Ars Occulta

[Vaughan]

ARS OCCULTA

vigyázat, nyomokban káromkodást tartalmaz - 16+

A téboly, ami elszabadult kővé válásom után, felülmúlta minden valaha volt prekoncepciómat. Amikor Eleanor kéjes nevetése felcsendült, és megláttam Vaughan szenvedő arcát, hirtelen nem várt elégtétel járta át minden porcikámat.
Megérdemled, seggfej...
Hiába, aki másokat kínoz, egyszer csak a pálca rossz végén találja magát. Ez már csak így megy. Szemernyi szánalmat sem éreztem a parancsnok irányában, bár ha szabad lettem volna ebben a pillanatban, nem tudom, mit tettem volna. Hogy elmenekültem volna-e a ló hátán, vagy segítek a 'lázadóknak'? És az vajon jó döntés lenne-e? Miután biztosan úgy írtak le engem, mint holmi árulót. Valóban az voltam? Vagy csak egy kiszolgáltatott barom, aki hagyta magát rángatni, mert nem akart élete végéig bujdosni vagy rács mögött senyvedni?
Kétlem, hogy esélyt adtak volna nekem, mégis, azt hiszem meg akartam volna próbálni... Hátha így értelmet nyert volna az a kálvária, amiben az elmúlt hónapokban leledzettem. Ha az utolsó utáni pillanatban ellenszegülnék, az nem csak engem mentene meg, hanem más áldozatokat is?
Sajnos nem volt alkalmam jobban megismerni saját jellemem, hiszen alig egy pillanatra múlt el az engem fogva tartó varázslat. Lesokkolt a brutalitás, a szanaszét cseppenő vér látványa, amikor Eleanor megmártotta éles fogait Tobias karjában. Őt azért egy aprócska részem megsajnálta. Kötözni való bolond volt, talán megérdemelte volna a halált az együgyűségéért... de nem volt rossz ember.
- Tobias... - léptem volna közelebb hozzá, hogy jobb belátásra bírjam, de csupán egy lépésre futotta. Mondandóm sem hagyott nyomot maga után az éterben, csupán a fejemben játszódott le újra és újra, ugyanis egy újabb fenyegető ellenfél bírt most maradásra.
Rémülten pillantottam Wardra, remélve, hogy érti, amit mentálisan próbálok felé sugallni. Némán azért eltátogtam a fejemben játszódó mantrát Tobias felé, hátha tud szájról olvasni...
- Álljunk át a mágusokhoz... Ezek csak lelketlen gyilkosok... - pillantottam Vaughan felé, hogy érzékeltessem mondandómat. Nagyon, nagyon reméltem, hogy még rá tudom bírni a változásra Wardot , nem tudtam róla sokat, de valahogy mindig úgy tűnt számomra, hogy nem gyűlöli olyan elkötelezetten a mágusokat, mint a többi vadász.
Bár talán jobb lett volna, ha azelőtt oszthatom meg vele a tervem, hogy Eleanor kis túlzással kiharapott belőle egy darabot...Akárhogy is, ha most elárul engem Wesleynek, holtbiztos, hogy itt döglök meg. Talán nem is lenne ez olyan rossz vég. Már ha elég gyors lesz, és nem élvezi ki túlságosan a helyzetet. Szépen, lassan a tarkóm fölé emeltem a kezem, jobbomban a pálcámmal, mintegy eljátszva, hogy megadom magam... Csak bíztam benne, hogy valaki majd mellém áll... de ha én nem is, a pálcám talán hasznára lehet valakinek ebben a káoszban...

[Liam]

III. Szakasz: Az Ütközet
II. Kör

M Á G U S O K   É S   V A D Á S Z O K

A varázslat fénye még dereng Liam alakján, mint megkésett holdsugár, mikor Winthrop bűbája megtöri a fényt a fiún — aztán elfut, csak a fű taposása sejteti hollétét.

A köd fölött varjú szárnyak hasítanak, éles, tépett sziluettjük kísérteties árnyjátékká válik. Winthrop belemarkol a szélbe, s onnan a franciát keresi. A küzdelemtől nem messze dülöngél egy férfi az ösvényen, köpenye gyűrött, vér és talán hányás szaga tapad rá. Már gyengébb, de elszántan tart a többi vadász felé.

Tobias fél szívvel, fél lélekkel fordul Henry felé, mintha most már értené — egyetértve a szavak nélkül, bólint. Lendül a pálca. Egy ártást küld Wesley felé. A pálca fénye olyan, mint a villám, mely egy vihar előtti mező fölött cikázik — Wesley hátrarándul, akár egy gyökerestől kitépett fa, de Henry mozdulatai már szabadabbak.

A levegő megfeszül egy pillanatra — Wesley ordítva viszonoz, ellenátka zöldes fénykígyóként tekereg, s Tobias mellett suhan el, mint egy elsuttogott halálos ítélet, mely nem talált gazdára.

S ekkor csend. Fojtott, áldott csend. Gyanús csend.

Vaughan és Eleanor kínjának sikolya elhal. A vér halk lüktetése költözik a földbe, mintha az erdő is felhördülne a látványra. Vaughan felemelkedik, mintha valami ősi erő húzná talpra: markában véres kés, Eleanor gyomrából vörös csermelyek folynak. A nő tekintete üveges, még kapaszkodik a fénybe, mintha láthatna még, hallhatna még — de a világ már lassan elhagyja őt.

Vaughan arcán mosoly. Halvány, kegyetlen mosoly. A világ rendje visszatért: a gyilkos kéz rendet vág.

✟ Határidő nincs, ha megvan mind a három reag jön a KM, vagy ha kettő megvan és már egy ideje áll a kör.