Griffendél vs Mardekár - lelátók

[D E A R E V E R Y O N E]

D E A R   E V E R Y O N E


Griffendél lelátó


☙──────✽──────❧

A folyosók a mai meccstől voltak hangosak napok óta. Izgatott beszélgetések, tét nélküli fogadások, csatakiáltásoktól zengtek a falak és mindannyiszor mosolyt csaltak az arcomra. Én is érzem, a bőrömön pattog a feszültség, a szívem új ritmusra ver, holott nem is én lépek a pályára. De mégis… ad némi otthon-ízt, ami már nagyon hiányzott.
Mindkét csapatban van olyan, aki felé húz a szívem - ami a szurkolást illeti -, ám az egyik keserédes ízt hagy a számban. A személyes érzések viszont most nem számítanak. Egyedül a játék izgalma miatt vagyok itt, a különbségek és hasonlóságok érdekelnek, az esetleg nem látott manőverek és elterelések, az összhang, a kommunikáció. Tanulni jöttem a szurkoláson túl, még ha csapatkapitányként nem is lesz több esélyem átadni a szerzett tudást a többieknek.
A griffendél lelátót célzom meg, közben az eget kémlelem és az időjárás okozta nehézségeken és az emiatt módosítandó taktikákon jár az eszem, hogy én mit tennék, hogyan készíteném a meccsre a többieket. A lépcsőkön felfelé a buzdító-beszédet írom, mintha felérve ott várnának a többiek, a seprűjűket markolva, teljes harci díszben.
Helyettük Fuentesen akad meg a tekintetem. Neki talán mégsem adom elő a pep-talkot.
- Fuentes! - emelem a kezem felé, hogy hangos csattanással fogadjam az övét, majd üdvözlöm a hölgyeket is és helyet foglalok az egykori rivális csapat sztárfogója mellett, mielőtt elkezdődne a meccs. Lábam izgatottan jár, míg fel nem repülnek a játékosok és összeszűkült tekintettek próbálom nyomon követni az útjukat. Hangos taps és fütty lohol a nyomukban, amiből én is bőven kiveszem a részem. Elengedem magam, a játék keltette hévvel egészen könnyen megy hangot adni a nem tetszésnek és az elismerésnek egyaránt. Kékjeim megszokásból követik a kvaffot, ezáltal el-elidőzök az egyik zöld hajtón. A szívem fájdalmasan félreüti az ütemet, a torkom összeszorul, mert hangosan biztatnám, ujjonganék, mégsem teszem. A varázs már rég odalett, ott maradt Barcelonában, hiába csomagoltam el gondosan magammal.
- Jól látod. És ilyen játékstílus mellett nem is az utolsó - fűzöm tovább Daphné gondolatát és a hangomból nem tudom kiölni a szemrehányást. Értem én, könnyű megfeledkezni magadról, ha fűt az adrenalin, de ezt már nem lehet a pillanatnyi hévre fogni. Nem tudom, hogy ezzel próbálnak-e kompenzálni a hanyag csapatmunka miatt. Lehetetlen egy emberként elvinni egy egész csapat munkáját. Nem sem az őrzőt, sem a fogót a mardekár oldalán. Fletcher sérülése csak megalapozza a gondolatmenetem.
Azonnal oldalba bököm a könyökömmel Fuentest, ahogy meglátom a lányainkat lent. A vigyorom szétterül az arcomon és lelkes tapssal követem az előadásukat.
- Nem gondoltam, hogy ennyire hiányozni fog ez - sóhajtom Fuentesnek. Hiába díszeleg rajtam a kviddics-dzseki, ha nem élhetem át újra és újra a játék izgalmát és szabadságát. Nem sajnálom az épp pályán lévőktől, hangosan ujjongok, mindahányszor Annie megküldi a gurkót, ami erős csókot lehel az vetélytársaira. Nem gondoltam volna, hogy elhatározom magam valamelyik csapat mellett, de mégis így lett. A griffendél kommunikál, összehangolt támadást intéz és mindenki pontosan tudja a dolgát. A zöldeknél nem úgy tűnik, mintha lenne egyáltalán csapatkapitány, aki egybefogná a játékosait.
- A griffendél ellen szívesen repülnék. Érdekes meccs lenne - jegyzem meg az újabb sikeres lövés után. Gondolatban már a lehetséges csapatunkat állítom össze és hiába ismerem el a játékát, dühös zöngével visszhangzik Barbon neve a fejemben. Tudom, hogy vele szemben le kéne mondanom a kapitányi pozícióért. De a csapatért és a sikerért hajlandó lennék ilyen áldozatot hozni.
A griffendéles fogó zuhanása kiűzi a felesleges gondolatokat. Felhördülve pattanok fel és hunyorogva figyelem a fejleményeket. Megkönnyebbült sóhajjal ülök vissza, mikor láthatóan nem sérült túlzottan.
- Bevallom, elég érdekesen alakul… - …de nem érhet az otthoni közelébe. Hagyom kettőnk közt lebegni a mondat második felét és már határozottan azért szurkolok, hogy a griffendélnek sikerüljön megszerezni a gólkülönbséggel járó győzelmet.

[✦ Game on! ✦]

✦ Game on! ✦

Jó ez a meccs, csak előbb kellett vón jönni, mert így nem biztos, hogy értem az összes viszonyt. Csak a tizenötödik percre érek oda, mert ötletem se van, hogy mit kéne minderre felvenni, szóval maradok a fekete plüssmelegítőnél meg a műszőrkabátnál, mert bizisten olyan kutya hideg van, hogy szűkölni tudnék a kíntó'.
-привет -csúszok be a többiek közé, gondolva itt a külföldi bagázsra, mert azért a hazai mezőnyhöz még nem vagyok elég bátor odadörgölőzni, szóval marad a megszokott kiscsoportos szocifogi.
-Mitől ilyen brenkós az összes? -kérdezősködöm, jó volna ha valaki lenne olyan jóarc, hogy felhomályosít, mert csak azt látom, hogy mindenki megy, mint a vaddisznó, közben meg ellentétes színek mindenfélét mutogatnak meg kajabálnak egymásnak.  Azt se nagyon tudom megállapítani, hogy ki-kinek miféle iafia lehet.
Aztán egészen kiderül magától is, hogy mi a nyavalya okozója, mondjuk, hogy a Mardekár csalik, mint anyám az adózással és az egy igen rohadt dolog. Mondjuk nem anyám esetében, azt egyszerűbben lehetne megmagyarázni, mint, ami itt megy.

-Hát de miért ilyen dúvadak, ha ők csalnak, Makkosmáriám! -szólok hozzá a helyzethez, innentől azt hiszem a piros-szürkéknek szurkolok, még akkor is, ha azt se tudom melyik ki, mondjuk, ha tudnám, azzal se lennék beljebb, de az fix, hogy jó a hajuk.
- Jó, hát a piros kapitány nekem is megmondhatná mit csináljak, csinálnám egyből, mondjuk így távolról mind olyan, mint a tűzijáték- bújik ki belőlem a jányok iránti örök rajongás és még a pofámra sem csapok, amiért kifutott, mint a főzővíz.
A legrosszabb, ami történhet maximum az lehet, hogy valaki elvakerja neki és azt gondolja, hogy hót böte vagyok. Na aztán?
-Há' én nem tudom mi van a mókussal-rázom a fejem Barbonnak, miközben elfogadom a felkínált rágcsát - de szerintem kicsit azért hipoxiás vagy csak nem arccal előre kelt ma.
A Mardekárra csak azt a jelzőt tudom használni, hogy „gatya”. Néha egy négy-öt percre össze tudnak hangolódni, de többnyire azt látom, hogy mindenik megy a maga sávjába nyakló nélkül.
Aztán van lehetőségem örvendeni a kiegészült szurkolócsapatnak, szóval az egészet lelkesem végigtapsolom, még szívecskét is igyekszem mutatni Vi-nek, hadd örüljön. Meg, hogy én is foglalkozzak valamivel, ha már nem lehetek a seprűmön.
-Én ennyi büntetőt, csak kocsmába láttam, de ott maflásba mérték -ingatom a fejem, ahogy figyelem a történteket.

save the cheerleaders
save the world
· · ─────── · ❥ · ─────── · ·

@mardekár·⬧· 2005. október 1. szombat

- Pedig egészen biztos vagyok abban, hogy csinos szurkoló lennél. – kacsintok rá a smaragdra és ezüstre bűvölt egyenruhámban a piros nyakkendős Amycusra. Azt mondják, a tinédzser fiúknál csak a felnőtt fiúk érzékenyebbek a kedvenc csapatukra. Fiatalon identitáskeresés, felnőttként meg már egyenesen háború, és valahol a kettő között változik át a fanbase rajongása hitvallássá. De Amycus már most olyan, mintha a saját háborúját vívná.
Tulajdonképpen örülök annak, hogy Elizabeth úgy döntött, hogy valami mást is megmutatunk a kultúránkból, mint amit a trauma pozitív pavilonunk láttatni engedett belőle. Külön öröm, hogy ezúttal néhány fiú is csatlakozik a szurkolói csapatunkba – hagyományosan a Horned Serpent cheerleaderjei lányokból állnak, 2005-ben viszont talán már elviseli a férfi ego (legalábbis egyes férfiak egoja) a szűk, méretre szabott tornarucit. Mindig vannak páran a kviddics és quodpot játékosok közül, akik azt gondolják, hogy tesztoszteronban és izzadtságban fulladva övék az egyedüli teljesítmény, és az egész univerzum az ő heroizmusuktól függ. A szurkolás nem valódi sport, ugye? Próbáljanak lehozni egy tökéletes piramist sminkben és millió dolláros mosollyal.
Viszonzom a szívecskét a páratlan Appalachian Babe-nek, és küldök egyet Wild West Vale-nek is; kíváncsi vagyok, hogy miről beszélgetnek Barbonnal. Meg arra is, hogy hol lesz az after, ha vége a meccsnek. A mérkőzésre csak néha-néha pillantok fel, a figyelmem azonban most nem a meccsé; az idegen iskolák új szurkolóival foglalkozom inkább. Most itt van rám nagyobb szükség, hogy az első élményük tényleg olyan legyen, amire mosolyogva fognak visszagondolni. Good vibes only! Egy francia lány, lehetetlenül magas, még azt is vállalta, hogy készít rólunk néhány fotót. Segítek megigazítani a szalagot a Soffi nevű lány hajában; egy kicsit kibomlott, talán a szél vagy a futás. Nem nagy ügy, mégis segítek megcsinálni neki Elizabeth végső ellenőrzése előtt.
A pompomok most otthon maradtak; a pálcám emelkedik helyette a magasba, hogy a levegőbe idézzem a zöld színű fénynyalábot, díszletet festve az égre. Mintha varázslatunk egysége átütné a sűrű, angol ködöt. Felállok a francia fiú stabil vállaira – ő volt a gyakorlópartnerem az elmúlt hetekben, és örülök, hogy megbízhatok benne. Vianne M. Gardner mégis csak megtalálta az Eiffel-tornyot.
Tudom, hogy a lelátókról szabad szemmel nem látják, de mindegy a távolság. Ha más nem, de a velem együtt táncolók biztosan látják a mosolyt. Ez pedig mindennél többet ér. Még a végzős homecomingnál is.
A koreográfia egyszerűbb, kezdőbarát – Elizabeth is azt szeretné, ha minél többen és minél lelkesebben csatlakoznának, ehhez pedig el kell hallgattatni minden kételyt. Végigugrálom és végigölelem örömömben a többieket, miután a műsornak vége és az égre rajzolt kígyó apró darabokra robban szét. Szemeim sós könnyekkel telítődnek meg Elizabeth szavaira.
- Ugye megölelhetlek? – hallom, hogy remeg a hangom, de mégis, nem vagyunk mi most részei valami egészen fantasztikusnak?

[Ophrys apifera]

Ophrys apifera

@mindenki ❁ 2005. október 1. szombat

Az őrző nyilván az a játékos lesz, aki védi a karikákat. Konstatálom magamban a dolgot, annyira nem értem ezt a játékot, nem az én sportom, és nagyon ritkán mentem ki a mérkőzésekre, és azt is a társaság miatt, ahogyan most is, a meccset nem nagyon figyeltem soha. Élodie Roethlisberger pedig köszöni szépen, szeret két lábbal a földön állni, hiszen eleve ott vannak a barátai.
Követem a távcsövemmel Daphné ujját, hogy megnézzem magamnak a Mardekár új játékosát. Elég fiatal, de azt is mondják, hogy bizonyos kor után a csapatba kerülni vagy kapcsolatok, vagy vigaszág lehet csupán. Kicsit szomorú a gondolat, hiszen csak most kezdődik az életünk. Mi van, ha mondjuk hirtelen engem is elkap a vágy, hogy üljek seprűre és ki akarom próbálni kicsit komolyabban, mint ahogyan elsős korunkban tettük?
Ráközelítek a lencsémmel a zöld taláros karika-védőre, aki épp grimaszol valamit a pirosak játékosának, és lövök róluk egy fotót. Kedves ajándék volt a bátyámtól az új fényképezőgép, amivel egész messzi dolgokról is tudok olyan fotót csinálni, mintha ott lennék mellettük. Biztosan örülni fognak a csapatok a képeknek.
- Sajnos én sem tudom. Miguel, mint ügyeletes szakértő, te mit gondolsz a meccsről? Azt ’allottam, a kviddicsben amúgy is rendszeres az ilyen játék. Igaz ez? – kérdezem, miközben a fényképezőgépem optikáján tekerek egy kicsit, hogy beállítsak rajta valamit. Hallom Malachi válaszát, és hallom a megszólalásokat magam körül – vagyis inkább előttem, mert nem akarok féletlenül kitakarni senkit. De ilyenek az emberek és ilyen a természet is. Nem annyira húzom fel magam a dolgon.
- A növényvilág amúgy tele van csalásokkal. A méhbangó virágának színe és illata például úgy néz ki, mint egy mé'királynő, ezért a 'ímek megpróbálnak párosodni vele, de csak elvégeztetik velük a beporzást. A kavicsvirágok meg úgy néznek ki, mint a kavicsok, 'ogy ne egyék meg őket. Meg van egy fura kúszónövény Chilében, ami utánozni tudja a körülötte lévő növények leveleit. – és vajon honnan tudja, hogy hogyan néz ki a szomszédja? Elképesztő!
Folytatnám még bőségesen az elbeszélést, ha nem pillantanék meg valami érdekeset a pálya szélén. Látom ugyan a kamera lencsén keresztül a zöldbe és ezüstbe öltözött lányokat és fiúkat, hajukban zöld szalaggal. Biztosan cheerleaderek! Láttam már róluk képeket, de élőben még soha. Rövid időre tűnök csak el a Griffendél lelátójáról, de biztosan visszatalálok majd ide, miután elkészítettem a képeket.
Hiányzik a tánc nekem is. Hirtelen gondolat volt a kis növénykés klub – integetek is Almának, amikor elrohanok a Hugrabug lelátója előtt - , de hirtelen az is, hogy azt kérdezem a vezetőjüktől, nem zavarná-e őket, ha készítek róluk néhány képet. Hirtelen ötlet lesz majd az is, hogy megkérdezzem, valamilyen formában megengedik-e, hogy csatlakozzak? Sosem táncoltam többedmagammal, nagyon ritkán volt párom a táncban, de ez az év az új tapasztalatoké, nemde? Akár seprűre is ülhetnék!

[- Gyengének tűnik. De nem volt szerencsém beszélni vele, a tartásából, mozgásából gondolom. Olyannak tűnik, aki kapkod, amikor türelem kell, és hezitál, amikor dönteni kell. Soha nem akarnék egy ilyen vadászt a csapatomba.]

Mardekér lelátó

Az Ilvermornyban mindig kerültem a kviddics meccseket, csak a Horned Serpent fontosabb meccsein szurkoltam, és ott is mindig valamennyire kívülállónak éreztem magam. Szerettem a lelkesedést, ami a lelátón ünneplőkről rám ragadt, de soha nem tudtam megérteni, hogy egyesek hogyan beszélhetnek órákat rajongással seprű modellekről, trükkökről, meccsekről, távoli földek játékosairól. Soha nem voltam igazán szakértő, mégis… valahogy ismerős sok dolog a játékban.

 Talán nem különbözik ez a játék túlzottan egy jól szervezett vadászattól. Minden tagja a csapatnak hoz valamit, mindenki fontos, mindenki az életét bízza a vezetőre, és vakon megbízik benne, hogy minden lépés helyes. Egészen fiatal boszorkányok és varázslók válnak egy tökéletes entitás részeivé, melyek együtt mozognak, és még ha külön nem bírnának el egyetlen kifejlett akromantulával sem, együtt elpusztítanak egy kolóniát.  Solace felé nézek, aki nem messze tőlem áll a Mardekár ház lelátóján.

 Vajon ennek a játéknak köszönhetjük, hogy ő is megtanult falkában vadászni, és emiatt élünk ma? Elfogadom a zacskót, amivel kínál, és kicsit elmosolyodom, ahogy a fiú által mutatott  zöld taláros lányra nézek.

 - Gyengének tűnik. De nem volt szerencsém beszélni vele, a tartásából, mozgásából gondolom. Olyannak tűnik, aki kapkod, amikor türelem kell, és hezitál, amikor dönteni kell. Soha nem akarnék egy ilyen vadászt a csapatomba.- igaz, Solacet magát is félreismertem. Talán túl sokszor kellett gyors döntést hoznom, és talán nem kellene ennyire kemény első benyomásoknak engednem.

 Ahogy megtörténik az első komolyabb sérülés, hamarabb, mint hittem, izgatottan lesietek. Egy pillanatra rákérdezek magamban, hogy mit csinálok most, soha nem érdekelt ez sem- mindig távol állt tőlem a kecsesség, a vágy, hogy csinosnak lássanak, és talán most sem lenne másképpen, ha a klánom árulása nem olvasztja meg a vasláncnak hitt köteléket a családom felé, és ha nem találkozom  Elizabethtel Barcelonában. Nem hiszem, hogy bárki más rávesz erre, de örülök, hogy csatlakoztam, még ha csak a varázslatokban segédkezem, a koreográfiához még nem voltam bátor.

 Ahogy a gyakorlásnak megfelelően az égre emelem a pálcámat, az jut eszembe, hogy legközelebb már abban is részt fogok venni, hogy engem is felemelnek, vagy én emelek fel valakit. A rúnáimmal meg tudnám oldani…

 Egyelőre a profikra bízok mindent.

 A bemutató végén magamhoz képest kifejezetten kedvesen mosolygok körbe, először a  pirosnyakkendős roxfortos fiúra, elfogadom  Vianne ölelését, és hálásan nézek  Elizabethre, amiért része lehettem a klánjának, vadászatának, bármilyen kicsi is volt az a rész.

¡Vamos leones!
2005. október 1. szombat

Figyelmeztetés: itt-ott fellelhető trágárságok

¡Uf, cómo odio el clima inglés! Húzom is a fejemre a wampusos suéter-em kapucniját, mert szinte bántja a füleiet ez a nedves hideg. Ennél kevés undorítóbb időjárást tudok elképzelni egy meccshez, de valahogy a maga iróniájával még talán illik is a jelenlegi meccshez? Nem sokakat ismerek az angol csapatokból, féllábú összetört szívű barátom tiszteletére (valamint kedves Hermanita-m unszolására) a leones rojos a.k.a. Griffendéles elvtársak lelátóján élvezem a mérkőzés nyújtotta örömeket. Azért nem mondom, hogy ne ülne ki az arcomra a furcsálló arckifejezés, amikor valami szerencsétlen befurakszik mögénk két baszadék nagy és geci ijesztő bábbal, és össze is rezzenek, amikor azok a szarok felbömbölnek mögöttünk.
Társaságom fényét, melyet drága Hermanita és Señorita Élodie már eleve beragyog, tovább emeli Maddock jelenléte is. Feltartom a kezem, hogy belecsaphasson, majd vállon veregetem. Elég egy néma pillantás, mindketten értjük egymás fájdalmát. Szívesen ülnénk mi is a seprűinken, hogy összemérhessük az erőinket újra. Ám a Trimágus Tusa mást tartogat számunkra, ami ezt nem teszi lehetővé. Jómagam csak viszonylag némán figyelem az eseményeket. Talán szakmai ártalom, de egészen addig nem nyugszik meg a lelkem, ameddig meg nem pillantom a cikeszt. Kíváncsian figyelem, vajon a játékosoknak mikor tűnik fel. A hajtók játéka engem valamiért annyira nem köt le, az én szemeim előtt mindig is az aranycikesz lobogott, most azért megadom a tiszteletet a többi játékosnak is. Magamban eltárazom azt az információt, hogy talán a mardekár játékstílusa hajaz legjobban a wampuséra, bár mi a szabálytalanságokat minimalizáljuk, inkább a megkérdőjelezhető szürke zónába eső tevékenységeket szoktunk folytatni, már ha valamit. Bár megvallva az őszintét, a sportolói elitnek nincs erre feltétlen szüksége, verdad?
- Jó hülye vagy akkor Amigo - csóválom a fejem Maddock megszólalására. Számomra egyértelmű volt, hogy hiányozni fog mi talento, mi libertad. Még ha az Ilver falai közt az a bizonyos Fuentes is vagyok, a levegőben egy kikúrt jó fogó, valljuk be. Egoizmus ide, vagy oda, amióta a csapatban vagyok, nem hagytam ki egy cikeszt sem, ezért nem is basztak ki, nem a fene nagy önuralmam, fegyelmezettségem és rettentő kívánatos személyiségem miatt, verdad?
- Én inkább valami vegyes csapat ellen mennék. Nem gondolom, hogy bármelyik ház csapata elég jó lehetne egy válogatott Ilveres csapat ellen. Maddock, ne hazudjunk, itt most a legjobbak legjobbjai vannak közülünk. A Griffendél és a Mardekár csapatában is vannak kiváló sportemberek : Tetsuya és O'Hara fasza hajtók és szerintem Señorita Scrimgeour sem panaszkodhat, deee... sorry-not sorry, Señorita Annie egyáltalán nem kiemelkedő terelő. Barbon legyalulná. Viszont az a Travers... mozgatja a fantáziámat még... - osztom meg velük a véleményem. - Megvallva az őszintét Señorita Élodie... - kezdem a reflexiót a kérdésére. - Szerintem ez egy elég kétségbeesett játék. A Griffendél csapata nem erős alapból, bár vannak jó és kiváló játékosaik. Az ő erejük a csapatmunkában rejlik. Kommunikálnak, követik az utasításokat, ha szétesnek is nagyon hamar rendeződnek. Scrimgeour kiváló kapitány, különösen figyelemreméltó a higgadtsága, amelyet produkál a meccsen. Ezzel szemben a Mardekár csapata teljesen szét van hullva, még ha egyénileg több is a jó játékosuk... kicsit mintha egymás ellen játszanának. Érződik, hogy komoly ellentétek vannak a csapatban, káosz van a buksikban. A kapitány vezetőként pozitív említésre sem érdemes, viszont hajtóként látszik, hogy van mit a tejbe aprítania. És ha bukni fognak, emiatt buknak majd. Ami meg a szabálytalanságokat illeti... a helyzet hevében mindig becsúszhat egy-egy, mint annak a Folrance-nek az esetében, amikor Tetsuya-t pofán talpalta, de egyébként ez már túlzás... - csóválom a fejem összefont karokkal. Amikor érkezik a gurkó a lelátóra, azonnal rántom félre Hermanita-t, így csak a mögöttünk állomásozó oroszlánt bassza szét. Itt azért elengedek a kedves terelő kolléga felé egy istenes mexikói káromkodást, amelyben a családjának legtöbb tagját megemlítem negatív jelzők hadával ellátva, de ez kell, hogy lehiggadjak.
- Jól vagy? - kérdezem Hermanita-t, ahogy megsimogatom a hátát az izgalmak örömére.