+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Roxfortos diákok
| | | |-+  Griffendél
| | | | |-+  Mirabella Harpell (Moderátor: Mirabella Harpell)
| | | | | |-+  Leaving the lies behind...
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Leaving the lies behind...  (Megtekintve 1950 alkalommal)

Mirabella Harpell
[Topiktulaj]
*


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 09. 27. - 13:57:03 »
0

Leaving the lies behind...
2001. Őszi szünet

 


I’m facing the truth


Hirtelen tértem magamhoz, arra riadva fel, hogy eddig önkívületben voltam. Vagy meghaltam, és ez már az, ami az élet után van? Ez még nem tisztázott, bár amennyire hevesen dobog a szívem, amennyire fázok a hidegtől, ami körbevesz, és amennyire szaporán pislogok a lassan oszló feketeségbe, ez kezd egyre kevésbé valószínűnek tűnni. Igen, a körülöttem ülő vak sötét se olyan vak már. Egy zsák szövetén lévő apró, szabályosan elhelyezkedő hézagok élesednek ki előttem, és rájövök, a levegő is nagyon állott itt. Szerintem valaki egy rohadt zsákot húzott a fejemre. És amúgy ülök. Valami székhez lehetek kötözve. Fáj a hátam, fájnak a kötéltől a csuklóim, és a nyakam is, főleg most hogy megpróbálom felemelni a fejem.
Nem tudom, mi történt. Az egyik pillanatban még az Abszol úton kóvályogtam, aztán rámborult a sötétség… Az emlékek lassan térnek vissza káprázó szemem elé, éles fénnyel, mintha valami mugli televízió sugározná a képembe az össze-vissza képeket.
A boltok között sétáltam, viszonylag ráérősen, lévén őszi szünet kezdete. Akartam venni valamit, asszem a patásoknak. Onnan  már csak hazamennem  kellett volna GL-ba, ami hát necces ügy volt, tekintve, hogy mostanában nem igazán beszéltünk Cartwrighttal. Ez már elkerülhetetlenné vált, én is akartam, de azért nem siettem. Benéztem a kis mellékutcákba is.
Emlékszem, álltam valami boltnak a kirakata előtt. Nézegettem valamit, meg akartam venni, talán kötőféket? Vagy patkót. Nem is érdekes. A kezemben volt a tárcám, abban kutakodtam, mennyi varázslópénz van nálam, van-e elég megvenni, amit kinéztem, vagy kell pénzt felvennem. A szokásos szerencsétlenkedés következett, és amíg az apróval matattam, elejtettem az egész tárcát, ami jókat bucskázott a földön, úgyhogy minden IS kiszóródott belőle. Az még hagyján, hogy szétgurultak az érmék a koszos macskaköveken, de az irataim is szanaszét repültek.
Eleresztettem egy velős káromkodást, és elkezdtem szedegetni a cuccaimat a földről, ami jó pepecs dolog volt. Még szerencse, hogy bekorlátozva a teret, valami keskeny kis mellékutca volt - gondoltam én akkor, de most már nem ezt gondolom.
Egy kép kiélesedett, jobban, mint a többi... Nyúltam az óaranyszínű bankkártya után. Rajta volt egy név, a szinte világítóan fehér betűkkel felfelé feküdt a retkes, fekete földön. Csak éppen nem az én nevem volt rajta, mert ez még az a kártya volt, amit Amerikába menet lenyúltam. Cartwright kártyája. Az ő neve. És nem az én kezem ért oda hozzá először.
Idegen ujjak húzták el előlem a lapocskát, emlékszem a sötétbarna, kérges bőrű kézre, a vastag, fekete szőrszálakra és a koszos körmökre is.
- Kösz, igazán n… - Hallottam a saját hangomat. Igen, próbáltam lekeverni a kéretlen segítséget, mert már akkor rossz előérzetem támadt azzal kapcsolatban, hogy valaki idegen a pénzemet szedegeti ilyen készségesen a földről. Félbeszakított egy mordulás. Nem értelmes szavakra emlékeztem, de lehet, hogy az volt, csak elvesztek a jelentések. De inkább az érzés maradt meg, a másik meglepődött, örült, majdnem mohóságnak is lehetett nevezni, ami az arcán ült. Az arca… Az már nincs is meg. Színes, lézerszerű villanások mosták el, majd pedig sötétség következett.
És most itt vagyok. Nem tudom, mi történt, hogy hol vagyok. Hideg és csend vesz körbe, és sötétség. Mintha füstszag lenne, de talán csak a szövetszerű valami, ami rajtam van… Moccanni sem tudok. Még kiáltani se merek. Levegőt venni is alig. Egy dolgot tehetek, hagyom, hogy egy kis könnycsepp kiforduljon a szemem sarkából, és elinduljon az arcomon lefelé. Végtelenül idegesítő, ahogy hűvös és nedves és csiklandoz, de még csak letörölni se bírom. És még csak ki sem békültünk Cartwrighttal, nem kértem bocsánatot, nem mondtam, hogy azért nem is utálom ám, és most lehet, hogy soha többé nem látom... A kis bosszantó könnycsepp pedig erre a gondolatra új haverokat kapott magának.

 
Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 09. 30. - 11:55:21 »
+1

Gerlalt of Rivia


...A jövő azoké, akik felkészülnek rá a jelenben....



..a trágár szavak esélyesek...

De hiszen, kaptam észbe, én a saját tükörképemet nézem! Holott állítólag a szellemek és kísértetek, egyáltalán mindenki, aki eladta a lelkét az ördögnek, nem láthatja magát a tükörben.
Én mégis láttam. És gyűlöltem azt, aki szembenézett velem. Hosszú percek óta álltam a fürdőszobában, karjaim két nagy vitorlaként kifeszítve markolták a csap szélét. Ujjaim teljesen belefehéredtek a kapaszkodásba, mintha csak a fehér márvány mosókagyló tudna csak megtartani. Engem.
Már csak a gondolat is abszurdnak hat, mégis igaznak éreztem. Gyengének láttam magam. Sebezhetőnek. És hosszú évtizedek óta most volt az első alkalom hogy könnypára lepte el a szemem. Még anyám halálakor sem sírtam. Egyedül Sophie temetése viselt meg, de onnantól… onnantól nem volt több könnyem.
Meglep hogy most mégis akad. Ráadásul olyan valakiért, aki nem a tényleges vérem, nem a húsom, igazából senkim. Furcsa ez mert még Volkova eltűnése sem viselt meg ilyen formában.
Várom a híreket. A telefonom félrelökve, pár vízpettyel tarkítva fekszik odébb, a fogkrémestubus mellett. Eddig négy üzenet érkezett.
Egy. Hogy Mirát elrabolták.
Kettő. Hogy ha életbe akarom látni váltságdíjat fizessek érte.
Három. David üzent, hogy eddig mindent átfésültek de lehet nem is Londonba van.
És négy. Ma éjfélig van időm megmenteni, különben megölik.
A hányinger újra elönt, és visszaköszön a reggelim. Sok hullát láttam már, nem nehéz elképzelni Mirabella vörös hajtincsein a mélyebb vörös vérét, a megcsonkított, élettelen testét. Hát emiatt jön vissza az ebédem, amit a Sohóban ettem.
Anna hív. Kinyomom. Most nem érek rá. Most kurvára nem érek rá.
Lemosom újra az arcom, kiöblítem a szám. Újra a tükörbe nézek és undorodom magamtól. Attól, hogy mekkora hatalmam van és mégis mit ér? Szart se. Nem tudom megmenteni és mi van ha túl késő lesz? Mi van ha…
Jön egy újabb üzenet, a tükörbe látom a felvillanó fehér fényt.
Cím és helyszín. Hát csak Londonban van.
Ennyi kell ahhoz hogy összekaparjam magam. Ennyi kell, hogy a tettrekészség újra fellángoljon bennem és háttérbe szorítsa a gyengeséget, aminek nagyon ritkán adok teret. A telefont zsebre vágom és elindulok ki a fürdőből, menet közbe összegombolom az ingem és megigazítom a nyakkendőm. A dolgozószobámba megyek, a széfkombinációt kinyitva a fegyverszekrényből egy kést, egy pisztolyt és egy puskát veszek elő. Hangosan becsapom, nem bajlódom a bezárásával.
A szilpálca is nálam a biztonság kedvéért. Így indulok neki a lányom kiszabadításának.

Három óra hosszat hamar elgémberedik az ember nyaka, karja, törzse… mindene. A Lake Line-on lévő bontásra ítélt régi színházzal átellenben lévő hotel felső lakosztályából figyelem az épületet. Már három teljes órája. Eddig óránként váltották az őrök egymást, s odabent is két embert láttam csak Mirán kívül. Vagy elég vérszegény kis banda ez vagy ostobák gyülekezete.
- Egye meg őket a sárkányhimlő….
Morgom magamba és kivárok még egy kicsit. A fiúknak még kell negyed óra. Az idő lassan vánszorog, a percek végtelen hosszúnak tűnnek. De éjfélig még van időnk bőven. Még csak most kezd sötétedni. Így igaz nehezebb lesz fedezni Davidéket, de nekem nem akadály.
Mikor már csak öt perc kell az órámra pillantok. A lámpa pirosra vált az úttesten, a forgalom lelassul majd megáll hogy a keresztsávból érkezzenek a közlekedők.
- Kész vagyunk főnök…
Kissé recseg a rádióvevő, szar itt a frekvencia, talán zavarják a jelet.
- Akkor nyomás!
Közlöm, ahogy a két őr megint váltja egymást a szemem láttára. Ez az esélyünk, a meglepetés ereje. David vezeti az akciót, ő akarta, én pedig jobbnak láttam abban szerepelni, amiben a legjobb vagyok.
Némán, néha egy egy szitokkal az ajkaimon figyelem végig az eseményeket készen arra hogy ha bármi rosszul alakul, közbelépjek. Az egész akció nem lehet több öt percnél mégis végtelen óráknak hat akárcsak a várakozás, s mindeközben a szívem a torkomba dobog.
- Megvan. Mindenki rendben.
Na ekkor s csakis ekkor lélegzek fel, a recsegő hang jelentése után.
- Vettem. Megyek.
Dörgöm bele a headsetbe, és határozott mozdulatokkal biztosítom be újra a fegyvert hogy aztán elinduljak le majd át a romos színházépületbe, oda ahol a lányom raboskodik.
Naplózva


Mirabella Harpell
[Topiktulaj]
*


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 10. 04. - 07:47:30 »
+1

Leaving the lies behind...
2001. Őszi szünet

 


I’m facing the truth


Látogasson el ön is a Pokolba! Ideális helyszín családi találkozók lebonyolításához. És ha ez itt a pokol - márpedig eléggé annak érzem - akkor vajon én kire számíthatok a találkozón?
Nem tudom, mennyi ideje ücsöröghettem ott, azon a kemény széken. Ebben a furcsa, fásult, halálváró tétlenségben az idő mintha nem telt volna sehogy és rettentő gyorsan múlt volna egyszerre. A kötelek mutatták talán leginkább, ahogy belém vágtak itt-ott, egyre mélyebben, de egy idő múlva azokat se éreztem. Zsibbadtan hallgattam a viszonylagos csöndet magam körül, amit csak néha tört meg ajtócsapódás, egy-egy kattanás, lábak messzi dobogása. Valaki rágyújtott egy cigarettára, öngyújtó kattant, aztán füstszag következett és halk szipákolás meg kifújás. Aztán csend, de legalább már tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Egyszer sziréna szót is hallottam, de csak nagyon távolról és egyébként is, nem mertem remélni, hogy az értem jövő rendfenntartás érkezne. Egy idő után már azt se feltételeztem, hogy jön bárki, hisz milyen rég itt kuksolok már, és az egyetlennel, akire talán számíthatnék, hónapok óta nem beszélt velem.
Tehetetlen unalmamban egy nem is olyan régen látott emlék ugrott be. Egy kisfiút meg  az apját láttam a játszótéren. A kicsi egy lejtőn gurult le a kismotorral, az apja meg  lent elkapta. Jó meredek domboldal volt, de a kölyök nem félt, biztos volt benne, hogy a lehető alján elkapják, mielőtt túlszaladna vagy elesne, úgyhogy felment újra meg újra és boldog sikkantással vetette le magát megint. Élvezte a veszélyt… Én meg csak úgy csináltam.
Nem vagyok jó gyerek. Nem vagyok vér szerinti sem. Ki is vagyok én? Csak valaki elhagyható, olyan kapcsolatom lehet csak, ami, ha elromlik, meg is szakad. Mert milyen kötelék az, ami örökre összeköt? Talán semmilyen. Evyne néni is csak addig tűrt meg, amíg jól viselkedtem. A rossz gyerekeket még a családjuk is csak szerencsés esetben viseli el. Lehettem valaha biztos benne, hogy elkapnak a lejtő alján, vessem alá magam bárhányszor, legyek épp rossz passzban vagy csináljak hülyeséget? Ugyan… nem merek ilyesmiben bízni. A szüleim meg a testvéreim, míg éltek, sem értek rá ilyesmivel foglalkozni. Velem, aki utolsónak, véletlenül születtem, mintegy kéretlen tagjaként az amúgy is nagy családnak. “Egynek jó lesz, amíg dolgos és nincs vele gond”  - gondolhatták.  Eljátszottam vele, vajon Cartwright mit gondolhat ugyanerről, de nem volt vidám játék…
Nagyon halkan, nagyon aprót sóhajtottam, próbáltam nem szipogni. Teljesen haszontalan gondolatokra pazarlom itt az időt, pedig akár megpróbálhatnék valahogy kiszabadulni, nincs sok veszteni valóm, és ha lebukok, legalább kiderül, miért is vagyok itt. A kötelek erősek, de hátha óvatos mocorgással kilazíthatom őket, vagy egy jól irányzott rúgással felboríthatnám a széket…
Annyi dolgot szerettem volna még az életben csinálni; nem álltam bosszút, nem jártam ki az iskolát, nem voltam minden kontinensen, és hát sablonos dolog ilyenre gondolni, de minden jel szerint szüzen fogok meghalni…
Hangosan dörrent valahol egy ajtó, aztán a visszhangja keveredett lépések dobbanásaival, és egy flegma, kissé artikulálatlan kérdéssel.
- Na?
- Semmi. Szerintem magánál van, csak lapít
- érkezett a válasz arról, amerről a cigiző valakit is hallottam. Gondolom, felém bökött közben.
- Jó kislány! - Így a másik, és szinte láttam magam előtt a pasas gúnyos vigyorát.
- Reméljük, apuci is így gondolja. - Kedvem lett volna a fejem rázni, de nem tettem, hanem óvatos, apró sóhajjal elkendőztem egy újabb szipogást.
- Még nem válaszolt…
Furcsa, mert bár nem látom őket, valahogy biztos vagyok benne, hogy ez utóbbi mondathoz egy vállrándítás is társult. És hiába próbáltam, most nem sikerült csendben hüppögnöm. Megdermedt a másik kettő, aztán az egyik csukott szájú, rövid és gúnyos nevetésfélét hallatott.
- Nagy kár - így a másik. - Veszni hagyni egy ilyen formás kis virágszálat... - Összerándultam az érintéstől, ahogy valaki végigsimított a vállamon. Még levegőt se vettem talán, de az iménti “mit nem csináltam még az életben” listáról rögtön lehúztam az utolsó tételt, mert rájöttem, hogy az egyáltalán nem fontos, és nem bánom, ha nem is változik az az állapot.
- Sürgessük meg. Elvégre, eddig nem írtuk, hogy épen és egészbe’ kapja vissza. Ha sokat baszakodik, akkor… - Most más helyen éreztem egy kéretlen tenyér érintését, és bár összeszorítottam a szám, kicsúszott egy halk sikítás. Meg egy félig önkéntelen rúgás, csak úgy vaktában, de betalálhatott, mert a tag egy hatalmasat ordított, aztán felborult velem a világ, és a földnek ütöttem a fejem.
De nem a padló ütése volt az egyetlen, ami a fülembe csengett. Lövések dörrentek felettem, egyik a másik után. Valakinek a teste puffant nem sokkal mellettem a földön, és rozsdás szagot éreztem. Szaladó léptek és káromkodás, majd újabb lövés visszhangzott. Az egyik tag elmenekülhetett, bevágott maga mögött egy ajtót. Én meg éreztem, hogy áll fölöttem valaki. Volt egy sejtésem, de olyan furcsa, féltem tőle. Féltem attól is, hogy beigazolódik, attól is, hogy tévedés, nem is tudtam, mit várhatok. És akkor lekerült a zsák a fejemről.
- Ap… - bukott ki belőlem a láttára majdnem egy olyan szó, amit nem is biztos, hogy szabadna mondanom. Megijedtem, Még elszúrom!  -... Apicsába! Cartwright - nyögtem hát, próbálva kifejezni vele, mennyire örülök, hogy látom. Megrohant a megkönyebbülés, a hála, a… Nem is tudom mi. Ennyi mindent nem érezhet az ember.És még az is benne volt, hogy kiakadtam ettől az egésztől. És hogy ő mégis itt van, még az is lehet, hogy értem jött, és félig nem is értem miért, mikor pedig akkora pöcs voltam mostanság, pedig tudom, hogy nem lett volna szabad, meg is bántam... Ezt alátámasztandó, végülis elsírtam magam. Kitört belőlem, amit a legfontosabbnak tartottam elmondani.
- Sajnálom, hogy elhúztam Amerikába. Sajnálom, hogy elloptam a kártyát, hogy egy valag pénzt elvertem, hogy hazahoztam egy tiltott varázslényt, hogy Alfredet kis híján felnyársalta, sajnálom, hogy David ágya alá kiábrándító bűbájos egyszarvúcitromot raktam bosszúból, mert beszólt, és sajnálom, hogy megettem a múltkor az utolsó szelet pizzát…

  
Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 10. 08. - 10:13:22 »
+1

Gerlalt of Rivia


...A jövő azoké, akik felkészülnek rá a jelenben....



..a trágár szavak esélyesek...

Futok. Lépteim visszhangját kísérik a házak, az álmos ablakok, az utcalámpák fényei. Még néha talán a csatornafedők is beleremegnek, de egyikkel sem foglalkozom. Csak egy cél lebeg a szemem előtt, hogy Mirabllát megszabadítsam attól a kurva széktől, amihez hozzá van kötözve.
Kettessével szedem a lépcsőfokokat és elnyomom a késztetést, hogy a jövőn -, vagy legalábbis az elkövetkezendő tíz percen,- gondolkodjam. Elhaladok az embereim mellett, akik biztosítják továbbra is a terepet a bedeszkázott ablakok szűk réséből. A levegő itt áporodott, sűrű és porral teli. Már abba is rossz belegondolni hogy több órán keresztül itt volt a lányom, nemhogy mennyire kiszolgáltatott állapotban. A gyomrom újra összerándul, de hála Merlin ótvaros szakállára már nincs mit kihánynom, így emiatt nem kell aggódnom.
David kezét érzem a vállamon, majd irányt mutat, bár igazából kurvára felesleges, mert nem sok minden van ezen az emeleti kis öltözőszobában. Pár ócska bútordarabtól eltekintve, amit az enyészet számára itt hagytak csak egy szék van a terem kellős közepén az is elborulva, rajta Mirával.
Apró sóhaj hagyja el ajkaimat. Részben megkönnyebbülök, mert azon kívül hogy nem lát szemmel láthatóan semmi baja sincs a fenyegetések ellenére. Maximum az ijedtség, de legalább ez jó tanulópénz lesz… ugyanakkor elfog a kegyetlen düh, és a pánik, hogy valaki ezt megtehette… velünk.
A túsz mellé lépek, leguggolok és felállítom első körben a széket. Olyan kis könnyű hogy nem is telik a mozdulatsor túl nagy erőfeszítésbe. Ez meglep. Aztán mély levegőt veszek és kellően aggódó arckifejezésemet a haraggá ültetem át miközben lerántom a fejéről a csuklyát.
- Ap… .. Apicsába! Cartwright!
Az első félrenyelt szótagnál megmerevedek, még a koszos zsákot, ami a fejére volt húzva is elfelejtem eldobni vagy csak szimplán elengedni. Úgy markolom mintha mentőkötél lenne. Valahol mélyen a lelkem mélyén tudom mit akart mondani, de elhinni… annál kevésbé hiszem.
S míg én lefagyva dolgozom fel Mira első reakcióját addig ő folytatja.
- Sajnálom, hogy elhúztam Amerikába. Sajnálom, hogy elloptam a kártyát, hogy egy valag pénzt elvertem, hogy hazahoztam egy tiltott varázslényt, hogy Alfredet kis híján felnyársalta, sajnálom, hogy David ágya alá kiábrándító bűbájos egyszarvúcitromot raktam bosszúból, mert beszólt, és sajnálom, hogy megettem a múltkor az utolsó szelet pizzát…
David hátul valahol felnevet halkan de kajánul. Én még egy néma percig csendben maradok. Jelentőségteljes pillanat ez mert bennem is háború dúl hogy melyik szörnynek adjak utat. A haragnak, vagy a megkönnyebbülésnek? Legyek megbocsátó vagy feddjem meg? Mi a helyes?
A kurva életbe is…
- A kurva életbe is…
A gondolat kicsúszik a számon, s bár nem igazán ez talán a helyes az első viszontlátásra de legalább… ez őszinte. És ez Cartwrightos. Legalább nem vetheti a szememre hogy nem vagyok önmagam.
- Hogy gondoltad ezt mégis?
Fortyogok magamba félhangosan, de hogy ne szemtől szembe kelljen kiosztanom nekiállok a köteleit eloldani, ami a székhez köti.
- Megölhettek volna…
Nagyon halkan ejtem ki az utolsó mondatot. A szemeim újra ellepi a pára, mert újra elővillan a kép az élettelen testéről, de elhessegetem. Még jó hogy félig mögötte vagyok, így alig láthat.
Naplózva


Mirabella Harpell
[Topiktulaj]
*


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 10. 09. - 16:54:38 »
+1

Leaving the lies behind...
2001. Őszi szünet

 


I’m facing the truth


Olyan bizarrul meghitt dolog egy káromkodást hallani tőle elsőként. Én is azzal köszöntöttem végül. Ez nem olyan nyálas, családi izé, ami először kiszaladt volna a számon, jobb is, hogy nem hagytam. Ez is alátámasztja. Nem, az a hajó már elment számomra, néztem a kis lakatlan szigetemről sokáig és keseregve, ahogy elúszik, és most itt egy másik. Lehet, hogy kalózhajó, de azért jó a fedélzetén. 
- Hogy gondoltad ezt mégis?
Csak bámulok rá tágra nyílt szemekkel, könnyes képpel, mire ő meg persze nekiáll a kötelekkel babrálni. Válaszoljak? Vagy ez költői kérdés… És egyáltalán mire érti? Amerikára? A többire? Arra, hogy elmentem vásárolni? Vagy csak hogy gondoltam-e bármire is? Legalább David jól szórakozik, látom, majd megpukkad örömében.
- Megölhettek volna…
Amikor a kötelek meglazulnak, akkor érzem igazán, mennyire elgémberedtem. Magam elé emelem a csuklóimat, de a mozdulat is fáj, remegős, és a kötél is jól kidörzsölt. Megmozgatom az ujjaimat magam előtt, aztán válasz helyett inkább megpróbálok talpra állni, hogy szembe fordulhassak Cartwrighttal.
- Nem gondoltam semmit…
Persze a térdem bemondja az unalmast, és összecsuklik. Nekiesem így ahelyett, hogy jól megnézném, félig kapaszkodásnak álcázva az ölelés-szerűséget, majd nagy ügyetlenül visszatelepszem a székre, csak mostmár oldalvást dőlve a támlának. Megérzem a vállamat, és rájövök, hogy az imént, ahogy felborult a szék, jól bevertem.
- Csak elmentem vásárolni az évre, meg ilyesmi. Még csak nem is messzire, az Abszol útról fordultam valami utcába… Azt se tudom egészen, mi történt? Miért történt? - Nem is tudom, dühöngjek, értetlenkedjek, sírjak, vagy ezt mind egyszerre. Keresem Cartwright tekintetét, hogy ott találjak valami megnyugtatást, vagy legalább megnyugtató kioktatást. Tényleg, szinte várom, hogy leszidjon, hogy felvilágosítson, hogy mit csináltam rosszul, mert eszerint még nem tartja hiába való dolognak.
- Nem gondoltam...
Lesütöm a tekintetem, ami így véletlenül a padlóra téved. Belém forr a szó, tátva marad a szám, és a kezeim, legyenek most bármilyen ügyetlenek, önkéntelenül kapaszkodnak meg a széken.
Bámulok döbbenten a testre, nem sokkal távolabb tőlünk, mielőtt David gyorsan elvarázsolja az útból.
- Mi… -  Csuklásszerű hangot hallatok, és inkább visszakapom a fejem Cartwrightra, bár az arcát félig látom csak, még mindig szemem előtt lebeg a halott pasas látványa. Az a sok vér… Az a torz arc… Csak azért nem hányom el magam, mert egyrészt tudatosul bennem, hogy ugyanígy jártam volna én, ha nem érnek ide érte időben, másrészt meg a szívrohamomnak nem tett volna jót. Nem gyakran láttam ilyesmit, ez az első igazából, mert hát egy marék hamu látványa mégsem olyan felkavaró, legfeljebb a tudat, hogy az valaha ember volt, családtag volt, szerettem volt. De ez meg itt egy hulla. Egy. Hulla. Bár David eltüntette, kivarázsolta a teremből.
De azt, akivel ez beszélgetett, mikor vitték ki? Megköszörülöm a torkom.
- A másik már…?
A lógva hagyott kérdés végét befejezendő alamuszin kattant valami. Lehetett volna  éppen egy öngyújtó, vagy egy zár, vagy csak egy összegyűrt pet-palack, ahogy egy váratlan pillanatban pattan egyet, de nem az volt. Valahogy tudtam. Pedig nem is tudom, hallottam-e valaha azt a hangot, ahogy egy pisztolyt kibiztosítanak. Talán filmekben…
Az egyik ajtó lapja most kivágódott, a dörrenés és a pisztoly lövése érdekes, kétszólamú visszhangot vert a teremben. Nem fordultam meg, nem csináltam semmit, a pillanat törtrésze alatt egyébként se lett volna minderre időm.  Fájdalom hasított a vállamba, de még nem éreztem meg igazán, mert minden olyan gyorsan történt. Csak néztem Cartwrightra értetlenül, összezavarodva még mindig. A nyilvánvalóan elhibázott lövést szinte rögtön újabb követte, és én nemcsak, hogy nem tudtam, mi lesz a következő pillanatban, de még abban sem voltam biztos, lesz-e egyáltalán következő pillanat...


 
Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 10. 18. - 15:23:22 »
+1

Gerlalt of Rivia


...A jövő azoké, akik felkészülnek rá a jelenben....



..a trágár szavak esélyesek...

- Nem gondoltam semmit…
- Jellemző…
Szűröm ki a fogaim közt hányavetin és lesajnálón. Persze ezzel is bántani akarom, mert ő is a frászt hozta rám. Ezzel is palástolni próbálom az irányába hömpölygő aggodalomárat, miközben ujjaim a bokáját szorító köteleket lazítják meg módszeres ügyességgel. És ebbe az egy szóba bele van sűrítve a haragom is. Felé de ugyanakkor magam felé is. Mert mégis vajh kinek a hibája hogy Mirabella nem gondolt semmit? Persze lehetne csak az övé… mert van agya, nem egy ostoba együgyű, felháborító hogy képtelen gondolkozni vagy az orránál tovább látni. De bármennyire is kendőzöm azért a csúf igazság az, hogy legalább ennyire az én hibám is. A nevem, a pozícióm, a rangom, az egész kurva életem miatt. Valójában egy kibaszott célkeresztet festettem a hátára a tudta és megkérdezése nélkül. Ráadásul mindezt úgy, hogy még csak fel sem készítettem erre, nemhogy arra hogyan is védje meg magát. Daviddel más a helyzet, ő önszántából van mellettem, és a maga ura. Voltaképp teljesen átlátja a helyzete súlyát, de Mirabella… ő még kicsit sem.
- Csak elmentem vásárolni az évre, meg ilyesmi. Még csak nem is messzire, az Abszol útról fordultam valami utcába… Azt se tudom egészen, mi történt? Miért történt?
Megállok a mozdulatban és rá tekintek. A kérdése, a súlyos nehéz kérdése ott lebeg kettőnk közt. Válaszra vár, látom a tekintetében. Nem Davidtől, nem Alfredtól hanem tőlem. A torkom kiszárad, mert ha valamikor hát most kellene színt vallanom és vállalnom a felelősséget, hogy igenis kibaszottul én vagyok a hibás ezért is. Meg úgy amúgy mindenért.
- Ez az én…
Elakadok, mert ő újra közbevág.
- Nem gondoltam...
Nem néz rám, helyette érdekesebb a földön lévő vér és az emberi agyvelő pettyezte padlódeszkák képe.
- A másik már…?
Kérdésére értetlenül vonom össze a szemöldököm, így homlokomon mély barázdákat vetnek a megjelenő ráncok.  A szemem sarkából látom a bevágódó ajtót, de lassú felvételként zajlik le minden. A kattanás hangjára hideg fut fel a hátamon és a halk pukkanás majd sikoltás is olyan lassú mintha csak egy sóbálvány átkot küldött volna valaki a rohanó percekre. A kezem ösztönösen mozdul a szilpálcámért de elkések. Mire a protego-m védőpajzsot szolgáltat, addigra Mira vállát átszakítja a lövedék és mivel pont mögötte állok éles fájdalommal hasít belém a felismerés, hogy rajta keresztül bennem állt meg a találat.
A második dörrenést csak távoli morajként hallom, nem tudom beazonosítani mert vörös tincsek tömege veszi el a látásom.
Aztán egyszer csak csend támad. A fájdalomtól üvöltve félig kábultan emelem a fejem, hogy lássam mi a szar is van, de a fickó aki lesből támadott már holtan fekszik mellkasán tátongó vörösséggel. Hogy a pajzsbűbájom tartott-e ki s verte vissza rá a nekünk szánt golyót vagy David lépett közbe nem tudom. Egyszerűen csak berobbannak a zajok hirtelen, élesen én pedig zilálok, mert az ingem csurom vér, ahogy a jobb vállam alatt a seb mint valami vadállat ontja magából az életet.
- Mira… - nyögöm és a lányom felé fordulok aki félig belém kapaszkodva piheg, de még pislákoló tudatánál van.
- Sajnálom.. kicsifőnix...
Végigsimítok a haján miután a  pálca kihullik ernyedt kezemből. Érzem, hogy egyre jobban hagy el az erőm.
- Anna, hívjátok ide… vagy valaki… orvost…
Nyögöm s hagyom hogy közben valaki levegye rólam Mirabella meleg de egyre súlyosabb testét ami rám nehezedik majd nem sokra rá elájulok.
Naplózva


Mirabella Harpell
[Topiktulaj]
*


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2020. 10. 21. - 20:33:45 »
+1

Leaving the lies behind...
2001. Őszi szünet

 


I’m facing the truth


Most nem hirtelen tértem magamhoz. Az agyam füst töltötte ki, a lázálomban látott tűz, fájdalom még elködösítette a gondolataimat. Lassan támadt rés a szemhéjaim között… És semmi mást nem láttam hirtelen, csak vakító fehérséget.
- A picsába… Csak kinyuvadtam - sóhajtom remegősen. Elönt a szomorúsággal vegyes bosszankodás. Még élhettem volna. Egész fiatal voltam. Vagyok... Na várjunk csak!
Valaki halkan kuncog mellettem. És finoman megsimogatja az arcom. Megpróbálom jobban kinyitni a szememet, és rájövök, hogy nem a mennyország fehérje bántja a szemem, csak a frissen mosott ágyneműé, amikre ráesik a napfény, és amit két centiről fixírozok, mert az arcomig fel van húzva a paplan.
Nem a Roxfortban vagyok, nem is az abszol úton. Nem a székhez kötözve valahol mit tudom én hol… Álmodtam azt?
- Ssz… - adok hangot fájdalmamnak, ahogy megmozdulok, megszabadulandó a paplantól. A vállamba hasító fájdalom a bizonysága annak, hogy nem csak rémálom volt az a szék, a kötelek, a lövések sem. De most már nem ott vagyok. Ez minden jel szerint Garden Lodge.
- Nyugi kislány - mondja az a valaki, aki az előbb kinevetett. Egyébként kedves hangja van. Fura kis akcentussal. Orosz talán?
- Ha nem tudnám az ellenkezőjét, azt hinném, ti ketten tényleg rokonok vagytok - mondja a nő, és megigazítja rajtam a paplant, majd egy varázsütésre elmozdítja a függönyt. A szobára jótékony félhomály borul, nem sötét, csak békés derengés. Mindjárt jobban ki bíromnyitni a csipám. Ki is akarom. Kezdek rájönni, ki ez a bige.
- Pihentesd még a válladat. Csak semmi hirtelen mozdulat. Holnapra nyoma sem marad - magyaráz, én meg most már egyre több értelemmel figyelem. Fekete haj, fehér bőr, koravén, de okosan csillogó szempár.
- Anna…? - találgatok félig felvont szemöldökkel, és csak azért is feljebb csúszok, hogy jobban megnézhessem magamnak. Láttam már párszor, hátulról, messziről, de most futok össze vele így szemtől-szembe először.
- Jobb lett volna más körülmények között találkoznunk, de ezt vegyük nulladik alkalomnak, majd egyszer hivatalosan is megismerkedünk - javasolta játékosan, én meg finoman félre billentettem a fejem. A humorom még nem talált rám, ő viszont elég jókedvűnek tűnt, és tekintve, hogy ért a gyógyításhoz, talán ez rám nézve is kedvező.
- Viszont sürgős esethez hívtak, úgyhogy most magadra hagylak. Cartwrightnak mondtam, hogy maradjon nyugton és pihenjen, úgyhogy ahogy ismerem, juszt is mindjárt itt is lesz. És ez még egy ok, hogy távozzak. Szerintem kettőtöknek sok megbeszélni valója van - tette hozzá a nő szomorkásan somolyogva, és még egyszer barátságosan megpaskolta a lábamat, majd kecsesen felállt a helyéből.
- Igyál sok folyadékot, Mira, és pihenj még - hallottam, bár mivel még félig feküdtem, már nem láttam az arcát.
- Te meg, légy kíméletes. Mindkettőtökkel! - hangzott egészen az ajtó felől a szelíd utasítás, viszont ezt már nem nekem mondta. Kínkeservvel, de azért is felküzdöttem magam ültömbe. Még pont láttam a pillanatot, ahogy a nő végigsimít Cartwright borostás arcán, aztán kilibben a küszöb felett, és elnyeli a folyosó. Aztán már csak ketten maradtunk.
Zavartan gyűrögetni kezdtem a paplant magam előtt.
- Hogy vagy? - kérdeztem zavartan, de azért csak szembe néztem vele.

 
Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2020. 10. 21. - 21:26:15 »
+1

Gerlalt of Rivia


...A jövő azoké, akik felkészülnek rá a jelenben....



..a trágár szavak esélyesek...

A fájdalom hullámokban önt el. Hol elnyel, mint a habos óceán hol pedig felül tudok kerekedni rajta. Nem tudom mióta tart ez vagy hogy meddig megy így még, egyszerűen csak túl akarok élni. Nem segít az amúgy is zúgó fejemnek Sophie sikítása odabent. A medál súlyosan nehezedik a mellkasomra, s bár már beforrt a seb, amit anno a sivatagban okozott a mellkasomba, de attól még ugyanúgy hasogat az is. Olyan, mintha immár teljesen a részemmé vált volna. Nem mondom hogy sajnálom de nem épp kellemes élmény.
Anna hangja és illata térít észhez. A tisztaság, a fehérség, az otthon érzete. Megnyugszom, mert tudom hogy a legjobb kezekben vagyok én is és a lányom is.
A lányom…
- Mirabella….
Nyögök fel, de Anna szelíd ám annál határozottabb keze nyom vissza. Maradásra int, bár tudom hogy tudja, ez hosszú távon amúgy sem kivitelezhető. Most kivételesen előadom a ’jó kisfiút’ és maradok egy darabig, míg a szédülésem elmúlik és a fájdalomcsillapító hatni kezd. Egyedül a kezem fura remegése és érzéketlensége zavar.
Talán negyed óra telhet el mikor megelégelem hogy a kín nem tompul jobban s inkább amellett döntök hogy meglesem Volkovát munka közben. Amúgy is szeretem nézni őt, miközben elmélyülten dolgozik valamin vagy beletemetkezik egy jó könyvbe, bár bizonyos esetek még ettől is élvezetesebbek. De egyelőre beérem az ajtóhoz való somfordálással. Igen azzal, mert a járásom lomha és a vállsebem bár szét nem szakad de görcsbe rándulva megfájdul újra.
A fogam összeszorítva állok az ajtónak dőlve és csak el hálás de halovány mosoly suhan át arcomon, mikor a keze végig simít az államon. Kedvem lenne magamhoz ölelni, de azt nem itt fogom, pláne nem Mira előtt. Nem mintha szégyellnem kellene vagy nem merném megtenni, egyszerűen fáj még a legegyszerűbb mozdulat is. Csak szusszantok a kiosztott parancsára, majd elnézem ahogy távozik.
Végül, mikor alakját elnyeli a folyosó végén lévő ajtó lassan fordulok vissza az ágyban fekvő vörös hajú gyermek felé.
- Hogy vagy?
Halkan nevetek fel, és még ez is rossz ötlet mert a seb ettől még jobban összerándul. Ösztönösen érek hozzá halkan szisszenve rosszallóan miközben belépek és leülök az ágy végébe.
- Megmaradok. Azt hiszem...
Közlöm szűkszavúan és inkább összeszorítom a jobb tenyerem, hogy ujjaim szüntelen remegése enyhüljön.
- A nagyobb kérdés, hogy te hogy vagy?
Aggódón nézek rá azúrkék tekintetemmel. Szeretném megfejteni, szeretnék a fejébe látni, szeretnék haragudni rá de bocsánatot is kérni. Szeretném ha minden valahogy a régi lenne, de sehogy nem az már. Egyszerűen tudom.
- Sok vért vesztettél…
Hangom halk, szinte gyászos. Mondjuk tényleg nem sok kellett ahhoz hogy nagy baj legyen. Leginkább az hogy valaki kurvára benézte a dolgokat és ezért még meg fogja ütni a bokáját.
- Azt hittem hogy… megijesztettél.
Haragvóan pillantok rá, holott tudom hogy nem kellene megfednem. Ha valamiben, hát ebben nem hibás. Örülhetünk mindketten. Hisz túléltük és bár neki is meg fog valószínűleg maradni a heg, nálam is biztosan újabb seb lesz a már meglévő repertoárba. Nem mintha ez számítana egy kicsit is.
Naplózva


Mirabella Harpell
[Topiktulaj]
*


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2020. 10. 23. - 14:24:17 »
+1

Leaving the lies behind...
2001. Őszi szünet




I’m facing the truth


Tetszik a válasza, hogy felnevet. Persze, hülye kérdés volt egy ilyen után megkérdezni, hogy hogy van, mert az a képére van írva. Ezzel az arccal simán el lehetne kergetni egy horda zombit, bár nem tudom, léteznek-e olyanok is a varázsvilágban, vagy csak a mugli horrorok agyszüleményei.
A szóbeli válasza is felvillanyoz. Szarkazmus, nyilván, de azért megnyugtató, hogy humoránál van. Látom, hogy ökölben van a fél keze, de annak tudom be, hogy kezdünk a tárgyra térni. A kérdésre, hogy én hogy vagyok, elkezdem ismét birizgálni a paplan fehér redőit magam előtt.
- Azt hiszem, én is megmaradok - válaszolom, próbálva elviccelni, de azért elégggé forog a szoba, mintha az ágynemű anyagának hullámai között hánykódnék valami fehér tengeren. Valóban, a vérveszteség lehet. Mondjuk amennyit az utóbbi időben alkoholizáltam, csoda, hogy a vérem oxigénnel keveredve nem alkotott robbanó elegyet és repítete a levegőbe azt az egész kócerájt, ahol voltunk.
Nem mintha ne lett volna okom mostanság kifordulni magamból. A veszekedés nyáron, a pályaválasztási krízis, a rémálom… És az a dolog is, Szöszkével, ami igazából még csak nem is rossz, inkább az is olyan, mint a mi legyek, ha nagy legyek dilemma. Vagy annak a része. Néztem Cartwright borostás arcába, és ahogy kimondja, rájövök, hogy tényleg, elég ijesztő lehettem és lehetek még most is. Magamnak is az vagyok. Az ismeretlen ijesztő, ugyebár.
- Sajnálom - sóhajtom, és kicsit tanulmányozom a fehér huzat hullámait az ujjaim között. Beáll egy kicsi csend, Garden Lodge is hallgat egy keveset velünk.
- De… - mondom bele a némaságba, szétzavarva azt. - De az van, hogy gondolom, ez ilyen. Már egy ideje sejtettem. A nagy ház… A sok pénz… Ez mind… - kerülgetem a forró kását, vagy még inkább, próbálom szavakba önteni, mit is gondolok, anélkül, hogy félreérthető lennék, vagy megbántanám. Már így is elég bajt okoztam, pedig nem akartam ekkorát. Sőt semmilyet. Most már mindegy.
- Szóval, gondolom ez ezzel jár. De így nem maradhatok itt. Nem akarom, hogy újra megtörténjen ez - nézek most fel a kék tekintetbe. Látom, hogy úgy kavarog benne a harag, a fájdalom, a szánalom és még egy csomó más érzés, mint a tóban az iszap, mikor követ dobnak bele, és én vagyok az a fránya kő. Pedig nem akarok nehezék lenni. Bem akarom, hogy én legyek az, aki miatt aggódnia kelljen, meg megmentősdit játszani, meg aki miatt aggódnia kell.
- Úgyhogy… Kérni szeretnék valamit. Tudom, hogy nem fog tetszeni, és először önzőségnek fog tűnni, de szerintem így lesz a legjobb mindenkinek, Nekem is, de Neked, Davidnek, Alfrednek is - sóhajtok még egyet, és most már belemarkolok tíz körömmel a paplanba, mert jól esik belekapaszkodni.
- Taníts meg kérlek megvédeni magam - bököm ki nagy nehezen. Most elszántan nézek, már túl vagyok a nehezén, és nem, ebből nem engedek.
- De úgy igazán, nem gagyi SVK órai módra. Az is valami, de én mást akarok. Átkokat, meg kést dobálni, bármit. Mindent! - A Roxfortban frászt se tanítanak, és amit igen, az bőven nem elég. Túl azon, hogy hosszabb távú bosszúálló terveimhez is jól jönne, és hogy a mostanában a varázsvilágban történő botrányokat elkerülendő is hasznos volna, leginkább pont miatta kell kicsit kikupálnom magam. Vagy ha ő nem teszi, hát megyek suttyomban Aneliához, vagy Elliothoz, vagy valakihez, aki gyakorol velem. Meg kell tanulnom megvédeni magam. És meg is akarom tanulni.


 
Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2020. 11. 01. - 13:05:26 »
+1

Gerlalt of Rivia


...A jövő azoké, akik felkészülnek rá a jelenben....



..a trágár szavak esélyesek...

Minden igyekezetem ellenére is a lány válasza előcsal arcomra, egész pontosan ajkaim szegletébe egy haloványka mosolyt. Olyan tipikusan Mirabellás ez a válasz, hogy nem is vártam mást. Ettől függetlenül a tekintetem keményen fúródik az arcába, s felmérem minden rezdülését. Valahogy nem hiszek neki, s bár megbízom Anna szakértelmében keresem azt a kis hibát, amit a boszorkány vagy elkendőzött előlem vagy észre sem vett.
- Sajnálom
A szó, ez az egy szó olyan hatással van rám, mint mikor egy ostoba mugli autóval nekiszaladsz izomból egy betonfalnak. Mondanom kellene, hogy ne, ne tegye… az én hibám, én okoztam én sajnálom, de persze ajkaimra nem jönnek a szavak, a torkom teljesen kiszárad és csak szomorú fejcsóválással reagálok minderre. A lányra, meg saját magamra.
De az van, hogy gondolom, ez ilyen. Már egy ideje sejtettem. A nagy ház… A sok pénz… Ez mind…
Zavartan nézek én is körbe a szobában. Hirtelen nem értem mire gondol, s várom hogy a falakra legyen írva a válasz, aztán szépen lassan, apránként rájövök hogy hogyan is értelmezi ő ezt. A gazdagság fénye most megvilágítja a tőle jóvalta nagyobb és veszélyes árnyékokat, melyeket eddig az ember észre sem vett.
- Szóval, gondolom ez ezzel jár. De így nem maradhatok itt. Nem akarom, hogy újra megtörténjen ez…
A következő másodpercben bánom, hogy Anna kiműtötte belőlem azt a kurva golyót és nem hagyott elpatkolni a picsába. A kezem újra megremeg és újra ökölbe szorítva próbálok nem tudomást venni. Agyamban százezrével cikáznak a gondolatok. Mi lesz ha elmegy? Hova megy? Kihez? Mit csinál? Miért? Megértem? El tudom ezt fogadni? Akarom ezt? Biztosan jobb lenne így persze… de…
és ott van a kurva de.
- Úgyhogy… Kérni szeretnék valamit.
Letörten bólintok. Hangom rekedt és elkeseredett mikor megszólalok.
- Amit csak akarsz.
-… Tudom, hogy nem fog tetszeni, és először önzőségnek fog tűnni, de szerintem így lesz a legjobb mindenkinek, Nekem is, de Neked, Davidnek, Alfrednek is.
Lepillantok a remegő kezemre. Mi kellhet neki? Pénz? Lakás? Én már biztosan nem. Ezért hibáztatni sem tudom. Ellenben meg tudom távolról védeni? Ezzel a kézzel még lehet írni se fogok tudni többet, nemhogy lőni vagy pálcát forgatni.
- Taníts meg kérlek megvédeni magam
Meglepett értetlenség ül ki arcomra és rögtön felkapom a fejem. A nem várt kérés teljesen lesokkol. Azt hittem elhagy, elmegy, vissza se nézve mert kinek kell egy ilyen élet ahogy mondta is? Nem csoda ha senki nincs mellettem hosszú távon. Alfred talán az egyedüli kivétel…
- Ezt mégis hogy érted?
Bököm ki zavartan és fél centit előrébb dőlök kíváncsian felé.
-…úgy igazán, nem gagyi SVK órai módra. Az is valami, de én mást akarok. Átkokat, meg kést dobálni, bármit. Mindent!
A vehemens természete mindig is vonzott. A vad tűz, ami ott lobog most is a szemébe nemcsak imponál de egyenesen a sajátoménak érzem. Valahol mélyen bennem feloldódik az a görcs, amit a ki nem mondott ellenben sokkal inkább elhitt válaszlehetőségek okoztak és felnevetek. Nem hosszan de őszintén.
- Hát… - emelem meg a nem túl jó formában lévő jobb kezem. - … ezzel a kézzel egy darabig még kizárt hogy oktassalak.
Arcomra szomorúság ül ki, mert mi van ha soha…?
- De… - nézek ravaszkásan a lányra ahogy elszontyolodik. -… elkezdhetné a felügyeletem alatt az oktatásodat akár Anna is. Vagy ha őt nem akarod keresünk neked tanárt.
Bal kezemmel kinyúlok és végigsimítok a puha arcon a vörös fürtök keretében. Még így, bágyadtan is rendkívüli gyerek.
- Viszont előbb neked is rendbe kell jönnöd. Ilyen vállal te se tud puskát tartani. Mit adott neked Volkova? Csak nem ezt?
Kérdezem az éjjeli szekrényre lepakolt kis fiolára bökve majd önkiszolgáló módon kipattintom a fedelét és beleszagolok.
- Merlinre… ez de büdös….
Hördülök fel aztán eszembe jut hogy lehet nem ez a legjobb promószolgáltatása a kotyvaléknak, de hát talán már mindegy is…
Naplózva


Mirabella Harpell
[Topiktulaj]
*


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2020. 11. 03. - 22:20:32 »
+1

Leaving the lies behind...
2001. Őszi szünet

 


I’m facing the truth


A szívdobbanásaimat számolom, mire válaszol. Miért nevet? Talán olyan nevetségesnek tartja a gondolatot, vagy azért nevet, mert azt hiszi, vicceltem. Félrebillantem a fejem, és már megjelennek arcomon a durcás vonások, mire végre válaszol.
- Hát…ezzel a kézzel egy darabig még kizárt hogy oktassalak.
A vállaim leengedem, és egy fájós sóhajjal dőlök picivel hátrébb a puha párnára. Bárcsak egy sima, átlátszó kifogás volna ez, de valahogy nem úgy érzem. A szépen felhelyezett, hófehér kötés alatt remegnek az izmok, bizonytalan a  mozgás, és hiába tett meg mindent az orosz nőci, úgy tűnik, van, ami bonyolultabb ügy. És mindez miattam.
- Remélem rendbe jön - dünnyögöm, nem is igazán Cartwrightnak, inkább olyan fohász-féle. Az, hogy emiatt én ne tudnék megtanulni, egyelőre eszembe se jut. Majd szóban mondja, mit csináljak, meg hogy csináljam. De még mielőtt eme elszántságomnak hangot adnék, szépen megelőz, és felvillanyoz az ajánlattal, meg a cinkos mosolyával, amit képtelenség nem visszatükrözni. Ha már a vállunk is tükörképben fáj...
- De… elkezdhetné a felügyeletem alatt az oktatásodat akár Anna is. Vagy ha őt nem akarod keresünk neked tanárt.
Megvárom, amíg végigsimít az arcomon, addig csak ismerkedem az érzéssel. Ez olyan atyáskodó dolog, amiben talán volt régen részem, de még az is lehet, hogy nem sok. Nem vlt az én szüleimnek ilyesmire ideje, de pont éppen apámnak biztos nem. Elszánt vigyorral nézek vissza rá, és hogy ez a gesztus mit is jelent valójában, azt jobbára ezzel el is leplezem.
- Szerintem jó lesz. Ha Neked jó. És hát te biztos jobban tudod, mennyire ért a fegyverekhez - teszem hozzá óvatosan szemtelenkedve. De hát már nem vagyok kisgyerek, hogy ilyesmiről semmi fogalmam ne legyen, ugye.
- Viszont előbb neked is rendbe kell jönnöd. Ilyen vállal te se tud puskát tartani. Mit adott neked Volkova? Csak nem ezt?
Elképedve nézem, ahogy felkapja a fiolámat az éjjeli szekrényemről, és beleszagol.
- Ne…
- Merlinre… ez de büdös…. - hördül fel, én meg elnyúlt arccal fintorgok.
- Hát nem egy aroma terápia, az biztos. Szerinted nem keverhetek hozzá lángnyelvet? - kérdezem félig viccelve, de persze minden viccnek van alapja, ahogy ennek is egy masszív hányinger. Ismerve a bájitalok általános összetételét, simán lehet, hogy trollfülzsír vagy varangybél vagy ilyesmi van abban az izében. És nekem ezt meg kell inni?!
- Vagy ihatnék helyette lángnyelvet - méregetem gyanakvóan a fiolát, aztán felnézek Cartwright borostás arcára.
- És neked hogyhogy nem hagyott itt ilyesmit? Biztos meg kell ezt nekem inni? - dünnyögöm kelletlenül, és nyúlok az üvegcséért, hogy jobban szemügyre vegyem.

 
Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2020. 11. 06. - 22:21:17 »
+1

Gerlalt of Rivia


...A jövő azoké, akik felkészülnek rá a jelenben....



..a trágár szavak esélyesek...

Őszinte mosoly ül ki arcomra, ráadásul a megkönnyebbült fajta mikor a kis vörös közli, hogy elfogadja Volkovát is ha úgy adódik. Valahol sokat jelent ez nekem, talán nem is tudja mennyire. Nem igazán hittem abban, hogy Mira elfogad bárkit is. Mondjuk tény, hogy sose volt egyetlen kapcsolatom hosszú életű és Sophie után ez az első, ami… nos, aminek lehet némi esélye.
A gondolatok vegyes érzelmekkel tarkítva törnek rám, talán ezért is jobb, hogy másra koncentrálok. A boszorkány által itt hagyott gyógyító lötty keserű és szúrós szaga elnyom minden épeszű gondolatot a fejemben.
- Lehet hogy ez gyógyít… de szaga alapján inkább embert öl…
Fintorgok, majd leteszem inkább mintha hozzá se nyúltam volna. A dugót is szépen ráhelyezem, és csak aztán nézek a gyerek fintorgó arcára. Hát kedvet biztosan nem csináltam a bevételhez, az is biztos.
- Hát nem egy aroma terápia, az biztos. Szerinted nem keverhetek hozzá lángnyelvet?
Kaján vigyorom veheti biztatásnak is ha akarja, de valójában a hozzám olyan hasonlatos gondolatmenetét díjazom ezzel.
- Nem hiszem hogy örülne ilyesféle kísérőnek.
Nézek eltűnődve az ajtó felé, de az üres marad, nem nyílik ki, nem jön be rajta mert valamerre máshol van dolga. Magam se tudom épp hol.
- Vagy ihatnék helyette lángnyelvet
- Na az kizárt!
Csattanok fel szigorúan. Nem célom megfélemlíteni Mirát, de nem szeretem ha ostobaságokat művel. Márpedig ostoba ha gyógyszerre iszik vagy ha csak magába iszik, pláne ha iskolába iszik ahol fiúk is vannak. Legalább a pálcája legyen kéznél hogy leátkozza annak a fejét aki többet merészel tenni, mint ami illendő lenne.
- Pláne nélkülem…!
Próbálok tompítani a szidás élén, miközben kuncogok. Márpedig én se ihatok jó darabig. Vagy meglehet az talán elmulasztaná a kezem remegését? Ki tudja…
- És neked hogyhogy nem hagyott itt ilyesmit? Biztos meg kell ezt nekem inni?
Halkan sóhajtok és komoran megpaskolom a lábát.
- Biztosan neked kell aranyom. Nekem… mondjuk úgy másfajta terápiát írt elő. És nem a kellemesebbik fajtát.

Fancsali pofát vágok, mert lenne egy két ötletem a kellemes részre, és mivel Mira se hiszi hogy a gólya hozza a kisbabákat gondolom hamar kiérti mire is gondolnék. De nem. Nekem ettől sokkal szarabb lesz. Mondjuk hogy mennyire azt még én magam sem tudom.
Újra letekintek azúrkék szemeimmel a remegő kezemre, s szomorúan veszem tudomásul hogy kurva fájdalmas jövő áll elém. De aztán a vöröslő tincsekkel keretezett arcra tekintve rájövök, hogy igen. Megérte.
Naplózva


Mirabella Harpell
[Topiktulaj]
*


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2020. 11. 09. - 07:32:02 »
+1

Leaving the lies behind...
2001. Őszi szünet

 


I’m facing the truth


- Pláne nélkülem…!
Lelkesen vigyorodom el, legalábbis a helyzethez képest amennyire őszinte lehet ez a kifejezés. Mindig majdnem megijedek ettől az “apukás” próbálkozásoktól, de szerencsére időben bebizonyítja, hogy ő azért ettől sokkal különlegesebb. Talánazért se akaródzik neki azt mondanom, mert apja alap esetben mindenkinek van. Lehet, hogy nincs jelen az életében, vagy már nem él, mint azén esetemben is, de ettől az még egy adott dolog. Cartwrighttal minket az önkéntesség köt össze, ilyenformán ez olyasmi, ami nem adatik meg mindenkinek. El is döntöm, hogy nem okozok neki csalódást.
- Biztosan neked kell aranyom. Nekem… mondjuk úgy másfajta terápiát írt elő. És nem a kellemesebbik fajtát.
Huncut fintor bujkál szám sarkában, mert naná, hogy értem, mire gondol.
- Hát nekem se a jobbik fajta piát hagyta itt, amit ismer - dünnyögöm, és a szemem elé emelem a fiolát. Nem a jóféle orosz vodka van benne, az biztos. De végülis, ha kétszer olyan erős, akkor megteszi.
- Még mindig vannak kérdéseim arról, hogy mit eszel benne, de nehogy válaszolj - mondom, mikor a főzet szaga megcsapja az orrom. A vállamat rángatnám hozzá, de a nyilalló fájdalom eszembe juttatja, hogy le kéne szoknom  eme rossz szokásomról egy időre. Vagy örökre.
Ideje lezárni ezt a korszakot. Alig pár hét, és betöltöm a tizenhetet. Utána is még bőven a tizenéveimet taposom majd, de jó alkalom ez arra, hogy kitűzzem a megkomolyodást napirendi pontra. Bárhol varázsolhatok majd. Nagyobb felelősség lesz rajtam, és már van is, tekintve, mi történt itt nem sokkal ezelőtt.
- De ha hat, nekem rendben van. Majd befogott orral iszom - döntöm el, és összekapargatom megmaradt elszántságom. Cartwrightra mosolygok, ünnepélyesen a magasba emelem az üvegcsét. Mondhatnám, hogy milyen gondolatok kíséretéül fogyasztom ezt a kétes élvezeti értékű innivalót. Megfogalmazhatnék még szóban egy sor nyálas érzést meg ígéretet, de nem teszem, semmiképp.
- Ezt arra, hogy túléltük. Főleg Rád! És a karodra - jelentem ki egy szomorú félmosollyal, és a pia felett Cartwrightra sandítok. Már nem is olyan kelletlen az arcom. Próbált mindenhogy eltántorítani attól, hogy megigyam - de közben épp miatta iszom meg.
- Fenékig - dünnyögöm még, hogy kellő lendületet merítsek, és hogy kifújjam a levegőt, mert erős, alkoholos innivalóknál is úgy szoktam. Aztán egy szuszra, húzóra felhajtom a büdös bájitalt, és szinte rögtön utána kitör belőlem a röhögés, pedig nem is kacajvíz.
- Nem is rossz. Csak nem kell szagolgatni. Egész csokis íze van - kuncogom, és forgatom a nyelvem a számban, kicsit meglepődve a vártnál sokkal kellemesebb íztől. Lehet, hogy ez az egész olyan, mint a főzet. Felnőttnek lenni büdösnek és taszítónak tűnik, de ki tudja, milyen igazából, amíg nem kóstoltam?

  

// Köszönöm a játékot! Mosolyog //
Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2020. 11. 14. - 11:52:10 »
+1

Gerlalt of Rivia


...A jövő azoké, akik felkészülnek rá a jelenben....



..a trágár szavak esélyesek...

Van az a fajta mosoly, vagy már inkább vigyor, aminek a melegében sütkérezni olyan, mintha a nap melegségében fürdenél. Hát ilyen Mirabella mosolya is, amellyel megajándékoz. Ez, és persze a hozzá párosuló jelleme már első perctől rabul ejtett. Talán ezért nem gondolkodva tettem felelőtlen és ostoba kijelentéseket, hozzám nem híven ígéreteket, amiket a megszokás ellenére igyekszem is betartani neki. Több-kevesebb sikerrel persze.
- Hát nekem se a jobbik fajta piát hagyta itt, amit ismer…
Kuncogok egy sort a cinikus megjegyzésen, mert valóban van igazság bőven a szavai mögött.
- Még mindig vannak kérdéseim arról, hogy mit eszel benne, de nehogy válaszolj
Meghökkenek a hirtelen a szinte semmiből előtörő őszinteségen és nyíltságon, de mivelhogy intett, ne válaszoljak, így hát úgy is teszek. Nem tudom eldönteni hogy fogadja, vagy mennyire szimpatizál vele. Mondjuk ez arra enged következtetni, hogy még fenntartásokkal kezeli a dolgot, ami teljességgel érthető. Hiszen én se tettem meg mindent azért, hogy elmagyarázzam neki a dolgokat. Csakhogy annyi a mentségemre szól… kellően kusza volt egész eddig a helyzet minden egy kurva mozzanata.
- Ezt arra, hogy túléltük. Főleg Rád! És a karodra. Fenékig!
Nem akadályozom meg abban, hogy lehajtsa az orvosságot, ahogy abban sem hogy bámuljon engem, míg kedve tartja. Állom a pillantását, s csak egy szelíd apáskodó mosoly bújik meg ajkaim szegletében. Mikor kiürül az üvegcse ez valamelyest büszkén kiszélesedik de semmi több.
Inkább csak kivárok, figyelek. A kis vörösen izzó hajú kislányt, aki lassan a szemem láttára változik át nővé, akárcsak egy tényleges főnix.
- Nem is rossz. Csak nem kell szagolgatni. Egész csokis íze van..
Felnevetek, majd szelíden az ágyba nyomom figyelve hogy a válla alatt a karját érintsem, ahol nem nyilal olyan nagyon a fájdalom.
- Örülök! Most aludj! És ha bármi kell, csak szólj. Alfred vagy én itt vagyunk.
Várok még pár percet, míg az altatófőzet kissé elkábítja. Még most is motyog valamit nekem, talán Alfredról vagy arról hova tegyem magam, nem tudom, mert már nem érthető. De nem is számít. Csak szelíden felé hajolok és csókot nyomok a homlokára.
- Mindig itt leszek, kislányom. És bocsáss meg…
Sóhajtom, miközben kiseprek egy tincset a fehér nyugodt arcából, de ő eddigre már békésen szuszog. Elnézem még egy percig aztán hátradőlök és felállok nyomorultul, sajgó vállamra szorítva az ép kezem. Sose leszek már a régi, tudom. De azt is, hogy megérte. Érte megérte.


Köszönöm a játékot!
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 12. 28. - 21:12:19
Az oldal 0.119 másodperc alatt készült el 45 lekéréssel.