Menedék

[M E N E D É K]

M E N E D É K

Gabriel Milton otthona valahol a természetvédelmi területen belül egy tisztás kellős közepén kapott helyet. Bár maga az épület meglehetősen nyílt képet mutat, a területét rengeteg riasztóbűbáj védi elrejtve a kíváncsi szemek elől, legyen az varázstalané, vagy a varázslóvilágé egyenesen. Megtalálni jóformán lehetetlen az engedélye nélkül, nem része a Hop-Hálózatnak és hoppanálni sem lehet a határon belülre - már feltéve, hogy nem maga Milton teszi meg.
A külső szakaszokat különböző mágikus csapdák védik, így aki valóban betörni óhajtana, komoly problémákba ütközhet.
És ha ez sem lenne elég, itt él az a négy mágikusan feljavított harci kutya is, aki előszeretettel üdvözli a túl erőszakos hívatlan vendégeket.

Királylány
2002. január 20.
előzmény

Messze nem ismeri még eléggé ahhoz, hogy tudja igazán, mi árt Miltonnak lelkileg és mi nem. A karperec megteszi akkor is, ha ártatlannak tűnik és az emberek döntő többségére némi bosszúságon túl nem lenne mélyebb érzelmi hatása. Saját feszültsége ezúttal valóban csak Elliot számára szórakoztató, Gabrielt ugyanis messze többtől rabolja meg az a varázstárgy, mint a tolvajszarkától mentes szabadsága. Hogy ezt Elliot felismeri-e, vagy sem jelen helyzetben, valószínűleg semmit nem változtat az eseményeken, ám az auror kifejezetten az utóbbit értékelné. Nem áll szándékában gyengeségeket adni a férfi kezébe, bár a jelenlegi szituáció így is erősen kérdőjeles.
Nem érdekli a két nőstény annál tovább, hogy sikkantva távoznak onnan, ahol egyébként semmi keresnivalójuk nincsen. Vagy éppen nekik kettejüknek nincs, ez a probléma pedig úgy fest még könnyebben orvosolható.
Az otthoni környezet nem jelent azonnal megnyugvást Milton számára. Még ha az ismerős illatok rendelkeznek is ilyen potenciállal, Elliot esszenciája sokkal közelebbről mászik fel az orrába és fészkeli be magát az agyába. Az a vigyor még mindig az idegein táncol és a válasz nagyon messze van a kielégítőtől. Hogyan. Nyűgözöl le egy bilincset.
Nem teszi fel hangosan a kérdést, egyszerűen csak próbál más kapaszkodót találni magának az életben. Azt ugyanis még soha nem tette személytől függővé és nem is most fogja elkezdeni, pláne nem Elliottal, akiben valójában nincs semmi oka megbízni. Hogyan is lenne? Csak egy célpont, akinek képessége van gyorsan és alaposan elvonni a figyelmét, ez pedig kimondottan veszélyes rá nézve.
Hazudhatja ennek ellenkezőjét a tény, hogy haza hozta, addig senki szép kis feje nem gondolkodik azon, hogy egy egyszerű mágikus béklyó a csuklóján folyékony drogként injektálja vérébe a pánikot és a düh az egyetlen, amivel kordában tudja tartani.
Mert mostanra ő is érzi.
Ahogy a kanapén ülve, hunyt szemekkel hagyja, hogy az ház kellemes csendje átjárja a tudattal, hogy a semmi közepén van és ide az égvilágon senki és semmi nem fogja beenni magát, akinek és aminek nem hagyja, már megérzi a bilincs csendes, vibráló mágiáját, amely úgy kúszik fel a karján a bőre alatt, mint valami földönkívüli parazitális élőlény. Elfogott keze mozdulatlanul fekszik a kanapén, nem használja még arra sem, hogy támaszkodjon vele. Pszichológiailag ideiglenesen amputálta a problémát, míg balja a fehér állat fejét simogatja annak nagy örömére.
Halkan szusszan, mikor a férfi mocorogni kezd, majd áthajlik egy figyelmeztető mordulásba amiért nem áll le egy szimpla simulásnál. Valójában azonban nem tesz ellene fizikailag és nem is néz rá. Hunyt szemekkel pedig az egész mozgás, fészkelődés, az ujjak alatt gyűrődő ing anyagáról lecsúszó asszociáció mind sokkal... karakteresebbnek hat.
- Nem lehetsz ennyire felelőtlen, Elliot. - Csendes hangja ezúttal nem tűnik dühösnek, vagy fenyegetőnek, mégis megvan a maga különleges fűszere a hangulatban. Mintha elég jóban lennének ahhoz, hogy valóban törődjön vele. Holott nincsenek. Jóformán egyáltalán nem ismerik egymást.
- Mit csinálsz, ha egy nap az életedet követeli majd? - Keze lecsúszik a kutya fejéről és megpihenteti inkább a férfi csípőjén. A felvillanó zöldek azonnal megtalálják a mandulavágású szemeket, ezúttal él nélkül tallózza a vonásait.
- Vonzódsz hozzám, Királylány. És tisztában vagy vele, hogy nem engedhetsz neki. Mégis. Mit gondolsz, mi az "adott helyzetben legveszélyesebb", hm? - Keze felsimít a férfi oldalán, a mellkasán, a nyakán... áll alá nyúl végül és megemeli kissé maga felé. - Csókolj meg szépen és nagyon reménykedj hogy ennyi kielégíti az igényeit, mert ha nekem kell lenyűgözni, biztosíthatlak nem fogom a véletlenre bízni.

save me


Zöldszem
2002. január 20.
délután 4 óra tájt

outfit

A kutyákat figyeltem az öléből is… ahogy figyeltek már-már túlfegyelmezetten. Volt ebben az egészben valami furcsán veszélyes, mintha csak arra várnának, mikor ugorhatnak nekem. Az ösztönös rettegés minden kutyától megvolt, talán már gyerekkorom óta… talán későbbről. Egy tolvajnak ugyanis mindig benne van a pakliban, hogy valami előugrik és megpróbálja elrágni a torkát. A félelem itt azonban még sem tartott sokáig, ahogy Milton ölébe fészkelődve az ujjaim végig siklottak a ruhája anyagán s kicsit megszültek az újabb póztól az összekötött kezeink, mintha nem is létezett volna az a korábbi érzés. Milton közelében egész egyszerűen biztonságban voltam, de olyan szinten, hogy minden mást… még a vérengző kutyákat is ki tudtam rekeszteni.
Furcsa, meleg érzés járt át, mint amikor az ember hazaérkezik, vagy csak átöleli a kellemes meleg szellő egy tavaszi napon. Majdnem közelebb hajoltam, hogy megérezzem az illatát… de nem akartam elárulni magam. Nem akartam, hogy tudja, én is érzem azt, amit ő.
– Nem lehetsz ennyire felelőtlen, Elliot. – Egészen másképpen beszélt. Csendesebben. Egészen az az érzésem támadt, mintha ő is érezni, amit én s ha nem feszítené a karunkat furcsa, már-már kitörtnek ható pózba karperec, ez így tökéletes lenne. Ezer éve nem éreztem ilyet.
– Ha nem lennék felelőtlen, nem ülnék itt. – Őszinték voltak a szavaim. Érzékeltetni akartam, hogy én ezt élvezem… pedig nagyon nem kellett volna, mivel engem várt valaki otthon. Elhittem, hogy az a dolog működhet Aidennel, és bizonyára ő is. Valahogy elvoltunk ketten Cukormázban annak ellenére, hogy nagyjából a világon létező összes dologban különböztünk egymástól. Én szenvedélyes voltam, ő hűvös, én akartam, ő meg eltolt. De ennek ellenére megvoltunk. Nem tehettem volna meg, hogy más ölében ülök, és úgy érintem, ahogy érinteni akarom… ujjaim még is ösztönösen vándoroltak megint a ruha anyagára, finoman simítva végig.
– Mit csinálsz, ha egy nap az életedet követeli majd? – Éreztem, ahogy a csípőmhöz ér, de nem tettem semmit, csak néztem vissza a zöld szemekbe. Sokkal több volt Miltonban, mint amennyit megmutatott.
– Nos, zöldszem, akkor meg fogok halni… – Sóhajtottam egyet. Már megtanultam nem félteni az életemet. Csak élveztem az adott pillanatot, élveztem a saját szórakozásomat… aztán elengedtem, ami utána jön. Annyiszor tépték már ki a szívemet, hogy azt is örömmel tudtam volna fogadni, ha egész egyszerűen csak elnyel az a nyugodt sötétség következmények és minden más fájdalom nélkül. Erre vágytam. Nyugalomra.
– Vonzódsz hozzám, Királylány. És tisztában vagy vele, hogy nem engedhetsz neki. Mégis. Mit gondolsz, mi az "adott helyzetben legveszélyesebb", hm? – A tenyere felsimított a mellkasomon, a nyakamon és végül az állam alá nyúlva emelte magafelé az arcomat. – Csókolj meg szépen és nagyon reménykedj hogy ennyi kielégíti az igényeit, mert ha nekem kell lenyűgözni, biztosíthatlak nem fogom a véletlenre bízni.
Felvontam a szemöldököm. Az azért nem kellett volna, hogy elbízza magát nekem… még a végén ez a zöldszem is olyan lesz, aki azt hiszi mindent megtehet. Sóhajtottam egyet, de nem húzdótam el.
– Te vonzódsz hozzám… méghozzá rohadtul. És meg tudom érteni.– Tettem hozzá és sóhajtottam hosszan még egyet. Azonban az kétségtelen, hogy igaza volt. Ez volt a legnagyobb áldozat… hiszen egy kapcsolat is beleroppanhat. Közelebb hajoltam még, hosszan csókoltam meg, a nyelvemet erőteljesen nyomva át az ajkai közé. Egyszerre volt szenvedélye és vad, de nem is igazán az érzések számítottak.
Ahogy elváltam tőle, sóhajt hagyta el az ajkaimat. Minden erőmet be kellett vetnem, hogy ne nyeljek egyet. Így felhúzva a csuklóinkat a kettőnk nyálával nyaltam végig a fémes anyagon, kicsit érintse a saját bőrömet. Szinte azonnal hallottam a kattanást és felnéztem rá… félve, hogy kilök az öléből.
– Zöldszem. Meg kell védened.

Királylány
2002. január 20.
előzmény

Jól teszi, hogy tart azoktól az állatoktól. Hogy pillanatnyilag nincs rá oka, még nem jelenti, hogy soha nem is lesz. Az a négy az apokalipszis modern lovasa volt az utolsó háborúban és az állat, ami egyszer megérezte a vér, a hús ízét már nem is felejti el soha. A négy dobermann Milton akaratának kiterjedése, így amíg az ölében van és amíg ezt az auror önszántából hagyja is neki, a négyesfogat jóformán ártatlannak hat. Csak némi képzelőerő kell hozzá.
- Tényleg nem. - Ismeri be hasonló őszinteséggel, ám hogy mit fog fel a férfi élvezetéből és mit nem, ennyiből aligha megállapítható. Mégis... az első pillanattól, hogy az a bilincs a csuklóján kattant tökéletesen nyilvánvaló, hogy Elliotnak a szituáció abszolút kedvére van, az elrablása pedig egy nyikkanásra sem billentette ki ebből, tehát kétség aligha lehet.
Annak a finom simításnak önmagában meglenne a potenciálja arra, hogy tovább mélyítse a nyugalmi állapotot ám... felvillannak a zöldek a következő szavakra és lámpásként világít ki belőlük valami hirtelen fellángoló düh, aminek a szituációban durván felfeszegetett mentális falak nem szabnak időben határt. Igen. Dühíti ez a nemtörődömség a saját életével kapcsolatban. Azzal ugyanis azóta nem rendelkezhetne, hogy a nyomában van. Az élete már évek óta az övé akkor is, ha ezzel nincs tisztában. Ez ellen lehet kapálózni, de az igazság az, hogy amíg önszántából láncolja hozzá magát, viszonylag pokolian nehéz lesz.
Elég egyetlen pillantás ahhoz, hogy lekommunikálja a véleményét, aztán a vonások bezárulnak, ő pedig egész egyszerűen nem méltatja válaszra. Nem ezt legalábbis, a hangulatát tovább feszegeti a bilincs ködös kondícióinak ténye és azokat a szavakat már nem gátolják meg sóhajok és felvont szemöldökök. Milton abszolút komolyan gondolja, amit kiejt a száján, oldalra biccenti és kicsit megemeli az állát, pillantása megsimogatja a férfi száját, mielőtt felvillanna a sötét íriszekbe.
- Meglepő lesz, de a kettő nem zárja ki egymást. - Bármilyen stílusban is adja elő, az nem változtat a tényen, hogy ez már beismerés. Felesleges lenne tagadnia a nyilvánvalót. Vonzódik hozzá. Ezen nincs mit ellenkezni, ahogy nem jelenti azt sem, hogy rá kell tennie bármikor is...
Nem mintha jelenleg lenne más választása. Nem mintha nagyon mélyen nem értékelné, hogy nincs.
Nem tesz érte. Hagyja, hogy csókolja, de valójában nem áll szándékában úgy istenigazán viszonozni azt. Minden terv csak addig él azonban, míg nem találkozik az ellenséggel és bár kifejezetten nem stílusa megadni magát, ezúttal megteszi.
Meglepő a hideg szemek gazdájától, de nem csak hogy képes megválaszolni azt a szenvedélyes vadságot, tudja fokozni is azt. Valahol valami félrecsúszott az egyenletben, mert nem kellene, hogy egyetlen csóktól felforrjon az egész szoba, mégis egészen úgy tűnik jelenleg.
Túl sok lehetőség kommunikál némán szájról-szájra, eléggé ahhoz, hogy valóban elvesszen benne és utánamozduljon azonnal, ahogy végül elhúzódik tőle. Hogy folytatni akarja, nyalni, harapni, vagy valami egészen más, nem derül ki. Visszafogja magát mielőtt találkozna vele újra.
Ujjai megrándulnak, ahogy a húzástól végigmászik valami furcsa félrealisztikus félfantom inger a karján, a vállán, feltúr a hátul a hajába és lemászik a gerincén egészen ölbe. Amennyire nehéz ignorálni, olyannyira kénytelen, pillantása fixálódik a bilincsen. Vagy a nyaláson. Nem biztos, hogy ő maga meg tudná határozni, melyik adja az erősebb ingert.
A kattanásra azonnal mozdítja a kezét, visszatenyerel a kanapéra "biztonságos" távolságban Elliot jobbjától. Sikerül megállnia a kényszert, hogy ráfogjon saját mancsára ledörzsölve róla az idegen mágia maradékát, ahogy azt is, hogy felsóhajtson a megkönnyebbüléstől. Lényegtelen az erőfeszítés, valójában a puszta kisugárzásából is érzékelni a megnyugvást.
Nem löki ki az öléből, hunyt szemmel könyököl fel az alacsony háttámlára, hátradönti a fejét hogy kiélvezze saját szabadságát. Pillanatnyilag ennél biztosabb helyen egyikük sem lehetne, a ház éppúgy menedéket nyújt Elliotnak, mint Gabrielnek. A szavakra halkan sóhajt, enyhén megingatja a fejét.
- Királylány. Ez csak neked újdonság.
Hagyja beleveszni saját szavait a nappali csendjébe, ahogy hagyja azt is, hogy Elliot itt maradjon vele. Nem egy örökérvényű megoldás, de pillanatnyilag... képes megbékélni vele.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!