jó ég, én másodikban szerelmes voltam Gilderoy Lockhartba?? Hol van az a ficsúr Loganhez képest? Ohh?
-Szervusz Oliver, köszönöm, remekül vagyok. ?válaszol háztársa köszöntésére, majd visszagörnyed a könyve fölé, amire most nem is figyel igazán az elkalandozó gondolatai miatt.
Lassan-lassan érkeznek a terembe az emberek, sok ismerős arc elsősorban a DS-ből, vannak akikkel eddig köszönőviszonyban sem voltak, de a DS-nek hála, már olykor egymásra is mosolyognak a folyosón.
-Szia, Briant. Ülj csak le, hogyne. Hát tudod, egyre több a tanulnivaló, közelednek a vizsgák, azért látni engem ritkán. ?egyrészt, másrészt meg a DS miatt, de ezt inkább nem említi, nehogy kíváncsi fülekbe jusson eme szupertitkos információ.
És akkor?
Rózsaszín köd lepi el a termet, a padok közötti út rózsaszirmokkal szórt, mely az ajtótól a tanári asztalhoz vezet. És akkor belép? Ron?
Szétoszlik a rózsaszín köd.
-Szia, Ron. ?mondja csüggedten, hiszen már a tanár úrra számított a nyíló ajtót látván. ?Nem kötelező tárgy? Nem is tudtam, hogy felvetted. Biztos, megint nem figyeltél McGalagony professzorra, mikor év elején elmondta. ?mondja, és legyint egyet.
És a következő pillanatban már tényleg? megérkezik? Ő. Logan. Fehér paripán, hajába csak új belekap a lágy szellő, s karját nyújtja az ifjú leányzóért, ki csöppet sem habozik, azonnal felszáll a herceg lovára és tovasuhannak ők ketten a naplemente irányába.
Hoppsz.
-Jó napot kívánok, professzor úr! ?köszönti az ifjú tanerőt kellőképp hallható hangerőséggel, hogy az biztosan meghallja a leányzót.
És elkezdődik az óra. Ez a legjobb minden óra elején, amikor így kérdezgetik a diákokat, mert Hermione ilyenkor be tudja ám bizonyítani, hogy igenis, ő méltó arra, hogy itt legyen.
Szinte még el sem hangzik a kérdés, a jobb kéz azonnal a magasba lendül. Első padban elég észrevehető, de kizárólag csak akkor szólal meg, ha a tanár úr felszólítja.

[Számmisztika óra…]



Mit nem tesz pár perc…Mióne mosolyogva fogad, mi több mintha marasztalna is. Remek. Nekem sem kell több, ennyi bíztatás bőven elég. S míg hallgatom a Griffendéles leányzót többek is befutnak. Talán a DS edzések miatt, de mintha most többeket érdekelne Granger kisasszony, meg a jelenléte. Na persze egyesektől ez sosem volt szokatlan. Már állnák fel, mikor belép az ajtón Ron Weasley. Már hátra is pillantok, hol van hátul esetleg üres hely, mondjuk jobb ötlet híjján Yolanda környékén. Mégsem teszem ezt a legnagyobb kedvvel. Lehet Hermione a tanár kedvence, és ő is rajong a férfiért, meg talán túl sokszor vonja magára a figyelmet, és ezzel rám is ha mellette ülök, de vele valahogy minden más. Neki nem kellenek véla gének, nem kellenek ostoba egyszerű praktikák, mint másoknak –szerelmi és egyéb ostoba árucikkek- hogy felkeltse az emberek figyelmét. Több mint valószínű ezzel Ron is így lehet valahogy.

Felénk is veszi az irányt, én meg már tudom, a halálos ítélet megpecsételődött, nézhetek másfelé, másvalakihez. De nem. Mert igaz Ron lefékez a padunknál, de két szótól többet nem vált a lánnyal. Furcsa. Aztán meg továbbáll. Biccentek neki, majd figyelem, amint Vikitria társaságában kezdi a hátsó sorok egyikét boldogítani. Meglepő fordulatok egyike, vagy Ron egyszerűen nem akar Mione mellett maradni mikor az rózsaszín szív alakú íriszekkel bámulja a Számmisztikatanárt? Ki tudja…
- Öhm…ugye nem vesztetek össze Ronnal? Elég paprikás ma a kedve…- suttogom a lánynak, mert eddigre belép a tanár is. Igazság szerint nem tudom eldönteni, Hermione hallotta-e a kérdésem, mert már teljes extázisba esve szemei Lennon proffon csücsülnek. Én elmosolyodom minderre, majd illedelmesen köszönve a tanárúrnak előhalászom a táskám aljáról a könyvet, meg a pergament.

Elhangzik a kérdés, amit talán nekem is illene tudni. Na persze. De a későn jövők közt is akad valaki, ki választ akar adni, meg persze Mione is rögvest. Most döbbenek rá, ez lehet nem lesz annyira jó, elvégre a lány csak jelentkezni fog, na meg eldarálja majd a könyv és mások által írt okosságokat. Ennek ellenére kedvtelve figyelem őt is, Yvettet is a csendes magányába és a hátul kuksoló Yolandát is. Nem aggódom, a kérdésre a választ úgyis van és lesz, ki megadja helyettem.

~ Számmisztika óra ~



Engem senki nem keres.
Nem bánom.
Senki nem ül hozzám.
Nem bánom.
Senki nem néz rám.
Nem érdekel.
Nem sajnálom vagy sajnáltatom magam. Ez van, el kell fogadni. Én elfogadom. Már rég elfogadtam. Mindezek helyett inkább koncentrálok. Nem hiányzik úgysem a csevegés egy emberrel. Persze, egyel talán igen. De ő most valahol máshol tengeti az idejét. Mert ahogy sok mást sem, ezt az órát sem vette fel. Időpocsékolásnak tartja, meg haszontalannak, pedig nem az. Hisz sosem tudhatod mikor lesz szükséged a számok rejtelmeire, arról nem is beszélve, hogy ezek mi mindent rejtenek magukban. Egyszerűen fantasztikus az egész. S talán azért számít nehéz tantárgynak, mert sokak gondolkodása egyszerűen más. Az agyad más féltekét használod az ilyen tudományok magolásánál, egy ilyen feladat megoldásánál. Van, aki ráérez, van, aki nem. Nekem nincs okom panaszra. Mint ahogy eddig sosem volt.
Eddig úgy tűnt vagy tűnik is, az évfolyamelsők közt kitűnünk Miónéval. Igen, bár kicsit épp ezért hasonlítunk. Mindketten könyvmoly lelkek vagyunk. Hallottam olyasmit repesgetni, nem sok kellett volna, hogy a Hollóhát házába kerüljön. Nos… ez a nem született döntés biztosan őt is meglepte. Mára Potter bandájának egyik tagja és így van jól. Mégis, ha valaki vetélytárs, vagy ellenfél, akkor őt lehet ide sorolni.

Belép a tanár, pár későn érkező, kezdődik az óra. Egy könnyed pálcaintés, suhintás, s az ablakok nyílnak, friss levegő áramlik be. Apró örömök az életben. Halovány mosoly kúszik arcomra.
- Jó napot, profeszor úr. –
Köszönök mikor a padom előtt halad el, s már nyúlok is a könyvemért, hogy felüssem a tanár által kívánt oldalon. De ez még várat magára. Előbb próbakérdés, bemelegítő kör. Az egyik késve befutó lány rögvest fontoskodva válaszolni akar, akárcsak Mióne. Egyszerre emelkedik fel a kezünk, vagy majdnem egyszerre. De nem bánom már azt sem, ha nem engem szólítanak fel. Megszoktam, hogy mióta visszatértem, úgy kezelnek, mintha még mindig beteg lennék. Pedig…ez nem igaz.
Meggyógyultam, tényleg…tényleg…úgy érzem, úgy tudom, és aki ismer, az tudja is. Meglehet a Mungóba könnyű bekerülni…kikerülni nehéz. Én mégis megcsináltam. Nem elég bizonyíték ez az erőmre? Persze volt segítségem, de akkor is…
…nagyrészt a saját erőmből sikerült ide visszatérnem…és mégsem fogadják ezt el… ilyen az élet. Túl kegyetlen.

[[Számmisztika, 6. évfolyam]]

[Számmisztika, 6. évfolyam]

*Belépve a terembe mosolygós arcok fogadják, s ennek bizony örül. Mindig is jól esik egy tanárnak, ha éreztetik vele, hogy a diákok szeretik az órát is, és talán még magát a tanárt is. Persze, akik ide járnak, azok már eleve önszántukból jöttek ide, és aki nem szereti, az nem eszi fel. Ez már eleve egy fontos jel.
Ugyan paripa nincsen, de azért már tényleg ott van a teremben. A szellő csak másodpercek után kap bele rövid, kissé felborzolt, s kócos hajába, pont akkor, amikor a varázsige eléri az ablakot nyitó kilincset, s mikor az nyikorogva kitárul. Elhalad a padok mellett, s ez az új rendezési módszer megkívánja, hogy mid szembe legyenek vele. Eddig egyetlen egy, nagy asztalnál foglaltak helyet, ám ezt Logan pár órával rá megváltoztatta, s most már három hosszú sorban ücsöröghetik végig az óráját a diákok.

Éppen eléri az asztalát, mikor háta mögött ismét felsóhajt a nehéz szárnyú faajtó. Ez csak kettő dolgot jelenthet: Vagy valaki késett, vagy Logan-t keresi az egyik tanár. Sajnos az előbbi. Egy hollóhátas, mik vannak?!*
- Üljön le, kérem!
*Mosolyog rá a lányra. Esze ágában sincsen megbüntetni a leányzót, csupán azt kéri tőle, hogy máskor ez ne forduljon elő.
Elhangzik a kérdés, s ő hirtelen kezek erdeében találja magát. Helyes, ezt már szereti. Végignéz az osztályon. Hermione, Yvette és még sokan mások, közöttük a késős lány. Igen, ő jó lesz. Rámutat, majd megtoldja pár szóval.*
- Itt az idő, hogy jóvá tedd a késésedet!
*És ekkor ismét felbőg a terem végében lévő ajtó, s kitárulva utat enged egy másik lánynak, ki szintén hollóhátas. Az ifjú professzor arcán eléggé keményen meglátszik a döbbenet, hiszen hajdani házából nem szokás késni, de talán igaza van McGalagonynak, s ezek a mai gyerekek már nem foglalkoznak a késéssel.*
- Üljön le Miss Moon! Nincs semmi baj, ha néha elalszik az ember, cask kérlek ne csináljatok belőle rendszert!

*Ismét kivillantja fehér fogsorát, csak úgy, baráti gesztuskén. Aztán kapcsol, hogy Dorothy nem hallotta a kérdést, ezért hát elismétli, bár úgy is Miss Stone fogja kapni.*
- A kérdés az volt, hogy mit jellemez az 1-es szám, számmisztika szempontjából.
*Leül az asztala szélére, s játszadozni kezd a pálcájával, míg Phoebe elmondja a választ. Utána akképp reagál, miszerint kapta. Ha helyes, akkor bólint, s vési az öt pontot a hollóháthoz, ha nem, akkor felteszi valaki másnak, mégpedig Yvette kisasszonynak.*

[ A számmisztika óra ]

~Én mondom, totálbrutál. Most megint valami frankó kapcos órára megyk be, ami nem a gyógynövénytan, és egyáltalán mit keresek itt? Nincs is RBF-em számmisztikából, egyáltalán követelmény az? És ha nem? Számmisztika órára járok, b*ssz*t*k meg! Bemegyek... de melyik padra üljek le? És ki mellé?~
Johnathan Anderson Walker, Johhny Walker, vagy az egyszerűség kedvéért Jay... elkésett. Még nem nyitott be a terembe, ahol először is leszidják, hogy miért késett el, meg hogy mióta jár ő számmisztikára, meg miért lóg ki a szájából egy jókora marihuána.
~Hát... ezt tényleg el kéne nyomni, ugyanis tilos dohányozni, meg mittudomén... de mariska. Talán ezek az aranyvérű barmok azt se tudják, hogy mi az a marihuána.~
Jay barátunk a világ legtermészetesebb nyugalmával halkan elnyomja a marihuánát a kulcslyukban, de azért az utolsó pillanatban a "még újra felhasználható" élvezeti szert eltűnteti az egyik zsebében, miután gondosan ellenőrizte, hogy az nem fog újra meggyulladni. Csendesen benyit a terembe... és ekkor történik meg az, amire senki nem számított: Jay ugyanabban a ruhában ment be az órára, mint... tulajdonképp bárhova máshova. Motoros bőrkabát, ami alól azért kilógott a "Got Christ?"-es póló, ugye Jézus szeret téged, meg a gandzsát is, sapka, ami egy kissé rendezetlen hajának adott mégiscsak valamilyen szabályos formát, katona gatya négy, egyenként végtelen térfogatú zsebével, ami gyakorlatilag fölöslegessé tett minden táskát, és... acélbetétes bakancs.
~Ez frankó lesz...~
Bamm... Bamm... Bamm... Bamm... Bamm...
Kopog az acélbetétes bakancs a majdnem ezeréves épület márványpadlóján. Igaz, hogy a tanár bent van, igaz, hogy már elkezdődött az óra, de Jay csak most jött meg, és Jay valójában most sincs itt: ő máshol van. Sőt, mikor máshol van, ő ott máshol is máshol van, csak ott nincs, ahol van... illetve ahol lennie kéne.
-Szeva...
Hangzott a köszönés, tulajdonképp nem tudni, hogy kinek... a társaságnak, a diákoknak, a tanárnak, vagy a helyzetnek, de valakinek szólt egy köszönés.
~Nem ismerek senkit... najó, Yolanda. De miért van belőle rögtön kettő? Akarom mondani három! Ja, nem, az egy hugrabugos fiú...~
Szeme káprázik, a világ szétnyúlik, aztán összesűrűsödik, és cserélődnek a színek. Nehéz így közlekedni. Jay erőtlen léptekkel indult el a pad felé. Igazából szédült, és rosszul érezte magát, és jól érezte magát... a padok villóztak, a plafon váltogatta a színét, az emberek hol mélyebb, hol magasabb hangon beszéltek, és Jay nagynehezen eljutott egy padhoz, valamelyikhez.... bármelyikhez. Leült... nem nézett oldalra, elvégre akárki lehet mellette, aki nem örül ennyire, hogy egy kirívóan kirívó mentolos dohány és marihuána szagú a varázslás legkissebb jelét sem mutató akárki leült oda, pont mellé, és egész egzisztenciájával az ő auráját rombolja.
~1-es szám... mit jelent? No nézzük. Egyenes. Feláll... ez a professzor egy beteg perverz állat.~

//Nem tudom, hogy ki mellé ültem le, szóval vagy egyedül vagyok, vagy valaki "bevállal" //

[Számmisztika óra]

Számmisztika óra

Nem lett súlyosabb következménye a késésnek, igy hamar egy padhoz sietek. Mindig visszahúzódó voltam, igy most úgy érzem magam, mintha sűlyedne alattam a föld, annyira szégyelem magam, de mégis kihasználom az alkalmat, hogy javitsak előbbi hibámon, és a kezem a magasba lendűl az első feltett kérdésnél. Persze sokan mások is jelentkeznek, természetesen Hermione is közöttük van. Nem csodálkoznék, ha nem engem szólitana fel a professzor, hanem valaki mást.
A tanár közben végigjártatja tekintetét az osztályon, és arca elégedettséget tükröz. Végül meglepetésemre megállapodik a tekintete rajtam, és felszólit. Az arcom még jobban elpirúl a hozzám intézett mondatok hallatán, de egy apró mosoly is megjelenik szám sarkában.
Már éppen felállnék, és kezdeném a mondókám, mikor újra nyilik a terem ajtaja, és belép rajta egy újabb hollóhátas. Dorothy egy kimondottan érdekes lány. Egyesek azt rebesgetik, hogy beteg. Minden esetre nem egyszer láttam már a halóeremben a padlón aludni. Arcomat kissé lehajtom, hiszen ez már komolyan szerencsétlen nap, két hollóhátas késik ugyanazon az óráról. A professzor arcán is megjelenik a döbbenet, de nem bünteti meg a háztársamat. A lány végül mellém telepedik le, én pedig csak egy félmosolyal köszöntöm.
Már megint belekezdenék a válaszba, mikor ismételten nyilik az ajtó, és belép rajta az egyik legfurcsább évfolyamtársam. A srác egyesek szerint drogozik, ami sokszor látszik is rajta. Amint végignézek rajta, kissé felemelem az egyik szemöldököm, hiszen nagyon ápolatlanúl néz ki. És mindennek fejébe még szédeleg is. Egy halovány köszönést hallat, majd lecsapódik az egyik pad mögé, és még mindig furcsán tekint körbe. A tanárra pillantok, aki már biztosan megsokalta a sok későt. Remélem, nem lesz cirkusz az egészből.
Várok, mig valami válaszra méltatja az új jövevényt, majd ahogy felém fordúl, belekezdek a válaszba.
- A egyes szám az ősi egység, teljesség, az egész, a legfelsőbb lény, az istenségek,
az őskezdet és a teremtés szimbóluma. A számok végtelen sorozata vele kezdődik, és ide is tér vissza: az erő, az aktivitás, a teremtő eszme jelképe. Ritkán jelől valós mennyiséget, sokkal inkább szimbolizálja magát a létet. – itt egy kissé megállok, és figyelem a tanár tekintetét, majd folytatom.
- A számmisztika terén az akaratot, a magabiztosságot, az erőt és az energiát jelöli. Ez a szám képvisel mindent, ami az első helyen áll, a többi szám felett. Az elszántság, az erős akarat, némi agreszivitás és hatalom szimbóluma. De a negativ oldala, hogy utal az egyedül maradásra, a magányra, kirekesztettségre, kiközösitettségre is. – fejezem be a választ, majd ha a tanár felméri a feleletet, elfoglalom a helyem, és várom a többi kérdést.

[[:: Számmisztika no meg az a lökött Jay :: ]]

[:: Számmisztika no meg az a lökött Jay ::  ]

- Most mondanám azt, hogy körző volt de hát itt nem használunk olyat. – Magyarázom fapofával Olivernek, elengedve a fülem mellett az idétlen viccet, miszerint köszöngessek egy ujjnak… Lehet, hogy most nem vagyok kellően pihent a dologhoz, vagy fogalmam sincs. Hirtelen csapva le ár, kapom el az ujját, s pár már eléggé rá vagyok tespedve a padra, azért még inkább magamhoz húzom, s összevont szemöldökkel vizsgálgatom. – Hááát… nem lehet, hogy valami állat megcsípett? Legalábbis nekem így néztek ki egyes testrészeim, amikor a bátyám kiskoromban a fejemre ejtett egy darázsfészket. -
Najó… AZ azért kicsit durvábban nézett ki de a helyzeten nem változtat. Tényleg eléggé „bűzlik” nekem, a dolog, még ha nem is szó szerint.

Ha betoppan valaki, oda lökök egy halót, vagy valami hasonlót, hogy ne tűnjek bunkónak, majd lassan tápászkodok fel a padról, és pillantok az épp belépő Yvre. Zavarban vagyok, mert nem is tudom, miként kellene kezeljem. Végül egy halvány mosoly csak átfut az ajkaimon, amikor megpillantom.
- Szevasz nővérkém. – A szevasz köszönést még ha annyira nem is kedveli, na de a csőt egyenesen utálja. Ezért is modorizálom magam, s nem hozom rá a frászt már az első percekben. Nekitámaszkodok a padnak, hátat forditva a srácnak, s fonom össze a karjaim a mellkasomon, majd figyelem, miképp vonul végig a termen, királynői testtartásban, s ül le az első padra. Talán oda kellene menjek, talán mellé kellene üljek de…

Úgy érzem nem megy. Inkább csak megfogom a táskát, majd baktatok egy hátsó padhoz, s huppanok le arra. Minél távolabb a tanári asztaltól, ez az én mottóm, meg az életfelfogásom. Már csak azért is teszek így, mert a tanár is befut idő közbe, s ha ott ácsorgok, akkor nem fog sosem megkezdődni az óra. Már épp helyezkednék el kényelmes pózba, hogy úgy tűnjön, figyelek is, de közben már aludnék is, amikor megrázkódik az egész pad. Mert hogy se a kérdés, se a köszönés, se a ajtónyitódás, sőt, Jay komplett érkezése nem jutott el hozzám, ám most beszédeleg mellém a padba, és ez által még a táskám és ugrik egyet fekvő helyében.
- Cső. – Vigyorodok el. Míg másokat ez megbotránkoztat én csak… vigyorgok rajta. Mert annyira vicces! Még jómagam és összehúzom, jobban a fal mellé húzódva, hogy elférjen, majd támasztom meg ismét az állam a tenyeremben. A kérdés… elismétli még egyszer, mire visszafolytok egy horkantást. Az az igazság, hogy fogalmam sincs. Talán azért, mert nem is érdekel? De akkor mit keresek itt? Ez ám a nagy kérdés.