Barceloneta tengerpartja

Sós szél, ropogó homok, hideg sörösdoboz a kézben – itt minden olyan, mint a képeslapokon. A part szabad, nyílt és teljességgel mugli. A mágikus közösség hivatalosan kerüli, különösen a világkiállítás időszakában, amikor a város másik fele mágikusan el van zárva. Néha mégis felbukkan egy-egy kóbor sellő, különösen zivatar előtt – és mindig csak egyedül.

Don't panic in the middle of chaos
Just enjoy the ride

Mal
2005.07.13.
Barcelona

Ma is egy mozgalmas, izgalmas napot tudhatok magam mögött, noha még nem ért véget. Sőt, lehet még csak most kezdődnek az igazi izgalmak. Természetesen nem én lennék, ha nemet tudtam volna mondani a segélykérésre, főleg amiben egy elcsámborgott cuki kis furkászt kell előkeríteni. Nyomolvasói és tájékozódási képességek erős hiányossága révén kötök ki a tengerpart mugli részén, ahol még így késődélután is nyüzsögnek az emberek, sőt talán most érte el az egy tengerpart négyzetméterre eső legmagasabb népsűrűséget a part.

Persze továbbra is élénken nézelődöm a szökevény furkász után, de már eléggé reményveszetten teszem ezt, nem gondolom, hogy ilyen messzire keveredett volna a Világkiállítástól. Úgyhogy inkább csak iszom magamba a látványt, amit eddig sosem volt lehetőségem a saját bőrömön megtapasztalni. Közben kezemben egy pohár jégkása, annak a szívószálát rágcsálom, néha napján iszok is belőle egy kicsit. Hasonló a tömeg, a rohangáló visítozó gyerekek, a különböző enni-innivalós bódék, a törölközővel lopásgátlóvá tett táskák a mugli strandokhoz, ahol voltunk pár alkalommal, de a homok cipőmben (amit emiatt kénytelen voltam levenni a kutyás zoknimmal együtt), a tenger sós illata, homokvárak tömkelege, a különböző partra sodort kagylók, a hideg sós víz és a nedves homok keveredése a talpam alatt, ahogy a víz mentén gyalogolok teljesen más érzést kölcsönöz a helynek.

Az egyetlen szomorú dolog az egészben talán az, hogy egyes-egyedül vagyok, de nem lóghatok 0-24 mindig valakinek a nyakában, nem? Azért elgondolom magamban, hogy mielőtt visszaindulnék keresek valami pofás kis bodegát, és veszek Eperkének is valami vacsorázható harapnivalót. Így sétálgatok a parton, oldalamon egy a lovastáborban általam alkotott enyhén bénácska libsiszütyő, egyik kezemben a cipőim, másikban a jégkása, amikor is megpillantok egy fagyis bódét, ami előtt egy emberes sor húzódik. Ezen felbuzdulva úgy döntök, hogy beállok oda.

Közben ide-oda nézelődöm, a tengert, az embereket, egy kósza furkászt, az eget, a vitorlázó sirályokat, egy furkászt, amint épp kilop egy aranynyakláncot az egyik törölköző alá rejtett értékkupacból... Lép előre a sor, én meg véletlenül beleütközöm a mögöttem lévő mellkasába.

- Jajj, bocsánat! - nézek fel az illetőre kedvesen mosolyogva, természetesen az anyanyelvemen megszólalva. Nem szoktam még meg, hogy esetleg az itteniek nem tudnak angolul, bár gyanúsan szőke és gyanúsan kevésbé napbarnított, mint az itteniek többsége. Egyelőre ennek az esetnek nem szentelek figyelmet, csak haladok a sorral és folytatom a nézelődést. Homokvárak, bömbölő gyerekek, osonó furkász... VÁRJ FURKÁSZ?! Elkerekedett szemekkel fordulok utána, majd kicsit meg is dörgölöm a szemeimet, hogy jól látok-e... de tökéletes a látásom. Pedig lassan sorra is kerülök. Nagy lendülettel a mögöttem álló kezébe nyomom a jégkásámat és a cipőimet.

- Egy gombóc pisztáciát és egy gombóc almáspitét kérek! Kösziiii! - meg sem várom a további reakcióját, vagy azt, hogy értelmes gondolat szülessen a fejemben, rohanni is kezdek a furkász után. Természetesen mielőtt olyan távolságba érnék, hogy bármit is tudnék ügyködni az elfogása kapcsán észrevesz, és a mugli lábak között ügyesen manőverezve hamar elveszítem szem elől... főleg mert beleszállok egy nagydarab, dundi, középkorú kopasz csávóba.

- Jajj, izé... bocsánat... - motyogom az orrom alatt, de közben próbálnám keresni azt a furkászt, de... eltűnt...

Ajjmár...

[D E A R A N N E - R O S E]

D E A R   A N N E - R O S E


call me Scamander


☙──────✽──────❧

Szeretek néha eggyé válni a tömeggel. Ritkán lehetek ennyire egyedül, ennyire… jelentéktelen. Szeretem, mikor tovasiklanak rólam a tekintetek, mikor csak egy névtelen arc lehetek az emberáradatban, mikor nem látom csillanni a felismerést a szemekben, mikor nem látom megjelenni azt az alattomos mosolyt az arcokon, mikor úgy indulnak el felém, hogy akarnak valamit. Az emberek a saját dolgukkal foglalkoznak, a családjukkal, a barátaikkal, a szerelmükkel és a világ további része szinte meg is szűnik létezni. És most elégedetten vagyok a megszűnt világ része.
Ezekben a ritka pillanatokban szeretem nézni az embereket. Elképzelek számukra egy életet, a mosolyukból, a gesztusaikból következtetve. A történeteim mindig boldogok. Egy gondtalan élet, néhány sikeresen vett bukkanóval, megtalált örök szerelemmel, nagy egymásra találásokkal, tökéletes apa-fia kapcsolatokkal, kedvesen csipkelődős testvéri viszonnyal. Irigykedve szövöm a képzelt történeteiket, mégis reménykedek benne, hogy igazam van. Reménykedek abban, hogy vannak könnyű életek, mert ezáltal tudok abban hinni, hogy egyszer talán én is megtapasztalhatom.
Egy padon ülve feledkezem bele a magnixok látványába. Két lány, ahogy szétnyitható napágyon fekszenek és valami furcsa lemezt tartanak maguk előtt, ami visszaveri a fényt. Három kisgyerek, akik kacagva kergetik egymást a homokban, míg a szülők kicsit odébb élvezik a perceket nélkülük. Egy pár, akik kissé feszengnek még egymás mellett. Egy anyuka, ahogy bosszankodva próbálja egy helyben tartani a fiát, míg valami krémmel kenegeti. Egy férfi egy napernyő alatt, könyvvel a kezében és egy furcsa kutyával, ami a táskájában kutat… Hunyorogni kezdek, ahogy a felismerés csiklandozni kezdi az elmém. Mire sziklaszilárdan gyökeret verhetne a gondolat, egy baráti társaság sétál el közöttünk és mire ismét a szemem elé tárulna, eltűnt. Megdörgölöm a szemem és mosolyogva nyugtázom, miszerint bizonyosan csak képzelődtem.

Majdnem egyszerre érünk a bódé előtti sorhoz, de észreveszem a szándékod és direkt lassítok, hogy elém kerülhess. Gondolataim visszatalálnak az előbbi jelenethez. Mi van, ha tényleg az volt? Végülis rengeteg mágia zsúfolódott össze itt, nem lenne elképzelhetetlen, hogy egy apró kis részlete meglógjon a felügyelő szemek elől. Főleg egy… furkász? Valakit értesíteni kéne, de mi van, ha csak a nap ártott meg és képzelődtem? De ha mégis itt van, rengeteg bonyodalmat okozhat egy ilyen kis lény.
- Ne haragudj! - szabadkozok veled egyszerre. Azonnal picit hátrébb is lépek és elmosolyodva pillantok le rád. Túl sok felesleges gondolatot szenteltem egy lénynek, ami nem is lehet itt. Már biztos, hogy hőgutát kaptam.
Ahogy szerintem te is.
Reflexből fogok rá a cuccaidra és döbbenten bámulok utánad. Tekintetem a kezembe nyomott dolgaidra siklik, majd egyszerűen elnevetem magam a helyzet abszurditásán. Nagyjából három perccel később már két fagylalttal, a cipőddel és a jégkásáddal egyensúlyozva kereslek és pont akkor talállak meg, mikor beleütközöl a magnixba. Érdekes teremtés vagy, az már biztos.
- Azt hittem, véletlen volt, de te tényleg így ismerkedsz - vigyorogva nyújtom feléd a tölcsért és állok meg közted és az előbbi áldozatod között. A többit nem testálom még vissza rád, míg meg nem győződök róla, hogy nem viselkedsz tovább gurkóként. - Elég lett volna simán megkérned, hogy hívjalak meg, nem kellett volna el is futnod. - Belekóstolok én is a fagylaltba és úgy pillantok körbe, mintha tudnám, hogy mi volt a távozásod oka. Mondjuk az iménti akcióddal sikeresen elfeledtetted velem a saját kis dilemmám, szóval teljes nyugalommal állok szolgálatodra.
- Esetleg elvesztettél valamit? Segíthetek keresni, ha elfogadod a segítségem. - Vagy maradhatok két lábon járó fogas, számomra nem okoz gondot.

Don't panic in the middle of chaos
Just enjoy the ride

Mal
2005.07.13.
Barcelona

Szerintem ha azt a mai napot elmesélném egy idegenek, csak hitetlenkedve legyintene az egészre mondván, hogy túl sok könyvet olvasok. Ha a barátaimnak mesélném el, ők pedig nevetnének az egészen, de nem lepődnének meg rajta engem ismervén. Engem és a spontán, csapongó, túlzottan is jóhiszemű jellememet, na meg a híresen csodálatos ügyetlenségemet.

Nem vagyok előítéletes általában, meg tényleg mindenkiről a legjobbat feltételezem elsőként, de... amikor túl meztelennek érződik a testem, ami egyébként teljesen korrekt módon fedve van egy strandon ráadásul, na az azért egy next level sh*et. Önkéntelenül is a mellkasom elé emelem a libsiszütyőmet, hátha a kilógó hasam látványának eltűntetése a belső szerveimig méregető tekintetnek útját állhatná. Igazából ilyen az én szerencsém... a londoni aluljáróban éjszaka is biztonsággal tudok közlekedni, erre egy normál strandon szó szerint belerohanok egy kríp-be. Annak ellenére, hogy eddig kisültem a gatyámból, most rendesen kiráz a hideg.
Aztán megérkezik a megmentőm, aki szőke, bár nem fehér lovon érkezik, de cserébe a fagyimmal, a jégkásámmal és a cipőimmel a kezében.
Nem tudom, hogy feltűnt-e neki valami az iménti kellemetlenségekből, vagy csak ösztönösen áll közénk, de nem is lehetnék hálásabb. Na jó, de, azért is nagyon hálás vagyok, mert úgy fest a csávó nem nagyon érti az angolt, vagy legalábbis minden további probléma nélkül morcosan lelép, mintha csak egy jó barátom érkezett volna meg. Én pedig fellélegzem, majd a lehető legragyogóbb mosolyommal fordítom immáron az összes figyelmemet a fiú felé. Nevetek is egy kicsit azon, amit mond, de ebből egy kis kínosság azért kiérezhető, mert... mert.

- Állítólag kaptam korrekt nevelést, de valahogy így az a tapasztalatom, hogy könnyebb beszélgetést indítványozni - vigyorgok rá, közben tekintetem a nála lévő cuccaimra siklik. Most esik csak le igazán, hogy valóban egy idegen kezébe nyomtam a dolgaimat, sőt még a fagyirendelésemet is leadtam neki, amit pedig Ő... nagy kegyesen le is szállított. Mi ez, ha nem matching my energy IRL? Átveszem tőle a fagyit, majd megnézem nála mi van.

- De úgy látom a pisztácia iránti hódolatban osztozunk - biccentek felé, majd megkóstolom a saját fagylaltomat. - Azt hallottam itt nagyon finom egyébként a csokoládé fagyi - kacsintok rá. Éppenséggel fel is ajánlanám neki, hogy nyugodtan kipróbálhatja az almáspitéset is, de azért már kezd visszatérni a józan neveltetésem, meg hogy ez már talán túl sok így az ismerettség első tíz percében. Mielőtt visszavenném a cuccaim maradékát tőle, elkezdek a pénztárcám után kutakodni a libsiszütyőmben. Természetesen a legalján van, nagy szerencsétlenkedések árán sikerül kihalásznom onnan, és ahogy ügyetlenül fagyival a kezemben próbálnám kinyitni, és kivenni belőle a gombócok árát, le is ejtem az egészet a homokba. Természetesen az apró egy része tompa csörömpöléssel kihullik belőle. - Ó, a kutyafáját... - csettintek egyet a nyelvemmel. Visszaigazítom a szütyőt a vállamra, majd hátra csapom, hogy lehajolásnál ne legyen útban, lehajolok és...

Hipp-hopp egy furkász jön, és egy csoda 10/10-es tigrisbukfenccel ami aprót tudott, begyűjtött, meg a pénztárcámat is. Én meg lehajolva csak pislogok, mint hal a szatyorban, ahogy a kis bugris ismét eltűnik a lábtengerben.

Végül pedig felpillantok, hogy vajon a kedves idegen ezt látta-e. Mert ha látta, akkor az azt jelenti, egy varázslótársba botlottam, ami pedig több szempontból is szerencsés. Elveszem tőle a cipőmet, s mintha minden a legnagyobb rendben lenne, rákötözöm a kis szütyőre, kissé bénán, de a lényeg, hogy sikerül, majd lehajolok újra az apróért, összeszedem őket, és a szabad kezébe nyomom egy adag homokkal együtt.

- A homok az grátisz, a maradékot meg eskü kifizetem. Ha segítesz elkapni a szökevényt, akkor előbb visszakapod a pénzed, ha nem, akkor utóbb kénytelen leszünk összefutni még a kiállításon! - nevetek rá immáron sokkal fesztelenebbül, hogy láttam az arckifejezését. Ha átadja, magamhoz veszem a jégkásámat is, majd felszabadítom a jobb kezem, melyet bemutatkozásra nyújtok felé. - Egyébként Anne-Rose vagyok, nagyon örvendek... - nézek rá kérdőn mosolyogva. Kicsit fura, kicsit komikus, kicsit hektikus bemutatkozásra sikeredett, de kár lenne tagadni, hiszen ilyen vagyok én is. Kicsit sok, kicsit furcsa, de összességében talán egy pozitív jelenség.

[D E A R A N N E - R O S E]

D E A R   A N N E - R O S E


call me Scamander


☙──────✽──────❧

Az én életem szűk határokon belül zajlik. Egyedül állok a kis kör közepén, egy bottal a kezemben, amit mások nyomtak a kezembe és az ő kemény utasításaik nyomán húztam árkot a homokba magam köré. Magányos, de kényelmes hely. Tudom, hogy mikor mi következik, hogy a jobb lábam után mindig a bal következik, ahogy azt is, hogy hány lépés kell ahhoz, hogy végigsétáljak a kör mentén. Ha izgalomra vágyok, megfordulok és az ellentétes irányba teszem ugyanezt. A mások alkotta szabályok a fejem felett lebegnek, kitakarják a napot, de már rég megtanultam az árnyékban is kényelemre lelni. Néha megállok a vonal mentén, ízlelgetem az ismeretlent, lábamat a határ felett lóbálom, de végül sosem lépem át. Könnyebb álmodozni egy szabad életről, mintsem tenni érte. Túl sok csalódás és düh követné. Vagy csupán ezzel a gondolattal takarom el magam az igazság elől; ezt az életet ismerem. Nem szeretem, nem tesz boldoggá, de kiszámítható és a szabályai a véremmel váltak már eggyé.
Erre megjelensz te, a semmiből és úgy gázolsz keresztül a homokba vájt határomon, mintha ott se lenne. Én pedig hirtelen nem tudok mást tenni, mintsem követni téged, felvenni a ritmusod, mert míg az egész világ magától értetődő természetességgel pulzál a mosolyodban, én idegenként ízlelgetem ugyanazt. De tudod, akárhogy a feje tetejére is fordítottad a világom a saját szabályaiddal egy pillanat alatt, most épp sehol máshol nem lennék szívesebben.
Hátam mögé pillantok, megbizonyosodom róla, hogy már csak ketten vagyunk a zsúfolt tengerpart közepén, majd nevetve fordulok vissza feléd. Olyan lánynak tűnsz, akit ölelve von magához a napfény. Kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet.
- Kevés étel van, ami előtt ne hódolnék - vallom be neked, majd egyből nyújtanám, hogy kóstold csak meg, de időben észbe kapok, hogy hiába a gesztus, talán előbb ildomos lenne a nevedet tudni hozzá. Így csak elmosolyodok és elégedetten vigyorodom el, ahogy elér a csokoládé édes íze.
Kissé felvonom a szemöldököm a ténykedésed láttán, nem akarok beleszólni, félek, hogy szétesne a törékeny egyensúly a tölcsér és a gombócaid között, szóval némán szurkolok, mert visszavenni a fagylaltod már fizikai lehetetlenség lenne. Mosolygok rajtad, majd ahogy megpillantom a pénztárcád, bevallom, elfog némi csalódottság. - Kérlek… - kezdek bele, majd reflexből hajolnék le segíteni szabad kezek nélkül is, de két enyves kéz megelőz. Tágra nyílt szemekkel bámulom a furkászt, a pillanatokkal későbbi hűlt helyét, majd téged, hogy ugyanannak a műsornak voltunk-e a szemlélői.
- Amondó vagyok, hogy ezt tartogasd az újdonsült barátunknak csalinak - nevetek fel és ahogy felszabadul a kezem, hátratúrok a hajamban, hogy valamibe kissé megkapaszkodhassak, ha már egy komédiában ragadtam. Egy magnixokkal zsúfolt tengepart, egy mágikus lény és két varázsló nehezített pályán. Határozottan a kis körömön kívül állok.
- Malachi Maddock és részemről a szerencse - fogadom el a kezed és viszonzom a napsugaras mosolyod. Szinte azonnal megbánom, hogy hozzátettem a vezetéknevemet is, így röhejesen komoly a jelenlegi szituáció közepén, de ez legyen a későbbi énem gondja, mikor lajstromba veszi a napi kínosnak ítélt pillanatokat.
- Szóval Anne-Rose… nálad így néz ki egy átlagos hétköznap délután a… Roxfortban? - kérdem vigyorogva egy merész tippel és közben pörgetem a lehetőségeinket. Én inkább egy erre szakosodott mágust értesítenék, de ahogy rád pillantok, azonnal tudom, hogy ez jelenleg nem opció. Most te hozod a szabályokat és eddig ismeretlen izgatottsággal várom, hogy mi sül ki ebből.
- Van ötleted, hogyan fogjuk be a kis bestiát? Van egy sanda gyanúm, hogy pálcát húzni most nem lenne ildomos. - Pedig most kifizetődhetne a kötelező amneziatika. Azonnal félresöpröm a keserű gondolatot és mosolyogva adom át magam az ismeretlennek, aminek te vagy most a középpontja.

Don't panic in the middle of chaos
Just enjoy the ride

Mal
2005.07.13.
Barcelona

Mondhatnám, ha nem lennék itt, és nem élném át éppen ezt a helyzetet, akkor el sem hinném, de... kit akarok áltatni, persze, hogy elhinném. Az egész szituáción nevetni tudok csak: nem azért, mert nevetséges lenne, hanem mert annyira nem hétköznapi, annyira hihetetlen, annyira én. Nem veszi ez a maradék aprót és a homokot, helyette valóban okosan szól. Mosolyogva biccentéssel adom tudatára, hogy ez bizony egy pazar ötlet, majd igyekszem kirázni a felesleges homokot a tenyeremből, hogy azt ne vágjam zsebre az érmékkel együtt. Csakhogy... érkezik a felismerés, hogy nincs is zseb a nadrágomon. A táskába meg mégsem dobhatom vissza ugyebár...

- Bocsi, bocsi... de itt majd jobban kéznél lesz - mondom neki egy édes mosollyal, - ahogy kihasználva a helyzetet, hogy rajta zsebes nadrág van - a zsebébe helyezem a fémpénzeket pár makacs homokszemcse társaságában. Szőke haján megcsillan a nap fénye, ahogy beletúr a hajkoronájába, nekem pedig le kell árnyékoljam a szemeimet, hogy fel tudjak rá nézni. Bár így is erősen hunyorogva, fél szemmel tudom ezt kivitelezni, hiszen a napra lehet nézni, de rá nem.

- Hmmm... - kérdésén elgondolkodom. Fenn sem akadok azon, hogy nem is ismerjük egymást, de tudja melyik iskolába járok. Az az árulkodó brit akcentus ugyebár. - Ha nem is a Roxfortban, de mellettem kb igen - kicsit felnevetek, hiszen ez az igazság. Ritka, hogy mellettem unatkozzon az ember. Közben belekarolok, és a társaságában elindulok a parton, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Mintha már ezer meg egy éve ismernénk egymást. Közben a másik kezemben egyensúlyozom a jégkását és a fagyit. Az előbbit áttornászom abba a kezembe, amivel belé is karoltam, így is iszom bele egy kicsit. - Kérsz jégkását, Mal? Epres - kicsit megemelem az említett szívószálas poharat. Bizonyos ízléseknek még ez is too soon, de nem nekem. - Amúgy milyen kicsi a világ, nem gondoltam volna, hogy muglikkal teli parton teljesen pontosan éppenhogy egy másik varázslóba botlom... szó szerint - nézek ismét fel rá. Talán látszana a játékos csillanás is a szemeimben, ha nem lennének majdnem teljesen csukva a hunyorgástól. - Te most vagy angol nyelvterületről származol, vagy olyan gyönyörűen beszéled a nyelvet, hogy ki sem lehet hallani az akcentusodból - picit koordinálatlan a mozgásom a homokban sétálva, ha zavarja természetesen elengedem. Közben pedig gyorsan lenyalom a szökni kívánkozó cseppet a fagylaltomról, ami a spanyol melegben már erőteljesen olvadozik. Egy nagyobb hullám eléri nem csak az én mezítelen lábaimat, hanem Mal-ét is, tekintetemmel követem az orvtámadás után serényen visszahúzódó habokat.

- Hát, eddig még nem jutottam el a gondolkodásban. Azt is elég esélytelennek találtam, hogy így elkószált a kiállítástól. Amondó vagyok, egy kicsit hagyjuk megnyugodni, "ne foglalkozzunk vele". Agyafúrt jószágok ezek a furkászok. Egy kis idő múlva pedig felállítunk neki egy csapdát. És erősen reménykedünk abban, hogy nem okozunk nagyobb felfordulást, mint ami már eleve van.

Akár szép is lehetne ez a nap, a pillanat, ha nem fúrna lyukat a hátamba egy égető tekintet. Abban a reményben fordulok hátra, hogy ez az egész csak a képzeletem szüleménye, de... sajnos nem így van. Találkozik a tekintetem a férfiéval, mire ebben a tikkasztó hőségben is kizár a hideg. Ha még Mal karjába kapaszkodom, érezheti, ahogy a testem kicsit befeszül. Inkább gyorsan előre fordulok, és nem veszek tudomást róla. Jobb ötletem nincs.

- Szóval, ha már így összefújt minket a szél, mesélhetnél egy kicsit magadról. Például elárulhatnád nekem, hogy lovagoltál-e már hipogriff háton? És... szerinted a narglik szánt szándékkal mindig csak fél pár zoknit lopnak el, vagy csak a véletlen műve? Oh, és mi a véleményed a matcha-s csokiról?

Nem tudom mi a történeted, nem tudom, milyen terheket hordozol. De nem is ez érdekel engem, hanem...
Te magad.

[D E A R A N N E - R O S E]

D E A R   A N N E - R O S E


call me Scamander


☙──────✽──────❧

Az életem szigorú szabályok között tengődik. Csak addig maradhatok kellemes-láthatatlan, míg apám által lefektetett tökéletesség határát súrolom. A léc iszonyú magasan van, én pedig seprű nélkül még nem tanultam meg repülni és a lelkem szárnyai béklyóban sínylődnek. Talán már nélkülük se menne, mert többen tépázták már a szárnyait, köztük saját magam is. Már nem fáj. Hozzászoktam a kemény talajhoz, még ha sokszor meg is botlom a göröngyös felszínen.
A te lelked szárnyal. Ott lebeg felettünk, a tollak között átsejlik a nap fénye, vakító csillogást eresztve ránk. Téged nem húz le a makacsul koponyába ragadt aggodalmak súlya, te a jelen arcába kacagsz. Tudod, én sosem találom a jelent. A múltban létezem, arcom mindig az emlékek felé fordul, lépteim pedig az előre kőbe vésett jövő határozza meg. Most mégis megálltam és kicsit előre nézek, ízlelgetem a csokoládét és a tenger sós ízét a számban és a tollaid az enyémeket cirógatják. Ennyire távol nem is lehetnék a tökéletestől.
Torkomra forr a szó, mikor karod az enyémbe fonódik, Megremeg a mosolyom zavaromban, de hamar rendezem az arcvonásaim, mert nem szeretném, hogy félreérts. Kicsit behajlítom a könyököm, hogy kényelmes fogást biztosítsak és hozzád igazítom a lépteim. Bevallom, zavarba hoz a nyitottság, az egész lényed izzik a mosolyodban és a hunyorgó tekintetedben, én pedig félénk gyermekként pislogok ki a védőfalam résén át. Bevallom, tetszik, amit látok.
- És mi volt az eddigi legizgalmasabb kalandod? - kérdem nevetős hangon, mégis fanyar ízt hagy a számba. Talán az ámulat és az irigység savanyítja a kíváncsiságom, mert mostanság igen gyakran szembesülök a saját világom aprócska mivoltával. De szívesen ízlelném a szabadságot is, jó hallgatóság vagyok, megkínálnál azzal is a jégkásád mellett? Illemre neveltek, mosolyogva kortyolok bele, majd ráncolom az orrom, ahogy a hideg megcsiklandozza az arcüregem.
- Nem is tudom, a furkász után már eléggé hihető ez a fordulat - kacsintok rád vigyorogva, majd tekintetem az egymást érő törülközők tábora felé vezetem, hátha sikerül megpillantanom a szökevényt.
- Az Államokból érkeztem és nekem ennél sokkal unalmasabbak a hétköznapjaim. - Tudod, igazából nem is bánom igazán, hogy így van. Így az ember nem ragadtatja magát felesleges sóvárgásokba, csak belesimul a hétköznapok zavartalan tengerébe. A kiszámíthatóság megöli a tettvágyat egy idő után. Ez a hét igencsak felborzolja a megszokott állóvizet.
Bólogatva fogadom a haditerved, közben kissé közelebb húzlak, hogy stabilabb lépteket biztosítsak számodra. A víz kellemesen meleg, a habok buborákokat hagynak hátra a lábfejemen, amik némán pukkannak szét egy pillanattal később. Nem sikerült még megmártóznom és egy pillanatra elkap a gondolat, hogy addig gázoljak a vízbe, míg már a lábam se éri az iszapot. Tarkóm bizsereg a csábítás nyomán, végül természetesen nem teszek semmit. Haladok tovább melletted és folyamatosan mosolygok.
- Mondjuk arra egyelőre nincs ötletem, hogy hogyan szolgáltassuk vissza az általa elemelt értékeket - fűzöm tovább a megoldandó problémák sorát, de hagyom, hogy elszálljon a széllel, hogy akkor foglalkozhassunk vele, mikor tényleg szükséges. Bevallom, aggaszt a szituáció, de az érzést igen könnyedén temetem magamba.
Kissé felvont szemöldökkel pillantok rád, érzem a változást benned, megváltozik a lépteid ritmusa is és tudod, nehéz kiverni az első gondolatot, miszerint én tettem valamit. Önző módon rákérdezni sem merek, pedig a nyelvemet csipkedik a szavak, helyette a fagyi után felszabadult kezemmel szorítok rá enyhén a karomon pihenő ujjaidra.
- Húha - kérdéseid nyomán kibuggyan belőlem a nevetés, ami sikeresen félre is söpri az iménti kétségeket. - Nézzük csak. Nem volt még szerencsém hipogriffen repülni, de bevallom, sokkal jobban bízom a seprűmben, aminél tudom, hogy teljes mértékben nálam van az irányítás. A narglik szokásairól sem tudok sajnos nyilatkozni, mert én azon csoportba tartozom, akinél nem lelhető fel páratlan zokni. De a matcháról és a csokiról külön és egyben is tudok nyilatkozni, mindenhogy kedvemre való mind a kettő - elvigyorodva pillantok le rád. - És te… - kezdek bele, de végül a szavam és a lépteim is megállnak. Lejjebb hajolok hozzád, majd nem túl feltűnően mutatok tőlünk balra, pár méterrel előrébb, ahol a kis barátunk épp félig eltűnik egy táskában. Egészen közelről pillantok rád és valami ismeretlen izgalom játszik a tekintetemben.

Don't panic in the middle of chaos
Just enjoy the ride

Mal
2005.07.13.
Barcelona

A kinyúló habok hidegje éles kontrasztot ad a homok forróságával, mintha jeges ujjak csiklandoznák a lábfejeimet, mire minden egyes alkalommal felkuncogok. Pár lépésenként apró szökkenésekkel próbálom lépteimet Mal lépteihez igazítani, ám hamar elveszik a ritmus, hiszen én nem tudok akkorákat lépni, mint Ő. Ennek ellenére nem zavartatom magam és remélem őt sem zavarom az időnkénti pattogásommal.
- Az eddigi legizgalmasabb...? Hmmm - elgondolkodom, hogy vajon mi az, amit kiemelnék a többi közül. Hisz minden egyes "kalandom" egyedi és megismételhetetlen a maga módján, és szerves részeit képezik az életemnek. - Őszintén? Mindig az aktuális. Mármint... életemben először vagyok külföldön, egy igazán helyes amerikai varázsló társsal- itt lehalkítom a hangom, de olyannyira, hogy már csak maga a tenger morajlása képes lenne elfedni, de Mal még a háttérzajok ellenére is képes lehet kivenni a szavaimat. - ... kergetem valaki elszabadult állatkáját. Mi lehet ennél izgisebb? De jó, mondhatok még pár hasonló dolgot. Mondjuk amikor egy barátnőmmel kiosontunk a szellemek fesztiváljára tavaly. Az nagyon izgalmas volt. Mindenszentekkor éjjel az elhagyatott sírkertből indultak, és átvonultak a Tiltott Rengetegen a lápos vidékig. Mi pedig mentünk velük. Véletlenül egy kósza trollba is belefutottunk, de nem a legokosabb teremtmények a Földön és mindenáron a szellemeket akarta lecsapkodni a furkós botjával. Mondanom sem kell, sikertelenül, de mi Gemster-rel el tudtunk osonni mellette észrevétlen. Bár a konstans minket elfogó röhögőgörcs miatt majdnem lebuktunk azért!- az emlék felelevenedése miatt újra elfog a nevethetnék, amit most itt a parton nyugodt szívvel kiengedhetek. A fagylaltnak már csak a tölcsér részét ropogtatom éppen, ahogy selymes baritonját hallgatom. Az igazat megvallva, bármeddig elhallgatnám Mal-t, nézném, ahogyan az aranyszőke tincsekbe belekap a szél. Na, kár tagadni, már csak a fehér ló hiányzik alóla, mert Ő maga már most egy igazi szőke herceg.
- Jajj, ne izélj már! Az Ilvermorny nem lehet unalmas! Azt olvastam, hogy a Roxfort mintájára készült, de sokkal hatalmasabb. Nektek is házaitok vannak, ugye? És ha jól tudom, minden háznak saját falva van? Az nagyon durva, ha ez igaz! Biztosan nagyon sokan jártok akkor oda! Ismertek így mindenkit az évfolyamról, vagy nem? És a saját házatok tagjait? Hupsz! - kapom hirtelen a szám elé a kezemet, orrba is csapom magam a tölcsérrel. - Szólj rám, gyakran elkap így a szómenés! - nevetek fel rá ismét. Nem érzem úgy, hogy őt ez zavarná, így én is jóval elengedettebb vagyok a közelében. A kellemetlen érzésem is hamar elmúlik védelmező aurája és kellemes érintése hatására, még ha azon a kérdésen filóznom is kell erősen, hogy vajon tényleg, hogy juttatjuk vissza az eltulajdonított értékeket. Nevetésen vidám csilingelése pedig végleg eloszlatja a viharfelhőket, teljesen meg is feledkezem a fura férfiről, és csak nagy mosollyal az arcomon hallgatom a válaszokat a kérdéseimre. Csak csóválom a fejem, hogy az első kettőről nem tud nyilatkozni, pedig mit hagy ki a hipogriff háton való repüléssel! Na meg alig bírom elhinni, hogy neki nem lopkodják a narglik a zoknijait, nekem már lassan nincs egyforma párom. Bár a múltkor Sienna megtalálta pár zoknim párját az ágy és a szekrény alatt. De biztos a narglik voltak, véletlenül sem a trehányságom, ugye...
A visszakérdezést várva oldalra biccentem a fejem érdeklődve, amikor... hirtelen közelebb hajol hozzám, én pedig jó romantasy olvasóként elsőre teljesen mást képzelek bele. Szívverésszámom az egekbe szökik, mindkét orcámon kivirágzik a pirultság, térdeim is kicsit megrogyadoznak, ezért erősebben kapaszkodom a karjába. Követem a pillantását egészen a kis szőrös kikandikáló popóig és olyan lendülettel száguld végig rajtam a megkönnyebbülés, hogy újra elgyengülnek a lábaim. Viszont újra teljes lelkesedéssel és hasonló csillogó tekintettel tudok visszatekinteni az íriszeibe. Egy nagy harapással eltűntetem a maradék tölcsért, felszipkázom a jégkását és... ahhh agyfagyááás! Na szóval eltűntetem a jégkását, majd a poharát a szütyőmbe süllyesztem.
- Nem vagyok a nagy fancy tervek híve Mal, nem tudom te hogy vagy vele. Diszkréten elvonom a hölgy figyelmét és te felnyalábolod a szökevényt, vagy fordítva? - most van itt az esélyünk, mert teljesen elmélyedve kutat a táskában. Gyorsnak és hatékonynak kell lennünk, vagy valóban állhatunk elő a fancy bonyi tervvel, mert még egy ilyen lehetőség aligha adódik!

[- Merlinre! Igazán rendkívüli élmény lehetett! Tudomásom szerint nemigen szívlelik az élő társaságot, számukra jeles ünnep. Bár a troll jelenléte nagyobb felfordulást okozhatott.]

Dear Anne-Rose

call me Scamander

B űnös létemre a fényedben fürösztöm magam. Mocskos a kezem, iszamos a rá tapadó véres gennytől, amibe mártottam, a mosolyod viszont árnyékba vonja, mintha sose létezett volna. Tudod, melletted könnyű létezni. Nem szakad bele a tüdőm a következő lélegzetvételbe, nem sikít a szív a következő dobbanáskor. Melletted könnyű… könnyűnek lenni. És itt, most, veled, elhiszem, hogy lehetek az, sőt, elhiszem, hogy az vagyok, hogy könnyűek a lépteim, hogy nem szegez a földhöz a múlt, hogy nem taszít a szirt felé a jövő. Mert melletted nem létezik más, csak az olvadozó fagylalt a kezemben, ujjaid lenyomata a bőrömön, a meleg szellő, ahogy az ingembe kap, a hűvös víz, ahogy lemossa a lábfejemről a ragaszkodó homokszemeket. A mosolyodba feledkezve elhiszem, hogy a szőrös kis barátunk a legnagyobb kihívás, amivel szembe kell, hogy nézzünk és ahogy a szavaid szinte dalra fakadnak körülöttünk, azt is elhiszem, hogy ez se okozhat fejtörést. Tudod, bűntudat-diétán vagyok. Azt eszem reggel, délben, az tart ébren éjjel, most mégis falom a belőled áradó jókedvet és napsugarat. Mindenkinek jár egy csaló-nap, nem igaz?
Az arcomon ülő gödröcskében foglal helyet a mosolyom, ami egy pillanatra sem áll fel onnan, minden szavad új erőt szolgáltat neki. Csendben, de annál nagyobb figyelemmel kísérem a történeted és nem vagyok rest zavarba sem jönni a bókod hallatán. Tudod, most elfogadom. Szomjazik rád a lelkem, mindarra, amit nyújtasz számomra és még többért és többért imádkozik, a lábaid előtt esdekel és talán észre se veszed, ahogy kedvesen felemeled és magadhoz öleled. Én látom, hogy a kezeid között reszket és hiába tudom, hogy valószínűleg többet nem találkozunk, ha engeded, nem is kérem vissza. Nálad sokkal jobb helyen van.
- Merlinre! Igazán rendkívüli élmény lehetett! Tudomásom szerint nemigen szívlelik az élő társaságot, számukra jeles ünnep. Bár a troll jelenléte nagyobb felfordulást okozhatott. - Nevetésem felkapja a szél. Igazán csodállak, Annie, tudod, neked nagyon is élő-illatod van. Én nem tűntem volna ki, a szívem ugyan még szállítja a vért, a testem még meleg, a lelkem azonban egy nem nekem ásott sírban vacog, mikor nem a te meleg ölelésedben pihen. Nekem a bűneimtől mocskosak az ujjaim, neked a kalandok izgalma nyomán maszatos és ilyen irigységet és csodálatot rég nem éreztem már senki iránt, mint most. Önző módon azt kívánom, hogy ez a délután örökké ismétlődjön, hogy itt maradj velem, kápráztass el hasonló kalandokkal, hogy általad ízlelhessem meg, hogy milyen is tényleg élni, nem csak létezni.
Oldalvást pillantok rád, majd ahogy a kezed a szád elé kapod, nem tudom megállni, hogy ne nevessek. - Kérlek! Folytasd csak, nagyon aranyos az izgatottságod - pillantok rád mosolyogva és zavarba jövök kissé a saját szavaimtól. Köhintek kettőt, hogy elfedjem kissé. - Tényleg hatalmas. Falvakban élünk, a házaink szerint, ez így van. Sokan vagyunk, túl sokan ahhoz, hogy egy egész évfolyamnak közös óráik legyenek, így sajnos van, akivel egyáltalán nincs ismeretségünk. A sport révén könnyebb kapcsolatokat kialakítani, de én próbálom megjegyezni legalább a háztársaimat mindezektől függetlenül is, bár bevallom, nem egyszerű feladat. - Tudnám folytatni, elmesélni az iskolánk teljes felépítését, a sportok sokszínűségét, a különbségeket az iskoláink között, mert ha csak nyomtatott papírlapokról is, de ismerem az iskolád történetét. Mégsem teszem, a levegőm bennreked, mert félek, hogy untatnálak a száraz tényekkel és nem szeretném, ha szürkének találnál. Mert ahogy rámnézel, nem sápadt pasztellnek látom magam, hanem vibráló neonfényekben köszönök vissza a csillogó íriszek tükrében. Így inkább hallgatóság maradnék, hogy ne törjem meg az illúziót, hogy ne láthasd meg, hogy nem vagyok más, csak egy kirakati dekoráció. Inkább a kérdéseim fogalmazom már feléd, hogy tovább csacsoghass, hogy szavaid eddig ismeretlen izgalmakkal tölthessék meg az életem történetét ecsetelő unalmas-száraz szöveget. Végül a kis enyves kezű lényünk kezd új fejezetet és minden korábbi gondolatot is a feneketlen zsebébe rejt. Olyan közel hajolok hozzád, hogy érzem az illatod. Zavartan húzódok kicsit hátrébb, hogy ne legyen kellemetlen a jelenlétem és úgy bólintok a rögtönzött tervedre, hogy tekintetem le se veszem a küldetésünk célpontjáról.
- Tiéd a hölgy, enyém a fenevad - vigyorogva pillantok rád gyorsan, szememben izgatt fény villan. - Odaadnád kérlek a táskád?
Szívem a torkomba szökken, ahogy végül szétválunk, kékjeim a jelenlévők között zizeg. Próbálok nyugodt léptekkel haladni, hogy ne keltsek feltűnést, majd ahogy jelzel, megszaporázom a lépteim, hogy még azelőtt fogjak rá a kilógó lábakra, mielőtt befejezné az aktuális rablását. A legújabb zsákmányai tompán puffannak a pokrócon, a tenger és az emberek moraja elnyomja a minimális csilingelést és a zizegő kis testet azelőtt nyomom a zsákodba, hogy a hölgy felém pillantana és még épp időben sikerül a pokróc sarkát is a kincsekre rúgnom. Én mosolyogva, látszólag a legnagyobb nyugalomban lépek melléd és karolom át a derekad. - Hát itt vagy! Mehetünk? - szinte választ se várva kezdelek terelgetni, de még a hölgy felé villantok egy mosolyt, mielőtt eltűnnénk az emberek között.
- Gratulálok, a mai kaland nyereménye nem más, mint egy furkász! - kisfiús vigyorral pillantok rád, ahogy a zsákot kissé széthúzom, hogy a tökéletesen értetlen gombszemekkel nézhessünk farkasszemet.
Tudod, Annie, senkivel se csináltam volna ezt szívesebben.

Sincerely,

Malachi

Nagyon szépen köszönöm ezt a kalandot!