Roxfort RPG

Egy kisebb szemináriumi szoba. Egy nagy asztalt ülnek körbe az aritmetika órára járó diákok. Kevés szék is elég, mivel ez az óra fakultatív, ráadásul nem is igen népszerű bonyolultsága miatt.

[A kedvenc diákomnak]

*Magány… Már megint, hogy a fene vinné el. Persze, nem gondolta, hogy mindenki majd ő rá fog akaszkodni, de azért jól eset volna neki egy kis törődés, annyi szent. Mondjuk az is igaz, hogy olykor jól esik az egyedüllét, de most valahogy nem… Valami, vagy valaki kimaradt az életéből. Itt van a Roxfort-ban, tanít, néhány gyerek kedveli is, de akkor is… valami még hiányzik.

Könyvei nagy részét mind elolvasta. Ám ha lenne is még valamilyen olvasmánya, akkor sem lenne most kedve olvasni. Csak ül a tanterméből nyíló szobájának íróasztalánál és egyszerűen nem csinál semmit. Megírt az imént három levelet. Anyjának, apjának, testvérének. A sógornak csak azért is, hogy nem. Rühelli azt a krapekot, és nem érti, mit szerethet nővére azon az agyalágyult pacákon. De ez a nővére dolga, ő nem törődik vele. Elviseli, ha a közelében van, de amúgy nem.

Egyszer csak az eszébe jut egy remek ötlet. Persze az animágián kívül, mert olykor ahhoz is kedve van. Székét hátratolja, majd kipattan belőle, és az ágya mellet lévő állványra nyúl. Egy világosbarna, kivágott testű, akusztikus Ibanez gitár emel le onnét. Már el is felejtette, hogy amikor szomorú, ezzel szokott vigasztalódni. A gond csak annyi, hogy az irodájában nincsen olyan szék, amin lehetne gitározni, mert ezeknek mind van karfájuk, az ágyon pedig nem szeret játszani. Így hát fogja magát, meg a gitárt és kibattyog a tanterembe, ahol… nos van pár szék. Egyikre leveti magát, az asztalra teszi a kottákat, majd ölébe veszi a hangszert és gondolkozik. Lapozgat a papírok között, majd végre megtalál egy remek számot… Nem, nem a Here I am. Ez a szám egy Beatles szám, mégpedig a kedvence…
Halk gitárakkord pendül, és egy kellemes hang szólal meg mellette.


Yesterday all my troubles seemed so far away
Now it looks as though they're here to stay
Oh I belive in yesterday

Suddenly I'm not half the men I used to be
There's a shadow hanging over me
Oh yesterday come suddenly

Why she had to go? I don't know she wouldn't say
I said something wrong, now I long for yesterday

Yesterday love was such an easy game to play
Now I need a place to hide away
Oh I belive in yesterday

Why she had to go? I don't know she wouldn't say
I said something wrong, now I long from yesterday

Yesterday love was such an easy game to play
Now I need a place to hide away
Oh I belive in yesterday

Hm hm hm hm hm hm hm.

[a kis kikezdőstől :P]


*Egy üres folyosó. Plusz egy üres hely mellette. Hóborc rikácsolása még a fülében cseng, és hiába rázogatja oly buzgón a fejét, a hang eltüntetése végett, ujjai azért ösztönösen is már a zsebében kotorásznak. Hát igen, ha jön az idegesség - jön a cigi... Persze, úgyanúgy ígérgeti, mint három évvel ezelőtt, ugyanolyan lelkesen áll néha neki a leszokásnak, aztán persze elszáll az a szél, kiég a szalmaláng, s újra a Park eldugott törzshelyein züllik. Haha...Igen, ez a legjobb szó arra, amit Chass művel. ZÜLLÉS, csupa nagybetűvel. Pedig nem egy romlott lélek ő, csak hát a felnőttek már nem is tudják, milyen nehéz ebben az időszakban a tomboló hormonokat, és az ezáltal keltett viharokat, vágyakat, indulatokat kordában tartani. A csúcson...aztán a mélyponton...és újra fent, majd lent... Néha már úgy érzi, soha nem fog megszabadulni önmagától. Ám ilyenkor ott van kapaszkodónak a sablonos vigasztalás: "...a remény hal meg utoljára, szivi...", valamint - a züllés.
Oldalra pillant, és kishíján megszólal - újra és újra elfelejti, hogy Lyra most nincs mellette, nincs kinek pofázni, s a gondolat, hogy nincs kivel megosztani az estéjét, hirtelen indulatot ébreszt benne: Belerúg egy trágyagránátba.
Későn veszi észre, mit is tett...
A kis golyó után néz, enyhén unott tekintettel hátrál egy prá lusta, lomha lépést, majd a maga módján talán még elegánsnak is nevezhető módon, befogja a fülét.
Persze, rosszul döntött...
A bűz azonnal elönti a száját, az orrát, a szemét, beleissza magát a bőre és a ruhái pórusaiba, ő pedig dühösen és nem épp illedelmes szavakat kiejtve a száján megy tovább.
Most már nem rugdos.
Úgymond a sors iróniájaképpen épp most üti meg a fülét egy dallam. Ismerős... Valami mugli együttes játsza, habár a zenéjük alapján akár varázslók is lehetnének...

"...Yesterday love was such an easy game to play..."

A hatás drámai.
A szívbemarkoló szöveg egy pillanatra megállítja a szívét, és az arckifejezése bámulatos gyorsasággal, csaknem minden átmenet nélkül vált dühösből riadt-szomorúvá. Ekkor természetesen a szokásos haj-fejrázás jön, és msot mintha egy kicsit segítene is. A szemébe ment hajszálak újabb okot adnak a szitkozódásra, és ő így újra eltüntetheti a múltat (, amit majdnem rövid 'u'-val írtam, tényleg kellett volna aludni :P) önmaga sötét poklában.
Merthogy olyanja mindenkinek van.

(Chass továbbra is a terem ajtajában ácsorog, immáron ismét meredő szemekkel nézve a Prof-ra. És nem, nem azért. Habár, ha jobban meggondolom, mégis félre lehet érteni. :P)

[A kedvenc diákomnak]

*Logan ha életében két szál cigit is elszívott, többet biztos nem. Sosem volt oda ezekért az élvezeti szerekért. Amit pedig totál ellenez, az, hogy ezek a 15-16 éves gyerekek úgy szívják azokat a csikkeket, mintha az életük múlna rajta. Phuej! Persze, az ő dolguk. Egy tanárnak ilyenhez semmi köze, csupán ahhoz van, hogy rontják az iskola gyönyörű színvonalát ezekkel. Ez, hogy ilyen mértékben keveredik az aranyvérű a mugli szokásokkal, már-már elgondolkodtató. Egy félvér, vagy egy mugli születésűtől még oké, hogy cigizik… de egy aranyvérű, hm…

Halk pukkanás hallatszik a folyosóról. Logan csak zenél tovább, nem foglalkozik vele. Lehet, hogy csak Hóborc játszadozik valamivel, vagy valakivel, de az is lehet, hogy pár elsőéves játszik. Bármi lehet… Éppen ezért nem érdekli. Tudja jól, ha akarnak valamit tőle, majd bejönnek ide és kérik. Ez így szokás.
Szemei a terem ablakára szegeződnek. A parkot látja. Nincsenek most kint olyan sokan, talán a hűvös miatt, és ez érthető is. Ebben az időben a legjobb, ha kiveszünk egy könyvet és azt olvassuk, vagy egy sakkparti, vagy robbantós snapszli, bármi… Jelen esetben a zene is megteszi.

Ugyan az ajtónak háttal ül, azért érzi, hogy valaki figyeli. Nem, nem a tarkója szúr. És nem, nem is az erő az, mely segít megérezni. Egyszerű a válasz: az orr. Messziről ki lehetne szúrni Chassy szagát (!), a trágyagránát hagyományos aromáját. És már amennyire ismeri a diákjait, és amit elmeséltek neki erről a lányról, tudja, hogy egy kissé balszerencsés egyénről van szó. A dallam abbamarad, ám ő nem fordul a lány felé.*
- Miért nem jössz be?
*Persze azt még nem tudja ki lehet az, aki nézi őt, az ablakon, amint visszaverődik róla Chassy tükörképe, annyit azért kivett belőle, hogy nem tanár. Bár nem merne fogadni rá, hogy nem egy másik diákja van ott, azért simán beinvitálja. Elvégre, ha ennyire tetszik neki a zenéje, hogy meresztgesse a szemeit… :P *

- Netán ismered a számot?
*S közben gondolkozik azon, vajon melyik legyen a következő? Mondjuk Rufus Wainwright? És azon belül mi? Hallelujah? Óhh, igen, az a szám is szép, de van még egy gyönyörű, amit kedvel. És most az következik.
Mintha nem is lenne közönsége, kezd bele egy másik számba. Ha Chassy úgy dönt, hogy bejön, akkor hát ezt is kénytelen tűrni. Ám még mindig dönthet úgy, hogy elszalad. *

I see trees of green, red roses too
I see them bloom for me and you
And I think to myself what a wonderful world.

I see skies of blue and clouds of white
The bright blessed day, the dark sacred night
And I think to myself what a wonderful world.

The colors of the rainbow so pretty in the sky
Are also on the faces of people going by
I see friends shaking hands saying how do you do
They're really saying I love you.

I hear babies crying, I watch them grow
They'll learn much more than I'll never know
And I think to myself what a wonderful world
Yes I think to myself what a wonderful world.

The colors of the rainbow so pretty in the sky
Are also on the faces of people going by
I see friends shaking hands saying how do you do
They're really saying I love you.

I hear babies crying, I watch them grow
They'll learn much more than I'll never know
And I think to myself what a wonderful world
Yes I think to myself what a wonderful world.

*A bluesos hatás nem marad el, bár a hangját nem éppen ehhez a dalhoz tervezték, azért nem olyan borzasztó. Olykor az ablakra pillant, nézi, hogy Chassy elszaladt e, avagy ott maradt. Azonban, ha idő közben betért a terembe és vele szemben telepedett le, akkor könnyebb őt nézni.*

//Remélem elmentél aludni Chassy drága. //

~Számmisztika óra~

A legifjabb Reyes egymagában sétált a számmisztika terem felé. Az órarendben, melyet nem rég kapott meg erre az időpontra volt beírva a számmisztika óra. Számmisztika… egy tudomány, melyben sokam nem hisznek, főként azért, mert nem hajlandóak beismerni, hogy az életüket olyan törvényszerűségek irányítják, melyekkel nem lehet alkudozni. Gyakran hasonlítják a jóslástanhoz, azt emlegetve, hogy ugyanolyan megbízhatatlan mindkét tudomány… és bizony ez is tévedés. Saját tudatlanságuk teszi őket nevetségessé a beavatottak előtt. Ugyanis ahogyan léteznek igazi látók és kontárok -akiknek köszönhető a jóslástan rossz megítélése- akik bizony tényleg csak találgatnak… vagy éppen félreértelmezik a jóslatokat. Ugyanez a helyzet a számmisztikával is. Vannak kontárok, akik ha 13-an mennek valahova együtt állandóan az eget kémlelik a rájukzuhanni készülő zongorák és háromajtós szekrények után és vannak akik komoly munkával képesek meghatározni, mikor jótékonyak bizonyos varázslatok hatására a körülmények és mikor éppen ellenkezőleg… és képesek a körülményeket céljaik szerint megváltoztatni vagy éppen kivárni, amíg megfelelőek lesznek. És ez az igazi tudomány.

Eddig jutott a gondolatmenetében… egyébként elég gyakori nála, hogy csak úgy végigszalad valamin, legalább kitölti az üres idejét séta közben… szóval ekkor ért a terem ajtajához. Résnyire volt nyitva, gyenge fény szűrődött ki a teremből. Quintin az órájára nézett, melyen a csillagok járásáról lehetett leolvasni az időt és konstatálta, hogy néhány perccel hamarabb érkezett. Kicsit idegesítette, hiszen azt vallotta, hogy mindenhova pontosan kell érkezni, nem néhány perccel korábban és nem néhány perccel később. De ezzel nem lehet mit tenni, inkább belépett a terembe és végignézett a padok között. Még senki sem volt itt, így gondosan kiválaszthatta a helyét, ahonnan végig akarja hallgatni az új tanár óráját. Az ablak felöli padsor negyedik padját választotta, nem is túl hátul és nem is túl elől. még nem ült le, az ablakhoz lépett, kinézett rajta, miközben a négyes számról eszébe jutott rigmust ismételgette…
~Az élet álom…  az álom halál… a halál megváltás…  a megváltás élet… ~
Odakint kicsit borús volt az idő, de legalább nem esett. A fák leveleit enyhe szél fújta, tökéletesen illeszkedve Quintin hangulatához.
~…az élet álom… ~

[Tanár úr]


-Észrevett.. vagy inkább kiszagolt?..

*Motyogja maga elé Chass, ahogy belép a terembe. Arcán természetesen széles vigyor ül, és zavara végképp elmúlik, mikor pálcája intésével száműzi magáról a förtelmes bűzt. A bűvös fa a farzsebbe, kéz a hajba túr, majd lehuppan...
..illetve mégsem. Az utolsó pillanatban leesik neki, hogy a pálcáját rossz szokásból a farzsebébe rakta, újabb vigyor kíséretében kirántja, félreugrik a rántás következtében lezúduló lavinaszerűség alól, majd lehuppan a földre.*

-Nem szereti, ha durván bánok vele...
*Mondja újfent a pálcájára nézve, mivel azért annyira még ő sem szokott hozzá a saját hülyeségéhez, hogy most rezzenéstelenül nézzen a vele szemben zenélő férfire. Apropó, zenélő.. A tetszetős gitármuzsika invitálta végül is ide, hangot is ad hát elismerésének...*

-Szép zene... Gondolom, valami mugli cucc.
*Kíváncsi a tanár válaszára. Természetesen ismeri a dalokat, hiszen mugli környezetben nőtt fel, de ezt Mr. Lennon nem tudhatja feltétlenül. Vajon ő hogy viszonyul a mugli származásúakhoz?..*

[A kedvenc diákomnak]

*Nem hallja a beköszönő mondatot, hiszen közben már szól a zene. Bár lényegtelen, mert azt mondaná, hogy észrevette. Soha nem bántaná meg a diákjait. (Főleg nem Chassy-t.) Na mindegy. Őőő… Folytatja továbbra is a zenét, és ezalatt a vöröshajú lány be is jön a terembe.
Látja, amint egy ügyes pálcaintéssel eltávolítja a szagokat, és gondolatban hálával adózik is ezért. Aztán látja, hogy majdnem kettétöri szegény lány a pálcáját, meg azt is, amint valami fura izét varázsol a feje fölé, és mely alól ügyesen kitér. Na ekkor már elég a gitározásból. Milyen hülyén hatna, ha mindeközben ő csak gitározna.

Fogja a nemes hangszert és az asztalra helyezi, majd mellédobja a pengetőt, végül arrébb tolja a kottákat. Elmosolyodik.*
- Mint általában mindenki.
*Homlokát ráncolja, úgy néz a lányra utána. Valami, furát vett észre rajta… dee… Áhh, mindegy. Homloka kisimul, s talán még Chassy sem vette észre az imént.*
- Igen. Az egyik Beatles, a másik Louise Armstrong. Imádom a muglikat… Hat évig muglik között dolgoztam. Sőt, még mugli suliba is jártam.
*Mosolyog a lányra.*

- És, mit csináltál errefelé? Hallottam, hogy felrobbantottál egy trágyagránátot. Kit találtál el vele?

Április. Lágy szellő, meg minden ami kell. Sokat változott az időjárás a múlt hónap óta. Lényegesen sokat. Az erős szelekből, mára mintha csak egy gyenge, meleg szellő, vagy inkább fuvallat maradt volna. A napnak már nincs arra, szüksége, hogy mohón erőltesse sugarait, hogy azoknak vaskos, fekete felhőkön kelljen átjutniuk. Nem. A korong, ha kis bárányfelhők ellenére, de tisztán ragyog az égen, s bocsájtja a sugarakat a fák ágaira, leveleire, a virágokra, az ódon és megöregedett hatalmas, vastag kőfalakra, s az éppen kint ücsörgő diákokra. Vagy akár az odabent romladozókra is, akik csak egy hatalmas üvegablakon keresztül érezhetik, már-már melengetően erős sugarakat.
A folyosókon, erős léptek hallatszanak. A finom bőrcipők, erősen csapódnak a padlóhoz minden egyes lépésnél. Már várnád, hogy ha fülelsz, meghallod az ébenfekete talár szelíd suhogását. Hallhatod. De nem nála.
Csupán a gyűrött ing, mely bársonyosan simít végig a karján, miközben bármiféle gombolkozás nélkül is rögzítve lenne. A fehér, férfias karok ütemesen lengenek együtt a test járásával. A Hosszú, csontos, angol újjak, egy néhol túldíszített könyvet hurcolásznak magával. Számmisztika.
Az a tantárgy, ami semmiben nem tér el a többitől. Mégis kénytelen volt ezt is felvenni, hogy meglegyen az úgynevezett, tantervi minimum követelmény. Aztán aki akar, az vegyen fel magának más tárgyat is. Ő köszöni szépen, megelégszik a sok szerencsés hetessel, meg az olykor szerencsétlen tizenhármassal. Persze ezek csak számok. Neki sosem jelentettek túl sokat. Minimum annyit, hogyha a az egyikből kivonod a másikat, akkor hatost kapsz, és ekkor ugrik be a Durmstrang ahol nem kellett ilyesmiket tanulni. Ott megelégedtek azzal, hogy részben minden elsajátítsa a fekete mágia valamely szintjét.
Az ütemek egyre lassabbak, és lassabbak lesznek, majd egyszerűen végleg feledésbe merülnek. Gyönge fény árad ki a résnyire hagyott ajtóból. Odabent, szinte a terem közepén egy kerek asztal ácsorog. A mélybarna szemek lassan végig tekintenek a teremben. Felszegett fej, és papírszerűen beesett arc néz körbe, majd szabad kezét zsebébe süllyesztve elindul helyet keresni magának. Sokat nem kell bajlódnia vele, hiszen egyáltalán nem valami nagy és zsúfolt a terem. Gyengén árad be némi fény az ablakokból. A könyv az asztal ívének szélé végzi, Ő maga pedig hátradől, a nekitámasztva fejét a széktámlának bámulja a terem plafonját.

Lassú, nyugodt léptekkel halad a terem felé. Talárja lágyan úszik mögötte, mintha valami bűbájt használt volna hogy lenyűgözőbbé tegye a hatást.
Ám erről szó sincs, egyszerűen nem hagyja, hogy ma bármi is nyomassza, s különös, álmodozó hangulatban halad, lassan, lágyan, lépésről lépésre, mint aki lebeg. Talán a jóidő teszi, talán a lelkének óceánját alig fodrozó öröm, hogy a jóidő beköszöntött, s többet lehet az ódon falakon kívül, vagy csak belefáradt a sötét gondolatokba, s fuldoklóként kap egyetlen pillanatnyi megnyugvásért...
Állandó változás.. örök változás..
Lassan közeledik az év vége.. lassan döntést kellene hoznia, hogy hogyan legyen tovább..
Az ő jegyeivel nem lehet gond.
Egy ablakhoz ér, s fehér kezét a fénybe nyújtja, figyelve, miként fürdeti a meleg nap arany fényében..
Nem siet, bár lassan ideje lenne megérkezni, inkább adózik áhítattal a látványnak, mely a lelkét cirógatva jut olyan mélyre, ahová emberzt nem engedett.
Majd elindul, megtörve a pillanat varázsát, ahogy egy diáktárs jelenléte eljutott tudatáig, arcáról eltűnik az üdvözölt mosoly, mikor visszatér a nyugalom, s az az árnyalatnyi hidegség, mely mindig színezi.
Léptei már nem álmodozók. Magabiztosan koppannak a köveken, majd megérkezik a terembe,ellépve a várakozó mellett, s egy biccentéssel köszönti az ottaniakat.
-Üdvözlet.

*Hát eljött ez a nap is. Az iskola legnehezebb korosztályának taníthat első napján. Nem, félre ne értse valaki, nem nyavalyog. Neki ez is megfelel, lévén később így is, úgy is összefutott volna velük a termében. És egy erős kezdésnek ez a tökéletes. Bemutatkozik a diákoknak, és ha tetszik nekik az óra, akkor bizonyára minden évfolyam élvezheti. Már akinek szabadott felvenni. Hát, Logan igazság szerint a hatodikkal kezdett volna, ám nem ő választja ki. Dumbledore elé tolta a tantervet, majd elmagyarázta mikor hol kell lennie.

Számmisztika. Az emberek nagy többsége nem hisz benne, hogy a sorsot ki lehet számolni a születési dátumokból, avagy a névből ki lehet számítani az ember jellemét. Ám akik még is hisznek az ilyenben, azoknak a legtöbbsége pedig bonyolultnak tartja. Ezért van az, hogy nem a legnépszerűbb tantárgy az iskolában.
Az igazság az, hogy Logan nem így gondolja. Neki mindig is az első volt. Vector professzor óriási nagy koponyának tartotta Logan-t, ám a fiú sosem volt stréber. Ez volt az egyetlen olyan tantárgy, amelyben gondolkozni kellett… Mármint azok közül, akiket ő szeretett.

Tanár… Ez a szó egy olyan nemes rangot takar, amit nem kaphat meg akárki. Az az ember, aki a tanítás nemes szakmáját választja, az nem csak az iskolára esküd fel, hanem arra is, hogy egyengeti diákjai sorsát. Tanárnak nem könnyű lenni. Ez egy olyan szakma, ahol szeretni kell a gyerekeket, képesnek kell lenni megérteni őket, és… segíteni, ha van valami gondjuk. De ez csak órán kívül van. Tanórán belül nem ugyanez a helyzet… Ott is segíteni kell, ám ott már többen vannak a diákok. Egyszerre kell mindre figyelni, egyszerre kell segíteni harminc embernek, és… közben meg kell értetni velük az tananyagot.

Még a szobájában van. A tábla mellől nyílik a szűkös kis szobácska, mely egyébként egész otthonos, csupán egy helytágító varázs kell mellé. Csak pár napja él benne, ám mára már megszokta… Szóval, ott van a szobában, és még készülődik.*
~ Tankönyvük van… Más mára nem kell… Helyes. ~
*Órájára pillant. *
~ Még öt perc… ~
*Sötétkék ing van rajta, melynek nagy részét eltakarja a fekete zakója. Nadrágja szintén fekete, tökéletesen passzol a zakóhoz. Csak az ing különbözteti meg Pitontól, meg a talár hiánya. Ugyan is a cipője is fekete… A pálcája a zakója belső zsebébe van elrejtve, bár… nem hiszi, hogy sokat kellene használni a világosbarna fapálcát.*
~ Óra indul… ~

*Kilép a szobájából, majd maga után csukja annak ajtaját. A teremben már eléggé sokan vannak (NJK), viszont van még pár hely, amit nem foglalt el egy diák sem. Pálcáját elővonja, majd a terem végében hatalmas ajtóra bök, ami erre a mozdulatra becsukódik.
A gyerekek egy hatalmas, kör alakú asztalnál foglalnak helyet. Afféle kerek asztal lovagjai design. A tanár is helyet foglal az asztalnál, ám az ő számára egy nagyobb, kényelmesebb széket tartanak számon. Leül, majd a kezében lévő papírokat az asztalra helyezi.*
- Hát akkor, én lennék az új számmisztika tanárotok. Nem hinném, hogy sokat hallhattatok rólam, elvégre nem vagyok ismert tanár, hacsak nem tanultatok abban a mugli iskolában, ahol én tanítottam.
*Összecsapja a tenyerét, majd lapoz egyet a papírok között.*
- Sajnálattal látom, hogy vannak hiányzóink is.
*Rövid szünet.*
- Ha őket nem érdekli a számmisztika én azt megértem, ám nekem az a dolgom, hogy megszerettessem velük. Kezdetnek elég lesz pár pont levonás, hogy idecsalogassam őket, utána pedig majd meglátják, hogy a számmisztika egy csodálatos dolog.

*Körülnéz a gyerekek között, és amint látja a megdöbbent arcokat, küld feléjük egy bíztató mosolyt. Ez így eléggé kemény hatást kelhetett, ám ez majd oldódik. Tényleg nem szereti, hogy ha semmibe veszik ezt a tantárgyat. Ez egy remek tantárgy, és nagyon egyszerű is, csak meg kell érteni.*
- Nos, Mr. Mirol!
*Megvárja, míg feláll a helyéről az illető*
- Hol tartanak most a könyvben? Vették már a névszámokat?
*Eközben kinyitja a saját, új kötetes könyvét, majd a tartalomjegyzékhez lapozik. Ha nem vették még ezt az érdekes anyagot, akkor rögvest ott nyitja ki (177. oldal). *

//Következő időpont: augusztus 6. Addig írjon mindenki, még a hiányzók is, ha nem érkeztek meg. //

A mogyoróbarna tekintet egyenesen a plafonra szegeződik, mintha egyszerűen olyan érdekes dolog lenne odafent. Ám néhány megrögzött pókhálón, és fadeszkán kívül nincs ott semmi. Ezt nevezik annak, mikor az ember egyszerűen mered valamerre, s közben hosszasan képes belemélyülni a gondolataiba. Gondolni mindenre, a múltra, jelenre, jövőre, csak éppen nem arra, amire most igazán figyelni kéne. Magára az órára.
Hosszú, végtelennek tűnő percek veszik kezdetét, miközben a terem, csak-csak nem akaródzik teljes egészében megtelni. Hiába. Az újonnan érkezők, nincsenek elegen ahhoz, hogy minden egyes széket elfoglaljanak, és mielőtt még az óra kezdetét venné, esetleg heves szócsatákba kezdjenek, hogy ki hova vagy éppen hol szokott helyet foglalni.
Néma csend.
Az ódon falon lógó óra kattogása betölti a teret, a néma gondolatokat, s hangja elnyomja a talán itt-ott sercegő tollakat is. S igen, nyílik az ajtó, léptek szűrődnek végig a terem minden egyes zegzugában.
Egy pillantás, mikor a mélybarna íriszek eltűnnek a világ elől, mikor egy percig minden sötétbe borul, mikor a gondolatok még gyorsabban suhannak, hogy megtalálják elzárt helyüket, mire a szemhéjak lassú fokozatos mozgással nyílnak ki, s engedik, hogy a szűkre húzódott pupilla belássa a világot. Mindez egy röpke másodpercnyi idő alatt.
A fej, mely eddig a vele megáldott kusza tincsekkel a széknek támaszkodott most megemelkedik, s az ezúttal már tanárként érkezőre szegeződik. Gyors pergéssel fut végig rajta a tekintet, az elegáns és tökéletes megjelenésen, s némán hallgatja végig, a röpke monológot, a késők, vagy az esetleg meg sem jelenők büntetéséről.
Majd ismét egyperces lélegzetvételnyi szünet.
A professzor a papírjai közt kezd keresgélni, vagy éppen csak átnézi azokat, s végül felcsendül a név.
Mirol.
Az eddig a földön megragadt tekintet most felnéz, egyenesen a professzorra. Majd szinte már automatikusan húzódik a szék, s az ifjú feláll. Felgyűrt ing újakkal a karján hallgatja végig, a neki szánt kérdést. A mélybarna szemek megvillannak, s a vékony ajkak beszédre nyílnak.
- Igen. Vettük már a névszámokat.
Mély hang szűrődik végig a falak között, miközben a lélektükrök a tanár ujjai között dörzsölődő lapokat bámulják. Az egymást fedő könyvlapokat, melyeket a férfi lapozgatva választ el egymástól. Majd teste meggörnyed,s ha engedélyt kap, ismét helyet foglal.

Végre itt a várva-várt nap, amikor mehet az imádott számmisztika órára. Igazából az Átváltoztatástan után ez a második legjobb tárgy a Roxfortban amit előszeretettel tanul, még akkor is, ha sok feltételezés van benne. A jóslástan azért nem jó, mert az egy nagy mese az egész… Hát harmadikban is sajnos csak időnyerővel bírt bejárni az órákra, de így utólag visszagondolva megérte. De meg ám!
Most, hogy Vector professzor távozott egy új tanerővel kell szembenézniük a diákoknak. Hermione már nagyon sok mindent tud az új professzorról, hiszen rengeteget olvasott már róla, hiszen az újságokban is szó esett már a váltásról.
Talán furcsának fog tűnni, de olyan szinten rajong az új tanár úrért, mint annak idején a szőke hercegre emlékeztető SVK tanárért. Nos, ő már a múlté, mondhatni, de Mr. Lennon a jelen.
Ezért is van az, hogy nagyon izgatott már órákkal a tanóra megkezdése előtt. Kissé hiú lett az utóbbi időben, tehát túlságosan kócos hajjal nem megy emberek közé, de sajnos ezeket a fürtöket meg elég nehéz megszelídíteni. Muszáj jó benyomást tennie a professzorra, még ha oly sok más tanuló ezért strébernek titulálja. Ez legyen a legkevesebb. Tulajdonképp már megszokta a hat év alatt, hogy folyamatosan szekálják valamivel, de most ez legyen a legkevesebb.
A válltáska mélyén ott lapul a Numerológia és grammatika továbbá a Numerológia elmélete de azért magával viszi a Számmisztika mesterfokon című könyvet is, bár az már nyilván nem a tananyag része, de Hermionét sosem zavarta az, ha kicsit többet tud a tárgyakból, mint amennyi elő van írva. És tavaly még így is a numerológia RBF volt a legnehezebb az összes közül. Igaz, Vector professzor mindig rengeteg házit adott nekik és nagyon sokat követelt tőlük, igazából nem is volt meglepő… Na, de majd csak kiderül, milyen is lesz az új tanár úr. Minden bizonnyal élvezetesek lesznek az órák, hiszen igencsak magával ragadó a professzor mosolya… na jó, Hermione természetesen nem ilyenek miatt jár órára, de ez is fontos dolog lehet… vagyis… na mindegy is, ez nagyon bonyolult.
Még korán van. Elvileg senki nincs még itt, ő akar az első lenni a teremben. Belép a nyitott ajtón és megcélozza az első padot. Remek kilátás.

Udvarok

A mai napon elég korán éredt fel, s igen hamar összeszedte magát. Miután elvégezte a fürdőszobai teendőket, magára kapta vörös szegélyes talárját, kivételesen még a haját is megigazította és összeszedve a könyveit és pergamenjeit, bedobva azokat a hátizsákjába elindult az udvarok felé. Még gyorsan ellenőrizte, hogy megvan e a pálcája, s miután tapasztalta, hogy az bizony ott van a zsebében, nem volt más dolga, elindult az udvarra. Néhány percig tartott az út, mire kiért a friss levegőre. A napsütés beborította az egész tájat, s még a komor iskola épületét is.

Egy padon foglalt helyet, táskájából azonnal előkapott egy levelet és nézegetni kezdte. Egy levelet, ami három napja érkezett bagolypostával. Arcára mosoly ült ki, ahogy olvasgatta a sorokat, még a táskáját is félredobta, hogy jobban belemerülhessen a levél tartalmába. Egy ideig még ücsörgött a padon, s ábrándozott. A levelet édesanyjától kapta, amiből kiderült, hogy a család visszaköltözött Skóciába, így még közelebb kerültek Oliverhez. Még az is szerepelt az irományban, hogy amint Oliver iskolai szünetet kap, egy hatalmas bált tartanak a családi kúriában, ezzel is megünnepelve azt, hogy a skót család végre ismét az anyaföldön élhet.

A padon ücsörögve a fiú már tervezgetni kezdte azt, hogy a bálon milyen műsorral szórakoztassa a közeli családtagokat. Náluk hagyomány volt zenés vagy verses darabokat előadni, akárcsak a skótszoknya viselete komolyabb ünnepek alkalmával. Annak ellenére, hogy varázslócsalád, a szülei mindig is ragaszkodtak a hagyományokhoz. Ám idáig nem volt túl sok alkalom, hogy Oliver a hagyományoknak megfelelően öltözhessen. Most azonban csak ekörül forogtak a gondolatai, hogy vajon milyen lesz majd a bál, milyen zene lesz, viselhet e skótszoknyát és hogy az hogyan is állna neki, egy férfinek. Azon is töprengett, hogy mi lesz, ha a bál mégis sablonos marad és mindenki talárban ül majd a vacsorához. Olyan sokáig gondolkodott, hogy majdnem elfelejtette azt, hogy a harmadik órája számmisztika. Szerencséjére az egyik évfolyamtársa ráköszönt, így most nem történt meg az, hogy Oliver lekésse az órát. Még épp időben volt, visszatette táskájába a levelet, s a hátára kapva elindult a terem felé. Még azt sem vette észre, hogy egy kis méhecske a táskájába szállt.

Számmisztika tanterem

Mondhatni soha nem hordott táskát, de a mai napon több könyvre is szüksége volt, így jobbnak látta, ha táskában hurcolja a nehéz könyveket, mintha kézben tartaná őket. A terem felé tovább tartott a séta, talán azért, mert most felfelé kellett gyalogolni, de azért fáradalmak nélkül ért el a tanteremhez.  Odaérve széles mosoly kúszott az arcára, hisz ez volt az első alkalom, hogy óra előtt ilyen korán érkezett. Kinyitva az ajtót egy üres termet látott, vagyis, majdnem üres termet, hisz az első padban egy lány ücsörgött, méghozzá nem más, mint Hermione, aki mindig Potterrel lógott.
~ Nocsak, a végén még éltanuló leszek? ~ Ismét egy mosoly kúszott az arcára, majd köszönt a lánynak.
- Szia Hermione, hogy vagy? - *kérdezte, majd egy gyors terepszemle után helyet foglalt a harmadik sorban, az ablak mellett és a táskájából elkezdte kipakolni a könyveket és az íráshoz szükséges eszközöket.*
~ Lássuk csak, tankönyv, toll, pergamen, áú..~
Egy pillanatig éles szúrást érzett az ujja hegyén, de hiába nézegette, hogy mi szúrhatta meg, nem látott semmit a táska sötét mélyén. Ezután ledobta a táskáját és az ujját kezdte vizsgálgatni. Ám csak egy apró, piros pöttyöt vett észre...*

[ :: Te jó ég! Én tényleg felvettem ezt a tantárgyat?! :: ]


Ne kérdezzetek semmit. De tényleg, semmi de semmi de semmit. Elvére én, ÉN még alig élek. Míg másoknak az ébredés oly könnyedén megy, nekem nem. Nem tudom volt e első két óránk, de tényleg. Ezért hangsúlyozom, hogy ne is kérdezetek inkább semmit. Mert nem hogy csak nem tudom, de azt sem, hogy egyáltalán mi volt az? Talán valami újabb gagyi óra. Remélem nem vették észre, hogy hiányzom. Ha abból indulok ki, mennyire feltűnés mentes viselkedést folytattam, talán tényleg nem tűnt fel a hiányzásom. Vagy ha még is, nem érdekel. Na de azért a harmadik óráról enyhén ciki lenne elkésni… Igy hát még lustálkodva az ágyamban, elnyújtva mindent az utolsó percig aludtam ismét vissza, miközben a Pókember legújabb számát szorongattam magamhoz, mert az volt a tervem, hogy elolvasom ám… az álommanó megint győzött. Talán nem kellene éjszakánként állandóan az ablakban ücsörögnöm, s bámulnom a tájat. De hát olyan szép!

S mivel úgy pattantam fel az ágyból, mint akit üldöznek, kapásból egy hatalmas döbbenéssel érkeztem a földre. Párperc birkózás a takarómmal, aminek az lett az eredménye, hogy még inkább belegabalyodtam az egészbe. Megállt az idő egy pillanatra, nagylevegő, koncentrálj, majd újabb nyögéssel és morgásokkal teli percek, mire sikerült kikeverednem a saját butaságomból. Ez után jött a szokásos ceremónia, csak mindent elsietve, mint  m i n d i g.


Futok, mint akinek elment az esze, s igazából észre sem veszem azt, hogy a nagy rohanásban elfelejtettem magamra aggatni az iskolai talárt. Mert én általában csak azt szoktam felvenni, semmi mást. Már mint a többi iskola cuccból, mint szoknya meg egyéb. Nem úgy lrtem, hogy a talár alatt nudizok… na. Így hát beesve a teremve, már kezdenék is szabadkozni, hogy elnézést a késésért de rám zárult a wc ajtó, és nem bírtam kinyitni, csak nem jön olyan könnyen a szó. Elvégre kezdjük ott, hogy azt hittem a déli szárnyban van ez a nyamvadt terem. Órám persze nincs, vagyis volt egy menő Mikiegeres, de teljesen megkergült amióta itt lakom, s nem ér semmit sem. Biztos az iskolai mágikus atmoszféra tett be neki, béka poraira. Fogalmam sincs hány óra, fogalmam sincs ki vagyok és pontosan hol is de talán most…

Még mindig a kilincsben kapaszkodva lihegek levegőért kapkodva, hiába vagyok én, Yolanda, a Hollósok Fogója, ha a futkorászáshoz nem vagyok elég edzett… Szúr az oldalam, s éppen nem sípol a tüdőm, ezért most elmaradt a kitudjahanyadik szimfónia eljátszása, de azért össze kell szedjem magam. Hajam kissé előrehullik, de az ezüst tincsek nem akadályoznak meg abban, hogy körbe nézzek. Két ember… két kemény ember… Hát ezért futottam IDÁIG?!
- Szóval nem késtem el. – Nyögöm bosszúsan, ahogy sikerül egyenes állásba küszködnöm magam, majd a vállamra húzva újra a pöttyös hátizsákom pántját lépek el, és egy erőteljes lökéssel vágom be magam mögött az ajtót. – Sziasztok! –
S a köszönés lendületével túrok bele a tincseimbe, hogy hátra parancsolva őket arcom is láthatóvá váljék. Bár nem olyan nagy élmény, most pont olyan mint egy megtermett nagy paradicsom. Egy mosoly Hermione és a… srác felé. Jólvanna, még féléve sem járok ide, nem tudhatom mindenki nevét?! Szóval a srác felé, aki lehet nem is mosolyog vissza rám, mert úgy el van azzal foglalva, hogy a táskájában turkáljon. S ekkor tűnik csak fel igazán, az amit elfelejtettem. Mindig elfelejtek valamit, de most különösen éreztem, hogy valami nem stimmel. Talár… igaz, nem piros szegéllyel, hanem kékkel, de ez részletkérdés.

Végignézek magamon. A zöld répaszárú nadrágon, mely úgy virít, mint egy neonlámpa, a rózsaszín tornacipőmön, mely az egész ízlésficamot csak még visszataszítóbbá teszi, s a felsőmön ami fehér, de hatalmas szivárványos minták kacskaringózzák körbe. Ehhm… oké, én, és az én undorító ölzötködési szokásaim, amire Emci Gali azt mondta, hogy a suli nem nagyon tudja tolerálni, főleg iskolai időben. Ezért is húzom magamra azt a fekete zsákot, hogy na már na, ha kötelező az iskolai egyen viselet… De ez ma valahogy elmaradt. Adja az isten, hogy a Prof ne csináljon belőle galibát! Bár, nem tudom mennyire toleráns az ilyen dolgokban, de az órára legalább azért érdemes bejönni, mert ha nagyon unom magam, egyszerűen csak ránézek, s úgy teszek, mintha érdekelne. Igazából azt nézem, mennyire jól néz ki. Mert hát na,m fiatal és jóképű, a bámulást meg senki nem tiltja nem?

Beljebb lépkedve, sokkal de sokkal nézek körbe, még is kit átkozzak el azzal, hogy mellé ülök. Hermione kedves csaj, de az első pad túl… elől van, az a srác meg… most akasszam ki szegényt? Az utóbbi párnapban megint olyan lökött vagyok, hogy az valami elviselhetetlen. De csak nem bírom megállni, hogy oda ne menjek hozzá, s lecsaqpjak hirtelen. Ez alatt azt érzem, hogy rákönyökölök a padra, teljes felsőtesttel rátámaszkodva, majd érdeklődve nézem, mit kínlódik annyira az ujjával.
- Megcsípett valami? – Semmi bevezetés, hogy hello, nem zavarlak? Vagy valami illedelmesebb dolog, óh nem. Majd ha éberebb leszek, elő jönnek belőlem ezek a formalitások de most még egyelőre… nem igazán jön össze. Na meg különben is, nem is ültem le mellé, egyszerűen csak érdeklődöm. Ez nálam a kedvesség jele.

[Számmisztika óra… ó igen ]

Ne kérdezzétek, miért járok órára. Tényleg ne. Annyira nem a szívem csücske. Sőt… kifejezetten útálom már ha azt tekintjük hogy alapvetően plusz tantárgy. Szóval nem lenne kötelező. Én marha meg… na igen. Mégis járok. Mi okból? Mi a fene vehet rá valakit, hogy eljárjon egy olyan órára, amit lényegébe sosem szeretett, sosem értett igazán. És még csak nem is élvezi igazából. Lehetne fognom a szülői szigorra. Anyám volt a legboldogabb, mikor közöltem vele, bizony járok a számmisztika számomra túlságosan misztikus órájára. Ettől csak a jóslástan a szörnyebb, de komolyan… Na jó, azért a mágiatöri se kutya. Én azonban ezt az egy órát is a könyv fölé hajolva fogom eltölteni, csak azért, hogy tanuljak.
Alapvetően persze teljesen más okból járok és szenvedek. Ó, abszolúte nem érdekel az egész, aki ismer az tudja is nagyon jól. De az anyám is azt hiszi, ismer… !!! Na de a barátok mások. Ők pontosan emlékeznek minden olyan kijelentésemre, ami kapcsolatos ezzel az üggyel. Azaz hogy az óra lényegében nem számít. Nekem legalábbis. Csak azok, akikkel együtt járok. Na igen, igen.
Mert kinek a figyelmét ne keltené fel és ne dobogtatná meg a két Delacour lány? Ha van is ilyen ember, a nőket kivéve persze, az nem földi lény. Az csak egy számító gépezet. Mert az a két csodás teremtés teljesen más. Fényt visz az életedbe, de komolyan. És ezért, már ezért megérte végigszenvedni azt az időt, amit ezek a foglalkozások lopnak el tőlem.

Most hogy a terembe körbetekintek fel is tűnik a szőke hajkorona, a bájos arc és igen a rózsaszín tornacipő. Na nem kell sokat találgatni ki is lehet az a bizonyos hölgyemén. Yolanda Delacourt nem nehéz felismerni. Igaz teljesen hasonlóak a nővérével, mint két tojás, de a stílusuk totál különböző. Valahogy ez így van rendjén. Yvette a pontosság, a precizitás koronázatlan királynője, Yolanda meg… ő a maga varázsával tud lekenyerezni mindenkit, bármerre is jár.
És most is, szinte elszorul a torkom, mikor meglátom. Kétszer kell nagyot nyelnem ahhoz, hogy betessékeljem önmagam az ajtón. Már vannak bent páran, évfolyamtársak természetesen. Yo láthatólag el van foglalva a másik sráccal, míg Hermione az első padban ücsörög. Jobb híjján felé veszem hát az irányt.
- Sziasztok! –
Köszönök a többieknek is, majd rögvest a barna hajú lányra villantom ezer wattos mosolyom.
- Mióne! De rég is láttalak… -
A huncut vigyor ott csücsül az arcomon miközben mellé húzok egy széket. A mozdulat közepedte lopva Yora pillantok, már csak úgy megszokásból is. Aztán végül ismét Miss Grangeren állapodik meg a tekintetem.
- Remélem nem bánod ha csatlakozom…-

// Számmisztika óra, többiekre várva //

~ Minek nekünk ennyi könyv? Wáh, ezt a napot nem szeretem, túl sok cuccot kell cipelni. Még jó, hogy elhoztam magammal ezt a tatyót Londonból. Csak tudnám, hogy a többiek miért vigyorognak, ha meglátják a hátamon, mintha ők nem hordanának hátizsákot. ~

Vajon miért lehet az, hogy társai megmosolyogják a kék szürke alapon elterülő Mickey egérrel pingált táskáját? Ez Oliver számára rejtély. Soha nem fogja megérteni, hogy mi a vicces azon a mókás egéren , ami alatt a Mickey felirat szerepel. Ő persze nem tudja, hogy mi ez a figura, a táskát egy haverjától kapta még tavaly a születésnapjára és a barátság miatt nem volt szíve kidobni. Mások véleményével pedig nem törődik, ha ez így lenne, akkor sorban kidobhatná az összes holmiját, kezdve a pálmafás ingtől a nadrágtartón át a fekete-fehér kockás tornacsukáig.

Lassan sikerült mindent kipakolnia, ujja azonban még mindig lüktetett a fájdalomtól és hiába kereste annak okozóját, nem találta.

~ Biztos valami büdös bogár volt, hisz se körző nincs nálam , se horgolótű, de még csak kaktusz sem~ Félredobva a táskáját még mindig az ujjával volt elfoglalva. Úgy nézegette, mintha még életében nem látott volna emberi ujjat. Felszínén egy apró szúrás nyoma látszott, s körülötte pirosodni kezdett a bőr. Ekkor robbant be az ajtón egy lány. Oliver felpillantott és majdnem elkapta őt a nevetés, amikor megpillantotta Yolandát. Ki ne ismerné az iskolában a Delacour lányokat? Régebben Oliver szívét is megdobogtatta az ikertestvére, Yvette, de az amilyen hamar jött, olyan gyorsan el is múlt a srácnál. Ajkaira mosoly kúszott, alig bírta ki , hogy ne nevesse el magát a rózsaszín tornacsuka és a zöld répanadrág koncepción. Tény, hogy ő sem öltözködött normális keretek között, mindig kilógott a sorból különleges ruhadarabjaival, de ez a lány még rajta is túltett.
- Szia- ~ Banyek, eldobom az agyam. Ebben a cuccban, olyan, mint egy hiperszuper, időkapun érkezett jövőbanya. ~ Vigyorgott magában, de csak egy pillanatra vette el figyelmét a lány, mivel ujja még mindig lüktetett.
~ Ó mami, ez fáj. Most mit csináljak? Egyre nagyobb az ujjam, ki fog pukkadni, mint egy lufi. ~ Annyira elfoglalta sérülése, hogy észre sem vette azt, ahogy a lány megközelítette az asztalát. Már csak arra riadt fel, hogy két könyék koppant a mellette lévő asztalon, amit a véla hangja kísért. Kissé hátrahúzódva, riadt tekintettel pillantott a szőkére.
- Jajhellószia - mondta hirtelen egybefűzve a jajveszékelést a köszönéssel, majd kicsit megköszörülte a torkát, s csak abban bízott, hogy Yolanda nem vette észre azt, hogy ráhozta a frászt Oliverre.
- Áh, nem, csak beszélgettem vele, tudod igényli a társalgást, köszönsz neki? - *kérdezte vigyorogva, miközben felemelte a piros és kissé megduzzadt ujját, majd előre hátra mozgatva intett vele a lány felé, de a második mozdulatnál már abbahagyta, mert tényleg fájt neki és a vigyort is felváltotta egy aprócska mosoly. A tréfa véget ért, előtört Oliver komoly énje.
- Valami megszúrt a táskám mélyén, amikor pakoltam. Furcsa, mert múlthéten már átköltöztettem a hangyabolyt  egy kisládába - *ismét elnevette magát. Na igen, Oliver és a komolyság két külön létforma. Ő egy percig sem bírja ki hülyeség nélkül. Egyesek szerint fárasztó, sokan bénának tartják, de ő ilyen és ez ellen nem tehet semmit. Eközben ismét nyílt az ajtó, s egy hugrabugos srác lépett be.*
- Szia –
Köszönt a srácnak, majd visszapillantott Yolandára.
- Ez használ? Ez a cucc, a bogarak elriasztására? – kérdezte vigyorogva, persze, ezzel nem akarta a lányt megsérteni, egyszerűen csak humorizálni próbált.

Újabb pocsék nap. Újabb idegesítő Draco Malfoy és társai akció. Tudom, nem kellene figyelnem rájuk, meg már megszokhattam volna, de… valahogy sosem megy. Pedig volt már egy időszak, mikor békén hagytak. Ám a szerencse forgandó. Biztosan nincs érdekesebb rajtam kívül. Ezt megtiszteltetésnek kellene vennem, ám mégsem az. Nagyon nem. Mert pont rólam szól, és engem zaklatnak. Ez abszolúte nem jó. Én már csak tudom. S míg magamban elátkozom az összes aranyvérű családot és az összes felfuvalkodott hólyagot, aki ide jár, lassan araszolok a folyosón. Lassan, mert rengetegen vannak. Mint mindig! Na ez is. Miért kell mindenkinek ugyanarra mennie? Pontosabban arra, amerre én megyek? Mégis miért? A Hollóhát klubhelységéből kiérve nagyot kerültem persze, a szokásos útvonalon siettem végig. Még jó, hogy ismerek pár titkosabb folyosót, amit szinte senki sem használ. És tessék, mi az eredmény? A sok kicsi nyafogós és nagyszákú elsős között kell botorkálnom, mint valami utolsó idióta félvérnek.

Dühöngve török utat magamnak, azért is megmutatva mindenkinek, igenis én vagyok a nagy, az idősebb. Na persze és nekem van több jogom a folyosó használatához. Mert én én vagyok és kész. :P A sok kicsi meg… menjen oda ahova akar. Ők úgyis ráérnek, hiszen mindig eltévednek. A tanárok meg elnézőbbek velük, mert még új nekik itt minden. De bezzeg velünk! Ha késel, pontlevonás. Mert így korrekt. Na igen. Csak ha a sok pöttönjankó feltart nem igazán tisztességes az a levonós dolog. De magyarázz csak egy tanárnak! Teljesen felesleges. És én amúgy sem késhetek. Én nem. Így megszaporázom a lépteim, hogy odaérjek, biztos, ami biztos, minél hamarabb.




A teremajtót halkan nyitom, miközben bekukkantok rajta. Vannak bent páran, Hermione, Oliver, Briant és Yolanda. Na persze a húgom az első közt tűnt fel nekem. Bár kétséges, ő szintén így van e ezzel. Minden esetre a többiek jelenléte engem nem zavar. A magam csendes világában lépek be a terembe és zárom be az ajtót, hogy aztán az ujjaim, melyek egy perccel ezelőtt a zárra kulcsolódtak, elengedjék azt és a táskám szíjját szorítsák. S míg a többiek a legnagyobb valószínűség szerint jól megnéznek maguknak addig én utat törve magamnak sietek az első padok egyike felé, hogy lefoglaljam. Az ablak mellettire kerül a táskám, hisz a tanári asztal felé eső legközelebbit Hermione foglalja el, aki mellett ott gubbaszt a Hugrabugos fiú. Tudom jól, a lány nemcsak az órát szereti, vagyis, inkább nem csak a számmisztika érdekli. De persze emiatt elítélni bárki is botorság lenne. Inkább érdemes a saját dolgoddal foglalkoznod. Többet érsz, mint más bajával. Attól ez leírja még a másikat. Sosem voltam Grangerrel olyan jóba, hogy a féltett titkait is megossza. Ezt is csak azért tudom, mert itt az első padban, nemegyszer kaptam rajta, ahogy révedező tekintettel bámul Lennon professzor után. Ez viszont maradjon csak az ő baja. Bennem ha akar ha nem, megbízhat. Még Yo-nak sem mondtam el. Na igen ő is.
A vele való kapcsolatom túl viharos, túl szeszélyes. És joggal az. Egyszerűen csak nem vagyunk egy hullámhosszon. És erről ő pontosan annyira tehet, mint én. Így elnézve boldognak tűnik. De a látszat oly sokszor csal, hogy nem merek rá megesküdni. Lehet  a probléma Mr.Bishop személyesen.
Noha Beni tagadott minden Yolandával kapcsolatos dolgot, mégis valahol ő is közrejátszhat a dolgokban. Még akkor is, ha a testvérem nem vallja be, még önmagának sem. Ez amolyan megérzés féle, bár meglehet, téves következetés. A nagy Yvette Delacour, a magabiztos, már önmagát is megcáfolja. Hova el nem fajult a világ!
Az elmélkedésem közben szépen pakolok is ki az asztalra. Mindent, ami kell; pennák, tintatartó, pergamenek, a könyv, sőt plusz egy könyvtári példány amit egy boszorkány írt még anno két éve. Érdekes olvasmány a maga 3000 oldalával. Na persze ez egyestét kis kötet nekem, ami után jön minimum még egy másik ugyanilyen. Ezen is már átrágtam magam, de még nem vittem vissza Madame Cvikkernek. Ráér az ma estig. Így azt is kirakom a többi közé. Megvan hát minden, így továbbra is csöndesen veszem elő a táskám mélyéről az egyik házidolgozatom, amit nem sikerült még befejezni. Jaj, igen, ez a bájitaltanos, amit Benivel együtt szenvedtünk össze. De még mindig csak a fele van meg. Így lassan nekiállok azt is pótolni azalatt a pár perc alatt, míg a tanár meg nem érkezik, vagy míg valaki a bent lévők közül le nem támad. Mert az is biztos, hogy nem sokáig lesz nyugtom. Mint általában.

  Teljesen szokásos reggelre virradhattam ma is. A nap, mint általában pont a szemembe sütött be, megtanulhatnám végre, hogy esténként elhúzzam azt a nyavalyás függönyt, de nem, én minden este elfejtem… Aminek az a következménye, hogy idő előtt kelt az a fránya nap, de Maryt idézve így legalább nem délben kelek fel. Igaza van. Ha nem kelnék hajnalok hajnalán, akkor az életben nem érnék oda az első óráimra és még így túl sokszor fordul elő, hogy elkésem. De, szerencsémre ez a mai nem egy ilyen alkalom. Beértem. El sem hiszem. Ott voltam. McGalagony legnagyobb döbbenetére.
  Lassan hat hosszú éve volt, drága házvezető tanáromnak megszoknia reggeli késéseimet, de végül is egész jó alkut kötöttünk. Nem von le pontot, ha extra házit adok le következő órán. Azért néha elgondolkodtam, hogy jobban járnék azzal a pontlevonással, mert a professzor asszony plusz házijai nem voltak azért semmik, de idén mákomra, csak heti egy alkalommal indult vele a reggel. Azt meg még én is el tudom viselni. Idén inkább a többszörös lógásaimmal húztam nála ki a gyufát, amik leginkább a felettébb izgalmas számmisztika és mágiatörténet miatt következtek csak be. Tehetek én arról, hogy ezeknél a tárgyaknál még az is jobb, ha a tél közepén kint fagyoskodok a mínuszokban?
  Tény és való nem szerettem tanulni. Vagyis helyesebben megfogalmazva, nem szerettem az olyan órákat, amik csak puszta tényekből, feltételezésből állnak. Én a tettek embere voltam. Ha pálcát használtunk, vagy kotyvasztottunk akkor voltam boldog, még a legendás lények gondozásával sem volt problémám, mert ott is voltak érdekességek, de azért az sem volt a szívem csücske. Nem is értem mit is keresek egyáltalán számmisztikán. Nem is kötelező tantárgy, én meg mégis épp ama csodásan izgalmakkal teli órára tartok.
  Mi lenne, ha megint vennék egy balost és mondjuk, az udvaron kötnék ki? Nem hinném, hogy bárkinek is feltűnne. Vector professzornak a vége felé egyáltalán nem tűnt már fel, hogy nem voltam bent az óráján, szerintem azt hitte, hogy leadtam. Akkor mondjuk, nem tudom mit gondolhatott, amikor a házi dolgozataimat időben adtam le és RBF-en is ott gubbasztottam az egyik hátsó padban, ami azért annyira pocsékul nem is sikerült. Magamhoz képest persze. De az új tanerőt még nem ismertem. Nem tudom nála mik a szabályok, de nem hinném, hogy sokáig tart majd kiismernem, aztán majd meglátjuk.
  Már késő… Megérkeztem a terem elé, ilyenkor már nem illik elrohanni, pedig mennyire csábító lenne, főleg, hogy ma az idő is egész jó. Virágoznak a fák, csicseregnek a madarak, kezdek szentimentális lenni, de azért még mindig jobb lenne a szabadban, mint bent abban a padokkal teli rakott, és diákoktól túlzsúfolt lyukban…
  Félreértés ne essék, szerettem az iskolát. De nem ezt a tárgyat… SVK, bájitaltan, még az átváltozás tant is imádtam, mert azok tényleg értelmesek voltak, de ez…
  Na jó elég! Siránkozás befejezve, irány az órára!
  Ahhoz képest, hogy már csak néhány perc volt óra kezdésig, elég kevesen tartózkodtunk a teremben. Természetesen Hermione ott ült, a szokásos helyén, legközelebb a tanári asztalhoz, meglepő módon mellette Joubert foglalt helyet.  Kíváncsi leszek, a vajon mit produkál a hamarosan elérkező kviddics meccsünkön, mert az biztos, hogy tőlem semmi jóra nem számíthat. Na nem azért, mert bármi bajom is lenne vele, alapjáraton elég szimpatikus volt, igaz a hat év leforgása alatt kb szerintem három szót ha váltottunk, pedig mindketten DS tagok voltunk, de hát ez nem jelent semmit, a meccs pedig az meccs, ott nem kedveskedik az ember senkivel.
  A Delacour nővérek, mint általában megint a terem különböző pontjain voltak megtalálhatók, Yvette az első sorban, Yolanda pedig jóval hátrébb. Rajtuk kívül még Oliver tartózkodott a teremben, aki elég furcsán viselkedett, de ki vagyok én, hogy bárkit is elítéljek.
  - Üdv! – köszöntem, de csak az udvariasság kedvéért. Majd levágtam magam a terem közepén lévő padra.
  Ott volt a legjobb ülni, ha az ember észrevétlen akart maradni. Elől voltak a tanulásmegszállottak, rájuk azért figyeltek, hátul ült mindenki, akit nem érdekelt az adott tárgy, rájuk meg azért. Így középre már senkinek nem maradt ereje figyelnie, így én, ha tehettem mindig ott foglaltam helyet. És eddig mindig tökéletesen bevált a taktikám.

*Számmisztika óra*


*Újabb unalmas és fárasztó nap köszöntött Ronra. Gyógynövénytan, jóslástan, SVK, ééés igen, az ami még a jóslástan mellet a fő „kedvence” számmisztika. Maga sem tudja, miért útálta annyira azt a tárgyat... és azt sem, hogy miért is vette fel... Vagy ez kötelező? Na, igen itt a hiba. Megkérte Hermionét, hogy vegye fel neki az óráit... Itt szúrta el. Igazából tényleg fogalma nem volt, hogy az az óra, amelyet annyira nem kedvel, vajon kötelező e vagy sem. De már késő volt ezen agyalni, hiszen jó pár hete zajlanak már az órák... Tényleg, már elég régóta szóvá is akarta tenni a lánynak, de természetesen mindig közbe jött valami. Hol egy vita, hol egy másik vita, hol egy hollós, hol egy Harry... vagy valami egészen más, ami megakadályozta, hogy tisztán láthasson a tárgyait illetően.
Egyetlen dolog vigasztalta, hogy a mai napra ez lesz az utolsó órájuk, aztán felbattyoghat a klubhelyiségbe, játszhat egy kis varázslósakkot, vagy bármi mást. Esetleg sétál egyet a parkban, hátha Harry és Mio is kapható egy kis fejszellőztetésre. Bár, ahogy a lányt ismerte, ő tuti vagy a könyvtárba fog rohanni óra után, vagy a klubhelyiségbe tanulni... De, lehet vannak mg csodák, és esetleg... esetleg...
Majd gondolataiba merülve, a számmiszitka terem felé vette az irányt. Útközben találkozott pár ház és évfolyam társával, de nagyon nem vett róluk tudomást, sőt, majdnem egyet-kettőt el is sodort. Néha fel-fel emelte a fejét, hogy azért mégse sétáljon neki mindenkinek, vagy mindennek, majd megérkezett a terem elé. Vett egy mély lélegzetet, majd belépett.

**Teremben**

*A helyiségben már jó páran tartózkodtak. Mikor a srác jobban körülnézett, láthatta, hogy a első sorban ott ül Mio, illetve az ablak melletti padban Oliver, a Delacour testvérek, egy Hugrás srác -akiről fogalma nem volt, hogy kicsoda- , és Vikitira, az unokatestvére. Na de álljon meg a halottas menet, a hugrás Hermione mellett foglalt helyet. Ron megtorpant egy pillanatra, majd fura ötlettől vezérelve előresétált Mionéhoz, és meg állt a pad mellett.
Közben elhaladt Viki mellett, s ráköszönt a lányra, hiszen unokatestvérek voltak, meg amúgy is. Ja és persze, azért a társaság is kapott egy Hellot.*

- Sziasztok. - köszönt a párosra az első sorban, s mivel csak kétszemélyes padok voltak, ezért úgy döntött nem fog most Mio mellett helyet foglalni.

Már csak azért sem, mert a hugrás gyerek elfoglalta ez egyetlen lehetséges ülő helyet. De neeem, most nem fogja magát ezen felhúzni. Úgy döntött gyorsan megkérdezi, hogy mi is a helyzet ezzel az órával, majd leül Viki mellé.

- Khm. - köszörülte meg a törkát. - Hermione - hajolt oda a lányhoz – ez a tárgy most kötelező, vagy csak hobbiból kell végig ülnöm? - szegezte neki a kérdést, persze csak halkan, hiszen elég ciki volt, hogy még a kötelező tárgyaikat sem tudja.

*Megvárta a lány válaszát, majd sarkon fordult és Viki mellé csüccsent.*

- Szia, Remélem nem baj, hogy ide ültem. Igazából nem tudom mit keresek ezen az órán, de ha már itt vagyok, hát nem fogok elől ülni az tuti. - próbálta magával is elhitetni, hogy csak is ezért nem ül Mio mellé. - És veled mi újság? Már rég beszélgettünk. - szegezte a lánynak a kérdést.

*Közben táskáját letette a földre, tanulván a korábbi esetből, majd előszedegette a szükséges felszereléseket, s Vikire emelte tekintetét.
Íriszeit a lányéba fúrta, s várta annak válaszát. Közben a kezébe keveredett pennával kezdett el játszani, aminek természetesen az lett a következménye, hogy Ron keze csupa titnta lett, mert nem volt megtörölve a toll. Ezt persze egyelőre nem vette észre. Csak mikor a birizgálás hatására a toll nemes egyszerűséggel kettétört, ami persze azzal járt, hogy kellemes ki tinta permet emelkedett az égbe. Szerencsére nem Viki felé, hanem a mellette ülő, a tollal játszadozó, kétlábonjáró szerencsétlenség felé szállt. Amitől Ron úgy festett, mint egy dalmata. Remélte, hogy a teremben ülők nem vele foglalkoznak, ez persze kizárt volt...*

[Számmisztika, 6. évfolyam]

*Ez nem lehet igaz… A tanár elkésik az órájáról. Persze megvolt az ok, amiért távol maradt, azért még is csak erős, azt gondolom. Hóborc… De utálja jelen helyzetben azt a kopogó szellemet. Ha még el is találta volna őt a kviddicskupa, akkor tuti, hogy Frics pártjára állna. Úgy kipenderítenék innen, hogy csak na… Nem is érti, Dumbledore miért hagyja, hogy itt garázdálkodjon. Hiszen közveszélyes, bántalmazza a gyerekeket, és lépten-nyomon pusztít.
Na, de most már mindegy… Elkésett, hát elkésett. Annyi baj legyen.
Végigfut a folyosón, talárja most sem lobog a nyomában. Nem szokta azt viselni, csak nagyon ritkán. Már szóltak is érte a tanárok, hogy fel kellene nőni és tanárhoz képest, mintát mutatni a diákoknak… Akkor meg választhatnak. Talárban rosszabbul tanít, mert idegesíti őt az a korlátoltság érzet.
A mélykék ingje van rajta, feltűrt ujjal. Egyszerű sötétkék farmer van rajta, és a már jól ismert fekete Converse tornacipő. Na, ezért is szóltak ám eleget... Még hogy huligán. Ugyan már!

Számmisztika… Sokan félreértelmezik a nevet. Azt hiszik, hogy a számok eredetéről tanulnak, satöbbi. Nagy tévedés… A számmisztika felnyitja a diákok szemeit, és megmutatja nekik, hogy a sors csupán egy hatalmas egyenlet. Pl. a jó mindig megkapja jutalmát, a rossz elnyeri méltó büntetését.
Sokak a jóslástanhoz hasonlítják, holott óriási különbség van a kettő tantárgy között. Míg a jóslástant csak a látók tudják használni igazán, addig a számmisztikát bárki elsajátítja. Ráadásul nem olyan ködös tantárgy, mert ott van az asztalon, van alapja…
Persze bonyolult a művelet. Eleinte egy hatalmas halmazzal indítanak, majd sorjában esnek ki a számok, míg végül csak egy marad… s az jellemzi az embert igazából.
Minden szám mást jelent… Mindegyiknek van saját egyénisége. Van amelyik a boldogságot, van ami a kalandvágyat, de van olyan is ami a félénkséget jelenti. Mindenkiben ott vannak… Csupán vannak kicsi, és nagy számok, kiben miként van meg ez a tulajdonság…

Megérkezik végre a tanterem ajtaja elé. Az ajtó még mindig résnyire van nyitva, talán éppen az imént érkeztek meg a diákok. Nem számít nagy tömegre, nem sokan szeretik ezt a tárgyat. Ez van… Megragadja a kilincset, és kicsi lámpalázzal ugyan, de végül kitárja annak jobbik szárnyát.
Egész sok diák ül már odabenn… Első padban Miss Granger, akit annyit dícsért mások előtt is. Mellette Briant, ő nem olyan aktív, de elvégzi a feladatot… Ebben a teremben mindenki szorgalmas, elvégre ez az alapja az egész órának…
Aztán kicsit hátrébb Oliver, aki szintén nagy koponya számmisztikából, csupán kissé furcsa fiú, aki pedig mellette ül… az egyik ikerlány. A Delacour lányok közül. Negyedrészt vélák… pont ez a titka, ha ötöst akarnak szerezni. De nem! Itt nem fog működni…
A többieket most nem nézi, helyette még egy futópillantást vet még Yolandára, aki eléggé különös öltözékben feszít, de hát… ízlések és pofonok. Logan sem húz talárt.

Halkan becsukja az ajtót maga mögött, s talán a zár kattanása felrázza egy kicsit a népet. S amint hátrafordulnak, ő egy mosolyt ereszt meg mindenki felé. Aztán elővonja a pálcáját…*
- Szép napot!
*Kissé fülledt meleg van idebent… Míg halad, pálcájával kinyit három felső ablakot, s így már könnyen áramolhat a levegő a teremben. Sokkal jobban lehet így gondolkozni.*
- Pár kérdéssel bemelegítünk, mielőtt belekezdenénk a szívszám tanulmányozásába.
*A szívszám, a névszám és sorsszám azonos alapon sajátíthatóak el, és csak pár összeadás és kivonás szükséges az egészhez. Egy mugli gyerek is elsajátíthatja… Amit itt, az iskolában tanulnak, ahhoz nem kellenek mágikus eredetű tárgyak…*
- Én felteszem a kérdést, és aki tudja a választ, jelentkezik. Rendben van?
*Megvillannak a kék íriszek a lámpa fényében. Végigpásztázza a „közönséget”, majd nekitámaszkodik asztalának és folytatja.*
- Öt-öt pontot kaptok a válaszokért…
*Ez eléggé jól fizető munka.*
- Akkor hát kezdjük!
*Egy mosoly fut át az arcán.*
- Számmisztika szempontjából, mit jellemez az 1-es szám?
*Elhangzott a kérdés…*

//Jó barátunk a google. :)//

:. A Roxfort folyosó-labirintusa. .:

Sietek, sietek… Hogy milyen messze költözött a számmisztika terem.
Nem létezik, utálok késni, de ez persze nem gától benne. Teljes sebességgel rohanok végig a folyosókon, hajam szabadon lobog körülöttem, talárom suhogva érinti a kemény padlót. Már csak egy dologért fohászkodok, ha már számmisztikára nem érek be időben, ne találkozzak össze Hobórccal. Folyosó folyosót követ, egyik sarkon össze is ütközök egy kissebb diákkal. Jó a reflekszem, ezért sikerül nem fellökni, igy hát kipirult arccal elrebegek egy “Jól vagy? Bocsáss meg”- et, majd tovább sietek.
Amint egyre közeledek a tanterem felé, nő bennem a remény. Lehet, hogy hiába siettem ennyire, lehet, hogy még beérek a tanár előtt. Szépen néz majd ki, ha elkések a kedvenc órámról.
Már csak egy utolsó  sarok, és beérek. Sietek… Rohanok….. Ez nem lehet igaz!
Amint kilépek a sarkon, megpillantok egy mugli ruhába öltözött magas férfit, aki éppen a számmisztika terem ajtaját tárja ki. Egy pillanatra lefagyok, elkéstem, hiszen ez Lenon professzor. Minek kellett nekem az utolsó percben is kézimunkázni, a helyett hogy elindultam volna órára. Végül elérek a terem ajtajához, és ráhelyezem a kezem a kilincsre. Lesz, ami lesz.

::. Számmisztika tanterem. .::

Az ajtó nyikorogva kitárúl, én meg belépek rajta. Gyorsan körülnézek, és látom, hogy ahogy várható volt, elég kevés diák jelent meg. A tanár éppen elért az asztalához, és az osztály felé fordult. Lépek egy pár lépest, közben az arcom egyre csak pirossodik, de ez lehet, hogy csak a nagy sietségtől van. A diáktársaimra nem nézek és nem is mosolygok, mint általában, csak a tanárra, igy is elég kinosan érzem magam.
- Elnézést kérek a késésért, tanár úr. – mondom, és várom az itéletet. Ha pontlevonás lesz a késésem eredménye, azt teljesen megérdemlem. Hogy valami hiányzik? Hát igen, nem adtam magyarázatot a késésre. De csak azért, mert nincs rá magyarázatom, igy nincs értelme hantázgatni.
Csak állok, amig a professzor eldönti, hogy mi is legyen. Majd, miután kimondta az itéletet elindulok egy középtájt elhelyezkedő pad felé, és hamar lerakom a táskámat, és leülök. Egy pár pillanat, és már következik is a tanár első kérdése. Mit jellemez az 1-es szám a számmisztika szempontjából. Bár még mindig szégyelem magam a késés miatt, a kezem rögtön a magasba lendül, és remélem, hogy a profeszor felszólit. Ha ez nem történne meg, akkor türelemmel várom a következő kérdést, a következő esélyt.

Gyönyörű nap virrad Dorothyra. A verőfényes nap majd kisüti szemeit, ahogy erőszakosan átverekedi magát a lány hófehér szemhéjain. Oh igen, hogy csicseregnek a madarak, milyen édesdeden szűrődik be az udvarról az odakint viháncoló diáksereg szemérmetlen kacagása, és ez a földön elterült, rongydarabnak is beillő teremtés hogy, de hogy elaludt tegnap este..
Nyöszörögve ül fel a padlón, egy sikeres elhajlással elkerüli a feje és az ágya között majdnem létrejött ütközést. Szeméből lomha mozdulatokkal kitörli az ott bujkáló álom maradékát, majd hagyja, hogy józan gondolatok toluljanak agyába. Most, hogy közeledik a telihold, egyre nehezebb normálisan viselkednie. Ébernek lenni, élni a hétköznapi életét nappal.. Hiszen már csak egy nap. Ilyenkor elönti az izgalom, és legszívesebben egész este az erdőben rohangálna, a fákat kerülgetve, elsuhanó árnyképeket kergetve..
Tegnap is fent maradt. Megnézte, ahogy felkel a nap, ahogy hajnalban a Fekete Tó óriási fejlábú teremtménye visszavonul a tó sötétjébe, majd szendén elszundított a padlón, ezzel félbehagyva valami furcsa könyvpiramis építő rituálét. Igen.. telihold környékén nehéz épnek maradni.
De milyen szép ez a reggel, és milyen kellemes, hogy ki tudta aludni magát.. de ez hogy lehet? Csak nem kedd lenne és ismét elmaradt az első órája? Nem.. Csütörtök van. Elcsigázva pislant az éjjeliszekrényére biggyesztett vekker felé, majd az óralap hosszas tanulmányozása után megállapíthatja, hogy becsöngettek a harmadik órára, ami csütörtök lévén éppen számmisztika.
Számmisztika! Szemei hirtelen hatalmas méretűre tágulnak ki, ahogy tudatosul benne a tény, hogy nem csupán késik, de kihagyta az első két óráját… Alacsony vérnyomását meghazudtolva, ágyúgolyó-gyorsasággal pattan fel, és kaparja elő ládájából egyenruháját. Vállára csapja fekete oldaltáskáját, beletömi könyveit, pár pergament, két üvegcse tintát és kedvenc pennáját. A tükör elé állva kézbe vesz egy, a szőnyegen talált hajkefét, de képmására pillantva inkább feladja a küzdelmet, még mielőtt el találná törni a hajjal való küzdelemre teremtett fogas csodaeszközt. Hagyja, hogy derékig érő tincsei a maguk kedve szerint, lágy hullámokban lengedezzenek mindenfelé.
Röpke tíz perc, és el is készült. Ha a tanár kicsit késik, még talán be is érhet.. Fogná is magát, és sietősen el is indulna.. Csakhogy az energiája eddig tartott. Hiába szedné a lábait, sőt, próbálna meg akár loholni is, az egészből csak ráérős séta lesz. Túl keveset aludt ahhoz, hogy ennél gyorsabb legyen. A lehető legrövidebb úton siet teknőstempójában a számmisztika tanterem felé, miközben átkozza magában az éjszakázásait, és a kényelmes padlót, amin olyan kellemesen álomba szenderült. Mikor ráfordul a tanterem folyosójára, legnagyobb meglepetésére a tanerőt látja belépni az ajtón. Ennél is nagyobb csodálatára egyik háztársa siet be közvetlenül a professzor után. Na szépen is fog ez kinézni.. két hollóhátas késő. Egy darabig még laposakat pislant a folyosó túlsó felébe, hátha megpillant egy hugrabugost, vagy más színben pompázó évfolyamtársát, de hiába. Ahogy az ajtóhoz kullog, még hallja, hogy Phoebe elnézést kér, majd a sietős léptekből arra következtet, hogy a lányt feltartóztatás nélkül engedték leülni. Nagy levegőt vesz, és a lehető legtöbb energiát próbálja meg tagjaiba irányítani. Ez az erőfeszítés, akármennyire hiábavaló, enyhe pírt csal sápadt orcájára, de a test gazdája ugyanolyan lomha marad, mint amilyen volt.
Vékony ujjait rákulcsolja a kilincsre, majd belép. A terembe érve magasba lendülő kezek fogadják. Szóval lemaradt az első kérdésről.. Ráadásul közbe is kell szólnia.. Alsó ajkába harap, igencsak nincs ínyére. Virító kék tekintetét a tanári katedra felé fordítja, hogy felvegye a szemkontaktust fiatal professzorukkal. Na igen.. Logan Lennon prof és a számmisztika. Amióta Dorothy felvette ezt az órát, azt a következtetést már levonhatta, hogy Vector távozása óta a számmisztika az az óra, ahova a diákok többsége nem a tantárgyért jár..
- Elnézést a késésért, professzor. – Mivel a tavaszi fáradtságon kívül a nyilvánosság előtt másra nagyon nem foghatná késését, a hálótársai pedig úgyis sejthetik, hogy eddig a padlón hortyogott ágya tövében, inkább ő is elhagyja a magyarázkodást, és ezzel az egy mondattal lezárja a dolgot. Egy darabig még ott álldogál az ajtóban, majd a diákseregen körbefuttatva tekintetét úgy dönt, inkább ülve várja meg a tanári ítéletet. Érzi magán háztársai tekintetét, kicsit zavarja is a dolog.. Pont a Hollóhát egyik diákja.. Csak remélni tudja, hogy pontlevonás azért nem jár a dologért, vagy ha jár, akkor órán még behozhatják a veszteséget.
Középtájra sétál Phoebe után, majd megáll a lány padjánál és leül mellé. A „Remélem nem gond, ha melléd ülök” susmorgást későbbre halasztja, egyelőre még mindig a tanárt figyeli, és azt, hogy mi lesz az ítélet. Lassan előpakolja tankönyveit, majd megpróbál ráhangolódni a kérdésekre. Sokan nem szeretik az órát, az évfolyam nagy része fel sem vette, hiszen egész nehéz.. Mindenesetre Dorothy élvezi, ha egy óra kihívást jelent, főleg, ha a tanár is fiatal..

Lehet, hogy már nincs is annyira korán? Na mindegy, pedig ő nagyon igyekezett. Még ugyan egyedül van, de hamar jönnek mögötte a többiek. Persze biztos, hogy kevesen lesznek, az ilyen bonyolult tantárgyat, mint a számmisztika kevesen szeretik, túl sokat kell tudni a számokról. Nos Hermione a mugli iskolában is remekelt matematikából, így hát nem véletlen, hogy felvette a numerológiát is. Na jó, akkor is felvette volna, ha nem remekel matekból, de ez most mellékes.
Harryék biztos ezt az órát is kihagyják? Túlságosan megerőltető számukra, ha házit is írni kell, pedig ha tudnák, hogy Vector professzor milyen szigorú volt korábban, akkor biztosan sugárzó arccal jönnének Logan órájára. Hát igen, ő már csak így nevezi az ifjú tanerőt csak úgy magában a gondolatai sűrű erdejében. Természetesen nem a fiatal tanár úr miatt jár számmisztikára. Természetesen nem. Fú, ilyenkor eszébe jut, hogy ?Te jó ég, én másodikban szerelmes voltam Gilderoy Lockhartba?? Hol van az a ficsúr Loganhez képest? Ohh?
-Szervusz Oliver, köszönöm, remekül vagyok. ?válaszol háztársa köszöntésére, majd visszagörnyed a könyve fölé, amire most nem is figyel igazán az elkalandozó gondolatai miatt.
Lassan-lassan érkeznek a terembe az emberek, sok ismerős arc elsősorban a DS-ből, vannak akikkel eddig köszönőviszonyban sem voltak, de a DS-nek hála, már olykor egymásra is mosolyognak a folyosón.
-Szia, Briant. Ülj csak le, hogyne. Hát tudod, egyre több a tanulnivaló, közelednek a vizsgák, azért látni engem ritkán. ?egyrészt, másrészt meg a DS miatt, de ezt inkább nem említi, nehogy kíváncsi fülekbe jusson eme szupertitkos információ.
És akkor?
Rózsaszín köd lepi el a termet, a padok közötti út rózsaszirmokkal szórt, mely az ajtótól a tanári asztalhoz vezet. És akkor belép? Ron?
Szétoszlik a rózsaszín köd.
-Szia, Ron. ?mondja csüggedten, hiszen már a tanár úrra számított a nyíló ajtót látván. ?Nem kötelező tárgy? Nem is tudtam, hogy felvetted. Biztos, megint nem figyeltél McGalagony professzorra, mikor év elején elmondta. ?mondja, és legyint egyet.
És a következő pillanatban már tényleg? megérkezik? Ő. Logan. Fehér paripán, hajába csak új belekap a lágy szellő, s karját nyújtja az ifjú leányzóért, ki csöppet sem habozik, azonnal felszáll a herceg lovára és tovasuhannak ők ketten a naplemente irányába.
Hoppsz.
-Jó napot kívánok, professzor úr! ?köszönti az ifjú tanerőt kellőképp hallható hangerőséggel, hogy az biztosan meghallja a leányzót.
És elkezdődik az óra. Ez a legjobb minden óra elején, amikor így kérdezgetik a diákokat, mert Hermione ilyenkor be tudja ám bizonyítani, hogy igenis, ő méltó arra, hogy itt legyen.
Szinte még el sem hangzik a kérdés, a jobb kéz azonnal a magasba lendül. Első padban elég észrevehető, de kizárólag csak akkor szólal meg, ha a tanár úr felszólítja.

[Számmisztika óra…]



Mit nem tesz pár perc…Mióne mosolyogva fogad, mi több mintha marasztalna is. Remek. Nekem sem kell több, ennyi bíztatás bőven elég. S míg hallgatom a Griffendéles leányzót többek is befutnak. Talán a DS edzések miatt, de mintha most többeket érdekelne Granger kisasszony, meg a jelenléte. Na persze egyesektől ez sosem volt szokatlan. Már állnák fel, mikor belép az ajtón Ron Weasley. Már hátra is pillantok, hol van hátul esetleg üres hely, mondjuk jobb ötlet híjján Yolanda környékén. Mégsem teszem ezt a legnagyobb kedvvel. Lehet Hermione a tanár kedvence, és ő is rajong a férfiért, meg talán túl sokszor vonja magára a figyelmet, és ezzel rám is ha mellette ülök, de vele valahogy minden más. Neki nem kellenek véla gének, nem kellenek ostoba egyszerű praktikák, mint másoknak –szerelmi és egyéb ostoba árucikkek- hogy felkeltse az emberek figyelmét. Több mint valószínű ezzel Ron is így lehet valahogy.

Felénk is veszi az irányt, én meg már tudom, a halálos ítélet megpecsételődött, nézhetek másfelé, másvalakihez. De nem. Mert igaz Ron lefékez a padunknál, de két szótól többet nem vált a lánnyal. Furcsa. Aztán meg továbbáll. Biccentek neki, majd figyelem, amint Vikitria társaságában kezdi a hátsó sorok egyikét boldogítani. Meglepő fordulatok egyike, vagy Ron egyszerűen nem akar Mione mellett maradni mikor az rózsaszín szív alakú íriszekkel bámulja a Számmisztikatanárt? Ki tudja…
- Öhm…ugye nem vesztetek össze Ronnal? Elég paprikás ma a kedve…- suttogom a lánynak, mert eddigre belép a tanár is. Igazság szerint nem tudom eldönteni, Hermione hallotta-e a kérdésem, mert már teljes extázisba esve szemei Lennon proffon csücsülnek. Én elmosolyodom minderre, majd illedelmesen köszönve a tanárúrnak előhalászom a táskám aljáról a könyvet, meg a pergament.

Elhangzik a kérdés, amit talán nekem is illene tudni. Na persze. De a későn jövők közt is akad valaki, ki választ akar adni, meg persze Mione is rögvest. Most döbbenek rá, ez lehet nem lesz annyira jó, elvégre a lány csak jelentkezni fog, na meg eldarálja majd a könyv és mások által írt okosságokat. Ennek ellenére kedvtelve figyelem őt is, Yvettet is a csendes magányába és a hátul kuksoló Yolandát is. Nem aggódom, a kérdésre a választ úgyis van és lesz, ki megadja helyettem.

~ Számmisztika óra ~



Engem senki nem keres.
Nem bánom.
Senki nem ül hozzám.
Nem bánom.
Senki nem néz rám.
Nem érdekel.
Nem sajnálom vagy sajnáltatom magam. Ez van, el kell fogadni. Én elfogadom. Már rég elfogadtam. Mindezek helyett inkább koncentrálok. Nem hiányzik úgysem a csevegés egy emberrel. Persze, egyel talán igen. De ő most valahol máshol tengeti az idejét. Mert ahogy sok mást sem, ezt az órát sem vette fel. Időpocsékolásnak tartja, meg haszontalannak, pedig nem az. Hisz sosem tudhatod mikor lesz szükséged a számok rejtelmeire, arról nem is beszélve, hogy ezek mi mindent rejtenek magukban. Egyszerűen fantasztikus az egész. S talán azért számít nehéz tantárgynak, mert sokak gondolkodása egyszerűen más. Az agyad más féltekét használod az ilyen tudományok magolásánál, egy ilyen feladat megoldásánál. Van, aki ráérez, van, aki nem. Nekem nincs okom panaszra. Mint ahogy eddig sosem volt.
Eddig úgy tűnt vagy tűnik is, az évfolyamelsők közt kitűnünk Miónéval. Igen, bár kicsit épp ezért hasonlítunk. Mindketten könyvmoly lelkek vagyunk. Hallottam olyasmit repesgetni, nem sok kellett volna, hogy a Hollóhát házába kerüljön. Nos… ez a nem született döntés biztosan őt is meglepte. Mára Potter bandájának egyik tagja és így van jól. Mégis, ha valaki vetélytárs, vagy ellenfél, akkor őt lehet ide sorolni.

Belép a tanár, pár későn érkező, kezdődik az óra. Egy könnyed pálcaintés, suhintás, s az ablakok nyílnak, friss levegő áramlik be. Apró örömök az életben. Halovány mosoly kúszik arcomra.
- Jó napot, profeszor úr. –
Köszönök mikor a padom előtt halad el, s már nyúlok is a könyvemért, hogy felüssem a tanár által kívánt oldalon. De ez még várat magára. Előbb próbakérdés, bemelegítő kör. Az egyik késve befutó lány rögvest fontoskodva válaszolni akar, akárcsak Mióne. Egyszerre emelkedik fel a kezünk, vagy majdnem egyszerre. De nem bánom már azt sem, ha nem engem szólítanak fel. Megszoktam, hogy mióta visszatértem, úgy kezelnek, mintha még mindig beteg lennék. Pedig…ez nem igaz.
Meggyógyultam, tényleg…tényleg…úgy érzem, úgy tudom, és aki ismer, az tudja is. Meglehet a Mungóba könnyű bekerülni…kikerülni nehéz. Én mégis megcsináltam. Nem elég bizonyíték ez az erőmre? Persze volt segítségem, de akkor is…
…nagyrészt a saját erőmből sikerült ide visszatérnem…és mégsem fogadják ezt el… ilyen az élet. Túl kegyetlen.

[Számmisztika, 6. évfolyam]

*Belépve a terembe mosolygós arcok fogadják, s ennek bizony örül. Mindig is jól esik egy tanárnak, ha éreztetik vele, hogy a diákok szeretik az órát is, és talán még magát a tanárt is. Persze, akik ide járnak, azok már eleve önszántukból jöttek ide, és aki nem szereti, az nem eszi fel. Ez már eleve egy fontos jel.
Ugyan paripa nincsen, de azért már tényleg ott van a teremben. A szellő csak másodpercek után kap bele rövid, kissé felborzolt, s kócos hajába, pont akkor, amikor a varázsige eléri az ablakot nyitó kilincset, s mikor az nyikorogva kitárul. Elhalad a padok mellett, s ez az új rendezési módszer megkívánja, hogy mid szembe legyenek vele. Eddig egyetlen egy, nagy asztalnál foglaltak helyet, ám ezt Logan pár órával rá megváltoztatta, s most már három hosszú sorban ücsöröghetik végig az óráját a diákok.

Éppen eléri az asztalát, mikor háta mögött ismét felsóhajt a nehéz szárnyú faajtó. Ez csak kettő dolgot jelenthet: Vagy valaki késett, vagy Logan-t keresi az egyik tanár. Sajnos az előbbi. Egy hollóhátas, mik vannak?!*
- Üljön le, kérem!
*Mosolyog rá a lányra. Esze ágában sincsen megbüntetni a leányzót, csupán azt kéri tőle, hogy máskor ez ne forduljon elő.
Elhangzik a kérdés, s ő hirtelen kezek erdeében találja magát. Helyes, ezt már szereti. Végignéz az osztályon. Hermione, Yvette és még sokan mások, közöttük a késős lány. Igen, ő jó lesz. Rámutat, majd megtoldja pár szóval.*
- Itt az idő, hogy jóvá tedd a késésedet!
*És ekkor ismét felbőg a terem végében lévő ajtó, s kitárulva utat enged egy másik lánynak, ki szintén hollóhátas. Az ifjú professzor arcán eléggé keményen meglátszik a döbbenet, hiszen hajdani házából nem szokás késni, de talán igaza van McGalagonynak, s ezek a mai gyerekek már nem foglalkoznak a késéssel.*
- Üljön le Miss Moon! Nincs semmi baj, ha néha elalszik az ember, cask kérlek ne csináljatok belőle rendszert!

*Ismét kivillantja fehér fogsorát, csak úgy, baráti gesztuskén. Aztán kapcsol, hogy Dorothy nem hallotta a kérdést, ezért hát elismétli, bár úgy is Miss Stone fogja kapni.*
- A kérdés az volt, hogy mit jellemez az 1-es szám, számmisztika szempontjából.
*Leül az asztala szélére, s játszadozni kezd a pálcájával, míg Phoebe elmondja a választ. Utána akképp reagál, miszerint kapta. Ha helyes, akkor bólint, s vési az öt pontot a hollóháthoz, ha nem, akkor felteszi valaki másnak, mégpedig Yvette kisasszonynak.*

~Én mondom, totálbrutál. Most megint valami frankó kapcos órára megyk be, ami nem a gyógynövénytan, és egyáltalán mit keresek itt? Nincs is RBF-em számmisztikából, egyáltalán követelmény az? És ha nem? Számmisztika órára járok, b*ssz*t*k meg! Bemegyek... de melyik padra üljek le? És ki mellé?~
Johnathan Anderson Walker, Johhny Walker, vagy az egyszerűség kedvéért Jay... elkésett. Még nem nyitott be a terembe, ahol először is leszidják, hogy miért késett el, meg hogy mióta jár ő számmisztikára, meg miért lóg ki a szájából egy jókora marihuána.
~Hát... ezt tényleg el kéne nyomni, ugyanis tilos dohányozni, meg mittudomén... de mariska. Talán ezek az aranyvérű barmok azt se tudják, hogy mi az a marihuána.~
Jay barátunk a világ legtermészetesebb nyugalmával halkan elnyomja a marihuánát a kulcslyukban, de azért az utolsó pillanatban a "még újra felhasználható" élvezeti szert eltűnteti az egyik zsebében, miután gondosan ellenőrizte, hogy az nem fog újra meggyulladni. Csendesen benyit a terembe... és ekkor történik meg az, amire senki nem számított: Jay ugyanabban a ruhában ment be az órára, mint... tulajdonképp bárhova máshova. Motoros bőrkabát, ami alól azért kilógott a "Got Christ?"-es póló, ugye Jézus szeret téged, meg a gandzsát is, sapka, ami egy kissé rendezetlen hajának adott mégiscsak valamilyen szabályos formát, katona gatya négy, egyenként végtelen térfogatú zsebével, ami gyakorlatilag fölöslegessé tett minden táskát, és... acélbetétes bakancs.
~Ez frankó lesz...~
Bamm... Bamm... Bamm... Bamm... Bamm...
Kopog az acélbetétes bakancs a majdnem ezeréves épület márványpadlóján. Igaz, hogy a tanár bent van, igaz, hogy már elkezdődött az óra, de Jay csak most jött meg, és Jay valójában most sincs itt: ő máshol van. Sőt, mikor máshol van, ő ott máshol is máshol van, csak ott nincs, ahol van... illetve ahol lennie kéne.
-Szeva...
Hangzott a köszönés, tulajdonképp nem tudni, hogy kinek... a társaságnak, a diákoknak, a tanárnak, vagy a helyzetnek, de valakinek szólt egy köszönés.
~Nem ismerek senkit... najó, Yolanda. De miért van belőle rögtön kettő? Akarom mondani három! Ja, nem, az egy hugrabugos fiú...~
Szeme káprázik, a világ szétnyúlik, aztán összesűrűsödik, és cserélődnek a színek. Nehéz így közlekedni. Jay erőtlen léptekkel indult el a pad felé. Igazából szédült, és rosszul érezte magát, és jól érezte magát... a padok villóztak, a plafon váltogatta a színét, az emberek hol mélyebb, hol magasabb hangon beszéltek, és Jay nagynehezen eljutott egy padhoz, valamelyikhez.... bármelyikhez. Leült... nem nézett oldalra, elvégre akárki lehet mellette, aki nem örül ennyire, hogy egy kirívóan kirívó mentolos dohány és marihuána szagú a varázslás legkissebb jelét sem mutató akárki leült oda, pont mellé, és egész egzisztenciájával az ő auráját rombolja.
~1-es szám... mit jelent? No nézzük. Egyenes. Feláll... ez a professzor egy beteg perverz állat.~

//Nem tudom, hogy ki mellé ültem le, szóval vagy egyedül vagyok, vagy valaki "bevállal" ;)//

Nem lett súlyosabb következménye a késésnek, igy hamar egy padhoz sietek. Mindig visszahúzódó voltam, igy most úgy érzem magam, mintha sűlyedne alattam a föld, annyira szégyelem magam, de mégis kihasználom az alkalmat, hogy javitsak előbbi hibámon, és a kezem a magasba lendűl az első feltett kérdésnél. Persze sokan mások is jelentkeznek, természetesen Hermione is közöttük van. Nem csodálkoznék, ha nem engem szólitana fel a professzor, hanem valaki mást.
A tanár közben végigjártatja tekintetét az osztályon, és arca elégedettséget tükröz. Végül meglepetésemre megállapodik a tekintete rajtam, és felszólit. Az arcom még jobban elpirúl a hozzám intézett mondatok hallatán, de egy apró mosoly is megjelenik szám sarkában.
Már éppen felállnék, és kezdeném a mondókám, mikor újra nyilik a terem ajtaja, és belép rajta egy újabb hollóhátas. Dorothy egy kimondottan érdekes lány. Egyesek azt rebesgetik, hogy beteg. Minden esetre nem egyszer láttam már a halóeremben a padlón aludni. Arcomat kissé lehajtom, hiszen ez már komolyan szerencsétlen nap, két hollóhátas késik ugyanazon az óráról. A professzor arcán is megjelenik a döbbenet, de nem bünteti meg a háztársamat. A lány végül mellém telepedik le, én pedig csak egy félmosolyal köszöntöm.
Már megint belekezdenék a válaszba, mikor ismételten nyilik az ajtó, és belép rajta az egyik legfurcsább évfolyamtársam. A srác egyesek szerint drogozik, ami sokszor látszik is rajta. Amint végignézek rajta, kissé felemelem az egyik szemöldököm, hiszen nagyon ápolatlanúl néz ki. És mindennek fejébe még szédeleg is. Egy halovány köszönést hallat, majd lecsapódik az egyik pad mögé, és még mindig furcsán tekint körbe. A tanárra pillantok, aki már biztosan megsokalta a sok későt. Remélem, nem lesz cirkusz az egészből.
Várok, mig valami válaszra méltatja az új jövevényt, majd ahogy felém fordúl, belekezdek a válaszba.
- A egyes szám az ősi egység, teljesség, az egész, a legfelsőbb lény, az istenségek,
az őskezdet és a teremtés szimbóluma. A számok végtelen sorozata vele kezdődik, és ide is tér vissza: az erő, az aktivitás, a teremtő eszme jelképe. Ritkán jelől valós mennyiséget, sokkal inkább szimbolizálja magát a létet. – itt egy kissé megállok, és figyelem a tanár tekintetét, majd folytatom.
- A számmisztika terén az akaratot, a magabiztosságot, az erőt és az energiát jelöli. Ez a szám képvisel mindent, ami az első helyen áll, a többi szám felett. Az elszántság, az erős akarat, némi agreszivitás és hatalom szimbóluma. De a negativ oldala, hogy utal az egyedül maradásra, a magányra, kirekesztettségre, kiközösitettségre is. – fejezem be a választ, majd ha a tanár felméri a feleletet, elfoglalom a helyem, és várom a többi kérdést.

[:: Számmisztika no meg az a lökött Jay ::  ;D ]

- Most mondanám azt, hogy körző volt de hát itt nem használunk olyat. – Magyarázom fapofával Olivernek, elengedve a fülem mellett az idétlen viccet, miszerint köszöngessek egy ujjnak… Lehet, hogy most nem vagyok kellően pihent a dologhoz, vagy fogalmam sincs. Hirtelen csapva le ár, kapom el az ujját, s pár már eléggé rá vagyok tespedve a padra, azért még inkább magamhoz húzom, s összevont szemöldökkel vizsgálgatom. – Hááát… nem lehet, hogy valami állat megcsípett? Legalábbis nekem így néztek ki egyes testrészeim, amikor a bátyám kiskoromban a fejemre ejtett egy darázsfészket. -
Najó… AZ azért kicsit durvábban nézett ki de a helyzeten nem változtat. Tényleg eléggé „bűzlik” nekem, a dolog, még ha nem is szó szerint.

Ha betoppan valaki, oda lökök egy halót, vagy valami hasonlót, hogy ne tűnjek bunkónak, majd lassan tápászkodok fel a padról, és pillantok az épp belépő Yvre. Zavarban vagyok, mert nem is tudom, miként kellene kezeljem. Végül egy halvány mosoly csak átfut az ajkaimon, amikor megpillantom.
- Szevasz nővérkém. – A szevasz köszönést még ha annyira nem is kedveli, na de a csőt egyenesen utálja. Ezért is modorizálom magam, s nem hozom rá a frászt már az első percekben. Nekitámaszkodok a padnak, hátat forditva a srácnak, s fonom össze a karjaim a mellkasomon, majd figyelem, miképp vonul végig a termen, királynői testtartásban, s ül le az első padra. Talán oda kellene menjek, talán mellé kellene üljek de…

Úgy érzem nem megy. Inkább csak megfogom a táskát, majd baktatok egy hátsó padhoz, s huppanok le arra. Minél távolabb a tanári asztaltól, ez az én mottóm, meg az életfelfogásom. Már csak azért is teszek így, mert a tanár is befut idő közbe, s ha ott ácsorgok, akkor nem fog sosem megkezdődni az óra. Már épp helyezkednék el kényelmes pózba, hogy úgy tűnjön, figyelek is, de közben már aludnék is, amikor megrázkódik az egész pad. Mert hogy se a kérdés, se a köszönés, se a ajtónyitódás, sőt, Jay komplett érkezése nem jutott el hozzám, ám most beszédeleg mellém a padba, és ez által még a táskám és ugrik egyet fekvő helyében.
- Cső. – Vigyorodok el. Míg másokat ez megbotránkoztat én csak… vigyorgok rajta. Mert annyira vicces! Még jómagam és összehúzom, jobban a fal mellé húzódva, hogy elférjen, majd támasztom meg ismét az állam a tenyeremben. A kérdés… elismétli még egyszer, mire visszafolytok egy horkantást. Az az igazság, hogy fogalmam sincs. Talán azért, mert nem is érdekel? De akkor mit keresek itt? Ez ám a nagy kérdés.

[Számmisztika óra…]




Nyílik az ajtó, s egy csomó ember jön szép sorjába. Azok, akik késtek. Hát igen, ez jellemző. A pontosság az nulla errefelé. Fiúk, lányok vegyesen. S a kifogások: elaludtam, eltévedtem, ez vagy az hívtatott ide és oda… vagy egyszerűen se szó se beszéd, csak betántorognak.
Lemondó fejrázással temetkezek a könyvbe.
Kérdés hangzik el, talán több is már, vagy csak egy, melyre választ ad az a lány, aki pont késett.

Figyelek, hallhatok, s megpróbálom megjegyezni a szavakat. De én nem emlékszem ilyenekre. Pedig istenbizony belelapoztam ebbe a tankönyvbe a nyáron. Akkor miért nem ragadt meg semmi? Talán, mert nem is érdekel az egész… hja… ez lehet a baj.
Lapozok, lapozok, lapozgatok, hátha felbukkan egy ismerős rész vagy bekezdés, amit esetlegesen hasznosítani tudok. Talán benyöghetek egy két jó választ, s talán akkor senki se néz reménytelen esetnek. Talán…

Na de ennyi nagy agy közt, akik körülvesznek, biztosan a nullával egyenlőek az esélyeim. Mert a hollós lány is olyan kimerítő választ ad, legalábbis a számomra az, hogy meglepődök azon, hogy nem fulladt meg. Ugyanis úgy tűnik, levegőt se vett, miközben darálta a jellemzőket meg a jelentéseket arról a számról, melyet a tanár kérdezett.
Már nem is tudom hol járunk, igazság szerint nem is figyeltem nagyon, de mivel itt van Mióne, nem aggódom.
Hátra viszont nem pillantok. Ott van Viki is. Időközben felfedeztem. S most nem akarom, hogy lássa, mit csinálok, hol vagyok, vagy ki mellett ülök. Mert biztosan kombinál. A nők mindig ezt teszik a saját sorsuk megrontása érdekében. S ő sem kivétel, hiába a név. Az egyszerű név, amely mindent elmond, Mirol.

~ Számmisztika óra ~


Yolanda köszönése hidegen hagy, bár halottam. Nem köszönök vissza. Megvan az okom rá. Igen, a könyvtári jelenet. Az nekem épp elég indok. Még biccenteni sem biccentek neki. Mert, minek? Eddig nem vett észre, nem érdekeltem, hát ezután is hagyjon békén. Erre az álláspontra jutottam.
S míg a húgom mindenkit üdvözöl a maga egyéni szókincsével, addig én néma csendben várom, hogy történjen valami.
Lennon professzor kérdése pofon egyszerű, s ezt még a legrosszabb tanulónak is tudnia kellene, vagyis illene, mert ettől egyértelműbb választ igénylő felvetés aligha lesz.
De hiába, a legtöbben csak szórakozásból vették fel a tárgyat, a tanár bosszantására, ergo még véletlenül sem figyelnek, nemhogy talán megpróbálnák az agytekervényeik igénybevételével megtalálni a választ.

A lehetőséget se Mione se én nem kapom meg, helyette a késve érkező lány adhat feleletet. Ez lényegében számonkérés is, s jóvátétel az óra elejének megzavarásáért. S így élvezettem várom, hogy a másik összevissza hebegve habogva próbálja kivágni magát az éles szituációból. Nincs szerencsék, hisz szinte ledarálja a könyvbeli szöveget, ki nem hagyva semmit, vagyis semmi lényegeset. Figyelem a lányt, s szinte ölök a tekintetemmel. Mit képzel ez magáról?
Legalább okos, na és nem retten meg. De akkor is. Én akartam feleleted adni. Ez nem ér. Nekem bizonyítanom kell azok után, amin keresztülmentem. Muszáj.
Mikor egy szusszra elhadarták, mit mindenkinek tudnia kell én továbbra is jelentkezem.
Igazság szerint nincs más semmi sem, ami kimaradt volna, de hála az én széleskörű olvasmányaimnak, és a memóriámnak, tudok még egy két rejtett vagy nem mindenki számára egyértelmű dolgot felemlegetni. Csak szólítsanak fel.

Már csak Granger az ellenfelem, akkor, ha neki van még hozzáfűznivalója a dolgokhoz. Bár ezek után a legtöbb ember megelégszik a szorgos bólogatással, meg a tanár esetleges pár mondatos értékelésével és megjegyzésével. Csak én nem természetesen. De ha nincs Hermionénak ötlete, akkor valószínű egyedül maradtam, mert a legtöbben megpróbálnak a pad alá süllyedni.
Főleg ott hátul Yolandáék. Hát… jobban is teszik…