+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  2000/2001-es tanév
| | |-+  London
| | | |-+  Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály
| | | | |-+  Látogatók Teázója, Kórházi Üzlet - Ötödik Emelet
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Látogatók Teázója, Kórházi Üzlet - Ötödik Emelet  (Megtekintve 2474 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2019. 05. 11. - 17:01:10 »
0



A Mungó híres teája nem csupán a beteglátogatókat, de az utca mágusát is gyakran az épületbe vonzzák. Ezen kívül kiváló kávékat is felszolgálnak egy-egy íncsiklandozó sütemény mellé. Ugyanakkor, ha meg szeretné lepni beteg ismerősét, a kórházi üzletben mindent megtalál hozzá!

Naplózva

Augustus Pye
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 07. 25. - 20:13:18 »
+1

Csak egy kávé
Dylan



2001. július 25.

Sok minden történt az elmúlt pár hónapban, sőt félévben, ami miatt nem sok társasági életet éltem. Először is ott volt Piper és a májusi találkozónk, meg az az egész, amit elindítottunk azon a napon. Aztán megvettem az új lakásomat, hogy még közelebb éljek a Mungóhoz… igen a Mungóhoz, ahonnan egy éve még betegszabadsággal küldtek el, most meg mi volt? Smethwyck nyugdíjba vonult és engem kértek fel a helyére. Erre nem számítottam azok után, hogy mindannyian tudták, miken mentem át.
Az egyik szememre teljesen megvakultam, a kezeim megállás nélkül remegtek, de kellett egy megbízható gyógyító a Varázslény okzota sérülések osztályára. Én megbízható voltam, csak éppen túl labilis… ráadásul fogalmam sem volt, hogy az egykori főnököm nélkül hogyan fogok visszailleszkedni a munkába. Ezért is hívtam meg már az első napomra Dylant, hogy legalább az ebédidőmben normális társaságban teázzak. Még a bátyját kezeltem, aztán valahogy barátok lettünk, hosszan beszélgettünk a teázóba, ha éppen ráértünk mindketten. Egyszer-kétszer még vásárolni is elmentünk… de most már egy ideje vele sem beszéltem. Nem akartam, hogy bárki is ilyen szétesettnek lásson.
A szemem állapotával eddigre már megbékéltam, ahogy azzal is, hogy Pipertől egész életemben nem szabadulok meg, ha csak el nem teszem lábalól. Nem tudom mi a veszélyesebb: ha menekülni kell egy bérgyilkos elől, mert meg akar ölni vagy mert beleszeret az emberbe. Megremegett a kezem a gondolatra, ahogy az asztalon pihent. Tíz perc múlvára vártam Dylant, de mivel előbb végeztem már kikértem egy bögre kávét magamnak. Talán nem ezt kellett volna innom, mert csak felzaklatott még jobban. Még erősebben vert tőle a szívem… de én mégis ezt választottam. Nem akartam aludni, még véletlenül sem a pihenő időmben. Egyre többször, egyre gyakrabban éltem meg az éberálmokat, amik hol a jövőt, hol a múltat, hol semmit sem mutattak, csak össze-vissza rémképeket. Még mindig nem kerestem fel egy profi látót, pedig Liam azt javasolta tegyek így, kellene valaki, aki segít helyre tenni ezeket a dolgokat… én azonban nem hittem, hogy tényleg lennének ilyen képességeim. Egyszerűen csak megint stresszesebb voltam, mint máskor és ez előhozta belőlem ezeket a nem normális dolgokat.
– Tessék, August – mondta Thomas az új pultos fiú, mikor odalépett az asztalom mellé. Már nyoma sem volt annak a boszorkánynak, aki régen lépten nyomon rám kacsintott. Igazából sok minden változott az elmúlt egy évben, míg nem jártam az ispotály falai között. Szokatlan volt, de mégis valahogy friss és megnyugtató. Mindig is itt akartam dolgozni, mindig is idetartoztam. Ez volt az én családi örökségem.
– Köszönöm – bólintottam, mikor a csésze kávé előttem koppant az asztalon. Azonnal megéreztem az erős illatot, amit annyira szerettem és kifejezetten jól esett így a napközepén. Étvágyam úgysem nagyon volt az izgalmaktól.
Egy kockacukrot dobtam a sötét italba, mikor megint egyedül maradtam. Hosszan kevertem és közben Piper körül jártak a gondolataim… valójában május óta folyamatosan így volt. Bizonyára elég szemfüles volt ahhoz, hogy jelzés nélkül is tudja, hogy elköltöztem. Igazából egy részem már várta, hogy mikor jelenik meg és ül be a kanapémra, mint aki jól végezte dolgát.
Elő is vettem a nálam lévő lakberendezési magazint, amin egy kövér boszorkány bizonygatta, hogy tökéletesen moderné varázsolja az otthonunkat, ha elolvassuk a cikket. Hát engem inkább a képek érdekeltek. A lakás viszonylag rendben volt, de még egy-két kiegészítő hiányzott. Ez egy olyan hely volt, ahol hosszú ideig el tudtam volna képzelni magam. Egy hatalmas tér volt, amit egy régi gyárépületen belül alakítottak ki. Csak a fürdőszoba alkotott külön helyiséget, egyszóval jól belátható volt és olyan letisztult, amit szerettem.
Sóhajtva lapoztam egyet, hogy aztán belekortyoljak a kávémba. Ez legalább lefoglalt és nem azokon a hülye álmokon gondolkodtam.

Naplózva


Dylan Harlow
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 07. 26. - 11:58:12 »
+1

Csak egy tea


2001. július 25.

Mióta Daniel is a Minisztériumban dolgozik csak arra tudtam gondolni egész nap, hogy minél előbb ki akarok szabadulni a munkahelyemről. A hatalmas falak között fullasztóvá vált a légkör és próbáltam mindent megtenni, hogy a folyosón se fussunk össze. Nem akartam, hogy a munkatársaim olyannak lássanak, amilyen Daniel társaságában szoktam lenni. A gyűlölet elég erős szó, de egyáltalán nem akartam a társaságában lenni, nem akartam vele beszélgetni, semmit sem akartam tőle. Egyáltalán miért része még mindig az életemnek? Ha Peter sem lehet a része már, akkor neki miért kell?
Tényleg azt remélem, hogy ennyi idő után már helyre jövök, nem fogok mindig Peter halálára gondolni, de ha csak megláttam Daniel-t eszembe jutott minden ugyanúgy. Sajnos az emlékeket nem lehet kitörölni, főleg nem azokat, amelyek ennyire fájnak. De ma ebédidőben volt lehetőségem kiszabadulni a Minisztériumból és már a friss levegő is jót tett, kezdtek kitisztulni a gondolataim. Ilyenkor hiányzott, hogy a farmon tölthessem az időmet, ahol minden nyugodt és csendes volt, ahol ott volt Kökörcsin. De nem hagyhattam ott a munkámat, amit Jake nagy nehezen szerzett nekem. Nem fordíthattam hátat mindennek azért, hogy otthon beforduljak magamba.
Ma azonban egy baráti beszélgetés volt kilátásban, Augustus Pye, aki korábban a Mungóban kezelte Logan-t az egyik utazása során szerzett sérülése után, meghívott kávézni. Azt hiszem mostanában őt egyedül nevezhettem a barátomnak, talán sok volt bennünk a közös azért barátkoztunk össze, miközben Logan-t kísérgettem a kezeléseire. Ráadásul ez elég okot adott nekem arra, hogy tényleg kiszabadulhassak az íróasztalom mögül.
A Szent Mungó egész csendes volt így ebédidő táján, a kávézóban pedig kifejezetten nagy volt a pangás, Augustus alakját azonnal kiszúrtam.
– A lehető legjobbkor hívtál el kávézni – mondtam, miután a pultnál kértem egy zöldteát kávé helyett és leültem mellé az asztalhoz. Abban bíztam, hogy ez is segít majd, hogy nyugodtan menjek vissza dolgozni és túléljem a nap második felét is. – Nem tudom, hogy meddig fogom bírni a Minisztériumban. Daniel jelenléte az őrültbe kerget – tettem hozzá és ez felért egy vallomással is. De nem akartam panaszkodni, most csak egy egyszerű beszélgetésre vágytam, problémák nélkül. Habár úgy tűnt, hogy Daniel képében a problémák mindig üldözni fognak.
– Hogy vagy? Milyen az első napod? – kérdeztem, hogy témát váltsak és közben a pultos fiú kihozta a teámat.
Naplózva


Augustus Pye
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 08. 04. - 10:03:39 »
+1

Csak egy kávé
Dylan



2001. július 25.

Hosszan bámultam az előttem lévő magazint, igyekeztem belemerülni a kanapék és dohányzóasztalok rengetegébe. De nem ez volt az, ami megült igazán a gondolataim között. Újra és újra az jutott eszembe, ahogyan Piper hozzám ért a mosdóban, ahogy magához húzott, ahogy megpróbált megint uralkodni felettem. Nem hagyhattam neki tovább. Nem engedhettem meg, hogy megint megalázzon, mint azon a napon, mikor majdnem azt hittem, hogy szerethettjük egymást. Kár volt egy pillanatig is bízni benne.
Csak akkor pillantottam fel az újságból, amikor Dylan megjött. Addig is biztosan feltűnt a pult mögött ácsorgó fiatal varázslónak, hogy nem lapoztam. Nem lapoztam, mert Piper megint alattomosan és kegyetlenül beszivárgott minden gondolatom mögé. Undorodtam tőle, undorodtam, hogy megint ilyen közel férkőzött hozzám. Szabadulni akartam, de nem tudtam… olyan volt a közöttünk lévő kötelék, mint valami elvághatatlan fonál, amire sem mugli eszköz, sem varázslat nem volt.
– A lehető legjobbkor hívtál el kávézni – mondta Dylan, miközben becsuktam az újságot és szürcsöltem egyet a kávémból. Én sem bántam annyira, hogy ma találkoztunk, éppen akkor, mikor eszembe jutott az az éjszaka… az, amikor ügyeletes voltam és először pillantottam meg azt a szemétládát. –   Nem tudom, hogy meddig fogom bírni a Minisztériumban. Daniel jelenléte az őrültbe kerget.
Sóhajtottam egyet, majd fanyar mosoly ült ki az arcomra. Régen nem tudtam már őszintén nevetni, nem volt bennem sok vidámság. Ezt Dylan bizonyára tudta, de nem bántam, hogy nem firtatja a dolgot. Szívem szerint meg is tartottam volna magamnak örökre, hogy mekkora bolond vagyok… hogy miket tettem és hogy egy gyilkost ilyen közel engedtem magamhoz.
Megremegett a kezem, ahogy leeresztettem a csészét az asztalra. Régóta így van ez, régóta nem vagyok stabil. Talán csak egy kicsit javult a helyzet, hogy egy éve egyedül vagyok és próbáltam helyre rázni magam. Kiszabadultam a régi lakásból, magamnak rendeztem be ezt a mostanit.
– Azt látom… – bólintottam aztán. Dylan és Daniel között már régóta húzódott ez a macska-egér harc, de azért még nekem is elég egyértelmű volt, hogy valójában szeretik egymást. Ezt persze sosem említettem meg neki, hogy esetleg megpróbálhatná elhívni egy kávéra vagy vacsorára… valószínűleg azonnal kiborulna.
– Mit csinált már megint? – kérdeztem, de az ujjaim az újság borítójának sarkával játszottak. Nem tudtam kiverni a fejemből a korábbi gondolatokat… valószínűleg azért, mert az egész napomat itt töltöttem, ahol megismertem őt. Igen, még én is éreztem valamit, de megpróbáltam elnyomni. Piper nem érdemelte meg, olyan dolgokkal zsarolt, olyan dolgokat tett, amit nem tudok megbocsátani neki.
– Hogy vagy? Milyen az első napod?
Újabb sóhaj szakad ki belőlem, de ez jóval gondterheltebb volt, mint az előző. Mindenesetre a válasz előtt inkább ittam egy újabb korty kávét.
– Hát… mozgalmas azt hiszem. Egy gyerek magába tömött egy marék Bogoly Berti-féle mindenízű drazsét. Aztán rosszul lett és végig hányta a délelőttöt… még sosem volt a taláromon szivárványszínű hányás. De most ezt is megtapasztaltam – válaszoltam kicsit felnevetve. Nem azért osztottam meg vele, mert ez aztán olyan mocskosul leterhelt, inkább csak azért, mert szimplán vicces volt. Reméltem, hogy Dylan is nevet egy kicsit. – Ez mondhatni mindennapos lesz innentől. – Legyintettem aztán és a csészémet piszáltam továbbra is.
– Szóval az én napom azt hiszem jobban telt, mint a tiéd… legalábbis eddig.
Naplózva


Dylan Harlow
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 08. 09. - 17:49:54 »
+1

Csak egy tea


2001. július 25.

Úgy éreztem, hogy Augustus nincs teljesen itt lelkileg, de nem akartam szóvá tenni. Mindenkinek megvannak a maga problémái és úgy sejtettem, hogy az első napja így is bőven elég stresszes. Mivel nekem manapság minden egyes napom stresszesnek tűnik valahogy nem is gondoltam bele abba, hogy mások miken mennek keresztül a munkahelyükön. Márpedig a Minisztériumban ülni egy csúnya íróasztal mögött azért mégsem annyira stresszes, mint itt a Szent Mungóban helyt állni. A körülmények kérdése már más, de tényleg próbáltam mindent megtenni, hogy ne kelljen erre gondolnom. Jó volt kiszabadulni a Minisztérium fullasztó légköréből és egy kicsit most úgy éreztem, hogy tényleg rendben vannak a dolgok. Általában így szoktam érezni, hogyha Daniel nincs a közelemben.
Tudom, hogy hülyeség azt hinnem, hogy csak ő hozza ki belőlem a rossz tulajdonságaimat – hiszen ezek nyilván alapban is a természetemhez tartoznak, de nem tudom. Én nem tartottam magamat soha rossz embernek, nem gyűlöltem úgy igazából senkit sem azelőtt. A háború utáni üresség tett talán ilyenné, nem tudom, de nem egészen így képzeltem el a felnőtt életemet.
Úgy értem mindenkinek van egy képe, hogy mit szeretne látni a jövőjében. Nos, nekem ebben a jövőben mindig benne volt Peter, de az élet úgy alakította, hogy ez teljesen lehetetlenné vált. Még most is nehezen fogadtam el, néha azt reméltem, hogy egyszer csak megint láthatom és elmondhatok neki mindent. De sajnos minden évben amikor elmentem a temetőbe be kellett látnom, hogy Peter már visszafordíthatatlanul nem tartozik ide. Daniel és én maradtunk, ezt kellett volna valahogy elfogadnom, de nem ment.
– Hát… mozgalmas azt hiszem. Egy gyerek magába tömött egy marék Bogoly Berti-féle mindenízű drazsét. Aztán rosszul lett és végig hányta a délelőttöt… még sosem volt a taláromon szivárványszínű hányás. De most ezt is megtapasztaltam. Ez mondhatni mindennapos lesz innentől. – jó volt hallgatni, ahogy Augustus beszélt, egyszerűen tényleg olyan hatással volt rám, ami sikeresen elfeledtette velem a tényét annak, hogy egyébként mi vár rám nem egészen egy óra múlva, ha visszatérek a munkahelyemre. Furcsa ez az egész, soha nem gondoltam volna, hogy valakit ennyire közel tudok engedni magamhoz, de Augustus jó barát volt, könnyű volt vele beszélni és úgy éreztem, hogy a titkaim biztonságban vannak vele.
– Azért biztosan lesznek ennél komolyabb eseteid is – válaszoltam nevetve, elképzelve a szivárványszínű hányást nehezen tudtam komolyan venni ezt az esetet.
– Szóval az én napom azt hiszem jobban telt, mint a tiéd… legalábbis eddig. – mondta végül és bólintottam.
– Hát rajtam nem nehéz túl tenned. Meg kellene próbálnom nem ennyire tragikusan megélni a napokat odabent – vontam meg a vállamat, már ezerszer elhatároztam, hogy így lesz. Kökörcsin ha tudna beszélni biztosan rengeteget tudna mesélni arról, hogy hányszor köszöntem el tőle úgy reggel, hogy ez a nap más lesz. Aztán soha nem lett más. – Nem akarok panaszkodni, igazából ez az én hibám is – tettem hozzá, majd belekortyoltam a teámba.
Kétségtelen, hogy nekem kellett volna engednem, hiszen Daniel mondhatjuk, hogy kedvesen nyitott felém. Csak én nem akartam ezt, mert azt gondolom még most is, hogy nincs szükségem a barátságára. Viszont ez a szenvedés senkinek sem jó, tisztában vagyok vele. Végre össze kellene szednem magamat, hogy ne én legyek az aki folyamatosan elutasítja a segítségét, de valamiért mégsem megy. Talán azért, mert Daniel pont azt az egyetlen titkomat tudja, amit évekig meg tudtam őrizni csak magamnak.
– Talán meg kellene próbálnom elengedni a múltat – vontam meg a vállamat, miközben a teáscsészémet néztem. Nem akartam látni, hogy Augustus milyen arccal néz rám, de a véleményére azért kíváncsi voltam. Ha valaki jó tanácsokat tud adni, akkor az minden bizonnyal ő.
Naplózva


Augustus Pye
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 08. 15. - 10:57:17 »
+1

Csak egy kávé
Dylan



2001. július 25.

Ahogy Dylan szemébe néztem megint normális embernek éreztem magam. Olyannak, akinek barátai vannak, élete és végre nem csak egyedül kuksol a szobája sarkába. Az elmúlt egy évben szép lassan leépültek az ilyen jellegű kapcsolataim. A régi iskolai barátaim távol maradtak tőlem. Talán azért, mert Piper tett egy-két olyan dolgot, ami engem is őrültnek állított be. Ők nem láttak be a falam mögé, nem tudták, hogy nem magamtól lettem ilyen.
–  Azért biztosan lesznek ennél komolyabb eseteid is – válaszolta Dylan, miután elmeséltem neki, hogy mi történt velem ma. Végül is az első napok mindig ilyenek, valami hülyeség történik. A legelső első napomon is egy kisfiút kezeltem, akit egy igencsak ritka varázsbogár csípett meg. Szószerint világító kiütései lettek tőle. Emlékszem Smethwyck azt hitte, nem fogjuk tudni meggyógyítani, ezért egész éjjel a gyerek mellett ültem és tartottam benne a lelket, míg a főnököm kikérte külföldi kollégák véleményét. Most viszont, hiába kerültem magasabb pozícióba, hiába kaptam betegeket… biztosan tudtam: egy komoly esetet sem fognak nekem átengedni. Látták, hogyan remeg a kezem, látták a vakszememet, ami fénytelenül meredt előre… és tudták, mennyire instabil vagyok. Ezerszer is kezdhetek új életet, nem leszek már jobb.
– Talán – vontam vállat. Nem akartam belemenni ebbe a gondolatba, végül is azért találkoztunk, hogy egy kicsit mindketten felszabaduljunk. Inkább témát váltottam, hogy szépen Dylanre tereljem a szót. Akármennyi baj is érte, az ő élete egy fokkal még mindig vidámabb volt az enyémnél… hiszen legalább nem volt tök egyedül és ott volt ez a bizonyos Daniel is, aki minden bizonnyal többet jelentett neki egy bosszantó kollégánál… csak még nem merte bevallani magának.
– Hát rajtam nem nehéz túl tenned. Meg kellene próbálnom nem ennyire tragikusan megélni a napokat odabent – mondta. Hát ebben egyetértettünk. Kicsit tényleg túlságosan magára vette ezt a Daniel dolgot, pedig ha jól kezelné még irányíthatná is a helyzetet. Végül is nem egy olyan gyilkos elméről van szó, mint Piper, aki kikötözné és megkínozná, ha esetleg nem fogadna szót neki. Igaz… ő ezt már velem sem teheti meg. Gyenge lett, gyengébb, mint volt és ha meg is próbálkozna, én tuti nem hagynám magam neki többé. – Nem akarok panaszkodni, igazából ez az én hibám is.
Felemeltem a csészémet, hogy egy korty kávét igyak. Keserű volt, tökéletes ébresztő erre a fél-egyórás kis szünetre, amit engedélyeztem magamnak két vizit között. Ez kellett most nekem, hogy picit kikapcsoljam az agyamat, hogy a barátommal legyek és tisztán tartsam a gondolataimat.
 – Ugyan már– legyintettem, majd elmosolyodtam. Nem akartam, hogy kellemetlenül érezze magát még az én társaságomban is.
–  Talán meg kellene próbálnom elengedni a múltat – hajtotta le a fejét, erőteljesen szuggerálva a teáscsészét. Ezek szerint tényleg rossz kedve lett… remek, megint valami elrontottam, mert a saját hülye depressziós személyiségemet ráerőltettem. Sóhajtottam egyet, miközben bal kezem ujjai az újságom fedelén doboltak.
– Ebben lehet valami – bólintottam. Igyekeztem a lehető legbíztatóbb hangot megütni, nem mintha én el tudtam volna engedni a múltat. Belekapaszkodtam, hogy erőt adjon ellökni Pipert magamtól. Azt hittem erős vagyok, de valójában ijedt és gyenge voltam… tudtam, hogy majd megint megkeres és megint megpróbál bántani. – Tudod, szerintem Daniellel még jól is kijöhetnél, ha adnál neki egy esélyt és nem hagynád, hogy felmérgesítsen akármivel… – mondtam. – Egyáltalán mivel tud ennyire felidegesíteni? Az alapján, amiket mondtál, nem tűnik úgy, hogy szándékosan piszkálna.
Naplózva


Dylan Harlow
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2020. 08. 17. - 19:13:19 »
+1

Csak egy tea


2001. július 25.

Nem akartam, hogy ez a beszélgetés túl depressziós irányba menjen el, elvégre éppen azért jöttem ki erre a teára, hogy megnyugodjak és jól érezzem magamat. Nem normális, hogy ennyit görcsölök azon, hogy egy épületben kell lennem Daniel-el. Nem is látom egész nap, mégis a puszta gondolatától kiver a víz és bármit megtennék, hogy ne kelljen egy helyen dolgoznunk. Tudom, szörnyű ember vagyok, pedig alapban nincsenek ilyen gondolataim, de miatta minden más. Nem mintha ezt a témát akartam volna ma erőltetni, Agustus-nak is nyilván van éppen elég problémája és gondolom ő is csak lazítani szeretett volna egy csésze kávé mellett, nem pedig az én életem tragédiáját hallgatni.
– Tudod, szerintem Daniellel még jól is kijöhetnél, ha adnál neki egy esélyt és nem hagynád, hogy felmérgesítsen akármivel… – mondta Augustus, kedves volt, pedig én folyamatosan csak panaszkodtam vagy szomorkodtam. –  Egyáltalán mivel tud ennyire felidegesíteni? Az alapján, amiket mondtál, nem tűnik úgy, hogy szándékosan piszkálna.
– Peter és ő már azelőtt is barátok voltak, hogy megismerkedtünk volna a Roxfortban. Peter pedig… – elhallgattam hirtelen. Augustus tudta, hogy mi a helyzet. Otthon azonban nem tudtam erről senkinek sem beszélni. De talán tudták, nem tudom, de Peter halálát emlegetni még most is nehéz volt. – Daniel volt az első, akinek elmondtam, hogy szerelmes voltam Peter-be. Nem akartam szándékosan elmondani, de ő volt ott velem a háború alatt, amikor… – megint elhallgattam, a kezem remegni kezdett, ezért gyorsan az asztal alá rejtettem.
Eddig csak Daniel előtt jött ki ez a remegés és a szenvedés, egyébként nem szoktam ilyen lenni. Ráadásul nem is akartam terhelni Augustust ezzel az üggyel, de őszintének kellett vele lennem. Rákérdezett, segíteni akart mint mindig, ezzel tisztában voltam, de olyan nehéz volt szavakkal kifejezni az érzéseimet. Még most is élénken láttam az egész jelentet, ahogy Peter meghalt a szemem láttára, mintha darabokra tört volna minden, amibe korábban kapaszkodtam. És az egész tényleg nem volt több egy pillanatnál.
– Tudja a titkomat, pedig nem akartam, hogy tudja. És úgy viselkedik, mintha csak mi maradtunk volna egymásnak, állandóan beszélni akar, kérdezget és én… én ezt nem bírom, én nem tudok erről beszélni. Főleg nem vele.  – hadartam el gyorsan, de nem éreztem a megkönnyebbülés kellemes érzését. Vettem egy mély levegőt és habár még mindig remegett a kezem megfogtam a teáscsészémet és ittam egy kortyot. Nem mertem Augustus szemébe nézni, tudom, hogy barátok vagyunk már egy ideje, de talán ezeket az érzéseket még ő sem ismerte, amik bennem tomboltak.
– Ha meglátom Daniel-t egyszerűen csak az jár a fejemben, hogy tud rólam valami olyat, amit senki más nem tud. Egy olyan dolgot, amit ellenem fordíthat és ettől rettegek. A legrosszabb pedig, hogy Peter úgy halt meg, hogy azt hitte Daniel tetszik nekem.  – tettem hozzá, még most is emlékeztem Peter arcára, miközben Roxmorts felé sétáltunk. Mikor azt mondta, hogy a „szerelem az szerelem”, de nem értett semmit sem.– Ne haragudj, nem akartam ennyire kiakadni – mondtam végül és lesütöttem a szememet, próbáltam jó dolgokra gondolni, de a remegő érzés és a szorítás a torkomban egyre erősödött. Nem akartam itt a Szent Mungóban kiakadni, habár nyilván itt tudtak volna segíteni rajtam, de nem akartam senkivel sem beszélgetni Augustuson kívül. Csak kellett egy pár perc, hogy összeszedjem magamat.
Naplózva


Augustus Pye
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2020. 08. 26. - 10:40:58 »
+1

 
Csak egy kávé
Dylan



2001. július 25.

Valahogy még mindig örömmel töltött el, hogy nem én vagyok a téma. Dylan saját problémái valószínűleg a háttérbe szorulnának, ha elmesélném neki, hogy az ex-szeretőm, aki amúgy egy gyilkos és erőszakos állat, visszatért. Nem tudott semmit erről az egészről és Piper nem volt éppen egy kávé mellé való téma. Ezt még én is beláttam. Meghát amúgy is… az én életemben semmi érdekes nincs. Csak félvak, remegőkezű medimágus vagyok, aki leginkább a saját önbizalomhiányával küzd meg.
–  Peter és ő már azelőtt is barátok voltak, hogy megismerkedtünk volna a Roxfortban. Peter pedig… – mesélte, miközben az én ujjaim a magazin lapjainak sarkát gyűrték tovább. Észre sem vettem, hogy mozdul, míg a kezét az ölébe nem húzta. – Daniel volt az első, akinek elmondtam, hogy szerelmes voltam Peter-be. Nem akartam szándékosan elmondani, de ő volt ott velem a háború alatt, amikor…
Csendesen nyeltem egyet. Gondoltam, hogy ekkor halhatott meg Peter, bár eddig elég felületesen ismertem a történetüket. Inkább csak az érzéseit iránta mondta el, meg azt, hogy elveszítette. Azt hiszem a háború mindenkitől elvett valakit. Tőlem az apámat, hiába élt még utána évekig. Sosem volt többé ugyanaz az ember… és mindezt Piper tette vele. Az a Piper, akivel én megpróbáltam boldogan együtt élni, akivel megpróbáltam lenni. Emiatt is csak bűntudatom támadt, ezért megráztam a fejem, lenéztem az ujjaimra. A körmeim szép ápoltnak tűntek, mert elmentem rendbe rakatni őket, de amúgy véresre rágtam az elmúlt hetekben a bőrömet.
–  Tudja a titkomat, pedig nem akartam, hogy tudja. És úgy viselkedik, mintha csak mi maradtunk volna egymásnak, állandóan beszélni akar, kérdezget és én… én ezt nem bírom, én nem tudok erről beszélni. Főleg nem vele.
Rólam senki sem tudta Ainsleyn kívül, hogy miféle ember vagyok igazából… csakhogy ő ezt kihasználta, ő akart engem. Talán mindig is ő volt az igazi, s ha Piper nem tolakodott volna közénk a mai napig együtt élnénk apám régi házában, mintha normális család lennénk. Hiányoztak az együtt töltött békés esték, vagy a vitáink… egyszerűen csak akartam őt minden porcikámmal vissza megint. Őt… vagy a normális kerékvágást, ki tudja…
Inkább Dylanre figyeltem, aki remegő kézzel emelte az ajkaihoz a csészét. Csak sóhajtottam egyet, mert aggódtam érte, de nem vágtam a szavába. Végig akartam hallgatni a mondandóját. Velem nem sokszor volt ilyen.
 Ha meglátom Daniel-t egyszerűen csak az jár a fejemben, hogy tud rólam valami olyat, amit senki más nem tud. Egy olyan dolgot, amit ellenem fordíthat és ettől rettegek. A legrosszabb pedig, hogy Peter úgy halt meg, hogy azt hitte Daniel tetszik nekem. Ne haragudj, nem akartam ennyire kiakadni.
Megráztam a fejemet.
– Nekem bármit elmondhatsz – biztosítottam és elhúztam a kezem a magazintól. Picit hátra dőltem a székemben és úgy néztem néma csendben az arcát. Azt akartam mondani, hogy szerintem Danielt szereti. De ezt nem tehettem meg, mert akkor bizonyára csak még idegesebb lett volna a közelében. – Túl kellene lépned Peter elvesztésén… mert egyelőre csak emészted magad ezen a dolgon. A háború már évekkel ezelőtt volt, te is megérdemled, hogy az életed rendes kerékvágásba rázódjon.
Nem akartam beleokoskodni. Bennem is rengeteg feszültség volt és mindent elkövettem, hogy a pszicho-medimágusokat elkerüljem. Főleg Pipert nem akartam bajba juttatni, haragudtam rá és tudtam, hogy nem engedném neki, hogy megint hozzám érjen… de nem akartam többé semmilyen téren az életembe.
– Neked komolyabb segítség kell... hogy megnyugodj...
Naplózva


Dylan Harlow
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2020. 08. 31. - 19:01:18 »
+1

Csak egy tea


2001. július 25.

Nagyon kellemetlenül éreztem magamat, az egész viselkedésemet meg mindent, ami velem történik mostanában. Néha tényleg olyan volt, mintha nem tudnék tisztán gondolkodni. A háború már régen volt, de én még mindig azokat a sebeket nyalogattam, amiket ott szereztem. Az agyam tudta, hogy Peter soha nem fog visszatérni, de valahol mégis azt reméltem, hogy talán igen.
Mások hogy tudtak elengedni, ami akkor ott történt? Biztos vagyok benne, hogy nem én voltam az egyetlen, aki elveszítette a legjobb barátját, de még most is hisztériás rohamot kaptam, ha csak belegondoltam, hogy mi történt. Kökörcsin volt az egyetlen kiutam, ha őt simogattam, akkor többnyire el tudtam engedni ezeket a gondolatokat. De a macskám nem mindig volt velem és természetesen tudtam nagyon jól, hogy meg kellene próbálnom felnőtt ember módjára kezelni a történteket. De olyan nehéz volt, minden iszonyatosan nehéz volt, akárcsak beszélni a történtekről. Daniel pedig biztosan beszélgetni akart és őszintén még a gondolat is megijesztett, nem véletlenül nem írtam neki vissza egyszer sem.
– Nekem bármit elmondhatsz. Túl kellene lépned Peter elvesztésén… mert egyelőre csak emészted magad ezen a dolgon. A háború már évekkel ezelőtt volt, te is megérdemled, hogy az életed rendes kerékvágásba rázódjon. – mondta ki Agustus, ami éppen lejátszódott bennem.
– Tudom, igazad van. Azon leszek, hogy elengedjem Peter-t –bólintottam és lassan a kezem remegése is kezdett elmúlni.
– Neked komolyabb segítség kell... hogy megnyugodj... – mondta kedves hangon Augustus és tudtam, hogy csak segíteni akart, de borsózott a hátam a pszichomedimágusoktól. Bárkivel szívesebben beszéltem volna, mint velük.
– Csak megpróbálom összeszedni magamat… mármint… kezdhetném azzal, hogy bocsánatot kérek Danieltől, amiért úgy viselkedek, mint valami hisztis idióta –mondtam és egészen határozottnak is hangzott a dolog. – Persze minden oka meglenne rá, hogy ne bocsásson meg… de hátha utána majd tudok vele beszélni, erről ami történt velünk.  Ő is elveszítette a legjobb barátját –tettem hozzá és lesütöttem a szememet. Annyira lefoglalt a saját fájdalmam, hogy soha nem foglalkoztam Daniel érzéseivel. Borzasztó embernek éreztem magamat, de ez a beszélgetés most elég sokat segített. Mert tényleg nem akartam ilyen ember lenni és most nekem kellett megtennem az első lépést. Nehéz lesz, mert Daniel egész lénye idegesít általában, de beszélgetni fogok vele, hogyha erre vágyott eddig, talán nekem is könnyebb lesz majd.
– Beszéljünk másról, te alig mondtál valamit –mondtam gyorsan és felnéztem Augustus-ra, most meg amiatt éreztem magamat kellemetlenül, hogy ez az egész beszélgetés végül rólam szólt és az én hülye problémáimról.
Naplózva


Augustus Pye
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2020. 09. 06. - 18:03:29 »
+1

Csak egy kávé
Dylan



2001. július 25.

Az órámra pillantottam, ami nagyjából jelezte, hogy még negyedórám van arra, hogy itt ücsörögjek és cseverésszek, aztán vissza kell mennem a frontra. Nem vágytam rá, hogy újra lehányjon egy gyerek vagy, hogy megint egy hisztérikus boszorkány közölje velem, miért is történt vele az, ami. Egy részem persze hálás volt, hogy most csak rendeltem és nem sóztak a nyakamba máris egy ügyeletet, aminél rosszabb igencsak kevés van a Mungóban medimágusként. Legutóbb például egy hirtelen jött gyereket kellett a világra segítenünk.
Dylan története persze kizökkentett a feszültségből, amit az első napom okozott. Érdekes volt végig hallgatni mit érez s mennyire próbálja elnyomni magában azt, ami mindenki számára nyilvánvaló… mégpedig, hogy érez valami Daniel iránt. Ha nem így lenne, nem tudná felhúzni sem az illető, hiszen egyszerűen hátat fordítana neki.
–  Csak megpróbálom összeszedni magamat… mármint… kezdhetném azzal, hogy bocsánatot kérek Danieltől, amiért úgy viselkedek, mint valami hisztis. Persze minden oka meglenne rá, hogy ne bocsásson meg… de hátha utána majd tudok vele beszélni, erről ami történt velünk.  Ő is elveszítette a legjobb barátját.
A hangja kicsit határozottabb lett, ráadásul, mintha érteni kezdte volna, amire rá akartam világítani. Ha egy kicsit is merné kinyitni a szemét, mindarra, ami a Peter utáni világban maradt neki, akkor láthatná: van egy Danielje. Egy Danielje, aki ugyanazt szenvedte el, mint ő és minden bizonnyal ugyanazt is érzi, mint ő.
Bólintottam egyet, apró mosollyal az arcomon, hogy jelezzem, most jól gondolkodik. Persze az emberek sokszor átgondolnak dolgokat… aztán nem változik semmi. Én is így voltam vele sokáig, Piper esetében, akinek csak hagytam magam bántani, pedig minden erőmmel tudtam, ez így nem helyes.
– Beszéljünk másról, te alig mondtál valamit – terelte rám a szót.
– Nekem közel sem ennyire izgalmas az életem – legyintettem egyet, majd a magazinra mutattam magam mellett. – Csak az új lakásom berendezése köt le. Egy régi gyárépületben alakították ki, nagyon modern, nagyon különleges, de még sok apróság hiányzik. Lényegében csak a nagyobb holmikat vettem meg eddig. – Tettem hozzá és visszahúztam a kezem, ezúttal hátra dőlve a széken, az ölembe tettem. Azt nem akartam neki elmondani, hogy tavasszal összefutottam a bérgyilkos exemmel… mert hát akkor a bérgyilkos exemről is mesélnem kéne. Felkavaró volt még csak a gondolat is, hogy mit meg nem engedtem neki régen… most meg már azért leátkoznám a fejét, ha csak megpróbálna megérinteni.
– Ez és a munka miatti kellemes stressz most éppen minden időmet leköti. Ezt viszont nem bánom. Kezdem magam jól érezni a bőrömben, úgy ahogyan kell. – Folytattam kicsit belemerülve ebbe a témába. – Legutóbb is csak a könyvtárba ültembe olvasni egy kicsit. Ez volt talán a legizgalmasabb dolog, amit csináltam. Bocsi, hogy nem tudok semmi szórakoztatóbbat mesélni… – Mosolyodtam el megint. Én valójában ezt tényleg nem bántam. Valahogy most ez így volt rendjén. Szükségem volt a nyugalomra, hogy kicsit csak éljek.
Naplózva


Dylan Harlow
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2020. 09. 12. - 10:53:14 »
+1

Csak egy tea


2001. július 25.

Már nem sok idő volt vissza egyikünk ebédszünetéből sem, ráadásul így is én beszéltem nagyrészt végig és ezért most jobb érzés volt, hogy végre Agustus is kapott egy kis időt. Nem akartam neki panaszkodni, de mégis annyira jó érzés volt végre elmondani valakinek, hogy mik is történnek pontosan. A testvéreimmel nagyon szoros a kapcsolatom, de Daniel-ről és erről az egészről, ami a fejemben zajlik velük sem tudtam beszélni. Még Logan sem tudta, hogy mit éreztem Peter iránt, pedig benne bízom meg a legjobban.
Augustus nem családtag, talán ezért volt annyira könnyű és felszabadító beszélni neki az érzéseimről. Általában a kedvességem mögé bújok és úgy teszek, mintha semmi bajom nem lenne, de nem tudom már sokáig tagadni, hogy igenis vannak gondok velem. Talán ezeket tényleg csak egy normális beszélgetés tud megoldani… Daniel-el. Be kell valljam egy kicsit azért ideges voltam már a gondolattól is, hogy tennem kell felé egy lépést. De felnőtt ember vagyok, úgy is kell viselkednem és ezért kell bocsánatot kérnem tőle.
– Nekem közel sem ennyire izgalmas az életem. Csak az új lakásom berendezése köt le. Egy régi gyárépületben alakították ki, nagyon modern, nagyon különleges, de még sok apróság hiányzik. Lényegében csak a nagyobb holmikat vettem meg eddig – magyarázott Augustus és még a hangja is megnyugtatott.
– Ez jól hangzik, szívesen segítek, ha szeretnéd… nem igazán csinálok mostanában semmit sem, ha van egy kis szabadidőm. Persze, ott a farm, de most, hogy Logan is otthon van igazából eléggé kézben tart mindent –mondtam. Szívesen ajánlottam fel neki a segítségemet, hiszen tényleg néha el kellett szakadnom a farmtól. Tudom, hogy ott éreztem magamat a legjobban, ott volt apa, a testvéreim és Kökörcsin… de mégis, a való életben is kellett egy kicsit élnem már. Annyi minden kimaradt az elmúlt években, szó szerint nem jártam sehova, csak dolgozni.
–  Ez és a munka miatti kellemes stressz most éppen minden időmet leköti. Ezt viszont nem bánom. Kezdem magam jól érezni a bőrömben, úgy ahogyan kell. Legutóbb is csak a könyvtárba ültem be olvasni egy kicsit. Ez volt talán a legizgalmasabb dolog, amit csináltam. Bocsi, hogy nem tudok semmi szórakoztatóbbat mesélni…– folytatta Augustus és irigyeltem kicsit, hogy ennyire átlagos dolgokat csinál.
– Az én életem sem kifejezetten izgalmas, inkább csak nyűglődés. De jó hallani, hogy kezded jól érezni magad a bőrödben –válaszoltam mosolyogva, azt nem tettem hozzá, hogy látszik rajta, hogy sok mindenen ment keresztül. Én most ugyan kiöntöttem neki konkrétan a szívemet, de nem vártam el, hogy cserébe bármit is elmondjon a saját problémáiról. Viszont azt sejtettem, hogy nem mindig volt rózsás a hangulata mostanában. Nem véletlen azért, hogy annyira sok mindenben úgy érzem, hogy hasonlítunk, talán egyikünk sem teljesen százas. De ez nekem erőt adott, hogy nem vagyok teljesen egyedül. Augustus talán nem is sejtette, hogy mennyire hálás vagyok neki.
– Sajnos, hamarosan vissza kell mennem a Minisztériumba – mondtam egy kicsit letörten, miközben a pult mögött felakasztott hatalmas órára néztem. – Kérlek, gondolj arra, hogy minden rendben menjen Daniel-el–kértem, most mindennél nagyobb szükségem volt a bíztató szavakra.
Naplózva


Augustus Pye
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2020. 09. 15. - 07:20:10 »
+1

Csak egy kávé
Dylan



2001. július 25.

Valahogy nem kívánkoztam vissza a munkába. Nem tudom miért… talán mert tudtam, hogy megbélyegeznek, hogy gyengének tartanak a kollégák, hiába ajánlották fel Smethwyck helyét. Vezetőpozíció volt, mégis megkötötte a kezemet. A lehető legkevesebbet kellett így ugyanis páciensek közelébe nézni. Szántak, mert megvakultam félig, szántak, mert remegett a kezem. Talán ezért is szabadított kicsit fel ez a beszélgetés Dylannel. Nem kaptam tőle azt a nézést… és nekem sem kellett egy kicsit a saját életemmel törődni. Amikor meg még is, hát a lakásról beszéltem, megpaskolva a mellettem heverő lakberendezési magazint.
–  Ez jól hangzik, szívesen segítek, ha szeretnéd… nem igazán csinálok mostanában semmit sem, ha van egy kis szabadidőm. Persze, ott a farm, de most, hogy Logan is otthon van igazából eléggé kézben tart mindent – magyarázta.
– Ha van kedved, eljöhetsz velem a hétvégén vásárolni… – bólintottam és kicsit távolabb tolva magamtól a kiürült kávés csészét, hátra dőltem a székemben. Nem éreztem úgy, hogy a tanácsaim megnyugtatták volna őt. Mármint én nagyon szerettem volna, ha igen… de az emberek nem ilyenek. Mindenkit egyfajta magszokás hajt, amit rengeteg erő megtörténi. Talán több is, mint elviselni a szenvedést. Emlékeztem a saját példámra… ahogy hagytam magam kínozni Pipernek, csak mert már az volt a természetes, hogy előbb-utóbb felbukkan az életemben.
– Az én életem sem kifejezetten izgalmas, inkább csak nyűglődés. De jó hallani, hogy kezded jól érezni magad a bőrödben. – Csak bólintottam, egyfajta köszönetképpen. Nem azért, mert meghallgatott. Igazából arra jó ideje nem nagyon volt szükségem. Viszont elterelte a figyelmemet, feladatot adott azzal, hogy valami tanáccsal szolgáljak neki. Ez pedig most olyan volt, mint egy mentőöv a végtelenül hullámzó tengeren. Kihúzott egy pillanatra, még ha hamarosan vissza is kerülök, ha besétálok a vizsgálóba és újabb gyerek hány le.
– Sajnos, hamarosan vissza kell mennem a Minisztériumba – pillantott a pult felé a hatalmas órára. Hát én is követtem a tekintetét. Valóban, éppen akkor járt le az én ebédidőm is, így hát az ujjaim közé fogva a magazint, lassan fészkelődni kezdtem. Nem siettem annyira, a veszélyesebb eseteket úgysem bízta volna rám senki, ahogy minden bizonnyal az éjszakai ügyeletet sem fogják soha. Csak a nevem miatt voltam itt, hiszen ki ne tisztelne valakit, akit Pye-nak szólítanak medimágus körökben? – Kérlek, gondolj arra, hogy minden rendben menjen Daniel-el.
– Minden rendben lesz. – Kúszott egy kis mosoly az arcomra, ahogy felálltam és intve, hogy induljunk meg a lépcső felé léptem. – Tudod Dylan, szerintem minden a legnagyobb rendben lesz. Csak kezeld kicsit lazábban az egészet. – Tettem hozzá és elkísértem és megálltam a lépcső tetejénnél, hogy búcsút vegyünk egymástól. Bár nem voltam az az ölelgető típus, de most odahúztam egy rövid időre magamhoz, azt hiszem szüksége volt erre.
– Legyen szép napod! – búcsúztam, majd megindulva a mosdók felé, még egy utolsó búcsút intettem felé.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 10. 25. - 17:27:49
Az oldal 0.07 másodperc alatt készült el 40 lekéréssel.