Nem tudom elképzelni, hogy bármikor is hasonló problémája lehet valakinek, aki hozzá hasonló. Való igaz, sosem próbáltam az ő cipőjébe lépni – nem szokásom, elég nekem a magam nyomora, köszönöm. Mindenesetre amit most megoszt velem, az csak megalapozza azt, amit egyébként is így gondoltam. Akinek sok barátja van, annak tulajdonképpen egyetlen barátja sincs. Vannak persze olyanok, akik a kapcsolatokat csak tőkeként használják, de az mégsem ugyanolyan. Én pedig még erre sem vagyok képes.
Nem tudom, milyen lehet, ahogyan ő nevezi, magnixok között élni, pedig anyám maga is varázstalanok gyermeke – és közülük is a legrosszabbak közül való. A szigetünk elég messze van a magnixoktól ahhoz, hogy a saját életünket tudjuk élni anélkül, hogy attól rettegnénk, véletlenül megszegjük a Varázstitok Alaptörvényt. Egy varázstalan soha nem léphet be Ghostpinera, és még csak meg se tudják közelíteni a magnixriasztó bűbájainknak köszönhetően. A Roxforton is van ilyen bűbáj. Ha Annie a varázstalanokhoz tartozna, most nem lehetne itt.
- Csak nyugodtan. Tetszik, ahogy beszélsz. - nem minden brit beszél szépen, pedig tőlük származik az angol. Annie viszont szépen beszél, tetszik az akcentusa, már Barcelonában is felfigyeltem rá.
- Ha nem tartoznál ide, nem lenne most pálcád, és nem látnád a kastélyt. Gondolom, hogy nem megy egyik pillanatról a másikra, de tiéd egy egész élethossz. - boszorkány, tehát ide tartozik. Minden csepp varázslóvér értékes – még ha egyesek vére születési joguktól fogva értékesebb, mint másoké.
- Hát ezt könnyen kideríthetjük. Figyelj. - visszaadom az üveget, amit elkért, figyelmét pedig arra irányítom, amerre a villámokat láttuk. Hamarosan újabb villámlás érkezik, ebben biztos vagyok. Az öltözetemnek sajnos nem része az óra, de annyit nem ittam, hogy ne tudjak pár másodpercet megszámolni.
- Amikor meglátod a villámot, azonnal kezdj el számolni egészen addig, ameddig dörgést nem hallasz. Ötödannyi mérföldre van tőlünk a vihar, mint ahányat számoltál. - rá is mutatok a viharfelhők irányába, és kiegyenesedek a válláról. Rövidesen érkezik is a fény, amire vártunk. Behunyt szemekkel számolok a dörgésig. Húsz másodperc, amíg kiürítem az agyam, és nem gondolok másra, mint a dörgésre és a villámlásra.
- Nagyjából négy mérföld. Hamarosan itt van. - a méretéből ítélve pedig nem biztonságos idekint maradni. Megmagyarázza a hideget is, és a levegőben terjedő, eső előtti illatot. Különös, általában bírom és szeretem is a hideget. Csak most nem.
- Persze, hogy járok. - visszahajtom az imént emlegetett felsőtesthez tartozó fejet a vállára. Más dolog, hogy az órák gyakorlati részén nem vagyok kifejezetten aktív, és inkább pár lépéssel távolabbról figyelem a dögöket.
- Nincs értéktelen tudás, csak olyan, amivel nem vagy hajlandó foglalkozni. Bármikor hasznos lehet. - előre pedig ritkán tudod, hogy mire lesz szükséged.
Valami viszont valóban nincs rendben velem. Valami ott motoszkál bennem, amit nem tudok megfogalmazni sem. Nem hiszem, hogy valaha „jó ember” lehetek, ez a fogalom különben is elcsépelt, és csak az egyszerűbb gondolkodásúak önmegnyugtatására szolgál. Tudom azonban, hogy vannak olyan tetteim és vannak olyan késztetéseim, amik másoknak furán hatnak, amik abnormálisak. Éppen csak azt nem tudom, mit kezdjek velük.
Épp nyitnám a számat, hogy visszakozzak az emlegetett csodálatból. Nem szolgáltam rá. Nem tettem érte semmit. Nem is tud rólam igazán semmit, csak azt, amit most elmondtam magamról, és amit láttatni engedtem magamból. Furcsán meleg a keze, vagy csak az én arcbőröm hűlt ki ennyire az alkohol és az időjárás miatt.
- Valóban, olykor tudsz idegesítő lenni. Főleg, ha Jenkins mellett ülsz alkímián. - nem mondanám, hogy bajom van vele, nem sok kontaktusom volt vele, de amit szeptemberben műveltek, az kriminális volt. De velem meg nem ilyen.
- Velem meg normálisan viselkedsz. Mint egy… - emberrel. A szó nem jön ki a torkomon. Annie olyan, mint egy kaméleon, de a viselkedését a körülötte lévő emberekhez igazítja. Nem fáj neki, hogy nem tud mindig önazonos lenni? Nem rossz, hogy mindig igazodni kell másokhoz? Hogy csinálja? Én nem tudnám csinálni.
- Majd ezen… gondolkozom még. - szeretném azt hinni, hogy annyira nem vagyok részeg, hogy ne emlékezzek, az akaratom pedig elég erős ahhoz, hogy ebben a pillanatban ezt tényleg el is higgyem magamnak.
Újabb villámlás; ismét kiegyenesedek, hogy számoljam a másodperceket. Biztosan közelebb van már hozzánk a vihar. Az eredmény kinyilatkoztatása előtt viszont egy másik hang talál meg – vékonyabb, vinnyogóbb. Hogy is hívták? Esther? Judith?
Vélhetően magamra maradok vele, amikor a kezdeményezése után felhangon meg nem kérdezem tőle, hogy hányt-e.
Roxfort RPG
Szerző