- És most gondolj arra, hogy nagyon kell neked egy zongora. - nehéz elhinni, hogy ennyi a titok nyitja ahhoz, hogy gyakorlatilag bármit megkaphass ebben a kastélyban. Nyilvánvaló, hogy Isolt Sayre és a varázstalan férje a Roxfortot vették inspirációul, amikor megalapították az iskolánkat Mount Greylockban – ahogyan az is, hogy csúfosan buktak, amikor másolni akartak – azért Morriséknak ebben mégis igazuk van, kár volt egy magnixot közel engedni.
Minden átoktörő mekkája lehetne ez a kastély a rejtett enigmáival. Sajnálom, hogy ilyen későn lett alkalmam megismerni élőben, amikor már nincs nagyon mit felfedezni. A Szükség Szobája azért egy ilyen találat volt; sürgősen szükségem volt egy olyan helyre, ahol kissé magamra maradhatok a gondolataimmal anélkül, hogy bárki lehetőséget kapna nem csak arra, hogy hozzám szóljon, hanem még rám is nézzen.
Tudom, hogy ez egy rendkívül nehéz tanév számodra, és nem kis szerepem volt abban, hogy megkeserítsem az első félévedet. Látod talán, hogy nem vagy egyedül a nyomorodban, még ha a magunk sínylődését eddig magányosan is éltük meg. A Második Próba óta igyekszem magam mögött hagyni az áldozati szerepet, de ettől nem lesz kevésbé valid az, hogy nekem se könnyű.
A mai nap viszont újabb indokot ad arra, hogy legalább megpróbáljam nem a saját, elhanyagolhatótól kicsit jelentősebb szerepem nézni ebben a körforgásban. A reggelinél melletted ültem, most pedig kihagytam az alkímiám is Romanovval, hogy most együtt lehessünk, bár igen ritkán élek azzal, hogy bajnokként mentesülök a kötelező óralátogatástól a Tusára való felkészülés címszavával. Jelenleg gondolni se tudok arra, hogy mi lesz két hét múlva; bőven elég Lucindáéktól hallgatnom az iránymutatást. Nem vagyok különösebben ideges – az előző próbának úgy mentem neki, hogy ha jól is szerepelek, se lesz esélyem megnyerni. Most már látom, hogy ez nincs így.
Tudom, hogy nem értesz vele egyet, de azt is látom, hogy egyedül többre megyek, mint másokkal összefogva.
- Komolyan mondtam. És sétálj el előtte háromszor. - még mindig az értetlenséged néz vissza rám. Talán azt hiszed, viccelek, elment az eszem vagy szórakozok veled. Nem azért járattam veled hét emeletet, hogy ne akarjak valami izgalmasat mutatni neked.
- Csak bízz bennem. - véletlen érintem össze kisujjunkat, mielőtt megigazítanám a táskám a könyveimmel. Nem vagyok kifejezetten muzikális alkat, a zene és a művészet a tiéd. Sajnos nem tudom megadni neked jelenleg azt, amire vágysz, és azt, amire szükséged van – nincs kezemben szabadságod kulcsa, és nem tapad körmeim alá apád vére sem. Pedig igazán megérdemelné, nem lenne kár érte. De ezt a harcot a te fegyvereiddel és nyelved pallosával kell megnyernünk.
Visszafogott lélegzettel figyelem, ahogyan az ajtó megjelenik előttünk. Már-már egészen elönt a nosztalgia. Nem mertem még beszélni arról, hogy mennyit is jelentettek azok az együtt töltött percek, órák, ott, kettőnk virágokkal díszített ajtaja mögött. Világi nagy fasz vagyok, hogy nem voltam képes ezt értékelni, de az igazat megvallva most se teszek eleget érted. Hiszen megint akkor kapod meg figyelmem, amikor senki sem láthat minket, hiszen a Roxfort java jelenleg a különböző tanóráin untatja magát, miközben a professzorok a közelgő vizsgákkal riogatják őket.
Én csak ezt tudom adni neked, Mal.
Én csak egy zárt ajtót nyújthatok, ahol senki sem láthat, ahol senki sem ítélkezhet. Mert Solace Barbon nem képes szembenézni önmagával.
Elégedetten húzom fel a szemöldököm az arcodat nézve, ahogyan az ajtó megjelenik, és már megyek is be a helyre, ami jelenleg szentélyünkként szolgál, oltáraként pedig az a nem túl díszes, régi zongora, mely kívánságod hatására a térben manifesztálódott. Megvárom, míg bezárul mögöttünk az ajtó, hogy kezem óvatosan derekadra csúsztassam. Napok óta vártam ezt, és napok óta vágyom arra, hogy végre valami jót is nyújthassak neked, hogy egyszer talán ne az ellened elkövetett gazságaim jussanak eszedbe, ha felnyitod reggelente a szemed, hanem én, én a teljes valómban. Pedig álom még a reggeli napfény.
- Boldog születésnapot, Mal. - csúsztatom a kezedbe az egyszerű dobozkát, amibe a mandzsettagombokat rejtettem. Tagadhatatlanul az én stílusom, pedig a szimbólumok faék egyszerűek, Én a Nap és Te a Hold.
Roxfort RPG
Szerző