III. Szakasz: Az Ütközet
II. Kör
M Á G U S O K É S V A D Á S Z O K
A varázslat fénye még dereng Liam alakján, mint megkésett holdsugár, mikor Winthrop bűbája megtöri a fényt a fiún — aztán elfut, csak a fű taposása sejteti hollétét.
A köd fölött varjú szárnyak hasítanak, éles, tépett sziluettjük kísérteties árnyjátékká válik. Winthrop belemarkol a szélbe, s onnan a franciát keresi. A küzdelemtől nem messze dülöngél egy férfi az ösvényen, köpenye gyűrött, vér és talán hányás szaga tapad rá. Már gyengébb, de elszántan tart a többi vadász felé.
Tobias fél szívvel, fél lélekkel fordul Henry felé, mintha most már értené — egyetértve a szavak nélkül, bólint. Lendül a pálca. Egy ártást küld Wesley felé. A pálca fénye olyan, mint a villám, mely egy vihar előtti mező fölött cikázik — Wesley hátrarándul, akár egy gyökerestől kitépett fa, de Henry mozdulatai már szabadabbak.
A levegő megfeszül egy pillanatra — Wesley ordítva viszonoz, ellenátka zöldes fénykígyóként tekereg, s Tobias mellett suhan el, mint egy elsuttogott halálos ítélet, mely nem talált gazdára.
S ekkor csend. Fojtott, áldott csend. Gyanús csend.
Vaughan és Eleanor kínjának sikolya elhal. A vér halk lüktetése költözik a földbe, mintha az erdő is felhördülne a látványra. Vaughan felemelkedik, mintha valami ősi erő húzná talpra: markában véres kés, Eleanor gyomrából vörös csermelyek folynak. A nő tekintete üveges, még kapaszkodik a fénybe, mintha láthatna még, hallhatna még — de a világ már lassan elhagyja őt.
Vaughan arcán mosoly. Halvány, kegyetlen mosoly. A világ rendje visszatért: a gyilkos kéz rendet vág.