Tudtam, hogy Mikhailt nem fogom tudni meggyőzni arról, hogy ő még messze van attól, hogy elfelejtett, lesajnált táncos legyen. Én ismertem a másik oldalt: a táncosokat, az öltöztetőket és sminkeseket, a háttérmunkásokat. Mindenki tisztelte, na meg egyben félte Mikhail Bertovot. És nem azért, mert Mr. Sokolov partnere volt, hanem az egész kiállása miatt. Egyszerűen nem lehetett nem komolyan venni. Azért, mert ő is komolyan vette azt, amit csinált.
Természetesen róla is meg voltak a pletykák, miért is került a színházba, milyen előélete volt, de kiről nem pletykáltak egy olyan helyen, ahol ennyi időt kell eltölteni a másik társaságában?
Nem akartam vitatkozni Mikhaillal, úgyhogy ezt el sem mondtam neki. Ismertem annyira a bátyámat, hogy tudtam, nem lehet semmiről sem meggyőzni. Csak az van, amit ő gondol, és ennyi.
Miután ő rákérdezett Alinára, én is rákérdeztem a családtervezésükre. Sosem beszéltem Eduarddal a családi elképzeléséről, és más helyzetben Mikhailt sem mertem volna erről faggatni, de ez most egy olyan intim pillanat volt, amikor úgy éreztem, lehet erről beszélni. Mégis úgy láttam, hogy Mr. Sokolov szeretne majd egyszer családot. Vajon Mik tud erről? Vagy egyáltalán észreveszi? Eduard mer neki erről beszélni?
- Még jó, hogy nem. Azt hinnéd, ez az arc ilyen kisimult lenne, ha éjjelente pelenkát cserélnék? Yoana, kérlek! - jelentette ki határozottan. Az jutott eszembe, hogy ha tényleg ez az egyetlen indoka a gyerek ellen, akkor talán tényleg nem érett meg a feladatra. Ugyanakkor eszembe jutott, hogy nekem Alina mekkora kincs. Hogy mennyi mindenen kellett keresztül mennem, hogy megkaphassam életem kis kincsét.
-Egy gyermek mindig öröm és áldás a családban. - mondtam halkan, és felálltam a fotelből, és inkább a párás ablakhoz mentem, hogy Mikhail ne lássa az esetlegesen elbukkanó könnyeimet. - Ha nem álltok készen rá, akkor tényleg nem szabad ilyen áldozatot hozni. Szoktatok erről beszélni Eduarddal? - kérdem, nem nézve Mikhailra. Kezemmel letörlök egy kis párát, és inkább az udvarral foglalkozom.
A beszélgetés kezd egyre kínosabbá válni, úgyhogy szeretném, hogy megjöjjön végre az a házimanó, és nekiállhassak a főzet elkészítésének. Lassan Alinának is ennie kellene, utána meg aludni. Remélem most már tényleg megjön az a manó!

Egyértelműen idegesítettem Mikhailt. A kérdéseimmel, az állítólagos okoskodásaimmal. Egyszerűen nem értettem, mit vár tőlem. Én nem fogom megjátszani magam előtte, mint sokan mások. Tőlem nem azt fogja hallani, amit hallani akar, hanem, amit valóban gondolok. Ha ezt nem fogadja el, akkor sajnálom.
Azzal pedig főképp nem tudtam mit kezdeni, hogy ennyire ellenáll a kisbaba témának. Persze, vannak olyan emberek, akiknek nem való a gyerek, és talán Mik ezek közé tartozott, de Eduard annyira rendesen bánt Alinával, hogy nehezen tudtam elhinni, hogy nem akarna egy babát.
Vajon mi a nagyobb áldozat? Lemondani egy babáról egy másik ember kedvéért, vagy lemondani a szabadságról a szerelmedért? Valószínűleg ebben a kérdésben soha, senki nem fog igazságot tenni. Talán nem is kell, az fog lemondani a másik javára, aki simulékonyabb. Az pedig ebben a párkapcsolatban egyértelműen Eduard volt.
-Nincs semmi bajom. - fordultam vissza, és alig vártam már, hogy megjöjjön az a nyavalyás manó az összetevőkkel és a recepttel. - Mennyi időbe telhet még visszaérni Londonból? - kérdeztem halkan Miktől. - Alinának lassan aludnia kell. De talán az a másik manó el fogja tudni altatni... Habár soha, senki nem altatta még rajtam kívül...
Alinának meg kell szoknia, hogy nem mindig vagyok ott vele. Ez most pont egy jó alkalom. Mikhailra néztem:
-Nem hűlt még ki a vized? - Mondjuk lehet, hogy megbűvölte, hogy ne hűljön ki, szóval a végén még egy ilyen ártatlan kérdést is támadásként él meg...
Egyszerűen nem tudtunk beszélgetni. Bármit mondtam, kiforgatta, ez pedig fárasztó volt. A bátyámra néztem, és felsóhajtottam:
-Miért nem kedvelsz engem? Mit tudnék tenni, hogy csak egy kicsit is emberként tekints rám?
Azt hittem azzal, hogy eljöttem otthonról, és Londonban kerestem menekvést, kiváltok belőle valami tiszteletfélét. De továbbra is csak a lesajnálást kaptam. Az egyetlen ember, akitől támaszt kaphattam volna, folyamatosan csak lenézett és megalázott. Ez pedig néha nagyon fárasztó tudott lenni. Szerettem volna legalább egy kicsit érteni, mi ez az egész. Erre pedig nem kínálkozott jobb alkalom, most nem tudott elszökni.

Mikhail annyira kegyetlen tudott lenni néha. Egy másfél éves kislánynak még ne nyíljon a szeme semerre. Nem örökre akarom védelmezni, csak a legjobbat megadni neki. Ha már családból elég cifrát kapott. Ő pedig, aki úgy áll hozzá a világhoz, hogy csak ő van, és senki más, ne akarja megmondani, hogy nevelem a gyerekem.
Már tényleg nagyon szerettem volna, ha megérkezik az a manó...
Nem értettem a bátyámat, azt pedig végképp nem értettem, hogy mit kedvel benne Eduard. Persze, Mik jól nézett ki, és kegyetlenül jó táncos volt, de a személyisége - mint mindenkié a családunkban - eléggé eltorzult volt. Talán úgy gondolta, hogy meggyógyíthatja. De egy harmincas férfi már nem fog változni... Ezt be kell látni.
Sose fogom megérteni ezt a kapcsolatot.
- Mit vársz tőlem, Yoana úgy mégis? Nem látod, hogy totál ki vagyok készülve? Nincs energiám arra, hogy veled tartsak babazsúrokat, amikor éppen olyan kedved van!
Ez igazán felháborító volt.
- Egyáltalán nem ezt várom tőled. - kezdtem én is kijönni a sodromból. - Csak egyszerűen azt, hogy viselkedj úgy, mint egy testvér, egy családtag! Te vagy az egyetlen, akit Alina rajtam kívül a családjának nevezhet. Egy kicsit megerőltethetnéd magad! Érdekes módon Mr. Sokolovnak ez nem esik nehezére! Ő eljön, érdeklődik, szereti Alinát. Te még csak rá sem nézel. Egyszer sem kértelek semmire, sem a magam, sem Alina dolgaiban. Annyit kérek tőled, hogy legyél te is a családja része.
Néha úgy érzem, hogy semmi értelme ennek a hegyi beszédnek. Úgysem fogja még csak meghallani sem. Felfogni meg egyáltalán nem. Nem is értem, minek járatom a számat. Nem is értem, miért vagyok egyáltalán itt!
- Elegem van ebből... - rázta meg a fejét.
Hát még nekem. - mondtam volna legszívesebben, de végül nem mondtam semmit. Nincs értelme összeveszni a bátyámmal. Vagy ennél jobban összeveszni - már magam sem tudtam, hányadán állunk.
- Kisasszonyka, Pintyőke meghozta, amit kért. - jött be egy másik manó, és oroszul szólt hozzám.
- Ó, hála a jó égnek. - morogtam, és fogtam magam, se szó, se beszéd otthagytam Mikhailt.
Egy gyors puszi után, amit Alinának adtam, nekiálltam a főzetnek. Nagyjából egy óra volt az elkészítése és nem is tűnt bonyolultnak. A leírás szerint kétszer kellett bevenni, és a betegnek kutya baja sem lesz. Miért nem hívott Mikhail korábban?
Amíg a főzetet készítettem, a bátyám és az én kapcsolatomon rágódtam. Nem lenne jobb, ha teljesen eltűnnék az életéből? Most már volt pár ismerősöm Londonban, talán találtam volna más állást. Vagy megkérhettem volna Mr. Sokolovot, hogy segítsen valami mást találni.
Kicsit összeszorult a szívem, amikor arra gondoltam, hogy ha Mikhailt kizárom az életemből, akkor a párjával is ugyanezt kell tennem. Eduard volt az egyetlen, aki tényleg foglalkozott velünk, érdekelte Alina. Ezt pedig nehéz volt elengedni. A lányomnak kellett a támogatás. Kellett neki egy biztos háttér, amit én egyedül nem feltétlenül tudtam megadni neki.
Akármennyire nem akartam függeni Mikhailtól és Eduardtól, szükségem volt rájuk.
Egy óra egyszerre lehet hosszú és rövid idő. Alina egy jó nagyot aludt, amíg elkészült a főzet. Megkértem, hogy segítsen nekem felvinni Mikhailhoz a tálcát, amin az utolsó hozzávalók voltak.
Kopogás után léptünk be a bátyám szobájába.
-MikMik! Gyógyi! - vigyorgott rá Alina. Ő még egyszerűen mindenkit szeretett.
-Meghoztuk a bájitalt! Két adagot készítettem belőle. Ezt most vedd be, a másikat pedig holnap reggel. Ha minden jól megy, holnap estére rendbe kell jönnöd.
Megvártam, amíg megissza az italt, aztán összeszedtem a bögrét és a tálcát, és felsóhajtottam.
-Gyógyulj meg hamar, Mik.

A bájital elkészítése pont arra volt jó, hogy kitisztítsam a gondolataimat a Mikkel való beszélgetés (vita?) után. Miért jutunk mindig el odáig, hogy vitatkozunk? Tudtam, hogy a bátyámnak kirívóan nehéz természete van, de mégis csak testvérek vagyunk. Valaminek csak kellett volna lennie közöttünk a családi köteléknél.
Nem tudtam, hova tenni az egész viselkedését. Én nem tehettem arról, hogy egy kicsit jobban bántak velem, mint vele. De jobb volt az, hogy egy olyan álomba ringattak, amit aztán nem kaphattam meg. Sőt...
Mikhail a történetemnek még csak a felét sem ismerni, mert nem vette rá a fáradtságot, hogy megismerjen. Bezzeg, az ő történetét mindenki ismerte a családban. Eleget hallottuk, amikor még otthon volt, vagy amikor éppen otthon volt - a veszekedésektől zengett a ház -, vagy amikor nem volt otthon, és apánk őt szidta valamiért. Mert az sokkal könnyebb volt, arra fogni mindent, aki nem volt ott.
Alapvetően nem is az érdekelt, hogy velem nem törődik. De Alinának szüksége volt egy férfi-képre is, amit én nem tudtam megadni neki. A kislány és a munka mellett nem igazán volt időm ismerkedni, párt találni pedig egy egyéves kislány mellett nem könnyű. Arról nem is beszélve, mennyire megcsappant a bizalmam a férfiak irányába.
A bájitalt kevergetve azon gondolkodtam, hogyan tudnánk jobbá tenni a kapcsolatunkat. Egyszerűen nem tudtam, Mikhail mit vár tőlem. Nem szerettem volna egy bólogató báb lenni, aki azt mondja, amit hallani akar. Én sosem voltam ilyen. Én őszintén megmondom a véleményemet, még ha ez nem is tetszik...
Az elkészült bájitalt már Alinával együtt vittük fel. Igenis, ráerőltettem a kislányomat Mikhailra, de neki pedig szoknia kellett, hogy most már eggyel többen voltunk a családban. Szerettem volna, ha ő is része lehet az életünknek, még ha egy mogorva nagybácsiként is, aki megkeseredett az életétől.
- Van egy házam London külvárosában. - sóhajtotta - vajon egyfajta köszönetképpen? - Mondd le az albérleted és költözz oda, én már úgyis itt maradok örökre gondolom. Kivéve, ha Sokolov kidob, mert nem akarok vele kölyköket. De egy szoba akkor is jutna, mert emberi mérete van, nem úgy, mint a lakásodnak.
Meglepetten néztem rá. Anyagilag rendkívül sokat segítene a helyzetünkön, ha nem kellene az albérletet fizetnem. Ugyanakkor azért jöttem Londonba, hogy önálló lehessek. Nem akartam Mikhail bentlakó bejárónője lenni. Meg kellett teremtenem a saját jövőmet, a saját életemet, egzisztenciámat.
-Nem is tudom, Mik. Ez nagyon kedves tőled, és őszintén remélem, hogy soha nem kell visszaköltöznöd abba a házba. De csak akkor fogadhatom el, ha biztosan tudom, hogy ez nem okoz problémát neked. Hidd el, nem akarok a terhedre lenni, és remélem nem érezted soha így, amióta Londonba jöttem.
Alinára pillantottam, talált valami díszt, most azzal játszott, úgyhogy talán kiadhattam a lelkem.
-Amikor Londonba jöttem, bevallom, hogy számítottam a segítségedre. Igazán kellemetlen helyzetben voltam, és fogalmam sem volt, hogy kapok-e segítséget tőled. De kaptam, és ezt nagyra értékelem. Tudom, hogy utáltál otthon élni, de hidd el, nekem sem volt jobb. Belekényszerítettek egy házasságba, ahol nem teljesedhettem ki. A családunkban is egy senki voltam, hát még a házasságban. El kellett jönnöm onnan, hogy Alinának jobb élete lehessen, mint nekem vagy neked. Én csak ebben kérem a segítségedet.