Ahol fény, ott árnyék...

A n n a


m u s i c

.. can't help but love you
Even though I try not to
I can't help but want you
I know that I'd die without you..

..a trágár szavak esélyesek...

- Azt neked köszönhetem.
Érzem, ahogy Sophie somolyog a bújtatott elismerő bók hallatán és ez meglep. Oly annyira, hogy talán az arcomra is kiül az értetlenség.
- Azt IS.
Ahogy kihangsúlyozza az utolsó szócskát úgy változnak vonásaim és immár egy őszinte apró mosoly ül ki arcomra.
- Aligha. Csakis magadnak. Hihetetlen erős vagy és nem a farkas miatt. – nézek rá jelentőségteljesen, nehogy azt higgye emiatt a tényező miatt sikerült kicsusszannia az átok csapájából. - … nekem alig volt ebben szerepem.
Ha nem vesszük azt, hogy maximum erőt meríthetett belőlem, belőlünk de ennyi. Fizikálisan semmilyen eszköz nem állt rendelkezésemre, semmilyen ellenbűbáj, semmilyen bevált trükk. Ez az ő elméje, mondhatni az ő börtöne, amit maga kellett megvívjon. Csak ne érkeztem volna olyan későn… Bevillan a felduzzadt ajka, ami mostanra már teljesen lelohadt, és Alexej vad követelőző csókja. A féltékenység kígyóként tekeredik a szívem köré és szorongatja meg. Elbasztam, tudom jól.
- De ez nem fordulhat elő még egyszer.
- Hát, ebben a legteljesebb mértékig egyetértünk. – sóhajtok lemondóan, beleegyezően félig-meddig talán csalódottan de leginkább fáradtan. - … soha többé nem engedlek el. Már meg is kezdték a ház biztosítását, hogy esélye se legyen annak a patkánynak többet hasonlóra se…
Tétovázok egy pillanatig feltegyem-e a kérdést, ami tegnap óta nyomaszt, de végül csak nem tudom megállni és kicsúszik a számon.
- Mikor jöttél rá hogy nem én vagyok?
Már az elején? Vagy csak a közepén esetleg a legvégén? Nem kurvára mindegy már? A válasz; de. Lehet hiba, lehet illetlenség is ilyet kérdezni elvégre még lábadozik, alig van tudatánál, de ahogy itt ül és mocorogni kezd kellően élénknek látszik és nem is annyira gyámoltalan talán, mint azt hinné az ember.
- Mondtad, hogy bújjak el nálad, és ha sohasem jövök többé el, akkor arany életem lesz…
Keze a kezemben könyököm az ágya szélét támasztják, de most kissé előrébb dőlök mert módfelett érdekel mi lesz ennek a mondatnak a vége. Az aprócska szünet, amit közbeiktat, nem tudom miért jelentős. A mondanivalója súlyától? Vagy csak a helyzet komolyságától? A sebe fájdalmától, amit az iménti mozdulata okozott? Minek szól az a fintor amely átrendezi szép vonásait? Bármelyik eshetőség is áll fenn a felsoroltakból, némán kivárom a folytatást.
- … és, már biztos vagyok benne, hogy így is volna. De csak az arany része.
Szóval ez egy kurva nagy nem. Már majdnem elér a csalódottság első keserű hulláma, Anna  ellenben megakadályozza hogy maga alá temessen.
- Csak hogy én élni akarok. Veled. Nyugodtan.
A szívem két hangos dobbanással üt kissé hevesebben és ritmust váltva az utolsó szavakra. Ha nem egy kórházba lennénk és nem lenne az oldala összevarrva lehet felkapnám és már vinném is haza, csakhogy nem tehetem meg. Ehelyett tehát egy megkönnyebbült sóhaj szalad ki belőlem és ajkaimhoz emelem puha kézfejét hogy csókolt küldjek rá.
- Graden Lodge-ba? Nem túl korai még ez? Mindegy, nem fontos….
Hitetlenkedő pillantással kérdezek vissza. Én ugyan nem bánnám, ó de mennyire nem! Csakhogy a tegnapi kis incidens óta magam sem akarok jószerével ott lenni. Még az is megfordult a fejembe, hogy eladom az egészet a francba. De ha Anna ott van, ráadásul önszántából, akkor az megint más.
- De ahhoz Zharkovnak meg kell halnia. A többinek is, de azért, amit Alfreddel tett… Legközelebb nem hátráltató ártást érdemel, ha valamelyikünk pálcájának hegye elé kerül.
Biccentek helyeslően. Nem érdemel semmit az a féreg, így lelkiismeret furdallás nélkül ütöm ki, átkozom le vagy repítek golyót a fejébe ha eljön az idő. De az sajnálatos módon nem ma van. A többiek meg… az más tészta, de olybá tűnik lehet orvosolhatóbb terhet jelentenek Zharkov-nál.
- Már van egy-két ötletem, majd átbeszéljük őket, de ezekkel még ráérünk.
Megnyerő, bíztató mosolyt küldök felé, hogy ne aggodalmaskodjon ilyeneken, mert most máson van a prioritás. – Most az a fő, hogy mihamarabb felépülj, és elvihesselek innen a háziőrizetembe, bébi.
Tudom, hogy utálja ezt a jelzőt de nem érdekel. Huncot vigyorom is szavai törik le.
-  Annyira sajnálom…
Látom a szemeiben a fájdalmat és tudom mennyire őszinte. Hogy főként nekem szól, és bár képtelen vagyok kimutatni vagy mondani ezt de hálás vagyok ezért. Alfred nem csak barát volt, de szinte apám helyett apám vagy kora miatt inkább nagyapám. Hiányozni fog a bölcs csendessége, a precizitása akárcsak a ritka de annál hatásosabb agymosásai amik rám fértek mikor a legsötétebbeknek tűntek azok a bizonyos órák.
- Tudom. – bólintok megértően. - … de ne tedd, nem a te hibád. És ő elégedett lenne. Sose akart ágyban párnák között meghalni. Az túlontúl öreges lett volna neki…
Felkacagok keserédesen de halkan, mert a fülemben cseng a kioktató hangneme ahogy ezeket mondja, s az emlék hatására megint belefacsarodik a szívem.
- Nagyon szeretett téged.
Valami oknál fogva csendessé válik a hangom. Pedig nem akarom ezt a súlyt Annára helyezni sőt, pont hogy le akarnám venni róla amennyire csak lehet.
- Csináltatok egy portrét, mert a ház nem ugyanolyan nélküle.
Ezek totál felesleges információk, egyrészt mert látni fogja a végeredményt ha minden igaz, másrészt nem kértem a véleményét vagy az engedélyét. Mégis úgy érzem, fontos megosztanom vele. Talán a gyász miatt vagy mert… akarom, hogy tudjon mindenről is.

Ahol fény…



♪ ‘cause I’m not bulettproof  ♪

*   *   *   *   *

Kénytelen vagyok feküdni, és hallgatni. Bátorító szavai lassan nyugtatnak meg, nehezen érnek célt, de azért feloldódom. Milyen különös… Cartwright épp a farkast hozza fel, hogy nem miatta vagyok erős, én pedig elgondolkodom, mert mindigis a gyengeségemnek tartottam. Egy kórság, zavaró, irányíthatatlan… És igen, erős. De hogy én az volnék, és nem amiatt? Érdekes felvetés. De visszakanyarodunk a történtekhez.
- Mikor jöttél rá hogy nem én vagyok?
Nem tudok azonnal válaszolni. A bűntudat, az emlékek ködössége megbénít egy kicsit, és csak farkasszemezek a másikkal tanácstalanul… Nem is értem, hogy fordulhatott elő, hogy Zharkov így átvert. Hiszen most olyan egyértelmű, a vonásai, a rezzenései, a szeme tükre alatt meghúzódó, kéken kavargó mélység…
- Gyanús volt, az elejétől. A koktéltól lehet, hogy nem jöttem rá rögtön. De talán… Mikor hozzám ért.
Kiráz a hideg, és ez is fáj, mert mindenem beleremeg, s megint, mintha oldalba találna újra az átkozott golyó. Úgy tűnik, így kárhoztat a sors a hibámért, s én fásultan fintorogva tűröm újra, meg újra, ahogy belémhasít a lövés.
- Igen, akkor rájöttem. Utána megéreztem rajta a százfűlé illatát, de az már inkább csak megerősítés volt.
Elterelődünk a jövő felé, de minduntalan a fejembe tolakszik annak a másiknak az érintésének az emléke. Rettenetes. Bár ne lettem volna olyan sértett, a büszkeségem vezetett el a biztonságból a bár irányába, s amiatt történt ez az egész.
- A helyszín nem fontos.
Helyeselve bólintok finoman, lassan. Nem is az együtt lakást szorgalmaztam - bár amilyen életvitelt az elmúlt napokban folytattunk, akár ki lehet mondani, hogy eléggé együtt éltünk - de azt, hogy szabadon élhessem az életem, aminek ő a része. Bonyolult része, de része.
- Már van egy-két ötletem, majd átbeszéljük őket, de ezekkel még ráérünk. Most az a fő, hogy mihamarabb felépülj, és elvihesselek innen a háziőrizetembe, bébi.
Ahogy kimondja azt a lekicsinylő becézést, amit tudja, hogy nem kedvelek, póbálok megrovón nézni, de úgy vigyorog, hogy egyszerűen nem lehet rá haragudni. Így a lesújtó pillantásból inkább szerencsétlen lesz, s a felháborodás élét elüti a szomorúság. Megint eszembe jut, ahogy Alexej elcsalt.
- Zharkov is így hívott, mert hallotta tőled.
Elönt a bűntudat. Hogy nem tűnt fel, ahogy az orosz komolyan, hidegen nézett, miután rászóltam? Ez a csibészes vigyor, ez lett volna a megszokott válasz. A bűntudat jobban fájt, mint a lövés nyoma.
- Tudom. … de ne tedd, nem a te hibád. És ő elégedett lenne. Sose akart ágyban párnák között meghalni. Az túlontúl öreges lett volna neki…
Könny szökik a szemembe, hiába próbálom egy mosollyal palástolni, látom, hogy a másik is küzd. Pedig furcsa mód a mosoly is jön magától, szomorúan de őszintén, mert Alfredra gondolok. Cartwright minden szava igaz. És eszembe juttatja, milyen szeretetre méltó,
- Nagyon szeretett téged.
Egy apró sóhaj után, halkan válaszolok.
- Ahogyan Téged is. Nagyszerű ember volt. Túl jó…
Aprót nyelek, és elhallgatva pislogok, a makulátlan fehér ágyneműt tanulmányozva tüzetesen.
- Csináltatok egy portrét, mert a ház nem ugyanolyan nélküle.
Bólintok. Furcsa mágia ez, de azért hoz egy kevés megnyugvást. Bár a bántudatot nem tudom elkergetni. Ha nem megyek el duzzogni a bár irányába, ez az egész talán nem történik meg, vagy nem így. De az a fránya büszkeség…
Csend áll be közénk. Elgondolkodva nézem őt. Több víz van most azokban a kék tavakban, mint szokott, de legalábbis az én szemeim még párásak kissé.
- Ott kellett volna maradnom a közeledben. De az a lány…
Alig tudom hirtelen felidézni, annyira tele van a fejem a többi történéssel, de szép lassan felrémlik előttem a fiatal, csinos hölgy, az én ízlésemnek túlontúl is merész ruhában.
- Az sem számít, ha ő volt az, akivel Te… Teljesen mindegy. Ezután nem üldöz el olyan könnyen el mellőled semmi és senki.
A végét már elég határozottan kijelentem, ha nem is tudom kimondani, ami pedig az eszemben járt. Hirtelen úgy érzem, jöhetne még egy kör fájdalomcsillapító, vagy esetleg belesüppedhetnék ebbe a fehérségbe, amit az ágynemű képez körülöttem. De Chris kezébe kapaszkodom mégis, gyengén, de bátorítón. A folyosón végigtrappol valaki, aztán a nevemet hallom zengeni a visszhangos falak között, kellemetlenül hangosan. Értetlenül kapom fel a fejem, aztán fájdalmas és értetlen fintorral nézek Cartwrightra, hátha ő tudja, mi folyik itt. Hallhatjuk, ahogy a gyógyító ebbe a szobába irányítja az érkezőt, s elönt a rosszalló gyanakvás.

A n n a


m u s i c

.. can't help but love you
Even though I try not to
I can't help but want you
I know that I'd die without you..

..a trágár szavak esélyesek...

- Gyanús volt, az elejétől. A koktéltól lehet, hogy nem jöttem rá rögtön. De talán… Mikor hozzám ért.  
Első gondolatom az, hogy betiltom most azonnal azt a kurva Angyaltőrt. Mennyi gondot fog vajon még ez okozni nekünk ebben a kibaszott életben? Persze ugyanakkor tisztában vagyok azzal is, hogy ez a gyászom folyamatának egy jelentős állomása volt. Anna elengedésének elfogadása. Szóval egyszerűen nem szabad, nem lehet csak úgy lesöpörni arról a képzeletbeli asztalról. Az érintés meg… szinte remegek a dühtől ha csak arra gondolok, hogy mit tett vele ráadásul a szemem láttára. Nem lett volna szabad hagynom.
- Igen, akkor rájöttem. Utána megéreztem rajta a százfűlé illatát, de az már inkább csak megerősítés volt.
Bólintok, jelezve hogy tudomásul vettem és nem kell tovább ebben a kellemetlen emlékben maradnia. Illetve, én nem kívánok többet beszélni róla. Elegáns megoldás a százfűlé, de szerencsére nem túl tartós. Én mondjuk sose kellett hogy hozzá nyúljak, ami meglepő lehet de valahogy undorítónak tartom az alakváltás ilyesféle formáját.
Gyorsan tovább is lépünk az együtt élés gondolatára, amitől nem zárkózom el pusztán ledöbbent a hirtelen hippogriff gyorsaságra való kapcsolás a témát illetően. Elvégre kicsivel több mint egy hete vagyunk együtt, amiről eddig csak Alfred tudott, senki más. Az idő nagy részében inkább Camden-ben voltunk, részben mert a lokállal a Rosewood mellett ugyanúgy vannak/voltak elmaradt és bepótolandó feladatok, a gépezet se megy még olyan olajozottan, mint azt szeretném, illetve mert így biztos voltam abban, hogy senkivel nem fut össze Anna. Se Daviddel, se Mirabellával. Másrészt praktikus is volt, mert csak az orra előtt nem keresi az orosz maffia se azt, amit igazán magának akar ugyebár. És milyen eszményi egy hét volt… Igyekeztem amennyire csak lehetett besűríteni a munkát hosszú, fárasztó, tömény órákba és a lehető leghatékonyabbnak lenni, hogy az így felszabadult extra időt amint lehetőségem nyílt vele tölthessem. Ő pedig rettentő készséges és elfogadó volt, már ami a rabságot illeti és a lelkesedése – meglepetésemre- még ettől is intenzívebb, ami a megvetett ágynemű összegyűrését szorgalmazta.
- Zharkov is így hívott, mert hallotta tőled.
Mordulok egyet, egyrészt a név említése miatt, mert ez felér egy káromkodással Volkova szájából, másrészt mert volt képe annak a seggfejnek kihallgatnia, lemásolnia és utánoznia engem. Mosolyom le is lohad, mert már nem tartom annyira viccesnek annak ellenére, hogy imádom cukkolni ezzel Őt. Imádom, hogy bosszantja, pedig ha tudná, hogy soha senkitnek nem mondtam ezt sem… lehet jobban értékelné.
A dühöm azonban fájdalomba vált át, ahogy Anna Alfred-ra tereli a beszélgetés folyamának irányát. Gombócot érzek a torkomban, pláne mikor szavaimra válaszolva leigazolja, mennyire közel állt hozzá is.
Jó ember… hát igen. A jóság fogalma mindig vitatható de ha valaki megérdemelte ezt a jelzőt, akkor az ő volt. Anna tekintete az ágyneműt vizslatja és nekem is könnyebb nem rá nézni. Így annak ellenére, hogy az esetek többségében mindig keresem a tekintetét most pont hogy igyekszem messze kerülni. A félig teli vizespoháron, a komódon sorjázó gyógyszeres üvegek pihentetem inkább, mert egyszerűbb és kevésbé szívbe markolóbb látvány, mint Volkova könnytől csillogó pillantása.
- Ott kellett volna maradnom a közeledben. De az a lány…
A csendet a nő töri meg, és bár a szavak vontatottan érnek el hozzám csak megtalálnak. Értetlenül vonom össze szemöldököm, mély, gondterhelt barázda jelenik meg ennek hatására arcomon és most már kékjeim az Ő arcát kutatják.
- Lány? Milyen lány? – kérdezem zavartan, majd egyszer csak mint egy villámcsapás, beugrik. – Oh… vagy úgy! Dakotára gondolsz?
- Az sem számít, ha ő volt az, akivel Te…
Csend.
- Akivel… mi?
Megint értetlenkedek egy sort. Igaz aludtam, de talán nem eleget és még inkább nem jól. Bár a föld érintését meghálálta a derekam, mégiscsak Anna mellett alszom a legjobban a puha matrac ellenére, rémálmok nélkül.
- Teljesen mindegy.
Csodálom hogy nem hallja, mekkorát koppan bennem a felismerés ólomsúlyú köve a következő pillanatban. Rájövök hogy a féltékenység most érinti meg úgy igazán én pedig nem tehetek róla de felnevetek. Már a feltételezés is abszurd számomra, az pedig a hiúságom legyezi, hogy Anna konkurenciát látott benne. Bár ne az lett volna az ára, ami.
- Ezután nem üldöz el olyan könnyen el mellőled semmi és senki.
Kaján vigyorral arcomon húzódom még közelebb hozzá, most már csak centikre vagyok tőle.
- Hmm… az jó. Dakotával csak rövid partnerkapcsolatunk volt… - várok egy percet hogy félreértse még jobban a dolgot, majd hozzáteszem elégedett pimasz mosollyal. -… természetesen szigorúan üzleti. Semmi több. Hosszú évekkel ezelőtt találkoztam vele először egy aukción, Amerikában, és rábíztam valamit, ami az enyém. Nincs több köztünk, nem is volt. Sose lesz. Nem igazán az esetem, de imádom ha féltékeny vagy. Rohadt jól áll!
Vicceskedem szinte ajkaira nevetve majd finoman csókolom meg mert nem akarok több fájdalmat okozni neki egyetlen felesleges mozdulattal se, mint amit feltétlen muszáj elviselnie. Az idillt egy kétajtós szekrény megjelenése töri meg, aki úgy csörtet be a kórterembe, mint egy mugli búldózer, de még a fejét is le kell húznia az ajtókeretben.
- Segíthetünk… ?
Mérem fel Annától nagy nehezen elszakadva, szinte vonakodva, de csak centikre húzódok el tőle. Nem az ismeretlen testi méretei vagy az izmok sokasága döbbent meg és kezd el váratlan nyomasztani, még csak nem is az arckifejezése vagy a puszta jelenléte… hanem sokkal inkább a fejembe előtoluló név, ami erre az alakra tökéletesen ráillik az elbeszélések alapján. És ha ez igaz, akkor benne vagyunk a pácban rendesen, mert az aurorok egyik legjobbikához van szerencsénk, akit érthetetlen okoból egész eddig sikerült elkerülnöm a hosszú évek alatt.

To Chris & Anna
mert valakinek dolgozni is kell

munkaruházat  II zene a folyosón

Óvatosan lépdelve haladtam a Mungó folyosóján. Itt mindig olyan képtelen csend van, az agyonfertőtlenített kő meg kellemetlenul hangosan kopog. Pedig sietek, el kell intéznem ezt az ügyet mihamarabb. Ha lekésem a vacsorát, Melanie megint nem szól hozzám. Lehet, hogy jobban járok, ha már itt lenyúlok valamelyik kómás beteg mellől egy csokor virágot. De majd kifele menet. Most keresem a megfelelő szobát, ahol a frissen magához tért tanuval beszélgethetek el.
Különös ügy ez, mert általában keressük az összefüggéseket, amik nem látszanak, s az aztán elvezet a magyarázathoz. De itt… Itt meg az van, hogy az összefüggés az éppen világos, hiszen ez az a nő, akit múltkor az a ruszki túszejtő követelt magának. Erre most előkerül, egy pisztolygolyóval meglőve. A környék egyik legtehetősebb varázslójának a társaságában. Ezen a ponton emlékeztetnem is kell magam, hogy ne ugorjak rá erre az ügyre annyira, mert ha elhúzom a faggatódzást, akkor a nejem a kutyám kajáját tálalja elém, mire hazaérek.
Belépvén a kórterembe, elégedetten látom, hogy egyrészt az interjúm alanya fenn van, másrészt pont azzal van, akit szintén ki kéne hallgatnom, harmadrészt mindketten vannak annyira jól, hogy ott turbékoljanak a betegágyon.
- Elnézést a zavarásért - harsogom kedélyesen és egyáltalán nem zavartatva magam, majd invitálásra nem várva beljebb jövök. A minisztériumi talár akkor is elárulná kilétemet, ha esetleg nem szokták bújni a Szombati Boszorkány “Ki a leghelyesebb pasi a minisztériumban” c. rovatát. Nevetséges, hogy kerülhettem Mirollal holtversenybe… Na de az én arcom nagyobb volt. Mármint a cikkhez mellékelt fényképen.
- Látom, már jobban van. Fel kell tennem néhány kérdést a sérülése körülményeivel kapcsolatban, miss Volkova. 
- Nem, nem vagyok jobban. Talán jöjjön vissza később.
Hideg, szúrós tekintetet kapok olyan szempillák alól, amiért mások vagyonokat fizetnek, de szerintem neki ezek csak nyeremények a génlottóról. Ezek bizony komoly veszélyt jelentenek bármelyik férfi józan eszére, de én azt már biztosabb helyen tudom, jelesül a nejem bukszájában. Szóval ez engem ugyan nem hat meg. Kaján félmosolyra húzom a számat, és a jó vágású fickóhoz fordulok.
- Semmi gond, a kedves Mr. Cartwright bizonyára kisegíti, hiszen ha jól tudom, ő is mindenről tud az eset kapcsán. Naszóvalakkor…
Szemtelen és derűs határozottsággal megkerültem az ágyat, majd a szömszédosra lehuppantam, és lecsaptam az ott lévő üres éjjeli szekrényre a mappámat, amin a pergamen meg az önjegyzetelő sólyomtoll penna is volt. Egy pálcapöccintésre a toll máris függőlegesbe vágta magát, és ahogy elhangzott bármi fontos szó, azt azonnal szorgalmasan lekörmölte. Így aztán ehhez a dúsgazdag, de a jelek szerint jelenleg kissé szétcsúszott úriemberhez intézem az első kérdésem, aztán hátradőlve figyelek.
- ... Meséljen nekem, hogyan került a kedvese ilyen méltatlan állapotba?