+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Sean Westerfeld (Moderátor: Sean Westerfeld)
| | | | |-+  young
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: young  (Megtekintve 2772 alkalommal)

Sean Westerfeld
[Topiktulaj]
***


the lonley beast

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 06. 29. - 14:10:20 »
0

I see the children in the rain like the parade before the pain
I see the love, I see the hate, I see this world that we can make
I see the life, I see the sky
Give it all to see you fly



☾ z s e b p i s z o k k ö z☽
Naplózva


Sean Westerfeld
[Topiktulaj]
***


the lonley beast

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 06. 29. - 15:05:03 »
+1

☾ Just let me die ☽
A n n a V o l k o v a
2-0-0-1-j-ú-l-i-u-s-e-l-e-j-e



Kibaszott, kibaszott, kibaszott eső. Nem tudom miből vannak itt a felhők Anglia felett, mert szinte harmadik napja csak okádják ki magukból az esőcseppeket. És harmadik napja vagyok ugyan ide az eresz alá húzódva. Már nem is érzem a bőrömet, csak a ruhám tapad rám, ami teljesen megszívta már magát a víztől. De nem mozdulok, túl sok energiába kerülne, az pedig, hogy az energiámat arra pazaroljam, hogy egy fedettebb helyet keressek, rohadt nagy luxus lenne. Mert ha jönnek az aurorok akkor nekem futnom kell vagy harcolni, bár utóbbihoz rohadtul nem sok kedvem van. Még sajognak kicsit a mély harapásnyomok. Mondjuk tényleg hálásnak kéne lennem amiért Faith nagy nehezen összevarrt, de sajnos a hálálkodás rég nem szerepel a szótáramban. De ez van, nem bírnak a vérfarkasok, túl sok vér tapad hozzám. És nem csak emberé, hanem fajtársé is. Mert ennek a mocskos farkasnak bennem nem elég. Nem elég hogy visszafogom, nem elég, hogy végre nem az Azkaban bűzös cellájában poshadunk. Újra gyilkolni akar, újra húst tépni, és nem elégszik meg a teliholddal, amikor minden irányítás az övé. Nem, ennek itt bent több kell.
Néha elgondolkdom, hogy mi a különbség köztem és Fenrir Greyback között. De akárhogy agyalok végül arra jutok: semmi. És már olyan szinten nem érdekelnek az érzelmek, hogy meg sem hat. Fel sem háborít. Csak elfogadom és vegetálok tovább, arra várva, hogy elálljon az eső. Vagy hogy kidobjanak már végre valami kajamaradékot a mellettem lévő konténerbe. A patkányokkal nem lehet jól lakni, még ha a gyomrom be is veszi, kevés. Túl kevés. De legalább a város örülhet, amiért ilyen kurva jó arc vagyok, hogy önkéntes patkány írtásba kezdek. Gratulálunk Sean, máris jobb ember lettél! És ebben az a kurva nagy irónia, hogy se jó, se ember nem vagyok.
Elidőzöm az előttem elterülő mocskos kis utcán. Az esőcseppek néha az arcomba verődnek, de már meg sem érzem. Nézem az esi megtört vöröses-sárgás fényeket, ahogy meg-megvillannak a tócsák habzó tükrében. Felhúzott térdeimen lazán átfont karom reszket a pulcsi nedves anyaga alatt, de már annyira megszokott ez az egész, hogy szinte hiányoltam ezt. A fagyást, a fázást. Megtehetném, hogy lecserélem az egészet farkas bundára, de mint mondtam, az energiával takarékoskodnom kell. Főleg, mert már lassan három napja nem ettem semmit. És ha éhes vagyok a farkas is hangosabban tombol.
Le szeretném hunyni a szemem, de nem teszem meg. Mert akkor megint csak azokat a keringő villódzó szürke képeket látnám a fejemben, amik egyfolytában kísértenek. De hiába próbálok mélyebbre nézni, a szürke örvény csak sűrűsödik olyan kibaszott sűrű masszává, hogy semmit sem enged fel onnan. Pedig epekedem érte, annyira annyira epekedem érte, hogy megkapjam azokat a válaszokat, amiket elnyelt a homály. Amik túl vannak a fehér szobán, a Gödrön, a véres éjszakon és az Azkabanon is. De az életem csak kilenc év. Kilenc cseszett év, amire vissza tudok emlékezni, ez pedig egyszerűen minden nap megnyomorít.
Azt mondják, ha nem tudod, hogy mit vesztettél el, akkor nem is hiányzik. De ez faszság. Mert már a tudat, hogy eltűnt nagyjából 13 év az életemből... Kicsinál. Főleg a képek miatt, a tartalom és érzelem nélküli képek miatt, amiket látok, és mégsem kötődöm hozzájuk, pedig tudom, hogy egykor jelentettek valamit. Jelentettek valamit annak a srácnak, aki valaha is voltam. De talán itt lenne az ideje annak, hogy elengedjem. Hogy elfogadjam azt, a fél életem egy kiégetett szürke lyuk, amit lehetetlen befoltozni.
Felsóhajtok, és felidézem előttem T szagát. Mert minden nap megteszem. Annak az embernek a szagát, aki elvette az életemet. Az egyetlen olyan embernek a szagát, akit nem csak a farkas akar megölni, hanem én is. Viszont ha végre elkapom, az nem teliholdkor lesz. És együtt fogom élvezni azt a pillanatot a farkassal, amikor kivéreztetem a kezem alatt. Mert szenvedni fog kurvára szenvedni fog.
A bosszúszomjas merengésemből azonban finom kecses léptek zaja zökkent ki. Nem nagyon foglalkoznék vele, de van valami, ami az eső nyomasztó zúgása és fátyla alatt is az orromba kúszik, ahogy a léptek egyre közelebb kúsznak felém. Én pedig idegesen elnyomok magamban egy morgást, bár a hasam közben éhesen megkordul.
Kurva jó, itt egy vérfarkas. Vajon te is nekem akarsz ugrani, mint ahogy az elmúlt évben szinte mindegyik?
Naplózva


Anna Volkova
Vérfarkas
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 07. 01. - 04:52:04 »
+1



Eláztam. A lehető összes módon, kívül, belül. A hűvös esőcseppek a bőrömön csatároztak a belülről lángoló whiskyvel, én pedig úgy szenvedtem el küzdelmüket, mint a civilek a frontvonal érkeztét. Csendes, tehetetlen türelemmel, nemtörődöm szenvedve, mert mást már úgysem maradt mit tenni. Legalább kicsit olyan, mintha nem erőtlen, semmilyen időjárás próbálna tépázni - enyhíti a honvágyam, bár ez a kis kellemetlenség mégsem hasonlítható Szibéria kíméletlen, jeges fogához, amelyek olyan jól megedzettek, és amelyek most is úgy hiányoznak.
Nem is féltem így, magányosan taposva a közvilágítás visszacsillogó fényeit. Régen elképzelhetetlen lett volna, hogy egymagam merjek ilyen, kissé bizonytalan állapotban az utcákon járni, most viszont teljes nyugalommal tettem a víztől csatakos betonon egyik ráérős lépést a másik után. Bár, nem igaz, hogy annyira egyedül lettem volna. Társaságként mellém szegődött egy félig elfogyasztott italosüveg, jóságos melegen izzó, arany szívvel. És ott voltak velem a közelmúlt undok, de levakarhatatlan szellemei. Az eltűnt apám. A sutba vágott karrierem. Az állandó csatározások a Falkával. És persze Cartwright…
És nem, egy cseppet se féltem. A bennem lakozó farkas ezekből táplálkozott, az utóbbi időben megerősödött, és eddig nem ismert önbizalommal töltött el. Ha volt valami, amitől ezen a magányos, esős éjszakán tartottam, az egyes-egyedül ő volt. Még mindig nem tudtam, mit fog eredményezni, hogy teret engedtem neki, és a dühömnek, félrelökve a józan eszű, eddig valódi Annát.
Felkaptam a fejemet, mikor megéreztem, nem én vagyok az egyetlen magányos farkas az utcán. Ha ebben a nyomorult, sötét világban ember embernek a farkasa, mit várhat farkas a farkaskomájától? De nem volt még olyan rég, mikor Miss Greenberryvel nekivágtunk, hogy segítsünk a tengődő vérfarkasokon. Úgyhogy eltökéltem, megnézem magamnak, kit sodort az utamba a hideg, esős szél. Ha segítségre szorul, nem csalódik, ha pedig az orosz Falkához tartozik, akik az ellenségeim… Akkor farkasszemet nézünk.
Fiatal srác kuporog a vízcseppek függönyébe rejtőzve félig. Olyan sötét a tekintete, olyan éhesen villog a sötétben szeme fehérje, hogy képtelen volnék mellette elmenni akkor is, ha nem fajtámbeli volna. De az.
Sose tudhatom, hogy az orosz Falkához tartozik-e, vagy máshonnét ismerős aggasztóan, de az óvatosságomat elkergette a bennem lakozó, dühvel jóllakott fenevad. Úgy széles, érdeklődő mosollyal lépek közelebb a fiúhoz, belépve a közeli lámpa fénykörébe, hogy jól láthasson.
Azért a szakmai ártalom nem hagyott el teljesen. A srác éhes tekintete, ahogy mozdul a szája, ahogy nyel talán maga számára is észrevétlen, mind mind árulkodó jel, de leginkább hihetetlen hangos gyomorkorgása árulja el.
[bgcolor=#FFFFFF]- Szebb estét, farkaskoma[/bgcolor] - cseng a hangom bele az eső dobolta alapdallamba. Csak egy hajszálnyi orosz akcentusom van, mint mindig, mikor iszom. Azért csak egy hajszálnyi, mert nem az otthoni, becsületes alkoholt fogyasztottam, hanem vodka helyett az itteni legjobbal, lángnyelvvel kell beérjem. Abból van még fél üveggel a kezemben.
[bgcolor=#FFFFFF]- Valami azt súgja, kihűltél egy kicsit, és üres a gyomrod. Különben meg csak az ökör iszik magában. Szóval megkínálhatlak? [/bgcolor]- emelem fel barátságos mozdulattal az italt. A közvilágítás narancssárgás fénye egészen szétveti az arany örvénylést, szétkergetve kissé az éjszaka borongós sötétjét. Persze tudom, hogy orvosi szempontból nem a legjobb döntés alkohollal kezelni egy éhezőt, ugyanakkor egy kis szíverősítő mégiscsak hasznára válhat, ha már így átfagyott. És ha esetleg az ellenségem… Akkor nem baj se az, ha üres a gyomra, se az, ha tele a feje alkohollal.



 



Naplózva


Sean Westerfeld
[Topiktulaj]
***


the lonley beast

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 07. 01. - 13:06:37 »
+1

☾ Just let me die ☽
A n n a V o l k o v a
2-0-0-1-j-ú-l-i-u-s-e-l-e-j-e



Néha eszembe jut, hogy kéne egy kis ól, és legalább valami fedett helyen meghúzhatnám magam. De aztán elvetem az ötletet. Talán mert túlságosan nyomasztanának a falak, a pucér üres épületek, a lerobbant törmelékes padló. Mind csak felbőszítené a belém zárt vadállatot. Amikor elvették tőlem a kontrollt és ő talán évekig dúlhatta a környéket vérző, zabolátlan rémként az a fajta szabadság annyira megtetszett neki, hogy bármilyen kis irányítást zokon vesz. De igazából amellett a féreg mellett sem volt igazán szabad, és ezt a farkas is nagyon jól tudja. És mégis annyira éhezik megint arra, hogy megint úgy osonjon minden éjjel a sötétben, hogy nincs a kezemben a gyeplő, nem húzom vissza. Valamiért azonban nagyon halványan elnyomom az indulatát. Nem erősen, de ahhoz ez a kis nyomás elég, hogy ne bújjon ki emberként belőlem. De tudom, hogy örökké éhes lesz, és én sosem fogom tudni jóllakottságig etetni. De azt hiszem kezdek beletörődni, hogy bennem lángol és kapargatja a lelkem a karmaival. Őszintén a fájdalmat már szinte meg sem érzem.
Mardos az éhség, de ő is olyan megszokott útitárs már, mint a magányom, vagy a bennem lévő farkas... Vagy pedig az a kibaszott Hold az égen. Igen, te. Te szemét köcsög, aki csak fent gubbaszt és elégedetten dörzsöli a kezét, miután a vérembe tunkolja az ezüstszínű fátyolos mérgét, és aztán csak röhög a markában. Annyira gyűlölöm. De igazából mégsem keresek bűnbakot. Nem hibáztatom sem azt a sápadt képű rohadékot az égen, se pedig a farkast bennem. Egyszerűen csak elfogadom a tényt, hogy bűnös vagyok, egy gyilkos. És a gyilkosságra nincsen mentség.
Feldereng a szemeim előtt a Gödör, ahogy minden gazdag alvilági figura beül és csak bámul minket a rácsok mögül. Minket egymásnak ugrasztott vérfarkasokat, a telihold fényében, akik kénytelen egymást megölni, mert beléjük nyomtak valami szaros bájitalt, amitől egymásnak estek. Amivel etették bennünk a farkast. De féltünk is, kibaszottul féltünk. És létezik az a félelem, ami ölésre kényszerít. Mert ha nem teszed meg megölnek. És nem akartunk meghalni. Annyira nem akartunk, hogy megöltük a gyengébbeket, és azok a faszfejek a mi győzelmeimnek, a fajtársaink kiontott vérén gazdagodtak meg. Erőszakosan elkergetem az emlékeimet ezekről a napokról. Pedig ezeknek a terhével kell élnem. Minden rossz vérben úszó emlékkel, holott amikre igazán vágyom sosem tudok visszatekinteni.
Némán kifújom a levegőt, miközben az előttem néha-néha elcsámpázó embereket figyelem. Nem igazán foglalkoznak velem, aminek kifejezetten örülök. Csak beleolvadok az esőbe, és talán egyszer eljutok arra a szintre is, hogy engem is elmos. Elmos a víz, valahova, talán egy csatornába, amibe kibaszott elegánsan belefulladok. Tökéletesen megelégednék egy olyan halállal. De szigorúan azután, hogy megöltem azt a szarházit.
Aztán egyszer csak felfigyelek a léptek hangjára, és a felettem lévő haloványan pislákoló lámpa fényében kirajzolódik előttem egy nő alakja. Remek, egy farkas. Összehúzott szemöldökkel pillantok fel rá gyanakodva. Szőke haján megülnek az esőcseppek, és van valami furán vadregényes az arcán. De nem mintha érdekelne, így nem is igazán töröm magam azon, hogy elfilozofálgassak rajta.
- Szebb estét, farkaskoma - szólal meg, furán üde hangon, valami fura csengéssel, de továbbra sincs kedvem annyira találgatni, hogy mitől másabb, mint az összes többi angol.
- Jjahhh - bököm ki aztán pár pillanat hallgatás után, miközben összehúzott szemekkel figyelem tovább, hogy mégis mi a francot akarhat tőlem. Esetleg elharapni a torkomat? De amúgy is olyan sápadt vagyok mindig nem is lenne rossz egy kis véres dekoráció a nyakam környékén. - Üdv... Amúgy nem vagyok a komád vagy mi - dünnyögöm, de a hangom inkább valami morcogáshoz hasonlít, mintsem felháborodott fenyegetéshez. Magamban elgondolkodom, hogy mikor szóltam két szónál is többet egy magamfajtához. De azt hiszem már ezzel a két mondattal is rekordokat döntögetek.
- Valami azt súgja, kihűltél egy kicsit, és üres a gyomrod. - Tényleg? Észre se vettem volna, már ezért az információért érdemes volt felkelni, dünnyögöm magamban. - Különben meg csak az ökör iszik magában. Szóval megkínálhatlak?
Kicsit érződik felőle valamiféle bizalmatlanság, de mondjuk ezt még meg is értem. Én se bíznék magamban. Közben a felém tartott alkoholon időzik a tekintetem. Rég nem ittam szarrá magam, pedig néha napján megesik. Bár az csak olaj a a bennem égő farkas tüzére. Egy ideig még méregetem a nőt, aztán kiveszem a kezéből az aranyló alkoholos üveget, és meghúzom. Szinte felmar és csak az üres gyomromat kapargatja, de legalább az a heves örvény, amit a csontjaimban okoz kissé felmelegít.
Fura, hogy ezt elfogadom, főleg egy farkastól. De talán megváltoztattak a Mandragóra bonctermében látottak. Franc se gondoltam volna, hogy miután Faith összevar berángatnak engem is egy cseszett boncolásra, ahol éppen a szemem előtt öli meg a nekromágus a "halottnak hitt" pasast. Aki amúgy kurvára nem volt halott, és még fajtársam is volt. Ahogy a képek eszembe jutnak felfordul a gyomrom. Mert undorító volt. És én egy szép napon kinyírom azt az ipsét. Talán valami fajtársi dolgot megindított bennem is és a vérfarkasomban is. De amúgy meg továbbra is szarok bele az egészbe.
-És, most akkor ott fogsz állni és meredsz rám, vagy le is ülsz esetleg? - teszem fel a kérdést nagy kedvesen. A farkas bennem meg szabályosan körbe röhög. Na mi van, Sean, gyakorolod a társasági életet?
Naplózva


Anna Volkova
Vérfarkas
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 07. 04. - 12:42:37 »
+1



Szúrós, bizalmatlan szempár, nyegle, félrebillentett fej összeszorított állkapcsokkal, összehúzódó testtartás. Halk sóhajjal hallgatom a morgását, s enyhe mosolyom töretlen marad közben. Mert ugyebár amelyik kutya morog… Nos, feltételezhetően nem harap, bár mint tudjuk, a farkas nem kutya. Ó nem, ezt én is jól tudom.
Míg beszél, alaposan megfigyelem. Szakmai ártalom, a lénygondozó meg az állatorvos keresztültörik magukat az alkohol gőzén át, s felhívják figyelmem az árulkodó jelekre. Az én pacienseim nem beszélnek ugyebár, s a kórtörténetet jobbára egyéb módokon ismerem meg. Halovány sebhelyeket vélek felfedezni a félhomályban is jól láthatóan fehér bőrön? Egy árulkodó rezzenés, egy ferdén tartott testrész, a mozgásszervrendszer avatatlan szem számára talán láthatatlan diszharmóniája, asszimetriái mind-mind egy korábbi sérülést jeleznek. Érdekes életút vezethetett ide, a szakadó esébe, a rideg betonra az út szélén.
-És, most akkor ott fogsz állni és meredsz rám, vagy le is ülsz esetleg?
- Ha szabad - vágom rá, és kecsesen leereszkedek mellé. Nem zavar a hideg, sem a nedvesség, igazából tetszik, hogy a sekély, fénylő víztükrön foglalhatok helyet.
- De ha nem, akkor is. Pont úgy nézel ki, mint akire ráfér, hogy mellette üljön egy sorstárs, meg egy üveg pia - dőlök hátra, s a kezeimmel megtámasztom magam a hátam mögött. Így lecsúszik a homlokomról a kapucni, és a képembe csepeg az eső, de még jól is esik. Ahogy a cseppek végiggördülnek az arcomon, az olyan érzés, mintha a soha el nem sírt könnyek találtak volna vissza hozzám, hogy bepótolják az elmaradt cirógatást. Igen, hosszú és rögös utak vezetnek erre a helyre, ide a hideg esőbe, és nem is csak egy út… De nézzük inkább a másikat.
- Szóval, ha van kedved mondani bármit egy idegennek, akit sose láttál és talán ezután se fogsz, de megpróbál és van is esélye talán megérteni, én és Mr. Lángnyelv szívesen hallgatunk - nézek rá kedvesen, s őszinte biztatással. Az anonim vérfarkassegítő szolgálatnál, amit még néhány, az ügy iránt elkötelezett baráttal csináltunk nemrég, megtanultam, hogy csak annak lehet segíteni, aki kér. És általában az emberek szóban mindig később kérnek, mint ahogy a testük egyéb, néma jelzései megtennék ezt helyettük. A fejemben, bár az alkoholtól kissé kavarogva, de felderengenek az emlékképek, mit is szoktunk kérdezni, javasolni, például, hogy van-e hozzáférése farkasölőfű-főzethez, van-e biztos hely, ahová vissza tud húzódni a nagy, gonosz sápadtarcú elől, van-e kapcsolatban más fajtánkbélivel, esetleg szervezettel, mennyire ismert mások előtt az állapota, vagy követett-e el olyasmit, amit rendbe kell hozni, esetleg eltusolni… Milyen szomorúan hosszú listája ez a teendőknek egy ilyen esetben, és mily kevéssé teljes is így, ködös fejjel? Nagy sóhajjal várom, vajon megoldódik-e a nyelve a whisky és a biztatás hatására, vagy megpróbálja leharapni a fejemet. Nem ő lenne az első, ugyebár...
 



Naplózva


Sean Westerfeld
[Topiktulaj]
***


the lonley beast

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 07. 04. - 15:23:55 »
+1

☾ Just let me die ☽
A n n a V o l k o v a
2-0-0-1-j-ú-l-i-u-s-e-l-e-j-e



Felvonom a szemöldököm ahogy végig vizslat. Azért ennyire nem rí le rólam, hogy úgy nézek ki mint egy alvilági futóbolond, aki a saját múltjának lavinája elől menekül. Pedig amúgy kurvára úgy nézek ki, én is tudom magamról. Az arc, ami minden kirakat, minden pocsolya minden szaros cuccról visszaverődik rám pontosan ezt sugallja, a farkas meg bennem röhög, mert ő nem nyomorodott meg. Ő nem, ő ugyan olyan büszke, eleven és nemes lény. Csak egyszerűen abból táplálkozik, hogy más embereket, más farkasokat és engem nyomorít meg. Milyen könnyű lenne nekem is így feltöltekezni. De már a vér látványa a kezeimen nem elégít ki. Az előttem lévő holttestek nem enyhítik a szomjamat. És azt hiszem valahogy sosem enyhítették.
A gyilkolás bűn, ezt jól tudom. Nem ment fel a súlya alól az, hogy farkas voltam, mert nem csak teliholdkor öltem. Hanem akármikor, amikor T úgy akarta, és én... és mi, a farkasommal elhittük, hogy szabadok vagyunk. Hogy mi döntünk. De sosem dönthettünk mi, és aztán a sors kibaszott nagy iróniája volt az, amikor egy olyan gyilkosságért dugtak az Azkabanba, amit el se követtem. Igazából én beletörődtem abba, hogy bezártságban éljak, mert tudom, hogy a tetteimre nincsen mentség. És most mégis itt vagyok, szökött és üldözött vadként. És itt kuporgok bevarrt heges testtel a padkán az eresz alatt, bámulva egy nőstényt. Mert hajt a szag, és a vágy hogy őt megöljem. És nála nem kapcsol be a józan ész, az a kölyök, az a kissrác bennem, aki meghalt az emlékeimmel együtt. Nem. Mert valamiért az a 13-14 éves énem is ölni akar.
- Ha szabad. De ha nem, akkor is. Pont úgy nézel ki, mint akire ráfér, hogy mellette üljön egy sorstárs, meg egy üveg pia.
Remek. Halkan felsóhajtok, és nézem az üveget, majd figyelem, ahogy az aranyszínű folyadék csillog a kezemben. Legalább a részegség nem gerjeszti fel bennem annyira a farkast. Igen, azt mondom: annyira. Halkan kifújom a levegőt a kiszáradt kajaim közül, majd húzok az üvegből még egy kortyot, és visszanyomom a nő kezébe. Fura volt az egész helyzet, de ahogy a szemébe pillantok talán egy kicsit hozzám hasonló bosszúszomjas tüzet látok haloványan lángolni. Nem mintha olyan jó emberismerő lennék, de a bosszúszomjat nagyon jól ismerem. A legjobb minőségű olaj a farkas heves tüzére. És én egyfolytában rácsepegtetem, attól függetlenül, hogy gyűlölöm ezt a fenevadat a bensőmben, ami egyfolytában úgy rág belül,mintha csak valami szerencsétlen csontdarab lenne a lelkem. Erre viszont kiröhögöm magam. Mert nincsen lelkem. Az akkor megszűnt, amikor feltéptem Kat torkát a fehér szobában, teliholdkor.
- Sean vagyok - bököm ki aztán a nevemet. Az egyetlen dolgot, ami a múltamból megmaradt. Az egyetlen dolgot, amit Kat visszaadott nekem... Mielőtt megöltem. És akárhányszor kimondom, mindig az ő hangját hallom, ami egyenesen felhánt, szétcibál és én üvölteni tudnék.
Egy ideig halkan bámulom az esőt, miközben oda-vissza passzolgatjuk egymásnak az üveget. Mintha valami elkúrt békepipa lenne, vagy mi a szar. Aztán az egészet csendet váratlanul megtöri ő, én pedig nagyokat pislogva meredek rá.
- Szóval, ha van kedved mondani bármit egy idegennek, akit sose láttál és talán ezután se fogsz, de megpróbál és van is esélye talán megérteni, én és Mr. Lángnyelv szívesen hallgatunk - felvont szemöldökkel méregetem végig a finom vonásait, a hűvös kék tekintetét, és a fura, természetellenesen szőke haját. Azon gondolkodom mennyire gondolta komolyan ezt, mert ha csak vicc akkor tényleg kedvem támadnak kiröhögni.
- Mi ez, valami Útszélen Rekedt Vérfarkasokat Segítő Szolgálat? - horkanok fel aztán, majd visszafordítom a tekintetemet az utcára. Nem szeretném, ha a nagy hihetetlenkeedésemben támadnának nyakon az aurorok. De ha már itt vagyunk, megér annyit az egész, hogy esetleg tudna-e valamit arról a mocsok szarháziról.
- Öltél már farkast? - kérdezem miközben ismét felé fordulok. talán fájna, milyen kifejezéstelenül teszem fel ezt a kérdést, talán égetne, hogy mennyire nem érdekel már... Talán falkavarna még mindig, ahogy akkor odalent minden nap bele tudtam őrülni ennek a tudatába... Ha a lelkemnek nevezett szarság létezne bennem. Ha ezek után nem esik nekem és kezd el marcangolni, akkor folytatom.
- Mit tennél, ha pisztolyt tartanának a fejedhez, hogy ölj. Ölj vagy te halsz meg. Akkor melyik ösztönöd lenne az, ami akkor bekapcsol? - lehunyom a szememet, és szinte látom azt a vértől bűzös mocskos helyet. Ahol annyian meghaltak közülünk. Amit annyira nem keresett a Minisztérium, mert szarnak bele abba, hogy mi van a vérfarkasokkal. Kezemmel megborzolom a hajamat, amivel az én kapucnim is hátra hanyatlik, szinte úgy, mintha csak egy őznek törne hátra a nyaka.
- Van... vagy volt egy hely, úgy hívtuk Gödör. Mert az volt egy kibaszott nagy pöcegödör. Odajártak a pénzes faszik minden teliholdkor. És ránk fogadtak, hogy ki marad életben. - Megvonom a vállam. Mert mindegy már. Akik ott voltak, velem együtt ugyan olyan kölykök, mint amilyen én is voltam... Nem éltek. Nekik már az egész sztori kurva mindegy, nem? És baszki jobban is jártak, hogy gyengék voltak és meghaltak. Persze sorolhatnám tovább, hogy utána valahogy elkerültem onnan, és embereket kellett ölnöm. Aztán bezártak öt évre az Azkabanba. Vagy elmondhatnám, hogy eltűnt a gyerekkorom az emlékeim közül, de valahogy annyira nem számított már. Nem számított, mert csak a nevem maradt. És az ő szaga.
- És ha már itt tartunk mi van veled? - kérdezem. Gondolom csak így kell asszem. Érdeklődnek, és vissza érdeklődök. És az egész még mindig kibaszottul fura. De a pia mindig is benyugtatózott annyira, hogy lesüllyedjek egy olyan állapotba, ahol nem éget annyi minden, csak az alkohol. A tartós magány, mi? Röhög bennem a farkas. Nem hiszi el, hogy pont egy másik fajtárssal pofázok ilyenekről. De  igazából én sem hiszem még el. Viszont károm úgysincs belőle, szóval szarok bele igazából, hogy mit mondok. Max egyel több ellenségem lesz, sose tudni.
Naplózva


Anna Volkova
Vérfarkas
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2020. 07. 12. - 11:36:40 »
+1


- Sean vagyok.
- Anna - biccentek, és nem örülök látványosan annak, hogy ilyen könnyedén elárulja a nevét. Pedig a név egy jó nagy darab önmagunkból, az ember lényének szerves része. Ahogy megváltoztatni, átírni, hozzátenni vagy elvenni belőle is kényes dolog, úgy elárulni is az. Bemutatkozás - milyen alap dolog ez egy átlagos embernél, s mennyire fel sem fogjuk, milyen jelentős is valójában.
- Mi ez, valami Útszélen Rekedt Vérfarkasokat Segítő Szolgálat? - Finom mosollyal és apró, huncut szusszanással válaszolok, majd biccentek a féligazságra, amire ráhibázott.
- Lehet akár olyasmi is. Nincs sok ilyen a nagyvilágban, nem igaz? Pedig… hátha lenne néhány magunkféle farkaskoma, akinek szüksége lenne rá - teszem hozzá sejtelmesen. Süt a cinizmus a szavaiból, nyilván ha előhozakodnék vele, hogy pontosan egy ilyesmi szervezet értesítésén gondolkodom, akkor vagy kiröhögne, vagy kereket oldana. Vannak köztünk magányos farkasok - én sem vagyok épp egy falkalelkű példány - sőt! De azért jó, ha az egyszemélyes kalandok közepette van hová visszanyúlni, van egy védőháló, ami szükség esetén elkap, mielőtt túl mélyre zuhannál, és összezúznád magad.
- Öltél már farkast? - szegezi nekem a kérdést, én pedig kissé felvonom a szemöldököm. Kölyök… Kíváncsiskodik, persze. Elgondolkodom a kérdésén, miután túlteszem magam annak nyersségén, és enyhén félredöntött fejjel merengek a lámpafényben megcsillanó, leeső esőcseppekre bámulva.
- Farkast igen. Otthon Szibériában sokat jártunk vadászni az apámmal. Az ott nem sportnak számít, mint itt a sznob briteknél. Ott ez a túlélés. Farkast, medvét a bundájáért, őzet, szarvast, nyulat vagy bármit a húsáért. De ha a vérfarkasokra gondolsz, arra azt válaszolom, hogy nem. A kórral megfertőzött - Embert - nem öltem - mondom, jelentőségteljesen megnyomva az utolsó szót. Bár viccesen gyakran nevezem magunkat farkasnak, de azért attól… - Mi még emberek vagyunk, ugye tudod? A muglik például az AIDS-es embereket ugyanúgy emberként fogadják/vagy nem fogadják el. Az is egy kór, az is gyógyíthatatlan, az is lassan öl meg, és megölhetsz vele másokat is, akarva-akaratlan. De nem szűnsz meg embernek lenni.  Te? Hogy vagy ezzel? - kérdezek vissza biztató pillantással. Közben átkínálom az üveget, ha válaszul inkább abba inna bele.
Mikor ezt kiveséztük, az újabb érdekes kérdésén gondolkodom el. Nyilván nem véletlen jár ezen az esze, az alkohol terelte-e oda, vagy csak az, hogy egy hozzá hasonlóval beszélget, nem tudhatom.
- Harcos típus vagyok, tudod - mosolyodom el fájdalmasan. - Biztos nem adnám meg magam. Megtanultam, hogy van bennem egy erős és vad szörnyeteg, ami az ösztönök jó részét magával hozza. Ami élni akar. És amiben rengeteg energia van. A kérdés csak az, mint a te kérdésedben is, hogy ezt az erőt mire fordítsam. Ezt viszont szeretem hideg, emberi fejjel eldönteni. És tudod mit? Megpróbálnám elmarni azt a pisztolyt, és aztán kezdetnek leharapnám a kezet, ami tartotta - vigyorodom el, s egyébként gondosan ápolt, fehér emberfogacskáim vakítva kivillanak az esős éjszaka sötétjébe.
- Van... vagy volt egy hely, úgy hívtuk Gödör. Mert az volt egy kibaszott nagy pöcegödör. Odajártak a pénzes faszik minden teliholdkor. És ránk fogadtak, hogy ki marad életben. - Eltátom a számat e szavak hallatán. Ez nem egy olyan súlyú információ, amit azonnal meg tudnék emészteni, s nem is akarom, hogy most igazán leessen, mert azt már most tudom, hogy megterhelne. Most én húzok egyet az üvegből, s megborzongok - bár ez az itteni ital nem ok rá, hogy összerázkódjak, az otthoni jó kis vodka is rég nem váltja már ezt ki belőlem.
- Baszki - összegzem, aztán a fiúra nézek. Merjek-e kérdezni? Mit is mondhatnék, ami vigasztaló?
- Ezért remélem, megfizettek a szervezők is, meg a nézők is. Mert ha nem… - Elkezdtem pörgetni az elintézendők listáját a fejemben. Nyomozási analógiákat vettem fel a teendők sorába, és sajnos ezek már rutinszerűen mentek. De ez… - Akkor valaki még fizetni fog. Remélem, van kedved segíteni. Néhány jó baráttal együtt utánajárhatnánk ennek - szögeztem le. Az előbb említett harci kedv megvillant a szememben. Ó, ha ezt a jó öreg Zane megtudja. Artinak is szólni fogok, és még néhány ismerősnek, akin korábban segítettünk.
- És ha már itt tartunk mi van veled?
Nagy sóhajjal vezetem be a történetem, aztán mesélni kezdek.
- Engem egy orosz vérfarkas banda szándékosan fertőzött meg a kórral. Így akartak rávenni, hogy legyek az ő külön bejáratú gyógyítójuk. Én ehelyett inkább elmenekültem előlük. Keresem a kór gyógymódját, összeismerkedem az út szélén ücsörgő hozzám hasonló farkasokkal, és ha megengedik, nyújtok egy baráti jobbot. Néha farkasölőfű-főzet formájában - szólj ha szükséged van rá - aztán néha eltussolok kétes ügyeket, új élet kezdésében segítek, vagy csak beszélgetek pár szót. A közelmúltban viszont ezek a szemetek, a Falka, elrabolták édesapámat. Úgyhogy többé nem menekülök - villant újra a szemem. Sejthető, hogy a futás helyett mit választottam ezután.

 



Naplózva


Sean Westerfeld
[Topiktulaj]
***


the lonley beast

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2020. 07. 13. - 18:19:07 »
+1

☾ Just let me die ☽
A n n a V o l k o v a
2-0-0-1-j-ú-l-i-u-s-e-l-e-j-e



Nem sok választásom van a nevek terén, de még ha ki is találnék egyet nem változtatna semmin. Vagy a West van, amit talán egyből be is tudna azonosítani, összekötni a körözési plakátokkal. Fogalmam sincs igazából mit lépne. Annyira nem frissek a rólam lévő képek a falakon, a '95-ös énem bámul kifejezéstelen kiégett tekintettel bele a kamerába, és igazából fogalmam sincsen mennyit változtam azóta. Ősszel lesz egy éve, hogy megszöktem, és még így is rohadt nehéz beilleszkedni, mert még mindig van egy csomó dolog, amiről nem tudok. És talán nem is akarok mindenről tudni. Hogyan is akarnék, saját magamról sem tudok semmit.
- Lehet akár olyasmi is. Nincs sok ilyen a nagyvilágban, nem igaz? Pedig… hátha lenne néhány magunkféle farkaskoma, akinek szüksége lenne rá - mondja, miközben komolyan olyan érzésem támad, mintha azt akarná, hogy lépjek be egy ilyen faszságba. Nem sok kedvem lenne hozzá, hogy mások nyomorával foglalkozzak, és Merlin tökére, még a saját életem sincs egyenesben. Csak lebegnek a széthullott vágány darabkái a szürkésfehér sűrű köd ölelésében, ahonnan nem jön fel semmi.
- Vannak olyanok is, akik nem biztos hogy kérnek ebből - teszem hozzá. Igazából semmi bajom nem lenne vele, Sőt le is szarom, ha tényleg létezik ilyen, nem érdekel. Csak maradjon miden távol tőlem. Úgy jobb lesz nekem is és azoknak is, akiket így lehet nem ölök meg. Túlságosan sok bennem a méreg és egyre kevesebb az erőm, miközben egyre nő bennünk az éhség. És szinte velőtrázóan fájdalmas, hogy ez a csontjaimban nem csak az ételek utáni ácsingózás éhsége. Hanem az ölésé is, és nem csak a farkasból lüktet át az ereimbe, hanem saját magamból is érzem. Pedig ott van a hang, hogy ne tegyem. És hiába szorítom még erősebben a gyeplőt, magamon és a farkason is, tudom, hogy bármikor felrobbanhatunk. Aztán megint az lesz belőlem, amit az a féreg faragott.
Aztán csak kíváncsiság, csak a puhatolózás kedvéért felteszem a kérdést.
- Farkast igen. Otthon Szibériában sokat jártunk vadászni az apámmal. Az ott nem sportnak számít, mint itt a sznob briteknél. Ott ez a túlélés. Farkast, medvét a bundájáért, őzet, szarvast, nyulat vagy bármit a húsáért. De ha a vérfarkasokra gondolsz, arra azt válaszolom, hogy nem. A kórral megfertőzött - Embert - nem öltem. Mi még emberek vagyunk, ugye tudod? A muglik például az AIDS-es embereket ugyanúgy emberként fogadják/vagy nem fogadják el. Az is egy kór, az is gyógyíthatatlan, az is lassan öl meg, és megölhetsz vele másokat is, akarva-akaratlan. De nem szűnsz meg embernek lenni.  Te? Hogy vagy ezzel?
Erre felhorkanok. Ember vagyok-e? Vagy csak egy beteg, akiben örök életében ott a kibaszott vírus, és ki tudja, hogy terjesztettem-e másra. Pedig azt sem akartam. Senkinek nem kívántam ezt az ezüstszínű poklot, hogy attól a sápadt tekintetű kurvától menjen tönkre minden hónapban egy éjszakája. De valami azt súgja ő nem hagyta futni egyiküket sem.
- Meg vagyok e fertőzve ezzel a szarral, vagy sem... Bár a tudomány tekintetében emberek vagyunk... Én egészen biztos, hogy nem vagyok az - vonom meg egykedvűen a vállamat. Hogyan is lennék? Egy ember tudja honnan jött. Egy embernek van családja, még ha elbaszott is, vannak gyökerei. Az enyémeket kitépkedték a földből. Tudja, hogy kicsoda. Én még csak ezt sem tudom. Klisésen hangzik, de emlékek nélkül semmi vagyok. És amik vannak, azokat bár elfelejteném. Mert az mind sáros és vértől, a halál megsavanyodott szagától bűzlik. - De nem is érdekel különösebben, hogy mi vagyok. Ember, farkas, vagy csak egy senki... Tök mindegy - húzok még egyet az egyre fogyó alkoholból. Már kezdek kicsit beállni tőle, de nem vészesen. Amúgy sem vagyok ittasan közveszélyes, maximum csajokra vadászok olyankor, csak a szórakozás kedvéért. De most nincsen party hangulatom ebben az esőtől áztatott éjszakában.
- Harcos típus vagyok, tudod. Biztos nem adnám meg magam. Megtanultam, hogy van bennem egy erős és vad szörnyeteg, ami az ösztönök jó részét magával hozza. Ami élni akar. És amiben rengeteg energia van. A kérdés csak az, mint a te kérdésedben is, hogy ezt az erőt mire fordítsam. Ezt viszont szeretem hideg, emberi fejjel eldönteni. És tudod mit? Megpróbálnám elmarni azt a pisztolyt, és aztán kezdetnek leharapnám a kezet, ami tartotta - villant rám valami elképesztően reklámba illő, hófehér vigyort. Mellette azt hiszem tényleg úgy nézhetek ki, mint egy csöves. És figyelj, figyelj, nem fogod elhinni: csöves vagyok. Badumm... Azért remélem az én fogaim se feketék, büszke voltam a kinézetemre, még akkor is, ha kikukázott göncök voltak néha rajtam. De szerencsére ezeket pont loptam. Keserű mosolyra húzom a szám. Persze ez a legkézenfekvőbb, csak az a szomorú, hogy az a kéz nem pisztolyt tartott hanem pálcát, jó messzire tőlünk. És csak kölykök voltunk. Visszaszámolva lehettem 14-15 éves akkor, amikor a Gödörben voltam. Valahogy ez nem jutott eszembe. De ez van. Legalább élek, asszem. Hurrá, vagy mi. De ha azt nézem, én pontosan erre készülök. Leharapni azt a kezet. És a kézhez tartozó fejet.
- Hatásos módszer, legközelebb én is így csinálom - dünnyögöm, majd faszom se tudja, hogy miért, de elmondom neki mi volt ott. Abban a sáros egérlyukban. De még kimondva sem tűnik nekem olyan szörnyűnek. Talán mert benne éltem, és a végére már szinte természetes volt. T. adott el nekik, és végignézte, ahogy fejlődök, utána meg megint felvásárolt.
- Baszki. Ezért remélem, megfizettek a szervezők is, meg a nézők is. Mert ha nem… Akkor valaki még fizetni fog. Remélem, van kedved segíteni. Néhány jó baráttal együtt utánajárhatnánk ennek - keserű mosolyra húzom a számat. Milyen jó, ha valaki belebotlik egy ilyen társba, nem? Sajnos nem vagyok az a típus aki kér a segítségből. Szinte irigylésre méltó, mennyire törődik a többiekkel. Én meg csak telibe szarok mindent, és mindenkit.
- Fogalmam sincs mi van azzal a hellyel. De aki kikerül nem beszél. És nem rohan vissza, hogy megmentse a többieket. Bűnösök vagyunk a hallgatásban - de ez már csak így működik. Valahogy kidöglött belőlünk ez a harci szellem, hogy visszamenjünk, és akkor fú, mint a fenegyerekek leverjük ezt az egészet. De még a lázadás gondolata se fogalmazódott meg bennünk. Mert az a hely kiéget. - Nem vagyok egy nagy csapatmunkás... - közlöm a tényt. Nem illettem falkába, se abba, hogy összedolgozzak több emberrel. Még eggyel esetleg, de többen... Túl nagy a csordaszellem és én gyűlölöm a csordaszellemet. De szembe jut, hogy akár onnan is lehetnek nyomok. És hihetetlen, de eljátszom a gondolattal...
Amint visszakerül a kezembe az üveg egy ideig csak szorongatom, és a beállt rövidke csöndben csak hallgatom az eső egyenletes kopogását. Voltaképpen egészen bírom, attól függetlenül, hogy néha  agatyámig eláztat. Bár amióta animágus vagyok a bunda miatt még tökre elviselhető. Aztán végül Anna, vagy ki belekezd az ő sztoirjába.
- Engem egy orosz vérfarkas banda szándékosan fertőzött meg a kórral. Így akartak rávenni, hogy legyek az ő külön bejáratú gyógyítójuk. Én ehelyett inkább elmenekültem előlük. Keresem a kór gyógymódját, összeismerkedem az út szélén ücsörgő hozzám hasonló farkasokkal, és ha megengedik, nyújtok egy baráti jobbot. Néha farkasölőfű-főzet formájában - szólj ha szükséged van rá - aztán néha eltussolok kétes ügyeket, új élet kezdésében segítek, vagy csak beszélgetek pár szót. A közelmúltban viszont ezek a szemetek, a Falka, elrabolták édesapámat. Úgyhogy többé nem menekülök -
- Farkasölőfű-főzet? - dünnyögöm bele halkan a sötétbe. Oké, néha kínosan gáz, hogy mennyire nem vagyok alap dolgokkal tisztában, de nem igazán jártam utána ennek a vérfarkas dolognak sem. Meg kellett tanulnom élni, aztán annyi pénzt összeszedni telihold előtt, hogy egy cseszett pálcát meg tudjak venni, aztán tanulhattam a varázslatokat. Kibaszott fárazstó így felvenni a tempót még akkor is, ha igyekeztem minden fontosabb dolgot beseggelni. De úgy tűnik mindig van olyan, ami elkerüli a figyelmem. De még azt sem tudom, ki a franc a Mágiaügyi miniszter. Szívás a börtönben lenni.
De aztán hagyom, hadd töltse meg az alkohol és eső szagú levegőt Anna története.
- Hát ez szopás - mondom aztán, de ez tényleg az, sosem vagyok az a fajta, aki szépíti a dolgokat. Ilyenkor jönne az, hogy segítsek? Olyan jó arc vagy hadd viszonozzam dolog nem? De egyelőre ezt nem lépem meg. Én még csak azt se tdom, hogy lettem farkas. A család témába meg bele sem gondolok a részemről. - Amíg van mancsod sokkal hasznosabb előre rohanni, mint hátrafelé. És ha kell valaki aki aggályok nélkül leöl bárkit, talán még segíteni is tudnék-
Tessék, egy üveg sörtől én is átcsapok jótékonysági szervezetbe.
Naplózva


Anna Volkova
Vérfarkas
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2020. 08. 15. - 19:50:38 »
+1



Keserű félmosoly kúszik vörös ajkam szegletébe, ahogy szúrósan visszadobja a labdáimat. Nem kér a segítségből, süt a szavaiból az ön- és a világutálat, nem kér az összetartozásból… Mintaszerű, utálatosan imádnivaló kamaszkölyöknek tartottam, szomorúan összegezve a borzalmas múltdarabkákat, amiket megosztott velem.
- Farkasölőfű-főzet?
A kérdés visszhangjai körülöttünk lebegtek, legalább annyira, mint tágra nyílt, csodálkozó szemem pillái. Azt hiszem, ez volt a cseresznye a… hát tejszínhabnak ne mondjuk, de nevezzük kupacnak ezt az egészet, amibe formálódni kezdett előttem. A meglepettség lassan átadta magát valami dühnek, valami enyhe világutálatnak, ami ebből a srácból áradt, de őszintén, meg is értem, hogy ez elkapható mértékű. A mai korban, amikor a tudomány legalább már enyhíteni tudja a tüneteket, aminek a segítségével elkerülhetők a katasztrófák, hogy fordulhat elő, hogy vérfarkasok nem értesülnek a főzet létezéséről?! Hihetetlen, és mégis, annyira beleillik a képbe.
- Amíg van mancsod sokkal hasznosabb előre rohanni, mint hátrafelé. És ha kell valaki aki aggályok nélkül leöl bárkit, talán még segíteni is tudnék - mondja, visszarántva engem a felháborodás hullámaiból a csendesen szemerkélő esőbe.
- Nem kéne csodálkoznom azon, hogy nem hallottál a főzetről - fújom ki a dühöm, aztán fájdalmas mosolyt villantok felé.
- A farkasölő-fű főzet segítségével megőrizheted teliholdkor az eszedet. Technikailag nem leszel más, mint egy egyszerű farkas, emberi tudattal. Nem gyógymód, de… de azért jobb a semminél. És többek közt ennek a főzésével és terjesztésével is foglalkozom. Mindig van nálam két üveg, egy az ilyen esetekre, egy meg vészhelyzetre - kotrok a táskámba, és az orra elé dugom a whiskys üvegnél jóval kisebb, folyadékkal teli bájitalos üvegcsét. A kezébe nyomom, az alkoholost kicserélve. - Következő teliholdkor ihatunk ebből is egy pertut, ha nincs kedved egyedül kipróbáni. Nem lesz olyan, mint ez a lángnyelv... - bökök a pia felé. - ...De azért nem kellemetlen. És ha megmondod, hova postázzam, bagollyal küldök innentől minden hónapban. Vagy eljöhetsz érte egy biztonságos átvevő pontra is, amennyiben úgy jobban megfelel - teszem hozzá vállrándítva. Megértem azt is, ha az ő helyzetében nem szívesen árulná el a lakhelyét.
- Visszatérve az ahánlatodra… Mit szólnál egy olyan lehetőséghez, ahol nemcsak, hogy leölhetsz bizonyos embereket, de még aggályokat is nyugodtan kifejleszthetsz mellette - célzok piszkálódva, majd kifejtem. - Tudod, nem muszáj elnyomnod a bűntudatodat azért, mert nagy erővel vagy hatalommal bírsz. Használd ezt az adottságot egy olyan célra, amivel te is ki tudsz békülni. Például sorstársak segítésére. Vagy legalább tégy egy próbát. Ha másért nem, hát a pénzért, meg a bunyó kedvéért. Van egy barátom a Varázslény Felügyeletin, aki lassan egy éve tart fenn egy jelentős minisztériumi erőforrást “Mágikus bestiatámadások elhárítására”. És hát, eddig senki sem ellenőrizte, hogy ezt a fogalmat mi milyen tágan értelmezzük - kacsintok rá jelentőségteljes vigyorral. Bizony, amióta Betti ezt kitalálta, nem költöm minden félretett pénzem bájital alapanyagokra, meg jótékonysági célokra. Ha pediglen lebukunk a Mágiaügyi Minisztérium előtt… Akkor hamarosan egy méltató cikk jelenik majd meg a Prófétában arról, milyen nagylelkű a Minisztérium, és milyen sikeres a program, mennyi vérfarkason és ezáltal mennyi ártatlan varázslón segít. Nőttünk már akkorára, hogy elsöpörni nem tudnának - s ez a gondolat némileg felvillanyoz.
- Na gyere, akárhogy is döntesz, míg megrágod magadban a kérdést, rágunk valami szilárdabbat valóban is ennél a lőrénél - ugrottam fel elszántan, és szelíden, de ellentmondást nem tűrőn magammal húztam Sean kezét. Csinos, vörös körmeim szinte világítottak a sápadt, vizes csuklón. A másik kezemmel bátorítón meg is paskoltam a fehér kézhátat, és mielőtt tiltakozhatna - ó, számítok én rá, hogy a kamaszodó elme esetleg dacolni kezd - elhoppanáltam vele.
Egy erdőben kötöttünk ki, körülöttünk sötét, csendes fákon doboltak a lehulló vízcseppek, előttünk pedig egy kissé helyrepofozott, emeletes faház magasodott, ablakaiból kiszűrődő langyos, sárgásfehér fénnyel és halk beszélgetéssel, ételszaggal csalogatva.
- Gyere, odabent dühönghetsz is, ha akarsz, amiért elhoztalak - biccentek fejemmel a bejárat felé, és kecsesen elengedem a kezét - merthát, azt se tudja, hová hoztam, tán csak nem old kereket. Szemtelen vigyorral is bátorítom, hogy tartson velem, vagy legalább mérgében kergessen a bejáratig, aztán majd meglátja, akar-e maradni bent. A korábban említett biztos átvevőpont talán meggyőzi nélkülem és a felesleges szájtépésem nélkül is.



 



Naplózva


Sean Westerfeld
[Topiktulaj]
***


the lonley beast

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2020. 08. 28. - 20:33:16 »
+1

☾ Just let me die ☽
A n n a V o l k o v a
2-0-0-1-j-ú-l-i-u-s-e-l-e-j-e



Egyre csak azon kattog az agyam, hogy mi lett volna. És ez a mi lett volna a világ legszarabb és legkegyetlenebb ábrándja, ami még a hamis szerelmi bájitalnál is szarabb. Mert nem hagy nyugodni, bele fészkelodik a bőröd alá es csak gyötör a soha meg nem valósult jövőkeppel. Mert mi lett volna, ha nem tűnik el minden. Ha nem vagyok farkas. Ha nem ölöm meg Katet, ha nem hagyom hogy ölni tanítsanak. Ha emlékeznék arra ki is voltam... Talán a jövőm nem lenne annyira kibaszpttul fos.
De nekem nincs semmilyen ábrándom. Belekúszom a következő és az azt követő holnapba. Egészen addig az őrjöngő véres teliholdig. És aztán újra és újra, ciklikusan kezdhetem elölről. Igazából azt csinalom7, mint a Hold. Hízik bennem az őrjöngő vadállat, aztán kirobban, elfogy és újra kezdődik ez  beteges keringő.
Annára lesek, miközben továbbra is szabályosan úszok a gyűlöletben... De csak ezt tanultam. Erre neveltek. Szeretném megkérdezni, hogyan legyek szelídebb. Vagy normálisabb, de a makacs büszkeségen úgysem engedi. Inkább csak fürkészem a nő nyugodt arcvonásait, azon mélázva az eső és fustszagú londoni rejtek alatt, leszek e valaha is ilyen. De kétlem.
Látom hogy meglepi, hogy gőzöm sincs róla mi a szar ez, mire megeresztek egy keserű vigyirt. Végül is 14 éves korom óta élek elzárva a világtól. De  nem nagyon van kedvem ebbe is belemenni. Ahhoz a világ összes alkoholja kevés lenne.
De még azt se vágom ki a Roxfort igazgatója. Vajon Pitonból lett valaha SVK tanár?
- Nem kéne csodálkoznom azon, hogy nem hallottál a főzetről -  szólal meg aztán mire én vigyorral megvonom lazán a vállam, miközben az eső egyre lassuló ütemét nézem.
- Csak nyugodtan. Tele vagyok meglepetésekkel - vonogatom a szemöldökom, majd pislogva hallgatom Anna magyarázatát. Persze már értem T miatt miért nem ismertem ezt a szart. Neki az az őrült fenevad kellett, ami fékezhetetlen és gyilkol. Fogadjunk az ilyen csóri csöves kutyának ez úgyis megfizethetetlen... És err a kezembe nyomja, mintha valami ingyen cucc lenne. Gyanakodva pislogok rá, de  nem mintha zavarna az ingyen adag. Kissé elszoktam tőle az utcán töltött idő alatt, hogy valami így az olembe essen.
- Következő teliholdkor ihatunk ebből is egy pertut, ha nincs kedved egyedül kipróbáni. Nem lesz olyan, mint ez a lángnyelv... De azért nem kellemetlen. És ha megmondod, hova postázzam, bagollyal küldök innentől minden hónapban. Vagy eljöhetsz érte egy biztonságos átvevő pontra is, amennyiben úgy jobban megfelel.
Összerancolo.m a szemöldökom es a nőre pillanatok, majd a bennem morgo vad farkas dühe köt le. Persze nem mintha meglepne. Minig dühös. Valahogy hozzá szoktam, hogy egyszer csak kirobban. És ha elfojtom akkor nehezebb megőrizni a hidegvérem. Vajon mi lesz úgy a bennem lévő fertővel, ha folyamatosan kontroll alatt van? Egyszer ki fog megint robbanni... De én minden gyűlöltem ellenére, a farkas szomja ellenére... nem akarok ölni
- csábító ajánlat - billegtetem mev az üveg tartalmát es nézem a benne örvénylő bájitalt. -  Talán lehet róla szó - dunnyogpm.  - de azért ne toljuk túl ezt a romantikus átváltozást - vigyorgom  el megint, de csak játékból mkndom ezt.
- Visszatérve az ahánlatodra… Mit szólnál egy olyan lehetőséghez, ahol nemcsak, hogy leölhetsz bizonyos embereket, de még aggályokat is nyugodtan kifejleszthetsz mellette.
- Remek. Pont erre vágyok, hogy aggályokat fejlesszek. Most már tudom mi hiányzott eddig az életemből - horkanok fel szarkasztikusan, de végül is alapból ilyen terneszetem van. És talán lehet kölykökként is ilyen voltam. De még mielőtt a sűrű üres gomolygó fehérség nyomasztana, Anna löki is tovább a dumát.
Csak sóhajtok egyet,miközben félre biccentett fejjel hallgatom. Persze, hogy én is jótékonysági szolgálat legyek. Jó vicc. De a bunyós dolog még egészen érdekes. Valahol valahogy csak ki kell engedni a farkast, néha hadd szórakozzon, nem?
- a pénz es a bunyo jó kombo - dormogom. Valljuk be, csóró vagyok, kaját kukazom meg ruhát, jobb estben pedig lopkodok. Szép karrier, tuti gyermekkorom álma volt ez a jelen. - Hmm jó posztnak tűnik. Most már tudom hova menjek, ha kinyirtam valakit - húzom sejtelmes mosolyra a számat. Az árnyékban maradás amúgy is jobban tetszik. Meg semmi kedvem újra egyelőre megint bent poshadni az Azkabanban.
Aztán mielőtt bármit is reagálnék, kézen markol és már be is húz a vákuum, vagy mi a redva, elnyelve az elégedetlen morgasom es ellenkezésem, hogy mi a picsa, hova a Merlin farába megyünk meg minek megyek. Aztán kipukkanunk egy erdő közepén, ami valószínűleg tényleg Merlin segge mögött van. Vagy alatta.
- oké, értékelem a piát meg minden de mi a szarert hoztál ide, is? - mondom sértett büszkeséggel es felháborodottan, miközben magam se tudom miért de követem.
Nem akarom de valami kis emberi részem pont egy pici melegségre vágyik. Végül csak duzzogva becsörtetek az ajtón ahol vannak meg egy páran, hallom a hangjukat, ami nem dob fel különösebben. Sőt. De ha már tetőt ad...
Belepve a házba rögtön össze is akad a tekintem a többi farkassal, miközben kiszurok valami kaját az asztalon és kérdezés nélkül ra is rabolok. Rég ettem6 tényleg friss húst,aztán fekvont szemöldökkel rabamulok a többi farkasra.
- na mi van, megöltem a bulit? Bocs elraboltak - pillanatok vigyorogva Annára.
Naplózva


Anna Volkova
Vérfarkas
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2020. 08. 29. - 14:07:55 »
+1



- Nem lesz benne semmi romantikus, hacsak a telihold nem - nevetek fel a gondolatra. Szép is lenne, egy kölyökkel én, egy ilyen vén róka (farkas) romantikázni. Idősebb lehetek nála vagy tíz évvel… És egyébként is, nekem ott van Cartwright! De azért helyes krapek lesz, ha nem árnyékolja be a képét az a sok minden, amit most fogjunk rá mondjuk az éhségre, az esőre, a hidegre, meg a múltra.
Tudom, tudom… Sok a duma. Apám is mondta mindig, és előtte sose ittam, hát még ha az alkohol meg a küldetéstudat elereszti a nyelvemet… De ha csak minden tizedik szó eltalál hozzá, már jó vagyok. Valamennyi talán eléri. Nem ez az első eset, hogy elkeseredett kisfarkassal tárgyalok, igazság szerint.
- Remek. Pont erre vágyok, hogy aggályokat fejlesszek. Most már tudom mi hiányzott eddig az életemből.
- Sejtelmed sincs - vágom rá játékosan piszkálódva.
Félmosollyal nyugtázom a lelkesedését a felkínált javak iránt, de a gesztus szemrehányó árnyalatotkap az utóbbi kijelentése nyomán.
- … Vagy ahelyett, hogy kinyírsz valakit. Vagy mielőtt kinyírsz valakit - bővítgetem a kissé morbid kijelentését elgondolkodva. Biztosan a pia az oka, hogy a megfelelő kiigazítást  én sem találom meg igazán.
A hoppanálást általában pukkanó hang kíséri, üdítő változatosság volt most morgással kísérve utazni, mintha legalábbis egy repülő motort állítottam volna le az imént. A morgás pedig szavakká artikulálódik.
- Oké, értékelem a piát meg minden, de mi a szarért hoztál ide is?
Sejtelmesen elmosolyodtok, és ki kerülve a választ, csak ennyit mondok:
- Majd emlékeztess rá, hogy meséljen el, miért az a hely neve, hogy "A két farkas".
Felnézek a láthatóan kézzel festett, kicsit már kopottas-mohos táblára, amelyen a hely neve mellett két harcoló farkas látható, egy fekete és egy fehér.
Bent a szokásos arcok fogadnak, nem mindegyiket láttam még, de azok  is ismeretlenül ismerősek. Öregek, fiatalok, nők és férfiak ülnek itt ott az asztaloknál, kanapékon, hordókon, egyéb szedett-vedett bútorok között. Ki előtt egy kupa valamilyen alkoholos ital, mások tányér fölé hajolnak és esznek valami kedvükre valót, megint mások előtt kártya fekszik kiterítve. Az emeletre vezető, kissé korhadt lépcsőn is ülnek ketten, egy fiatal lány meg egy fiú sutyorognak valamiről. Nem mindenki farkas itt egyébként, a termetes, pirospozsgás asszonyság sem, aki most hozza ki a konyhából egy újabb lábas friss levest meg véresre sült húst (kinek mi a szája ízére való),  egy elnyúzott, de viszonylag jól öltözött hölgy mellett pedig ott ül a néhány éves, egészséges kisfia, együtt olvasnak valami könyvet a rozoga állólámpa melletti fotelben, a sarokban. Mögöttük könyvespolcok magasodnak, rajtuk mindenféle adományból összegyűjtött ócska, de azért olvasható könyvek, térképek, vázák és miegymás.
Sean - nem meglepő módon - alig vet ügyet a helységre, a társaságra is csak gyors, szúrós farkasszemet lövell, aztán a legközelebbi tányér tartalmának esik. Mintaszerű a viselkedése… - gondolom magamba folytva a fájdalmas vigyort.
- Estét... - biccentek kedvesen azok felé, akikkel találkoztam már, és külön Marian felé, aki a már említett ragulevest, meg a husokat kezdi közben kedélyesen kínálgatni. Egyik kezében a pálca, azzal lebegteti maga után a teli fazekat, meg a tepsit, s bűvöli elő a polcról a tányérokat, evőeszközöket annak, akinek szüksége van rá.
- Na mi van, megöltem a bulit? Bocs elraboltak - szemtelenkedik közbe útitársam, és legalább nem teli szájjal teszi. Látom, azt lesi, ki mit szól. Hát van, aki szolidan fogja vagy csóválja a fejét, van, aki ügyet se vet, a tányér tulajdonosa meg szerencsére béketűrésénél, de legalábbis humoránál van, és inkább meglepődik a hirtelen helyzetváltozáson, miszerint bukta a vacsoráját.
- … És bocs - pillantok engesztelő félmosollyal a borostás öregúr felé, akinek az asztalához Sean levágta magát. Pontosabban szólva tehát belefejelt a tányérjába.
- Tudod, amelyik kutya ugat... az nem farkas - kuncogott az öreg nagyot legyintve, aztán felállt, és megirányozta a csetreszes szekrényt, hogy vegyen magának egy másik tányért, és szerezzen egy másik szelet angolos sülthúst.
Én közben ledobom magam Seannal szembe, és az asztalra könyöklök. Pálcaintésemre villa és kés lebeg oda hozzánk az eszcájgos polcokról, amit jelentőségteljes mozdulattal, lazán az orra elé nyújtok. Nem aggódom a kés miatt, mert ha nem lenne úgy bűvölve, hogy ne vágjon élő húsba, akkor is simán odaadnám. Nem véletlenül lettek megbűvölve, és azt is mindenki túlélte. Többé-kevésbé egészben.
- Hűtsd le magad, Sean, itt csak akkor fogsz verekedni, ha valakit kifejezetten megkérsz rá. Nem Valterral kezdenék egyébként - biccentek az öreg felé, aki most átült egy másik asztalhoz, két fiatalabb, csendes srác társaságába.
- Nem látszik rajta, de leverne mindannyiunkat, mint vak a poharat - teszem hozzá, aztán én is kapok egy tányér gőzölgő ragut meg egy kanalat magam elé, amit megköszönök Mariannak. Sean elé is kérés nélkül rak le egyet, bár látom, hogy gyanús vehemenciával kapaszkodik a másik kezében lévő merőkanálba, mint ahogy mások a pálcába vagy a kardba kapaszkodnának.
- Szóval, sok ügyed van, amit el kellene rendezni a Minisztériumban? - kérdezem két kanál leves között.


 



Naplózva


Sean Westerfeld
[Topiktulaj]
***


the lonley beast

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2020. 08. 30. - 22:10:09 »
0

☾ Just let me die ☽
A n n a V o l k o v a
2-0-0-1-j-ú-l-i-u-s-e-l-e-j-e



Te naiv, naiv, kibaszottul naiv Sean. Igazából magam sem tudom miért követtem be ide ebbe az ordasok barlangjába a nőt. És azt sem nagyon értem mi a rákot keresnek itt random egymást faló emberek. Úgy tudtam a külön szexes bulikat csak kamaszoknak tartják kamaszok, de itt mindenféle nép van. De mindegy is, tulajdonképpen nagy ívben tojok az egészre, engem az érdekel, hogy a kaját elvegyem. Akármit, ami a kezem ügyébe kerül, még akkor is, ha az valakinek a más tányérján van.
Figyelmen kívül hagyom a többiek nemtetszését. Rohadtul nem vagyok az ilyesmikhez hozzá szokva. Sőt, egyenesen kerülöm a társaságot, mert hát végül is mindenhol lehetnek beépült aurorok, aki egyet gondolnak, és leátkoznak a picsába. Persze üldözési mániának is nevezhetném, de igazából már olyan szinte már mindennapossá vált az, hogy menekülnöm kell, mert egy gyökér felismer. Ahogy eszem a húst, körbepillantok. Ösztönösen és gyorsan, hogy a lehető legrövidebb menekülő utat kiválasszam. Nincs sok lehetőség mert minden tele van farkasokkal és hülye emberekkel, de azért mindig marad egy rés. És azt egyfolytában megtalálom. Mondanám családiasnak a házat és kellemesnek, ha nem kísértene az a rohadt nagy hézag az elmémben, az a nagy hézag, ami nem enged el hozzám semmit, csak egyre messzebb sodor attól, aki egykor voltam. Szeretném megtalálni azt  a kölyköt, akinek elvették az életét lassan kilenc éve, azt a kölyköt, aki nem ölt meg senkit. Azt a kölyköt, akiben nem élt ez a mélységes véres fertő. Néha eszembe jut, hogy vajon az a kölyök abban a rohadt iskolában is már farkas volt-e. Olyan mintha mindig is bennem lett volna ez a szaros dög.
Figyelem a falakat, a konyhának spanyolosan mozaikos színes csempéit, amire rálátok az asztalról, és valahogyan messziről távolian olyan érzésem van, mintha ismernem kéne ezeket a mintákat, mintha valamihez kapcsolódna, de szinte el se tudom kapni ezt az érzést, csak elillan, mintha nem létezne. Mintha semmi sem létezne a gyerekkoromból. Ez pedig kibaszottul keserű méreggel tölt meg megint, és már a kaja sem esik olyan jól az éhesen morgó gyomromnak.
- Tudod, amelyik kutya ugat... az nem farkas - nevet az öreg, mire lapos pillantásokkal illetem, majd szemtelenül rávigyorgok.
- Még szerencse, hogy itt kevés kutya van - ejtem ki a szavakat a számon. Mondhatni visszafogott vagyok és óvatos. Olykor. Csak a magányomban, és ha vadászni kell. Emberekre, állatra. De a fajtársakkal nem jövök ki, se az emberekkel. És ez pedig jól látható abban, hogy cseszettül szemtelen vagyok. De ez valahogy olyan mélyről jön, mintha egy részem, még az az eltűnt részem is ilyen lett volna. Szemtelen, ironikus és keserű.
Közben mellém csapódik Anna mire kelletlenül morgok egyet, miközben befejezem a kajálást és az asztalon lévő körtével kezdek el szórakozni, hogy gurigázok vele. Ha már így beszorultam, legalább lekötöm magam.
- Hűtsd le magad, Sean, itt csak akkor fogsz verekedni, ha valakit kifejezetten megkérsz rá. Nem Valterral kezdenék egyébként. Nem látszik rajta, de leverne mindannyiunkat, mint vak a poharat - biccent  avénség felé, mire megint végigmérem. Vajon akkor is nekem esne, ha hozzá vágnék egy adag sárkénytrágyát? Oké, ennyire nem vagyok gyerekes.
- Pedig rögtön a torkának akartam ugrani - forgatom meg a szemem, majd a körte elgurul az asztal másik végébe, én meg felkönyökölök a klasszikusan piros-fehér kockás abroszra, miközben egyre jobban érzem nem kívánatos személy vagyok itt. Mint körülbelül mindenhol. Ez a Két farkas a jingjangos táblájával kifejezetten nyálas, és úgy néz ki, ez sem lesz a második otthonom.
- Szóval, sok ügyed van, amit el kellene rendezni a Minisztériumban? - kérdezi, mire felvonom a szemöldököm. Azt válaszolnám, hogy legyek névtelen, de az én nevemet semmi sem törölheti ki. Hiszen egy gyerekgyilkos vagyok, a Minisztérium szerint, és mivel egyszer már bevittek az Azkabanba, már nyilván vagyok tartva. Még mindig rohadt vicces, hogy annyi gyilkosságért ülhettem volna a börtönben, és mégis amiatt varrtak be, amit nem én követtem el. Alig várom, hogy elkapjam és megöljem T-t, akárhol is van.
- Van egy pár... - dünnyögöm.
- Na mi van, talán körözött gyilkos vagy? - bújik bele egy random fej a képembe, és szakít félbe. Valami vékony alkatú faszi, aki mellett ott vigyorog egy nő is. Igazából fel se merül bennem, hogy valami viccnek szánja. Ösztönösen mozdulok, mert azt hiszem támadnak. Mert engem mindig csak támadtak. És ha támadnak nekem kell először ütnöm. Ezt is az a pióca tanította. És még jobban gyűlölöm maga, hogy ezt teszem. És a bennem lévő farkas meg idegesen és sértetten fortyog, mert mégsem hagyom, hogy felülkerekedjen és ő üssön. Most én irányítok, és ő csak egy vérben bugyogó dühödt massza, ami teliholdkor ölt alakot bennem, a húsomon kívül. De az öklöm az arcába talál, mire el is terül a földön a srác. Vagyis inkább hátra csattan székestől. Ha nálam lenne egy penna tuti ledugnám a torkán. Mert idegesít, hirtelen megint minden farkas idegesít. A nyálas családias közeggel együtt.
- Na ja, meglepődnél, ha az lennék ugye? Még a végén elharapnám a te és a szukád torkát egy éjjel
Naplózva


Anna Volkova
Vérfarkas
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2020. 09. 03. - 16:46:08 »
+1



Furcsa egy hely ez. Bárhová néz az ember, mást lát. Olyan, ahogyan összeraktuk - darabonként, szedett-vedett dolgokból, amik egyáltalán nem passzolnak össze. De kitartással, elhivatottan csináltuk, és ahogy a különböző stílusú, random bútorokat összehozza a narancsos lámpafény, úgy a mi odafigyelésünk és munkánk is összehozza a szedett-vedett bagázst, családra vágyó menekülteket, rémült menekülőket, fegyelmezetlen vadakat...
Két farkas se egyforma. Az egyik mindenért harap, a másik fülét-farkát behúzva kushad a bokor alatt, a harmadik csak az evéssel törődik - de azért megférnek a falkában. Együtt alkotnak egy egységet, így erősek. Ha közeleg a tél, a falka életben marad, a magányos farkas viszont elpusztul.
Nem mintha számítana a szó. Szegény fiú, amilyen élete idáig volt, bizonyos szempontból olyan tényleg, mint egy neveletlen kölyök. Ha tudományosabb vonalon akarnám elemezni, mondjuk Freud személyiségszerkezet-elmélete alapján, tökéletes mintapéldája annak, milyen, mikor az ösztön és az én munkálkodik, a felettes én pedig… Alakul. Nehezen, kelletlenül, kamaszos daccal, de kénytelen alakulni, ahogy a drágakő is, durva, formátlan kődarabból finoman megmunkált értékké. És hát, minél durvább a kiindló állapot, annál keményebb a csiszolódás…
- Pedig rögtön a torkának akartam ugrani - mondja, én pedig félrebillentett fejjel ciccegek.
- Öreg hiba. Logikus, de mindenki ezt tenné. Számít rá. A lábának kellene menned, amióta eltörte, már nem a régi - sóhajtom, és elnézegetem az öreget. Az élet mindannyiunkat formál, kitartóan és kíméletlenül, mint a sziklákat csiszolja a sivatagban a Nap égető sugara, a forró szél és az alattomos homokszemcsék.
- Van egy pár…
Megértően mosolygok rá. Nem kell elmondania egyelőre, ha nem kell. Biztosítani akarom, hogy nem ő lesz az első, akinek elegyengetjük az útját, előtte is, mögötte is. Már nyílik a szám, hogy azt mondjam; egy pár az semmiség - de megelőznek. Sajnálatosan megelőznek.
- Na mi van, talán körözött gyilkos vagy?
Bosszúsan kapom fel a fejem a srác szellemesnek szánt beszólásán. Éppenséggel itt elég sokan azok, többnyire véletlenül, de van, aki önkényes igazságszolgáltatást gyakorolt a Mágiaügyi Minisztériummal szembemenvén. Szerintük jogtalanul, szerintünk jogosan. Kicsit nézőpont kérdése az, hogy ki minősül itt véletlenül vagy szándékoltan bűnözőnek, és ki pedig egyáltalán nem, de vérfarkasnak lenni nehéz. Ha a társadalom belekényszerít egy szerepbe - hát felveszed. Főleg, ha nincs más.
Nincs már idő csitítani. A beszélgetés egy torokra ugró farkas sebességével elhagyja a szavak mezsgyéjét, hogy egy ősibb, mélyebb, egyszerűbb kommunikációs síkon folytatódjék. Nincs itt már helye beszédnek.
Sean a bevitt találat mellé fűz még némi útravalót, de a másik srác orrából dől a vér, az nem hallja. Én fintorgok a “szuka” szóra, mert sajnos rossz tapasztalatom van vele. Azon a bizonyos estén elhangzott egy mondat, amiben benne volt…
Igen. Még mindig a fülembe cseng: “Alfa nem enged szukákat…” És utólag megértettem, mennyire igaza is volt ebben Alfának. Az egyik farkasa megfertőzött engem csak úgy, heccből, hogy legyen egy állatorvos-lénygyógyító a Falkában, és jól megjárta velem. Egy darabig tűrtem, aztán menekültem, de végül… Végül felvettem a kesztyűt. A lányok nem fogadják el kérdés és gondolkodás nélkül sem a rangsort, sem a parancsot. A lányok valóban. Gyakran lesznek harapós, hisztis szukák.
A beszólós srác még oda se ért kezével az orrához, Sean csak éppen végigmondta az ütéshez mellékelt szemtelenségét, mikor a lány felháborodásában készült, hogy revansot vegyen. Azokkal a hegyes, fekete körmökkel csúnyán felszánthatja a dühös kölyök sápad bőrét, ha az nem figyel eléggé, de ökölbe zárt kezei alapból is kerülendők. Nem beszélve dühösen rúg lábáról. Hosszú, piszkosszőke lófarka csapkodva úszott utána, ahogy mozdult.
- Ne merj még egyszer hozzá nyúlni, te kretén! - fújja, s jelen állapotában inkább hajaz valamiféle dühös macskára, mintsem farkasra. Mondjuk nem a cuki házi fajtára, inkább nagymacskára, a vehemenciájából ítélve.
Kíváncsian, enyhe bosszússággal várom a fejleményeket, hogy mikor és hogyan lépjek közbe. A jelenlévők mind felkapják a fejüket persze, de a meglepetés nem akkora, inkább csak tudomásul veszik a tényállást. Mariann asszony leteszi a közben félig kiürült lábast, és egy jelentőségteljes szusszanással keresztbe fonja kezeit.
- Na tessék, megint egy… - csóválja a fejét, aztán rám néz, kissé nevethetnékje van, kissé meg sopánkodva kérlel. Biccentek neki, jelezvén, hogy nem hagyom az amúgy is nehezen összekaparászott berendezést leamortizálni. Az asszonyság végül is legyint, és maga is leül egy tányérral a többiek mellé. Nem nagy ügy a bútorzat javítása, ha ennyi varázsló és boszorka akad, aki helyre bűvölje, de azért igyekszem megvédeni, amennyire lehet. Walter felnéz a második körös vacsorájából, kedves, csibészes félmosolyt villant rám, szavak nélkül kérdezi, kell-e ő ehhez a kis közjátékhoz. Én a vállamat rángatom finoman, elnézem, mit művel a három fiatal. Mert végül a srác is nekiesik Seannak, és mivel ők józanok, Sean meg elég kiszámíthatatlan, de főleg mind dühös, fiatal kamaszok, jobbnak látom itt zárni a hepajt. Vagy legalábbis áttelepíteni. Lendül egy váza, öklök a levegőben, tán még egy pálca is előkerül Sean ellenében, na nálam ez váltja ki igazán az “azt már nem!” reakciót. Felugorva az asztaltól úgy kapom el a grabancukat, hogy mindhármat érintsem, s így négyen hoppanálunk, nem nagy távot, nagyjából alig tíz métert. Hirtelen kint találjuk magunkat a ház előtti gazos tisztáson. Az épület ablakaiból kiáradó fény végigcsíkozza a göröngyös placcot, árnyékokat nyújt a kölykök mögé. A kezemben ott az imént előkapott pálca, amit menet közben elkoboztam. A verekedés hagyján, de ha valaki még egyszer pálcát ránt, hát azt menten ketté töröm a gazdájával együtt. Úgy nézek a srácra, hogy abból értse is ezt.
- Edz a rohaddék bebosott edjet, eldörde az orrob - dühöngött a srác, és immár pálca nélkül esett Seannak, megpróbálva kirúgni a lábát. A lány meg hátulról, a széklábbal. Én nagyot sóhajtok, és azon gondolkodom, vajon Sean hogy keveredik ki ebből (vagy jobban bele) és hogyan is válasszam szét őket.



 



Naplózva


Sean Westerfeld
[Topiktulaj]
***


the lonley beast

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2020. 09. 18. - 21:48:35 »
+1

☾ Just let me die ☽
A n n a V o l k o v a
2-0-0-1-j-ú-l-i-u-s-e-l-e-j-e



Robbant az egész kóceráj, ahogy a ferkasom és a bennem lévő makacs kölyök sértetten felhúzza magát a beszóláson. Vadászat közben nyugodt vagyok, megfontolt, de a farkasokkal sosem voltam jóban... És nem is leszek. Teszek rá, őszintén, teszek erre a szaros falkaszellemre, mert egyszer úgyis valaki tönkre teszi, teszek rá, mert utálom, mert arra emlékeztet, ami nekem nincs. Vagy amim lehet sosem volt. Nem igazán érdekel. Ha tehetném felégetnék mindent, csak valamiért rohadtul félek a tűztől. És tudom, hogy ez is a múltam ködös határán túlról jön. Onnan, ahova nemérhetek el, ahol minden ott van. Én pedig csak ezen az oldalon állok, ahol minden olyan kibaszottul ezüstös és vörös, hgy úgy érzem megvakulok tőle.
Dühös vagyok, talán az egész világra, és önmagamra is, na meg erre a nagypofájú farkasra is itt előttem, aki azt hiszir olyan rohadt vicces. Olyan rohadt vicces olyan miatt ülni, amit nem követtél el, olyan nagyon vicces, hogy gyilkossá nevelt a mocsok a fájdalom és annak a rohadéknak a szava. Nem is nagyon hűtöm le magam, csak ütök. Ütök ert a farkas bennem hirtelen ezt akarja - és én is -. Fájdalmat okozni, hogy érezzenek valami ők is, hogy érezzék milyen, ha elvernek valami random szarság miatt. Nem igzaán figyelem a körülöttem lévőket, és tudom ez hiba, de valami elképesztően elkap valami forytogó düh, amit inkább magamban tartok és csak hagyom sodródni önmagam bele a semmiből a holnap újabb semmijébe.
Az asztalon felborulnak a poharak, kifolyik a szörp, néhány sör, és lecspögnek a cseppek lassan a padlóra, és a sörös szörpös trutymó egészen olyan elegyet alkot, mintha vér lenne... Vér lenne mindenütt. Ez pedig nem tölt el undorral, szinte csak megszokott látvány lenne. Vérben úszó falak, földön fetrengő alak. A kezeim ökölben vannak, ahogy a srácra nézek, és tudom, hogy akár szét is tépném. Megvan hozzá az erőm, szinte ketté tudnám roppantani  a nyurga gyereket, de valami régi elveszett darabka belőlem halkan duruzsol a fülembe, hogy ne öljek. Csak a szavai olyan távoliak, mint maga az emlékeim.
- Ne merj még egyszer hozzá nyúlni, te kretén! - visítja a nősténye, és érzem, ahogy a keze beletalál az oldalamba, mire csak rámordulok és megragadom a fakón fehér csuklóját.
- Mert akkor mi lesz? Megcsapkodsz a hajaddal? - kérdezem, majd fenyegetően rápillantok, miközben egyre többen zajonganak a háttérben is. - Azt hiszed megvéd téged az, hogy csaj vagy? Komolyan? - lépek is felé fenyegetően. Nem igazán érdekel az sem, ha egy nősténnyel kell verekednem. Nem érdekel az a fajta illem, mert rég elhagytam azt a valamit önmagamból, amikor a szabályokkal foglalkozom.
Erre aztán felém lendül valami váza is a szuka részéről, mert a nőstények már csak ilyenek, csak fogják ami a kezükbe akad és azt hiszik serpenyőkkel vagy egyéb szarokkal erősebbek. Már éppen támadnék vissza, amikor néhány néző úgy dönt beszáll a birkózásba, de aztán hirtelen beszippant a sötétség, én pedig az erdő közepén állok, miközben szemezek egy szaros pálcával az orrom előtt, miközben az a szőke ribanc pedig megint valami instant fegyverrel egy rohadt széklábbal szándékozik nekem esni. Csak megdörzsölöm a csuklómmal a kissé feldúzzadt arcomat, letörölve róla egy kevéske vért. Mejd széttárom a karom, mintha csak várnám őket.
Nekem esnek, én pedig megmarkolom a pálcám, hogy végre megint magamra öltsem a saját akaratomból használt farkas formámat, és odakapjak feléjük. A bennem lévő vad a nyakukra szeretne menni, olyan jó lenne elharapni, hagyni, hogy a vér belefollyon a torkomba, de az a hang most megint ott szajkózza, hogy ne tegyem, én pedig valamiért hallgatok rá. Elnyomom a farkas hangját, és csak olyan helyeken marom és harapom őket ami nem halálos... Annyira. De persze, attól még kapok itt-ott ütéseken, és még közben szövegelnek is. Igazából nem nagyon érdekel mit beszélnek, de aztán... aztán megszólal az a szuka.
- Hogy hozhattad őt haza, Anna? - hisztérikusan kéri számon, ahogy a szőke hajszálai csak úgy röpülnek utána ahogy hevesen a nő felé fordul. - Ő nem közénk való. Egy ilyet a saját családja is kitagadna...
Valahogy magamtól mozdulok. Nem tudom mi mozgat. A fájdalom, hogy igaza lehet. A düh, hogy minden bizonnyal igaza lehet. A kétségbeesés, hogy nem, ez nem lehet igaz. Talán minden egyszerre. De aztán már a hang sem állít meg.
És a fogaimmal ráfogok a lány védtelen torkára, amint tehetetlenül a ledülettől hátra vágódik.
Naplózva


Anna Volkova
Vérfarkas
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2020. 09. 19. - 21:01:49 »
+1



“Pedig rögtön a torkának akartam ugrani…” - Pontosan ez járt a fejemben, ez a bizonyos mondata. Minden viccben van igazság, nemde? Még mikor emberként acsarog a másik kettővel, akkor is ez van a szemében. Nem is tudom, mit kéne érezzek, aggodalmat, dühöt, szomorúságot?
Ő minden, amit velünk a varázsló társadalom művel. Mindent megkapott, ha még csak foszlányait ismerem a történetének is érzem, olyan, akár az állatorvosi ló, magán hord minden lehetséges kórságot. Mindent is. CSak ő nem ló. Hanem farkas, most már külsőre is.
Vannak harcok, amiket le kell játszani. Tudom, melyik az a csata, ami nem az enyém, az olyan, amibe kár beleavatkozni, de nem mindig vagyok képes ezt a dolog elején eldönteni. Az elkobzott pálcát lazán felfelé tartva állok, szabad kezem a fegyvert fogó könyökét tartja, mintegy félig keresztbe fonva a karjaim. Így nézem végig a lendülő öklöket, a fogakat, a sötét levegőbe lebbenő szőrszálakat és hajtincseket. Apám emberorvos, én lénygondozó és állatorvos - és most ez a három egyként lajtsromozza a bevitt találatokat, meg a majdani teendőket, s főleg a gyógyulási időt. Repedt csont, marcangolt bőr… Semmi gyógyíthatatlan, főleg azzal az eszköztárral, ami nekem van.
Aztán eljön az a pont, amikor azonnal beszállok. Mikor bevisz valaki egy olyan találatot, ami nem bioztos, hogy meggyógyul… És ez még mindig nem a pillanat, mikor a jókora mexikói ordas beváltja a viccnek szánt korábbi mondatot. Nem. Ez az alattomos találat nem testet sért.
- Hogy hozhattad őt haza, Anna? Ő nem közénk való. Egy ilyet a saját családja is kitagadna…
- Úgy, ahogy téged, Jen! - vágom rá, próbálva a szavába vágni. Nincs időm sokat merengeni, csak egy villanásra idéződik fel bennem a szőke, harapós és dühös, hontalan kislány. Hányan találtak így ide, ilyen rémülten, reménytelenül, mint egy veszett farkas... Ha valaki, hát ő lehetne megértőbb.
Az arcomon a düh csak egy villanásnyi időre tűnik fel, aztán rémület váltja fel. Az se érdekel, hogy nem a saját pálcám van a kezemben, mikor látom, hogy Sean kinézi a célpontot és elrugaszkodik, gondolkodás nélkül cselekszem én is, és szavak nélkül sütöm el a varázsigét.
- Induro! - Az átok csak egy hajszállal gyorsabb a veszett állatként tomboló fiúnál, de ahhoz azért elég, hogy a szőke lány torkát megkeményítse.
Csak a torkát, attól még elvágódik, de a farkasfog nem foghat rajta, viszont a fejét jól odaüti. A fiúja nem tud a turpisságról, és rémülten ordít fel.
Engem ezen a ponton fut el igazán a pulykaméreg. Ritkán esik ez meg velem, büszke lehet ez a kettő, hogy ezt kihozták belőlem, persze főleg Sean. Ami Jent illeti, van egy pillanat, mikor én magam is az ő torkának esnék, de inkább nem teszem, nem ez a megoldás arra a kárra, amit ő okozott, még akkor sem, ha Sean nem lát mást. Hát hogy is látna? Valahol nem csodálom. De vannak harcok, amiket le kell játszani. Úgyhogy mielőtt földhöz vágom a pálcát, még magamra öltöm a fekete farkas formáját, s úgy ugrom neki a mexikóinak, aki gondolom, fogászati kezelést is igényelhet majdan, hacsak nem volt annyi esze, hogy még időben elengedje a kőkeménnyé változtatott torkot.
Nem remélem, hogy feldönthetem őt, mert nagyobb és erősebb nálam. De gyorsabb nem. A lendületem elég lehet, hogy legalábbis lelökje az ájult lányról. Ráadásul tudom, hova kell marni ahhoz, hogy idegpályák kilépési pontjait találjam el. Szürkésfehér szőrcsomók lebbennek a levegőbe, nem harapok egyelőre nagyot, inkább az “Üss és fuss!”taktikát alkalmazom, és magamra terelem a figyelmét, próbálván eltávolítani a két másik kölyöktől. Figyelek rá, hogy hozzájuk mindig csak rajtam keresztül vezessen az út, és hogy azon az úton fájdalmas vámot szedjek… Egy ízben megcélzom az egyik érzékeny farkas-sípcsontot, amit ha elkapok, bizony a földön találja magát. Most az egyszer nem finomkodót harapok.

 



Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 09. 14. - 13:38:50
Az oldal 0.233 másodperc alatt készült el 45 lekéréssel.