+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Előtörténetek
| | |-+  Hollóhát
| | | |-+  Ayako Hidayashi
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Ayako Hidayashi  (Megtekintve 651 alkalommal)

Ayako Hidayashi
Hollóhát
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2019. 10. 09. - 23:56:07 »
+1

AYAKO HIDAYASHI


Mottó  
Ahhoz, hogy nyerj, előbb fejben kell nyerned, csak aztán foglalkozhatsz azzal, milyen autód is van! / Nem az az igazi bajnok, aki legyőz mindenkit. Az az igazi bajnok, aki önmagát is képes legyőzni, kitolni saját határait, s napról napra fejlődni. b]



         Alapok

jelszó || "Egy seprű a boldogság ára!”
így ejtsd a nevemet || Ájákó Hidájási
nem ||
születési hely, idő || London; 1984. Szeptember 29.
horoszkóp || Mérleg
kor || 16
vér || Félvér (anyja varázsló volt)
  
évfolyam || Ötödik évfolyam


         A múlt

 Gyerekkor
Ha nem gond, rövidre fognám létem „egyszerűbb”, mindennapibb éveit… 1984, Szeptember hónap vége. Az első napom e világon, s egyben az, amelyiken utolsó általam ismert élő rokonomat, anyámat is elvesztettem. Apám két hónappal azelőtt távozott, mint egy Forma 1-es csapat tesztpilótája, kinek rosszul sikerült a teszt köre, a kormánymű elengedte magát, s a falba vágódott miatta kormányozhatatlan autója.  Azonnal szörnyethalt a 310km/h-ás becsapódástól. A következő évben szigorítottak a biztonsági előírásokon, erősítették a belsővázat, s jóval később a pályát is törölték a versenynaptárból. Ám örököltem tőle –sokak szerint- öngyilkos hajlamát, s már egészen kicsi koromtól kezdve érdekeltek a hasonló sportágak, 6 évesen el is kezdtem gokartozni, kicsit később a 125köbcentis versenyszériában, majd idősebben a Formula Renault versenyzői akadémiáján, Angliában, ahol az árvaház is volt, melyben laktam. Itt fokozatosan erősebb autókat kaptunk, kezdve a 200km/h-ás végsebességűtől egészen a 250-270km/h-ásig. Függően attól, mennyire tudtuk már vezetni az előzőt. A Formula Renault lényegében, a Formula BMW-vel karöltve alkotta a 70-es évek óta a legalsó fokát az együléses autóversenyzésnek, ez volt a „zöldfülűek”, a kezdők terepe. Egész fiatalon, 9-10 évesen már ismerkedtünk az autókkal, vezettük őket, versenyezni azonban csak 13-14 évesen lehetett. Ám addig, ha jól teljesítettél már bőven vezetted a 270km/h-val száguldó gépeket. Számomra is ez volt a terv, azonban 11-12 éves koromban mindjárt megváltoztak a dolgok. Hogy mi, azt magam sem tudtam soha megmondani, csak a megmagyarázhatatlan események sora következett. Némelyik kisebb volt, mint egy teáscsészéből kiugró kanál, másik nagyobb, mint a tankomban felgyulladó benzin. A szerelők kutattak hiba után, de semmit nem találtak, s ekkor már én is tudtam bőven annyit a jármű szerkezetéről, volt elég anyagismeretem is, hogy tudjam, ez úgy magában elég szokatlan dolog. S ezen furcsaságok egyre csak szaporodtak, szinte mindennapjaim részévé váltak. A nevelőim, kikkel azelőtt jóban voltam ekkor már rosszallóan tekintettek rám, mint akinek létezése is bűn, mint aki egy megtestesült átok, melyet rájuk küldtek. A többi gyermek pedig hasonlóan tett ennek hatására, kerülni kezdtek, kihagytak a programokból, kiközösítettek, őrültnek és átkozottnak bélyegeztek a velem történő furcsaságok miatt. Nyárra már versenyezni sem engedtek el. Egy napon azonban levelem érkezett. A nevelők kiosztották a postát, s megpillantottam az akkor még teljesen ismeretlennek bizonyuló pecsétet, a kézzel írott címzést, mely még az ágyszámom is feltűntette, hogy biztosan ne tévessze el senki. A papíron egy elsőre teljesen abszurdnak tűnő szöveg állt, melyről meg voltam győződve, hogy lakótársaim által lett alkotva, valamiféle elmés poén kapcsán. Így egy kisebb könnycseppet elmorzsolva széttéptem a levelet. Pár napra rá azonban ismét érkezett egy, majd ismét és így tovább. Ötödjére már inkább rémült voltam, mint mérges, vagy szomorú, s az egymást követő levelek hatására mintha kezdtem volna elhinni a benne írottakat.
~Varázslók, persze… lehet, hogy lassan tényleg megőrülök…~
  Később azonban, a nyár végén eljött egy férfi, ki állítása szerint anyám régi osztálytársa volt, s iskolaügyben érkezett. Nevelőimnek csak egy speciális iskolának festette le, ám mikor négyszemközt beszéltünk, már rátért a tárgyra.
-Tudod miért vagyok itt?- Ült le elém a szobában enyhén gondterhelt arccal, mint aki úgy érezte, nehéz beszélgetés vár rá.
-Hát… valami iskoláról volt szó, azon felül nem.- Takargattam a levelet, tőle szerettem volna hallani az igazat.
-Értem… nos… Történtek veled mostanában furcsaságok, éreztél olyat, mintha különös dolgokra lennél képes, megmagyarázhatatlan dolgokra, igaz?- Vágott bele a közepébe egyből, melynek hatására szemem kitágult, torkom összeszorult.
-Ennek mi köze az iskolához? Nem vagyok őrült… Mármint volt itt egy srác, aki hangokat hallott, őt elvitték… azt mondták, egy jobb helyre megy. De szerintem bedugták valami gyogyóba. –Suttogtam el mondandóm végét, majd néztem még eddigieknél is nagyobb szemekkel.
-Nem, nem, dehogyis.- Kacagott egyet visszafojtva mondandómon. – Mivel elég idős vagy, és a… mondjuk úgy, képességeid is kiforróban vannak, ezért velem kell jönnöd, a következő tanévet már a Roxfort-ban töltöd. Feltételezem erről egy levelet is kaptál már.-
-Roxfort? Akkor… varázslók… léteznek?-
-Léteznek, és te is az vagy. Vagyis leszel, ha végeztél az iskolával.- Kapta elő pálcáját, s egy suhintás után a végéből virágok bújtak elő.
-Nagy szám, ilyet lehet kapni a sarkon is. Ha tényleg varázsló vagy, akkor varázsolj ide nekem egy sündisznót!-
-Sündisznót? Miért épp azt?-
-Mert elég véletlenszerű, így nem feltétlen lesz nálad…-
-Jogos… de ez nem így működik. Viszont ezt nézd…- Legyintett ismét pálcájával.
Először az asztalon lévő pohárra szegezte, mely aztán megtelt vízzel, majd magára az asztalra, mely elemelkedett a földtől, s aztán vissza. A látottakra nem tudtam reagálni. Csupán üveges tekintettel, félig rémülten, félig kíváncsian bámultam az előbbi tárgyakra.
-Most pedig csomagolj, indulunk amint kész vagy.- Hangzott el a végső szó, melyre az előbbi trükk hatására még csak válaszolni sem tudtam, csak enyhén dermedt aggyal, bólintottam, majd megindultam pakolni.
Egy dolgot ekkor már tökéletesen éreztem, s visszagondolva, talán ez volt az, ami miatt egyáltalán hittem az egész varázsvilág dologban, azaz hinni akartam benne. Éreztem, hogy nem ott a helyem az árvaházban, s hinni akartam, hogy van egy hely, ahol viszont meglelhetem azt. Egy hely, mely otthont ad, ahol a szeretet és megértés nem oly tettetett, hogy pár furcsaság okán az évek óta melletted lévő, elméletben szerető nevelőid ellened forduljanak. Ahol kiteljesedhetek, és feloldhatom magamban az érzést, mely azt sugallta, valami el van fojtva bennem, valami, ami belsőmben szunnyad. Persze a helyieket nem kellett kétszer kérni a papírok aláírására, s a gyámságomat is átvették helyben. Kikről hajdanán úgy gondoltam, szüleim helyett szüleim, s testvéreim helyett testvéreim, most úgy dobtak ki, mint egy nemkívánatos, a szoba közepére dobott szemetet, amit minél hamarabb el kell takarítani. Ám ennek ellenére, hogy amennyi feléjük irányuló szeretet volt bennem, annyi utálatot, rosszallást váltottak ki csupán az utóbbi nem egészen fél év leforgása alatt, végül mégiscsak könnyes búcsút vettem a helytől, az emberektől, s megköszöntem nekik mindent. Elvégre szinte születésem napjától, attól a perctől fogva, hogy kikerültem a kórházból, ott neveltek, ők adtak otthont és ők etettek. Hiába volt ez az a pillanat, melyről az utóbbi fél évben álmodoztam, melyre vártam, amely úgy jött el, mintha megvalósult álom volna, fájt a dolog. Bizonyos fokon viszont örültem, hogy egy végső szívességet még tehetek nekik, valamivel törleszthetek, ha az éppenséggel pont az, hogy biztosítékát adom annak, hogy soha többé nem látnak majd. S tudtam, hogy végső soron jó emberek, hisz sose érdekelte őket az örökségem, vagy bármi más. Csupán az bántott, hogy –amint kiderült- én se érdekeltem őket, csak most, az utóbbi időkben, hogy féltek tőlem. Beszálltam a férfi autójába, s egy utolsó pillantást vetettem a helyre, az ablakból figyelő árvákra, az ajtóból kémlelő nevelőkre, majd ahogy elfordult a kulcs, s beindult a motor, tekintetem előre szegeztem és vissza sem néztem.
-Amúgy nem is mutatkoztál még be…- Szóltam meg neveletlenségét a nálam jóval idősebbnek miközben megtöröltem szemeim.
-Robert, Robert Hidrich vagyok. Anyukád évfolyamtársa voltam. Én Griffendéles voltam, ő pedig Hollóhátas.-
-Griffendél? Hollóhát?-
-Mindent a maga idejében. – Húzta ki magát a magyarázkodások alól. -Most indulunk viszont beszerezni a holmid. Mint olvashattad, nem egyszerű dolgok ezek, így nem is egyszerű helyre megyünk.- Vette be a kanyart, mely végleg elfedte az árvaházat immár.
  
  Első utunk a Gringotts bankba vezetett, ahol a fontban mért hagyatékom átváltották galleonra, majd körbe néztünk az Abszol út további részein.

 A látvány, az emberek viselete, a boltok ábrázata és az áruké egyszerre váltottak ki kíváncsiságot, enyhe félelmet és valamiféle örömöt, amit akkor érez az ember, mikor valami új, jó dologra bukkan, vagy sokkal inkább beigazolódik, hogy amiben hinni akart, valóság. Elsőnek a könyveket szereztük be, ahol a mozgó képek és a furcsa könyvek áradata már önmagában kiváltotta a tátott szájat, de később a pálca vásárlásnál került fel a pont az „i”-re. Többszöri próbálkozás után, ahogy az öreg fogalmazna, egy ébenfa pálca választott ki, melynek magja sárkányszívizomhúr volt. Negyedik próbámra már megvolt, ám az azt megelőző három kísérlet volt életem addigi legkülönösebb érzése. Ugyan csupán a pálcák reakciója volt arra a személyre, aki fogta, azaz rám, mégis olyan volt, mintha én magam okoztam volna valahol a hatásokat. Ami mondjuk igaz is, közvetetten, ha nem is közvetlenül. Ezek után azonban még mindig maradt egy dolog, egy állat vásárlása. Mivel a legpraktikusabbnak az látszott, így egy bagoly mellett döntöttem. Ám nem álltak meg az események, az egyik kirakatot távolról, perifériámból kaptam el, ám elég volt az is, hogy megragadja figyelmem s elinduljak felé.
-Ez… egy seprű?- Kérdeztem enyhén zavarodottan.
-Az bizony, nem is akármilyen darab. A varázsvilágban ez lényegében közlekedésre alkalmazott eszköz, repülhetsz vele. Ebben a boltban pedig a leggyorsabbak vannak, amiket megszerezhetsz. Persze az árukat elkérik, egy kisebb va…- Folytatta volna magyarázatát, mire félbeszakítottam.
-Tehát lényegében olyanok, mint egy sport autó, vagy motor? Ezzel versenyeznek itt?-
-Ha úgy vesszük, akkor lesarkítva igen, közlekedésre használt eszközök sport változatai. Bár amire leginkább használják, az a kviddics. Ha engem kérdezel rémes egy sportág, sosem szerettem. Gyors, repkedő emberek három féle labda között több méter magasan száguldanak. Ha meg leesel, vagy neki mész valaminek szépen összetörheted magad. Jobb esetben…- Hangzott el a válasz, mely tán a kívánt hatás teljes ellentétét váltotta ki nálam.
Gyorsaság, a gyorsaságból magától adódó veszély, a sport, melyben a puszta pályán maradás is igénybe vette képzettségeid… Fejemben egyértelmű párhuzam keletkezett a versenyseprűk és a versenyautók között, habár könnyen lehet, hogy csak valami módon át akartam konvertálni szenvedélyemet a Roxfort területén belül is gyakorolható dologra, ha már pont az iskola az oka, hogy félrerakhattam. Gondolkodás nélkül sétáltam be, s voltam kész egy kisebb vagyont kiadni a 2001-esért, mindenféle rossz érzés nélkül. Hogy önnyugtatás volt-e, mely egy ismeretlen világba való ismerős dolog csempészésében merült ki, hogy próbáltam a változó terepben egy már ismerős, régi mintát megfogni, vagy csak szimplán a gyermeki felelőtlenség, a fellángolás szülte-e ezt a cselekedetet, nem tudom, de magamat ismerve, inkább az előbbi. Sosem szerettem a túl nagy változást, s még ha vágytam is rá akkor és ott, még ha meg is akartam ízlelni a varázsvilág szépségeit, akkor is féltem tőle. Útitársam rosszalló tekintetére ügyet sem vetve érdeklődtem következő állomásunkról, ám nem várt fordulatot vett az utunk.
-Tehát vettél egy seprűt… illene látnod, milyen is egy meccs. Holnap lesz a bajnoki döntő, pár barátom pedig amúgy is el akart hívni engem.-
-De hát azt mondtad, hogy nem is szereted.- Értetlenkedtem szavain.
-Hát majd csak kibírom…- Mosolyodott el miközben ismét beindította autóját.
  Megérkezve másnap a már jócskán lemenő nap fényében elénk tárult a méretes aréna, melynek kilátói szinte az égig nyúltak. Legalábbis akkor úgy tűnt. Mikor beesteledett már kezdődött is a meccs. Az ír csapat szállt szembe a vörösbe öltözött bolgárokkal. Ahogy felvonultak a meccs előtt, seprűiket meglovagolva, látván a sebességet és a szabadságot, egyből beleszerettem. Majd megkezdődött, s az egymást keresztező útvonalak, a gyors kanyargások, azonnal szemet szúrtak.
-És azok ott ketten mit csinálnak?- Mutattam a távolabb repülő két alakra.
-Ők ott? Ők a fogók. Egy kis labdát kell elkapniuk. Ez az egyetlen feladatuk, ugyanis mikor ezt az egyik megteszi, vége a meccsnek és 150 vagy 100 pontot kapnak. Nem teljesen emlékszem már, de az elég tetemes előny.-
-Azt ott?- Szúrtam ki a már ekkor jóval közelebb lévő cikeszt.
-Te láttad, ahogy itt elment?- Nézett rám meghökkenve kissé Robert.
-Hát gyorsnak gyors, de az akadémián vezetett autók gyorsabbak voltak. Meg naponta szoktam edzeni a reflexeim, a reakciókészségem és a reakcióidőm. Nagy bajban lettem volna szerintem még a 125köbcentis gokart bajnokságon is, ha ennyire suták lettek volna a szemeim. Ha egy kanyarban nem látod meg a melléd 170-200-al beérkező embert, akkor mindkettőtök kieshet és ugrott a verseny. Persze 200al extrém dolognak hangzik a kanyargás, de 250köbcentis gokartnál vannak olyan enyhe kanyarok, ahol megvan. És ott, ha azonnal nem idomulsz a helyzethez, akkor gondok lesznek. Sok-sok környi versenyt láttam, próbáltam megérteni a pilóták mozgását különböző helyzetekben. Mondjuk az úton nehezebb lehet... persze csak két irányba mozoghatsz, meg fékezhetsz is, de olyan tényezők játszanak szerepet, mint a súrlódás, kopás, g-erők által bekövetkezett növekedett súrlódás, az üzemanyag mozgása és fogyása… Ez inkább olyan repülő és autó közötti átmenet. Nézd csak a fogókat… Lényegében versenyeznek, csak éppen egy véletlenszerűen kialakított pályán. Figyelniük kell az aranygolyót, mert az szabja meg a pályát. Aztán ugyanúgy, ahogy autóversenynél, meg kell választania az ideális ívet, mellyel a legkönnyebben képes előnyre szert tenni, ám közben meg kell próbálni valami defenzív manővert is végrehajtani, hogy vetélytársát hátráltassa. Ugyanerről szól az autóversenyzés…- Szedtem össze monológom monoton hangon, míg minden figyelmem a meccsre irányítottam.
-És ezt… mind magadtól? 13 évesen?- Csodálkozott el a férfi.
- A professzorként is becézett világbajnok szavait idézve, ki egyben példaképem is: „Ha nyerni akarsz, előbb fejben kell nyerned…” Mindig is versenyző akartam lenni, többet olvastam erről könyveket, hallgattam szerelőket, mint normális gyerek esti mesét.-
-Szóval te is ilyen lexikon típus vagy, ugye?-
-lexikon típus?-
-Aki ha valamit akar csinálni, azt százszázalékban fogja. Körül járod a témát az összes lehetséges módon, információt szerzel, elraktározod, amikor meg kell, hasznosítod.-
-Hát… mondhatni. Ami érdekel vagy fontosnak tartom, mint iskolai dolgok, vagy hobbi, arról összeszedek mindent. Minek legyek átlagos valamiben, ha lehetek a legjobb? Ha meg nem lehetek a legjobb, legalább magamhoz képest hozzam ki azt. Mikor új dolgot tudok tanulni arról, amit szeretek is, akkor az csak hasznos.-
-Már az én időmben is hasonlókat mondtak a stréberek…- Élcelődött kicsit.
-Vicces-vicces.- Vetettem rá gyilkos pillantást.
-Jó persze, ez a jó hozzáállás. Amit megtanultál azt nem vehetik el tőled. Csak sosem értettem hogyan tudnak az emberek könyvek fölött meredni órákon keresztül, ha csinálhatnak mást is. -
-Én élvezem, ha megtudhatok dolgokat. Persze vannak unalmas dolgok, azokat nem, de ha azt veszed, mikor túltanulod magad és többet is tudsz, mint kéne, később több időd marad azt csinálni, amit akarsz, mert míg mások azt tanulják, amit te napokkal előbb már tudtál, friss ismeretekkel az óráról, addig ők az emlékeikből kaparják elő az információt, tehát lassabban haladnak majd. Te pedig csak hátra dőlsz, és lelkileg felkészülsz a vizsgára.-
-Ha te mondod…- Vette fel ismét gyakran használt mosolyát.
Majd a meccsnek vége lett, s elindultunk. Beszálltunk az autóba, ám mikor fordította volna el a kulcsot robbanások hangja, fejvesztettség hangja hallatszódott. Könnyen észrevehető volt, hogy ez nem olyan, mint az eddigi ricsaj, nem örömteli, sporttól fűtött ordítások voltak és nem a tűzijáték ropogása. Azonnal beletaposott a gázba, s olyan gyorsan indult meg, ahogy csak autója bírta.

Roxfortos évek
Az első út, az első év:
 Miután átvetettem magam a két vágány közti tartópilléren, s elhatároztam, hogy valakinek még felteszem a kérdést: „Erre mi a magyarázat?” Megpillantottam az ikonikus gőzmozdonyt, s a szinte tolongó tömeget. Természetesen egyből el is illant a gondolat úgy, ahogyan jött. A vonatra felszállva még viszonylag korán, 15perccel az indulás előtt tudtam fogni olyan kabint, amiben kissé egyedül lehettem. Ekkoriban még jóval antiszociálisabb voltam, s egyáltalán nem is sejtettem, hogy fél éven belül olyanok lesznek a vonaton utazók, mint a saját családom. Persze annak feketebárányaival és kedvenceivel együtt. Felvetődött a gondolat, hogy mi össze leszünk zárva és nem kéne már az első nap, már az az úton elszúrnom mindent azzal, hogy különcködöm, s odamehettem volna másokhoz, de mint hamar kiderült bármit csinálhatok, lesznek nálam furcsábbak is. Egy Luna nevű lány tévedt először be, egy társával. Látható volt tapasztaltságuk magabiztos mozgásukból, s kikövetkeztethető volt, hogy már nem először vannak a vonaton. Természetesen visszaköszöntem, egyúttal be is mutatkoztam nekik.
-Ayako? Furcsa egy név… Külföldi vagy?- Kérdezett rá az egyik lány, ki Victoriaként mutatkozott be.
-Nem, tudomásom szerint nem. Azaz csak félig, apám japánból származott, de születésem előtt meghalt, én pedig már itt születtem, az országban. Anyám pedig brit volt.- Feleltem a már szinte begyakorolt választ.
-Oh értem, bocsi, nem akartam semmibe beletenyerelni, csak… ritka… mondjuk van egy Cho-nk is.- Szabadkozott, mire csak legyintettem egyet mosolyogva. S közben belépett az említett is, egy gyors bemutatkozás kíséretében.
-Tudom, sokszor megkaptam már, nem gond. -
-És ez az első éved?- Kérdezte a frissen érkező
-Igen, eléggé félek. Nekem teljesen új ez a varázsvilág dolog. Három napja még a létezéséről se tudtam.-
-Mugli szülők? Vagyis varázstalanok?- Tette fel a kérdést.
-Nem. Mármint elméletben nem. Anyám is járt az iskolába, apámról nem tudom. Csak ő meg szülésnél halt meg. Mármint az anyám. Egy árvaházban voltam eddig és hát így nem túlzottan voltam kapcsolatban ilyen dolgokkal.- Magyaráztam szedettvetett stílusban, kissé akadozva, miközben úgy éreztem végre jobban el tudom engedni magam.
-Hát akkor, Ayako Hidayashi, vannak dolgok, amiket muszáj kipróbálnod.- Állította meg a vonat büféskocsiját.- A mindenízű drazsé kötelező darab, ahogy a csokibéka is. Előbbivel vigyázz, tényleg mindenízű. – Szólt a figyelmeztetés, ám már későn, torzult arccal állapítottam meg, hogy nem volt túl szerencsés húzásom.-Oh, akkor már mindegy. Viszont a csokibéka mozog, tehát ne nagyon hagyd kóricálni, de az igazi érték mindig a kártya. Egy neves mágus képe van benne általában.- Folytatta tovább.
-Rendben, köszönöm, szerintem ezt későbbre rakom… majd ha kitisztult a számból a… nem is tudom milyen ez…- Húztam ki magam a helyzetből, ám hogy teljes legyen a mentés, folytattam egy kérdéssel.  – És mik ezek a címerek? Ezek lennének a házak?-
-Igen. A Griffendél piros, oroszlánnal. A Hollóhát kék, sassal… igen, sas, tudom... ezek vagyunk mi. Még az állatunk se egyértelmű. A Mardekár zöld, kígyóval, a Hugrabug sárga, egy borzzal. Mindnek megvan a maga oka és szimbolikája, de ezt a tanárok úgyis elmagyarázzák kicsit jobban majd. -
-Az oroszlán szimbolizálja a Griffendélesek bátorságát, a rettenthetetlenséget. A Hollóhát sasa a magasröptű gondolkodást jelképezi, hogy el mernek rugaszkodni a talajtól és másképp gondolkodni, vagy épp csak szimplán okosak, magasan szállnak intelligencia terén. A Mardekár állata a kígyó, mely a ravaszságuk jelképezné, de sokan csak ráfogják, hogy mert alattomos kígyók. Illetve az alapító tudott a kígyókkal beszélni. A Hugrabug címerállata pedig a borz. Rájuk azt mondják, azért kerülnek oda, ahova, mert egyik házba se illenek bele túlzottan, de igazándiból fontos nekik a hűség, az összetartás. És ha támadás éri őket, akkor akár a borz, élesen harapnak vissza.- Görgette tovább a szőke hollóhátas lány.
-Hát nem egy átlagos hely…- Feleltem szűkszavúan, csodálattal hangomban.
Már az eddigiek is elég… varázslatosak voltak, ám ezeket hallva, a többiek mondandóját hallgatva teljesen elfogott egy érzés… mintha egy mesébe csöppentem volna.
-Hát nem, meg nem is unalmas. – Folytatta Victoria. –Tavalyelőtt egy harmincméteres kígyó vadászott a mugliszületésűekre. Azelőtt minden a feje tetején állt a bölcsek köve miatt, tavaly pedig dementorok járták a környéket, mert egy Azkabani fogoly megszökött és a környéken ólálkodott. Az Azkaban egy szigorúan őrzött börtön, ahol a varázslókat tartják fogva akik gyilkosságért és hasonlókért lettek leültetve. Persze ezek eredetileg elég nagy titkok lettek volna… ezért mindenki megtudta. Kíváncsi leszek idén mi lesz. Nem nagyon van unalmas évünk, az szent.-
-Harminc méteres kígyó?- Kérdeztem rá elképedve.
-Ja-ja. Mardekár épített még régen egy titkos helységet, ahova egy baziliszkuszt zárt. Egy hatalmas kígyót, akinek öl a tekintete. Aztán Harry leszúrta egy karddal, miután elrabolta Ginny Weasley-t valaki. Pontosan nem derült ki, hogy mi történt, de szerintem jobb is.-
-Az szép… bár a nevek nem mondanak semmit számomra.- Feleltem még mindig hasonlóképpen az előbbi állapotomhoz.
-Harry Potter? Nem tudsz róla?- Szólt közbe egy Griffendéles fiú, kinek jelenlétét egészen eddig nem vettem észre.- A srác, aki csecsemő korában Tudjuk ki-t megállította, aki megölte a baziliszkuszt és aki nem a bajt keresi, hanem a baj keresi őt. Egy sebhely van a homlokán, onnan ismerni fel. Állítólag akkor szerezte, mikor eltalálta Tudjuk ki halálos átka, ami aztán visszaverődött róla.- Regélte akár egy ősi legendát. –Weasley meg… hát Ginnyről nem sokat tudok mondani, ő is griffendéles, mint az egész családja. Viszont ha látsz egy abnormális ikerpárt, akik valami hülyeséget csinálnak. Akkor az Fred és George. Ron általában Harry mellett van, a többi Weasley meg már kijárta a sulit. -
Az újdonsült információk hallatán félelmem tovább erősödött, s csak dermedten bámultam magam elé egy pár percet, mielőtt ismét szóhoz jutottam.
-Ez a hely… nem veszélyes egy kicsit? Mármint óriáskígyók, meg minden… egy kicsit… rémisztő.-
-Áh, majd meglátod, az egész egy nagy kaland igazából. Jó, vannak durva dolgok, de míg Dumbledore itt van, senkinek egy szava sem lehet. Tőle még Tudjuk ki is megtartotta az egy lépés távolságot.- Felelt ismét a griffendéles srác.
-Tudjuk ki? Az meg kicsoda? – Fejeztem ki értetlenségem.
-Ő az, akinek nem mondjuk ki a nevét. Aki 13 évvel ezelőttig rettegésben tartotta a világot, a legsötétebb és legerősebb mágus volt valaha. Talán elég magyarázat a tetteiről az, hogy máig nem mondjuk ki a nevét.-
-Miért nem mondjuk ki? Tilos?-
-Nem, inkább félelem és megszokás. Régen aki ki merte mondani a nevét halálra volt ítélve. Ma már a neve emlegetése inkább rossz ómennek hat...- Szavalta volna tovább miközben megláttam a kezében lévő újságát, azaz inkább annak annak címlapját.
-Megtámadták a kviddics világbajnokságot?! Épp csak elmenekültünk...- Pattantam fel ülésemből.
- Milyen volt? Sokan voltak? Mit láttál?- Faggatott izgatottan.
-Nem tudom, szerencsénk volt, gyorsan eltűntünk, de nem gondoltam, hogy ekkora pusztítást végeznek majd…- Bámultam a képet.
  Rövidesen azonban megállt a vonat, s leszállították az elsőéveseket, így elbúcsúztam útitársaimtól, kik szerencsét kívántak, majd tovább indult a vonat. Minket az önmagát vadőrként bemutató Hagrid kísért el, hogy a hagyományokhoz híven csónakkal tegyük meg első utunk. A táj festői volt, a kastélyt pedig senkinek sem kell leírnom, csodálatos. A vonaton érzett összes félelem és idegesség szertefoszlott. A környékre tekintve egyetlen szó jutott eszembe: Szabadság. Mikor átértünk, a kövezett udvarra vezettek minket, ahol egyszeriben mindenki a kőablakrésekhez rohant, melyek a tóra néztek. Egy szárnyas lovakkal húzott hintó közeledett, majd rövidesen utána a vízből, egy árbocnyi fadarabból egy teljes alakos hajó bukkant fel. Úgy éreztem, ez a világ, ez az iskola nem tud olyat mutatni, ami ne csodálkoztatna el. Majd hamarosan elért a pletyka félfüllel, hogy ezek másik iskola diákjai, akik vendégségbe jöttek. Nem sokkal később felvettük talárunkat, megkezdődött a diákok házakba való sorolása, melyet a süveg végzett. Izgultam, hisz persze megvolt a számomra kiszemelt ház. A vonaton kapott információkból illetve az ott megismertek miatt a hollóhátat szerettem volna mindenképpen. Ám hamar tájékoztattak, hogy nem így működik és a süveg dönti el, hova is kerülünk. Miután megtörtént minden, aminek kellett, további tájékoztatások jöttek. Tiltott területeket kerülni, az erdőt kerülni, tóban nem fürödgélni. Nem mintha bárki akart volna hasonlót csinálni. Első gondolatom az volt, hogyha ilyen dolgok vannak a felszínen, én le nem megyek a vízbe, ki tudja mi vár ott… 30méteres vízikígyó? Ám megkaptuk a vendégek indoklását is. A trimágustusa rendezői voltunk, s ennek megfelelően a résztvevő iskolák potenciális jelöltjei és kíséretük jött hozzánk. A beszéd után jött a lakoma és megjelentek a kísértetek. Ekkorra azonban már kiégtem csodálkozás terén, csupán úgy gondoltam, szellemek csak rosszak lehetnek így pozitívan csalódtam egy kicsit. Egyikük a vacsora közben pont rajtam kívánt átszállni. Nem volt túl kellemes érzés, de legalább már tudtam, milyen ízű is volt az a drazsé…
Vacsora után elvezettek a hálókörletekbe, ahol szembesültünk a mozgó lépcsőkkel, a beszélő festményekkel. Olyan volt kicsit, mintha az egész iskola, a diákokkal, a festményekkel, a szellemekkel, a termekkel és a környékkel együtt egy nagy egész volna, egy élő, lélegző, saját akarattal rendelkező létesítmény. A takarodó után ugyan kötelező volt a hálókörleten belül tartózkodni, aludni nem tudtam, s a kíváncsiság is úrrá lett rajtam az izgalom mellett, így olvasni kezdtem inkább. A tankönyvek, melyeket már megkaptunk leírásokat tártak elém, varázslatok leírását, pálcamozgást, mindent, amit tudni kell. Ugyan nem mertem semmit kísérletezni, nehogy valami probléma legyen –visszaemlékezve az Olivandernél történtekre-, így inkább csak az elméleti szintű tanulmányozásnál maradtam. Másnap pedig megkezdődtek az első órák. Átváltoztatástanon ugyan csak írtunk, a könyvből részleteztük ki a megfelelő szöveget, elméleti oktatást kaptunk, ám bűbájtanon már varázsolni is tanultunk. Kinek könnyebben, kinek nehezebben sikerültek a dolgok, én azonban csak egyre tudtam gondolni, mint az előbbi táborba tartozók egyike. Ha Robert ott lett volna, a szemébe röhögve mondtam volna: Megmondtam! Hihetetlen volt az érzés, hogy én is varázsoltam. Annyi mágia és mesébe illő történés után, amit láttam az azelőtti napokban, s végre én is kivettem belőle részem, én is közéjük tartoztam. Ez az érzés késztetett a további éveimben is. Mindig, mikor egy új varázslatot tanultam, úgy éreztem egy darab belőlem feloldódik, hogy minden elmondott varázsigével egy lépéssel beljebb kerülök a varázsvilág kapuján, minden megjegyzett ténnyel, szabályszerűséggel, ami a mágikus tanulmányokat övezi, minden átnyálazott könyv után jobban és jobban tartozok valahova. Ám volt még hátra a napból, mégpedig egy repülés óra. Saját seprűm nem vittem magammal, hisz korábban is kifejtettem Robertnek, mennyi hasonlóságot látok az autósport felé ebben a témában, és ott is célszerűbb előbb gokarttal versenyezni, mielőtt beleülnénk a forma 1-es autóba. Leérkeztünk hát az oktatás helyszínére, a tágas, zöld, falakkal szegélyezett udvarra. Hamarosan aztán jött a tanár, s felálltunk seprűink mellé. „Fel!” Hangzottak el a parancsok, ám legtöbbször hiába, voltak néhányan, akiknek egyből sikeres volt próbálkozásuk, seprűjük pedig kezükbe ugrott, míg másoknak csak épp a másik oldalára fordult, vagy annyi sem történt. Ám addig ment a gyakorlás, míg mindenkinek nem ment rendesen. Csak eztán léptünk tovább, a seprű megülésére. A feladat egyszerű volt, épphogy elemelkedni a földtől, hogy kinyújtott lábbal még elérjük azt, majd enyhén előre dőlve leszállásra késztetni. Így elmesélve nem tűnik soknak, ám ott és akkor tartalmas foglalkozásnak bizonyult, s sok próbát igényelt. Majd amint vége lett ebéd, majd szabadfoglalkozás és szakkörök kezdődtek. Kicsit olyan táborszerű volt az egész. Egyfajta tanulmányi tábor. Ott alszunk, ahol tanulunk, nevelők, szülők sehol, s teljesen a magunk urai vagyunk. Csupán bizonyos szabályokat kell betartani… pont mint egy táborban. Teltek a napok, s már egészen beleszoktam a menetrendbe, megismerkedtem emberekkel, kitapasztaltam egy-két útvonalat, ami biztonságosnak tűnt a kastélyon belül, s persze próbáltam felzárkózni a dolgokkal. Sűrűn látogattam a könyvtárat és próbáltam minél több előrehaladást produkálni önállóan is tantárgyainkból, hogy a következő tananyag simábban menyjen, legyenek kiegészítő információim. Hisz sokszor van órákon, hogy valamit elmagyaráznak, ám nem ismerjük a teljes történetet. Például elmondják, hogy fontos az elsőszárny, mert leszorítóerőt generál az autónak és így könnyebben fordul, de nem tanítják meg, hogy a részelemei miképpen változtathatók, és az milyen hatást fog kiváltani. Pedig a teljes képet csak akkor kapjuk meg, ha ezt is tudjuk… Ugyanezt láttam mindenben, legyen az mágia, vagy egyszerű matek, ha látja az ember a teljes egészet és nem úgy gondol a tantárgyra, mint egy fejezetekre osztott könyvre, hanem úgy, mint egy térképre, amit csak szét kell hajtani, hogy teljes egészében lásd, akkor tapasztalataim szerint sokkal könnyebben megragad. Hisz egyértelművé válnak az összefüggések, ha vizuális példánál maradhatunk, akkor képes a térképen vonalakat húzni, amik jól láthatóan fogják metszeni egymást. A motivációm pedig? Az egész iskola, sőt a világ számomra teljesen új és csodálatos jelenség volt, mindent tudni akartam róla, ami lehetséges, illetve ekkorra realizáltam, hogy a muglik világába nem térhetek vissza, ha nem mondok le a teljesen szabad varázshasználatról, ebben az esetben pedig itt kell majd valamit találnom. Épp ezért mertem mindig is kijelenteni, hogy engem nem az osztályzatok érdekeltek a Roxfortban. Lehet bármilyen a jegy, ha két hét múlva elfelejtem az anyagot és nem tudom elhelyezni a térképemen. Sokszor volt úgy hogy dolgozatírásnál csak egy közepes jegyet tudtam szerezni, ám egy héttel később eljutottam oda a saját munkamenetemmel, hogy ugyanazt és még másik két anyagot felmondtam kiválóra. A tudás a fontos, mert abból építkezik az ember, a jegyek maximum csak tükrözik azt, de nem szégyelltem rosszabbat írni valamiből, ha aztán tudtam jól, hogy beérem és még rá is dobok az anyagra. Persze a Roxfortban ez másképp ment, vizsgák voltak, év közben maximum pontokat lehet szerezni, jegyeket nem igazán osztanak, így sokkal hatékonyabbnak bizonyult a módszerem, hisz csak a végeredmény számított, ha lesarkítjuk, közben nem ronthattál az átlagon. S ha csak minden második órán vagy képes olyan válasszal szolgálni, ami pontot hoz a háznak, az se a világvége, sőt. A lényeg, hogy ne veszíts, nem igaz? Ezt viszont második évemben áthúzták egy vonallal… A nyarat Robertnél tölthettem, visszatérve azonban kellemetlen meglepetések fogadtak. Az új tanárunk, nem volt hajlandó varázslatokat tanítani. Persze, nagy volt a felháborodás, de felesleges a hangoskodás, ha nincs mögötte erő. Ez a nő pedig a minisztériumból jött, nem volt mit tennünk. Frusztrált voltam, úgy éreztem, mintha valaki beleköpött volna a levesembe, mintha hátráltatnának, felrúgnák eddigi módszerem. Ekkor kaptam el fél füllel a pletykát…
~DS? Az mégis mi? ~ Hasított belém a gondolat.
Fel alá járkáltam, kérdezősködtem, információt szereztem, míg rá nem leltem a „titokra”.
-Ugyan miért akarnál csatlakozni? – Kérdezősködött Victoria
-Miért ne? Ha ez az egész igaz, ha minden igaz, amit Potterék állítanak, ha Tudjuk ki tényleg visszatérőben van…  De… tegyük fel, mégsem Tudjuk ki tér vissza…- Harapom el mondandóm, ahogy a folyosón szemben elhalad egy másik diák. – Ha mégsem ő tér vissza… akkor is,  ha van egy esélyem arra, hogy valamiként megtanuljam megvédeni magam, akkor megfogom. – Zártam rövidre, mielőtt beértünk átváltoztatástanra.
Ugyan tény, nem mindenki osztotta nézetem, én mertem, s becsatlakoztam a seregbe. Aláírtam a papírt, jelentkeztem, majd egy elég különleges teremben meg is kezdődött a „szakkör”. Tanultunk, tanítottunk, fejlődtünk és talán szórakoztunk is. Mindent egybe vetve azonban tudhattuk, hogy nem fog ez örökké tartani. Sokáig kutattak utánunk, de végül lefüleltek minket, ennek következményei pedig túlságosan is nagyok voltak. Az igazgatót leváltották, az iskola pedig még inkább egy börtönre kezdett hasonlítani. A hely, mely oly szabad volt, oly csodás, most sötétté, rideggé vált. A stressz, az idegesség pedig visszatérni látszott. Próbáltam enyhíteni mással… hangszeren tanultam játszani, csatlakoztam a kórushoz, többet repültem seprűmmel… Az igazi mélypont akkor következett be, mikor már a repülés sem adott vissza semmi életkedvet. Az év végéig így ment, mikor aztán a DS magja akcióba lendült, események sora pedig fordulathoz vezetett. Voldemort… visszatért.

 A következő évben az iskolát fokozottan figyelték. A biztonsági intézkedések szaporodtak. Ilyenkor jön jól, ha az iskolád egy várkastély ugyebár. Sehova nem mehettünk egyedül, az udvaron pedig mindenki csak keveset tartózkodott. Dementorokat is lehetett látni párszor az évben. Télen átkozott tárgyak kerültek elő, arra kezdtek gyanakodni, hogy az iskolán belül van egy halálfaló… Senki nem volt nyugodt, főleg, hogy az év végére lesújtó híreket kaptunk. Az igazgató elhúnyt…
Háború
Olivander eltűnt, a Brockdale híd ledőlt. Támadások kezdődtek a muglik ellen, Potter nem tért vissza az ősszel, az egész helyzetünk még ennél is sötétebbé vált. Háborúban álltunk, s tudtuk is kivel, habár néhányan még ekkor is tagadni akarták a nyilvánvalót. Egy nap viszont Harry jelent meg, az események pedig erős ütemben haladtak tovább. Hamarosan csatában álltunk… nem, inkább ostromoltak minket, az iskolát. Élet-halál harcot vívott mindenki, ki képes volt állni. A többi pedig már… történelem.

         Jellem

Kedves, törődő, de mindenek előtt a versengés és a tudásvágy a legfőbb mozgatórugója. Régebben eléggé nehezen vette rá magát, hogy másokkal vegyüljön, akadozott szava, próbált ügyelni, mit is mond, milyen benyomást kelt. Az iskola azonban hamarosan megváltoztatta ezt. Talált egy helyet, ahol önmaga lehet, s nem kell félnie, hogy furcsának találják.

A versenyzés, a motorsportok szerelmese volt mindig, s a varázsvilágban is keresi a lehetőségeit, hogy valami hasonlót alkosson. Ugyan elsőre megdöbbentő lehet tudása etéren, fiatal kora ellenére, a legtöbb versenyző már 3-4 éves korában belecsöppen a benzin szag és motorbőgés világába, így elég érthető, hogy ráragadtak ezek a dolgok.

Nem a tudás megléte, hanem annak felhasználhatósága hívogatja. Tudni akar, mert tudni hasznos, teljesíteni akar, hogy jobb legyen. Nem érdekli a hencegés, a felvágás. A versenyzést sem csak és kizárólag az adrenalin miatt, az izgalom miatt kedveli. Egy félig fejben játszandó helyzetnek találja, melynél hasznosítani kell minden meglévő tudást, túljárni az ellenfél eszén, s megfelelő ügyességgel átvenni a pozíciót.

Erősség ||
- Maximalista, mindent a lehető legjobban / legjobbra akar megcsinálni
- Intelligens, könnyen magához ölel új ismereteket.
- Képes könnyen és gyorsan alkalmazkodni a helyzetekhez.
Gyengeség ||
- Maximalista, sose lesz boldog, míg nem a tőle telhető legjobbat nyújtja, de van, hogy az se elég számára.
-Túlzottan fókuszál a dolgokra. Képes letargikus állapotba juttatni, frusztrált, szomorú, stresszes lesz, ha valami meggátolja az előrehaladásban. Kibúvókat kezd keresni, hogy áthidalja a problémát, de nem képes belenyugodni abba, ha valami akadályként gördül elé… néha viszont jól jönne.


         Apróságok

mindig ||
+ Autók
+ Seprűk, gyors seprűk
+ Édesség
+ Dolgok megértése
+ Versenyzés
 soha ||
- Szárazon magolni.
- Hátráltató tényezők, gátak.
- Savanyúság
- Nyári meleg
- Takarítás
hobbik || Repül seprűvel, versenyzik, néha esetleg sakkozik.
merengő || Az első verseny győzelem és az első vereség.
mumus || A tehetetlenségtől, hogy bármennyire is próbálkozik, valamin sose fog tudni változtatni. Hogy egy akadály mindig előtte marad, sehogy se képes áttörni vagy megkerülni.
Edevis tükre ||  A saját seprűbajnokságának győztes világbajnoki trófeáját tartja a kezében.
százfűlé-főzet ||  Sajtos karamella
Amortentia || Benzin, vagy új könyv illata
titkok || Egyszer használta a halálos átkot az egyik halálfalón a roxfort ostroma alatt.  
azt beszélik, hogy... || a háború miatt kicsit megkattant.



         A család

apa || Yamamoto Hidayashi, 31 évesen elhunyt, mugli.
anya || Gwen Hardfield, 32 évesen elhunyt, varázsló, félvér.
testvérek ||  Nincs
állatok || Egy hóbagoly, neve: Ferill

Családtörténet ||
Az apa és az anya egy közös ismerős által összehozott találkán ismerték meg egymást. Az anya, s annak anyja is varázsló volt, ezt azonban teljesen titokban tartotta későbbi férje előtt. Idővel lányuk született, ám ezt egy hónap híján az apa már nem élte meg, az anya pedig a szülésbe vesztette életét.


         Külsőségek

magasság || 163cm
testalkat || Sportos. Ügyel testére, próbálja a lehető legalacsonyabb ponton tartani súlyát, mely még elég izmot és zsírt jelent az ideális versenyzői testalkathoz. Nem éhezteti magát, ellenkezőleg. Sokat eszik, és sokat edz is.
szemszín || Barna
hajszín || Fekete
kinézet || Alacsony, vékony, visszafogott, mégis kiállása magabiztos. Hosszú fekete haja van, barna szeme. Iskolán belül főként talárjában mozog, azon kívül pedig hasonlóan visszafogott, enyhén formális felszerelést hord.  Sminket nem igazán használ, egyedül szeme van gyakorta kihúzva, de az se túl feltűnően. JBal tenyerén egy alig fellelhető, régi égésnyom található, melyet az idő már megfakított, csak ha keresi látja meg az ember.



         A tudás

varázslói ismeretek ||
 4 korábbi Roxfortos év.
Főként a repüléshez köthető dolgokban jártas, illetve a párbajban is használható varázsokra.
A DS-es időszak meghagyta rajta a nyomát, így a sötét varázslatok kivédésében igencsak jól teljesít, s mivel viszonylagosan képes párhuzamot vonni a kémia és a bájitaltan közt, így utóbbiból se túl rossz. Ami igazán a gyengéje, az a jóslástan. Ugyan nem tartja ostobaságnak, mégis, ez a tárgy valahogy nem mozgatja meg. Ami pedig nem mozgatja meg, abban nem is teljesít olyan jól.
pálca típusa || 13 Hüvelyk, Ébenfa Sárkányszívizomhúr
RBF || -



         Egyéb

avialany||  Komatsu Nana
Naplózva


Esmé Fawcett
Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolája
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 10. 10. - 14:14:22 »
0

Kedves Ayako!

Egy nagyon érdekes, sokszor meglepetésekkel teli és megdöbbentő
előtörténetet olvastam. Remélem innentől kezdve csak jóra fordul
majd a sorsod, és sok jó ismerőst és barátot fogsz találni, illetve
a szenvedélyedben is ki tudod virágoztatni magad.
Az előtörténeted ezennel elfogadom, a házad pedig a hmm.. mi is legyen...
Legyen a





Mi más lehetne ennyi utalás után. Mosolyog
Sok jó játékot kívánok és kellemes időtöltést az oldalon.
Hamarosan eligazító pm-et kapsz, amiben minden
fontos tudnivaló le van írva. kacsint

Esmé
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 10. 04. - 13:24:19
Az oldal 0.068 másodperc alatt készült el 29 lekéréssel.