Tania Niel
[Topiktulaj]
Naprapörgő
Hozzászólások: 124
Jutalmak: +235
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Kapcsolatok: Megnézem!
Viselet: Megnézem!
Származás: Mugli születésű
Hajszín : Sötét barna
Szemszín: Barna
Kor: 16
Ház: Griffendél
Évfolyam: Ötödik
Családi állapot: Egyedülálló
Kviddics poszt: Nem játszik
Pálca: 10 és fél hüvelyk, ében fa, sárkányszívhúr
Nem elérhető
|
|
« Dátum: 2020. 12. 29. - 00:14:07 » |
0
|
I HATE DREAMING OF BEING ALONE Koszos a padló, a megmaradt bútorok lefóliázva. Az összes roló leeresztve, a fűtés kikapcsolva. Minden szürke és üres. Apám londoni lakása, amit végül nem adott el. Amiben itt állok egyedül. Anyám kitett a Kings Crosson, én meg a Roxfort expressz helyett, ide jöttem. Az üres lakásba. Nem tudom mit akarok, nem tudom ki felé merjek nyitni. Ezért inkább remeteségbe vonultam London belvárosában, ahogy azt kell. Lassan leszedegettem a fóliát a bútorokról, időközben bekapcsoltam a fűtést, és a cigifüst szép lassan mindent átitatott. A programom minden nap, a telefon csörgés hallgatása, bámulás a semmibe sírás közben, a nap túléléséhez szükséges kaja becserkészése, kedvtelen dohányzás a sarokban, ismételten a telefoncsörgés hallgatása, és írás. Rengeteget írok. Könyvek üres lapjaira, bent hagyott lepedőkre, olcsó nyomtatópapírra, szalvétára, zsepire. Írok, leviszem a kukába, elégetem. Felmegyek iszok, dohányzok, őrjöngök, alszok. Annyira nem hiányozhattam anyámnak, ha nem volt képes arra, hogy eljöjjön a perthi új lakásából Londonig. Mert hazajött, bebaszott a bérelt kocsijába, felvitt Perthbe, mert ott vett lakást, hogy milyen jó lesz nekünk kettecskén a skót vidéken. Egy kis környezetváltozás nekünk is jót tesz, ahogy apámnak. Persze, aztán majd összegyűlünk megint, és mi leszünk a rém rendes család nem? Anyám annyira negédes volt abban a pár hétben amíg ott voltam, azt hittem belefulladok. Aztán apám végül nem adta el a londoni lakását. Tudta, hogy mellbevágott annyira, hogy itt hagy ő is, hogy visszajövök ide elszenvedni a hattyú halálát. Csak a macskám és az apám által hátrahagyott baglyom maradt velem. Hónapokat húztam le így. Sokszor gondoltam rá, hogy életjelet kellene adnom embereknek. Hol vagyok, miért tűntem el. Számtalan levelet írtam. Számtalan levelet nem fejeztem be. Egyet sem küldtem el soha, senkinek. Néha, kínosan sokszor, gondoltam Sagere. Meg gondoltam Averyre, Sophiera, Benre. Még Jay is eszembe jutott néha. De sosem tettem semmit, azon kívül, hogy sajnáltam magamat. Tehetetlenül vergődtem a saját rabságomban. És elkényelmesedtem benne. A soha el nem küldött levelekben. Hogy Rembrandtot az ablakon engedem ki repülni. Hogy napi egyszer eszek. Hogy legalább napi egyszer sírok. Hogy nincs anyám, és nincs apám. Csak körmölök a vakvilágba bele, néha megégetem magam teljesen véletlenül, és őrizgetem az el nem küldött leveleim. Aztán csak elkezdtek jönni a baglyok. Jött egy. Sárga boríték. Vörös pecsét. Zöld cikornyás betűk. Valamikor jött megint egy. Aztán még egy, és rá kellett jönnöm, hogy sosem fogok tudni elbújni előlük. Rávettem magam arra, hogy kinyissam, és elolvassam. Volt egy mondat, ami különösen mellbe vágott. „Édesanyja többszöri megkeresés után sem adott választ, hogy indokolja hiányzását az iskolából, amennyiben 2001. december 31-ig nem érkezik meg iskolánkba, kénytelenek leszünk az évismétlés, illetve eltanácsolás lehetőségét is fontolóra venni.” Nem mintha nem érdemeltem volna meg. Önfejű, buta luvnya módjára fogtam magam és minden kötelezettségemet és barátomat hagytam megrohadni a fenébe. Körbenéztem a nem éppen vidám lakásban, hónapok óta éltem itt, mint valami kísértet. Rengeteget fogytam megint, a hajam össze-vissza állt, meg néhol belevágtam. Nagyjából úgy néztem ki, mint valami szellem. Mielőtt visszasasszézok, legalább egy embernek kéne jeleznem, hogy visszamegyek. Pusztán azért, hogy amikor ismét meglát az óráin, ne kapjon szívszélütést. Rágtam az olcsó műanyag tollam végét, az olcsó nyomtatópapírom felett, amíg kerestem a megfelelő szavakat.
„Kedves Sage, Drága Sage, Sage, Bolton professzor, Sajnálom, Sage, Nem tudom mit mondjak, az is lehet, már a létezésemről is elfeledkeztél.” Remegő kézzel írtam, ami eszembe jutott. A hosszúkás betűimen egyértelműen látszott, hogy nem tudtam egyenesen tartani a tollat. „Egyszerűen csak azt éreztem korrektnek, ha szólok, hogy december vége felé visszamegyek a Roxfortba. Nem kell találkoznunk órákon kívül, rám se kell többet nézned, ha nem akarsz. Megértem. Rettenetes voltam. Sajnálom.
Szeretettel ölel Tania Niel” Nem tudom visszatartani végül a könnyeimet, és eláztatom kicsit a papírt, néhol kicsit összefolyik a tinta. Szeretném azt hinni, hogy meg tudjuk beszélni, és túl tudunk lendülni ezen, de. Nem érdemeltem meg, egyáltalán azt sem, hogy válaszoljon. Ismételten hallottam ahogy csörög a telefonom. Nézem az asztal túlsó végén lévő műanyag téglát, ahogy csörög, és nem hagyja abba. Csak becsúsztatom a levelet egy borítékba, mielőtt felveszem. Érzem a gombócot, ahogy lüktet a torkomban. Kinyitom a telefont, és megnyomom a zöld gombot. -Nem hittem volna, hogy felveszed. – anyám hangja végtelenül keserű a vonal másik oldalán. – Ha már ennyire kellett neked a varázslás, ki ne merd csapatni magad, Tania. – hallom, ahogy kicsit megcsuklik a hangja – Apád lakásán vagy, ugye? – végtelenül hosszú, és fájdalmas szünet – Keresett? - Nem – válaszolom, szeretném elnyomni a sírást a torkomban, de nem megy – Nem hallottam felőle semmit. – és kitört belőlem a zokogás. - Tania – hallom anyám se jár messze attól, hogy elsírja magát. – Remélem tudod, hogy nem számít, hol vagy és mit csinálsz, szeretünk, mindketten, mindig? - Akkor miért hagytatok el? Mindketten elmentetek, engem meg hagytatok a saját magányomban őrlődni. Szerinted nekem 13 évesen nem kellett volna anyám, amikor a legjobb barátnőm meghalt egy iskolai ostromban? Amerikában hetyegtél valami palival, aki közben végig csalt, és eszedbe sem jutott, hogy te legyél a nagyobb ember, most meg úgy kéred számon rajtam, hogy eltanácsolnának a Roxfortból, mintha nem ezt akartad volna 11 éves korom óta – ömlenek belőlem a szavak, és a könnyek, néha alig lehet kivenni, mit mondok. – Nem voltál itt, aztán egyszer csak úgy döntöttél, hogy meguntad Amerikát, és visszajössz mintha mi sem történt volna. Apa meg fogta magát és elvonult, mert engem unt meg. Ne akard nekem bemagyarázni, hogy mi egy tökéletesen funkcionális és szeretetteljes család vagyunk. Nem vagyunk. – hangosan szipogok és hüppögök a telefonba. Őszintén jól esett kiadnom magamból ezt az egészet. Hallom, ahogy anyám szepeg. - Tania… esélyt sem adtál, hogy jobb lehessek. Belátom, hogy nekem kellett volna nyitnom. Ezt elrontottam. Apád helyében nem tudok nyilatkozni, de szerintem ő is látni fogja mennyit vesztett. Sajnálom. Korlátolt voltam, és dühös, és túl büszke. – remeg a hangja, egészen hasonlít az enyémre. Ég és föld vagyunk. De végre megkaptam, amit eddig hiányoltam. És rájöttem, nem hagyhatok mindent kimondatlanul. – Nia, csak azt remélem, hogy hagyod, hogy ismét az anyukád lehessek. - Vissza kell mennem a Roxfortba. Össze kell kapnom magam második félév alatt, amennyire csak lehet. – És mást is illene tisztázzak. Felsóhajtok. – De ezen túl én is igyekezni fogok. Ígérem. - Helyes. Baglyon keresztül tartani fogjuk a kapcsolatot ugye? – meglepett a kérdés, de igazából örülök neki, hogy nyit az ilyen számára ismeretlen dolgok felé is. A teljes elzárkózás után kifejezetten jól esik. - Hogyne. Anya, most mennem kell. De mindenképp írok, ahogy tudok. – még folynak a könnyeim, ahogy leteszem a telefont. A leveleket nézem, meg nem címzett borítékok tornyosulnak egymásra dobálva. Magam elé húzom az összeset, és egy párat összefogok azzal a levéllel, amit most tettem borítékba. Csak a legfelsőt címzem meg, majd összekötöm őket a maradék madzaggal, ami az asztalon hentereg. Remegős kézzel adom a köteget Rembrandtnak, hogy vigye el Sagenek. Szerintem ez életem legrosszabb ötlete, de azért kiengedem a baglyot az ablakon. Kipityergem magam még egy kicsit, aztán összekaparom magam, a szétdobált cuccaimat beszórom a ládámba. Rettegek a visszamenetel gondolatától, hogy mennyire nem érzem magam oda valónak, és mégis. Hiányzik, de nem tudom megérdemlek-e egy második esélyt. Felveszem a kabátom, kirángatom a ládát az ajtó elé. Hosszú percekig bambulok vissza az üres lakásba, mielőtt bezárom az ajtót, és elindulok vissza a civilizáció felé.
|