Barceloneta piac

Friss hal, ragacsos gyümölcslé és kiabáló kofák illata lengi be a tenger felől nyitott piacot. A Barceloneta negyed szívében nap mint nap hömpölyög a tömeg a szűk sorok között, ahol a turisták a válltáskájukra, a helyiek pedig az árakra figyelnek. A mágikus jelenlétet nem tűrik, de nem is gyanítják – itt mindenki azért van, hogy enni és alkudni tudjon.

[✦ This isn't going as planned ✦]

✦ This isn't going as planned ✦

TW: Basic káromkodás
A gang egyöntetűen azt mondotta, hogy ne nagyon hozzam magamra az istenverését azzal, hogy egyedül kódorgok egy akkora helyen, amit még csak prospektuson se láttam. De éppen nem találtam senkit és körbe akartam nézni a város magnix részein is, csak hogy egy kicsit azt érezzem, hogy otthon vagyok az emberek között. Spoiler: nem éreztem.
 Ha meg ugye kiszabadulok és van nálam némi pénz (kizárólag a bátyámnak meg a nagyszüleimnek köszönhetően), akkor nincs mit tenni, mint vásányi, tehát vásárolni. Nem tudom, hogy keveredtem ki a piacra, valahogy idehozott a lábam, szóval most itt tátom a pofámat, mert én ekkora piacot maximum filmen láthattam eddig.
Vettem mindenféle kandírozott és aszaltgyümölcsöt, nagy részüket szépen becsomagolva, ajándék lesz majd Grishának, ha hazamegyünk innen és persze nem bírtam megállni, hogy ne vegyek magamnak egy sárkánygyümölcsös italt, egyszerűen megfogott színe. Ha nem a saját két szememmel látom, el se hiszem, hogy létezik ilyen kegyetlen rózsaszín gyümölcs.
Nagy örömömben, csak tümmedek körbe és az emberek is visszanéznek rám, mert gondolom ordít rólam, hogy turista vagyok. Először is kurva hülyén vagyok felöltözve másokhoz képest a műbőr miniszoknyában és szétszabdalt férfipólóban, természetesen minden fekete, kivéve a kis sárkángyümölcsös pohárkát. Fejemen virít a szokásos sötét szemsmink és egy böszmeteg napszemüveg. Az ocsortány meleggel még nincs problémám, a nyarak Harpers Ferryben sem hidegek, de a nap azért máshogy süt a világ ezen részén. Valahogy vakítóbb. Csak az szomorú egy kicsit, hogy ezt az élményt a bátyám nélkül kell megtapasztalnom, bár említette, hogy megpróbál ideutazni, ha csak egy napra is. Utána meg azt mondta, hogy nem tud ígérni semmit, csak azt, hogy kitartóan próbálkozik, de neki egy kicsit nehezebb elutazni, mint nekem. Megértem, és nagyon örülök neki, hogy nekem jutott lehetőség itt lófrálni a barátnőimmal és iskolatársaimmal, de akkor is… Más lenne, ha Grisha is velem lenne.
Ezen szokatálok és talán egy percre meg is állok a szívószálamat rágva, mikor érzem, hogy valaki nekiütközik a vállamnak.
Ez magában nem zavarna meg, csak megjelenik a szabad kezem ügyében egy kis hiányérzet, emellett megérzem az egyezményes jelet, miszerint itten valami nyavalya szakad másodperceken belül rám.
-Há’ álljá’ má’ meg egy szép szóra-fordulok a lökdösődő után, aki éppen nem kis kezében szorongatja a fekete válltáskámat benne az összes pénzemmel. Nem is az én összes pénzemmel, hanem Grisháéval.
A férfi meglepetten rám pillant, van egy olyan érzésem, hogy pontosan érti, amit mondok, de csak hümmög.
-Neked tépem a számat! Azt kurva gyorsan adjad visszafele-szólok rá erélyesebben, amire már többen is felénk fordulnak, de nem úgy tűnik, mintha bármilyen segítségre is számíthatnék. Ezek itt maximum katasztrófaturisták, az egyetlen, amiben a hasznomra vannak az, hogy a zsebes nem tud tőlük tovább haladni.
-Mi van,hangatlan vagy?-kérdezem tőle, miközben a kezemmel egyértelműen kommunikálom, hogy nagyon szeretném visszakapni a táskámat, mielőtt…a száját mondjuk a seggére találom bűvölni.
Ja, azt nem lehet. Mielőtt kibaszottul nem tudom, hogy mit csinálok egy megtermett felnőtt férfival. Most mondjam neki, hogy lefejelem?
Azt talán nem kellene.

[D E A R V A R V A R A]

D E A R   V A R V A R A


help not helping


☙──────✽──────❧

Minden túl fényes. Túl színes. Túl hangos. Minden vibrál, beszél, kacag, forog, a piac, az emberek, az egész kicseszett világ. Én egy helyben állok közben… vagy szállok, lebegek a föld felett, a lábam nehéz, mégis mintha felhőn járnék. Talán mégis én vagyok az, nem mindenki más. Az én hangomat hallom épp távolról, mintha más száján át érkezne, aztán a torkomon érzem, amint a nevetés csiklandozza végig, ahogy megakad a fogaim között és a tegnap esti buli utáni rekedtséggel tölti meg a teret, szinte látom, ahogy a kipréselt Ha Ha fizikailag száll a többiek felé, sokkal ragyogóbban és élettel telibben, mint ahogy valójában érzem magam.
Szinte kényszeresen törlöm meg lezseren az orrom a kézfejemmel, mintha a huszadik ilyen mozdulat után még megtapadhatna a szegletében a korábban felszívott por. Éreztem, hogy közeleg, tegnap este a tűzből vigyorgott rám, felbérelte a szelet, hogy annyiszor odébb lökjön, ő volt a hangzavar keltette csilingelés a fülemben. Igaza van. Neki kéne most itt lenni, neki kéne képviselnie a családot, az egész rohadt Államokat, helyette, én álltam a homokban, piros pohárral a kezemben, megszámlálhatatlannak tűnő varázsló és boszorkány körében. Nem hagyhattam, hogy ténylegesen rám találjon. Most nem.
Valaki taszít rajtam egyet és én hiába pillantok hátra az ismerős arcok is elmosódnak. Bárgyún vigyorgok tovább, sodródom a többiek alkotta örvényben és lassan süllyedek le a tengerfenékre. Egy kagyló vagyok, amit nemrég hagyott el a lakója, tehetetlenül adom át magam a hullámok erejének. Üresnek érzem magam, mégis telve vagyok tengervízzel, végignyaldos nedves csápjaival, kedvére táncoltat, míg bele nem szédülök. Mégis nevetek, mintha valahogy mégis kapnék levegőt, édeset, zamatosat, amitől megkordul a gyomrom. Igen, azt hiszem mégis jó helyen vagyok.
Lassan töröm át a vízfelszínt, kaparászom, mintha jég alatt rekedtem volna, elcsúsznak az ujjaim a folyékony határon. Mire végre sikerül, azonnal letaglóz a valóság ádáz súlya; a piac hangzavara, ami olyan, mintha egy olyan koncerten állnék, ahol minden hangszert legalább öt hangerősítő bűbájjal láttak volna el. Minden szó, akár értem, akár nem, tőrrel szurkálja a dobhártyám és a fényektől hunyorogni kezdek.
- Jól vagy, Maddock? - Egy pillanatra fintor fut végig az arcomon, de mire felnézek Gallagherre, már vigyorgok és bólogatok. Nem pazarlok rá szavakat, minden erőmet leköti a koncentráció, hogy a jobb lábam után a bal jön és hogy ne felejtsek el levegőt se venni. Majd meghallak téged. Nem tudom hogyan hatol át a hangod a burkon, amiben épp létezem és arról sincs tudomásom, hogy miképp lehet, hogy oldalra pillantok és egyből téged látlak Varv, de így van.
- Menjetek előre, mindjárt megyek én is. - Hangosabban szólok, mint azt fejben nagy nehezen kigondoltam, de a csapattársaim csak bólintanak, egyedül Gallagher torpan meg egy picit. Nocsak.
Nagyon koncentrált léptekkel vágom át a teret kettőnk között Varv és valami csoda folytán még sikerül is viszonylag egyenes vonalban megtennem ezt. Nem jut el hozzám tisztán minden szavad, elsőre nem is tudom, hogy most flörtölsz-e vagy alkudozol. Mögötted állok, te pedig észre se veszel, csak hangoskodsz tovább és én akaratlanul is vigyorgok rajtad, mert mindig megmosolyogtatsz, csak általában vagyok olyan összeszedett, hogy nem mutatom. Nem tudom gondolnád-e, de ez nem az a nap. Tekintetem végül kínosan lassan, de a partneredre csúszik, még valami kuncogás is kitör belőlem a hangzavar nyújtotta fedezékben, mert mennyire nem illik már hozzá az a táska, amit szorongat… várjunk csak egy kicsit.
- Varv… - Balommal kedvesen érintem meg a vállad, ahogy melléd lépek, immár mosoly nélkül, összevont szemöldökkel. - …az nem a te táskád? - kérdem, mintha életem felfedezését és legnagyobb árulását élném most át. Mert Merlinre esküszöm, ezt a táskát láttam nálad tegnap is. Miért alkudozol a saját táskádra? Mondjuk ha nem juttok dűlőre és esetleg futásnak eredne az újdonsült barátod, futni azt még így is tudok.

[✦ This isn't going as planned ✦]

✦ This isn't going as planned ✦

TW: Basic káromkodás

Szóval fixírozzuk egymást az elkövetővel veszettül és azt hiszem senki nem nagyon ért semmit. Én mondjuk pont értem, hogy ez egy rablás, pedig az amigo nem is mondott semmi fenyegetőt mély hangon. A filmekben mindig mondanak valami irreleváns faszságot, például, hogy „pénzt vagy életet” vagy „fogd a pénzt és fuss”, na most én fognám már vasmarokkal, csak kerülne vissza hozzám. Minálunk otthon ilyen nincs, hogy egyszercsak kiugrik a hátad mögül egy ilyen kocsis alkatú dromedár és csak így elmarja az ember kispicsányi táskáját, minálunk ugyanis mindenki jól tudja, hogy maximum a polgármestert lenne érdemes kirabolni, az meg nem hord magánál kis fekete retikült, mert baszott röhejesen nézne ki vele. Nekem viszont tökre ment a cuccaimhoz, nem úgy, mint az tagbaszakadt parasztnak, aki körül az orbákolás miatt akkora tömeg alakult ki, hogy egyre csak járja a céltalan politikuscsárdást, semerre nem bír elindulni. Ez nekem pont segít, mivel egyelőre én sem nagyon tudom, hogy mit kellene csinálnom, hogy visszaszerezzem a cókmókomat.
Szóval bachata van ezerrel, egyet jobbra, kettőt balra, előre meg hátra vagy ahogy csak gusztus van hozzá, én meg már teljesen azon vagyok, hogy rávetem magam a faszingerre azt nemes egyszerűséggel megmutatom neki milyen a manikűröm, de azt jó közelről.

Ekkor csap fültövön az érzés, hogy valami közeleg és kurvára remélem, hogy nem a vihar, mert szakadó esőben verekedni az mégis nagyon ergya vóna. De nem, nem eső, szóval még bizakodni is kezdhetnék, mikor nagyjából egyszerre Malachi a vállamhoz ér, én pedig egy rövid időre felé fordítom a fejem. Azért nem nézem hosszabban, mert egyrészt láttam má’ eleget, nem olajfestmény, hogy egésznap vizslassam, másrészt meg nemigen voltam még rablásban, de asszem nem sokat segít, ha szem elől téveszted azt, aki a táskád markolássza. Vissza is fordulok, de barátunk még mindig táncikázik az embertömegben, talán egy centivel mozdult el, de annyit is minek. Mikor ennek megörültem nézek vissza Malachira, aki annyira van magánál, mint anyám szokott hétfő reggelente.  Segítek, anyám hétfő reggel általában kottarészeg, a srác meg láthatóan úgy kivan, mint a liba.
-Óú he, te szent szűz Maris-nézek a hátam mögött állóra- te meg hogy az anyámba nézel ki?!-szörnyülködöm el magam nem is túl csendesen, a retikülömmel ácsingozó monstrum meg ezt a momentumot választja ki arra, hogy elkezdjen kifelé nyomakodni a „kör közepén állok” című szituációból, szerencsémre időben kapcsolok, hogy visszanézzek, mint a vak asszony.
-Jaj, hogy az a boldogságos csatkai öltöztetős Madonna vágja utánad a rozsdás bökőt -sóhajtok, majd nemes egyszerűséggel megragadom Malachi felsőjét és rángatni kezdem magam után.
-Csak mondjad azt, hogy meg bírod félemlítni vagy bármit…mondjá’ bármit-mondom neki csak úgy, miközben igyekszem nem szem elől téveszteni a böszme barmot.

[D E A R V A R V A R A]

D E A R   V A R V A R A


help not helping


☙──────✽──────❧

Tudod Varv, kicsit sajnálom, hogy én jutottam most neked. Lehet, hogy jobban jártál volna, ha inkább nemes egyszerűséggel tovább sétálok vagy ha egy fokkal gyorsabban csikorogtak volna a kerekek, amik most inkább egy helyben stagnálnak, mintsem bármilyen épeszű gondolatot is előre mozdítanának… na szóval, ha bármi épeszű ötlet megfordult volna a lomha fejemben, akkor szóltam volna a többieknek, hogy itt ő kemény beavatkozásra lenne szükség. De mindketten látjuk, hogy ez nagyon nem így történt.
Cserébe a jelenlétemmel erősítem a tiédet, mert én elhiszem, sőt, tudom, hogy erős és független vagy és csodálom a kiállásodat és a tánctudásodat, amit most eljársz… te koreografáltad, vagy az igazából ez nem is rablás, hanem a táskáddal fizettél egy rögtönzött óráért? Tudod Varv, jó lenne tudni, mielőtt kiötlök valami tervet, hogy megmentsem a tulajdonodat, már érzem, hogy motoszkál valami roppant értelmes ötlet valahol a lábujjam környékén jár.
- Megpróbáltad már szépen kérni? - Ha most eljutnának a tudatomig a saját szavaim, tuti képen törölném magam, bármennyire is ellene vagyok az erőszaknak. Ezt se most kéne firtatni, ugye? Ráncolt szemöldökkel, kínosan lassan pillantok rád, majd nézek körbe, hogy mégis kiről beszélsz. Majd a felismerés mellkason bök a saját mutatóujjam által és elmosolyodom, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Mondjuk ha engem kérdezel, most tényleg minden a legnagyobb rendben, süt a nap, melegíti az arcom, csodás illatok vannak, mondjuk a gyomrom még mindig korog, de olyan könnyűnek érzem magam, mint egy viharmadár tolla. Ó… vagyis minden rendben lenne, ha nálad lenne a táskád. Megvagyok.
- Elaludtam a hajam? - kérdem a hajamat lapogatva, majd mutatok az új barátod után. - Szerintem szökni akar - vonom le rendkívül elmésen a következtetést. Elvigyorodok a szitkozódásodon, mert valahol tudom, hogy nem annak szánod, de roppant vicces szóhasználatokkal élsz. Nem sok időm van felfogni a szavaid, mert hirtelen elrohan a lábam alól a talaj és minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy konkrétan ne essek pofára vagy rád, mert azzal nemigen mozdítanám előre az üldözést, azt hiszem. Tátogok mögötted, mert igazából időm sincs megszólalni melletted és közben Merlin a tanúm, hogy forgatókönyveket alkotok, csak túl sok a fény és a körülöttünk elmosódó arc, így pedig nehéz koncentrálni.
- Ha elengedsz, megoldom. - A talpon maradást bizonyosan. Zsigerből nyúlnék a pálcámért, mert mégiscsak varázsló vagyok és egy jól irányzott begyűjtő bűbáj amúgy egész praktikus megoldásnak tűnik, de még időben kapcsolok, hogy talán nem kéne. Végül hagyom magam a spontaneitás tengerébe fulladni, mert abban még úszni sem tudok. Ha nem engedsz el, lerázom magamról a kezed és gyorsabb iramra kapcsolok. Űzött nyúlként cikk-cakkozok az emberek között, elejtek pár “elnézést” közben, majd sikerül beérnem a tagot és mielőtt meglóghatna előlem, magamhoz rántom. Kettőnk között a mellkasának szegezem a pálcám úgy, hogy más ne láthassa és a fülébe duruzsolok valamit a rendőrségről, mert ilyen alapvető fogalmakat még én is ismerek, illetve valamit arról, hogy patkánnyá változtatom, ha nem adja vissza neked. Odáig már nem terjed a gondolat, hogy ő is visszatámadhat akár. Mondjuk elég nemes halál lenne. Beszívva egy retikülért vívott csata. Varv, ezek után minimum ódákat kell énekelned rólam.

[✦ This isn't going as planned ✦]

✦ This isn't going as planned ✦

TW: Basic káromkodás, istenkáromlás, parodisztikus tájnyelvhasználat

Eleinte az volt a harántimpulzusom, hogy biztosan jó lesz még nekem, hogy legalább Malachi is kibukkant itt, mint hulla a vízbű’, de pont annyi hasznom van benne eddig, mintha egy holttestet kellene vonszolnom, csak hála a boldogságos gyümölcsérlelő Ifiasszonynak, még beszél is hozzám válogatott böszmeségeket.  És én ígérem, de itt görbüljek meg Barcelonába, ha nem, megkérdezem mi nyavalya rángatja ilyen bőszen, de most nem ennek van itt az ideje.
Pedig, amikor ilyeneket mondanak nekem, hogy próbálkoztam-e már ájtatoskodni egy közönséges piaci tolvajjal, akkor nagyon elkap a dűbetegség, még jó, hogy anyámon volt időm gyakorolni, így most nem orbákolok rá kegyetlenmód. Látom ám, hogy alangyár, azokkal meg fölösleges keménykedni, úgysem értik igazán. Ezért nem veszem fel azt sem, mikor szó szerint érti az amúgy annyira nem is kérdésemet, hanem állításomat, hogy hogy néz ki.
-Jaj, én böte -forgatom meg a szemem-há’ biztos azért hámánkodunk itten, mert nem mondtam neki, hogy „jó uram, legyen mán olya kegyes, azt szolgáltassa má’ vissza retikülömet”. Malachi, gondolkodjá’!

A hajára már tényleg nem térek ki, mert az a nagy ótvaras helyzet, hogy megyünk és nem is feltétlen úgy, mint a lajhár. Fűt az ideg meg kell hagyjam, ahogy kaptatok az idegen után, mert nincs túl sok ötletem a megoldásra. Ha utol is érem, fürtökben lógnak itt a magnixok mindenünnen, hülye lennék itt varázsolni, pedig erre a nyomorultra ráférne valami jó kis ártás. Megérzésem sem igen van, márcsak azért sem, mert annyi emberen tolakszunk át, hogy hirtelennyibe’ azoknak érzem minden hasfájását, meg Malachiból úgy süt az agybaj, hogy szinte perzseli a kezem.
-Majd akkor elengedlek, ha úgy látom nem vagy önveszélyes, a pálcádra meg ne is gondolj-mokorgom felé és közben azon vagyok megborulva, mint a szomszéd lova, hogy ha eleve szar helyzetbe keveredem, miért érem el azonnal, hogy még nyakig is érjen?
-Az a kár, hogy a túlélő halefemet is abban a nyomorult táskában hagytam-sóhajtok fel, nem mintha egy bugylibicskával többet tudnék azonkívül csinálni, hogy belevetem és reménykedem, hogy a tolvajt találja és nem valamelyik járókelőt szúrom just for fun hasba. Nincsenek ötletek, de közeledünk, mert a közlekedés nem csak nekünk nehéz, hanem a latornak is, akinek már látni a mozgásán, hogy nincs röhöghetnékje az egésztől.
-Szerinted mi lesz, ha lefejelem?- és ebben a pillanatban elszabadul pokol összes bugyra, mert emberünk -kivételesen az enyém- olyan fürgeséggel tűnik el, hogy azt az olajozott istennyila is megirigyelhetné. Én meg erre nem számítok, pillanatokig csak nézek, mint a pap a sexshopban, aztán uccu neki magam is. Amikor meglátom, hogy mi alakult ki, akkor bizony elgondolkodom rajta, hogy most kéne taktikusan összeesni, de inkább megkísérelem a szerintem eléggé megriasztott támadó kezéből kitépni a táskámat, de előtte még lábikrán is rúgom, amitől nem lesz a legjobb a tartása.
-Ha jót akarsz szaladjá’, mert mind itthalunk-súgom a ridikülök fantasztikus megmentőjének és újra belecsimpaszkodva a karjába, már megyek is, mint a meszes.

[D E A R V A R V A R A]

D E A R   V A R V A R A


help not helping


☙──────✽──────❧

Sok jelzővel illettek már az éveim hosszú sora alatt, de tudod, hős még igazán nem voltam. Na nem mintha ilyen elvárásokat állítanék fel veled szemben, hogy hálától rebegő ajkakkal kezdj zengő dicséretbe… jelenleg megteszem saját magamnak. Én vagyok az utolsó józanabb napjaimon, aki piedesztálra emelne engem, de Merlinnek hála most távol vagyok az összefolyó hétköznapoktól, most kicsit szeretem magam  és büszke is vagyok a cselekvőképességemre, még ha szerinted megkérdőjelezhető is. Most minden vibrálóan színes, nem unott pasztell-szürke, most minden hangos és élettel teli, nincs halott csend és sivár semmi. Most minden él, én is élek, talán jobban, szembetűnőbben, mint bármikor, most nincs árnyék sehol csak vakító napsütés. És az illatok! Egy hősnek kell a tápanyag, hogy az is maradhasson.
Hős.
A torkomban dobog a szívem, ahogy farkasszemet nézek a barátoddal, akiről lassan tényleg leesik, hogy nehezen tuszkolható be ebbe a skatulyába. Meglepően könnyen gördül le a lassan mozgó nyelvemről a fenyegetés, mintha nem is mondanám, hisz ilyet én nem szoktam. De ma, illetve most, ebben a pillanatban nem én vagyok én, mert most a nevem hosszú sora helyett három betű szerepel, most képzeletbeli köpeny lobog a hátam mögött, mint a magnix-hősök tekintetében és megállom, hogy lepillantsak a nadrágomra, hogy kívül van-e az alsógatyám. Sullivan sokat mesélt furán öltözködő szuperhősökről. Talán úgy jobb a légáramlás.
Zsibognak az ujjaim, ahogy markolom a pálcám, pattog a bőröm felszínén az energia, csipkedve próbál távozni vagy alá férkőzni, nem tudom eldönteni, de magamat is meglepem, ahogy gondolatban már az igét állítom össze, amivel beválthatom az idegennek az ígéretem. Még arra is akad időm, hogy elképzeljem az eredményt, egy nagy fülű, tömzsi farkú, kékesszürke patkányt, aminek stílusosan spanyol név dukál. Bizonyosan van sajátja a rendkívül tehetséges tolvajunknak, de új formájában nemigen lesz lehetősége elcincogni. Mondjuk Fernando.
Mielőtt újra a tettek mezejére léphetnék, megjelensz te, én pedig majdnem meglepődök az itt léteden, nyelvemre téved az üdvözlés ígérete, mintha nem együtt cikáztunk volna végig az imént az embertengeren át, utat vágva, mint Egyiptom legnagyobb mágusa. Apró nyikkanás hagyja végül csak el a torkom, ahogy átveszed a gyeplőt és elbagatellizálod tettekkel a varázslatom ígétretét. Nem haragszom rád érte, szerintem most bárkire képtelen lennék haragudni, helyette szélesen vigyorgok, mert lenyűgöz, hogy mennyi erő szorult a törékenynek tűnő testedbe. Pálcámat azonnal elrejtem, ahogy barátunk meggörnyed, majd csak bólintva-vigyorogva iramodok neki én is. Nem tudom, hogy ki húz kit egy idő után, de meg se állok, míg nem jutunk ki az utcára. Kapkodom a levegőt, az arcom kipirult és szélesen vigyorogva nevetek, mintha életemben nem lett volna részem ennél jobb kalandban. Én, a hős!
- Láttad az arcát? Ilyen volt! - Kidüllesztem a szemem és eltátom a szám, de egy pillanattal később ismét csak nevetek. Ujjaim végigszántanak a hajamon, amit az előbb igazgattam meg. - Basszus, a táskádat elfelejtettem. Várj… nálad van. Hogyhogy nálad van? - Egy pillanatra még az ajkamat is lebiggyesztem, hisz nálam kéne legyen, mert én konfrontálódtam, én intézkedtem, én vagyok a hős! Mégis arra jutok, hogy, végül is csak örülök a meglétének. Hisz ez volt a cél, azt hiszem. Bár már nem emlékszem pontosan. Éhes vagyok.
- Ünnepelünk? Nagyon jó illatok vannak, én pedig nagyon éhes vagyok! - Úgy vigyorgok, hogy ember legyen a talpán, aki erre nemet tudna mondani.

[✦ This isn't going as planned ✦]

✦ This isn't going as planned ✦

TW: Basic káromkodás

Hogy Malachi mi a nádvágó úristent próbál csinálni, az nekem egy ideig azért olyan, mint mikor a medvének magyarázod, hogy ne másszon fára. Lepereg az életem, mikor úgy találom látni, hogy tényleg pálcát rántott egy ilyen helyi kóklerre, mert, ha most itt lebukunk – nem mi ketten, mint Varvara meg Malachi, még csak nem is úgy, mint Ilvermorny – hanem nyesed baszki..., mindenestül, akkor nekünk harangoztak. Kiraknak a nagyerdőbe és megetetnek a bárányfarkasokkal, oszt jó napot meg mákos lófaszt. Vagy... teljesen tufa a faszinger, s azt gondolja, hogy csak kicsit vagyunk meghibbantva? A jóég tudja. Én mit gondolnék a magam bűbetlen fejével?

Tudom, hogy minden egy szempillantás alatt történik, mert úgy kell lennie, de mégis olyan a fejemben, mint egy lássított filmkép. Elhomályosul a látásom, és érzem, hogy Malachiból árad kifelé valami nagy hév, hogy ezt ő nagyon éli, neki ez a helyzet most és itt jó. Ha látnék ilyen izékat, azt mondanám, hogy kivirágzik az aurája, de nem vagyok az az aurabuzeráló fajta.

Épp annyi időt hagyok a dolognak, hogy a fejemben villanjon egyet a helyrekaparódó önérzete, több másodpercet nem merek ebbe beletolni.
– Извини, Mal!
És akkor eszembe jut, hogy ahol akció van, ott biz’ reakció is akad, s megteszem, amit tudok, mert például én sose gondoltam volna, hogy tudok akkorát rúgni, mint a vásári ló, ha a sörényét cibálják.

A mutatvány után szerencsére megérti, hogy menni kell, s rohanunk, mint akit Lucifer űz valami  démoni fekete kecskén ülve. Néha azé’ magam mögé is nézek, nem jön-e valaki a nyomomban, mondjuk az a nem éppen barátunk, akire pár perce ráhúztuk a libabőrt.
– Attól féltem, kigúvad a szeme, aztán elgurul, mint a görbe krumpli a pincében – nevetek Mal arckifejezésén, és furcsa, hogy hirtelen nem szorít belülről semmi. Megvan a táska, túléltük, pénzemnél is maradtam, sőt…!

A meglepetésén olyan nevetőgörcsöt kapok, hogy majd megfulladok, hát mit gondolt, miért rugdalom a manust olyan bátran, mintha csak Alekszandra Fjodorovna cárné tapodna valami düddő parasztot a réten. Ha úgy vekengtünk volna végig ezen, hogy még a táskám se nálam van, hát én tényleg a Missisipinek mennék karúszó né’kül, mint a sült bolond.
– Há’ nem gondoltam otthagyni neki szuvenyírnek – mosolyogok rá, és akkor esik le, hogy nem azért tűnik úgy, mintha kicsit szimatolna, mert megbolondult, vagy ne adj Isten büdös vagyok, hanem mert ez bármi is volt benne, kicsimpaszkodott az állapotából, és most éhes! Mi más is lenne? Legalább mán nem olyan mocsok bágyatag, mint mikor megtalált, mint kórság a vénasszonyt.

Körbefuttatom a tekintetem, s meg is akad a szemem egy kisebb éttermecske-félén. Életemben két és félszer voltam étteremben. Félszer is csak azért, mert anyám úgy viselkedett, hogy inkább megkértek, húzzuk ki a belünket onnan, ne rontsuk tovább a levegőt. Ej, a régi szép idők!

– Na nézzed mán – mutatok a hely felé, s már rángatom is magammal a szerencsétlent egy kis asztalhoz – ez milyen kis kedves hely!
Le is vágom magam az egyik székre, s a világ legmegnyerőbb vigyorát villantom a pincérlányra, aki nagyon szimpatikusan és megjobban spanyolul mond valamit, aztán hoz étlapokat.
– Tudod mit? Megvendégöllek! Tele vagyok, mint a déli busz-mondom, s finoman, ahogy illik, kiveszek egy kis pénzt a melltartómból, jelezvén, hogy ritka a vásár tolvaj nélkül , mert hát ami most itt villog, az nem szép dolog ugyan, de nem épp az én pénzem.

[- De…]

Dear Varvara

help not helping

A zt mondják, a nevetés gyógyír a léleknek. Én pedig épp úgy kacagok, hogy a könnyem is kicsordul, úgy képzelem, hogy a Nap sugarai megcsillannak a folyékony felszínen és még a sós cseppet is mosolyra fakassza, ahogy legördül az arcomon. Belesajdul a hasam, a levegő is beleszédül a száguldásba, ahogy mint rémült nyúl, cikk-cakkozik a tüdőm és a szabadság között. Az arcom is sajogni kezd, ahogy a vigyorom közben körbeöleli kétszer a fejem, a tincseim pedig örömtáncot lejtenek a ritka vendég tiszteletére. Mert tudod Varv, az őszinte, önfeledt nevetés nem sokszor fordul meg a házunk táján, inkább kikerüli a kúriát, mintsem óvatosan bekopogna az ajtaján. Ezért engedelmeddel most még egy kicsit tovább ízlelgetem, hagyom, hogy a lelkemet simogassa, hogy fénye bevilágítsa a sarkokat és azokon keresztül kicsit kifordítson önmagamból.
A nevetés ragadós és örömmel konstatálom, hogy igenis sikerült megfertőznöm téged vele. Így főleg nem aggódom azon, hogy esetleg másképp tekintenél majd rám később. Nem ez az első, hogy társaságban sikerült túlbódítanom az elmém, hogy felhőn ugrándozok, miközben valójában rögökben botladozom. Tudom, hogy más is elmerül ilyen vizekben, ki jobb úszó, ki kevésbé, én már elég sokáig vissza tudom tartani a lélegzetem a mélységben. Nem tudom te csodáltad-e már a fények játékát a felszín alatt, de erősen ajánlom, főleg akkor, ha már beborult feletted az ég. Nem keresek kibúvót, bizonyos tetteimet vállalom egyenes háttal és bevallom, az én világom felett hatalmas dörgedelem van mindig. Tudom, hogy mások kellemes-melegnek gondolnak, sárga fénynek, nem rideg fehérnek, de hiába vagyok Nap, ha a tükörben csak esőt látok kopogni. Abból sem a tápláló fajtát.
Hova is akartam kilyukadni? Ja, igen. Szóval én örülök, hogy te vagy itt velem, Varv. Vagyis inkább én veled, ha már én toppantam a furcsa keringőt közepébe harmadik félként. Bár van egy sejtésem, hogy többre mentél volna a csapatunk bármely más tagjával, de vajon velük is ilyen gyönyörűen kacagnál? Önző módon azt remélem, hogy nem. Mert tudod, ez a hősök jussa.
Mire felocsúdhatnék vagy egyáltalán eljutnának hozzám ténylegesen a szavaid, már bukdácsolok is utánad, majd két pillanattal később már készségesen huppanok le veled szemben. Még a cégért se sikerült elolvasnom, de mit számít a név, ha ilyen csodás illatokba lehet szerelembe esni? Gyomrom panaszosan fel is kordul és nagyot nyelek, ahogy a tekintetem végigkíséri az egyik pincért egy nagy tál étellel.
- De… - összevont szemöldökkel figyelem a mozdulataid, de egyértelműen nem a dekoltázsod, mert Merlinre esküszöm, úriember vagyok, de mégis pont a látómezőmbe esett a… ne haragudj, Varv, de egy pillanatra mégiscsak odanéztem. Úriember módjára el is pirulok és a szalvétával kezdek inkább babrálni, mielőtt máshonnan is érméket húzgálnál elő. -... én azt hittem a táskádban van a pénz, hogy ezért… vagy ez valami magnix varázslat? Hogy hívják… bűvészet? - vigyorogva pislogok fel rád oldalvást, ahogy súgom feléd a szavakat. Figyelmem azonban hamar újra elterelődik egy másik pincér felé és abban a pillanatban el is felejtem a kétes eredetű papírdarabjaidat, ahogy végre a saját rendelésem leadhatom. Mosolyom innentől egy pillanatra se halványul, csillogó szemekkel figyellek, Varv, közben pedig csacsogok neked mindenről. A szezonunkról, Barcelonáról, a sós víz illatáról, neked saját magadról. Bámulattal és csodálattal itatom át a szavaim, mert jelenleg minden lenyűgöz. Mert ha ebben a pillanatban néznék tükörbe, akkor lehet épp én is szikrázó napsugarakat látnék.
Köszönöm Varvara, hogy itt lehetek veled.

Sincerely,

Malachi

Nagyon szépen köszönöm!