♫ Scars on her skin replace kiss of the man ♪

☽  ღ  ☾

2006. január 15. vasárnap éjjel
Egy nappal telihold után
Tiltott Rengeteg

☽  ღ  ☾

                       

I           f I told you what I was, would you turn your back on me? And if I seemed dangerous, would you be scared? I get the feeling just because everything I touch isn't dark enough That this problem lies in me

Chikara Tetsuya

Figyelmeztetések: 18+ trágárság, mentális zavar, szexualitás, nemi erőszak, gyűlölködés, self-harm, vér megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.



Látszik a lélegzeted a világos éjszakában. A hold sápadt fénye a tél miatt lekopaszodott fák ágai között átszűrődik, egyenesen égeti, marja az amúgy szép, gondosan ápolt, de most halotti fehér, törékeny, vékony, sebes és mocskos bőrödet. Az iskolai egyenruhád ziláltan lóg rajtad, hajad izzadságtól nedvesen tapad a fejedhez. Ha most bárki így látna, rád sem ismerne - árnyéka vagy a roxfortos álcádnak, úgy ücsörögsz egy vaskos fa tövében, mint az a kisgyerek, aki a ketrec sarkában kuporgott - meggyötörten, rettegve, összetörve, elveszve, reménytelenül. Alvadt vér a fa törzsén, a környező köveken, az ingeden, szoknyádon, minden szónál ékesebben árulkodnak arról, mit műveltél nem is olyan rég - éppen egy újabb vonalat hasítasz a karodban, és fénytelen merengő tekintettel nézed a frissen felbugyogó vért. Életet ad a sápadt lepelnek, amely takarja a téged alkotó rengeteg mérget. Nézed, ahogy a vér egy kis patakba rendeződve igyekszik lefele, engedve a gravitációnak, hogy vérvörösre fesse a hold fényében fehéren ragyogó havat és tovább táplálja az alatta lévő fagyott földet. Fejed zsong - talán a vérveszteségtől, talán a benne zsibongó hangoktól. Mert azóta nem hagynak nyugodni, konstans egyre hangosabban, egyre több - hallod édesanyád, hallod Davidet, Fenrirt, Nataliet, Samuelt, több pszichomedimágust, az árvaház nevelőit, nevetni az évfolyamtársaid, a többi árvát, a “társaidat”. Rajtad nevetnek, hogy lehettél ennyire naiv. Csak azt nem hallod, akit szeretnél - ahogy újra kimondja azokat a szavakat. Látod az arcát, az elmédbe ivódott a jelenet, de nem hallod. Látod mozogni a száját, tekintete azonban elmosódik, mintha… mintha meg sem történt volna. Mintha csak képzelted volna… Mintha csak…

hazudik

Élesen szívod be a levegőt, végighasítasz ezúttal a belső combodon, azonban mindegy mennyi fájdalmat okozol, mennyi vörös nedűt veszítesz el, a szíved fájdalmát nem képes elvenni. Erősen beleharapsz az alsó ajkadba, mire az is vérezni kezd, ám most a fémes íz sem képes kirángatni ebből az állapotból.

Most senki sincs itt, hogy megmentsen…

Nincs hát, hiszen mindenki az ügyeletes öngyilkospalántával van elfoglalva. Senki sem szentel figyelmet az elveszett magányos farkasnak, a kirekesztettnek, akinek itt sem kellene lennie.

Hamarosan újra együtt leszünk, ahogy annak már rég meg kellett volna történnie…
Morgi…

És még most is az Ő arcát látod, érzed a melegség emlékfoszlányait, ahogy átölelt. Most azonban csak a könnyek maradtak, melyen szinte üvegszilánkként hasogatják fel a korábban már darabokra tört álarcodat. Úgy ülsz a pusztítás közepette, mint kisebb korodban, mint a táborban a hideg kőpadlón - akkor is ugyanígy vérben fürödtél, de akkor máséban. Most azonban a sajátodban. Nem okoztál halálos sebeket, nem az öngyilkosság a célod, hanem a fájdalom. A szenvedés. A kín. Valami, ami erősebb… De hiába tépted le szinte az összes bőrt magadról - a karjaidról, a nyakadról, a lábaidról - a mellkasodban terebélyesedő gyötrelem csak nem szűnik, csak nem enyhül, csak egyre kínzóbbá válik. Egyre nehezebb levegőt venni, egyre nehezebb létezni.

gyenge vagy

- FOGD BE! FOGD BE! KUSSOLJ A KURVA ÉLETBE! - hisztérikus üvöltésed elnyeli az éjjel alvó csendje. Letört-betört körmeid újra a nyakad vékony bőrébe vájnak, veszélyes közelségben a nagy erekhez, de azokat nem elérve, nem felsértve. Nem fáj eléggé, nem fedi el a szíved vágyát. De ezt már tudhatnád - mennyi-mennyi mindent megpróbáltál, de semmi sem képes elfedni ezt a sóvárgást. Talán semmit sem akartál ennyire, mint Őt. Mint azt, hogy ez az egész igaz legyen - az Ő érzései és a sajátjaid, hogy ez… működhessen.

De ez nem a valóság Morgi… hogyan szerethetne téged bárki?

Kénytelen vagy igazat adni neki. Hiszen nem tudhatja, mi vagy. Sosem mondtad el neki a teljes igazságot, sosem látta a teljes képet, helyette azt, aminek hinni akart, aminek akartad, hogy higgyen - egy áldozatnak, nem annak a szörnyetegnek, aki vagy.

hogyan szerethetnél te bárkit?

Megint csak képtelen vagy vitatkozni vele. Hogyan szerethetnél valakit, ha azt sem tudod, hogy kell? Ha azt sem tudod, milyen? Te csak az általa nyújtott kényelmet keresed, azt a csendet, amit vele, mellette tapasztalsz.

Csak kihasználod…

Remegő kezeidet felemeled és meredsz a harapásnyomokra, melyek körül már megalvadt a vér. Ez sem volt elég. Ahogyan az sem, hogy törtél, zúztál, faágakat, a saját ujjaid közül párat, bármit amit csak értél. Semmi sem elég. Zihálsz, a torkodat égeti a januári fagyos levegő, de a tested elviselhetetlenül lángol. Lábaidat elcsigázottan magadhoz húzod, és…

feladod?

Fel. Nem tudsz küzdeni a hangok ellen, a könnyek ellen, a mellkasodban növekvő fájdalom ellen.
Csak legyen vége… kérlek… kérlek!

A telihold egy szombati éjjelre esett. Előtte volt a “csodálatos” Yule Bál, mostanra meg az egész egyszerűen túl sok lett. Az átváltozás után visszatértél a hálókörletedbe, lefürödtél, friss ruhát váltottál, majd céltalanul róttad a folyosókat egyedül. Senki nem látta a szenvedésed, mert akinek feltűnhetett volna, őket nagy ívben kerülted. Türelmesen vártad, hogy eljöjjön a sötétség, leszálljon az éj. Az örökkévalóság megvár úgyis, ha már elkerülni úgysem tud. Neki sem kellesz, a Halálnak sem, senkinek sem. Csak egy eszköz vagy, egy megerőszakolható, szörnyű tettek elkövetésére rávehető báb vagy, valaki akit hibáztatni, gyűlölni lehet, esetleg csodálni, pont mint a hatalmas lánggal égő tüzet - de csak tisztes távolból, mert túl közel lépve már veszélyes, egy ismerősen ismeretlen arc a folyosókon, semmi más. Érzelmek armadája támadott le, amint beértél a biztonságot adó fák közé. Düh, gyűlölet, undor, szomorúság, vágy, igény, kilátástalanság, depresszió. Hisztérikusan üvöltve sírtál, miközben amit lehetett törtél-zúztál, majd pedig az önbántalmazásba temetkeztél.

De ez sem volt elég.

Most fáradtan, zihálva meredsz magad elé és észre sem veszed, hogy a mellkasod dörzsölése kényszeres kaparászásba csap át, ameddig fel nem sikerül sértened a bőröd itt is, és a meleg vitae szépen lassan csorog le a hasadon keresztül. De a szívfájdalom nem szűnik, nem múlik, nem tűnik el - mindegy, mit teszel.

szánalmas vagy
Szánalmas vagy!
Szánalmas vagy
Szánalmas vagyok…

- Chikara… - a neve egy sóvárgó sóhajként hagyja el az ajkaidat, hogy elvesszen az éjszakában örökre. Hiszen nincs itt, mit it kereshetne itt pont most, pont ilyenkor, pont itt. Keres egyáltalán? Érdekli vajon, hogy hová tűntél? Mi van veled? Szomorú lenne, ha… már nem lennél? Itt, a roxfortban, az országban, az… élők sorában? Egyszerre szeretnéd, hogy most itt legyen, átöleljen, biztonságot biztosítson, édes hazugságokkal vegye el az eszed, elmondja újra, hogy…

…szeret…

…mert jobban kell neked, hogy ez igaz legyen, mint a levegő maga. Közben meg nem szeretnéd, hogy ilyen gyengének, ilyen törékenynek lásson, nem akarod beengedni, nem akarod, hogy utána eláruljon, elhagyjon.

Élettelen, üveges tekintettel meredsz magad elé, engeded az emlékképeknek, hogy elhalmozzanak a múlt szenvedéseivel. Inkább ezeket érezd, mint az összetört szív fájdalmát, amelyet csak egy valaki lenne képes összeragasztani, megjavítani, helyre hozni.
Most megint az a tehetetlen, gyenge kislány vagy, mint a tábor elején - elvesztél a mélységben, próbálsz rejtőzni a démonaid elől, de megtalálnak úgyis.

Kiszolgáltatott vagy.
Összetörtél.
Elgyengültél.
Képes leszel-e még felállni?
Még egyszer?
Újra?
Menni fog?

Nem tudom…
Én csak…
szeretném, ha vége lenne… ha elmúlna…

   

                   

          So you can drag me through hell If it meant I could hold your hand        

   

Vivien M. Smithe

TW: káromkodás, fizikai erőszak említése, vér

Nem bírok aludni. Ez nem újdonság, már jó ideje nem megy, de azt gondoltam, hogy a bálon történtek után, majd valamennyire megnyugszom, ennek ellenére tegnap sikerült négyszer fél órát aludnom,ma meg forgolódtam, mint valami grillcsirke a nyárson. Az alvásmegvonástól egyébként teljesen legálisan meg lehet bolondulni, szóval ha eddig esetleg rendben lett volna a mentális épségem, már akkor is komolyan kezdhetnék aggódni, most meg már csak azon vekenghetek, hogy ennél lehetek-e még abnormálisabb vagy ez már a vége.

A remekül sikerült szerelmi vallomásom óta Vivien egy büdös szót nem szólt hozzám, sőt…, szerintem el is kerül, de ezt amúgy meg tudom érteni, mert biztosan lesokkoltam ezzel az egésszel. Mindketten sikeresen lesokkoltuk egymást, de hát valahogy ez köt minket össze, nem? Hogy mindig történik valami, ami senki mással nem történhetne meg, csak és kizárólag velünk, mert elbaszottak vagyunk. Külön-külön is, de együtt ez valahogy még sokkal erősebben jön ki, és hiába a jóindulat meg minden kurva előrelátás, a dolgok gyakran félremennek.
Tegnap csekkoltam egyet Heránál, szóval azt már legalább tudtam, hogy Vivien visszajött, megvan, és nem esett baja. Emiatt nem is nagyon akartam basztatni, mert gondoltam, hogy hulla fáradt és az utolsó dolog, amit szeretne, az én vagyok, hogy a nyakába lihegjek a felesleges aggódásommal meg a fontoskodásommal, szóval nem próbáltam megkeresni.
Még nem.
Igyekeztem letolni ezt a rohadt hétvégét, pláne mert a bálon azért többféle tragédia is sikeresen kialakult, volt ott szerelmi háromszög, utána valami verekedés, aztán az az ábrándosképű amerikai srác majdnem öngyilkos lett. Ez amúgy tök valid, hát nekem is volt egy epizódom, csak az volt a különbség, hogy ez én nyomorom hatszemközt maradt és igazából senki nem tudta meg, akinek ne kellett volna.
Sajnáltam pórul járt gyereket, mert tudom, milyen érzés, mikor véget akarsz vetni az életednek, és nem elég, hogy nem sikerül, de utána még beszélni is akar a fejeddel mindenki, aki él és mozog. Rémálom az egész!

Nekem meg még egy francos rémálom sem jut, mert itt szenvedek. A macska el is indul útjára, pontosan tudom, hogy hozzá megy, és ez megnyugtat, mert ha már engem ki tud kerülni, legalább ezt a beles kis csupasznudlit nem tudja ellehetetleníteni, ő legalább tud vigyázni rá helyettem is. Miután Catkara Nekoya őmacskasága sikeresen megszökött igyekszem a fejemre húzni a takarót reményében annak, hogy lesz lehetőségem legalább két óra nyugodt alvásra így egyben, de nagyjából negyed óra múlva panaszos miákolásra vagyok kénytelen kinyitni a szemem.
-Na most mifasz van?-simogatom meg az állatka fejét, aki láthatóan meg van sértődve mindenre és mindenkire, szóval nyüsszen egyet és leveti magát az ágyra cseszett kardigánomra, ha ló nincs, jó az a szamár gazdám is-jelleggel. Ez ezért elég fura, ha egyszer elmegy Vivienhez, maximum hajnalban vagy reggel szokott visszatalálni, olyan pedig sosem történt, hogy ne engedte volna be. Összeszorul a gyomrom.
-Nem találtad?-nézek a macskára, mintha legalábbis nyelvvizsgám lenne nyávogásból, de valamiért a reakciójából egyből azt veszem le, hogy Vivien nem ott volt, ahol lennie kellett volna. De akkor hol a picsában lehet? Ez nem jó jel, valami rohadtul nincs rendben. Másodpercek alatt lesz az egész testem libabőrös, és az egyetlen dolog, amire gondolni tudok, az az, hogy kurva gyorsan meg kell indulnom. Hova?
Ötletem nincs, majd akció közben majd jön az ihlet, de ha én most itt maradok, akkor konkrétan nekiállok vonyítani az idegtől, mint valami láncravert kutya, amit nem igazán kellene. Lehet, hogy nincs para, talán csak sétál, akkor meg rühellni fogja, ha megjelenek, de…nem szeretnék kockáztatni. Inkább küldjön el a kóchengeres picsába, minthogy utólag derüljön ki, hogy valami történt vele és én nem voltam ott. Megint.

Bevágok egy táskába nagyjából véletlenszerűen dolgokat, egy üveg víz, a kardigánom, amit szerencsétlen Catkara alól rángatok ki, majdnem a macskát is belegyömöszölöm, csak akkor veszem észre, mikor irritáltan a képembe nyervog, megsimogatom fejét és magamra rángatom a kabátom.
Nincs útvonal, nincsenek felesleges gondolatok, hó van, és sötét, fehér és fekete, cirkálok. Ha a kastélyban lenne, a macska megtalálta volna, nincs más ötletem, mint kisurranni és átnézni a birtokot is. Igyekszem semmire sem gondolni. Hera azt mondta, hogy visszajött, tehát nem az átváltozással van baj, de akkor mi van? És mi ez a kurvára megmagyarázhatatlan rossz érzés az egész testemben?

Nem kellene, de rágyújtok, egy lélekkel nem találkozom, és nem is realizálom, hogy merre vagyok arccal, míg a Rengeteghez nem érek. Újabb cigi, kifújom a füstöt, egy slukkra tudnék letüdőzni egy egész dobozt. Lennének kérdéseim, megint csak egy csomó értetlen miért és buta hogy, már magamnak sem akarom feltenni őket, úgysem találok rájuk választ. Ügyesebbnek kéne lennem, módszeresen feltérképezni a helyet, de csak megyek, mint, akit megátkoztak, az is simán lehet, hogy körbe-körbe és kurvára nem haladok sehova. Talán feladnám, ha nem hallanám meg azt a hangot.
Gyenge, messze van, de fájdalom hasít tőle az egész testembe. Eldobom a cigit és rohanni kezdek, keresztül mindenen, nem nézek a lábam elé, ágak csapódnak az arcomba és akadnak a hajamba, csak arra koncentrálok, hogy megfelelő irányba vigyen a lábam. Egyenetlen a talaj, nem is látok sokat belőle a hó miatt-milyen legyen egy erdőben, basszameg?- rosszul lépek és érzem, ahogy nyugtalanítóan roppan egyet a bokám, az igazi húsból, vérből és csontból álló bokám, de nem törődöm vele, túl gyors vagyok ahhoz, hogy megálljak.

Akkor torpanok meg, mikor meglátom. Nincs közel, idő kell a szememnek, hogy fókuszáljon, de érzem, hogy ő az.
Tudtam, baszdmeg, TUDTAM, hogy baj van!
Másodpercekig csak bámulok rá, pislogás nélkül, mintha ez segítene feldolgozni a látványt, de olyan az egész, mintha egy kibaszott, telibevert rémálomban lennék, az agyam képtelen bevenni ilyen állapotban, véresen, összetörve. Mi a franc történt vele?
Újra vágtatok, még öt méter, még kettő…lebaszom a táskát és térdre vetem magam. Fáj a bokám, fáj a fejem, minden fáj, de az fáj a legjobban, amit látok, ahogy látom és nem tudom mit kellene mondanom, hogy kellene-e mondanom a világon bármit. Normális esetben megkérdezném, hogy ki bántotta, de a múltkoriból kiindulva ott van az agyam hátuljában a gondolat, hogy ő tette ezt magával, és rádöbbenek arra, hogy dühös vagyok.
-Mi a francot csinálsz?!-morgom, miközben megragadom a csuklóját és megpróbálom kíméletesen lefeszíteni a mellkasáról. A harag jó, azt ismerem, attól nem sajog minden, az átlökdös ezen a kurva lidércnyomáson, legalább amíg ez az érzés összetart, addig talán nem fog erőt venni rajtam a pánik. Egyáltalán mire vagy kire haragszom? Rá? Magamra? Az egész rohadt világra? Csak egy valamiben vagyok biztos, érezzek bármit is, az csak és kizárólag érte történik. Nem hibáztatva, nem miatta, hanem érte. Gyorsan végig pásztázom, szörnyű az egész kibaszott helyzet, mindene sebes,véres vagy a kettő együtt és én kurvára nem értek semmit. Lépésben kell haladnom, mint decemberben, az működött. Első lépés: tudjuk meg magánál van-e. Jó, rendben, ez menni fog, meg tudom csinálni.

I f I told you what I was, would you turn your back on me? And if I seemed dangerous, would you be scared? I get the feeling just because everything I touch isn't dark enough That this problem lies in me

Chikara Tetsuya

Figyelmeztetések: 18+ trágárság, mentális zavar, szexualitás, nemi erőszak, gyűlölködés, self-harm, vér megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.



Reszketegen fújod ki a levegőt, mely fehér felhőként gomolyog az arcod előtt - tudatod is legalább ennyire ködös. Már nem tudod eldönteni, hol kezdődik a valóság és hol a képzelet. A kettő közötti határmezsgye elmosódott, akárcsak a fák sziluettjei a szemeid előtt. Talán a könnyek, talán a vérveszteség okozta mellékhatások miatt. Egyáltalán élsz-e még, vagy a lelkes öncsonkításodban sikerült végre kinyírnod magad? Neeem, utóbbi túl egyszerű lenne, túlságosan kegyes elmúlás a számodra. Bár a karmolások okozta fájdalom már nem is tudatosul benned, hiszen mindegy, mennyire próbálkozol, a szíved fájdalmát semmi sem képes elfedni. Erre már magad is kezdesz rájönni, ahogyan érzed, hogy a fáradtság, a láz és a vérveszteség szentháromsága legyőznek. Pedig tudod, hogy vissza kellene menned... legalább a kastélyig el kellene jutnod, de erőtlen vagy. Túlzásba estél, nem volt itt senki, hogy megállítson, mert így akartad. Talán titkon belül mégis reménykedsz a Halál eljövetelében, hogy kegyes lesz hozzád és mégis befogad. Még ha a lelked utolsó megmaradt morzsái az idők végezetéig a Pokol legmélyebb bugyrainak tüzén fognak égni, még az sem érdekel. Ennél bármi jobb lehet.

Bármi...

A sivatagban délibábként lebegő reménység, melyet Chikara Tetsuya szavai keltettek benned, a hangok konstans ellenkezése, a nem múló bűntudat, az undor, a gyűlölet, a keserű emlékek - nem hagyják, hogy higgy neki. Nem tudsz hinni neki. Pedig  olyan szép szavak voltak, olyan tündérmesébe illő csók volt az, sőt... ilyet még a tündérmesékben sem írnak le. Viszont a Te tested és lelked is érzi, tudja, hogy hozzá tartozol már, minden egyes porcikádnak szüksége van az ölelésére, hogy egyben tartson.
És pont emiatt volt olyan kínzó ez a két nap, melyet nélküle töltöttél el - amikor szándékosan kerülted, konstans azt érezted, mintha csak az életet jelentő levegőt vonnád meg magadtól.
Miért... miért nem vagy hajlandó beengedni? Miért nem vagy hajlandó elfogadni, hogy szereted? Miért menekülsz még mindig előle? Miért félsz? Mitől félsz?

Talán egyszerűbb lenne megválaszolni azt a fel nem tett kérdést, hogy mitől nem félsz.

Kezdetnek itt van a tény, hogy Chikara Tetyusa egy férfi... márpedig mint jól tudod, férfiakban nem lehet megbízni. A férfiak mind erőszakos ösztönlények, testi erőfölényükkel érvényesítik az akaratukat másokon, majd amint megunják, jobb esetben elhajítják a nőket, vagy rosszabb... Aztán ott vannak Chikara Tetsuya ingerült tettei, valamint meggondolatlanul szabadon eresztett mélyre vágó szavai. Hányszor mondta azt, hogy utál? Sőt mi több - gyűlöl. Hányszor vágott undorító sértéseket a fejedhez, melyekkel nem is lőtt messze a valóságtól? Hányszor gondolt arra, hogy megdugna? Mi bizonyítja azt, hogy nem hagy el, miután lefekszetek egymással? Mi garantálja, hogy nem hagy el, ha kiderül, hogy... talán soha nem leszel képes szexelni vele? A decemberi után? Semmi, ugye? Hiszen akkor is egy árva tájékoztatás, egy kósza levél nélkül képes volt otthagyni téged egyedül, pont, amikor szükséged lett volna rá, a megnyugató jelenlétére, a kedves szavaira, gyengéd érintéseire? Arról is baszott értesíteni, hogy egyébként hova és milyen célból megy... Egyedül a bálon volt hajlandó kinyögni, hogy úgy egyébként válogatókra ment ki Japánba és Koreába, hogy egy másik kontinensen folytassa az életét...
...Nélküled.

Azonban ezek ellenére is hinni akarsz a szavainak.

"Szeretlek, Vivien. Csak téged. Mindennél jobban."

Az emlékre könnyek kezdenek patakozni az alvadt vértől mocskos arcodon, ahogyan kezed megadóan hullik alá a tested mellé a hóba. A hideg hó kéretlen csókja az egyetlen, mely józanítóan tart valamennyire a realitás ingoványos talaján. A vádló, megkérdőjelező, gyűlölködő hangok zsibbasztóan visszhangoznak a fejedben - könyörtelenül emlékeztetnek arra újra és újra, hogy nem érdemled meg a boldogságot. Hogy Chikara Tetsuya hazudik. Hogy Te hazudsz magadnak azzal kapcsolatba, hogy szereted. Csak kihasználnád Őt. Nem vagy képes szeretni, képtelenség téged szeretni.
Ez az egész csak egy hazugság köztetek.

Mi sem bizonyítja jobban, hogy a bál után sem próbált meg kapcsolatba lépni veled, ugye? Nem érdekelted eléggé, most sem fogod eléggé érdekelni. Ez már csak ilyen Vivien. A Te Sorsod a végtelen magány. Senkinek nem kellesz.

Senkinek...

Feladtad az önbántalmazást, feladtad, hogy eljuss a gyengélkedőre és kezded feladni a reményt... bár egyelőre fagyott ujjaiddal még görcsösen kapaszkodsz belé.
Ezért suttogod a nevét az éjszakba.

Már nem tudsz koncentrálni az ítélkező, undortól és gyűlölettől csöpögő hangokra, mind egy artikulálatlan, értelmezhetetlen masszává gyúródnak a fejedben. Már arra sincs energiád, hogy dühödten elküldd Őket a kurva anyjukba, a halál faszára, vagy bárhova máshova melegebb éghajlatra. Van elég bajod jelenleg nélkülük is, nem kell, hogy ennél is jobban fájdítsák a fejed. Ez alkalommal megoldod magadnak a teljes mentális összeomlást küldő segítség nélkül is.

De hiszen... a hangok is Te vagy, nem igaz?
Csak az elméd kivetülései ezek a képzelt hangok. A múltad apró megszemélyesített részletei, a lelkiismereted apró darabkái, melyek folyamatosan emlékeztetnek arra, hogy bűnös vagy.

Bűnt követtél el, amikor megszülettél.
Bűnt követtél el, amikor vérfarkas lettél.
Bűnt követtél el, amikor embert öltél.
Bűnt követtél el, amikor embert ettél.
Bűnt követtél el, hogy nem haltál meg.

Bűn az is, hogy még mindig élsz.

Szemeidet lehunyod, fejed fáradtan döntöd hátra, neki a fa törzsének. Gyűjtöd az energiát, hogy feltápászkodj és visszavonszold megviselt, felhasogatott tested a gyengélkedőre. Mert menni kell tovább. Nem magad miatt. Sosem magad miatt...

Csak lassan ülepedik le a tény, hogy nem vagy egyedül. Mióta is?
A hang, amit hallani vélsz ismerős, szíved erősebben dobban rá, már amennyire a körülmények és az állapotod engedi. A kezed megnyugtató kaparászása is megszűnik a mellkasodon, de... nem vagy benne biztos, hogy ez a valóság. Chikarara nézel, látod, hallod, érzed Őt, de ki tudja...? Lehet csak a képzeleted űz csúfos gúnyt veled. Tekintetedből kiveszett minden tűz, minden csillogás, minden élet, mely korábban fellelhető volt benne. Most csak mérhetetlen üresség tükröződik kékjeidből, ahogy felveszik a szemkontaktust a sötét szempárral.
Milyen szép szemei vannak, ugye? Éberen álmodoztál már róluk. A bál óta voltak gyengébb pillanataid, amikor tényleg el akartad hinni...

"Mi a francot csinálsz?!"

- Hmm... - minden egyes légvételért meg kell küzdened, az oxigén ritkásan jut el a tüdődig, hiszen elég sok vért sikerült akarva-akaratlanul lecsapolnod magadból és csak most veszed észre. - Én csak... próbáltam véget vetni... - akadozva beszélsz, nehéz felvenned a saját gondolataid fonalát is jelenleg. - ennek... - De minek Vivien? Nem fejezted be a mondatot. minek akarsz véget vetni? - Ennek a borzasztó fájdalomnak... amit konstans érzek. Itt... - a kezeddel, amit nem fognak le, ami eddig lagymatagon hevert a tested mellett most megemelkedik, hogy a mellkasodra mutass - arra a pontra, ahonnan a vér még most is lágy selymességgel bugyog fel a karmolt sebekből.

- Mit keresel itt, Chikara...? Ilyen... későn...? - amint kiejted ezeket a szavakat a szádon, rájössz, mennyire nevetséges az egész. Hát hogy lehetne itt? Hiszen két napja nem keresett, meg sem próbált veled beszélni a vallomása után. Talán... az is csak a képzeleted szüleménye volt? Ennyire akartad, hogy a legsebezhetőbb napjaid egyikén behallucináltad magadnak? A szabad kezed a szád elé emeled és beleharapsz az ujjadba. Érzed, ahogyan a fogaid alatt szakad a bőr, szádat eltelíti az ismerős fémes íz, mégis nem érzed a fájdalmat. Haloványan felnevetsz ezen. Inkább lenyúlsz a hóba - a láz éget már belülről, a hó némi enyhülést ad a forró bőrödön. De ahhoz nem elég, hogy képes legyél eldönteni, hogy ez most valóság vagy ábránd csupán. - Nem igazán tudom eldönteni, hogy most... valóban itt vagy-e, vagy csak... annyira szeretném, hogy itt legyél... velem, hogy az elmém csalfa játékot űz velem... - felé nézel, az arcát figyeled, de olyan tompa minden. Semmi sem egyértelmű, semmi sem világos, minden egy hatalmas katyvasz. Kezedet nagy erőfeszítések árán felemeled, hogy megérinthesd az arcát. A karod remeg, már nem is tudod, hogy pontosan mitől - a hidegtől, a megerőltetéstől, vagy valami mástól? Ujjaid zsibbadásán keresztül is érzed bőrének puha, hűvös tapintatát, de nem akarsz hinni az érzékeidnek. Képtelen vagy elhinni, hogy itt lenne - pont Ő, pont most, pont itt.
De ha nem Ő, akkor mégis ki lenne itt, ugye?

   

                   

          So you can drag me through hell If it meant I could hold your hand        

   

Vivien M. Smithe

TW: káromkodás, fizikai erőszak említése, vér

Minden hófehér. Tiszta, érintetlen, szép is lehetne, ha éppen nem lenne görcsben az összes izmom az aggodalomtól, talán élvezni is tudnám, mint Roxmortsban még decemberben. Akkor még minden egy kicsit egyszerűbbnek tűnt, és el is hittem, hogy mehetnek rendben a dolgaim. A dolgaink.
Aztán mindent elbasztam azzal, hogy nem tudok parancsolni a testemnek, aztán meg nem tudok parancsolni a lepcses számnak, hát hogy a picsába lenne esélyem akkor parancsolni a szívemnek? A szívem pedig egyértelműen ott, akar lenni, ahol Vivien van és most azt érezteti velem, hogy valami kurvára nincs rendben és nem nyughat, ameddig meg nem találom.

A legjobb esetben sétál, egyedül akar lenni és gondolkodni -fasz tudja miről, lehet, hogy arról, hogy mekkora istenverte pöcs vagyok, amiért nem szóltam neki a válogatókról, hogy mekkora hülye barom vagyok, amiért belestem, mint vak hipogriff a verembe, ki tudja…- én meg odatermek és majd jól idegbe rakom,azzal, hogy feleslegesen üldözöm, mert hát nem épp elég volt neki belőlem a bálon? Még nekem is elég volt belőlem a bálon.
Legrosszabb esetben…nem tudom. Nem akarok mindenféle ördögöket festeni arra a bizonyos falra, szóval ebbe a lehetőségbe kurvára bele sem szeretnék gondolni. Az első lesz. El leszek küldve anyámba, aztán mehetek magamnak aludni és jó lesz. Kibaszott jó lesz, mert majd holnap megbeszéljük ezt az egészet, majd viszek neki egy termosznyi kávét és szürcsölgetheti, közben meg kitaláljuk, hogy mi a nádvágó úristent csinálunk most egymással, hogy én szeretem, ő meg szeretné, hogy mondjam el neki kétszer és ennyi. Akkor majd jól meg leszek nyugtatva és nem kell majd egyik cigiről a másikra gyújtanom, hogy ne kapjak idegzsábát. Szóval jó lesz!

De amikor meghallom azt a hangot, a kezdeti optimizmusom másodpercek alatt hagyja el a testem, az agyam pedig rácsúszik a lehető legrosszabbra, amit csak el tudok képzelni. Nem lehet szavakba önteni azt, ami a fejemben van, nem látok, nem hallok, nem gondolkodom csak rohanok a hang irányába és fohászkodom, franc tudja kihez, hogy jófele menjek. Már nem azért rimánkodom, hogy ne legyen baj, csak azért, hogy időben odaérhessek, pedig azt se tudom, mi vár.
Egyike a legrosszabb rémálmaidnak.
Vérzik. Fázik. Sebek borítják. Ne! Vér mindenhol, vér az arcán, vér a kezén, vér a ruháján, vér a havon. Friss vér. Nem akarom!  Az agyam visszadobja a vért a kabátján, a vért a hóban, azt, ahogy védtelenül, rettegve kuporog Roxmortsban. Előlem menekült. NEM! Előlem, de mégsem előlem, hiszen percekre volt szüksége, hogy észrevegye, hogy én vagyok ott és nem valaki más. Most is erre kellene készülnöm?

Nem vagyok ügyesebb, és nem vagyok átgondoltabb sem, mint a múltkor. A leglényegesebb az, hogy rohadt gyorsan fejezze be, amit csinál, így nem vagyok éppen a legkedvesebb vele, de legalább rájövök, hogy valamennyire érzékeli, hogy itt vagyok, viszont nem harcol velem, hagyja, hogy elhúzzam a kezét. A mellkasára nézek, a kezére, az arcára. Olyan sok vér van rajta, maszatos az az a szép arca. Könnyek,vér…miért nincs a szobájában Herával és a macskámmal?! Igyekszem kontrollálni magam, ha nem tenném rákiabálnék. Mi a faszért csinálja ezt magával? Mi a bánatos francért csinálja ezt velem?
A torkommra forrnak a szavak, gyenge a hangja, nem úgy veszi a levegőt, ahogy kellene. Körbenézek. Kurva sok vért vesztett? Mennyi vért lehet veszteni mielőtt…? Ne nem, nem olyan nincs!
-Ne mondj ilyeneket-megtartom magamban a dühöt, mert segít nem elhagyni magam, segít nem felfogni, amit éppen kimondott, elvisz a következő lépéig.
Állítsd el a vérzést!

Kirángatom a kabátzsebemből a pálcámat és vadul lapozom az agyamban a képzeletbeli könyvet, amiben az összes nyomorult varázslatnak ott kellene lennie, amit valaha tanultam.
-Kurvára nem fogsz itt meghalni-mormogom és a pálcámat a mellkasa, aztán a combján lévő seb felé irányítom, ezek tűnnek most hirtelen a legnagyobbnak-Valetudo! Nem csinálhatod ezt Herával!-nézek végig rajta, egyelőre kerülve az arcát, mert attól félek, ha a szemébe néznék teljesen kiesnék a szerepemből, ami eddig visszatartott attól, hogy totálisan összeomoljak- És tudom, hogy nem számítok, de...velem sem.
Az első akadályt elhárítottam, jöhet a következő. Geci hideg van. Miért nem úgy van felöltözve, mint, aki amúgy tudja, hogy geci hideg van?! Közelebb rángatom magamhoz a táskát és kiszedem belőle a meleg,fekete kardigánt, ami már korábban is volt rajta.
-Tökömért csinálod ezt velem-suttogom, inkább magamnak,mint neki, miközben igyekszem ráteríteni a kardigánt a hátára és összehúzni rajta, nem érdekel, ha véres lesz, ha koszos lesz, csak az fontos, hogy kicsit felmelegítsem. Engem szerencsére felmelegít a kérdése, amitől csak mérgesebb leszek.
-Szerinted? Kergetem a rézfaszú baglyot? Havat jöttem lapátolni?-alkalmazom a hülye kérdésre hülye válasz elvét, hogy addig se kelljen azon pörögnöm, hogy mi a fene történik és, hogy miért csinálja ezt magával, közben a kardigán ujjával finoman elkezdem letörölgetni az arcát, de még mindig kerülöm a tekintetét- Téged kereslek, ki tudja mióta. Majdnem elvitt a görcs, szóval ne azt kérdezgessed, hogy én mit csinálok, hanem mondd már el, hogy te mit csinálsz itt késő éjszaka a rozmárbaszó hidegben...?
Ilyen állapotban, mondanám, de nem jön ki a számon. Inkább befejezem az arcával való csesződést és a víz után turkálok a táskában, hátha szomjas, így csak a végét kapom el a mozdulatnak, mikor a saját ujjába harap. Elkerekedik a szemem. Nem csinálhatok tovább úgy, mintha nem látnám a nyilvánvalót.

Újabb dühhullám jön, ezúttal legyőz.
-Hagyd már abba és ne nagyon nevetgéljél, mert kurvára nem vicces itt semmi!-förmedek rá, pedig tudom, hogy nem kellene. Nem önmaga, vagy…most önmaga igazán? Mi ez az egész?-Nem tudom mi a szar bajod van, de na magadat bánts. Bántsál inkább engem!-törlöm le a vért a szájáról, az sem érdekel, ha megharap. Sokkal egyszerűbb volna elviselnem a fizikai fájdalmat, minthogy azt kelljen néznem, hogy ezt műveli magával.
Nem jutok el addig, előkaparjam a vizet, mert a szavai megint szorítanak egyet szívemen. Hatalmasat sóhajtok és végre ránézek. Az arcomhoz nyúl, hagyom neki. Merlinre, hogy legyengült! Megtámasztom a felkarját a tenyeremmel, hogy egyszerűbb legyen neki.
Megremeg az alsóajkam, elolvad bennem a düh és csak a szeretet marad. De ez a szeretet nekem fáj, mégsem húzódom el. Tűrök. Azt akarta, hogy itt legyek…? De miért?
-Tényleg itt vagyok, kincsem-jelenik meg az arcomon egy halovány mosoly és a kezéhez bújok- sajnálom, hogy csak most, már rég…-nem tudom mit kellene mondanom, és azt sem tudom, hogy hogyan. Nem bírom kifejezni, hogy már rég itt kellene lennem, egyedül se kellett volna hagynom egy nyomorult másodpercre sem, mert akkor most nem tartanánk itt. Az én hibám, az én hibám, minden az én hibám!

[engem]

I f I told you what I was, would you turn your back on me? And if I seemed dangerous, would you be scared? I get the feeling just because everything I touch isn't dark enough That this problem lies in me

Chikara Tetsuya

Figyelmeztetések: 18+ trágárság, mentális zavar, szexualitás, nemi erőszak, gyűlölködés, self-harm, vér megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.



Az élet kegyetlen, de egyben... olyan gyönyörű is. Ezért kapaszkodsz bele most is, a történtek ellenére is. Ezért nem leszel feladni soha, mert hiába hitted, hogy a remény apró lángja már rég kihunyt benned, de még mindig ott pislákol. A sötétséged mélyén elhagyatottan ücsörgő kislány sosem szűnt meg létezni, egyre csak tartja azt a kis aprócska lángot, remélve, hogy egyszer eljő a fény a rideg, magányos, félelmetes sötétségbe, egyszer a nappal felváltja a végeláthatatlan éjszakát.

Néha, amikor csend van még hallod a hangját. Tudod, hogy ott van mélyen megbújva, távol a világ minden fenyegetésétől, távol minden rossztól, fájdalomtól, de... egyedül. Tudod jól, hogy nem büszke arra, akivé váltál, tudod jól, hogy egy szörnyetegnek tart, de azt is tudod jól, hogy Ő gyenge. Túl erőtlen, túl kedves, túl megbocsátó, túl naiv, csak eltaposnák, félrelöknék, megerőszakolnák, megtörnék - újra. Mert egyszer már megtörtént, de soha többé nem fog - mert nem hagyod. Ő nem bírná ezt a könyörtelen világot. Ő nem, de Te igen. Te pedig tudod, hogy bár egy szörnyeteg vagy, borzalmas személyiség - kihasználsz másokat, átgázolsz bárkin, hogy a céljaidat elérd, örömödet leled mások szenvedésében, kegyetlen vagy, nincsenek gátlásaid, nincs szíved. Mármint az anatómiai értelmezésben a szívednek semmi baja, ugyanúgy pumpálja a vért, mint más egészséges emberé, azonban átvitt értelemben romlott. Tudod, hogy nem érdemelsz sem bocsánatot, sem sajnálatot, sem boldogságot, semmit...

És mégis ha a víz alól hallod a kislány gyönge hangját, mindezek ellenére azt sugallja neked, Te is érdemes vagy a boldogságra. Hogy amit érzel, amit Chikara Tetsuya érez irántad, az valódi, az őszinte, az igaz - és a tiéd. Csak ki kell nyújtsd a kezed, el kell fogadnod, bíznod kell - magadban és benne is.
Te azonban rettegsz - attól, hogy bántanád, hogy sérülne akár lelkileg, akár testileg miattad. Félsz attól, hogy egyszer, mint minden jó dolog, ez is véget ér. Rettegsz attól, hogy elhagy Ő is, mint régen Natalie - hiszen Chikarat nem köti hozzád semmiféle eskü - sem vérszerződés, mint Herat, sem megszeghetetlen eskü, mint Jenkinst.  Chikara Tetsuya megtehet bármit és még Te sem vagy ennyire romlott, hogy egy élethosszig tartó kínszenvedésre ítéld azzal, hogy magadhoz láncolod.
Közben meg... hinni akarsz Chikaranak, hinni akarsz a kislánynak is. Akarod Őt, a szeretetét, akarod, hogy tudja Te is ugyanúgy érzel - mert nem kell neked senki más, csak Ő, nem akarod, hogy más érjen hozzád, csak Ő, nem akarod, hogy más öleljen, csak Ő, nem akarod, hogy más csókoljon, csak Ő. Rábíznád a sérülékeny szívedet, a reményed csöpp lángját, a törékeny bizalmadat, mindenedet odaadnád neki, ha... ha nem lenne túl félelmetes a kontrollvesztés rémképe.
Ha nem lennének ott a hangok a fejedben.
Ha nem jönne elő az az éned, aki csak rosszat tud feltételezni. Alattomos suttogásai elnyomják a kislány hangját, a harag újra lángra gerjed benned.

Mert ez is az Ő hibája.
Nem a tied.
Sosem a tied.

Ennek ellenére, hiába minden negatív gondolat, szíved a hangjára jótékonyan megremeg. Az, hogy itt van, az érintése, hogy mégis érdekled... melegséggel tölt el. Melegséggel és fájdalommal. Szeretettel és gyűlölettel. Reménységgel és haraggal.
Ebben az állapotodban több időre van szükséged, hogy szavai eljussanak a tudatodig, leülepedjenek és megérthesd őket. Nem érted, miért beszél halálról, hisz... ez nem az első alkalom, hogy ezt csinálod. Sosem haltál még bele, óvatos vagy, vigyázol, hogy ne történjen meg. Hiszen... ahogy Ő is mondja, nem teheted ezt Heraval. Titeket már a véretek összeköt, mellette maradsz, ameddig szüksége van rád, ameddig feleslegessé nem válsz és el nem dob. Akkor talán...

- Ha... nem számítanál, akkor... most sem lennél itt. Akkor... már rég szóba sem állnánk, és... lehet jobban jártál volna. Lehet jobban járnál... - kicsit összeráncolod a szemöldököd, hiszen nehezen képes elméd befogadni a szavait. Pedig régebben milyen magabiztosan állította, hogy neked sem kell más, csak Ő, most meg... nem számít? Hát hogyne számítana? Hát hogy nem látja? Nem ellenkezel, amikor begyógyítja a sebeidet, nem ellenkezel, amikor rád aggatja a kardigánját - úgysem ér most semmit az öncsonkítás, nem segített, akkor meg minek? Teljesen felesleges, az egész felesleges, de nem bírod elviselni. Ezt már nem. Annyira fáj...

- Engem... kerestél... - ismétled meg lassan a szavait. - De... miért? Hiszen eddig... eddig nem is... kerestél, pedig... pedig vártalak... - Vártad? Vártad valóban, de közben meg... biztosan elzavartad volna, ha megkeres. Most is egyszerre örülsz annak, hogy itt van, mert nem vagy egyedül, mert itt van, mert szeretnéd, hogy melletted legyen, de közben nem akarod, hogy bárki gyengének lásson - most pedig tagadhatatlanul az vagy. De ez volt decemberben is, nem? Ezért hidegültetek el egymástól, nem? Egyszerűen döntésképtelen vagy. Nem tudod, hogy mit akarsz igazán... - Már az előbb mondtam... de nem figyelsz... Én csak... csak meg akartam... - veszel egy nagyobb levegőt és megkísérled összeszedni magad és egy egyenesebb ülésbe tornázod magad. - Csak szerettem volna, ha... ha valami jobban fáj, mint... - a mellkasodra teszed a kezed a szíved fölé, melyen már az ejtett sebeket Chikara begyógyította és a bőröd immáron a kardigánja fedi. - Nem... nem ez az első alkalom. Csak ha... úgy érzem, hogy túl sok... ezzel próbálok kompenzálni. Tudom... tudom, hogy nem segít... semmin sem segít... a bőröm ugyanolyan mocskosan nő vissza, hiába kaparom le... a bűneim... ugyanúgy megmaradnak... a bennem lévő mocskot sem tudom kiereszteni, mindegy mennyi vért vesztek... és a szívem fájdalmát sem tompítja... szóval... tudom, hogy teljesen felesleges, de... jobb mint szenvedve várni az ítéletet... ezt legalább... én irányítom. Bár most... most talán... egy kicsit túlzásba vittem... de egyik seb sem túl mély... egyik sem elég mély...

Észre sem veszed, de hiába törölgeti az arcod, de a könnyek folyamatosan patakzanak a szemeidből. Mikor is sírtál utoljára? Mikor sírtál utoljára őszintén? Már magad sem tudod, ugye? Most azonban a gát átszakadt, megállítani már nem tudod, de... vajon szeretnéd megállítani? Van az a pont, amikor már nem. Már úgyis mindegy. Úgyis gyenge vagy.

csalódást okozol Morgana

Így van, csalódást okozol mindenkinek, nem csak neki. Csalódást okozol Heranak, Natalienak, Fenrirnek, Chikaranak, megboldogult édesanyád emlékének, a nevelőszüleidnek, a tanáraidnak, mindenkinek. De menni kell tovább. Hogy minek? Mert. Mert így akarod. Mert meg akarod mutatni. De mit is? Nem a sikert... hanem a nyers és félelmetes kitartást, mely benned lakozik. Nem akarsz engedni a hangoknak, akik egyre erősebben ostromolnak - a hibáiddal, hiányosságaiddal, bűntudattal. Egyik kezed a fejedhez kapod. Eltelik egy kis idő, de a hangok nem szűnnek, egyre erősödnek. Belemarkolsz erősen a hajadba, de... a fájdalom eddig sem segített - most sem segít.

- Én... Én vagyok a bajom... Én vagyok a baj, érted...? Nem... nem akarlak bántani. Téged nem... már nem. De Én... Én csak ezt ismerem... a fájdalmat ismerem, a kínt, ez volt a tanítómesterem, de silány... silány tanár volt, mert... mert elbaszott vagyok... és nem tudom, hogy lehetnék jobb...

tökéletes lehetnél, ha... ha engednéd, hogy vezesselek

De Te nem akarod, hogy Greyback irányítson... most már ne. Annak a korszaknak vége... szabadulni akarsz tőle... végre... végleg...

az lehetetlen. örökre veled maradok

Hallod karcos, velejéig romlott nevetését, amit áthasít egy újabb, vékonyabb, tisztábban csengő és mélyebbre vágó hang.

Szörnyeteg vagy Morgi. Csak tönkre teszed őt is... Ahogyan azt a lányt is... ahogyan engem is!

Natalie vádló szavai mélyebben hasítanak, mint bármely penge. Az arcodon lefolyik egy újabb forró könnycsepp. Tudod, hogy igaza van.
Megannyi arc lebeg lelki szemeid előtt, és egytől egyig negatív érzelmek - düh, megvetés, undor, gyűlölet, rettegés, irigység - tükröződnek róluk, de aztán... homályosan feltűnik valami más is. Chikara Tetsuya aggodalmas arca, halvány mosolya, de a szavait elnyomja az elmédben tomboló háború. Az a sok hang, egyszerűen nem akarják hagyni, hogy halld Őt, hogy értsd Őt, hogy... kiléphess a fénybe.

Ekkor megjelenik a kislány, a remény aprócska lángjával törékeny kezeiben. A sötétség, ami bekebelez, a kis láng miatt hátrébb húzódik, a hangok is távolodnak. Míg a kislány egész testében ragyog, addig Te sötétszürke vagy. Fényed már rég elveszett, és ha hagyod, teljesen beleolvadsz a sötétségbe. Azonban a kislány rövid, de magabiztos léptekkel közelít feléd - a hangok eltompulnak, a sötétség haragos visszavonulót fúj, a kislány pedig eléd érve feléd nyújtja az apró lángot.

Bízz benne...

De mi van, ha átver? Mi van, ha Ő is hazudik?

Nem fog, hisz szeret téged!

De... de mi van ha...

Higgy magadban... magatokban!

De hogyan is tehetném, ha eddig csak fájdalmat okoztam neki?

Te is szereted Őt. És ez... éppen elég!

Lehet, hogy... elég vagy?

Mindenki megérdemli a boldogságot, ez alól Mi sem vagyunk kivételek!

A kislány nyújtja feléd a lángot, Te pedig bizonytalan, reszketeg kezekkel fogadod el tőle. A kislány rád mosolyog, Te pedig félénken vissza rá, ahogyan szépen lassan  téged is elborít a fény.

"Tényleg itt vagyok, kincsem"

Most már elérnek hozzád a szavai, a láng pedig megakadályozza, hogy a negatív érzelmeid most az egyszer elborítsanak. Szeretnél visszamosolyogni rá, de képtelen vagy, az ajkaid lefelé görbülnek és csendes, de erősebb sírásba kezdesz.

- Nem... nem baj... az a lényeg, hogy most már itt vagy... - ijesztő ez az egész, de ahogy az érintésedbe dől, amilyen finom hangon beszél, biztonságot ad. - Maradj velem, kérlek... szükségem van rád! Ha mellettem vagy, nem... nem érzem magam olyan magányosnak, sőt... teljesnek érzem magam. Tudom, hogy sokat kérek... és... és... nem tudlak elítélni, ha nemet mondasz, de... még sosem vágytam semmire sem ennyire... - hagyod, hogy a könnyek kontrollálatlanul csendesen folydogáljanak le az arcodon, ahogyan szipogva keresed a tekintetét, hátha ki tudod olvasni az igéző sötét szempárból előbb a választ, hogy... ha esetleg visszautasítana már előre meg tudd acélozni lelked maradékját.

De nem fog visszautasítani minket, hidd el!

Bár így lenne!

   

                   

          So you can drag me through hell If it meant I could hold your hand        

   

Vivien M. Smithe

TW: káromkodás, fizikai erőszak említése, vér

Biztosan bárki végtelenül szánalmasnak és ostobának gondolna, amiért késő éjszaka itt taposom a friss havat, míg a bokám bele nem reccsen, mindezt valaki olyan miatt, akinek szerelemet vallottam és gyakorlatilag meg sem köszönte, csak faképnél hagyott. Még fakép se volt basszameg, csak én meg a végtelen nyomorom és mégsem érzem azt, hogy megbántam volna, hogy véletlenül kinyögtem, mit érzek. Mintha az ezer kő közül, amit a mellkasomra rakott ez a mocskos, rohadt kurva élet, legalább egyet le tudtam volna tenni, most már szorongassa őt a tudat, hogy szeretem, ő pedig, gondolom…nem tudom, fogalmam sincs, hogy mit érezhet. Éreznie kell valamit, nem? Anélkül ezt az egész idegbajt nem lehet csinálni, persze az is benne van a pakliban, hogy csak áltatom magam, mert jobb azt gondolni, hogy legalább egy minimális esélyem van, mint hogy nekiálljak elfogadni, hogy beleszerettem abba a lányba, aki számomra csak akkor lenne elérhetetlenebb, ha Koreában vagy Japánban laknék, tőle több száz kilométerre…na tessék! Még ez is!

Mégis egyértelmű volt számomra, hogy meg kell találjam, még akkor is, ha nem lehettem benne biztos, hogy örülni fog annak, hogy már megint a nyakába akaszkodom. Nincs logika semmilyen tettem mögött, ami vele kapcsolatos-nem mintha amúgy kifejezetten a logika embere lennék-, nincs idő gondolkodni mellette, mindig csak a most van, csak az a probléma, amit minél gyorsabban meg kell oldani, mert nincs idő.
Mikor legutoljára kifutottam az időből,elvesztettem a lábam. Most pedig még ez sem tűnik olyan kibaszott rémisztőnek, mint annak a lehetősége, hogy elveszítsem Vivient, de…ez nem történhet meg, ugye?
Amikor meglátom, szinte megáll a szívem, mert…nem akarom és nem is tudom felfogni, hogy ezt magával tenné, pedig én vagyok az az idióta, aki úgy gondolta, hogy igazán fasza ötlet lenne kivetni magát a gyengélkedő ablakán, minél fogva nyilvánvaló, hogy miért kuss a nevem, de nem bírom ki. Elfoglalom magam a mérgemmel, addig sem vesztek el minden kontrollt, ami még magmaradt, tudom, hogy ez sem a legnormálisabb reakció, de egyelőre ez tart egy magamhoz képest higgadt állapotban, szóval fogódzom bele, ameddig lehet, ezért válaszolok továbbra is ebben a szarkasztikus szarfej hangnemben, pedig épp azt igyekszik kifejezni, hogy igenis számítok neki, amiért hálásnak kellene lennem. Vagy legalábbis hálásabbnak, mint, amilyen most próbálok lenni, amúgy meg esküszöm az is vagyok, csak ha ezt most átengedem a szűrőn jön vele minden más is.

-Ja-mormogom, miközben minden mélyebb sebétől igyekszem a legjobb tudásom szerint megszabadítani- és ha apám minden téren megállna és csengetne, akkor nemcsak sárga lennék, hanem villamos is. Na akkor jártam volna a legjobban, talán még az életem is sínen volna, mi?
Megint csak össze-vissza beszélek, talán szerencsésebb lenne becsukni a számat, de a csend is rohadt ijesztő...minden az, nekem pedig valahogy úgy kell lavíroznom, hogy se én ne boruljak ki, se pedig Vivien, aki megint valami végtelen idióta kérdést intéz hozzám. Miért nem érzékeli magától is, hogy nincs olyan isten, hogy ne keressem, hogy ne figyeljek rá, még ha csak távolról teszem is?
-Dehogy vártál-húzom el a számat, pedig ez is azok közé a dolgok közé tartozik, amiket legalább egyszer hallani akartam tőle, hogy szüksége van rám, hogy hiányzom neki, hogy igenis szeretné, ha idegesítő módon feltűnnék mindig mindenhol, ahogy eddig is. -Azért kerestelek, ha már annyira tudni akarod, mert a kis csupasz haverod visszapattant, amikor elhúzott, hogy boldogítson, rajtam meg kijött az idegzsába, hogy valami bajod van, és…hát itt vagyunk.

Folytatom a dohogást, miközben ráterítem a kardigánt, így végül is egyszerűbb, amit mondani akarok, az elhangzik, csak a stilisztika problémás, de talán megengedhetek magamnak ennyit, ha a másik lehetőség az, hogy instant sokkot kapok. Még hogy eddig nem kerestem? Hát, a nagy büdös francokat, csak olyan kurva nehéz ez az egész. Lehetetlen megállapítani, hogy zavarok vagy éppen vár, hogy rohannom kéne utána és vállalni, hogy elküld vagy távol maradni és hagyni, hogy gondolkodjon. Nekem most az utóbbi tűnt jobb ötletnek, mert nem elég neki a vérfarkaskór, még én is nyakába öntöttem az érzelmeim hidegvizes vödrét, bár…igazából sejthette, hogy így érzek iránta, úgy gondolom, hogy Roxmortsban elég egyértelművé tettem, hogy mit is szeretnék tőle. Hogy mit? Úgy nagyjából mindent, amit nekem szeretne adni, az idejét, a mosolyát, a hülye beugatásait, az érintését és ezzel együtt a problémáit, meg minden nyomorát is vállalom, mert ez így normális. Legalábbis az én nagy, hombár fejemben.
-De figyelek-nézek végre rá, az állkapcsomnál megremeg egy apró izom, mert szörnyű így látni, biztos marhára örülnöm kéne, hogy egy lépéssel közelebb kerülök hozzá most is, de ilyen áron nem kell. Inkább marjon belém a csípős megjegyzéseivel ezerszer, mint hogy egyszer ilyen védtelennek és elesettnek lássam. Ahogy rápillantok, most valóban olyan fiatalnak látszik, szinte gyereknek.
-Láthatóan nem működik, amit csinálsz, nekem viszont jobban fáj, mintha nyakon döfnél egy csontozókéssel, szóval, ha egy mód van rá, ne csináld-nézek rá kérlelően. Hány alkalom lehetett, amiről nem tudtam? Lehet, hogy amiatt is bántotta magát, ahogy én viselkedtem vele? Az a sok mocsok, ami kiömlött a számon…
-Ha baj van, szólj, csináljunk valamit-kezdem vázolni a hülye ötletem, ami nem old meg semmit és esélyesen kurvára nem is segít neki- fussunk, verjük szét kastélyt vagy repüljük körbe, beszélj hozzám, vagy csak sétáljunk csendben. Kussban is bírok ám maradni…néha egy öt-hat percig.
Valahogy várom, hogy erre csípőből odacsessze, hogy ezt a marha előnyös képességemet akár most is nyugodtan kamatoztathatnám, de nem hiszem, hogy ehhez megfelelő állapotban van. Sőt…kurvára csinálni kellene valamit és nem itt ültetni a hideg hóban, mint valami jégszobrot.

Rémisztő, hogy sír, akárhogy erőltetem az agyam, nem emlékszem olyan alkalomra, mikor igazán sírt volna, ilyen mély kétségbeeséssel, miközben azt mantrázza, hogy ő a baj, én pedig nem találom a szavakat, hogy elmondjam, ez nem igaz. Csak folytatom a könnyei maszatolását, közben pedig bőszen rázom a fejem, hogy valahogy kifejezzem, mennyire nem értek egyet vele. Kibaszott kellemetlen érzés, hogy nem értem, hogy olyan, mintha időnként megszűnnék számára létezni, mintha minden megszűnne és egyedül maradna a fejében valami olyannal, amiről fogalmam sem lehet. Megfogom a kezeit és igyekszem kizökkenteni azzal, hogy végigsimítok az ujjain, pedig az első reakcióm az lenne, hogy rákiabáljak, hogy azonnal hagyja abba, amit csinál.
A szinte hangtalan zokogása végigborzongatja mindenem, kényelmetlen, undok érzés kúszik fel a gerincem mentén, hogy talán teljesen hiába vagyok itt, nem tudok neki segíteni, nem tudom megnyugtatni, sem pedig elmulasztani a fájdalmát. Nem vagyok jó semmire! És mégis mosolygok attól, amit mond, holott a mosolyom szomorkás, óvatosan simogatom a karját a hüvelykujjammal, ahogy továbbra is tartom a kezét. Igyekszem erős lenni, ahogy hallgatom. Olyan idegennek tűnik, ahhoz a Vivienhez képest, akihez szokva vagyok, de mégis zsigeri szinten igazi és őszinte, csak tovább táplálja a szeretetem, csak közelebb visz hozzá, ahhoz, amilyen valójában.
-Itt vagyok-suttogom neki, miközben előrehajolok, hogy homlokon csókoljam. Olyan hideg a bőre és olyan sápadt, nem szabad tovább kint maradnia annál, aminél feltétlen muszáj, és ezen a bizonyos muszájon már bőven túllógtunk – soha nem tudnék neked nemet mondani. Viszont muszáj lenne, hogy elvigyelek a gyengélkedőre, mert ez…csak féltelek, jó?
Csak azért kérdezek, mert nem akarom a beleegyezése nélkül felemelni, de amint jelet kapok arra, hogy egyetért velem, már a karjaimba is kapom. A bokámról teljesen el is feledkezem, pedig belenyilall a fájdalom, de nincs kapacitásom most a saját problémámmal foglalkozni. Nem engedem, hogy a saját lábán menjen, ahhoz túl gyengének tűnik most, és az is lehet, hogy egyébként sem hagynám, mert közel szeretném tartani magamhoz, ameddig csak lehet.

Szabad kéz híján, cserébe viszont rendesen lesavasodott izmokkal és egy sajgó bokával, irtó erélyesen rúgom be a gyengélkedő ajtaját, ahol a szerencsétlenül járt vajákos Biri néne-valószínűleg pánikszerű iderohanása után- , úgy néz rám, mintha épp a legrosszabb rémálma elevenedne meg a szeme előtt.
-Mr. Tetsuya, árulja el, hogy miért…-kezdene neki a litániának, hogy mi a bodros isten csoffadt faszát tekergek én megint itt, ráadásul éjszaka, de aztán meglátja, hogy nem éppen rólam van szó, és int, hogy fáradjunk befele és legyek olyan kedves lehelyezni Vivient az egyik ágyra. Ezt meg is teszem, míg az asszonyság szaszerol valamit, de közben nem bírom ki, hogy ne szólaljak meg.
-Szerintem sok vért vesztett-bököm ki és közben megsimítom Vivien kezét, a boszorkány meg úgy néz rám, mintha a lábára tapostam volna, méghozzá protézissel és durván.
-És maga szeretne neki adni vagy miért álldogál még itt?-ebből már érzem, hogy az új nevem a takarodj és ellenére annak, hogy elég stabilan látszik rajtam, hogy nem akarok semerre sem mozdulni, nem fogja hagyni, hogy itt maradjak. Ami kibaszott rettenetes, mert hát nem is olyan sokkal ezelőtt, pont azt bizonygattam Viviennek, hogy nem hagyom magára, így csak igyekszem a lehető legszomorúbb kiskutya szemekkel illetni a gyógyítót, akinek nagyon a terhére lehet már, hogy itt állok, mint fasz a lakodalomban.
-Örüljön, hogy kivételesen nem maga fekszik itt, és fáradjon szépen vissza a hálókörletébe. Majd reggel lerója tiszteletét Miss Smithe előtt.- hessegő mozdulatokat tesz felém, nekem pedig nincs más választásom, mint kifele oldalazni.
-Visszajövök!-tátogom ennek a csodás lánynak, mint Schwarzenegger a Terminátorban -még véletlenül sem a vajákosnak, pedig ő is biztos csodás, csak most épp mindent tönkretesz- és idegesen dobogva elhagyom a helyiséget. Fasza! Most aztán franc tudja, mennyi ideig kell itt szobroznom, mire visszaszökhetek!  Ez most elég nagy baj, de nem tragédia, legalább összeszedem a kopasz kis dögöt, hátha jobb kedve lesz tőle vagy csak nyugodtabban alszik mellette.
Talán ébren sem lesz. Nem baj, akkor is pont el tudok ücsörögni mellette reggelig.

[Nem akarok mást, csak egy kis KIBASZOTT CSENDET!]

I f I told you what I was, would you turn your back on me? And if I seemed dangerous, would you be scared? I get the feeling just because everything I touch isn't dark enough That this problem lies in me

Chikara Tetsuya

Figyelmeztetések: 18+ trágárság, mentális zavar, szexualitás, nemi erőszak, gyűlölködés, self-harm, gyilkosság, vér megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.



Biztosan bárki végtelenül szánalmasnak és ostobának gondolna téged, amiért késő éjszaka itt ücsörögsz a vértől vöröslő friss hóban, közben pedig abban reménykedsz, hogy valamilyen felfoghatatlan okból kifolyólag mégis keres téged az, akit csak úgy faképnél hagytál a szerelmi vallomása után. De miért tenne ilyet? Egyáltalán ki tenne ilyet?!
Egyáltalán miért nem hagytad ott már az első vallomásnál? Miért akartad, hogy megcsókoljon, miért hagytad, hogy megcsókoljon, miért vágytál arra, hogy megismételje szavait? Miért, ha tudod, hogy a tanév végével ennek is vége lesz? Miért...?

hova hányjak?

Miért kellett elmondania? Miért kell még ezzel is terhelnie? Mi a faszért?! Nincs kibaszottul elég bajod, a büdös picsába? Most ezt a terhet is rád helyezte, most Te vagy az egyetlen dolog, ami közétek áll, Te és a bizalmatlanságod, Te és a rettegésed, Te és... a traumáid.

Eggyel több vagy kevesebb strigula, már nem oszt, nem szoroz, nem igaz?

Végülis...
Hazudnál magadnak, ha nem vágna mellen az, amit és ahogy mond. "Ja..." egy szó, de annyi gúny és hitetlenség szorul belé. Amit utána mond nem is vagy képes felfogni, csak összeráncolt homlokkal és értetlen tekintettel meredsz rá, bár már... A valóság és a képzelet határa összemosódik. Talán Chikara Tetsuya itt sincs, talán csak ennyire vágysz rá, hogy itt legyen, hogy megtaláljon, hogy lásson téged? Következő késszúrás a "Dehogy vártál" megszólalása. Mert most tényleg... tényleg vártad volna, még ha azt nem tudod, hogy mi lett volna a reakciód az egészre.
Lehet, hogy egészen egyszerűen csak teljesen inkompatibilisek vagytok egymással?
- Ja, persze... - most rajtad a sor, hogy cinikusan visszavágj, amikor azt boncolgatja, hogy milyen ideges volt miattad. Még egy szemforgatást is megengedsz magadnak. Ez már sokkal valóságosabbnak tűnik, mint az a báli idill, ahol szerelmet vallott.
- Hát ez attól függ. Ha fájdalmat akarok okozni az más, de tudom, hova és hogyan kell szúrni, hogy... a lehető legfájdalommentesebb legyen és leggyorsabb halálhoz vezessen. - Azt már nem mondod, hogy ehhez azért pár embernek ki kellett szenvedjen? Ez már... túl morbid? Végül azonban pillantását látva mégis megadóan biccentesz és utána csendben hallgatod végig. Nem érted, miért viseli ennyire a szívén a Sorsod... már ha ez nem egy csapda ugyebár. Mégiscsak Jenkins legjobb barátja, mi van, ha...? Mi van ha így akar/akarnak visszavágni neked mindenért? Őszintén szólva igazán meg is érdemelnéd. - Majd... igyekszem - préseled ki a hidegtől lilásodó ajkaid közt. A másoktól való segélykérés sosem szerepelt a terveid között, hiszen nem bízhatsz senkiben.
Senkiben.
Nem pazarolsz arra több energiát, hogy magad ismételd - elmondtad, neked ez a megküzdési stratégiád, ez segít átlendülni az akadályokon, ha valami túl sok, nem az, hogy némán sétálgatsz mellette céltalanul. De legközelebb majd... figyelmesebb és ügyesebb leszel, ha ilyen eszközökhöz folyamodsz, bár... addigra már jó eséllyel nem lesz itt.

Miért sírsz Morgi?

Hallod a helytelen morgását, látod lelki szemei előtt, hogy helytelenítő grimaszba rándul az arca.

Rájöttél, hogy nem érdemled meg Őt? Hogy nem érdemled meg az életet?

Rájöttél volna? Neeem. Azért sírsz, ami sosem volt a tied, de mégis hamarosan elveszted. Azért sírsz, mert akarod Őt, azért sírsz, mert máshogy már nem bírod kiadni magadból ezt a rengeteg felgyülemlett feszültséget, azért sírsz, mert Chikara Tetsuya túl kedves, azért sírsz, mert...
...annyira szeretem, hogy már fáj.

nem szereted, csak kihasználod

Nem vagy képes mást szeretni, emlékszel?  Csak magadat Morgi. Ne áltasd se magadat, se Őt!

szégyent hozol rám

Ki a faszt érdekel a múlt, ki a faszt érdekel a bűntudat, ki a faszt érdekel, mit mondanak a hangok, amikor itt van Ő? Amikor azt mondja itt van, amikor gyengéden homlokon csókol, amikor mellette újra és újra biztonságban érzed magad, mintha csak... hazatérnél. Az a bizonyos kirakós, ugye? Végre teljesnek tűnik.
Ajkai forróak a homlokodon, a bőröd hideg, de belülről lángolsz. Egyszerre fázol és van meleged.

"Soha nem tudnék neked nemet mondani."

Neked mégis égeti a nyelved, hogy ellenkezz, mert tudod, ha felvisz a gyengélkedőre hamarosan úgyis elválnak az útjaitok és... most végre, hogy látott ily gyöngének, ily védtelennek és nem élt vissza vele... Szeretnél még egy kicsit, csak egy kicsit fürdőzni a szeretetében, de eszedbe jut Hera, akit nem hagyhatsz cserben, úgyhogy... úgyhogy bólintasz egyet és hagyod, hogy felvegyen. Karjaid a nyaka köré fonod és a homlokod az arcának támasztod - csak közel lehess hozzá, legalább addig, ameddig felértek.
Ez az egész szituáció mélyen eltemetett emlékeket hoz elő.

- Volt egy... volt egy rózsaszínű plüss elefántom még... nagyon... nagyon régen. Volt ilyen "úriemberes" bajsza, monoklija meg kis kalapja is, meg egy csokornyakkendője. Mr. Pinky volt a neve felettébb találóan. Mondjuk talán három éves koromban adtam neki ezt a nevet? Erre már nem emlékszem. Egyszer... leszakadt az egyik lába. Nagyon sírtam miatta, akkoriban azt hittem fáj neki, hogy fájdalmat okoztam neki. Anyukám... nos anyukám mindenhez is értett. Tudott varrni, horgolni, kötni, sütni, főzni, emellett szenvedélye volt a kertje, ahol rengeteg dísz- és gyógynövényt termesztett. Tőle örököltem az érdeklődési köröm egy részét, miatta tanultam meg én is varrni, kötni és horgolni többek között, illetve miatta van a kötődésem a teák iránt szerintem. Tudod, gyönyörű nő volt, annyira finom és gyengéd, olyan kecses. Külsőleg hasonlítunk, ez tény, de... ha... ha nem történtek volna meg azok az események, akkor... akkor szerinted hasonlítanék rá? Én... nem tudom, de... néha elgondolkodom rajta. Vajon, ha nem történnek meg velem azok a borzalmak, akkor is itt lennénk most? Ha nem... akkor... tudom, szörnyű vagyok, de... nem változtatnék semmit, ha azok a dolgok vezettek ahhoz, hogy most itt lehessek... veled... - hideg ajkaiddal egy gyengéd csókot lehelsz az arcára. - Mit... mit is kezdtem el mondani? - el kell gondolkodnod, hogy felvehesd ismét a fonalat, de beugrik, mire akartál kilyukadni ezzel a történettel. - Jaj, tudom, igen. Szóval ugye leszakadt Mr. Pinky lába, de anyukám gyönyörűen visszavarrta neki, mintha mi sem történt volna... - szavaid halkak, némileg erőtlenek, magad sem tudod miért, de ameddig fel nem értek csak mesélsz és mesélsz neki apró, jelentéktelen töredékeket a múltadból. Semmiféle logikai vonal mentén nem haladsz, csak elmondod ami éppen eszedbe jut, kicsit kusza, kicsit követhetetlen, de valamiért... el szeretnéd mondani neki.

Egyszer azonban felértek a gyengélkedőre, hisz semmi sem tarthat örökké - csak a szenvedés. Óvatosan letesz egy ágyra - kérésed nyomán közel az ablakhoz, távol az ajtótól és... a kíváncsiskodó tekintetektől. Összemosódnak az események, már nem is igazán figyelsz az elhangzó párbeszédre, csak lebegsz az eszméletlenség és az ébrenlét határán. Arra azonban élénken felfigyelsz, ahogy Chikara keze elszakad a tiedtől és alakja távolodni kezd. Ajkairól még leolvasol valamit, de a fájdalom elnyom mindent.

- Úgy látom megint nem fogyasztotta el a bájitalait Miss Smithe. Ha így folytatja, egyszer túl késő lesz, mire magára találnak... - a javasasszony helytelenítően a fejét csóválja. Fásult tekinteted ráemeled, de nem hagyod kicsusszanni a gúnyos megjegyzést, hogy talán jobb is lenne mindenki számára, ha egyszer már csak az élettelen testedet találnák meg. Tudod, hogy nyűg vagy mindenki számára, tudod, hogy a létezésed nyűg... a legtöbbeknek. Jár-kel körülötted, begyógyítja a sebeid, megitat veled több bájitalt - egyet a meghűlésre, egyet a lázra, egyet a fizikai fájdalomra, egyet a mentális állapotod stabilizálására. Nem tudod, mi után mi következik, de sorra engedelmesen fogyasztod a főzeteket, nem ellenállsz, nem szólsz semmit, csak megadóan teszed, amit megkövetelnek.
Tehát létezel tovább.
Egyedül az Álomtalan Álom bájitalt nem veszed be azonnal, hanem még átöltözöl - de Chikara pulóverét visszaveszed, hiába véres-izzadt-koszos - tehát szöszölsz, minél többet, minél tovább.

Elment a javasasszony, végre csend és nyugalom, melyet csak az óra kattogása szakít meg. Kívülről nyugodtnak tűnsz, de a tükörsima vízfelszín alatt hatalmas vihar tombol - az elmédben a hangok most erősödnek fel igazán, közeli mennydörgésként visszhangzanak a vádló, dühödt, undorodó, sértődött szavak, miközben a háttérben akárcsak egy elbaszott film, forognak az elmúlt 48 óra képkockái, átfedésben a táborban és az árvaházban történtekkel. Teljes a káosz. Zsong a fejed, kibaszottul fáj, majd' széthasad, úgy érzed nem bírod már ezt az egészet.
Most olyan hívogató az az ablak, ugye?
Lehunyod a szemeid és felidézed Mr. Hamox szavait: "Segít, ha elképzeli, hogy mindent belepakol egy lezárt bőröndbe, és azt jó messzire elteszi, vagy elgurítja."
Lehunyt szemekkel mélyeket lélegzel, próbálsz koncentrálni, igyekszel, annyira de annyira igyekszel! De nem egyszerű, most nem, nem akkor, amikor a bűntudatod és az öngyűlöleted erősebb, mint bármi, erősebb, mint eddig valaha - akárcsak a vad óceán, mely méteres hullámokkal ostromolja elhatározásod ingatag hajóját.
Különösen Fenrir Greyback szinte minden mást elnyomó hangjától nehéz most szabadulnod, valamint Natalie bőröd alá kúszó aljas suttogásaitól. Őket nem lehet csak úgy láncra verni, megzabolázni, rendre inteni, netalán megfélemlíteni. A maguk módszereivel ádázul küzdenek az ellen, hogy bekerüljenek a lezárt bőröndbe, hogy elnémítsd Őket. Azonban azt néha elfelejtik a benned lakozó hangok, hogy Te is abban a kurva táborban nevelkedtél, hogy Ők formáltak azzá, aki most vagy. Te is képes vagy veszettül harcolni, az utolsó csepp véredig, az utolsó megtépázott idegszáladig. A Te elhatározásod nagyobb, mint az Ő befolyásuk, rád gyakorolt hatalmuk.
Néha Te is erősebb lehetsz nálunk...

Nem akarok mást, csak egy kis KIBASZOTT CSENDET!

S egyszerre minden elcsitul a fejemben, nem marad más, csak az ismeretlen, már-már fülsüketítő néma csend. Az óra kattogása egymagában pattan vissza a gyengélkedő falairól, betöltve a rendelkezésére álló tereket.
Tik-tak, tik-tak.
Lassan felemelem a testemet fedő vastag és nehéz takarót, felülök, lábaimat pedig lelógatom az ágyról, de egyelőre még nem állok fel. Szédülök és gyenge vagyok, a gyomrom veszélyesen liftezik.
Mély levegő be... és hosszan, egyenletesen ki. Összegyűjtöm minden energiámat és egy erőfeszítéssel talpra kényszerítem magam. Fura érzés ebben a némaságban létezni, egészen természetellenes, már-már... magányos. Mezítelen talpaim alatt jéghideg a gyengélkedő padlója, lépteim neszét az óra kattogása kiséri. Az ablakhoz sétálok, kezem a hűvös üvegre simítom, tekintetem a fogyó Hold alakja ejti rabul. Látni vélem benne magam - olyan távoli, olyan sápadt rideg, épp olyan magányos, mint Én. Mindketten csak mások fényét tudjuk visszatükrözni, mivel sajátunk nincs. Ahogyan a Hold is magányosan világít az éjszakai égbolton, úgy Én is próbálkozhatok azzal, hogy elhitessem tartozom valakihez, de a visszatükröződő fény elhalványítja a Csillagokat. Nem lehet párom az éjszakában, vagy a Hold, vagy a Csillagok. Hazugságaim fénye elhalványítja az igaz kapcsolatok lehetőségét - innen engem nem érthet meg senki sem. Sem a fájdalmaim, sem a traumáim, sem a küzdelmeim. Örök magány a vérfarkasok sajátja. Ez van megírva számomra a csillagokban...
Elszakítom a tekintetem az éjszakai égbolttól és a tükörhöz sétálok - lépteim egészen harmonikus melódiában társulnak az óra hangjaival.

"-Visszajövök!" - ezt tátogtad felém, de az nem világos, hogy mit értettél ezalatt. Visszajössz még most és várjak még rád? Vagy majd csak reggel? És ha csak reggel, vajon akkor első dolgod leszek, vagy csak a sokadik? Talán túl sokat várok el, túl sokat képzelek bele, túl sokat akarok ettől az egésztől... Tőled...

Az Álomtalan Álom bájital ott árválkodik az ágyam melletti éjjeliszekrényen. Nem fogyasztottam el, de nem azért, mert várnálak - ez tisztességtelen lenne mindkettőnkkel szemben - hanem mert most végre kiélvezhetem egy kicsit a csendet, azt, hogy hallom saját magam, a sajátnak vélt gondolataimat, végre gondolkodhatok és végre megpróbálhatok helyre tenni magamban pár dolgot. Többek között az irántad érzett vegyes érzelmeim, melyek egyszer megrémítenek, egyszer pedig magukkal ragadnak, vagy a Heraval való viszonyomat, mit veszek el tőle, és van-e bármi, amit cserébe adok érte. Illetve... vajon tényleg önmagam ellen elkövetett árulás a bennetek való bizalmam?
A Hold és az elhalványult fényű Csillagok lesznek a tanúim rá, hogy megkísérlem ezt.

Megállok a tükör előtt, ahonnan fásult tükörképem néz vissza rám. Halvány árnyéka vagyok "önmagamnak", már ha azt az álarcot, amit hordok nevezhetem magaménak. Tekintetem tompa és fénytelen, hajam csapzottan keretezi nyúzott és halálsápadt arcom - mintha nem is Én lennék, csak egy igazán elkúrt festmény. A festményszerű tükörképem azonban leutánozza kezem mozdulatát, ahogyan ujjbegyeimmel végigsimítok az arcomon. Ki tudja meddig állok így, ki tudja képes vagyok-e még vagy már elkülöníteni a képzeletet a valóságtól - egyszer csak a tükörképem változni kezd. Fiatalabb, nyúzottabb, reménytelenebb, ridegebb de keményebb és harciasabb lesz, mint Én. Velem ellentétben az ellenállás és az önállóság tüze ott lobog abban a kék szempárban - már-már vádlón, sértetten mered pislogs nélkül vissza rám.

- Elárultál engem!

Pontosan tudom, mire céloz ezzel. Felismerem a mögötte megelevenedő rémképet, hallom a csap és a vér csöpögését, utóbbinak összetéveszthetetlen tömény szagát érzem az orromban annak a fürdőszobának az elviselhetetlenül penészes-dohos förmedvény szagával együtt. Az a holttest volt az utolsó, akiben megbíztam - Ő volt az, aki elárult, elhagyott engem. Aki szörnyetegnek nevezett. Aki jobban összetört, mint a tábor maga.
Egy szörnyeteg vagyok...
Erre a gondolatra megborzongok.
A tükörképem azonban rendületlenül, pislogás nélkül nyársal fel a tekintetével - érzem, ahogy a pillantása bekúszik a bőröm alá, mintha milliónyi apró csótány kezdene rágni belülről. Ki sem kell újra nyitnia a száját, hogy a bűntudat lángjai felemésszenek.

- Cserben hagytál! Hazudtál nekem, amikor megfogadtad, hogy többé nem bízol meg senkiben! Egy gyenge, hazug kis senki vagy érted?! Egy mocskos büdös picsa, akinek valahol a föld alatt, vagy valami vadállatnak a gyomrában kellene rothadnia! Utállak, érted?! UTÁLLAK!

Ahogy betöri a tükröt, riadtan rezzenek össze és ösztönösen teszek egy reszketeg lépést hátra. Üvegszilánkok hevernek a lábaim előtt, a vérem az óra ütemétől eltérően csöpög a földre.
Csöpp-csöpp-csöpp.
Erről megint az a jelenet jut eszembe, azonban immáron a jelenlegi önmagam látom a tükör törött részleteiben.


Hol húzódik a határ képzelet és valóság között? Tudod-e, Vivien? Mi az, ami elhagyja a szádat, és mi az, ami csak a fejedben visszhangzik tovább? Mi az, ami megtörténik, és mi az, ami csak bomlott elméd szüleménye?
Te vagy a tükörben, arcképed csak azt csinálja, melyet a valóság oldalán Te teszel.
- UTÁLLAK! - Nem a tükör másik oldalán álló lány az, aki belekiabál az éjszakába... Nem a tükörképed üt, hanem Te töröd apró szilánkokra a kettőtök közt húzódó kaput. Csak a Te kezedből csöpög a vörös nedű, a Te arcod darabos, töredezett képével nézel még mindig farkasszemet. Mert ez vagy Te, ez a valóság Vivien.
Azt hallod egyáltalán, hogy nyílik mögötted az ajtó? Azt felfogod-e, hogy Chikara visszatért hozzád? Tudod-e, milyen fájdalmat okozol neki azzal, hogy... ilyen kibaszottul elbaszott vagy?

Lassan fordulok a nyíló ajtó felé, hogy a Te arcodat lássam meg újra. Hirtelen nem is tudom, mit érzek. Megkönnyebbülést? Reményt? Szeretetet? Félelmet? Haragot, amiért gyengévé és hazuggá teszel?
A lábam mozdul, hogy teljes testtel feléd fordulhassak - nem érdekel a fájdalom, amit az üvegszilánkok okoznak, amikbe belelépek. Nem érdekel térdeim remegése, melyek azzal fenyegetnek, hogy menten itt előtted összeesek. Nem érdekel a kézfejemből csöpögő vér sem...
Nem érdekel semmi más, csak az, hogy újra itt állunk, egymással szemben, s mennyi minden történt csak december óta, amikor először beszélgettünk a könyvtárban. Akkor még csak annyi volt a célom, hogy megszerezzelek, egy újabb trófea legyél a gyűjteményben, aztán pedig megalázzalak és összetörjelek. Novemberben még szorgalmaztam neked ugyanitt a gyengélkedőn, hogy ugorj ki szépen azon az ablakon, most pedig... fordult a kocka - Te édesgettél engem magadhoz, azért, hogy tönkre tegyél, hogy elhagyj engem végleg. Ironikus, nem?
A korábbi alkalmakkal ellentétben nem véd páncélként a sminkem, most láthatod, milyen sápadt, törékeny és védtelen vagyok valójában. Most nincsenek velem a hangok, hogy mocskos dolgokat suttogjanak a fülembe, hogy megkeményítsék a lelkem, most csak Te meg Én vagyunk itt és félek... félek attól, hogy mit láthatsz még meg belőlem. Te egy férfi vagy, a férfiak pedig mocskos alattomos ösztönlények, kik lába nyomán csak pusztítás - de miben is különbözöm Én? Hisz én is csak ehhez értek - vér, szenvedés, halál. A Te lépteidet azonban mosoly, nevetés, vidámság, csendes elismerés és csodálat kíséri. Már magam sem tudom, mikor érkezett el az a pont, amikor az Én mosolyom sem színjáték volt csupán, hanem valami sokkal mélyebbről jövő, sokkal őszintébb gesztus. Mikor történt, hogy már az sem érdekel, ha csak hátba akarsz szúrni, ha csak bosszút akarsz rajtam állni, cserébe viszont még egy kis időt tölthetek el veled.
Együtt.
Mikor lettél Te a másik ember, akiért megcsaltam önmagam, aki miatt a régi és a mostani Énemnek csak eggyel több oka van a gyűlöletre?
Mikor kezdem el a Te meg Én helyett arra gondolni, hogy... Mi?

- Visszajöttél... - hangom halk, az óra tikkelése szinte elnyomja, és egy... halovány mosoly költözik ajkaimra, enyhe pír az orcáimra. Mert veled együtt visszatért az élet is, visszatértek a színek, a hangok... de nem az idegesítő belső hangok, hanem a világ hangja. A valóság hangja.

Hát tényleg visszajöttél...!

   

                   

          So you can drag me through hell If it meant I could hold your hand        

   

Vivien M. Smithe

TW: káromkodás, fizikai erőszak említése, vér

Tudom, hogy nem viselkedem szépen vele, annyira nem viselkedem szépen, hogy az igazi büdös paraszt vagyok, amiért gyakorlatilag minden kibaszott szaván megállok rugózni egy kicsit, de nem tudom, hogy mit csináljak, hát ez az egyetlen reakció, amit ismerek! És nyilván nem vagyok teljesen hülye-csak mondjuk aránylag közel állok hozzá-, szóval én is vágom, hogy nem ezt érdemli tőlem, de az életben nem voltam még ilyen helyzetben, egyik helyzetben sem, őszintén szólva, azok közül, amikbe most belemásztam. Mit belemásztam? Fejbúbig vagyok!

Soha nem voltam szerelmes, annyira nem, hogy még csak addig sem jutottam el, hogy egy-egy fellángolásra azt gondoljam, hogy sokkal több annál, ami. Lelkesedtem lányokért, találtam őket érdekesnek, szépnek, kívánatosnak, de még okosnak vagy szórakoztatónak is, de soha nem éreztem azt, hogy ne tudnék nélkülük létezni. Ha nem találkoztunk néhány napig, nem volt bennem a kényszer, hogy rohangásszak utánuk. Tudtam, hogy nem vagyok a kutyájuk, és nem ez a feladatom. Hagytam, hogy ők keressenek, már, ha akarnak, és ha úgy alakult, hogy nem tették… Részemről aztán nem volt harag, mentem tovább a magam dolgára, aki pedig túlságosan rám akart tapadni, azt nagyrészt félig-meddig őszinte, de mindenképp tipikusan red flag monológokkal igyekeztem szépen lefejteni magamról. Mert nem kellett nekem ez az életembe, pedig nem is tudtam még akkor eleget, hogy ezt kijelenthessem, de valahogy sejtettem, hogy nem tenne jót nekem. Van elég bajom! Ott a kviddics, a lábam és az egyéb szarságaim, a tény, hogy jövőre esélyesen külföldön folytatom, és mindezzel sokkal könnyebb lenne létezni, ha nem lenne valami, ami ideköt, de már nincs választásom, ezek ellen az érzelmek ellen semmit sem lehet tenni, Vivien elsöpört, mint egy hurrikán, és innentől az egyetlen feladatom az, hogy helytálljak valahogy. Képes vagyok rá egyáltalán?
Lehet, hogy nem, most is itt felhúzva az orromat beszélek mindenféle faszságokat a sárga villamosról meg a fateromról, ráadásul a poén még csak nem is landol. Hülyeség volt az egész! Meg sem kellett volna szólalnom, csak csendben segíteni neki, ellátni a sebeit anélkül, hogy duzzognék, mint valami seggarc óvodás, akinek eltörték a kedvenc játékát. Vivien nem az én játékszerem, hanem egy érző, gondolkodó, önálló-néha túlságosan is- lény és illene ennek megfelelően bánnom vele, de sokkal egyszerűbb előadni a sértett idiótát, mint megérteni és elfogadni, ami történik. Attól rettegek, hogy akkor teljesen szétesem és semmin sem fogok tudni segíteni, eddig legalább annyi lett a haragból, hogy a lány már nem vérzik, ami nem sok, de kezdetnek talán elég. Gondolkodás nélkül tüzelem rá vissza a saját mondatait, például azt, hogy biztosan nem várt, amit valamennyire elhiszek magamnak, valamennyire nem, mert nem úgy ismerem Vivient, mint aki csak úgy belebeszél a levegőbe, főleg nem ilyen dolgokat, nekem pedig legalább egy kicsit örülnöm kellene annak, hogy gondolt rám mielőtt… Mielőtt kialakult ez az egész iszonyat.

A rosszindulata azért mosolyt csal az arcomra, ha figyelnék a pofám állására, biztosan nem engedném, hogy meglássa, de erre már komolyan nincs energiám.
-Te dolgod-sóhajtok kicsit irritáltan, kicsit viszont szórakozottan, miközben visszaerőltetem a pálcámat a kabátzsebembe és végigpillantok rajta, hogy van-e még valami olyan sérülés vagy vágás -azok ott komolyan fognyomok, ó baszki, ó baszki, el sem akarom hinni-, amivel foglalkoznom kellene itt helyben -akkor gondold azt, hogy ilyenkor szoktam farmernadrágban meg nagykabátban terepfutni, mert…a faszom se tudja, hogy miért.
Kurva nagy vagy, Tetsuya, még egy mondat, amit le kellett volna nyelned, még akkor is, ha nem ez lett volna a világ legkellemesebb dolga, de hát ki a pöcsöm parancsol neked? Senki! Még magadnak sem tudsz!
El kell ismerjem, csak így a kis seggfejemben, hogy a reakciója megnyugtatott, nem is feltétlenül azért, mert ez legalább valami olyan, amihez szokva vagyok, hanem mert ebből látom igazán, hogy érti, amit mondok, hogy itt van velem és nem a saját gondolatainak labirintusából keresi a kiutat. Aztán mikor már majdnem elkezdem magam egy szemernyivel jobban hasznosnak és normálisnak érezni, akkor meghallhatom a szájából ezt a lírai önvallomást arról, hogy…fájdalommentes halál? Mi van? Meglepetten nézek rá, aztán úgy döntök, hogy ez is megy az olyan dolgok közé, amiket nem tudok értelmezni, mint mondjuk a novemberi etapban elhangzott „nem én vagyok az első, akinek elbassza az utolsó pillanatait” vagy a báli kiszínes, amikor megtudhattam, hogy nem egyszer és nem egy személy erőszakoskodott vele, amitől megint kezdem azt érezni, hogy ebbe a fába tudnám verni a fejem egészen addig, míg már képtelen vagyok gondolkodni, csak ezeken ne kelljen tovább gyűrjem magam!
-Az…fasza-bólintok, mert egy idióta vagyok, vagy éppen azért, mert erről sem lehet most beszélni, ahogy arról sem, ami december óta zabálja fel minden ráérő másodpercemben az agyamat. Miért éppen belé kell ilyen kurvára szerelmesnek lennem? Miért függök rá a nehézre, a bonyolultra, a megoldhatatlanra addig a pontig, amíg már nem bírok lejönni róla?!

Az arcát nézem, ahogy azt mondja, majd igyekszik valamit tenni az ügy érdekében, hogy ne csinálja ezt magával, de nem tudom, hogy ezt a két szót egyáltalán komolyan kellene-e vennem, mert eléggé megvan, hogy milyen érzés lehet, még ha az én módszereim nem is ennyire károsak, na meg a gondjaim se ilyen súlyosak. Nekem ott az edzés, kifulladásig, addig, amíg nem hányok. Talán nem is a kviddicsből kifolyólag kerültem a legtöbbször a Gyengélkedőre, hanem a saját őrületem miatt, hogy minden alkalommal, mikor utáltam magam, mikor elbizonytalanodtam, újra a saját testem kezdtem sanyargatni. Szalagszakadások, ficamok, törések és végül az izomszakadások és vérömlenyek, amikből a válogatóknak hála most is van néhány a testemen. És nekem sem számít semmi, csak leküldöm a megfelelő bájitalt, ami még összetart a következő alkalomig, és megyek, mert mennem kell. Olyan vagyok, mint a cápa, ha megállok, megfulladok. Hasonló helyzetben én sem magamtól kérnék segítséget meg jó tanácsot.
Az egyetlen akadály, amit sikerrel veszek ma éjjel, eddig az lenne, hogy nem kell akarata ellenére felrángatnom a Gyengélkedőre, hajlandó magától is jönni. Nem gondolom át, amit csinálok, a térdhajlatánál és a derekánál fogva emelem fel, ő pedig a nyakamba kapaszkodik. Jól esik a közelsége, hogy a testem melegével tehetem elviselhetőbbé a kinti hideget, közben pedig meglepően könnyűnek érzem, mintha csak egy pehelypaplant mozgatnék. Végig közel tartom magamhoz, még akkor is, ha nehéz folyamatosan ugyanabban a pózban terhelni az izmaimat, de a szavai azonnal képesek elterelni a figyelmem a zsibbadásról, vagy a bokám sajgásáról, amiről gyakorlatilag meg is feledkeztem.
Őszinte derűvel hallgatom a kis történtetét a nyomorultul járt plüsselefántról-természetesen rózsaszín, mi más is lehetne?-, mert bármit mesélne nekem, örömmel figyelnék rá, de ebben van valami bensőséges és ártatlan, amitől akaratlanul is mosolyra görbül a szám.
-Szegény Mr. Pinky, biztos ő is rossz helyre dugta a lábát-jegyzem meg, mert hát milyen kedves kis párhuzam áll fenn köztem és a szomorúan járt plüssállatka között ugyebár, még ha én nem is igazán nézek ki, vagy viselkedem úgy, mint egy úriember.
Mikor az anyukáját említi, egy percre minden levegő kiszorul a tüdőmből, és sírni lenne kedvem, de nem tehetem, akkor tönkretenném ezt az egészet, pedig borzasztóan fontosak ezek az apróságok, amiket most megtudhatok róla, beleszólnom sem kellene, de mégis…
-Vivien, te egy csodálatos, gyönyörű, tehetséges és okos lány vagy-suttogom neki halkan, mert tényleg őszintén azt gondolom, hogy ez rejlik a rafinéria, a fájdalom és a traumák álcája alatt- biztos vagyok benne, hogy hasonlítasz az anyukádra.
És szép a gondolat, ahogy a hideg ajkai is kellemesek az arcomon, de én visszaadnék mindent, amit valaha kaptam, talán még az életemet is, hogy a kis Viviennek, annak a négyéves kislánynak, akit módszeresen tettek tönkre, olyan élete legyen, amilyet megérdemel. Boldog, felhőtlen, szerető szülőkkel, az édesanyjával, normális problémákkal és még véletlenül se nézzen olyan szánalomra méltó, pontagyú fuckboyok irányába, amilyen én vagyok. Találjon normális kapcsolatot, barátokat, szerelmet és menjen hozzá egy olyan férfihoz, aki mindent meg tud adni neki, amit csak akar.  De nem, én ezt nem tehetem a helyére, és most itt van velem, aki annyi undorító dolgot vágtam a fejéhez sértettségből meg rosszindulatból, és a gyermekkoráról mesél. Levegőt is alig kapok, de mosolyogva bólogatok a szavaira, egyszerre vagyok boldog és szomorú, egészen addig, míg be nem rúgom az ajtót.

Elértük a célt, és ellenére bárminek, amit akarok, a javasasszony gyakorlatilag mentálisan rugdos ki az ajtón, amitől aztán kurvára nincs jó kedvem. Ki a francot zavarnék? Elülnék én ott aránylag csendben, amíg végez, hát miért nem mindegy, hogy ott kísért-e valaki vagy sem? Merlin csoffadt faszára már! Visszamegyek a hálókörletbe és leülök az álmosan nyújtózkodó Catkara Nekoya mellé, és akkor valami kibaszott furcsa történik. Ahogy veszek egy nagy levegőt és igyekszem megnyugodni, valami végigsöpör a testemen, először is megérzem a bokám, aztán pedig mindenféle indok nélkül remegni kezdek. Mi a fasz történik velem?
Először a remegés, aztán az oxigén, ami mintha nem jutna el a tüdőmig, hiába lihegek. A többiek alszanak, én meg kurvára nem akarom, hogy arra keljenek fel, hogy én itt infarktust kapok, szóval nagy nehezen kibotlogok a fürdőig, ahol jobb ötlet híján a fejemre engedek hat liter jéghideg vizet. Nem tudok hanyadik liternél kezdem érezni, hogy már a víz miatt remegek, ahogy végigfolyik az arcomon és a hajamból a hátamra csorog. Felemelem a fejemet és a tükörbe bámulok, szarul festek, de már nem tűnök fáradtnak és nem is érzem magam annak.

Mondjon bármit, de meghalhatott volna. Mi a picsának kellett kimennie az erdőbe? Mi a picsának, nem mentél utána már a bálon? Vagy amikor megtudtad, hogy visszaért a kastélyba? Miért vagy egy gyáva szar? Megint nem beszéltél meg vele semmit. Megint azt mondtad magadnak, hogy ez nem a megfelelő alkalom, és elhessegetted. Gyáva geci! Miért sodródsz mindig? Miért nem tudod megoldani a problémákat? Szőnyeg alá seperni a mocskot nem valami férfias dolog? Férfi vagy, Chikara? Mit fogsz most csinálni? Kibekkeled ezt a fél évet, elmész Ázsiába és vissza se nézel, mi? Nekiállsz inni, mint az apád, elkúród a karriered, elrontasz mindent Viviennel is. Mindig. Mindent. Elrontasz. Ezért nincs lábad, ezért szar a szüleidnek, ezért szar melletted mindig mindenkinek. Vivient is el fogod veszteni.

-Baszódj meg!-morgom a tükörnek és a saját kártékony gondolataimnak egyszerre, és addig támaszkodom a mosdókagylón, míg vissza nem nyerem az irányítást a testem felett. Nem tudom, mennyi időbe telik, csak azt érzem, hogy vissza kell mennem Vivienhez.
Igyekszem félszárazra törölgetni a hajam, leveszem a pólóm és magamra kapom az első cipzáros pulóvert, amit találok, aztán lehajolok, hogy a macska beugorhasson a kapucnimba. Így ballagok vissza, én és hűséges kopasz kis fegyverhordozóm. Azt gondolom, hogy a lány már aludni fog, éppen ezért most már semmi értelmeset nem kell mondanom neki, és ez egy kicsit megnyugtat. Nincs tétje a visszamenetelemnek, ma éjjel már nem baszhatok el semmit, csak abban kell reménykednem, hogy örülni fog nekem, mikor felébred, és a javasasszony se veri szét a fejemen a kisszéket, ha megint velem indul a napja.

Benéztem. Benézem minden egyes alkalommal, mert amikor óvatosan kinyitom az ajtót és igyekszem minél hangtalanabbul visszalopakodni, már állva találom, szemben a törött tükörrel és...megint vér? A kezéről csöpög, annyira nem tűnik mélynek, ez is valami.
Meglát. Felém lép. Nyitom a szám, és emelem a kezem, hogy ne tegye, de nem számít, nem is figyel rám. Összepréselem az ajkaim és elfojtok egy fájdalmas sóhajt. Miért csinálja megint ez? Azt mondta, megpróbálja, de ez…ez rohadtul nem úgy néz ki. Megint érzem a haragot, de aztán látom a bágyadt kis mosolyát és elszáll az egész. Nem hitte, hogy visszajövök? Miért van rajta a koszos, véres kardigánom?
Gyors léptekkel indulok meg felé és kapom fel a derekánál fogva, hogy a tükör szilánkjai ne mélyedjenek bele még jobban a talpába.
-Megígértem, nem?-már meg is indulok vele vissza az ágyhoz, ahová ki tudja mennyi idővel ezelőtt tettem le, majd letérdeljek elé. Nem tudom, hogy érti-e miért teszem, egyrészt azért, hogy addig se terheljem a bokámat, másrészt pedig már megint gyógyítandó sebei vannak, és nem a keze aggaszt jobban.
-Mutasd a lábad!-kérem a magam kissé nyers módján, miközben kibányászom a pálcám a bakancsom szárából, ő pedig megpillanthatja kis barátját, aki már a látványától is nekiáll dorombolni és a hátamon át mellémászni az ágyára.
-Megtehetted volna, hogy nem bóklászol bele, csak így a kedvemért-jegyzem meg, miközben igyekszem annyi üvegszilánktól megszabadítani, amennyitől csak tudom, nem nagyon foglalkozva vele, hogy néhány az én kezemet is megkarcolja, aztán igyekszem ellátni a sebeit. Újra.
-És…-köszörülöm meg a torkomat zavartan, miközben a macska már lelkesen bújik hozzá- hogy érzed magad? Már a korábbihoz képest?

I f I told you what I was, would you turn your back on me? And if I seemed dangerous, would you be scared? I get the feeling just because everything I touch isn't dark enough That this problem lies in me

Chikara Tetsuya

Figyelmeztetések: 18+ trágárság, mentális zavar, szexualitás, nemi erőszak, gyűlölködés, self-harm, gyilkosság, vér megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.



Emlékszem még, ahogy a fogyó Hold ezüstös fénye keblére ölelt a magányos éjszakában. Emlékszem még, ahogy a fák közt szlalomozó januári metsző hideg szél a bőröm alá kúszott és vesztes csatát vívott a testemben pezsgő lázas forrósággal. Emlékszem még a biztonságot és megnyugvást adó fájdalomra, ahogyan emlékszem még az eszméletlenség hívogató puha sötétségére, mely a vérveszteség hívószavára érkezett, de mégis cserben hagyott.
Emlékszem még a pillanatra, amikor a magányomat erőszakkal tépted el tőlem. Emlékszem, ahogy a szél belekapott a fényes fekete hajadba, arra is emlékszem, hogy az amúgy vidám és mosolygós arcodról vibrált a feszültség és az aggodalom. Sötétbarna, már-már feketébe hajló gyönyörű szemeidet az undok düh elhomályosította. Emlékszem a hangodra is, mely az általam okozott indulat miatt máshogy csengett a szokásosnál. Emlékszem, hogy már megint felidegesítettelek, már megint bántottalak, csak... csak azt nem tudom mivel.
Abban reménykedem, hogy azért a szíved legmélyén mégis tudod, hogy nem szándékos volt. Nem ellened irányult. Bár tudnád! Bárcsak ki tudnám fejezni, bárcsak el tudnám mondani neked, mennyire szeretnék megváltozni, jobb lenni - miattad. Nem fájdalmat, bosszúsgot, idegességet akarok neked okozni, nem akarom, hogy gyűlölj, nem akarom, hogy elbizonytalanodj magadban, hogy magadat utáld. Jó lenne, ha elmondhatnám neked, hogy fenekestül felfordítottad a fekete-fehér-vörös világomat, elhoztad magaddal a színeket, a hangokat, melyeket csak távolról hallhattam eddig. Veled együtt visszatértek az illatok, de nem a túl édes, túl tömény parfümillatok, hanem a lágy virágillat, a hajlani frissesség, a tenger üdítő sóssága - a mű helyét átvette a valódi.
Emlékszem még, milyen kellemesen forró volt az ajkaid érzete a homlokomon, milyen elképesztően jó érzés volt a karjaidban lenni, egy másfajta biztonságot érezni, mélyen belélegezni az illatod és hagyni, hogy eltelítse az orrom, az elmém, az egész testem. Emlékszem, ahogyan párhuzamot húztál Te elvesztett lábad és Mr. Pinky leszakadt végtagja közt. Emlékszem, ahogy erőtlenül, de őszintén felnevettem ezen. Emlékszem, hogy ezt egy gyengéd csókkal jutalmaztam az arcodra, emlékszem, ahogyan azt is mondtad, hogy hasonlítok az édesanyámra. Arra is emlékszem, hogy erre kicsit undokabbul válaszoltam - már ha megtettem valójában - nem akartam, hogy bemocskold az emlékét. Ha nem történnek meg ezek az események, vajon hasonlítottam volna rá? Vajon Én is olyan kedvesen tündököltem volna? Vajon lehettem volna egyike a fényesen ragyogó csillagoknak az égbolton? Vajon... akkor tartozhattam volna ehhez a világhoz?
Akkor vajon megérdemelném, hogy rám nézz? Hogy foglalkozz velem? Hogy szeress engem?
Emlékszem, ahogyan a homlokomat szépen lassan az arcodnak döntöttem, ahogyan karjaid biztonságában képes voltam lehunyni a szemeimet, miközben egyre halkabban és talán egyre értetlenebbül is meséltem a számodra biztosan unalmasnak és butának ható történeteimet, de nekem mégis sokat jelentettek egykoron... jelentenek talán még most is. Talán ez az egy vékonyka szál, ami tartja az elmém épségét, ha nem lennék vérfarkas, ha nem lett volna Fenrir Greyback, akkor én sem lennék egy szörnyeteg.
De mi történt volna akkor? Vajon akkor is felfigyeltél volna rám? Vajon akkor is érdekeltelek volna eléggé, hogy keress, kergess, hogy foglalkozz velem? Vajon akkor is a Mardekár házba kerültem volna? Vajon akkor is ilyen fontos lennék Heranak? Vagy akkor már Ő sem venne észre? Bele akarok-e gondolni egy olyan világba, ahol Édesanyám még él és David... nem... Édesapám is szeret és mindentől megóvna? Akarok-e egy olyan világról ábrándozni, ahol Ti nem vagytok?

Nem...

Mert hiába az a sok borzalom, kín és halál, minek árán idejutottam, nem csinálnám vissza, ha az azt jelentené, hogy elveszíthetlek.

Bár hogyan is tudnék elveszíteni valakit, aki sosem volt az enyém?

Emlékszem, ahogy erélyesen berúgtad az ajtót, ezzel halálra rémisztve Madame Pomfrey-t, aki nagy csinnadrattával érkezett, hogy leszidjon, de azonnal elhallgatott, amint észrevett engem a karjaidban. Emlékszem arra is, milyen finoman tettél le az ágyra és végig fogtad a kezem, miközben Pomfrey körülöttünk sürgött-forgott.
És emlékszem arra is, amikor az üresség újra beköszöntött, mikor elengedted a kezem és felemelkedtél mellőlem. Emlékszem a távolodó alakodra, arra, hogy még utoljára visszafordultál és azt tátogtad nekem, hogy visszajössz.

Emlékszem sok mindenre, de minden olyan ködös, olyan távoli, olyan összemosódott, olyan álomszerű. Nem tudok már különbséget tenni, honnan kezdődik a valóság és honnan a képzelet. Talán kezdek megőrülni, talán csak a vérszegénység, vagy ki tudja... talán az egész meg sem történt, kezdve a tábortól, és az egész csak egy igazán hosszúra nyúlt rémálom.
Azonban a fájdalom újra kizökkent, amint a törött üveg felvágja a kezemen a bőrt. Majd egy másik üvegszilánk emlékeztet, hogy ez bizony a rideg valóság, amikor a hang hallatán megfordulok. De nem bánom, hát hogyan is bánhatnám, ha a fájdalom azt bizonyítja, hogy Te vagy az igaz és ígéretedet betartva tértél vissza. Köztünk a csendet másodpercekig csak a falióra kattogása töri meg, majd öblös lépteid, amikkel megközelítesz. Érzem újra a mérges vibrálást a testedből, ahogy felkapsz, de inkább csak csendben engedelmesen kapaszkodom a nyakadba, hogy nem sokkal később az ágyra tehess majd le.

- Valóban... - csak bárgyún mosolygok ezen, közben pedig mintha ezernyi pillangó lejtene boldog táncot a gyomromban. Azonban mint minden dolog ezen a kibaszott világon, az örömöm is múlandó, ahogy megpillantom az arcod, miközben a pálcád után kutatsz. Látom, hogy valami nincs rendben, érzem a lelkemben is, de nem tudom, hogy pontosan mi. Vajon Én vagyok az oka? Lehet, hogy... rájöttél, jobb neked nélkülem?

Ne, kérlek, csak azt ne! Még nem állok készen...

Beharapom az alsó ajkam, hogy elfedjem szám lefelé görbülését. Ekkor hallom meg Catkara Nekoya dorombolását, aki már nem sokkal később az ágyon mellettem dörgölőzik a kezemnek, miközben Te a lábamból szedegeted az üvegszilánkokat. Tekintetem az éjjeliszekrényemen heverő pálcára siklik előbb, majd a képmásom által megrongált tükörre és a körülötte heverő szilánkokra.

- Sajnálom... nem akartam még több gondot okozni neked - vallom be neked őszintén, ahogy pillantásom visszahordozom rád. Olyan szokatlan látvány, hogy egy férfi térdeljen előttem, ráadásul akkor, amikor a legsebezhetőbb vagyok. Mert erre nem Én vettelek rá erőszakkal, vagy cselszövéssel. Ennél azonban talán jobban zavar az az érzés, amire nem tudom rátenni a kezem - a szívemet markoló jeges kéz nem hagy nyugodni, elülteti bennem a mérgező gondolatokat. - Nem lett volna egyszerűbb egy Reparo-val megjavítani a tükröt, és akkor a Te kezed nem sérült volna a szilánkok miatt? - kérdezem tőled, de már csak akkor, amikor minden relevanciája elveszik a gondolatnak, hiszen Te végeztél és már éppen a sebeimet gyógyítod. Ám valamivel muszáj volt megszakítanom a csendet, kell, hogy rám nézz, hogy lássam a gyönyörű barna szemeid, melybe képes lennék újra és újra, egészen halálom hívogatóan édes napjáig belefulladni. Újra megsimogatom Catkara kopasz buksiját, majd visszapillantok rád kérdésed okán. Fejemet egy egészen aprót oldalra biccentem, ahogy elgondolkodom a válaszon.

- Ha lehetek őszinte... Igencsak szokatlanul érzem magam. - Elhallgatok a mondat végén, mintha értened kellene, miért is érzem furán. Kell egy kis idő, mire sikerül magamban szavakká és mondatokká formálni ezt az érzést. - Olyan nagy a... csend. Eddig... eddig nem nagyon volt példa arra, hogy a fejemben lévő hangok ilyen hosszú időre nyugalmat hagyjanak nekem, és ha nem is hangosan, nagyon halkan akár milliónyi apró csótány ott motoszkáltak az elmém legmélyén. Most azonban nincs semmi háttérzaj. Ez nagyon... szokatlan. - Megvakargatom Catkara állát, majd rajta áthajolva az éjjeliszekrényen árválkodó pálcámért nyúlok, majd pedig a Te kezedért nyújtom a sajátom, hogy egy egyszerű gyógyító bűbájjal begyógyíthassam a bőrsebeidet. Egy ilyen egyszerű mutatvány Merlinnek hála még erősen tompult tudatommal is sikeresen abszolválható, bár ez inkább köszönhető a csodálatos pálcámnak és a bőrsebek apró méretének és sekélységének, mintsem az én medimágiai szaktudásomnak.

Megint eltelik pár esetlen lélegzetvételnyi szünet, mikor egyikünk sem tudja pontosan, mit is kellene tenni, vagy éppen mondani ebben a helyzetben. Majd most kivételesen az Én testem cselekszik előbb és előbb leteszem magam mellé a pálcámat az ágyra, majd... nem is tudom miféle felsőbb hatalom vesz rá arra, hogy lecsússzak az ágyról és veled szemben térdeljek le. Talán tényleg ilyen nagy hatalommal bír a szerelem? Hogy elveimnek nyíltan szembe menve olyat teszek, melyet megfogadtam, hogy sosem fogok? Most azonban mégis itt vagyunk, mindketten a földön térdelve, arcomat a tiedtől alig pár centiméter választja el, s mélyen a szemeidbe nézek. Mindkét kezemmel az arcodért nyúlok, majd engedve a csábításnak magamhoz közelebb húzva egy lágy csókot lehelek az ajkaidra. Ezzel akarom elmondani neked, melyeket szavakkal képtelen vagyok - azt, hogy mennyire fontos vagy nekem és hogy mennyire szeretlek. Ha nem szakítod meg a csókot kicsit elmélyítem, szeretném újra azt érezni, amit a bálon, amikor azt mondtad hogy szeretsz. Csak engem és mindennél jobban. Egyik kezem hátra csúszik a hajadba, ekkor tűnik fel csak, hogy nedves. Kicsit értetlenül szakítom meg a csókunkat, hogy kérdő pillantásomat rád szegezhessem. Nem menekülhetek tovább a kérdések és a problémák elől, szembe kell nézzek velük. De talán veled könnyebb lesz. Vagy ha könnyebb nem is, ha itt vagy, látom a célt, amiért... vagyis inkább akiért érdemes küzdeni.

- Miért nedves a hajad? Történt valami, ugye? - egy óvatos mozdulattal simítom meg az arcod, ahogyan a válaszodra várok.