William Ashford

[léptek a porban]

~ ~ ~ léptek a porban ~ ~ ~
Barátok jöttek, ó, könnyű szelek,
Egy pillanatra vállamra ültek,
Nevettek, s mint őszi avar a szélben,
Szó nélkül, halkan messzébe tűntek.
Így hát várok, hogy újabb szelek jöjjenek,
De tudom, hogy csak árnyékot hoznak,
S én, ki nem tanultam a búcsú szavát,
Mégis magamba zárom őket, mintha örök volna a hallgatás.

~ ~ ~ elomló alkonyat ~ ~ ~
S a szerelem? Az éjben suttogó fény,
Egy álom, mi ujjam hegyén elolvad,
A szívemhez ért, s már foszlott is széjjel,
Mint hajnali dér a kietlen dombnak.
Álmodott éden, hol a csók csak tűnt fény,
Törékeny pillanat, mi elhalkul, elhal,
Mint vízbe hulló levél, mely nem ér partot,
Szétfoszlik a vágy, mint ködben a hold.

~ ~ ~ fagyott penge villanása ~ ~ ~
A szívem remeg, ha lépteiket hallom,
A szemükben hűvös tükör, mi engem tükröz,
Minden szó, mit mondanak, élesebb a pengénél,
De mégis valahol bennem él egy kérdés: miért?
Az élet vad lova, mit ők ostoroznak,
De hol van a végső cél, miért is hajtunk?
Talán csak önmagunk árnyéka, mi üldöz minket,
De a harc vége mindig a csend, mi mindent elnyel.

~ ~ ~ sodródó árnyékok ~ ~ ~
S végül azok, kiknek neve nincsen,
Csak árnyként lebegnek az útjaimon,
Hol kísértetként követnek, hol elvesznek,
És végül magam sem tudom, ki voltam, s ki vagyok.
Ők a csillagok, miknek fénye elhalványult,
A szavak, mik elfeledve vesztegelnek,
Léptük nyomán csak homály, mi felsejlik,
De minden egyes lépés után újra elfelejtkezem róluk.

Kód:

[font=times new roman][size=12pt][b][color=#6C748F]kapcsolatunk[/color][/b] ~ ~ ~[/size][/font]
[font=times new roman]Mit gondolsz rólunk?[/font]

[ébren álmodó]

ébren álmodó ~ ~ ~
Azt hiszem itt lenne az ideje felébredni. Azok közé tartozik, akik inkább befelé figyelnek, mint kifelé, akik a saját gondolataik útvesztőjében bolyonganak, míg a világ körülöttük halad tovább, mintha mit sem számítanának benne. Néha úgy tűnik, mintha minden kérdésed csak újabb kérdéseket szülne, mintha szándékosan keresné azokat a bonyodalmakat, amikből nincs egyértelmű kiút.
Nem vagyok az a tanár, aki erővel próbálja önre erőltetni az élet nagy igazságait, és azt sem várom, hogy a gondolatai hirtelen más irányt vegyenek pusztán azért, mert én azt mondom. De azt hiszem, az a dolgom, hogy néha emlékeztessem arra, hogy a világ nem csak az elméleteidől és a saját belső küzdelmeidből áll. Néha érdemes kilépni abból a burkolt szarkazmusból, drámaiságból és önmarcangolásból, amivel oly előszeretettel álcázza magát.

[Néha rajtad felejtem a tekintetem]

Néha rajtad felejtem a tekintetem ~ ~ ~
Már másodév óta érdekelsz. Már évek óta kíváncsi vagyok rá, hogy mi bújik meg a szemeid mögött. Talán, mert látni vélem, hogy van valamilyen hatalmas súly rajtad, látni hiszek valamit, ami a párás tükörből vissza-visszanéz rám egy álom és ébrenlét közötti zuhanyt követően.

 Többször is majdnem megszólítottalak, de nem lenne fair tőlem. Nem lenne helyes elvárnom, hogy feltárj dolgokat, amelyek csak a legközelebbi barátokra tartoznak. Talán rájuk sem.

[metanoia]

metanoia ~ ~ ~
Nehezen tudok rajtad kiigazodni.
Egyszer megközelíthető vagy, aki kívánja mások társaságát. Lelkesen ugrasz bele az órai projectbe, hogy olyat alkossunk, amire méltán büszkék lehetünk, és nehéz lesz elfelejteni. Aztán akkor, amikor azt hiszem, hogy megtört a jég, ismét megemeled azokat a falakat és burkolózol a meg nem értettség zárt függönye mögé.
Megértem azt, ha épp magányra van szükséged, és nem mindig van türelmed hozzám. Mégis, jó lenne úgy melléd ülni, hogy ne tartsak a pillanatnyi hangulatodtól többé.