Az Első Próba

[kötöző bűbájjal]

First Task

焼木杙には火がつき易い

first task

2005. november 26. szombat

Mélyen Tisztelt Publikum

Elégedetten figyelem, ahogyan a bestia számításaimnak megfelelően szinte belezuhan a puha homokba. A tompa puffanást sűrű homokfelhő követi, ez azonban még nem a győzelem hangja – nem, ez valami más, valami baljóslatúbb. Ez a pusztítás előhangja, a vihar előtti csend, amit én rántottam magamra, én okoztam a tornádót, az orkánt, és önként gyalogolok a közelébe, ahol a legveszélyesebb, mert nekem az kell, ami a közepén van.

Másodpercekkel később fogom csak fel a térdembe nyilalló fájdalmat. Ösztönösen bújok vissza az egyik fedezék mögé – a gargoyle már jól ismeri, egy perce még rajta hagyta a nyomát a felületén. Felfogom, hogy mi történt velem, tudom, hogy hibáztam, és megérdemeltem a jeges pofont. Próbálok arra gondolni, hogy szerencsés vagyok, hogy csak a térdemen talált el. Akár meg is ölhetett volna. Bár egy-egy csúnya sérülésnél a csapattársaimat inkább kíméltem ettől, én viszont erőltetem magam arra, hogy a fedezék biztonsága mögül ránézzek a lila sebre. Nem az első alkalom, hogy lesérültem, biztosan nem is az utolsó, ez azonban mégis más, mint a szokásos sport,- és párbajsérülések. Ez a pár másodperc elég volt ahhoz, hogy úgy érezzem, a térdem körüli terület elzsibbadt, és mintha meg is keményedett volna a bőröm. Az égető érzés viszont belülről fakad. Egyszerre zuhan rám tévedésem súlya, a fagy és a fájdalom, és annak a felismerése, hogy ez talán a verseny végét is jelentheti.

Nem hozhatok viszont újabb szégyent erre a névre, és nem hozhatom szégyenbe Amerikát. A gyógyító varázslatokban nincs annyi tapasztalatom, de egy kötöző bűbájjal valamelyest ellátom a sérülést. Arra elég lesz, hogy még egyszer megkíséreljem befejezni azt, amiért jöttem.

Csak a magam fajta őrültek azok, akik még így is folytatják. Óvatosan felállok, testemmel a fedezék óvó falának dőlve, hogy ne tegyek felesleges terhelést a sérült jobbomra. Hallom, hogy a gargoyle támadásai szanaszét csapódnak, az egyik jeges vízcsóva például a fedezékem mellett süvít el. Egyikünk se túlzottan mobilis jelenleg. Talán így is fair: én megfosztottam őt a levegőtől, ő pedig a gyorsaságomtól. Sikerült viszont felbosszantani, míg én továbbra is használhatok hűvös logikát ellene. Talán előnyömre válhat az is, hogy teljesen feleslegesen pazarolja az energiáját.

Lopva tekintek ki a fedezék mögül, hogy betájoljam a pozícióját és helyzetét, mielőtt visszahúzódnék. Nincs olyan messze, de nem előnyös, hogy szemben vagyok vele. Pálcámat az ellenkező irányba szegezve az avis varázslattal madarakat reptetek, hogy ne rám figyeljen, amíg korlátozott mozgásképességgel egy másik fedezékhez osonok. Túl nagyot kellene kerülnöm ahhoz, hogy inkább a bestia háta mögé kerüljek, nem kísértem tovább a sorsot, még egy találatot nem élnék túl tőle. Inkább a kőből faragott szörnyeteg egyik oldalához próbálok érkezni.

Összegyűjtöm az erőmet az újabb, gyors pozícióellenőrzést követően. Négy lábbal stabilan áll a homokban, de nekem nem is kell mind a négy lábát megcéloznom. Tudom, hogy nagyon rövid időm lesz, és azt is, hogy nem lesz többé alkalmam arra, hogy megkíséreljem elvenni azt, ami a nyakában lóg.

- Defodio! - a pálcám a sérült szárnya alatti első lába elé, a homokra szegezem, hogy egy árkot hasítsak a földbe. Egy ekkora bestiát nem lehet csak úgy a föld alá temetni, a homokban azonban csapdát állíthatok neki. A sérült szárnya miatt nehezebben egyensúlyozhat, a testtartása pedig megbillenhet.

- Glacius! - alig veszek levegőt a következő mozdulat előtt. Szinte azonnal támadnék, és a száját akarom befagyasztani, hogy ezzel elvegyem tőle a legnagyobb fegyverét – ha már ő elvette tőlem az enyémet.

- Flagellii! - nem hiszem, hogy tudnék ezzel az átokkal bármit is ártani neki, a térdemben jelen lévő fájdalom miatt pedig lassan a pálcám kézben tartása is küzdelem. Az ostorszerű csapást a bestia nyakán lévő kötélre irányítanám. Sosem használtam még így ezt az átkot, de ha nem is képes valóban megragadni a kötelet, mint egy valódi ostor, legalább azt elérhetem, hogy elszakítsa azt, és leessen a nyakából az ezüst zsák. Fájdalommal eltorzult arccal próbálom elkapni azt, mielőtt földet ér.

[- Diffindo!]

Az első próba

2005. november 26.

Connor még szinte érezte a robbanó átok utórezgését a pálcájában, amikor a tarasque felbőszült bömböléssel elődugta a fejét a páncélnyílásból. A Confringo betalált - pontosan oda, ahova szánta - és ez egy pillanatra elégedettséggel töltötte el a fiút. De ez az érzés pillanatok alatt szertefoszlott, amikor a bestia fokozott dühvel megindulni látszott felé. A szörny léptei nyomában még az aréna falai is megremegtek, Connor pedig ösztönösen tudta: a keringő véget ért, most kezdődik az igazi bunyó.
Nem volt ideje elugrani. A tarasque medvemancsnyi karma oldalról kapta el, a fájdalom pedig villámcsapásként hasított a bal vállába. A talárja megadóan rongyokra szakadt, majd pillanatokon belül a fiú forrón csorgó vére itatta át a szebb napokat is látott anyagot. Itt azonban még nem értek véget Connor megpróbáltatásai. Az ütés lendülete letaszította őt a szikláról, de szerencséjére (a szerencsétlenségben) a zuhanás lendületében szétoszlott körülötte a párafelhő. Egy rövid ideig biztonságban volt a maró gáztól, de tudta jól, hogy nem sok ideje van. Bal karját alig érezte, de a mellkasában lobogó düh minden más érzetet elnyomott benne. A tarasque sokkal nagyobb sebet ejtett az önérzetén, mint a vállában…

Felpillantott, majd attól amit látott elvigyorodott. A nézőtéren ülők talán azt hihették, hogy O’Hara agya is károsodott az ütésben, a valóság azonban az volt, hogy csupán észrevette: jelenlegi pozíciójából, a földön fekve igen előnyös szögből rálát a tarasque alhasára és a nyakán lógó zsák rögzítéseire. Egy levegővételnyi ideje volt - talán még annyi sem - mielőtt a szörny az egyetlen megmaradt, ép szemével kiszúrta volna őt a porban feküdve. Connor nem habozott: kinyújtotta pálcás karját, és a kézfejébe maró fájdalommal mit sem törődve célzott.
- Diffindo!
Remélte: ha az átok eltalálja a pántokat, a zsák leszakad a bestia nyakáról, egyenesen a porba puffanva.
Azonban ha talált, ha nem, menekülnie kellett. A méreggőz már újra kezdte körbefonni, és a tarasque dübörgése is egyre közelebbinek tűnt. Connor nem is figyelte a zsákot, azonnal a korábbi varázslatára támaszkodott, és egy újabb intéssel feloszlatta maga mellett a párafelhőt, majd gurulásba lendült, és megpróbált kitérni a szörny képzeletbeli útjából. Minden fordulat éles tőrszúrás volt bal vállának, friss sebét pedig csípte a hegbe kerülő por.

Innen már macska-egér játék kezdődött. Ha a tarasque rohamozott, Connor minden kviddicspályán edződött reflexét latba vetve próbált kitérni előle. Folyamatosan hátrált, csúszott, bukott, gurult majd újra talpra ugrott, miközben a vállából csorgó vér egyre jobban átáztatta a talárját, de úgy tűnt máshova is került belőle. Egyszer még az arcát is összekente vele, amikor ösztönösen a sebhez kapott, majd később, mikor a homlokáról akart letörölni egy izzadságcseppet, harci festést rajzolt ezzel eltökélt arcára.
Minden kitérő manőver között, egy újabb varázslatot küldött a teknős-oroszlán-sárkány felé, hol egy Aguamenti, hol egy Spongify hagyta el a száját, melynek következtében a tarasque körül sáros és gumiszerűvé vált a talaj, ami kissé lelassította a rohamait. Connor időszakosan vissza-visszanyúlt a korábbi taktikájához, és ismét a szörny szemét vette célba. Fénysugarak, gumilövedékek, és láthatatlanul suhanó, kötőhártya-gyulladást okozó átkok röpködtek a vérengző oroszlánfej körül, további értékes másodperceket szerezve ezzel Connornak.

Amennyiben a korábbi próbálkozása célt tévesztett, úgy pár kitérő piruett között újfent célba vette a teremtmény nyakára akasztott zsákot, és megpróbálta levágni onnan. Ha már az első is sikerrel járt, úgy természetesen megpróbálta elcsalogatni a tarasque-t a zsák közeléből, hogy aztán egy váratlan pillanatban így szóljon:
- Invito zsák!

[- Obscuro!]

The first day of

Első Próba

  A szívem megáll egy pillanatra, amikor a hatalmas test egy átok erejével csapódik a pajzsbűbájomba. Tudom, hogy a legtöbb évfolyamtársam védelme összetört volna a varázslány lendülete alatt, de lesütött szemmel is látom, hogy az érzés meglehetősen kellemetlen lehetett számára, vissza is vonul. A szívverésem robbanó fájdalommal igyekszik utolérni magát.

 Csak egy gyors pillantást vetek a lény lábai irányába, készen rá, hogy újabb pajzsbűbájt húzzak fel, ha ugrik. Minden figyelmem a mozdulataira koncentrálom- tartok minden apró rezzenéstől, hiába tudom, hogy eltávolodott most tőlem, még a konfúziós bűbáj hatása alatt is felfoghatatlan sebességgel átszelhetné a köztünk lévő távolságot, és csak egy pillanatra lenne szüksége arra, hogy végezzen velem. A legminimálisabb kétségem sincs felőle, hogy az összecsapásunk miatt teljes szívéből gyűlöl.

 Talán a szerencsének köszönhetem, hogy nem nézek bele egyik tükörbe sem- nem tudom, hogy így, közvetett pillantással is képes lenne-e megbénítani az elmémet, de a lehetőség elég rémisztő hozzá, hogy azonnal becsukjam a szememet. Soha nem gondoltam, hogy ellenem fordítja a saját mágiámat.

 Abban a pillanatban, hogy behunyom a szememet, egy nonverbális Lumos Maximát irányítok a wampus felé- a tükrök remélhetőleg eléggé felerősítik hozzá, hogy pár másodpercre elvakítsa. Az, hogy ilyen okos, ennyire gyorsan adaptálódik, egyértelműen jelzi, hogy súlyos hiba húznom az időt, mert láthatóan nem lett meggondolatlanabb. Vajon ez a példány ölt már varázslót?

 Be kell fejeznem ezt.

 Kinyitom a szemem, és elindulok a remélhetőleg elvakított wampus felé. Kevés időm van, és ha a tervem sikerült, gyorsan meg kell szereznem a tárgyat a nyakából.

 - Obscuro!- remélem, hogy a primitív szemkötő varázslat nyer nekem még egy kis időt. Nem hiszem, hogy túl sokat, úgyhogy akár talál, akár nem, már küldöm is a következő varázslatot: egy nonverbális Incarcerandust a wampus lábai felé. Az, hogy egy párral több van neki, reményeim szerint segít benne, hogy még jobban összegabalyodjon. Ha minden sikerült, végezetül megpróbálkozom egy nonverbális sóbálvány átokkal- egy ilyen erős lényen egyik varázslatom sem érhet többet néhány másodpercnél, de minden időt ki kell használnom, mielőtt talál egy megoldást rá, hogy a szemembe nézzen.

 Szinte hallom a szívverésemet, de most magabiztosabbnak érzem a mozgásomat, a célzásomat- egészen biztos, hogy nem lennék ennyire bátor ma, ha Orin nem edz velem. A rengeteg bizonytalanság, az ostobaságaim, az elnyomott érzelmek ellenére az, hogy futottam vele, megadott valamiféle nyugalmat- a tudatot, hogy mindent megtettem a mai napért.
 
 Ha sikerül legalább pár pillanatra megbénítanom, közelebb sietek, és megcélzom a Wampus nyakán a köteléket.

  - Evanesco!- nem tudom, hogy mennyire védett a céltárgy, hogy egyszerűen csak eltüntethetem az azt megerősítő köteléket. Vágni nem merem, nem akarom megsebezni a lényt, akkor sem, ha biztosan nem lenne velem ilyen kedves.

 Ha leesik a földre, megpróbálom egy Depulsoval arrébb lökni az állatot, és gyorsan felkapni a céltárgyat egy pajzsbűbáj mögött. Azt kétlem, hogy a begyűjtés működne. Ha nem tudom eltüntetni a köteléket… akkor valahogy hosszabb időre kell elkábítanom a wampust.

Jó ötlet volt kifejezetten vastag falú üvegcsét keresni, mert úgy tűnik, az események izglmában és fedezékben bújkálásban szorongattam így is annyit, hogy elkezdjen lágyulni. Ahogy vetek rá egy gyors pillantást, mintha a közelemben ólálkodó látókő is ráközelítene, miután a bemondókat is hallom ugyanarra a következtetésre jutni, amit én is megállapítok. Szerintem kicsit sikerült még meg is nyomorgatnom a viszfiolát - szerencsére ez kibírta, de a hagyományos fajta itt lehet már kiszakadt volna a kezemben.
Azt is kicsit hitetlenkedve nézem, ahogy a zsák valóban magával rántja a mostmár kreppapír kötelékét, bár amilyet a földre érve puffan, nem kéne meglepő legyen, hogy le tudta szakítani. Mondjuk nem is ennek a tényén csodálkozok, mintsem hogy ilyen gördülékenyen sikerüljön a terv.
De nincs is még időm örülni, úgyhogy mielőtt a Graphorn elkezdhetné kispekulálni, hol volt a turpisság, akcióba is kell lendüljek a fiolával is. Remélem, tényleg engem nem vett észre, és a legláthatóbb dologra gyanakszik, ami most épp a szemei előtt fityeg - szerencsére akár így van, akár nem, a maga hangján szóvá is teszi a nemtetszését. Amihez ki kell nyitnia a száját - én pedig pont erre vártam, köszönömszépen. Ahogy az állkapocs nyílik, bömbölni vagy harapni igazán mindegy, gyorsan be is kanyarítom a nyíló nyíláson a fiolámat.
Vagy csak meghökkent, vagy a manőver kicsit nagy sunggal sikerülve, torkán bökte a bestiát, de talán itt is jól jött ki hogy azt akaratlan is előmelegítettem, mert legjobb gyanúm szerint a viaszfal kifakadhatott a találattal. Nem véletlen nem főztem bármi enyhébbet az Élő Halálnál, de amilyen hamar borul a bestia, nem is lassan oldódó pirulával lehet dolgunk itt.

Hát nem ráborul a zsákomra a szivemcsücske? De a szavam a szavam, nem tudom Fortuna merre létezik, úgyhogy csak az éterbe nyomok egy cuppanósat. Ezzel a húzásával ő is ilyen pimasz csajnak bizonyul, de lehet ezért csípjük így egymást akkor.
Pár pillanatig pillogok még a fedezékemből a durmoló dögre, kezem ügyébe kerítve a következő kapszulát, biztos ami biztos - ezt egyelőre üvegként hagyva, de közel legyen, ha rá kéne duplázni a dózisra. De szerencsére nem látszik azóta se ébredezni.
Még a kiábrándító bűbájom rejtekében megigazgatom kicsit a talárom - illetve épp ellenkezőleg, flegma karizmával rendetlenre veszem.
Én vagyok az a bajnok, aki ellen anyukád óva int.
Aztán ledobom magamról a limitált láthatatlanságot, és mint azt magamban ígértem, immár láthatóan csókot dobok a közvetítői páholy felé. Engem felkonferáló uram, ez külön a tiéd. Csak hogy játsszak a közönséggel, mint ha már nyertem is volna, a legbájosabb vigyorommal a legközelebbi palantírba is belekacsintok - ez pedig a tiétek, mindenki aki a kivetítőkön illetve otthonról figyel.
Aztán igyekszek visza is térni a dolgomra, mert csúnya lenne, ha addig bájolgok itt, hogy a Graphorn felébred.
Mit tudok én veled tenni, meg a nyolc tonnáddal ha jól hallom?
Annyit még egy erőkart kihsználva se hiszem, hogy megemelnék - de dolgozhat az erőkar helyettem is! És nyersanyagot kaptam itt bőven. A kreppszalag is, lengén lelibegve egész szép egyenesen terült ki legalább, úgyhogy a bestia alól kilógva megmutatja a vonalát, hol van alátemetve a zsákom. Ez sokat segít, így elég a szütyő közelébe csinálni annyi helyet, hogy kiférjen, nem az egész bestiát görgetni le róla.
Ez egy ilyen átváltoztatós napnak bizonyul, a mellettem kidöntött szikla Egy nagyobb darabjából varázsolok I-beam Acélgerendát. Erős szerkezet lenge keresztmetszettel, nem véletlen vele építették az első felhőkarcolókat is. Névleg, esetemben sok üres teret hagy maga mellett.
Következő dolgom az Egészet Lezsugorítani, csupán egy piszkavasnyira, hogy a Graphorn teste alá tudjam tuszkolni, közvetlen a kreppszalag mutatta vonal mellett - ennek a lépésnek puszta kézzel is mennie kéne, de rá tudok segíteni varázslattal is a minigerenda mozgatására.
Az ezt követő lépés pedig Visszanagyítani a Gerendát az Eredeti méretére, talán kicsit nagyobbra is. Mitöbb, mehet amég megnő egy jó lábnyi keresztmetszetig, az a biztos.
Ha mindent jól ítéltem meg, a zsák a gerenda által feltartott üres térben lesz, és ha egy Invito nem találna fogást rajta, akkor Egy új Piszkavasat Bűvölök, és azzal kotrom ki. Ha a kreppapír valahol alá is van még szorulva a Graphornnak, az pont mindegy, elszakad mielőtt akadályt jelentene, ilyen emelés mellett meg ha a zsáknak a széle van is még mindig a test alá csípődve, elég erővel már azt is ki lehet húzni a felszabadított részénél fogva.

Ποιος άφησε τα σκυλιά ελεύθερα
2005. 11. 26.

Ahogy ott áll a szikla tetején, Ines igyekszik minden idegszálával csak a cerberus felé lebegő csizmára összpontosítani. Mintha még a saját szívverését is hallaná, mintha az idő megfagyott volna körülötte - nem létezik más, csak az elszántság, a vágy, hogy megszerezze az ezüstös zsákot, és a cerberus hat, összeszűkülő szeme, ami félreérthetetlenül a csizmára szegeződik. A csizmára, ami kecses ívben száll a kutya felé, ami meglibben, mikor az állat szagot fog. Inès homályosan érzékeli, hogy a kithara nem játszik tovább, de a tekintete a bestiára szegeződik, készen arra, hogy leugorjon a szikláról, ha a cerberus támadásba lendülne. Bár nem tűnik vérszomjasnak, különösebben dühösnek sem - nem lát mást, csak egy irdatlan monstrumot, ami izgatottan próbál mintát venni kettejük szagának különös elegyéből. Szinte olyan, mint a kutyáik odahaza. Csak éppen négyméteres.

- Hé! - Ismét füttyent egyet, remélve, hogy a cerberus hirtelen feltámadó lelkesedésében nem dönti ki a sziklát, amin áll. A levegőt jóval könnyebbnek érzi, mintha a novemberi hideg ellenére is melegség járná át, ahogy az állat rászegezi hat szemét. Ha megindul felé, Inès igyekszik stabilan, mozdulatlanul állni, lecsendesítve torkában dobogó szívét, a pálcátlan kezét pedig kinyújtja a bestia felé, hogy megerősítse benne a mintát: igen, én vagyok, engem éreztél, én vagyok, nem kell tartanod tőlem, nem bántalak. Röhejes gondolat, hiszen, ha a cerberus megelégelné a játékot, könnyedén leharaphatná a karját, de egyáltalán nem érzi magát fenyegetve a hatalmas kutyától. Reméli, hogy mindhárom fej bizalmát sikerült elnyernie, és ilyen könnyedén megússza az első próbát.

Ahogy a kutya mozgásba lendül, Inès figyelme immár kérlelhetetlen pontossággal a középső fej nyakában függő zsákocskára fordul. Ezüstös csillanás az aréna homokszínű egyhangúságában, ha a cerberus közelebb ér, talán ki is oldhatja a saját két kezével, anélkül, hogy fel kellene zavarnia a bestiát, anélkül, hogy végtagvesztést kellene kockáztatnia.
- Gyere ide! - A parancsszó határozott, de semmiképp sem kegyetlen. Miért is bántaná a lényt, mikor egy meghatározhatatlan végzet sodorta őket össze ebben az arénában? Ha a tarasque lenne, vagy esetleg a rémfarkas, nos, az meglehetősen más helyzetet teremtene, akkor ő is szükségét érezné, hogy támadjon, védekezzen, de így... ha a cerberus elfogadja, ha bizalmat szavaz neki, akkor semmi ilyesmire nem lesz szüksége. Arcán bizonytalan, de reménykedő mosollyal vár, míg a kutya a közelébe ér, hatalmas lábai alatt reng a föld - a mozgása lomhának érződik, egy pillanatra átfut Inès agyán, hogy szükség esetén biztosan lefutná, de nem áll szándékában menekülni. A cerberus lehelete meglebbenti a haját, miközben Inès a sziklaplató peremén egyensúlyozva megáll, szinte már simítja a bestia érdes, sűrű szőrét.
- Jó kutya! - felnyúl, hogy megvakarja a közpső fej jobb fülét, és bár remeg a keze, a hangjából sugárzó bizalmat megőrzi. Ha most ennyi volt, ha most a bestia leharapja a fejét, őszintén reméli, hogy a közönség legalább pár könnycseppet elmorzsol majd. De nem, nem gondolhat erre. Ujjai a bestia szőre felé közelítenek, keresve a helyet, ahol eloldhatja a zsákocskát rögzítő kötelet egy nonverbális vágóbűbájjal, finoman mozdítja a pálcáját, nehogy a cerberus a hirtelenségtől megszakítsa a szemkontaktust, ami jóformán bűvöletnek tűnik, kizárva minden és mindenki mást - egy hosszú pillanatig.
- Azt hiszem, ez az enyém.

[A ketrec megbaszhatja magát]

sojourn
—◦◦◦—



light of my fire

Közelebb lép, bátran, nyugodtan — azonosságuk, mint égen a Tejút, felfénylik az érkezés örömében. Nem bántja, sosem bántaná — jobban szereti önmagánál, a tükröt, amelynek szárnyai, tollai egy viharmadárban érnek véget. Talárjának gombjait megoldja a szél, majd kezei - alatta az ing is sötétebb lesz a bűbájai által. Teljesen odaengedi magát a front színeinek: kékek, szürkék, égő fekete végül, a nadrágján, csizmáját — a Beauxbatons férfi bajnoka viharrá lényegül palettáján, míg felettük villámok harapnak egymásba.

Mintha azok is felelnének egymásnak — nappali világosságban veszekszenek az égbolton, a feszültség megrajzolja az aréna légterét. Szél söpör, üvölt hullámokban — mintha harangszó volna valahonnan, ahová már nem térnek meg gondolataink, csak a lenyugvó napra tekintve, csak ott, ahol valami közös bennünk. Lolita karját az égre tartja, elvégzi újra az átkot: az felfelé cikázik, kibomlik a magasban, akár szalag a hajból. Az övén a vihar söpör végig, úgy ellenáll neki, akár a Viharmadár: egymás szemében látják már egymást.

A mennydörgés elmossa a külvilág zaját — csak ketten vannak itt, ő mindjárt odaér hozzá. Karjait kitárja — lefelé, pálcáját az övébe tűzi. Az eddigi biztonságos menedéket, a pálca érzetét a kezében azonnal megdermeszti a jeges esőfüggöny, megvilágítja egy, érként az eget vérrel megtöltő villámlás. Narancsa, aranya tükröződik a szemükben — eléri a Viharmadarat. Itthon van — sehol máshol nem lehetne inkább. Mintha lélegezni is elfelejtett volna — mintha nem volna rá szükség többé. A pálca az övébe tűzve marad — mintha csak magát érintené meg.

Kinyújtja a kezét a Viharmadár felé — hasonló a hasonlóhoz. Ez vagyok én, ez vagy te, ezek vagyunk mi ketten. Elsötétült csizmájának orra megteszi az utolsó lépést — feje, nyaka engedelmeskedik az ösztönnek, annak, amelyből formálták az évek. Ide vezettek, hónapjaik, napjaik egymásra akként rakódtak, mint fénykörök, melyek az utat világították idáig — vissza önmagához. A Viharmadárhoz.

Ha teheti, megoldja ő maga a kötelet — gyorsan, könnyedén. Talárja zászló a tomboló szélviharban, amely az aréna természetes falainak feszül, dühösen zörgeti azokat, fenyegetvén a mögötte honoló nyugalmat. A vihar fogai a mágiába marnak — a Beauxbatons férfi bajnoka, ha sikerrel járt, leveszi a Viharmadár béklyóját, szabadon ereszti oda, ahová mindig tartozott: az égnek, a fellegeknek. Ha segítségre van szüksége, még mindig használhatja a pálcáját — egy egyszerű oldó bűbáj, gyermekek egyik első leckéje fűzőikhez.

Egyikük sem való ide — mindketten szabadok akarnak lenni, testük a ketrec rácsának verődik, visszhangzik a gondolat maga. Szabadnak — megadni a viharnak azt, ami az övé, amelynek csontot, alakot a mágia ad, lényegét csak halkan teszi hozzá, mint fájó fejhez kínjaink annak félelmét, hogy nem múlnak el. Sosem tudtam, hogy van bennem egy ketrec — abban bújt meg az emberségem. A ketrec megbaszhatja magát — gondolja Lolita Delacour, tenyere finoman érinti a Viharmadár begyét, hasonló megtér a hasonlóhoz.

Talárját, ingét, nadrágját, csizmáját, arcát csaknem ébenre festik a fellegek, a haragos bírák feketében — tajtékja a viharnak elér mindent, végigömlik rajtuk, tagjaikban, szívükben. Utánuk a bársony nesz nem inog többé — a mágia dühös, nem remegnek többé a jázminok. Csak ők maradnak benne — a Viharmadár, és a Beauxbatons férfi bajnoka.
Csak ők érzik magukat otthon benne.

Azért az aranyos jelenet ellenére egy csendes feszültség végigfut a közösségen, ahogy a cerberus szaglássza a csizmát.

De az első bajnok ezt megtöri, füttyent a kutyának aki nagy, kajla mozdulatokkal megindul a púderkék taláros lány felé!

El kell ismerni, de Saint-Vinant-nak van vér a pucájában! Így mozdulatlanul állni egy sziklán, amikor egy ekkora dög hasít feléd.

Jó, de hát ő hívta oda.. és most? Beszél hozzá?

Az hagyján, de a fülét vakarja.. és.. NYÚL A ZSÁKÉRT!

ELOLDOZZA! DE SAINT-VINANT MEGSZERZI A ZSÁKOT!!!! Hangosan zeng a közönség, a Beauxbatons-os diákok kántálnak is valamit franciául. Tolmácsot kérünk!

Éééés mind a három fej egyszerre nyalja végig! Szegény lány csak úgy tocsog a nyálban.

Az aréna fala megnyílik két ponton, egyik a bajnokot vezeti a pihenősátorba, a másikon pedig be is jönnek a cerberus gondozói, hogy kivezessék.

 
 

 

Bate most aztán vakarhatja a fejét.

Ha jól látom, inkább minket és a közönséget vakargatja. Kedves hallgatóinknak mondom hogy éppen most száll felém egy csók Bate-től amit teátrálisan elkapok.

A közönségnek pedig egy huncut kacisntás jut! Micsoda tünetmény ez a lány.

De meg is indul közben a munka! Ha jól látom ismét átváltoztatással próbálkozik.

Igen-igen, az egyik szikát bűvöli acél gerendává, aztán.. kicsinyíti?! Ó és betömi a szundikáló szörnyeteg alá!

Micsoda tervezés, azt hiszem egy feltörekvő mérnököt látunk! Már szál is a baizeto bűbáj a gerendára, Bate pedig kotorászni kezd a méretes Graphorn fej alatt!

Csak ki ne szúrja a szemét a szarvakkal.. oh, Merlinre, ez úgy látszik működik!

ÉS IGEN HÖLGYEIM ÉS URAIM! VALE BATE MEGSZERZI A ZSÁKOT!

Tombolnak az amerikak! Legalább is egy jelentős részük!

Megnyílik Vale kapuja, amin keresztül elhagyhatja az arénát a pihenősátor felé!

 
 

 

Úgy látom, hogy Scrimgeourt feltüzelte a Wampus váratlan taktikája!

Bár a közönség többször is bekiabál, nem tetszését kifejezve a bestia veszélyességi szintjét tekintve, a Roxfort bajnoka csak az arénára koncentrál.

Szinte képtelenség lépést tartani vele, pálcájából csak úgy ömlenek az átkok.

Lumos Maxima, Obscuro, Prefiticus Totalus

Nézd! A lábait is összegabalyítoptta!

Egyértelműáen az apja lányát látjuk, lenyügőző pálcamunka! Ilyet egy jól képzett auror is megirigyelne!

Scrimgeour rohan, eltüntette a zsák kötelét, az puffan a fööldön...

Arrébb löki az állatot ééés MEGSZERZI!

A ZSÁK A ROXFORT NŐI BAJNOKÁNÁL! Tombolnak a britek a tömegben!

Két gondozó lép az arénába napszemüvegben és furcsa, tollas játékokat lóbálva vezetik ki az összezavarodott macskát.

Sienna elindulhat biztonságosan a pihenősátorba!

 
 

 

Meghitten morajlik a vihar az arénában, a közönség ámultan bámulja velünk együtt, hogy mi történik.

Ahogy villámlik és mennydörög, Delacour egyre közelebb lépked a vihardmadárhoz, öltözete egyre sötétebb, ahogy a felhők is az.. arénában? Vagy felette? Nehéz megmondani.

A Beuxbatons bajnoka elteszi a pálcáját, és kinyútja a kezét.

A viharmadár pedig engedi, hogy levegye róla az ezüst zsákot.

Megszerezte! Bár a közönség halkabb és meghittebb, mint eddig, izgatottan élénkül meg.

Lolita folyosója meg is nyílik, hogy mehessen a pihenősátroba, de mi ez?

A viharmadár nem akarja még elhagyni az arénát a gondozójával! Egy tollat hullajt Delcaour elé! Micsoda ajándék!

 
 

 

Barbont már alig látjuk a porfelhőtől, de a varázslatok csak úgy süvítenek minden irányba!

Defodio, Glacius, Flagellatio — mintha egy komplett párbaj-tanmenetet vezetne elő egy térdsérüléssel!

És úgy látom, működnek is! A gargolyl megbillen, mintha belekoppant volna egy láthatatlan gödörbe!

Ott a pillanat! Ott a kötelék! Barbon elcsípi… ELCSÍPI!

A ZSÁK! A ZSÁK A KEZÉBEN VAN!

Hölgyeim és uraim, Barbon MEGCSINÁLTA!

Igen ám, de nézzük csak… A srác lába… Jaj, ez csúnya, nagyon csúnya bicegés.

A pihenősátor felé veszi az irányt, de óvatosan, alig bír ráállni arra a térdre.

A nézők tapsolnak az Ilvermorny bajnokának! Ezt nevezem én acélos akaratnak!

 
 

 

O’Hara nem adja fel, hiába gyűlik körülötte újra a zöld, maró füst, és hiába csordogál a vér a vállából. Célra emeli a pálcát! A kötél elszakad!

De az idézés lepattan! A zsák megfoghatatlan!

A roxforti bajnok mégis mozdul. Igazi hajtó mozdulat hölgyeim és uraim, megszerzi a zsákot! De a tarasque belekap! A karmok most már a hátán is végigfutnak!

MEGSZERZI! O’HARA MEGSZEREZTE A ZSÁKOT!

A gondozók szinte betörnek az arénába, dobálják a muffinokat a szörnyeteg felé hogy eltereljék a figyelmét!

O’Harát eközben McGalagony személyesen segíti ki a pihenősátor felé.

A közönségben hol tombolnak, hol teljesen el vannak hűlve az emberek... Ez aztán lezárás volt. Brutális, de lezárás.

 
 

cicaalom

A pihenősátor egy kerek, hangszigetelt szoba, ahol egy retro televizión megy az élő közvetítés. Madam Pomfrey látja el a sérüléseket, egy asztalon frissítők és nasik várják a bajnokokat. Általában a próbák között 10 perc telik el.

A megszerzett ezüstzsákokban két gömb lapul. Az egyik egy kristálygömb, ami visszajátssza a már lement adást a bajnokokról – saját magukat és azokat a jeleneteket is újranézhetik, amikről lemaradtak. A második gömb a próba kulcsa: egy egyszerű kőgömbnek tűnik, három ökölnyi méretben. Erről a következő körben kaptok infót.

Miután lement az összes próba, együtt hívják vissza a bajnokokat a pontozásra. Ott derül ki, mit is gondol róluk a zsűri.

Következő határidő: December 20.

Bocsánat a késésért.

[- Nehéz volt?]

The first day of

Első Próba

   Remeg a kezem, benne a zsákkal? Tényleg vége van? Tényleg győztem? Nem tudom azonnal leengedni a pálcámat, csak miután a lény gondozói bejönnek, és elcsalják a lényt… egy tollas labdával? Muszáj enyhén mosolyognom, még ha a testemből lassan kiszivárgó adrenalin miatt még bizonytalan a mozgásom. Mosollyal nézek a nézőtérre, de nem tudok kivenni egy arcot sem- talán a rengeteg fény miatt.

 Csak akkor engedem magam gondolkodni, pihenni, amikor elhagytam az arénát. Tényleg vége van! És még egy darabban vagyok, nálam van a zsák is… veszek egy hosszú, mély levegőt.

 Talán mégsem lesz ez akkora kudarc. Anyám vajon követte valahogy?

 A sátorba lépve azonnal elkezdem bontogatni a taláromat. Az amerikai lányra csak egy pillantást vetek, Inès felé viszont küldök egy kedves mosolyt, miközben kibontom a talárt, és töltök magamnak egy nagy pohár vizet. Úgy érzem, mintha lefutottam volna egy marathont, csak lassan merek inni, mielőtt kibontom a zsákot, és megnézem a követ.

 - Nehéz volt?- a francia lány felé nézve teszem fel a nem túl okos kérdést. Azt mindenesetre látom, hogy nem sérült meg.

 Két kézzel fogom a poharamat, miközben a kivetítőn  Lolita összecsapását nézem. Annak ellenére vadul ver a szívem, hogy tudom, ezerszer jobb nálam. Nem akarom, hogy baja essen. Persze, közel sincs hozzá.

 Nem jutok szóhoz, amikor látom, hogy hogyan jut közel a viharmadárhoz, milyen természetes könnyedséggel. Egy győztes magabiztosságával. Akkor eltűnik a félelmem; ugyanazt látom, amit a versenyein, ahol kétség sem férhet hozzá, hogy ki a legjobb. Talán a wampusszal is éppen így elbánt volna; talán soha nem láttam senkit, aki annyira mágia, mint ő.

 - Gratulálok! Ez csodálatos volt.- csak a testbeszédemmel jelzem neki, hogy szívesen átölelném, amikor megérkezik. Úgy érzem, hogy boldog vagyok a győzelméért, majdnem annyira, mint a sajátomért.

  Solace küzdelme a gargoylelal már egyáltalán nem olyan, mint az enyém vagy Lolitáé. Most nem érzek kárörömet, nem kívánom a bukását, inkább sajnálom, mert látom most azokat a hibáit, melyeket rövid ismeretségünk alatt felfedeztem. Emlékszem a haragjára Halloweenkor; emlékszem a foszlányra, amit megosztott velem a Serlegből. Látom, hogy mindent rázúdít a lényre, az pedig visszatükrözi a haragját. Amikor végül bejön csendesen gratulálok neki, csak egy pillanatra nézek a szemébe.

 Azt hiszem, a tarasque az egyetlen dolog, amit a wampusnál is kevésbé akartam. Eltakarom a számat, ahogy Connor küzdelmét nézem a lénnyel, és már az első másodpercek után sem tudom, hogy mi lesz. Valaki csak közbelép? Ez a lény legyőzhetetlennek tűnik, talán rosszabbnak, mint a Mennydörgő évekkel ezelőtt. Fogalmam sincs, hogy egy akromantula vagy graphorn hogyan lehet ugyanazon a keréken, mint ez.

 Lenyűgöző, hogy így is kijutott.

 - Mondtam, hogy nem fogsz meghalni.- a mosolyom mögött is láthatja, hogy aggódom, ahogy egy gyors pillantással végigfutom a testét. Érezni a vér szagát rajta, határozottan rosszabbul néz ki Solacenál is. Nem tudom, mennyire az ő hibája, hogy bármelyikünk jobban tudott volna teljesíteni vagy nem.

 Vetek egy gyors pillantást az igazgatónőre. Szívesen vállalnám, hogy kitámogatom a másik roxfortos bajnokot, és ha nem szeretne hatunkkal együtt kijönni, meg is teszem.

 Amikor eljön az idő, felveszem a talárom, és magamhoz veszem a zsákot.

[- Lumos Solem!]

Az első próba

2005. november 26.

A szíve kihagyott egy dobbanást. A pálca megremegett a varázsige utórezgéseként, és Connor érezte ahogy a láthatatlan kéz rászorul a zsákra, ahogy a mágikus fonalak megfeszülnek, maga felé rántva a próba teljesítéséhez elengedhetetlen tárgyat, de aztán… Nem történt semmi. Mintha a varázs megszakadt volna. A fiú pedig egyből megértette: ily módon nem teljesíthető a feladat. Puszta kézzel kell megszereznie a porban heverő szütyőt.
A tarasque közben dübörgő léptekkel haladt felé, nem sok időt hagyva bajnokunknak a töprengésre, és a zöld pára is vészesen közeledett. Connor vállában ott lüktetett a fájdalom, ahogy pálcáját meglengetve, egy újabb suhintással feloszlatta maga körül a mérgező gőzt, hogy aztán ismét félrevetődjön a szörnyeteg elől, akárcsak egy matador.
Újabb macska-egér játék kezdődött, ahol Connor hátrált, lassító bűbájokkal késleltette a bestiát, majd kitért. Közben lassan, alig észrevehetően haladt a zsák felé, folyamatosan elcsalva a dühöngő tarasque-t a céltól, míg nem karnyújtásnyira nem került a zsáktól.
- Lumos Solem!
A fénycsóva egyenesen a teknős-monstrum épen maradt szemébe szúrt, amitől a bestia egy pillanatra megtorpant, majd fejét hátrarántva tolatni kezdett, hátha megszabadul a vakító érzéstől. Connor nem tétlenkedett: előrevetődött, és egy fájdalmas bukfenc után markába zárta a zsákot.

A tömeg éljenzett, majd hirtelen felordított. Connor diadalittas örömét felváltotta egy fájdalmas kiáltás, ami beleveszett a nézőtér hangorkánjába. A tarasque visszanyerte látását és reflexből a fiú után kapott, hatalmas karmaival felhasítva annak hátát, és ledöntve a bajnokot a lábairól.
Connor gurult, porfelhőt verve és vártócsát húzva maga után, de el nem engedve a kezében tartott zsákot. Szinte ugyanebben a pillanatban gondozók tucatjai törtek be a küzdőtérre és dobálni kezdték valamivel a bestiát.
- Ne! Hagyjátok! Ne segítsetek! – kiabálta Connor, és remegő tagokkal bár, de talpra kecmergett.
Kinyújtotta pálcás karját és ösztönösen megindult a tarasque felé. Kikerült egy gondozót, majd lerázta magáról egy másik kezét, aki megpróbálta őt visszahúzni.
- Engedjetek! Még nem végeztem vele…
Connor alig állt a lábán, de ment előre, nem törődve semmivel és senkivel. Személyes ügynek érezte, hogy lerendezze a szörnyeteget, aki annyi mindenki előtt alázta meg őt, sebeket ejtve testén.
Aztán egyszer csak egy finom, mégis határozott kéz érintését érezte magán. A mozdulat gyengéd volt, és idegen a gondozók sárkánybőr kesztyűs fogásánál. Hátrapillantott, és akkor hirtelen szembetalálta magát McGalagony professzorral. Az igazgatónő szigorú, mégis aggódó pillantással fürkészte az arcát, és Connor megértette: vége van, a harc véget ért.

Leeresztette a pálcáját, majd a zsákot magához szorítva, a vérveszteségtől kábán követte a tanárnőt, aki kivezette őt a küzdőtérről. Connor fülében még ott dobolt az adrenalin, a feje pedig zúgott a nézőtér kiabálásától, amikor belépett a pihenősátorba. Ott aztán hirtelen úgy érezte magát, mintha víz alá merítette volna a fejét, oly váratlanul szűnt meg a hangzavar, hála a sátor mágikus védelmének. A többi bajnok már odabent várakozott, Madam Pomfrey pedig körülöttük sürgölődött, sebesüléseket látott el, és különféle bájitalokkal itatta őket. Ahogy a javasasszony megpillantotta a mardekáros fiút, egy sikkantást hallatott, majd eldobva mindent, elé sietett.
- Mondtam, hogy nem fogsz meghalni.
Ez a hang már Siennához tartozott, aki mosolyogva üdvözölte iskolatársát. Connortól csak egy grimaszra futotta, aztán hagyta, hogy Madam Pomfrey leültesse őt és elkezdje összeforrasztani a hátán és a vállán húzódó, mély hegeket.
- Ne is számíts ma este ünneplésre, O’Hara! Holnapig el nem hagyod a Gyengélkedőt, úgy görbüljek meg! Ide dupla adag vérgyarapító elixír kell majd… Így felbőszíteni egy tarasque-t… Ostoba fiú. Mutasd csak a kezedet is!
Connor nem felelt, csak hagyta, hogy a javasasszony lefejtse savmarta kezéről a botcsinálta kötést, közben az ölében heverő zsákot figyelte, és azon gondolkozott, vajon mit rejt. Zavarta, hogy ennyire megsérült. Elnézve a többi bajnokot, senki nem járt ennyire pórul, mint ő. Sőt, volt akin még csak egy karcolás sem volt. Connor elszégyellte magát. Bár teljesítette a próbát, de nem volt elégedett magával.
Amikor aztán felharsant McGalagony professzor hangja, mit sem törődött Madam Pomfrey tiltakozásával, és komótosan felállt a székéből. Szédült és remegtek a lábai a gyengeségtől, de mégsem engedte meg Siennának, hogy ő támogassa ki. Éppen elég szégyen érte már őt a mai napon. Saját lábán hagyta hát el a sátrat, és úgy állt a bírák elé.

Ποιος άφησε τα σκυλιά ελεύθερα
2005. 11. 26.

A zsák az ujjai között - ezüstszínű csillanás a szürke novemberben, az üdvrivalgás, a cerberus nyálának ezernyi rétege, ahogy villámgyorsan elkezd megszáradni a bőrén, a haján, a ruháján. Hát túlélte. Dermedten áll, a tomboló hangorkán közepén, az egyetlen biztos pontnak éppen a cerberus meleget lehelő pofái tűnnek, amiket szinte oda sem figyelve simogat tovább, másik kezének minden erejével kapaszkodva a kis zsákba, ami a belépőt rejti a következő próbára. Jóformán sajnálja, mikor a gondozók kivezetik a bestiát, beletelik pár másodpercbe, mire rádöbben, hogy neki is távoznia kell. A kötélen, amin jött, leereszkedik a sziklapárkányról, és a bajnokok számára kinyíló ajtó felé indul. Ahogy lépked, csupa disszonancia, fél cipőben, de legalább újra könnyednek, magabiztosnak érzi magát.

Mikor eltűnik a számukra kijelölt sátorban, az első dolga az, hogy elvégezzen néhány tisztítóbűbájt. Talán nem olyan kellemes az eredmény, mint egy zuhany a kedvenc tusfürdőjével, de azért sokkal jobb a helyzet, mint néhány perccel azelőtt, mikor jóformán a kutyák szájából mászott ki. A haját is megigazítja, éppen csak feltűzi a fonatot a tarkójára, mikor az Ilvermorny női bajnoka kilép az arénába, és a kerék forogni kezd. Bár a sátorban nem hall semmit, összeszűkülő gyomorral figyeli a közvetítést a képernyőn. Bate egészen meglepő, ahogyan újabb és újabb próbálkozásaival teljesen összezavarja a bestiáját, egy idő után már nehéz megmondania, milyen taktikát követett az ellenfele. Ebben a percben nehéz is így gondolnia a többiekre, mikor ő már idebent van, ők pedig még a nagy megmérettetés előtt állnak. Vannak olyanok, akikre pedig semmiképp nem gondolhat már így.

Ahogy Siennát figyeli, a körmeit az arcába vájja az idegességtől. Nem bűvölheti meg most a wampus, nem haraphatja le a fejét, mikor végre, végre megtanulták egymás nevét. Verseny ide vagy oda, mikor Sienna végül belép a sátorba, a nyakába borul, és szavak nélkül gratulál neki. Éppen időben engedi el ahhoz, hogy mindannyian lássák Dolores entrée-ját. A Beauxbatons férfi bajnokáról megvan a maga véleménye, ami az elmúlt hónapokban szokatlan irányba változott, talán éppen ezért csuklik el a hang a torkában, amikor a viharmadár szárnyra kap, és az arénában zuhogni kezd az eső. Hihetetlen, hogy ez tőlük alig pár méterre történik. A feszültség torokszorító, és amikor Dolores filigrán, bőrig ázott alakja megjelenik a sátor bejáratánál, úgy ugrik a nyakába, mint egy elemes nyuszi. Mint egy szurkolólány, aki a bajnokot ünnepli. Talán épp azt is teszi. Az egyetlent közülük, aki nem az utat kereste a mágiához, hanem egyszerűen eggyé vált vele.
- Bien joué - súgja a fülébe, mielőtt elengedné.

Dolores ruháitól ismét átázott a talárja, így elkezdi megszárítani magát, hogy szalonképesen léphessen a bírák elé. Barbon eközben már az arénában van, a gargoyle félelmetes és gyors ellenfél, kegyetlenül szórja a jeges vízsugarakat. Felszisszen, mert éppen látja, amikor a srác térdén megjelennek a fagyási sérülés egyértelmű jelei. Nem irigyli a többi bajnokot, és egyre szerencsésebbnek érzi magát, hogy a kerék a cerberussal hozta össze. Ha arra a négyméteres, kedvesen csaholó bestiára gondol, el kell mosolyodnia, pedig a közvetítés cseppet sem lesz könnyedebb hangvételű, miután Barbon is megérkezik a sátorba.
Talán nem véletlen, hogy O'Hara az utolsó. Mintha a Roxfort férfi bajnoka tenné fel a pontot a küzdelmével az egész délelőtt eseményeire, hányinger kerülgeti, ahogy a srác leveti magát a földre, ahogy gurul a kavicsos talajon, ahogy éppen csak megmenekül, mielőtt a tarasque lesújthatna rá...
Megmarkolja Dolores könyökhajlatát. Vajon mi lesz, ha a Roxfort férfi bajnoka nem lép be a sátorba? Ha eszméletét veszti a küzdelemben? Vajon beküldik a medimágusokat az arénába?
- Miért nem tesznek már valamit? - Ez a félhangos suttogás is bejárja a bajnokok sátrának minden szegletét, miközben O'Hara érkezésére várnak. Megkönnyebbülten felsóhajt, ahogy a küzdelem véget ér, és a Roxfort igazgatónője megjelenik a sátor bejáratánál, a bajnokát támogatva.

Ezután már csak várniuk kell, persze, nem túl hosszasan. Míg O'Hara összeszedi magát, pontosabban amíg a javasasszony összeszedi O'Harát, igyekszik elhúzódni, hogy megigazíthassa a frizuráját. Kissé sajnálja, hogy nem kapott a hiányzó csizmája helyett egy újat, de talán csak rosszabb színben tüntetné fel magát a bírák előtt, ha túlságosan érintetlenül sétálna ki oda, miközben mások komolyan megizzadtak a saját küzdelmükben. Még egyszer Siennára kacsint, mielőtt egymás után kilépnének a bírák elé, a novemberi szürkület végigsimít a gerincén, és kirázza a hideg. Éppen csak egy pillanatra.

[Siennáét]

First Task

焼木杙には火がつき易い

first task

2005. november 26. szombat

Mélyen Tisztelt Publikum

A zsák súlya a kezemben rövid időre elég euforikus érzetet ad ahhoz, hogy megfeledkezzek a jobb lábamban terjengő, égető fájdalomról. A magasba emelem a szerzeményt, egyértelmű bizonyítékaként annak, hogy teljesítettem, amire szerződtem, és amiért idejöttem.

Az arénába érkező lénygondozók azonnal a gargoyle segítségére sietnek, hogy elvigyék innen. Hátrapillantok a vállam felett; még látom a gyűlölködő tekintetét, látom, hogy újra megtámadna, ha tudna. Ha lehetősége lenne, megölne.

Nem hibáztatom érte, nem gyűlölöm őt. Ösztönei szerint cselekszik csupán, és azok számára én vagyok a veszély. Nem téved ebben. Kiválóan értek ahhoz, hogyan bántsak másokat.

A küzdelemnek azonban vége. Nem tettem benne valódi kárt, hisz soha nem a bestia elpusztítása volt a célom, hanem csak az olyan fokú legyőzése, hogy megszerezzem tőle, amire szükségem van. Pálcám elrakom, és csúnyán bicegve megindulok a kijárat felé.

Szolid mosollyal, de egyetlen szó nélkül biccentek a bent lévőknek. Nem kétlem, hogy nem látszik a tekintetemen, hogy a fájdalom azért megvisel, még ha igyekszem a lehető legkevesebb nyomát is adni ennek. Tekintetem először Siennáét keresi. Nem kedvelem, az agyamra megy az akadékoskodásával, a fontoskodásával, és azzal, hogy azt képzeli, morálisan felettem áll. Azt viszont azért még sem akarom, hogy szenvedjen. Látom az ő kezében is az ezüstzsákot. Ezek szerint meg tudta csinálni.

Egyedül Connor hiányzik a sátorból. Ezek szerint mindenki előttem volt rajta kívül; nem meglepő, tényleg sokára szólítottak. Saint-Vinant fél lábáról hiányzik egy csizma, a többiek viszont érintetlennek tűnnek. Ha meg is sérült, azt mostanra a gyógyító elláthatta, mert mostanra nem maradt nyoma.

A javasasszony heves sopánkodás kíséretében ültet le, és áll neki sérült lábam az enyémnél szakszerűbb ellátásának. A kötés, amit sebtében magamra varázsoltam, mostanra teljesen átázott. Fájdalmas az is, amikor azt eltávolítja rólam; a szék karfájába és a zsákba kicsit erősebben kapaszkodok, de volt már ennél sokkal rosszabb a múltban. Különben is megérdemlek minden büntetést azért, amiért figyelmetlen voltam, és hagytam, hogy eltaláljon. Már most tudom, hogy egész éjszaka azon fog kattogni az agyam, hogy mit kellett volna máshogyan, másként csinálnom. Célszerűbb lett volna fedezékbe rejtőznöm, amíg a porfelhő el nem ül, mert az megvédett volna a bestia tombolásától.

Pár perc elteltével, immáron nézőként figyelhetem az utolsó bajnok megmérettetését. Nem tudok többet a tarrasque-okról annál, mint amit a tábortűz lángjaiba rejtett lapok megsúgtak nekem. Eszembe is jut Madrigal professzor órája; ha Connor jól figyelt, akkor nem lehet akkora problémája a próbán. Az általa választott taktika viszont nem az, amire számítottam tőle. Rossz nézni is, ahogyan megsérül, és rossz nézni az elhibázott döntéseket is. Biztos voltam abban, hogy a begyűjtő bűbáj nem fog működni. Ostobaság és elkeseredett próbálkozás volt ezzel próbálkozni.

Idegesen és feszülten várom a küzdelme végét. Azzal se foglalkozok különösebben, hogy mi lehet a zsákban. Megvan annak is a helye és az ideje. Hunyorgok egyet szemeimmel, amikor a zsák megkaparintása után még egyszer belekap a bestia. Kényelmetlen nézni az egész kibontakozó jelenetet, ahogyan megtagadja a segítséget, és még egyszer nekirontana a tarrasque-nak. Közben még sem tudom nem nézni. Ostobaság… Csak megöletné magát. Megvan, amiért ment, ott a kezében a zsák, miért teszi ezt magával?

Mi játszódhat Connor O’Hara fejében?

Igaza van a francia bajnoknak, már rég bele kellett volna avatkozniuk, ha annyira vigyázni akarnának ránk. Nem jelent ez mást, csak azt, hogy tényleg magunkra vagyunk utalva, és nem bízhatunk abban, hogy ha a helyzet végzetes, akkor kimentenek minket. A következő próbára el kell engedni azt az illúziót, hogy ott van alattunk a védőháló, mert nem lesz. Ha kell, akkor végignézik majd a halálunkat, és ünneplik a bukásunkat.

Rövid gratulációt követve várom, hogy az ő sérülését is ellássák. Látványosan sokkal rosszabb az állapota az enyémnél. Sienna legfeljebb kicsit ziláltabbnak tűnik, Vale szerintem rendben van, Saint-Vinant cipőjével nem tudom, mi történt, Delacour pedig szokásához mérten ismét bosszantóan tökéletes.

Vale nyomában, immáron újra biztos léptekkel, egyenes háttal lépek ki a többiek után, hogy a mai eseményt lezárjuk.

Nem lep meg, hogy nem ér sokat, de illett azért megpróbálni egy begyűjtő bűbájt is. Tudom, hogy mindenkori visszatérő kritika lesz velem kapcsolatban, hogy mennyire tekintenek boszorkánynak - volt már akkor is, amikor még nem is láttak tőlem bármit, - úgyhogy egyelőre próbálok még bizonyítani ilyen téren. Valószínűleg magamnak a leginkább... A közvélemény még nem bosszantott fel annyira, hogy polgárpukkasztásból direkt kihangsúlyozzam a legmagnixabb oldalaimat, de tudok elképzelni olyan jövőt, ahol a próbák végére odáig jutnánk. De az még úgyis elválik.
Itt és most, az ezüstzsák viszont nincs is olyan mélyen a Graphorn feje alatt. Rosszabbra számítottam, ráborulhatott vona az egész testyéjével is, ezt így még kézzel is elérem tán. Óvatosan kerülgetem azért a szarvakat, ha mittudomén forgolódós alvó lenne a babám itt, oldalba ne kapjon azért vele, és lelapulok a gerenda mellett.
Így is teljes karhosszal kell benyúljak a zsákért, és elsőre érzem is az ellenállását, de szerencsére valóban csak a szélét kell kihúzni a bestia és a talaj közül, ami egy határozott de lassú mozdulatnak meg is adja magát. Csak a még mindig rajta átfűzött kreppapír szakad, de azzal valahol pont ez is volt a választásom lényege. A lény alól és közeléből még óvatosan hátrálok ki - a közvetítésen a torkomban dobogó szívem nem látszik meg - de amint elég távol léptem, egy vigyorral emelem a magasba a zsákot először a közönség kedvéért is, aztán ahogy a közvetítők is kihírdetik a sikeremet, egy teátrális pukedlivel meghajlok. Búcsúzóul még az acélgerendát átváltoztatom óriási, pihe-puha párnává, mielőtt a nekem nyíló kapu felé veszem az irányt.

A sátorba érkezve egy biccentéssel üdvözlöm a már bent váró francia lányt, majd beleborulok egy szabad fotelbe. Kiváltképp az események tekintetében, van szerencsém olyan alkatnak lenni, aki nyomás alatt is jól teljesít és meg tudja őrízni a hidegvérét, de ahogy az adrenalin maradéka is kiszáll belőlem, egy egész napra elég kimerültség ér utól. Egész testemben remegek - épp csak enyhén, de tagadhatatlanul, - és percekig csak magam elé bámulni van erőm. A miheztartás végett belenézek azért a zsákba, mi ez a két gömb, amit kaptunk, de épp azzal sincs elég lelkierőm foglalkozni túl hosszan. Az egyik, kristálygömbben egy óriás háromfejű kutya és egy égkék alak apró jelenete játszódik, könnyen adja magát hogy az énelőttem lezajlott meccs úrajátszása lehet. A másik gömb nem ilyen egyértelmű két egész pillantás alatt, úgyhogy össze is húzom a zsákot, majd valamikor frissebb fejjel próbálom megfejteni. A következő mérkőzések megnézéséhez legalább felülök már rendesen.
A sátorba érkező Scrimgeourt és Delacourt egy-egy intés-biccentéssel üdvözlöm, mindenki elég kimerültnek tűnik, hogy ne most kezdjünk trécselni. Bár valószínűleg illene a nevek szintjénél rendesebben is megismerkednem velük. Nem direkt kerültem bármelyik bajnokot, csak nem is sodort össze a sors még az esemény keretein túl. Solace kap egy hosszabb, aggodalmas pillantást, ahogy bebiceg, amolyan szótlan kérdésként - hogy van, van-e szüksége bármire. De marad a büszkén erős típus, kibicegi lábon, én pedig meghagyom neki a nyitás lehetőségét. Van egy kimondatlan szolidaritásunk itt valahol az éterben, azt meg rég megtanultam már, az én extrovertáltságomat ne erőltessem rá.
O'Hara szintén kap egy együttérző pillantást az üdvözlő biccentése mellé, bár őt ismétcsak nem ismerem közelebbről ennél többhöz.
Mire eljön az eredményhirdetés ideje, kipihenem és lélekben is összeszedem magam fotogénebb állapotba. Bármi a próbából származó ziláltságomat újfent csak a stílusosan lezser irányba igazítom át, mint hogy rendbe szedném. Csak tartanom kell már az imidzsemet így médiaszereplőként. Mind a legalább kettő rajongóm kedvéért, bár ezzel a próbával csak nyertem még néhányat idő közben.

sojourn
—◦◦◦—



light of my fire

A Beauxbatons férfi bajnoka csak annyit válaszol, mikor Madam Pomfrey kérdezi, hogy ő-e az utolsó lány, hogy előbb a hölgyek, és vele már az urak. A javasasszony nem kommentálja, bizonyára kisebb baja is nagyobb a hasonló talányoknál — de Lolitát valami szikár öröm égeti, ahogy ajkai az urak szót formálja. Sokkal inkább, mint a feladat teljesítését illetően — a Viharmadár tekintete még akkor is kísérte, mikor nem látták többé egymást.

Emberi testének alakja, szögei idegenek, elhagyatottan lengő ajtók a szélben — ki tudja, mi jár azokon ki és be pontosan. Zaj a fény, zaj a lélegzet — ahogy a tüdeje befogadja a levegőt, ahogy a lépései a sátor belsejéig viszik, mind-mind tanult, mind-mind feleslegesnek tetsző minta egy értelmetlen anyagon.

Eleinte a földet nézi — mintha ott lenne magyarázat, vagy csak valami.. irgalom, amelyet magával szemben gyakorolhat. Inés karja, ölelése itt tartja, a sátor falai között, ahogy Sienna öröme és a még utána jövők küzdelme. Csak mintha.. kint maradt volna — a viharos ég alatt, amelyet eloszlat a megszokás, a hétköznapok sóvárgása a valami után.

Szinte mechanikus, ahogy viszonozza azt az ölelést — izmai újra akarják tanulni a teremtésben nekik utalt íveket, kétségbeesetten próbálkoznak még. Lolita nem nézi meg a zsákot — fekete talárja szárnyai minduntalan beleakadnak valakibe, mintha hirtelen túl sok helyet foglalna el, és megfeledkezett volna önmaga szilárdságáról. Szellem a kagylóban.

Udvariasan biccent az utána érkező bajnokoknak — az amerikai fiúnak, az angol fiúnak. Sérüléseiknek, túlélésüknek — szótlanul, ünnepélyesen, mint aki temetéshez öltözött, de elfogadja akkor már az érzékek egyéb örömeit is a dobogó szív felett. A pillanat kásás, akár a zajló jég — szélein felfeslik minden ígérete arra, hogy megszilárdul.. valamivé.

A valami visszafogja lélegzetét — még akkor is, mikor ki kell menniük, ő pedig nem változtatta talárját vissza az eredetire. Talán dühösek lesznek — gondolja, míg a hat elindul, egymás után, ahogy az Arénába mentek, vakon és.. remélve, hogy bármi is várja őket odakint, kevésbé fáj majd, mint ami épp most múlt el.

Szeretne súgni valamit Inésnek, megfogni a kezét — mintha az lenne az egyetlen kötél, amely megragadhatja, amit ő megragadhat magából. Hallgatná, ahogy Sienna idegességében ismét túl sokat mond — és újra gyerekek lennének egy versenyen, mintha minden.. rendben volna. Mintha mindig rendben lett volna.

Megismerné az amerikai lányt — megnézné, üresen kong-e az a mosoly, vagy a megszokás az ajkak fölött is uralkodik-e. Megkérdezné, kire dühös mindig Solace Barbon — a világra, magára, rájuk? Connor O'harától nem kérdezne — neki gerince, ajkai elmondanak mindent, amelyet sebei nem sikoltanak. Beszélnének, és.. könnyebb volna.

De nem tudja, lesz-e könnyebb igazán, ahogy fekete talárjában, szótlanul várja a pontjaikat. Nem tudja, lesz-e olyan, hogy — visszatér igazán, és nem vágyik többé a viharba, a tollak, csapkodó mennykövek közé, ahol mindenre válaszol a mágia, mindent elfed, minden idegszála égő fáklya.. Minden olyan, mint az, amiből vétetett.

Talán hamarabb, mint gondolja — ezeken a falakon túl ott van a valóság, egy emberi, lélegző valóság. Ez az egész pedig.. egy pillanat — egy pillanat, amelyet együtt éltek át: egyedül.

A stadion moraja lassan elcsendesül, amikor a bajnokok újra felsorakoznak az aréna közepén. Sebekkel, sárral, vízzel, tollakkal és egy-egy ezüstzsákkal a kezükben – de mind a hatan állva. Már amennyire...

Hölgyeim és uraim, varázslók és boszorkányok, koboldok és minden mágikus lény, aki velünk tartott ezen a… hát… kifejezetten eseménydús délelőttön! Az Első Próba ezzel hivatalosan is lezárult!

És mielőtt bárki megkérdezné: igen, mindenki él. Többé-kevésbé. Néhányan jobban, néhányan… nos… O’Hara stílusban.

A pontozás rendje a következő:
A zsűrit kilenc fő alkotja – három-három tag Franciaországból, az Egyesült Királyságból és az Egyesült Államokból. Az iskolák igazgatói és a helyi Mágus Nemzetközi Kapcsolatokért- és Varázssportokért felelős megbízottak.
Minden zsűritag egyénileg, tízes skálán értékeli a bajnokok teljesítményét.
Ez azt jelenti, hogy egy bajnok legfeljebb 90 pontot szerezhet az Első Próbán.

A pontok nemcsak az eredményességet, hanem a kreativitást, a veszélykezelést, a mágiahasználat minőségét és a döntések következményeit is tükrözik.
Nézzük hát… ki hogyan szerepelt!

Inès de Saint-Vinant egy cerberusszal nézett szembe… és egy csizmával győzte le.

Kevés bajnok mondhatja el magáról, hogy nem támadott, nem sebesített, és mégis megszerezte a zsákot.
A zene, a testbeszéd, a bátorság - és igen, az a bizonyos csizma - mind olyan döntések voltak, amelyekhez hidegvér kellett.

Ez egy finom, intelligens és rendkívül kreatív megoldás volt, amit a zsűri egyértelműen értékelt.

Franciaország

10

Madame Maxime

10

Cécile Dreyfus

10

Cornelis Hollande

Egyesült Királyság

8

Minerva McGalagony

7

Edgar Barrow

8

Betsy Jones

Egyesült Államok

8

Adrian Madrigal

6

Salem Bishop

6

Chelsea Chai

Vale Bate bebizonyította, hogy a kreativitás nem mindig hangos… néha acélszerkezetű.

Altató főzetek, anyagátalakítás, erőkarok – igazi mérnöki gondolkodás.

A Graphorn nem könnyű ellenfél, de Bate úgy nyúlt a problémához, mintha egy képlettel állna szemben. És a képlet működött.

Franciaország

9

Madame Maxime

9

Cécile Dreyfus

8

Cornelis Hollande

Egyesült Királyság

9

Minerva McGalagony

8

Edgar Barrow

7

Betsy Jones

Egyesült Államok

10

Adrian Madrigal

10

Salem Bishop

3

Chelsea Chai

Ha valaki azt mondta volna nekünk, hogy a wampus ellen tükrökkel és fényekkel fog megindulni a roxforti bajnok... hát nem fogadtunk volna rá

Sienna Scrimgeour elképesztő tempóban, átgondoltan, mégis ösztönösen reagált egy rendkívül intelligens és veszélyes lényre.

A végén bemutatott átokláncolat pedig instant felvétel lehet a Godrikra.

Franciaország

9

Madame Maxime

8

Cécile Dreyfus

9

Cornelis Hollande

Egyesült Királyság

10

Minerva McGalagony

10

Edgar Barrow

10

Betsy Jones

Egyesült Államok

8

Adrian Madrigal

9

Salem Bishop

6

Chelsea Chai

Vannak pillanatok, amikor az aréna nem csatatér… hanem színpad.

Lolita Delacour és a viharmadár találkozása nem küzdelem volt. Sokkal inkább: kapcsolat.

Ez a próba emlékeztetett minket arra, hogy mi is az igazi mágia és mi annak az igazi elsöprő, gyönyörű ereje.

Franciaország

10

Madame Maxime

10

Cécile Dreyfus

10

Cornelis Hollande

Egyesült Királyság

9

Minerva McGalagony

9

Edgar Barrow

9

Betsy Jones

Egyesült Államok

10

Adrian Madrigal

9

Salem Bishop

2

Chelsea Chai

Solace Barbon harca… kemény volt. Taktikus. És fájdalmas.

A gargolyl nem adta könnyen a zsákot, Barbon pedig nem is kérte szépen.
Pozíció, provokáció, csapdák – tiszta harctéri gondolkodás.

Az árát megfizette érte… de a zsákot sikerült megszereznie.

Franciaország

7

Madame Maxime

8

Cécile Dreyfus

9

Cornelis Hollande

Egyesült Királyság

7

Minerva McGalagony

6

Edgar Barrow

7

Betsy Jones

Egyesült Államok

10

Adrian Madrigal

10

Salem Bishop

10

Chelsea Chai

És végül… Connor O’Hara.

Ez nem volt szép. Nem volt finom. Nem volt biztonságos.

A Tarasque és O’Hara… kölcsönösen nem kedvelték egymást.
Ez a küzdelem a határokról szólt – és arról, mi történik, ha valaki túl messzire megy… és összetalálkozik egy hatalmas sárkány-teknős-medve-oroszlánnal.

A zsák megszerzése itt nem eleganciáról szólt, inkább az akaratról.

Franciaország

6

Madame Maxime

7

Cécile Dreyfus

10

Cornelis Hollande

Egyesült Királyság

9

Minerva McGalagony

10

Edgar Barrow

10

Betsy Jones

Egyesült Államok

6

Adrian Madrigal

5

Salem Bishop

8

Chelsea Chai

 
 

cicaalom

Köszönöm mindenkinek a játékot – tényleg nagyon minőségi kaland lett, és szerintem bátran mondhatom, hogy az egész fórumot izgalomban tartotta. 

A következő próbára február végén kerül sor. A most szerzett pontoknak ott fontos szerepük lesz, úgyhogy érdemes észben tartani őket.

A kőgömbről: teljes sötétben a gömb kinyílik, és egy nagy, sárgás hüllő szemre emlékeztet. Aki túl sokáig nézi, úgy érzi, mintha pár másodpercre sóbálvány-átok érné. Fényben becsukódik, és ha kakasszót hallani, egyáltalán nem nyílik ki. Abból a helyiségből, ahol tartjátok, menekülnek a pókok.

Kérlek, ezekre a nyomokra reálisan, fokozatosan jöjjenek rá a karakterek, a saját képességeikhez mérten. Akinek van ötlete, hogy hogyan tudja kinyitni, küldje el privátban a staffnak.