+  Roxfort RPG
|-+  2002/2003-as tanév
| |-+  A Királyság egyéb részei
| | |-+  Tiltott Rengeteg
| | | |-+  Az erdő széle
0 Felhasználó és 2 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] 3 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Az erdő széle  (Megtekintve 6539 alkalommal)

Elizabeth Hepburn
Játékmester
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2021. 03. 31. - 21:00:49 »
+1

kentauria a kentauroké
2002 • április • 20



to: D a l t o n

Nehezen mozgok, de pegpróbálom az összes maradék tartalék erőmet mozgósítani. Muszáj...lesz...felállni...az egyik kentaur már lőni készült, amikor egy éles vijjogás megzavarja őket. A kentaurok hátrálni kezdenek tőlem. Egy sólyom repül felénk a magasból. Pontosabban kellemetlen pajtásaim felé, én csak dermedten figyelem, mi történik. A szívem még a torkomban dobog, az eszem azt üvölti, most Beth, most fuss, de nem bírok ilyen gyorsan felállni. Nem is egészen a fájdalomtól, mint inkább a sokktól. Nem lennék egy nagy túlélő, azt  hiszem. Leeresztik az íjukat.
- Most szerencséd volt, de ha még egyszer itt látunk... biztosra veheted, hogy nem kerülsz ki élve a rengetegből -
Mi van? Az előbb még meg akartak ölni, most meg elmennek? Pislogok, mint tündérmanó a ketrecben. Azt gondoltam, ketten vannak, majd lelöcik szegény sólymot is. Apropó. Mióta segítenek a madarak az emberekenek? Egy Disney mesében lennék? A madár öltöztető ötlet mindig is tetszett. varázslattal persze hamarabb felöltözök, de ez meg olyan hangulatos. Mármint, mikor madarak öltöztetnek. Verebek, teszem azt, meg cinegék.
- Talán megőrültél, és egyenesen a Szebb Napok Pszichomedimágiai Intézetből szabadultál? Vagy mi a szent thesztrálszarért akarsz öngyilkos lenni? -
A megmentő hős sólymom szemvillanás alatt egy fiúvá változik. Hirtelen megmakkanni sem tudok, nyitom a számat válaszra, de nehezen jön ki rajta hang.
- Öngyilkos? De én csak...- Megpróbálok feltápászkodni, ami némi felszisszenés kiséretében lassacskán sikerül.
- Nem akartam meghalni, csak a furkászaimoz szerettem volna eljutni. De valamikor rossz felé fordultam, és mire észrevettem, már késő volt.- Magyarázom az idegennek, miután kissé lecseszett. Jó jó, lecseszett, de azért lehet, hogy ha nem téved erre, akkor a testrészeim már nem lennének egybe. Kissé ugyan megsértődöm, de mivel 1 perce még azt hittem, sanszos hogy meghalok, így ez az érces hangvétel most talán kevésbé érint érzékenyen. - Ajj, a pálcám is..itt kell lennie valahol...- Nem tudom, vajon a stressztől -e, de azt érzem, hogy mindjárt sírok is. Muszáj jó nagyokat nyelnem, nehogy itt elkezdjek bőgni. Amíg a pálcám keresem, hátat fordítok, így gyorsan a kicsorduló könnyeim is gyorsan letörlöm. Ne legyél már egy bőgőmasina, így ni, ez az, megy ez. Mély levegő, nyugalom. A pálca is itt lesz valahol és....tátám, meg is van! Letörlöm a fűfoltokat, és elrakom.
- Nem a legbarátságosabb faj. Pedig azt hiszem én lennék az egyik utolsó, aki bántaná őket. De tényleg, miért olyan nagy baj, ha az erdő szélén barangolok? Ártok én bárkinek? Nem, nem hiszem.
Sikerült felhúznom magam, mert szerettem titokban itt lenni, békésen rajzolgati, és nem is gondoltam, hogy valaki, vagy valakik csak így rám támadnak. Hangnemem egyre dühösebb, és az első, akire ezt rázúdítom, az az előttem álló idegen. A bal bokám kezd zsibbadni, és nagyon sajogni, hiába nem állok rá teljes testsúllyal. Elugrálok fél lábon a tőlem pár méterre lévő fatörzsre, és felteszem a sérült lábam.
- Egyébként köszi, hogy..hogy errefelé jártál? Repültél? Kisebb csend után fejezem be a teljes mondatom, miután a kis zavarom alábbhagy. Remekül repülsz...-
Az az igazság, hogy nem gyakran találkozom animágusokkal. Bár már 5 éve, hogy a varázsvilág az életembe lépett, még mindig vannak szituációk, amikben kissé kényelmetlenül mozgok. Ahogy az idegent figyelem, méginkább sebezhetőnek és kicsit bénának érzem magam. Egy magas, erős alak áll előttem, én meg úgy ülök itt, mint valami sebzett vad. Párbajban nem voltam soha rossz, de nyilvánvalóan az elmélet mindig is jobban ment. Kicsit elszégyellem magam, mert biztos vagyok benne, látta, mit bénázok össze a 2 kentaurral. Nyilvánvalóan ez egy Troll teljesítmény volt részemről.
- Azt hiszem, életem első halálos fenyegetése pipa-
Fenyegettek meg már sok mindennel, szuperebbnél szuperebb kínzásokkal, de hála Merlinre megölni még nem akartak. A háború idején mindet elsősöket összegyűjtöttek, és lent elrejtettek, szerencsére nem került a nagy többségünk az élvonalba.
Naplózva


Dalton J. E. Hamox
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2021. 04. 01. - 20:39:24 »
+1

Kentaurok prédája


Magát sem értette egészen, miért akadt ki ennyire erre az ártatlan lányra, aki láthatóan akaratlanul került életveszélybe... Mégis volt valami, ami attól a pillanattól fogva felháborította, s egyben végtelenül megrémisztette ebben a helyzetben, hogy megpillantotta a lány sziluettjét. Volt benne valami... nem tudta volna megmondani, hogy mi... ami miatt húsbamarkoló reszketés fogta el akár csak a gondolatra is, hogy ennek a lánynak baja eshet. Ezért kapcsolt rögtön megmentő üzemmódba. Ha úgy tetszik, meggondolatlanul, ösztönösen avatkazott közbe, önnön testi épségét teljesen figyelmen kívül hagyva. Hisz bár már pár hete teljesen sikerült elsajátítani az animágia folyamatát, azt Wunderlich professzor is megmondta neki, hogy átváltozott alakja még koránt sem elég erős... Hónapok szükségesek  még ahhoz, hogy tökéletesen ura legyen a sólyomnak, s ha addig, amíg ez a stabilitás nem következik be, sérülés éri... Nos... abba akár bele is halhat.
A súlyos figyelmeztetéssel azonban mit sem törődött, amikor szélsebesen repült a kentaur felé, aki rászegezte íját. Hogy mit tett volna, ha lelövi a varázslény? Bele sem gondolt... nem számított most ebben a pillanatban semmi, csak hogy a lányt biztonságban tudja. De amint az a bizonyos veszély megszűnt... Nos... Teljesen kifordult magából - külsőleg és belsőleg egyaránt - és egyenesen nekiesett a lánynak, akit érthető módon roppantul váratlanul ért Dalton átváltozása, na és nemkevésbé a hangnem, amit megütött vele szemben.
- Öngyilkos? De én csak...- habogta a lány, miközben megpróbált saját erejéből felállni, de ez nem sikerült neki.
- Nem akartam meghalni, csak a furmászaimoz szerettem volna eljutni. De valamikor rossz felé fordultam, és mire észrevettem, már késő volt - magyarázkodott a boszorkány, aki aztán zavartan a pálcája után kutatott. Dalton, csak nézte, ahogy hátat fordított neki, s pár pillanat múlva rálelt a varázslók legfontosabb mentsvárára.
- Aa... furmászaidhoz?! - bámult rá döbbenten, fejét oldalra billentve, úgy hogy ebbe a két szóba annyi ítélkezést sűrített, ami láthatóan már átütötte a lány ingerküszöbét, mert ezután már jóval felháborodottabb hangnemet ütött meg ő is.
- Nem a legbarátságosabb faj. Pedig azt hiszem én lennék az egyik utolsó, aki bántaná őket. De tényleg, miért olyan nagy baj, ha az erdő szélén barangolok? Ártok én bárkinek? Nem, nem hiszem - fejtette ki aztán a lány egész hevesen, s Dalton ha akarta sem tudta volna lenyelni a kényszert, hogy hangosan felnevessen.
- Végül is, nem ártasz senkinek... dehogy... csak komplett életveszélybe sodrod magad, de semmi gond... - rántott vállat nemtörődöm módon, mintegy mellékesen, mint akit nem is érdekel az egész igazán.
A kezét közben zsebre vágta, mert a lány láthatóan nem akarta igénybe venni a további segítséget, hanem kínkeservesen, de feltápászkodott magától.
- Egyébként köszi, hogy..hogy errefelé jártál? Repültél? Remekül repülsz... - jegyezte meg kisvártatva a boszorkány, s Dalton nagy nehezen kipréselt magából egy bólintást, meg egy morgást erre. Mégis mit mondjon? Köszönje meg a dicséretet? Képtelen volt rá... Hisz ha a lány nem járt volna tilosban, nem kellett volna közbelépnie, és akkor nem látta volna repülni sem. Ergo jobb, ha nem bátorítja hasonló emberi gesztusokkal a másikat, nehogy még véletlenül is úgy fordítsa le magában a helyzetet, mintha azzal bizony minden egy varázscsapásra rendbe jött volna, hogy megdicsérte, ahogy repül... Még akkor sem, ha történetesen el kellett ismernie, hogy valahol a gyomra táján finoman feldorombolt az elégedettség érzése. Akárhogy is, sem az idő, sem a hely nem volt alkalmas rá, hogy az ő repülése legyen a téma. A lány láthatóan megsebesült, ahogy Dalton elnézte, csúnyán kificamította a bokáját, és mielőbbi ellátásra szorult.
- Azt hiszem, életem első halálos fenyegetése pipa - szólalt meg a bokáját fájlalva a másik, mire Dalton sóhajtott egy nagyot.
- Hát, ezzel nehéz vitatkozni... Na gyere, ahogy elnézem, csúnyán megsérült a bokád... Ne is próbáld tagadni, hogy rohadtul fáj! Szóval legjobb lesz, ha majd én viszlek be a kastélyba - jegyezte meg komoly hangon, majd néhány lépést közeledett a lányhoz, s ha nem ellenkezett, terve szerint egy mozdulattal felkapta az ölébe, és megindult vele a Rengetegből kifelé. Ha elhárította a közeledését, akkor is mellette maradt, hogy legalább a vállára támaszkodhasson bicegés közben.
- Na és mondd csak, milyen névre is szól az a halálos fenyegetés? - kérdezte menet közben még mindig elég ércesen.
Naplózva


Elizabeth Hepburn
Játékmester
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2021. 04. 04. - 16:39:37 »
+1

kentauria a kentauroké
2002 • április • 20



to: D a l t o n

Tisztában vagyok vele, hogy néha, de tényleg csak néha, megesik, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan én azt előtte elképzeltem, és megterveztem. Ez a mai kis kitérő sem így alakult, de azért azt nem kedvelem, mikor ezt az orrom alé dörgölik. Ez a fiú olyan, mintha megevett volna valami csípőset, de nem jut vízhez, ls inkább rajtam vezeti le ezt a csípősséget.
- Aa... furmászaidhoz?! - Ezt mondtam volna? Tessék, teljesen összezavar itt a magas termetével, az átható tekintetével, meg a goromba stílusával. - Akarom mondani a furkászaimhoz.-
A döbbent képétől azonban hirtelen felkacagtam, egy pillanatra még a bokámba nyilaló fájdalom is elmúlt. Gyorsan abba is hagytam a nevetést, mert a végén még megv talál csipkedni.
- Jól van, bocsánat, nem nevetek.   Úgy tűnik, a morova srácnál kivertem a biztosítékot azzal a kijelentésemmel, miszerint, nem ártok én senkinek azzal, hogy az erdőben tartózkodom egy kis időre. Hangos de ingerült nevetésben tör ki, amitől azt hiszem, én is paprikás hangulatba kerülök.
- Végül is, nem ártasz senkinek... dehogy... csak komplett életveszélybe sodrod magad, de semmi gond... -
Mivaaaan? Ahogy ezt a módfelett cinikus hangvételű mondanivalóját befejezi, máris úgy érzem, hogy a fejem felforrósodik, és a felgyülemlett felháborodás füstje, a fülemen távozik. Érzem, igen, érzem ahogy kijön a fülemen, mert éget is. Tudom, most fog jönni a szóhányás, nem bírom visszatarta..
- Na idefigyelj! Az előbb kis híján megölt 3 kentaur, azt hittem pár percem van vissza az életemből, majdnem megállt a szívem, és te most komolyan ezért vagy felháborodva? Hát képzeld el, én is!
Utolsó mondatomat elkiabálva még egy madár is megszeppenve elreppent.  Beth, kérlek, nyeld le a kitörni készülő könnyeid, nem használ az senkinek. Dühösen, kicsit zavarban, vöröslő fejjel nézem őt viszonylag hosszabb ideig némán. A gyomrom is elkezd remegni, mintha ficeregne benne valami.
 - Na gyere, ahogy elnézem, csúnyán megsérült a bokád... Ne is próbáld tagadni, hogy rohadtul fáj! Szóval legjobb lesz, ha majd én viszlek be a kastélyba -

Elindul felém. Dacosan és gyanakvóan nézek rá, egyrészt mert nem a legkedvesebb ember, akivel valaha találkoztam, másrészt, furán érzem magam, ha a közelemben van. Nem félek, vagy ilyesmi, csak zavarba jövök. Felállok, majd lassan bicegni kezdek. Talán még elbicegek, nem lehetünk olyan messze a kastélytól...igazából fogalmam sincs, mennyire tértem el a szokásos útvonalamtól, de gyengének sem akarok tűnni előtte. Óvatosan, de megindulok. Egy lépés, két lépés, felszisszen.
- ccc..sszzzz hogy a tündérmanóba... Mielőtt még elesnék, az ismeretlen sólyom fiú már az ölébe is kap, amit egy halk sikkanttás keretében veszek tudomásul.  
  - Na és mondd csak, milyen névre is szól az a halálos fenyegetés? -  
Na tessék, még mindig ez az érces hangnem. Most komolyan, ha segíteni akar, akkor válthatna barátságosabb hangvételre, ha meg nem, akkor meg ne játsza itt a nagy hőst. Nem vesz ám le a lábamról ez a jaj, de erős, menő sólyom fiú vagyok dolog..pff...tiszta ..izé... Megköszörülöm a torkom, és határozottan válaszolok leplezve bődületes nagy zavaromat.
- Elizabeth Hepburn. - Na és a sólyom fiút hogy hívhatják? Bár attól tartok ezek után nekem csak sólyom fiú marad. HIába, az első benyomás minidg nyomot hagy az emberben. Egy zavarba ejtő kissé rideg sólyom. Erre a gondolatra automatikusan elmosolyodom.
- És hogy hívják a srácot, aki csak így lazán elkergetett az előbb 3 kentaurt?-
Naplózva


Dalton J. E. Hamox
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2021. 04. 05. - 17:45:24 »
+1

Kentaurok prédája


Azt, hogy mennyire megzavarodott a történtektől, csak abból vette észre, mikor rájött, hogy fel sem tűnt neki, amikor a lány tévesen furmászoknak hívta azokat a bizonyos... hmmm... furkászokat.
- Akarom mondani a furkászaimhoz - helyesbített a boszorkány, mire Dalton továbbra is hitetlenkedve bámult rá. Hallott ő már igen furcsa történeteket varázslókról, akik különféle vadon élő legendás lényeket tartanak háziállatként. A maga részéről soha nem fordult volna meg a fejében például, hogy egy varangyot, vagy egy patkányt simogasson, mert mégis mi lehet abban a jó?! Baglya sem volt saját, egész egyszerűen azért, mert nem volt rá szüksége, az egyetemi bagolyházból bármelyik példány megfelelt a célra. Kényelmes volt ez így, túl fiatal volt még ahhoz, hogy felelősséget vállaljon saját magán kívül bármi egyébért... Elég volt rajta tartania a szemét az apján, főleg ilyen távolságból...
De tudta, hogy egyes elvetemült, lénybolond varázsló- és boszorkánytársai attól sem rettennek meg, hogy a kerti törpéiket dédelgessék... Na de olyat még ő sem hallott, azidő alatt sem, amit a Roxfort diákjaként töltött el, hogy valaki a tiltott rengetegbe mászkáljon a furkászaihoz. A hely és az idő azonban nem volt alkalmas rá, hogy a kelleténél hosszabb kiselőadást tartson a lánynak a vadon élő lénytartás veszélyeiről, úgyhogy egy türelmetlen legyintéssel reagált most csak inkább a lány nevetésére.
- Tökmindegy.... - zárta rövidre a kérdést morogva. Egy dolog volt, hogy ez a lány fittyet hányva minden alapvető észérvre idemerészkedett a rengetegbe, Dalton gyanúja szerint ráadásul nem is először... na de az már egy egészen más dolog volt, hogy kinevette őt, amiért tök jogosan felhívta a figyelmet döntésének kockázataira.
Borzasztóan felpaprikázta ez a helyzet. Soha életében nem került még ilyen helyzetbe és nem volt ínyére, ahogy a lány élénk kacajjal gúnyt űzött belőle.
- Látom, legalább te jól szórakozol - szólalt meg továbbra is morcos képpel, mire a lány talán kicsit észrevette magát, mert így felelt.
- Jól van, bocsánat, nem nevetek - erőltetett magára egy kis komolyságot a másik. Dalton ezt hallva megkönnyebbülten sóhajtott fel.
- Csodálatos hír. Zene füleimnek... - szólt vissza, miközben komoly tekintetében játékosság csillant. Lassan, módszeresen pillantott végig a lányon, amíg az visszanyerte az egyensúlyát, és egy pillanatra úgy tűnt, hogy túllendülnek a fiatalok ezen az ellenségeskedő hangnemen, de... aztán Dalton következő beszólása végleg kiütötte a biztosítékot.
- Na idefigyelj! Az előbb kis híján megölt 3 kentaur, azt hittem pár percem van vissza az életemből, majdnem megállt a szívem, és te most komolyan ezért vagy felháborodva? Hát képzeld el, én is! - vitatkozott vele a lány olyan hévvel, hogy Daltonnak egy füstölgő sárkány jutott róla eszébe. Ez volt az a pont, amikor tudatosan visszavett egy kicsit a hegyibeszédből, mert belátta, hogyha így folytatják, soha nem keverednek ki az erdőből, és nem tudja majd biztonságban a lányt, pedig ez feltett szándéka volt. Ha a kentaurok egy rövid időre el is vágtattak, nem lehettek biztosak abban, hogy nem térnek vissza záros határidőn belül, ezért cselekvésre szánta el magát. Lassan, nyugodtan közelítette meg a lányt, bízva abban, hogy nem utasítja el a segítséget...
Az előbbi kis közjátékkal azonban láthatóan sikerült annyira megsértenie őt, hogy puszta dacból egyedül akart megindulni a kastély felé, ám ez a terve pár lépés után kudarcba fulladt.
- ccc..sszzzz hogy a tündérmanóba... - szisszent fel, s Dalton ezt a pillanatot ragadta meg, hogy finoman felemelje és ölbe kapja őt. Olyan könnyű volt, hogy meg sem kottyant neki a súlya. Bár első ránézésre talán Dalton nem tűnt annak a tipikus izomkolosszusnak, hisz ő sokkal inkább szálkás természet volt, de a szikár külső mögött valódi erő rejlett.
A finom sikkantás, melyet a lány hallatott, mikor ölbe kapta, megmosolyogtatta Daltont. Kíváncsian hallgatta aztán a válaszát, és gondolatban ízlelgette a hallott nevet.
Elizabeth Hepburn. Vajon hogy becézik? Elizának, Liznek, Bethnek? Vagy valami egészen másnak? Tűnődött el, miközben valami nagyon finom, édeskés illatra figyelt fel, ami egészen biztosan a lányból áradt.
- És hogy hívják a srácot, aki csak így lazán elkergetett az előbb 3 kentaurt? - érkezett aztán a viszontkérdés, amire Dalton immáron eggyel normálisabb hangon felelt:
- Dalton Hamoxnak... - feleslegesnek érezte másik két keresztnevét is említeni, az esetek nagy többségében így szokott bemutatkozni. Bár a szülei a régi családi hagyományt követve három keresztnevet adtak neki, napi életében kizárólag az elsőt használta, a többi csak bonyolította volna a dolgokat. Sejtette, hogy Beth hamar összerakja majd magában, hogy valami köze lehet a mágiatörténet professzorhoz, elvégre a Hamox nem túl gyakori vezetéknév.
- Különben mihez akartál azokkal a furkászokkal kezdeni? Remélem te is belátod, hogy örökre búcsút kell venned tőlük ezek után - folytatta a korábban megkezdett papolást, de már lágyabb hangon.
- Kérlek, itt és most ígérd meg nekem, hogy soha többet nem merészkedsz az erdőbe! - pillantott meglepően oltalmazón a zöld íriszekbe, ahogy a fák levelei finoman lengedeztek körülöttük a szélben.
Naplózva


Elizabeth Hepburn
Játékmester
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2021. 04. 11. - 14:09:03 »
+1

kentauria a kentauroké
2002 • április • 20



to: D a l t o n

Valahol mélyen tudom, hogy igaza van a sólyom fiúnak, nem kéne erre fele mászkálnom, de ha tudná, hogy sokszor ez az egyetlen hely, ahol megnyugszom, és megnyílhatok. Itt merek olyan dolgokról gondolkodni, amikről a kastélyban sehol. Nem azért, mert félek, hogy valaki beleolvas a fejembe, egyszerűen egy ösztönös védekeő mechanizmus miatt nem merek emlékezni dolgokra. De ha eljövök ide, itt bátrabb vagyok. Bátrabb, mint bárhol máshol. Ez az igaság. És ezt azt hszem, most fogalmaztam meg magamnak is először. Hát ilyen hely ez. Félelmetesen csodálatos. Félelmetes, de csodálatos. Jó, hogy van egy hely, ahol elengedhetem az elmém is. Nem lehetnek a gondolataim örökre bezárva. Néha ki kell engednem őket, hogy építsenek. Hajj, mindegy, úgyis visszajövök. Mindig visszajövök.
- Dalton Hamoxnak... -
 Hamox..hát pont mint Hamox profnak. Vajon rokonok? Végülis nem egy Smith, vagy Jones, amiből találsz egyet minden második utca sarkon.
- Hamox professzor rokona vagy? Talán a fia? -
Nem lehet könnyű egy tanárnak a gyerekének lenni. Azt gondolja az ember, hogy otthon is nagyok az elvárások, hiszen egy tanr gyereke nem hozhat szégyent a szülőkre. A tanár gyerekének mindig jó tanulónak kell lennie. Legalábbis én így képzelem el. Az igaz, hogy akiket én ismertem, és a szülei tanárok , mind nagyon okosak voltak. Még nálam is előrébb jártak egy lépéssel, ami lyukat vájt az önérzetemben, és néha elöntött a féltékenység füstje.
  -Különben mihez akartál azokkal a furkászokkal kezdeni? Remélem te is belátod, hogy örökre búcsút kell venned tőlük ezek után -
 Megrázom a fejem tiltakozásképp, még mielőtt időm lenne válaszolni.
- Azt nem tehetem.  - Olyan nagyot sóhajtok, hogy én is elszomrodom tőle. Dalton szemébe nézek, hiába jövök zavarba tőle.
- Tudom, hogy nem a legveszélytelenebb hely, de... ez az egyetlen olyan hely, ahol a gondolataim kiereszthetem.
Már várom a szemforgatást, a fölényes hangnemet, de bármit is tesz vagy mondd, nem mondok le erről a helyről. Minden héten kijövök, csak talán kicsit óvatosabb leszek, és jobban felkészülök. Ez minden, amit megtehetek.
- Dalton, leteszel egy kicsit? Csak egy pillanatra álljunk meg.-
 Azt hiszem, már tudom, merre lehetünk. Szeretném, ha Dalton lerakna csak egy pillantra, hogy mutassak neki valamit. Kiszökni a karjai közül jelenleg kicsit nehézkes lenne, de pont itt vagyunk, már csak pár lépés és oda érünk, ahol ücsörögni szoktam. Ott is van. A kis mohás fatörzs. Az oldalában van is egy kis jegyzetfüzet, amit én raktam oda. Tele van skicekkel. Az egyik oldalon még apámat is lerajzoltam, piás üvegekkel a kezében, és azt, ahogy anno 11 évesen eltüntettem. Sophie szerint ez nagy dolog, és biztos nagy a varázserőm, de én ezt nem gondolom. Persze azért jól esett ezt hallani, de ha olyan nagy erőm lenne, akkor most nem cipelne valaki az ölében, és nem égtem volna le előtte.
- Mondd csak...milyen egy tanár fiának lenni? Nehezebb vagy könnyebb, mint..  Mint akinek varázstalanok a szülei. Mondd csak ki Beth. akinek nincs tanár rokona.-  
Bravo. Ez a bátorság? Komolyan? Ezt a bátorságot kozza ki belőled a rengeteg Beth? Tényleg, ha így van, igazán semmi értelme ide járkálnod. Ide járkálnom. Inkább érdeklődve figyelem Daltont, háta jobban megismerem a megmentőm. Bár elég lekezelő a stílusa, mégsem tűnik annyira...szóval..Kevésbé érzem magam furán, ha beszél magáról. Végül is megmenttette az életem nem? Teljesen normális hogy érdeklődöm iránta..izé felőle nem? Nem?

Naplózva


Dalton J. E. Hamox
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2021. 04. 18. - 15:21:57 »
+1

Kentaurok prédája


Eleve sejtette, hogy Elizabeth rögvest kitalálja, honnan fúj a szél a vezetékneve kapcsán, és ez így is lett.
- Hamox professzor rokona vagy? Talán a fia? - tette fel a magától értetődő kérdést Beth, mire Dalton röviden, egyszerűen bólintott. Az, hogy az apja fia, nagyon sok tekintetben meghatározta őt, mégsem akarta, hogy eluralkodjon rajta a vér szava. Sőt, nem is hagyta... A Hamox família hosszú-hosszú évtizedekre visszamenően pedagógus família volt, s bár apja nem mondta ki, bizonyára örült volna, ha követi a hagyományt, de Daltonnak más volt a szándéka. Roxfortos kora óta tudta, hogy auror akar lenni, és végzősként már az is körvonalazódott számára, hogy ezen belül is amneziátornak fog tanulni. Szerencsére gond nélkül felvették a Godrikra - és bár a kortársai közül sokan azt pedzegették, hogy ehhez sokat hozzátett származása, hogy történetesen a Godrik volt professzorának fia - ő tudta, hogy nem ennek köszönhette a sikert. Vagyis nem olyan értelemben, ahogy mások hitték. Hisz azt nem tagadhatta le, és nem is akarta, hogy a szülei példája, az alázatos, kemény tanulás, szorgalom, és az ezzel járó műveltség olyan értékek voltak számára, amit az anyatejjel szívott magába. Nem is volt kérdés soha, hogy ő is egyetemen akar majd továbbtanulni. De azt mindig tudta, hogy ő nem való pedagógusnak. Alapvetően nem szerette a tömeget, nem volt extrovertált alkat, sőőőt... Legjobban egyedül szeretett lenni a kampuszon is, egy könyvet olvasgatva az akadémiai levéltárban, vagy az egyetemi parkban, egy fa göcsörtös törzséhez támasztva, szerzeményein dolgozva lehetett őt leggyakrabban megtalálni. Ha mégis részt vett egy-egy godrikos eseményen, az azért volt, mert szerette volna megfigyelni az embereket... gyakran megihlették mások szavai, mozdulatai, és ilyenkor sosem érezte azt, hogy feleslegesen múlatná az időt, hisz amikor visszatért a kollégiumi szobájába, élvezettel vetette papírra az élmények révén szerzett gondolatokat.
Szinte biztosra vette, hogy a mai történések jó ideig adnak majd inspirációt számára az írásban. Ahogy Beth-t a karjában tartva igyekezett a rengeteg széle felé, egyszerre élte át a pillanatot a jelenben, és raktározta el annak minden apró momentumát az emlékezetébe. A lány édesen friss illatát, karcsú derekát, ahogy puhán karjához simult, az erdő morajlását és a felhős eget, amely már lassanként a szemük elé tárult, minden lépéssel egyre jobban. Nem tudta miért, de úgy érezte, sorsszerű ez a mai találkozás, és attól a pillanattól, hogy megmentette Bethet, valami furcsa oknál fogva felelősnek érezte magát érte. Ezért is bosszantotta fel rendkívüli módon a lány válasza.
- Azt nem tehetem - válaszolt szomorú sóhajjal a lány.
- Tudom, hogy nem a legveszélytelenebb hely, de... ez az egyetlen olyan hely, ahol a gondolataim kiereszthetem - hangzott el a magyarázat, ami úgy felidegesítette Hamoxot, hogy egy pillanatra teljesen lefagyott, még lépni is elfelejtett. Szólni sem szólt semmit, mert úgy érezte, amit mondana, az bizony nyomdafestéket nem tűrne. Megértette valahol persze a lány szavait, hisz ő maga is magányos típus volt, vágyott az elvonulásra, na de azért a roxforti kastély és birtok elég nagy volt ahhoz, hogy megfelelő menedéket találjon magának a lány...  A kis hatásszünet után Dalton továbbindult, és felkészült rá, hogy kulturáltabb módon közölje a véleményét.
- Ha egyedüllétre vágysz, a Szükség szobája is megfelel a célnak, nem? Azt amúgy is olyanra alakíthatod gondolatban, amilyenre csak akarod... Még erdő is lehet, ha ez a mániád - osztotta meg gondolatait szemforgatva, de jóval szofisztikáltabban, mint ahogy eredetileg a fejében tette volna.
- Dalton, leteszel egy kicsit? Csak egy pillanatra álljunk meg - szólalt meg kisvártatva Beth, mire még mindig az előző sokknak köszönhetően szó nélkül engedelmeskedett, és letette a lányt.
- Mi az, mit szeretnél mutatni? - kérdezte kisvártatva, ösztönösen a közelükben lévő mohás fatörzs felé pillantott, és el is indult arra, amikor a tekintete észlelt valami oda nem illőt, talán néhány papírlapot? Mivel Beth kissé nehezen járt, előtte ért oda, és már nyúlt is a lapok felé, amikor valami azt súgta neki, hogy...
- Szabad? - kérdezte halkan, mert érezte, hogy ez talán a lányhoz tartozik. A saját példájából tudta, mennyire érzékeny tud lenni az ember, ha a tulajdonáról van szó... A kollégiumi szobájában többféle védőbűbájjal elzárva tartotta a füzeteit, amiben az írásai voltak, és belehalt volna, ha illetéktelen kezekbe kerültek volna.
- Mondd csak...milyen egy tanár fiának lenni? Nehezebb vagy könnyebb, mint..  akinek nincs tanár rokona - kérdezte Beth. A mondat vége valahogy furcsán, idegenen hangzott Dalton füle számára, mintha - amikor gondolatban hangzott még csak el, még más akart volna lenni, mint már kimondva.
- Is-is, azt hiszem. De azért meg lehet tanulni együtt élni ezzel... Szerintem alapvetően attól függ, hogy milyen a kapcsolat a szülő és a gyerek között. A pedagógus mivolt önmagában csak kicsit ront, vagy javít ezen - felelte vállat rántva. Nem akarta a dolgot ennél jobban kitárgyalni, más körülmények között, talán egy csésze tea mellett, régebbi ismeretség esetén hosszabban kifejtette volna, hogyan érez a felé irányuló kimondatlan elvárások kapcsán, de most... nem akart belemenni ebbe. Úgy érezte, a lány panaszkodásnak venné, amit mond, és esze ágában sem volt azt az érzetet kelteni benne, hogy neki nehéz sora van. Hisz a szülei imádták, mindent megadtak neki, egész életében hozzájuk állt a legközelebb. Mégis mi baja lehetne akkor? És ha igazán őszinte akart lenni magához, akkor tudta, hogy teljesen rendben van a származása, még akkor is, ha néha nehéz volt felnőnie ahhoz a piedesztálhoz, amire már kisgyerekként felemelte a családja.
- Neked mivel foglalkoznak a szüleid? - kérdezett vissza aztán érdeklődve, kissé oldalra billentve a fejét, s közben akaratlanul is megakadt a tekintete a lány élénkzölden csillogó íriszein, és a bájos arcot keretező szélfútta, vörös tincseken.
Naplózva


Elizabeth Hepburn
Játékmester
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2021. 04. 19. - 19:41:24 »
+1

kentauria a kentauroké
2002 • április • 20



to: D a l t o n

Figyelem minden pisszenését, minden reakcióját, és elsőre úgy tűnik, egyszerűen nem tudok jót mondani neki. Mintha rossz választ adnék egy vetélkedőn, miközben itt mutogatta el, melyik a helyes válasz. Válszd a B-t, választ a B-t, súgta volna, de én meg csak azért is a D-t válaszoltam, és ezt a bődületes hülyeséget nem akarja elhinni. Az arckifejezéséből hirtene, azt sem tartom kizártnak, hogy itt rögtön lepottyant, ezért aztán felkészültem a talajra esésre, ha úgy adódik, a talpamra érkezem. Kicsit viccesnek tartom, de ezt még véletlenüül sem mondom most el neki, mert ki tudja. Még a végén úgy megorrol rám, hogy visszahajít a kenturokhoz. Na, akkor aztán bajban lennék.
- Ha egyedüllétre vágysz, a Szükség szobája is megfelel a célnak, nem? Azt amúgy is olyanra alakíthatod gondolatban, amilyenre csak akarod... Még erdő is lehet, ha ez a mániád - 
A szükség szobája. Bleeh. Na, az lenne aztán a valódi. Mikor itt van az orrom előtt az eredeti. Persze, majd nyilván beérem egy varázs szobával. Tegyük fel, van egy csomó aranyad, meg tudsz venni egy eredeti ...valami ereklyét, de kicsit veszélyes, ám annál érékesebb, pótolhatatlanabb. De Kínálnak neked egy hamis gagyid, amit Mundungus akar rád sózni. Biztonságos darab ugyan, de csak egy jó hamisítvány. Akarnád azt a hamis cuccot? Nyilván nem. Vagyis én egészen biztos nem. Máskor ezt szemrebbenés nélkül közölném a másikkal, de akkor tényleg faképnél hagyna. Nem akarom. Inkább hallgatok.
- Mi az, mit szeretnél mutatni?
Amit látok. Azt szeretném megmutatni. Ami nagy szó Dalton, még senki sem látta, így ha ki merészelsz röhögni felcsimpaszkodok rád, és lerángatom a füleid a fejedről. Ezt valóban ki szeretném mondani, nyíik is a szám, de megelőz. Előveszi a füzetet, aminek a szélei kicsit megnedvesedtek. Elsápadok hirtelen, meg kell kapaszkdonom az egyik fa tövében. Tudom, hogy meg akartam mutatni neki, csak mégse késuültem még fel. Hogy valaki....Merilnre. Biztos rondák. Igen, most hogy ár emlékszem, nem is szépek. Biztosan maszatosak is. Azt fogja mondani, hogy pocsék, és ezért igazán ne jöjjek. És apám! Megtudja hogy apám egy alkoholista senki! Falfehér leszek, most már szinte kapaszkodom abba a vékonyka kis fatörrzsbe, ami mellettem van.
- Szabad? -
MIt mondjak...A szellő az arcomba csap pár hajszálat. Behunyom a szemem, talán így is maradhatok, és akkor nem látom, ahogy kinyítja A füzetem. De nem. Látni akarom, nem csak hallani. Ha rossz vagyok, hát egyszer úgyis meg kell hogy tudjam, akkor legalább sose akarok jeletkezni az MMM-re. Megmondom Loiusnak is, hogy ne számítson rám, nem leszünk évfolyamtársak. Pedig jó lett volna. Nem úgy menni oda, hogy senkit sem ismerek. Bátorságot és elszántságot öntök magamba, és kinytom a szemem. Dalton még vár a válaszomra. Ám legyen. Szelíden rámosolygok, bár szememben látszik, hogy féltem őket. Magamat.
- Persze, nyisd csak ki. És...ha nem tetszik, nem baj. Légy őszinte velem kérlek. Nem szeretem a maszkolást.-
Ez egyébként igaz. Ha meg kell tudnom valamiről, hogy nem megy, béna vagyok, akkor azt hallanom kell. Ami nem megy, azt kár erőltetni. Van, amit nem lehet könyvekből bebiflázni. Ezért nem megy a bájitaltan se. Csak akkor kapok belőle kíválót, ha valami elméleti dolgozat van.
- Is-is, azt hiszem. De azért meg lehet tanulni együtt élni ezzel... Szerintem alapvetően attól függ, hogy milyen a kapcsolat a szülő és a gyerek között. A pedagógus mivolt önmagában csak kicsit ront, vagy javít ezen- Úgy érzem, olyasmire kérdeztem rá, ami talán kicsit indiszkrét. Közben én is odaérek Daltonhoz. Kezében a füzet, az a rongyos, foltos viharvert füzet. Lesütöm a szemem, igazán nem akartam rosszat kérdezni.
- Igen, persze, biztosan...elnézést a kérdésért...-
Leülök, mert vagy a bicegéstől, vagy a mérhetetlen zavaromban, de kifáradtam.
- Ülj le mellém. Így olyan fura.-
Ez az egész most olyan furcsa. Ahogy a karjában cipelt, ahogy a kezemet a nyakán összekuncsoltam, ahogy éreztem a minden lélegzetvételét, és ahogy néz. Hogy hirtelen nem tudom, mit tegyek, mit csináljak a karommal. Minden olyan furcsa. Hogy számít, mit mond, és ezért most az is számít, mit mondok én. 
- Édesanyám könyvtáros. Édesapám jogász. Mindketten...mindketten varázstalanok. -
És hát ennyi. Ennyi az, amit általában tudnak róla a háztársaim, meg a tanárok, és mindenki. Ez a publikusabb része. Ezt egyáltalán nem szégyellem. Mikor valaki kérdez róla, milyen muglik között élni, szívesen mesélek, és gond nélkül kikerülöm a számomra kényesebb részleteket. Rejtegetem, mint furkász a kincset. De tudom, hogy beszélni akarok róla, és egyszer majd valakinek fogok is. 5 éve vagyok már itt, lassan el kéne engednem a nehezteléseim egy részét. Meg itt van ez a féltestvér dolog. Olyan új még, nem tudom, az érzéseim viharában hol is landol majd.  Kérdeznék még tőle, de nem tudok. Csak ülök itt némán, néha ránézek, néha zavartan elkapom a tekintetem. Ez a pillanat is elérkezett. Beth Hepburn csendben ül. Ha nem is történelmi pillanat, de egy naplóbejegyzést csak megérdemel.



Naplózva


Dalton J. E. Hamox
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2021. 04. 21. - 14:45:03 »
+1

Kentaurok prédája


Dalton nem tudhatta biztosan, hogy azért nem reagál a Szükség szobájának ötletére a lány, mert ezzel meggyőzte az igazáról, vagy épp ellenkezőleg, fütyült a tanácsra. De valami azt súgta neki, hogy az utóbbi eshetőség áll fent, csupán Beth nem akarja őt tovább idegesíteni makacsságával. A lány meglepően szótlan maradt akkor is, amikor Dalton rákérdezett, hogy mit szeretne mutatni. Végül nem volt szükség szavakra, mert a férfi magától is kitalálta, mi lehet olyan fontos, amit Beth meg akar osztani vele.
Ahogy közelebb lépett a fatörzshöz, és a füzet után nyúlt, már sejtette, hogy rendkívüli pillanat lehet ez mindkettőjük számára. Kutatva pillantott a lány élénkzöld íriszeibe, mintha nem is szavakban kérné az engedélyét. Valamiért úgy érezte, mintha nem csak egy viharvert füzet lapjaiba, hanem a lány érzéseibe, gondolataiba nyerne most bebocsátást.
- Persze, nyisd csak ki. És...ha nem tetszik, nem baj. Légy őszinte velem kérlek. Nem szeretem a maszkolást - mondta Beth, mire Dalton izgatottan nyitotta szét a füzetet, hogy megpillantsa a benne rejlő kincset. Merthogy kincs volt az, amit a kezében tartott, abban egész biztos volt. Ha másnak nem is, hát a lánynak igen... épp ezért olyan óvatosan, finoman forgatta a lapokat, mintha a legtörékenyebb varázstárgyat tartotta volna a kezében. A rajzokat lassan, gondosan szemlélte végig, vigyázva lapozott, nehogy véletlenül elmaszatolja az alkotásokat az ujjával. Szótlanul, csodálkozó pillantással nézte végig mindet, voltak köztük tájképek, rajzok varázslényekről, no és portrék is. Látszott, hogy a lány számos műfajban otthon van, és igen magas szinten űzte őket. Dalton főként az lepte meg, milyen sokszínűek a rajzok, és mégis, valahogy olyan egységes képet alkottak. Be kellett magának vallania, hogy első ránézésre ezt a művészi érzékenységet és részletgazdag látásmódot nem nézte volna ki Bethből.
- Efelől nem kell aggódnod... ha kritikáról van szó, magam is a kendőzetlen őszinteség híve vagyok... - kezdte mondanivalóját, miközben újabb pillantást vetett az egyik műre, ami különösen megfogta. A rajz egy férfit ábrázolt... aki már így kép alapján sem volt szimpatikus Daltonnak. Volt benne valami zavaró...nem is a vonásai... hanem inkább testtartása és kisugárzása riasztotta Daltont.
- Ezek a munkák nagyon jók, Beth... és egyben... felkavaróak - vallotta be őszinte véleményét, lágy félmosollyal az arcán.
- Mióta rajzolsz? - kérdezte érdeklődve, majd az invitálásra - a füzettel a kezében - leült Beth mellé. Látta  a lányon, hogy valószínűleg túl kurtán válaszolhatott az apjával kapcsolatos kérdésre, mert Beth visszakozni kezdett és talán kicsit zavarba is jött. Gyakran esett meg vele, hogy zárkózottságát mások ridegségnek, beképzeltségnek hitték, s tartott tőle, hogy esetleg Beth is így vélekedik majd róla a válasza alapján, ezért utólag hozzátette:
- Nincs semmi baj... nem kérdeztél semmi rosszat, csak... kicsit nehéz a szüleimről beszélnem. Édesanyám öt éve elhunyt egy máig ismeretlen kórban, és azóta... - hosszan sóhajtott. - Valahogy olyan, mintha nem csak őt veszítettem volna el. Apám teljesen beletört a gyászba - vallotta be lassan, meglepett hangon, mintha őt magát is meglepné, hogy ezt elmeséli a lánynak .A leginkább az döbbentette meg, hogy nem is volt nehéz megnyílni neki. Valahogy biztosan érezte, hogy a lány soha nem élne vissza azzal, amit elmond. Ezután Beth szüleire terelődött a szó.
- Édesanyám könyvtáros. Édesapám jogász. Mindketten...mindketten varázstalanok - mesélte a lány. Bár szavaiban nem volt semmi fájdalmas, Dalton valahogy mégis azt érezte, érzékeny, ingoványos talajra tévedtek. A lány pillantása valahogy olyan komorrá változott, miközben a szüleiről beszélt. Dalton szerette volna valahogy megvigasztalni ezt a különleges teremtést, de fogalma sem volt, mit is mondhatna.
- Nehéz lehet ennyire másnak lenni, mint a szüleid - jegyezte meg halkan, kis szünet után. Ha valamit, hát ezt neki soha nem kellett megtapasztalnia igazán... hisz ízig vérig a szülei gyermeke volt. Arcvonásai apját, szeme anyját idézték, természetében pedig egyenlő arányban keveredett Dawson komolysága és Cecilia játékossága. Bár ezutóbbit csak azok tudták Daltonról, akik nagyon mélyen ismerték őt.
- Vannak testvéreid? - kérdezte aztán kíváncsian, bízva abban, hogy a lány nem tartja majd indiszkrétnek a kérdést. Remélte, hogy nem egyke, mint ő... szerette volna, ha Beth családjában lenne olyan, aki igazán, mélyen megérti őt.
Naplózva


Elizabeth Hepburn
Játékmester
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2021. 04. 25. - 19:46:01 »
+1

kentauria a kentauroké
2002 • április • 20



to: D a l t o n

Ahogy ujjai a lapjaim között siklik, végig csak a szívem dobogását hallom, de olyan hangosan, hogy aggódni kezdek, vajon nem hallja e ő is. Mert akkor mit fog szólni? Lassan lapozza végig, és én közben végig a szemeit nézem, hátha kiolvasok belőlük valamit. Nem is értem, miért is akartam megmutatni neki ennyire? Hiszen senki se látta még. Azon kapom magam, hogy éerdekel hogy mit mond, mit tesz. Hogy mi a véleménye a rajzokról. Azokról a rajzokról, ami nyilvánvalóan én vagyok. A füzet én vagyok. Vagyis persze a rajzaim, de a rajzaim az én vagyok. Jaj, hát miket is beszélek megint magamban?
- Ezek a munkák nagyon jók, Beth... és egyben... felkavaróak -
Mi? annyira figyeltem a szemeit, hogy szinte beleszédültem. Mit mondott? Hogy Jók? Vagy mi? Hogy rosszak, förtelmesek és felkavaróak? A szívem  ekkora stresszt már lehet, ki se bír. Mit nekem a kentaurok veszedelme, mikor nem tudom, mit mondott a rajzaimra! Arca lágy félmosolyra változik, és én csak szívből remélem, hogy azt mondta jók, és felkavaróak, nem azt hogy borzalmasa és felkavaróak. Válaszként egy zavart kis félmosolyt küldök, azt hiszem, ez mind a két változatra megfelelő.
- Mióta rajzolsz? -
- Nem is tudom. Talán 6 éves korom óta.
Valaki szavakkal mesél történeteket, én a firkálással. Kiskoromban is mindig lerajzoltam amit látok. Volt hogy kicsit máshogy rajzoltam, mint ahogyan láttam. Kicsinosítottam, kiszíneztem. Talán majd a kentauros történetet is lerajzolom egyszer. Mikor már tudom, mit is láttam. Amikor az emlékeim tisztábbak, és nem ilyen kusza minden. A szavak hol nehezen jönnek a számra, hol meg csak kibuknak, és én nem tudom őket úgy irányítani, ahogy szeretném. Van a füzetben egy rajz. A kedvencem. Az egész lap szinte fekete. A fehér részek a csillagok. Igaz, azt nem itt rajzoltam, hanem otthon. Ezért  mikor rá nézek, az otthon jut az eszmbe. A rajz az otthoni csillagos eget ábrázolja. Fullasztó nyári estéken mindig kint vagyok a ház előtti közöt kis kertben, és csaj hajnalban megeyek be a házba aludni. Órákig csag gondolkodok. Gondolkodok a múlton, és a jövőn. Az elképzelt jövőn. Aztán hajnalodik, és aludni térek. Júliusok..
Nincs semmi baj... nem kérdeztél semmi rosszat, csak... kicsit nehéz a szüleimről beszélnem. Édesanyám öt éve elhunyt egy máig ismeretlen kórban, és azóta... Valahogy olyan, mintha nem csak őt veszítettem volna el. Apám teljesen beletört a gyászba.-
Szavai olyan hangosan csengnek a fülemben, mint a templomi harangok. Reakcióm engem is megijeszt. Ahogy befejezi a mondatot, hirtelen a kezem az övéhez érintem. Mint amikor rá is akarod rakni a kezed, de nem is nézel oda, csak úgy odaér az ujjad, a kézfejed..majd mint egy villámcsapás, gyorsan le is csúsztatom, mint ha ott se lett volna. És én abban reménykedem, hogy nem is vette észre, és hogy észre vette. Mind a kettőben. A beszélgetés szerencsére tovább terelődik az én szüleimre. Könyvtáros. Milyen szárazan hangzik. Én mennyire szeretem ezt a száraz könyvtár dolgot! A pergamen illatát, a könyv illatát, a csendet,a mi ott van. Mindent egyben. Ami szoromú az egész dologban, nem is z hogy varázstalanok, hanem hogy én ezt néha bánom. Egyre többször. Éjszakánként eszembe jut, mi lett volna ha itt növök fel, mennyiben lenne ás az életem. Vajon apám akkor is ivott volna? Talán igen...talán nem. Sosem tudom meg, és nem is kéne ilyeneken gondolkoznom. Minek is pörgök olyasmiken, ami csak árt nekem és értelme sincs?
- Nehéz lehet ennyire másnak lenni, mint a szüleid-
Tudom, hogy igaza van, mert igenis nehéz. Piszok nehéz, mert egyedül érzed magad. Ezzel együtt pedig örülök is neki, hogy messze vagyok, és nem csak fizikailag. Aztán eszembe jut, hogy nem is igazán akarok panaszkodni, hiszen Dalton édesanyja nincs már köztünk. Nem tudom, hogy milyen érzés, de biztos rosszabb, mint hogy apám rá kapott az italra és neki ígért örök hűséget. Ez mind eltörpül mellette. Annyira, hogyha tudnám, milyen elveszíteni egy szülőt, belesajdulna a szívem. 
- Néha nehéz, de  távolság könnyít rajta. Itt a helyemen vagyok, és ez megnyugtat. Feledteti a másságot, a különbözőséget.
- Vannak testvéreid? -
Most akkor van? Vagy nincs? Létezik? Jacob létezik, bármit is teszek,vagy nem teszek. Ő van. BIztos aranyos, gőgicsél, meg minden, amit egy kisbaba csinál. És ártatlan. Jacob még egy ártatlan kis baba. Mégis rosszul leszek, ha rágondolok. Rossz lennék?
- Alapesetben, ha pár héttel előbb találkozunk, akkor azt válaszolnám talán kicsit keserűen, hogy nincs. De mivel most találkoztunk, nem mondhatom ezt. Többé már nem.
  Veszek egy nagyobb levegőt, talán a szívvdobogásom is lelassul, és ki fogom mondani hangosan. Ezt is. És neki mondom ki először.
- Jacob, 5 éves. Ennyit tudok róla. Akkortájt született, mikor én idekerültem. Ő a...féltestvérem. De még...még nem tudom, hányadán állok vele, mert apámmal már évek óta nem tartom a kapcsolatot. Jobb volt ez így. De most...tudod én...
  Nem gondoltam, hogy ez ilyen nehéz..ailyen nehéz kimondani az igazságot. MÍg kimondom, Daltonra nézek, majd csak előre. Nézem az előttem lévő fát, és a nagy semmit.
- Most sem áll szándékomban. Nem szeretném. Szerinted ettől én rossz vagyok?-
  Szerinted én akkor most rossz vagyok?

Naplózva


Dalton J. E. Hamox
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2021. 04. 29. - 16:05:48 »
+1

Kentaurok prédája


Volt egy olyan érzése, mintha a lány nem is hallotta volna igazán, hogy mit mondott a rajzaira. Ezért a zavart kis félmosoly után röviden elismételte a véleményét.
- Szóval... tényleg nagyon értékesek ezek a rajzok... látszik, hogy mély gondolatokat tükröznek - pecsételte meg egy visszafogott félmosollyal a szavait.
Azok után, amit a füzetben látott, egyáltalán nem lepte meg, amikor Beth elmondta, hogy már hat éves kora óta rajzol... Akkor még egészen kislány volt. Hirtelen megjelent előtte Beth kislánykori arca, ahogy önfeledten, vidáman hajolt egy lap felé, amit szanaszét mázolt a zsírkrétáival. Elmosolyodott erre a gondolatra. Sejtette, hogy igazi művészlélekkel van dolga... vagyis másnéven, rokonlélekkel. Bár Dalton csak kamaszkorában kezdett írni, azóta megszállottja lett az írásnak, és semmi mást nem talált, ami annyira kikapcsolta volna zaklatott gondolatait, mint a sercegő penna hangja és a tinta illata. Beth után ismét Daltonra és a családjára terelődött a szó, és magát Hamoxot is meglepte, milyen könnyedén nyílt meg ennek a majdnem idegen lánynak, akit alig egy fertályórája, ha ismert. A lány reakciója szavaira aztán még inkább megdöbbentette. Zavartan összerezzent, mikor Beth az övéhez érintette a kezét. Beleremegett az érintésbe, és ez megijesztette. Nem volt hozzászokva ehhez a villámcsapásszerű érzéshez, bár volt már dolga nőkkel, soha azelőtt nem érzett hasonlót, ha hozzáért valaki... Csodálkozott ezen az egészen, tudta jól, hogy még sosem volt szerelmes, és azt hitte, vele volt a baj, hogy mindeddig egy nő sem kavarta fel a lelkét igazán. És most, teljesen váratlanul, ez a látomásnak induló jelenség megmozdított benne valamit. Amikor Beth elkapta a kezét, fájdalmasan mordult fel, és emiatt borzasztóan haragudott magára. Ezek szerint elárulta magát... nevetséges reakció... hisz alighogy hozzáért ez a lány, aki nem lehet több 16-nál... egyértelműen túl fiatal és tapasztalatlan még ahhoz, hogy valódi érdeklődést, ne adj Merlin, vágyat keltsen benne... és... mégis...
Némán, zavartan szedte ezután a levegőt, örült, hogy most nem róla és az apjáról beszélgetnek már, örült, hogy csendben lehet. A gondolatai annyira összeszedetlenek voltak most, hogy jobb volt hallgatni. Érezte, hogy elég fájdalmas pontra tapintott rá, amikor a szüleiről, majd a testvéréről kérdezte a lányt.
- Alapesetben, ha pár héttel előbb találkozunk, akkor azt válaszolnám talán kicsit keserűen, hogy nincs. De mivel most találkoztunk, nem mondhatom ezt. Többé már nem. Jacob, 5 éves. Ennyit tudok róla. Akkortájt született, mikor én idekerültem. Ő a...féltestvérem. De még...még nem tudom, hányadán állok vele, mert apámmal már évek óta nem tartom a kapcsolatot. Jobb volt ez így. De most...tudod én... - látszott, hogy Beth szabályosan megküzd minden egyes kiejtett szóért. Dalton egyszerre sajnálta és tisztelte őt, amiért képes szembenézni önnön érzéseivel és megosztania vele... egy csaknem vadidegennel... De mint tudjuk, sokszor épp annak könnyebb megnyílni, akit alig ismer az ember.... hisz talán most látják egymást először és...utoljára.
- Most sem áll szándékomban. Nem szeretném. Szerinted ettől én rossz vagyok? - kérdezte zaklatottan Daltontól, aki ösztönösen a lány felé fordult és megragadta a vállainál fogva.
- Nem.... szerintem érthető a reakciód, és semmi esetre sem vagy rossz... - csóválta a fejét erősen. - Csak... egy kicsit talán... elveszett - néztek a mélybarna szemek a csillogó zöld lélektükrökbe olyan elszántsággal, hogyha egy pillantással gyógyítani lehetett volna, bizony megpróbálták volna megkísérelni a lehetetlent. Az egész nem tartott tovább pár pillanatnál, aztán Hamox észrevette magát, és elengedte a lányt.
- Viszont most jobb lesz, ha tovább indulunk... mielőtt megint rajtunk ütnek a kentaurok - pattant fel komor arckifejezéssel.
Naplózva


Elizabeth Hepburn
Játékmester
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #25 Dátum: 2021. 05. 06. - 19:16:29 »
+1

kentauria a kentauroké
2002 • április • 20



to: D a l t o n

Biztos vagyok benne, hogy észrevette, hogy nem figyeltem. Ezt még a kisebb gondnak gonlolom. Attól félek, nem csak az tűnt fel neki, hogy nem figyelek a mondanivalójára, bár ez önmagában azt hiszem bunkóság, hanem az is, hogy mire figyelek. Belebambulok egyenesen a szemeibe. Olyan, mintha a nyugodt arcomat eltakarná ez a bizsergető valami. Egy gyenge szál tartja csak a lelkemet, ami éppen kitörni készül valamerre felfele. Körülöttem mintha minden szeglet elsötétülne, de minden kis porcikámmal az ő közelét keresem.  Az idő és a tér is mintha egészen máshogy viselkedne. Egy óra telt el, vagy csak öt perc?
- Szóval... tényleg nagyon értékesek ezek a rajzok... látszik, hogy mély gondolatokat tükröznek -
- Á, nem olyan mélyek. Vagyis..mélyek, mert szomorúak. De nem bonyolultak.-
Az emberek valahogy a szomorú dolgokat jobban értékelik, és jobban át is élik. A legtöbb vers is szomorú. Ami szomorú, drámai, azt jobban szeretik. A szerelemben is a reménytelen és a fájó szerelem a sikk. Valmiért ilyenek vagyunk. A szívem már éppen kezd megszűnni hangosan kalimpálni, mikor az épphogy érintés villámcspása belém hasít. Elkapom a kezem, és azt érzem, az erdő és én is hirtelen fejtetőn állunk. A szívem itt ég belül, talán ki is szakad. Lebegek. Olyan érzés fog el, mintha a nyúl üregébe estem volna bele, és nem tudom, mi következik, de mégsem ilyedek meg tőle, sőt, furcsán vonz az egész. Most jövök rá, az a tulajdonságom, hogy gyermeki módon szinte képtelen vagyok leplezni az érzéseim és a gondolataim, nagyobb bajba keverget, mint gondoltam. Túl gyenge vagyok, olyan, mint egy nyitott könyv. Sebezhető válok, ha nem leplezem legalább egy kicsit az éppen aktuális érzéseim. Eddig  annyira nem zavart, volt hogy megsértődtek emberek, vagy kevésbé lettem szimpatikus számukra. Most nem erről van szó. Hanem a szívemről. Szívemen az eddigi hegek száma 1. A legnagyobb repedés ugyan, de viselhető. Vajon hány heg kell ahhoz, ne bírjuk tovább? Ebből a furcsa bizsergető, fejjel lefelé lebegő állapotból nehezen, de visszaavászkodok a földre. A kipréselt mondstok Jacobról, és a helyzetemről, segít lehalkítani dübögő lelkem. Lehet, hogy rossz vagyok. Attól a pillanattól kezdve, hogy eltolom magamtól őt is.
- Nem.... szerintem érthető a reakciód, és semmi esetre sem vagy rossz... csak... egy kicsit talán... elveszett -
Elveszett. Ó, ha Dalton tudná, mennyire! Fogalmam sincs mit csináljak, mit érezzek. Bárcsak lenne valami útmutató, mikor mit helyes érezni. Vagy egy kapcsoló, hogy az emlékeim megőrizzem, de kordában tartsam a szélsőséges bánatom. Már nem tudom, mi a jó.
- Ha azt tudnád...-
Motyogom kissé elhalóan magam elé, miközben nézzük egymást. Egyszerre nyugtat meg és zaklat fel. Ahogy a kezeit a vállamra teszi, jól esik. De nem mondhatom el neki. Nem kell mindent mindig elmondani Beth. . Csak mosolygok. Érzem, ahogy az arcom ég, és olyan színűvé kezd válni, mint a hajam. Aztán elenged. Az idő megint megnyúlhatott, mert nem tudom, mennyi ideig tartott. Pár pillanat volt csak? Vagy egy fél óra? Már nem tudom. Talán nem is fontos ez.
- Viszont most jobb lesz, ha tovább indulunk... mielőtt megint rajtunk ütnek a kentaurok -
Némán bólintok. Felállok, rátámaszkodom a lábamra, ami már nem is fáj annyira. Talán vissza tudnék menni a saját lábamon, már nem vagyunk messze. Én mégis felszisszenek, mint akinek még mindig úgy sajog a lába, hogy beleszédül.
-Tudsz...izé...segíteni?
Talán béna, tudom, de keresem a közelségét. Azt mégsem mondhatom neki, hogy figyi, jól vagyok, de tetszel, és hát nem e akasrz még cipelni, hogy átkuncsolhassam a karjaim a nyakadon. Nem, ilyen nem tehetek. Maradt a szisszenés. És végtére is lehet tényleg jobb pihentetni. Aztán majd a gyengélkedőn talán kérek valami kencét rá.
Naplózva


Dalton J. E. Hamox
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #26 Dátum: 2021. 05. 10. - 10:41:34 »
+1

Kentaurok prédája


- Á, nem olyan mélyek. Vagyis..mélyek, mert szomorúak. De nem bonyolultak - magyarázta Beth, mire Dalton elkomorult. Ahogy a lány megpróbálta elbagatellizálni fájdalmának okát, nos... mélyen elszomorította és egyben feldühítette a férfit. Mégis ki lehet az, aki szántszándékkal fájdalmat okoz ennek a tiszta léleknek? Aki talán ráadásul lehet, hogy a családtagja? A családnak épp hogy oltalmaznia, védenie kéne minden félelmetes, maró külső behatástól... nem pedig rombolnia, megsebeznie... Fel nem foghatta a dolgot. Idegességét nem tudta leplezni, megremegett.
- Sosem gondoltam, hogy bonyolultnak kell lennie valaminek, ami szomorú. Az igazán szomorú dolgok sokszor végtelenül egyszerűek... - felelte megértően. Ha úgy nézzük, a halál sem egy bonyolult dolog. Koránt sem. Egyszerűen csak szépen, lassan, vagy éppen gyorsan megszűnnek működni az ember életfunkciói. Leállnak. Ha az ember alapból belegondol, nincs ebben semmi tragikus. A dolgok amúgy is egy idő után elmúlnak, elromlanak, idejét múlttá válnak. Ezt a természetben is lépten-nyomon láthatjuk. Elég, ha a növények serkedésére, virágzására, hervadására, majd pusztulására gondolunk, vagy az évszakokra. Nem létezhet tavasz a tél halála nélkül... Dalton tudta jól, hogy ezek a dolgok valóban triviálisak, egy bizonyos szempontból nézve, de attól még, hogy egyértelműek és elkerülhetetlenek, még nem szűnnek meg fájdalmasak lenni. Tökéletes együttérzését nem nagyon tudja annál egyszerűbben a lány tudtára adni, hogy lágyan megsimítja a vállát. Hogy Beth mit érez e pillanatban, felkavarja e Dalton közelsége, arra a lány finoman kipirult arcszíne adta meg a választ. Dalton alig tudta magában leküzdeni a gondolatot, mennyire szeretné sokszor, és jó sokáig látni ezt a változást a lány orcáin... És hogy ő, csakis ő akar lenni ennek a gyönyörű, barackszín pirulásnak okozója.
- Ha azt tudnád... - szólalt meg a lány zavartan, mire Daltonnak muszáj volt belekérdeznie.
- Nekem elmondhatod... - kérte lágy szavakkal és aggódó pillantással a lányt. Itt akart lenni mellette, segíteni, amennyire csak tud. Ha nem is volt képzett pszichomedimágus, vagy a legmegértőbb barát, hallgatni azt tudott. Az legalább tényleg ment neki. Hogy a lány kiöntötte-e a lelkét itt, a rengeteg szélén ennek a szinte ismeretlen férfinak, vagy sem... csakis ő tudhatta. Így vagy úgy, azonban sok idejük mégsem maradt a lelki sebek begyógyítására, mert menniük kellett... Menekülniük...
Még mielőtt komolyabb sérüléseket kell kezeltetniük. Dalton javaslatára megindultak hát, de hiába akart Beth önállóan haladni, a járás láthatóan továbbra is komoly fájdalmat okozott neki. Alig tett meg pár lépést, mikor hangosan felszisszent.
- Tudsz...izé...segíteni? - szólalt meg kisvártatva, mire Dalton mosolyogva hajolt közelebb, hogy ismét felkapja a lányt.
- Kérése számomra parancs, hölgyem - felelte lágyan, míg egyik kezével a combja alatt emelte meg a lányt, míg a másikkal ösztönösen kulcsolta Beth kezeit saját nyaka köré. Mélyen, hosszan lélegzett ki és be, ahogy aztán a Kastély felé sietett. Ezt a jelenetet örökre emlékezetébe véste, s talán csak pár percet adott a sors, hogy mindenestül magába szívja az emlèket és a lány ellenállhatatlan illatát, neki mégis igen hosszúnak tűnt. Ezúttal nem szólalt meg, nem akarta megtörni ezt a varázslatos pillanatot, de persze ha Beth szeretett volna újabb beszélgetést kezdeményezni, állt elébe.
Akárhogy is, hamarosan elérték a kastély küszöbét, és Dalton egy határozott mozdulattal belökte a súlyos faajtót, majd megindult a nyugati szárnyban található lépcsők felé. Még emlékezett rá, hol volt a Gyengélkedő, ahol egyébként ő maga csak egyszer tartózkodott huzamosabb ideig, de ettől még gyakran haladt el mellette, tekintve, hogy nem messze volt a griffendéles klubhelyiségtől. Amíg haladtak, magasról tett rá, hogy a diákok meg-megbámulták őket, vagy összesúgtak a hátuk mögött. Akkor sem igazán izgatta, mit gondolnak mások, amikor még idejárt... most meg, a Godrik hallgatójaként, távol állt tőle, hogy fikarcnyit is érdekelje a roxfortos diákok véleménye, de amikor egy csapat hollóhátas diáklány látványosan mutogatni kezdett rájuk, halkan felkacagott.
- Attól tartok, egy ideig nehezen szabadulsz majd a pletykafészkektől - jegyezte meg ironikusan, majd mikor elérték a Gyengélkedőt, határozottan lépett be a nyitott ajtón.
- Szép napot, Madame Pomfrey! - köszönt be tisztelettudó mosollyal az arcán, majd az egyik üres ágyra ültette Bethet.
- Hoztam egy sebesültet... - jegyezte meg játékos félmosollyal.
- Nahát, Beth... kedveském! Veled meg mi történt? - kérdezte aggódón a javasasszony, amint közelebb lépett, hogy megvizsgálja a lány sebesült bokáját.
Naplózva


Florian le Fay
Griffendél
*


pocket full of trouble

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #27 Dátum: 2022. 05. 08. - 16:09:28 »
+1

Csak büntit ne!
▪ 2003. május 16. ▪

Smith professzor


style for our date

Az elmúlt hetek leginkább gyomorgörccsel végződtek. Úgy tűnt, hogy az a bájital valahogy rossz hatással volt rám, mintha csak megkavart volna mindent és nem akarna távozni. Talán egy ilyen mérgezés örökre szól, aztán csókolóztunk végül a következő bűntetőmunkán is. Állandóan feltettem magamnak a kérdést, hogy mégis hogyan lehetettem ennyire hülye… mármint egy tanár. Ráadásul ez még csak nem is egy Miron Welch kategória, hanem a sátán kutyája vagy megtestesülése, attól függően, hogy éppen melyik néven illették a folyosókon.
A nagyteremben ma reggel megint elkapott. Azt mondta, hogy segítenem kell valamiben neki az órák utána és a tiltott rengetegnél fog várni. Nem akartam vele kettesben maradni, ha hozzám sem ér, akkor is örömét leli abban, hogy engem dolgoztasson.
A hasamra szorítottam a kezem, ahogy átöltöztem és megindultam kifelé a birtokon. A lépeim nagyon lassúak voltak, nem akartam igazából még véletlenül sem kimenni… de egy tanárnak nem mondhattam nemet. Még a végén McGalagonynál kötnék ki, hogy nem engedelmeskedtem, miközben jogos bűntetőmunkát kaptam, akkor meg a szüleim aztán végképp csalódnának. Így is alig tudtam elrejteni előlük, hogy mennyire összetörte a szívemet Welch és hogy mennyire nehéz túllépnem rajta. Egész nyáron a szobámban bőgtem, mint egy ötéves, még kviddcsmeccsre sem tudtam velük elmenni, pedig régen megvesztem értük.
Sápadtabb voltam, mint a reggelinél, amikor megszólított. Hiába próbáltam laza lenni, most egyenesen rosszul voltam. El tudtam volna hányni magam, hiszen tudtam, most inkább ezt le kéne zárni… nem folytatni, mert annak csak rossz vége lesz. De aztán eszembe jutott, milyen amikor megcsókol. Mindig kávéízű a szája, meg talán dohány, talán valami más… de puha és jól eső, ahogy simítja az én ajkaimat.
Örültem, hogy később sötétedik már, így hatkor még bőven láttam őt kirajzolódni a sötét erdő előtt, pár méterre Hagrid kunyhójától – ahonnan nem mellesleg megint valamiféle lény bőgés hallatszott ki. A lombkoronák már elég sűrűek voltak, hogy odabentre alig jusson valami fény. Ezért nem nagyon akartam besétálni a fák közé, még Smith mellettem sem. Fogalmam sem volt, mennyire jó varázsló. A többiek azt mondtak, hogy a bájitalkeverés területén híres, de hogy párbajozni tud-e… jó kérdés.
– Jó estét… – dünnyögtem kicsit izgatottabban a kelleténél. Végig simítottam a hajamon, mintha attól jobban néznék ki. Smith mellett egy nyomorult gyereknek éreztem magam, nem valakinek, aki nem rég nagykorú lett. – Bocsánat professzor úr, de nem annyira szeretnék oda be… – Böktem az erőd felé, de akkor valami vonyítás hallatszott. Azonnal összerezzentem, biztos voltam benne, hogy egy vérfarkassal van dolgom. Mégis mi mással lenne?
– Te… Merlin segge! – Kaptam a mellkasomhoz és szó szerint beugrottam Smith mögé. Ő a nagyobb, ha előbb felfalják, mint engem, talán annyira tele lesz a vérfarkasok hasa, hogy engem már nem kívánnak meg. – Én be nem megyek oda! – Közöltem túl magas hangon. Ennyit a nagyon bátor griffendélesről. Még az a lábujjlevágós, kígyóimádó banda sem volt olyan ijesztő, mint egy marék vérfarkas.
– Büntessen meg vagy akármi! Nem érdekel! – Magyaráztam fennhangon, de akkor a farkas ismét hangosan vonyított. Az egészre csak összerezzentem megint, ám ekkor valami vérszomjas fenevad ugrott ki előttünk a fák közül. Az öblös ugatásból jöttem rá, hogy aki vonyított az bizony Agyar volt. A kutyus valamiért most nem a gyáva oldalát mutatta, hanem a játékosat. Ugatott még kettőt, majd farkcsóválva elfutott a kunyhó felé.
– Bassza meg!
Naplózva


Oliver Smith
Tanár
*****


Bájitaltan tanár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #28 Dátum: 2022. 05. 12. - 20:06:23 »
+1

Erdő erdő...


LA FAY (csak azért is)
2003. május 16.


Smith professzort nem kimodottan zökkentette ki a le Fayjel történt eset. Látszólag. Hiszen ő továbbra is szogorú arccal, kimért méltóságteljes léptekkel, szálegyenesen kihúzott háttal közelekdett a folyosókon, zavartalan, hideg tekintete metszően szelte ketté maga előtt az utat, a diákok már félve kerülték el, pedig még csak fizikailag sem bántalmazta őket. Ó, nem Smith-ben volt valami, ami kivívta magának a tiszteletet. Iagzából nem engedhette meg azt a luxust magának, hogy a többiek szeme előtt megnyilvánuljon az érzelme. Jól esett neki ez a hűvös távolságtartás a világtól, habár a maga módján igen csak törődött mindekivel, pusztán csak az ő érdekeiket nézve büntetett és teremtett rendet a káoszban. Egy diáknak most kellett megtanulni a helyes viselkedést, hiszen a munkahelyen, a társadalomban nem tűrik az olyan gyenge, hebehurgya embereket, és egyben felfalják majd őket. Atyai gondoskodás vezérelte ám, bár ezt valószínüleg ő maga se hitte volna el saját magáról. De ez mindenképpen tény volt.
Közben pedig belül szinte forrt a vére, és ez kifejezetten zavarta, és talán emiatt tűnhetett még a szokottnál is zsémbesebbnek, egyesek számára. Úgy tűnt, hogy ő is káros szenvedély, függőség rabja lett, aminek Florian le Fay volt a neve. Szinte mohón vágyott az újabb csókokra, és ezt a maga módnján követelte ki. Szerette a fiú kellemes ízét az ajkain, ahogy a hajába túrt és ízlelgette a nyelvét. olyankor még azon sem örlődött, hogy egy mugli születésű diák hozza a leghevesebb lázba, nem pedig a feleség jelöltje.
Az erdő szélén várta Florian érkezését, katonásan kihúzva magát éppen a fák göcsörtösségében gyönyörködött, és magában abban reménykedett, hogy le fay nem kési le a neki szánt meglepetését. Hirtelen zavarba jött a saját maga romantikusságától. De persze, pusztán tanulmányi céllal hívta ide, mégis mi más miatt. talán még leveleket is sepertet vele, ha nagypn olyanja van, de egyelőre a tervénél maradt.
- Jó estét, la Fay. Késett - mondta zord hivatalos hangon és szigorú tekintettel méricskélte Floriant, aki úgy nézett ki, mintha magát a feltámadt Voldemortot látná maga előtt. Még mielőtt folytathatta volna a megrovást, vonyítás hallatszott az erdő felől, ami meglehetősen kiborította a griffebdéles diákot, bár Oliver Smith arcán egy rezdülés sem futptt át, csak szúrósan méricskélt a sűrű rengeteg felé, mintha azzal el tudná ijezsteni a vezsélyt. Ami nem is biztos, hogy hogy az volt, a vonyítás kifejezetten ismerős volt neki.
– Büntessen meg vagy akármi! Nem érdekel! – magyarázta a háta mögül az enyhén pánikba esett Florian, mire Smith csak kelletlenül sóhajtott. Vajon mégis mire vannak Fawcettnek az órái, ha nem erre, hogy felkészítse a diákokat a vezsélyes élethelyzetekre? Természetesen eddig is megvolt  avéleményre a professzorról, amit néha még véka alá sem rejtett, és csak bosszúsan mormogott az orra alá, hogy minden SVK tanárnak van valami beütése, ami miatt sikeretlen az órájuk.
- Nyugodjon meg, tanárral van, ne legyen nevettséges - mormolta, és azért a biztonság kedvéért védelmezően állt Florian előtt, előhúzott pálcával. A következő pillanatban Agyar ugrott ki a bozótosból, és mielőtt még elzötyögött volna a gazdája házához, lelkes farokcsóválva nyalogatta meg SMith kezét, aki megpaskolta  akutyus nagy fejét. Iagzából szeretett Hagrid társaságában lenni, mert végtére is mind a ketten szerették a varázslényeket.
– Bassza meg! - hallatszódott Florian hangja, mire ismét morcos sóhaj tört fel belőle, és hirtelen mozdulattal Florian felé fordulz, és ajkát az övére tapasztotta, miközben szevedélyes ritmussal csókolt.
- Ha káromkodik, nagyon megbüntetem, la Fay - mormogta a csók alatt, miközben a kemenő nap fénye tulvilági színpalettát varázsolt az égboltra.
Naplózva


Florian le Fay
Griffendél
*


pocket full of trouble

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #29 Dátum: 2022. 05. 15. - 09:13:12 »
+1

Csak büntit ne!
▪ 2003. május 16. ▪

Smith professzor


style for our date

A gyomrom görcsbe rándult, amint a közelébe értem és megéreztem az illatát. Nem tudom miért, de Smith különös, fűszeres illata egészen mélyen csiklandozott bennem meg valamit. Valahol még az is szexi volt, hogy „la Fay”-nek hívott, mint valami büdös, francia sajtot, ami köszönőviszonyban sem volt a családom múltjával. Be kellett volna neki szólnom, hogy ne gúnyolódjon, de az erődőből jövő vonyítás megzavart. Alapvetően nem voltam gyáva, de azért ilyen kiszolgáltatott állapotban nem szívesen kerültem volna szembe egy vérfarkassal.
– Nyugodjon meg, tanárral van, ne legyen nevetséges – mormolta, mikor szó szerint elém állt, hogy úgy lessen be a fák közé. Valamiért ettől a kis mozdulattól nagyot dobbant a szívem… soha, senki nem védett meg, talán csak Jay, mikor rájött, mennyire tartok Welch-től. Már azt is elképzeltem, ahogy elmondom neki, lefeküdtem Smith professzorral, ő meg döbbenten bámul meg engem, hogy ugyan mégis mi a fene ütött belém. Minden oka meg lenne rá… hatodéves voltam, de már két férfitanárral is ágybabújtam – vagy kádba.
– Bocsánat, tanár úr, elfelejtettem, hogy tanárral vagyok… – dünnyögtem a választ, ami nyilván gúnynak hangzott inkább. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy a vonyítás tulajdonosa hamarosan felbukkant. Agyar. Rá nem is gondoltam, hogy esetleg itt lehet a közelben és esetleg ő maga is ilyen hangokat ad ki… de ahogy megállt, vonyított egyet, majd vakkantva Hagrid kunyhója felé iramodott.
Az íres káromkodásra, finom, dohány- és kávéízű csók érkezett. Nem bírtam magammal… átkaroltam Smith nyakát, ujjaim a tarkójánál a tökéletesen nyílt hajába vesztek. A testem azonnal reagált a szenvedélyes ritmusra. Egész egyszerűen csak imádtam, ahogy érint, simít és elvesz. Ismerős, mégis merőben új érzés volt ez.
– Ha káromkodik, nagyon megbüntetem, la Fay – mormolta az ajkaimnak, de aztán az ajkai megint az enyémeket simították röviden. Már lemenőben volt a nap, így minden narancsos, rózsaszínes volt. Nem akartam még véletlenül sem elhúzódni tőle, mert ugyanolyan bűnös voltam, mint ő… ugyanúgy vágytam erre.
– Elnézést… kurvára megijedtem… – feleltem szándékosan káromkodva, de valójában Smith karjaiban nem tudtam annyira laza lenni, mint máskor. Egyenesen elolvadtam a forróságtól, mint valami vajdarab a pirítóson. A zavartságom sem csökkent a közelében, sőt csak még rosszabb lett. Egyszerűen nem olyan volt, mint Welch-sel… épp az ellenkezője. Vele bátor voltam és szemtelen, míg Smith-re még ránézni is komoly nehézségeket jelentett. Túl szigorú és erős volt. Biztos voltam benne, hogy valami sportol is, mert láttam a felsőtestét, ez meg egyenesen ijesztő volt. Nekem a kviddicsedzések mellett sem lett ilyen izomzatom.
Újra csókoltam, hagyva, hogy az ösztöneim irányítsanak. Lágyan haraptam meg az alsó ajkát, apró sebet ejtve rajta. Aztán megborzongtam és elhúzódtam, mintha csak rá eszmélnék, nem eshetünk így egymásnak állandóan. Ezt meg kellett volna beszélni, de ahogy elhúzódtam és a szemébe néztem már is jött a szokásos, szerencsétlen érzés. Hirtelen szólni sem tudtam, kellett egy pillanat, hogy összeszedjem magam.
– Professzor… miért hívott ide? – kérdeztem csendesen. Az ujjaim remegősen simítottak végig az ajkain. Még mindig nem értettem, hogy képes ilyen gyengévé tenni. – Most még a tornacipőmet sem akasztottam fel a sárkánycsontvázra… – Tettem hozzá. Közben kicsit betoltam a fák közé, hogy odabentről vagy Hagrid kunyhójától ne legyünk láthatóak.

Naplózva

Oldalak: 1 [2] 3 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon Tegnap - 07:35:33
Az oldal 0.107 másodperc alatt készült el 42 lekéréssel.