+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Előtörténetek
| | |-+  Futottak még
| | | |-+  Dylan Harlow
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Dylan Harlow  (Megtekintve 1464 alkalommal)

Dylan Harlow
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 07. 12. - 15:55:57 »
+1

DYLAN HARLOW


When the sun has set, no candle can replace it.

        Alapok
jelszó || "Tűnj el, te rusnya dög!"
 így ejtsd a nevemet || Dilen Hárló
nem ||férfi
születési hely, idő || Sevilla, Spanyolország, 1980. február 14.
horoszkóp || vízöntő
kor || 21 éves
vér || félvér
 munkahely || Mágiaügyi Minisztérium - Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztálya - Nemzetközi Varázskereskedelmi Felügyelőtestület (adminisztrátor/asszisztens)


         A múlt

Ha az apámra gondoltam mindig az jutott eszembe, hogy mennyire büszke ember volt. Elsősorban büszke volt arra, hogy britt. Ezenfelül büszke volt a fiaira és arra, hogy képes volt kilépni a halálfalók közül. Nem sokat beszélt erről, de nem is tagadta soha, hogy valaha Voldemort csatlósai közé tartozott. Az én születésem előtt döntött úgy, hogy felhagy ezzel az élettel és megpróbál rendes varázsló lenni. Azt hiszem, hogy a család változtatta meg. Mielőtt megismerte volna anyámat nem hiszem, hogy gondolt arra, hogy valaha is családot fog alapítani és boldog lesz. Amerikában találkoztak, de túl sokat nem tudok ennek a körülményeiről azon kívül, hogy minden bizonnyal teljesen a véletlen műve volt, hogy egymásba futottak. Apa azért sem beszélt róla, mert anya tragikus hirtelenséggel elhagyott minket.
Négyen voltunk testvérek, mind a négyen fiúk és valahogy úgy éreztem, hogy a két idősebb bátyám többet tud anya halálának körülményeiről, mint én meg az öcsém. De ha valamit nem hagyott az apám, akkor az az volt, hogy erről beszélgessünk és szomorkodjunk. Anyát nem lehetett szóba hozni és egyetlen fénykép sem maradt meg róla a házban. Én sem nagyon emlékeztem rá, öt éves voltam mikor ez az egész történt, az öcsém pedig csak kettő.
De apa tényleg tett róla, hogy ne nagyon foglalkozzunk anya elvesztésével és ne bánkódjunk azon, hogy már nincsen többé. Jake volt a legidősebb bátyám, ő apa után kapta a nevét és azt hiszem ő volt a legokosabb közülünk, a Roxfortban meg egyenesen népszerű volt a diákok és a professzorok körében is. Utolsó éves volt, amikor én elkezdtem a Roxfortot, de akaratlanul is mindig hozzá hasonlítottak a professzorok. Logan, a második bátyám ugyanezen keresztül ment mielőtt én és gondolom Ryan az öcsém is hasonlókat élt át mikor elkezdte tanulmányait a Roxfortban.
Logan volt a legmakacsabb ember, akit ismertem, mindig a maga feje után ment. Azt hiszem, hogy mondhatjuk, hogy hirtelen haragú is volt, de ugyanakkor tűzzel-vassal védte a családunkat. Ha valaki a Roxfortban csak egy rossz szót szólt hozzám ő szinte a semmiből jelent meg és védett meg. Nem egyszer kapott a forrófejűsége miatt büntetőmunkát és a háza súlyos pontlevonásokat. De akármennyire forrófejű is volt, nagyon szerettem, talán vele álltunk a legközelebb egymáshoz a testvéreim közül. Jake próbált mindig apa támasza lenni, hiszen hiába volt apának rendes munkája négy fiút eltartani nem volt egyszerű, ráadásul a magunk módján mind a négyen elég sok gondot okoztunk neki.
Ryan kisebb korában rettenetesen önző volt, sokat hisztizett, de én ezt arra fogtam, hogy anya nélkül felnőni nagyon nehéz volt és ezt a szerepet egyikünk sem tudta pótolni az életében. Nekem sem volt sok emlékem anyával, de neki még annyi sem volt, mint nekem. Ő volt az egyetlen közülünk, aki tényleg mégcsak egy fényképet sem látott róla és emiatt nem is érezte azt, hogy valaha lett volna anyja. De az önző és hisztis viselkedését kinőtte egy idő után. Mikor a háború elérte a Roxfortot nem is igazán volt más választása.
És hogy ki voltam én ebben a családban? Én voltam a kedves és érzékeny testvér. Érdekes, hogy így alakult, de valahogy rám ragadt ez a szerep és valamiért könnyen megszerettek az emberek. Nem szerettem a hangoskodást és a veszekedést, utáltam, ha apa és Logan a legapróbb dolgokon összekaptak teljesen feleslegesen. Jake próbált a békítő szerepében feltűnni általában, de mivel Logan annyira makacs volt, ez valahogy sosem volt sikeres. Ettől függetlenül a fiús háztartásunkban minden jól ment, mindig volt mit enni és mindenki kivette a részét a házi munkában. Nem voltunk gazdagok, de mindent megtettünk, hogy úgy érezzük, mintha minden rendben lenne.
Egy farmra költöztünk mielőtt elkezdtem volna a harmadik évemet a Roxfortban és ez rengeteg munkával járt. Vettünk bárányokat, voltak kutyáink és pár csirkénk meg kacsánk. Varázslatot nem használhattunk semmihez sem, apa kifejezett kérésének eleget téve, mindent mugli módon kellett megoldani a ház körül, de egyikünk sem bánta. Még a hisztis Ryan is szeretett az állatokkal foglalkozni, a csirkéket kifejezetten imádta. Amikor először keltek ki kiscsibék el sem akarta hagyni a ketrecet, legszívesebben beköltözött volna a tyúkok közé. Nekem a bárányok voltak a kedvenceim, így szívesen vittem ki őket a mezőre mindennap és szívesen gondoskodtam az etetésükről is.
– Jake, te emlékszel anyára? – kérdezte Ryan egy augusztusi forró éjszakán. Kint feküdtünk a ház mögötti pázsiton és a csillagokat néztük, ez egyfajta szokás volt nálunk az ilyen forró nyári estéken. Csak mi négyen és a kutyák, teljes nyugalomban a csillagos ég alatt. Ryan tizenkét éves volt, de ezelőtt egyszer sem kérdezett anyáról ennyire egyértelműen és nyíltan, talán a maga módjén félt is szóba hozni. A szemem sarkából láttam, hogy Jake és Logan egy pillanatra egymásra néznek.
 – Igen – válaszolta végül a bátyám. – Még nagyon kicsi voltál, amikor meghalt, nem nagyon emlékezhetsz rá – tette hozzá egészen csendesen.
– Mesélnél róla? – kérdezte Ryan félénken, ami teljesen szokatlan volt tőle. Jake tizenegy éves volt, amikor anya itt hagyott minket, tehát ő emlékezhetett a legjobban rá. Logan is valószínűleg emlékezett, de ő olyan volt, mint apa, utálta, ha szóba került anya.
– Anya… emlékszem, hogy mindig befonva hordta a haját és mindig szappan illata volt. A keze puha volt, de többet beszélt koreaiul, mint angolul. Azt hiszem, hogy hiányzott neki az otthona, habár onnan is menekülnie kellett – Jake szünetet tartott. Ezt még én is tudtam, igaz csak Logan-től, de anya Észak-Koreából származott és illegálisan átlépte a határt ezzel kockára téve a saját és a családja életét is. Amerikába menekült, ott ismerte meg apát. Együtt bejárták az egész világot leginkább azért, mert apának szinte mindig menekülnie kellett és ezért születtünk mindannyian másik országban, de még mielőtt Ryan egy éves lett volna véglegesen letelepedtünk Angliában. Néha az volt az érzésem, hogy anya talán soha nem szerette meg igazán az itteni életét, de ezt már nem tudtam megkérdezni tőle. És igen, mugli volt, de azt hiszem, hogy ez annyira nem volt fontos. Habár félig ázsiaiak voltunk mind a négyen ez a két bátyámon alig látszott, ellenben én és Ryan sokkal inkább ázsiainak tűntünk, mint európainak. – Szerette a friss virágokat és a koreai kultúráról mesélt nekünk. Amikor megszülettél, Ryan, rengeteget sírtál éjjel, ezért készített egy álomfogót a kiságyad fölé. Nem tudom miből gondolta, hogy működni fog, de valahogy ez megmaradt bennem, ahogy dolgozott azon az álomfogón.
– Milyen jó, hogy neked ennyi emléked van róla –jegyeztem meg, miközben az egyik kutyánkat simogattam csendesen. Az elmúlt években az anyával kapcsolatos emlékeim egyre csak halványultak, szinte már nem is emlékeztem az arcvonásaira, de Jake emlékei olyan élesnek tűntek vele kapcsolatban, hogy kicsit irigyeltem is miatta.
– Ezek csak emlékek – morogta Logan alig hallhatóan. Ryan nem kérdezett ezután anyáról, nem tudom, hogy azért, mert félt még többet megtudni róla vagy azért, mert úgy érezte, hogy felesleges. Neki tényleg nem voltak igazi emlékei róla és talán úgy érezte, hogy jobb is, ha nem próbál meg mások emlékein keresztül kötődni az anyánkhoz.
A család volt mindig is a legfontosabb nekem, ahogy a testvéreimnek és apámnak is. Azt hiszem, hogy ez volt a legértékesebb dolog, amit apa valaha is megtanított nekünk: a család mindenek előtt. Tudom, talán furcsán hangzik egy ex-sötét varázsló szájából, de kijelenthetem, hogy a testvéreimmel mi változtattuk meg apát. Miattunk akart jobb ember lenni és ezért mi is mindig azért küzdöttünk, hogy jók legyünk.
A Roxfortos éveimet nagyon élveztem, habár én fele annyira sem éreztem népszerűnek magamat, mint amennyire Jake az volt. De nem is számított ez igazából, ettől még voltak barátaim és amikor Ryan is elkezdte az iskolát kötelességemnek éreztem, hogy soha ne hagyjam magára. Azt hiszem ez egyfajta hagyomány volt a Harlow fiúk esetében, Jake a szárnyai alá vette Logan-t, amikor ő volt elsős, Logan pedig engem és én Ryan-t. Ezt is apa verte belénk, hogy mindig ott kell lennünk egymásnak és nagyon jól tette, hogy ezt megtanította. Olyan kötelék volt köztem és a testvéreim között, amit mindenki irigyelt.
A legjobb barátomat Peter Collins-nak hívták, már az első évfolyamtól kezdve elválaszthatatlanok voltunk. Rajta keresztül ismertem meg Daniel Baker-t is, akivel én különösebben nem voltam jóban, de Peter már gyerekkorában is ismerte. A mi kis hármasunk szinte minden percét együtt töltötte és amikor Ryan is elkezdett a Roxfortba járni ő is hozzánk csapódott néha, de meg volt a saját maga baráti társasága. Azonban valamikor az ötödik és a hatodik évfolyamunk között azt vettem észre, hogy egyre többször azt kívántam bárcsak Peter és én csak kettesben lennénk. Egyáltalán nem vallott rám, hogy ki akartam volna sajátítani a barátságát, de mégis egyre többször éreztem Daniel társaságát soknak. Azt egyenesen utáltam, amikor ők ketten már együtt voltak és nekem kellett odamennem harmadiknak. Nem igazán értettem sokáig, hogy miért alakult ez így, én tényleg nem tartottam magamat önző embernek. De akkor is azt kívántam, hogy bárcsak Peter csak velem foglalkozna.
– Olyan csendes vagy –állapította meg Peter. Hatodikosok voltunk, nagyjából tudtam tartani magamat és nem akadtam ki minden alkalommal, ha Daniel megjelent a semmiből. Roxmortsba tartottunk, kivételesen kettesben, de volt egy olyan érzésem, hogy Daniel valahol csatlakozni fog hozzánk és ettől már most keserűséget éreztem a számban.
– Csak gondolkodom –vontam meg a vállamat, szokatlan módon zavarban voltam Peter mellett. A szívem gyorsabban vert a kelleténél és éreztem, hogy a tenyerem izzad a kabátom zsebében. Hiányzott a megszokott nyugodtságom és teljesen össze voltam zavarodva az érzéseimet illetően. Annyira máshogy viselkedtem, hogy szinte már szégyelltem magamat.
– Min? – kérdezte Peter egy idióta mosollyal a képén.
– Dan… Danielen –hebegtem és éreztem, hogy elvörösödök. Örültem volna, ha Logan még a Roxfortba jár, akkor ki tudott volna rángatni most ebből a kellemetlen helyzetből.
– Oh – hümmögött Peter. – Úgy értem, engem nem zavar, szerintem te is tetszel neki.
– Te meg miről beszélsz? –kérdeztem megütközve, Peter pedig kérdő tekintettel nézett rám.
– Hát… csak azt mondom, hogy nem baj. A szerelem az szerelem. –vonta meg a vállát, én pedig azt sem tudtam, hogy mit mondjak. Hogy én szerelmes vagyok Daniel-be? Na persze, ha szeretek valakit, akkor az Peter. De nem tudtam kimondani, nem jöttek a szavak, nem tudtam azt mondani neki, hogy mekkora hülye és hogy ő az, akit igazából szeretek.
– Igyunk egy vajsört –mondtam végül, mert igazság szerint nem akartam erről beszélni. Szeretni valakit teljesen idegen érzés volt. Mármint, a családomat eddig is szerettem, de ez más fajta szeretet volt, olyan amit nem ismertem. Lehet, hogy féltem is tőle, nem tudom, de azt valahogy mégis tudtam, hogy Peter nem viszonozná ezt a fajta szeretetet. És ez fájt, mert legbelül végig arra vágytam, hogy szeressen, még ha nem is vallottam be magamnak. Féltem az elutasítástól, féltem attól, hogyha megtudja az érzéseimet, amiket még én sem értek, akkor csak elveszíteném és még mindig jobb megoldás volt csak a barátjának lenni, minthogy egyáltalán ne is legyen közöttünk semmilyen kapcsolat.
Utolsó éves voltam, amikor a háború elérte a Roxfortot. Ugyan apa már hosszú évek óta nem volt sötét varázsló, de mivel sokan ismerték a múltját a Roxfortban kezdtek minket enyhén szólva is megkülönböztetni. Ryan miatt erős próbáltam lenni és úgy tettem, mintha ezek csak szavak lennének, de sokszor legszívesebben csak elsírtam volna magamat és elbújtam volna valahova, ahol senki sem talál meg. Ryan negyedikes volt és mindent a szívére vett, azt meg különösen, hogyha a családját vette valaki a szájára. De Peter mellettünk állt és meglepő módon Daniel is, annyira nem voltunk egyedül, viszont én a magam részéről nyugodtabb lettem volna, ha Jake és Logan is itt vannak. De Jake már auror volt, a minisztériumi ügyek lefoglalták, Logan pedig a világot járta és csak azelőtt tért vissza Angliába, hogy megtámadták a Roxfortot.
– Ryan, nem maradhatsz itt, értsd már meg! –mondtam idegesen, miközben az öcsémet próbáltam rávenni, hogy ne harcoljon. Csak azt szerettem volna, hogyha biztonságban van és a Roxfort jelenleg nem volt biztonságos.
– Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak, te nem apa vagy és még csak nem is anya! –üvöltött Ryan könnyes szemekkel.
– Lehet, de akkor is rám kell hallgatnod! Csak én vagyok itt neked, érted? –kérdeztem dühösen.
– Gyűlöllek! A francba már, gyűlöllek! –Ryan keservesen sírni kezdett és tudtam, hogy ebben most benne van minden fájdalma. Az, hogy anya nélkül kellett felnőnie, hogy bántották az apja miatt és az, hogy csak én voltam itt neki pont ebben a helyzetben. Tudtam, hogy nem gyűlöl, de azért rosszul estek a szavai.
– Ryan, nagyon kérlek, menj haza! – kértem a lehető legkedvesebb hangomon, de én is alig tudtam visszafogni, hogy ne kezdjek el sírni. Valamikor ezután jelent meg Jake és Logan, mivel Jake volt az, akiért Ryan egyenesen rajongott az ő kérésére már hallgatott. Ha ő is részt akart volna venni ebben az egészben azt nem bírta volna ki egyikünk sem, neki biztonságban kellett átvészelni a háborút, egyszerűen nem lehetett máshogy.
– Neked sem kell itt maradnod, ugye tudod? – kérdezte Logan, miközben megszabadultam a taláromtól és a nyakkendőmtől, hogy ne akadályozzanak majd harc közben.
– Itt marad Peter és Daniel is, nekem is itt a helyem –válaszoltam, de természetesen féltem. Nem tudtam, hogy elég jó vagyok-e, hogy meg tudom-e védeni a barátaimat. Az, hogy a két bátyám itt volt velem azért adott némi erőt, de a félelem nem múlt el. Arra gondoltam, hogy remélem Ryan biztonságban van, hogy apa vár rá Roxmortsban és elviszi a farmra. Ha itt ma mind meghalunk Ryan akkor is életben kell, hogy maradjon.
Harc közben azonban elkerültünk egymás mellől. A Roxfort csak egy hatalmas káosznak tűnt, a fülem csengett a sokféle hangtól, ami körbevett minket. Nem emlékeztem, hogy hogyan szereztem sérüléseket, de arra emlékeztem, hogy sokáig egyedül Daniel volt mellettem, pedig én azt szerettem volna, hogyha Peter van itt velem.
– PROTEGO! – kiáltotta Daniel, majd egy jól irányzott átokkal földre terített egy halálfalót, aki meg akart támadni minket. Észre sem vettem, mert csak Peter járt az eszemben. – Dylan, mi a franc van veled? Nem láttad, hogy egyenesen rád szegezi a pálcáját?– kérdezte Daniel idegesen.
– Dylan, Daniel! – Peter hangját élesebben hallottam, mint bármi mást a hangok kusza rengetegében. Vérzett a karja, ahogy felénk közeledett, láttam rajta, hogy fáradt. Már mindannyian kimerültek voltunk természetesen, de mégis mosolyogtam, amikor megláttam.
– Peter… –kezdtem, de hirtelen elhallgattam. Nem láttam és nem hallottam azt, aki a halálos átkot szórta, de ahogy láttam, hogy Peter élettelen teste a földre zuhan hirtelen lefagytam. Mintha lelassult volna a világ, a fülem élesen csengeni kezdett, de nem hallottam, ahogy Daniel ordibál velem és próbál elrángatni, hogy fedezékbe bújjunk.
Peter meghalt. A következő pillanatban pedig Daniel a földre lökött, valakivel párbajozni kezdett, de én nem tudtam levenni a szememet Peter élettelen testéről. Valahogy elhátráltam a földön csúszva a falig, miközben Daniel élet-halál harcot vívott egy halálfalóval. Hisztérikus módon kezdtem el sírni, ami szintén nem volt rám jellemző, a hajamat téptem, talán ordítottam is, remegtem, azt kívántam, hogy legyen vége ennek a rémálomnak. A kézfejem véres volt, megpróbáltam letörölni, de már rászáradt, amitől még jobban sírni kezdtem, hiszen abban sem voltam biztos, hogy kinek a vére száradt a kezemre.
– Dylan, nézz rám! Dylan, a francba, nézz már rám! – Daniel úgy üvöltött velem, mintha teljesen megőrültem volna. Lehet, hogy így is volt, Peter ott halt meg a szemem láttára és még el sem tudtam neki soha mondani, hogy mennyire szeretem. – Szedd össze magadat, még nincs vége ennek! – tette hozzá ingerülten.
– Meghalt… – nyögtem ki nagy nehezen, de nem tudtam kimondani a nevét. Pedig ott feküdt nem olyan messze tőlünk, de nem fordítottam arra a tekintetemet. Danielnek abban igaza volt, hogy a háború még nem ért véget, de nem voltam benne biztos, hogy képes leszek tovább harcolni.
– Tudom… – Daniel vett egy mély levegőt. – De te még élsz, úgyhogy gyerünk, tovább kell ezt csinálnunk! – mondta, de megint sírni kezdtem.
– Nem megy… én soha… soha nem mondtam neki, hogy szeretem – idegen volt a saját hangom, miközben ezeket a szavakat mondtam. Daniel talán nem is tudta, hogy Peter milyen fontos volt nekem, de mégis megölelt egy pillanatra és ez abban a helyzetben jól esett. Belekapaszkodtam a vállaiba, mint egy gyerek és csak sírtam és sírtam. Nem foglalkoztunk pár pillanatig azzal, hogy mi történt körülöttünk. Elvesztettem valakit, aki a családomon kívül a legfontosabb volt nekem és hiába nem akartam elfogadni, tudtam, hogy már semmi sem lesz ugyanolyan, mint ezelőtt.
– Biztos vagyok benne, hogy Peter tudta, hogy mennyire szereted és hogy mennyire fontos volt neked. Legjobb barátok voltatok, ha nem is mondtad neki, akkor is érezte –mondta Daniel, de megráztam a fejemet, én nem csak így szerettem Petert. Nem csak a legjobb barátomat láttam benne, de ezt esélyem sem volt neki soha elmondani.
– Peter ennél sokkal több volt – a hangom rekedt volt, de végül megtöröltem a szememet. A testvéreim, az apám és Peter miatt tovább kellett mennem, de mégis csak az járt a fejemben, hogy nekem miért kell itt lennem, hogyha Peter már nem lehet?
Nem tudom, hogy végül hogy éltem túl, talán csak Daniel-nek köszönhetem, mert nem hagyott magamra. A szabad kezével végig szorította a karomat, miközben próbált megvédeni minket minden esetleges támadástól. Én is szórtam átkokat és rontásokat, de egyáltalán nem volt értelme, nem hiszem, hogy sok halálfalót eltaláltam volna, mert nem tudtam koncentrálni. Ezért sem értettem, hogy én miért vagyok még mindig itt és Peter miért nem?
Vártam, hogy a csata után esetleg megjelenik ő is a Nagyteremben és életben lesz, azt akartam, hogy így legyen, de nem jött. Az utolsók között hozták be a holttestét és nem tudtam ránézni. Nagyon jól tudtam, hogy halott mégis azzal hitegettem magamat, hogy az egész csak egy rossz álom és ezért képtelen voltam ránézni. Nem tudom, hogy sírtam-e, de Logan odajött hozzám és megölelt, miközben csitítva simogatta a hajamat. Összeszorítottam a szememet, hogy a sötétségen kívül semmit se kelljen látnom. Hiszen mi értelme volt egy olyan világnak, ahol Peter nem élt?
A háború után mindenkinek nehéz volt, tényleg minden megváltozott. Apa gondterheltebbnek tűnt mint máskor, alig beszélgettünk, minden vacsora néma csendben zajlott, míg megpróbáltuk összeszedni magunkat. Jake átvette a házimunkák nagy részét, de a Minisztériumi munka így is lekötötte és keveset volt itthon. Logan nem utazott tovább, habár úgy volt, hogy azon a nyáron Horvátországba megy, ahol született. Szerette volna meglátogatni az országokat, ahol születtünk, hiszen gyerekkorunkban nem túl sok időt töltöttünk egy-egy helyen. Bulgáriát már látta, ahol Jake született és most jött volna Horvátország, aztán utazott volna tovább Spanyolországba, ahol én születtem, majd legvégül Marokkóba, ahol Ryan. De lemondott róla, mert most nagyobb szükség volt rá a farmon.
Logan és én igyekeztünk rendbe tartani az állatokat és a növényeket. Ryan is segített, de önmagához képest sokkal csendesebb lett. Nem beszéltünk róla, de tudtam, hogy meghalt legalább kettő évfolyamtársa és talán haragudott rám meg a bátyáinkra, hogy hazaküldtük. De ez volt a racionális cselekedet abban a helyzetben, Ryan nem harcolhatott, hiszen még csak gyerek volt. Tudom, hogy sokan önként vállalkoztak, hogy ott maradnak, de Ryan-t nem tehettük ki ennek. Apa talán éppen miatta nem is vett részt a harcban, ő vigyázott rá, míg mi megpróbáltuk megvédeni a Roxfortot.
Nem igazán tudtam, hogy mit kezdjek magammal a történtek után. Daniel írt nekem leveleket, de én sosem válaszoltam. Nem tudtam mit írjak neki, most, hogy Peter nem volt igazából nem volt kötelességünk barátoknak maradni. Nem vágytam a társaságára sem, csak azt akartam, hogy Peter éljen, de ez olyan kívánság volt, ami sosem vált valóra.
Azonban lassan kezdett kitisztulni minden, Ryan visszament a Roxfortba, hogy megkezdje az ötödik évét. Jake kötelességtudóan továbbra is a Minisztériumban dolgozott. Logan és én a farmon maradtunk apával. Egészen megnyugtató volt így élni, de láttam Logan arcán, hogy ő a kalandra vágyik és menni akar, utazni akar, látni akar új helyeket. Irigyeltem, amiért ennyire bátor és ennyi mindent szeretne tudni a világról.
– Utánam jöhetnél Spanyolországba. Nem lenne jó? Ott születtél, megismerhetnéd kicsit jobban –magyarázott Logan egyik délután, miközben éppen a bárányok vacsorájáról gondokostam.
– És akkor ki marad apával? Jake alig van itthon teljesen egyedül lenne –válaszoltam.
– Ezért te leszel a jó fiú, aki itthon marad? – kérdezte Logan, miközben a kutyákkal kezdett el játszani.
– Nem erről van szó, de itt van a farm és az állatok, egyszerűen nem hagyhatom csak így itt –válaszoltam, majd felé fordultam. – Egyébként sem tudom, hogy mit kezdhetnék az életemmel – tettem hozzá és anélkül, hogy felfogtam volna megint sírni kezdtem. Nem akartam beszélni arról, hogy mi történt, de Peter halála újra és újra lejátszódott előttem rémálmok formájában. Meg sem tudom számolni hányszor ébredtem éjjel arra, hogy egy újabb rémálmomban láttam meghalni. Teljesen egyedül éreztem magamat, mintha valaki a lényem egy részét pusztította volna el.
– Dylan, ne sírj, itt vagyok neked! –mondta Logan és óvatosan átölelt. – Ha itt akarsz maradni a farmon, akkor erősnek kell lenned – mondta szelíden és én természetesen tudtam, hogy igaza van. Logan volt a legfőbb támaszom és féltem mi lesz, hogyha elindul megint a kalandjaira. Akkor ki fog megölelni, ha megint sírok?
– Tudom, de olyan nehéz –válaszoltam rekedten és megpróbáltam megtörölni a szememet. – Miért pont neki kellett meghalnia? – kérdeztem, miközben elhúzódtam a bátyámtól, majd a szemébe néztem.
– Sok jó és rossz ember meghalt a háborúban, Dylan és igen, azoknak nehezebb, akik hátra maradtak. De akkor is túl kell lépned, eljöhetsz velem, sőt szeretném, ha így döntenél –mondta komolyan Logan és egy pillanatig tényleg elgondolkodtam, hogy talán ezt kellene tennem. Itt hagyhatnék mindent és együtt utaznánk, rengeteg kalandban lenne részünk és látnám Spanyolországot. De hiába tetszett annyira az ötlet, ez nem az én életem volt. Logan volt mindig is az, aki benne volt bármilyen kalandba, ő szeretett felfedezni. Jake volt a józan, kötelességtudó, aki a minisztériumi biztos állásában agyondolgozta magát, ő volt a legidősebb testvér tipikus példája. Ryan még gyerek volt, de egyértelmű volt, hogy ő is sokra viszi majd, talán majd a Szent Mungóban fog dolgozni egy napon. És én? Én szerettem a farmon élni, szerettem egyedül lenni, nem nagyon vágytam ennél többre, mert itt éreztem magamat biztonságban. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy ez nem maradhat így örökre, kell majd szereznem valami rendes állást, de egyelőre talán elég lesz, ha itt maradok és segítek apának.
 – Logan, nem lehet, valakinek itt kell maradnia – válaszoltam, majd visszafordultam a bárányok felé és csendesen eloszlattam a tápot az etetőjükben.
Egy évvel később Logan már úton volt, sokszor küldött levelet, képeslapokat és fényképeket, amiket ő készített. Ryan sóvárogva nézte a gyönyörű városok képeit ahol a bátyánk megfordult. Amikor Spanyolországba ért küldött nekem egy csomag sáfrányt, amit gondosan elzártunk, hiszen ez a világ legdrágább fűszere és csak valami jeles alkalommal szerettük volna felhasználni. Ezen kívül küldött nekem egy legyezőt, amelyet ha kinyitottam olyan volt, mintha egy csokor szegfűt tartanék a kezemben. Valószínűleg megbűvölték, mert még az illata is kellemes virágos volt, ahogy az ember legyezte vele magát.
Peter halálának első évfordulóján ellátogattam a temetőbe. Apa megkérdezte legalább ezerszer, hogy velem jöjjön-e vagy sem, de inkább egyedül mentem. Egy kis csokor krizantémmal a kezemben kerestem meg a sírját az egyik londoni temetőben. Mikor elolvastam a nevét a sírkőn olyan szürreálisnak tűnt az egész, hiszen olyan fiatalon halt meg, még előtte volt az egész élet.
– Dylan?– Daniel hangját ezer közül is felismertem volna, de mégis ijedten fordultam hátra, miután beletettem a krizantémot az egyik üres virágtartóba.
– Daniel? Hogy kerülsz ide? –kérdeztem döbbenten, miközben felegyenesedtem és próbáltam normálisan megállni a lábamon. Azt hittem lesz pár percem itt egyedül, de természetesen Daniel megint itt volt, mint ahogy régebben is mindig akkor jelent meg, amikor a legkevésbé sem akartam, hogy ott legyen.
– Peter egy éve halt meg –válaszolta és láttam, hogy a kezében hasonló csokrot tart, mint amilyennel én jöttem ide.
– Tudom –válaszoltam élesen, hiába történt már egy éve, nem akartam, hogy kimondja, úgy csak még jobban fájt.
– Írtam neked leveleket, nem válaszoltál egyre sem –jegyezte meg Daniel, miközben közelebb jött és letette a csokrát az enyém mellé.
– Nem igazán tudtam, hogy mit írjak –vontam meg a vállamat. Nem akartam tudatosan ellenséges lenni, de Daniel a leggyengébb pillanataimban látott a csata alatt és ezért nem sok kedvem volt a társaságában lenni.
– Jól esett volna, ha reagálsz, én is elvesztettem a legjobb barátomat –válaszolta és ahogy ránéztem csalódottnak tűnt. Elszégyelltem magamat, hiszen erre nem is gondoltam. Daniel nekem csak egy kellemetlen velejárója volt Peter-nek, de igazából ő sokkal régebb óta ismerte Peter-t, mint én. – Én is szerettem őt, ha nem is úgy ahogyan te és jó lett volna beszélni róla valakivel – mondta, de én pont ezt nem akartam. Beszélni. Mi értelme lett volna? A fájdalom attól nem múlik el.
– Daniel, te semmit nem értesz –állapítottam meg. – Ha beszélgetünk is róla, akkor sem lesz ugyanolyan! –tettem hozzá mérgesen és készen álltam arra, hogy otthagyjam.
– Lehet, de Peter már nincs itt, viszont mi itt maradtunk egymásnak! –vágott vissza élesen. – Felfogtam, hogy szerelmes voltál belé és soha nem mondtad el neki, de a történteken ez nem változtat! Én még itt vagyok neked, Dylan! –tette hozzá indulatosan.
– De miért te vagy itt, ha ő nem lehet? –kérdeztem üvöltve és megint rám tört a hisztérikus sírás. Úgy éreztem magamat megint, mint valami hülye gyerek, miközben remegve a hajamba túrtam és Daniel volt megint az, aki odajött, átölelt és megpróbált megvigasztalni. Pedig én ezt nem akartam, el akartam taszítani őt és azt akartam, hogy felejtsen el úgy, ahogy vagyok. De csak zokogtam, mint valami idióta és Peter nevét hajtogattam, miközben Daniel nem engedett el. Azt akartam hinni, hogy nincs szükségem rá, de lehet, hogy mégis volt.
Ettől függetlenül továbbra sem válaszoltam a leveleire, pedig hetente egyszer legalább írt. Egy részem nem akarta, hogy Daniel az életem része legyen, mert sosem voltunk annyira közeli barátok, és mert sokszor inkább csak idegesített a jelenléte. De szerencsére a hétköznapok amúgy is jobban lekötöttek.
Ryan elkezdte a hatodik évét, Logan eddigre megérkezett Marokkóba. Jake továbbra is a Minisztériumban dolgozott és neki köszönhetően kaptam egy adminisztratív állást a Minisztériumban én is. Nem mondom, hogy ez volt az álmom, de Jake szerint itt volt az ideje, hogy a farmon kívül mással is foglalkozzak. Így kezdtem el dolgozni a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályán, azon belül is a Nemzetközi Varázskereskedelmi Felügyelőtestületnél, őszintén semmi érdekes nem volt a munkámban, többnyire csak leveleket kellett írnom és kiküldenem az érintetteknek, de Jake-nek abban igaza volt, hogy ez legalább elvonta a figyelmemet minden másról.
Mikor már kezdtem belekényelmesedni a helyzetbe, akkor persze megint eltelt egy év és egy újabb évforduló következett. A temetőben megint összefutottam Danielel és összevesztünk, hiszen nem válaszoltam egyetlen levelére sem. Ezúttal hozzávágtam a kis csokor krizantémot, amit később megbántam, hiszen a virágot Peter-nek vittem, de akkor már mindegy volt. Minden visszatért a maga ütemébe, Jake megismert egy helyes lányt, mind azt gondoltuk, hogy idővel feleségül fogja venni és azt kívántuk, hogy legyen nagyon boldog, mert megérdemelte. Logan hazatért, könyvet írt a kalandjairól, ami hatalmas sikert aratott, de továbbra is mind a négyen aktívan dolgoztunk a farm körül.
Már használhattunk volna varázslatot, hogy megkönnyítsük a munkát, de nem mindig jutott eszünkbe. Engem megnyugtatott, amikor az állatokkal foglalkoztam. Ryan elkezdett a csirkék mellett komolyan foglalkozni a zöldség és gyümölcstermesztéssel és egészen ügyes lett benne. Láttam, ahogy apa néha büszkén figyel minket. Úgy tűnt, hogy Logan egy ideig nem fog újabb útra indulni, helyette itthon népszerűsítette a könyvét, így egy nyugodt állandóság állt be az életünkben.
Ryan utolsó éve a Roxfortban egyre közeledett, elmentem vele megvenni a tankönyveket és kapott egy baglyot a születésnapjára. Mire hazaértünk engem is fogadott egy kései születésnapi ajándék egy gyönyörű macska képében, Kökörcsinnek neveztem el. Hosszú vörös bundája volt és olyan halkan és puhán lépkedett, mint egy szellem. Együtt aludtam vele és kifejezetten megnyugtató volt a társasága, mint később megtudtam Jake és a barátnője, Emma, szerezte be Kökörcsint, attól féltem, hogy Logan mesélt nekik a rémálmaimról meg arról, hogy néha mennyire kifordulok magamból, ha eszembe jut Peter. Akárhogy is volt, Kökörcsin nagyon jó hatással volt rám.
A megszokott hétköznapokat azonban hamarosan felkavarta egy olyan hír, amit elsőre nem akartam elhinni. Véletlenül kaptam rajta a két bátyámat, ahogy egy levél fölé hajolnak a konyhában egyik reggel.
– Anya írta – mondta Jake, a hangja idegesnek tűnt, ami tőle merőben szokatlan volt.
– Mi a francot akar? – Logan szokásos morgós stílusában tette fel a kérdést, majd kitépte a levelet Jake kezéből. Csak figyeltem, ahogy hümmög, miközben ezer meg ezer kérdés cikázott végig a fejemben. Egy levél anyától? Az lehetetlen. – Ez most komoly, Jake? Éppen most kell írnia? – Logan szavaiból csak úgy csöpögött a gyűlölet.
– Nem tudom mi ez az egész, apának még nem mertem mondani – válaszolta Jake, de érezhetően ő is csalódott volt. – Ennyi év után, miért éppen most akarja látni Dylant és Ryant? – kérdezte kicsit halkabban.
– Azért, mert már semmi dolga velük. Basszus, Jake, Ryan már utolsó éves lesz, Dylan már szinte felnőtt. Már nem kell nevelnie őket, így kényelmes lenne gondolom az élet! – Logan csak úgy fröcsögött.
– Anya nem halt meg? – kérdeztem, mire mindketten felém fordultak. Jake szomorúan nézett rám, Logan még mindig dühösnek tűnt. – Ezt nem értem, mi ez az egész?
– Már elég nagy, hogy tudja –     szólalt meg Logan pár perces csend után és Jake lassan bólintott, egyetértve vele.
– Dylan, nem fog tetszeni, amit most hallani fogsz – mondta Jake egyfajta felkészítésként, de én még mindig nem akartam felfogni az egészet. – Anya nem halt meg igazából, hanem elhagyott minket. Úgy érezte, hogy nem lenne képes minket elég jól felnevelni, ezért elment Dél-Koreába. Azt hiszem, hogy a szülei közben szintén el tudtak menekülni Észak-Koreából…
– Maradjunk annyiban, hogy nem akart felelősséget vállalni – szakította félbe idegesen Logan. – Most meg persze ír egy ilyen levelet, hogy látni akar téged és Ryan-t. Úgy könnyű, hogy végig itt sem volt, mikor szükség lett volna rá!
– Ryan nem tudhatja meg, teljesen összetörne – mondtam miközben felnéztem rájuk. Csalódott voltam és dühös is, az anyám, akiről azt hittem, hogy tragikus hirtelenséggel meghalt igazából elhagyott minket. Ha ezt Ryan megtudná, akkor csak arra gondolna, hogy miért nem akarta az anyja felnőni látni, miért nem kellett neki eléggé. Tudom, valahol én is mélyen belül erre gondoltam, volt egy gyönyörű képem az anyámról, amit magamban őrizgettem. Mindig azt gondoltam, hogy biztosan tökéletes volt és szeretett minket, de ez a kép most darabokra tört. Tiszteltem az apámat, amiért mindezek ellenére is erős maradt és nem hagyott el minket, hanem helyette kemény munkára és a család szeretetére tanított minket. Megkérdeztem volna tőle, hogy ő hogyan vészelte át ezt az egészet, de inkább nem akartam felhozni a témát, leginkább Ryan miatt.
Jake és Logan megígérte, hogy a levélről nem beszélünk senkinek és még aznap elégettük, hogy még csak nyoma se legyen. Előtte azért elolvastam, az angol nem volt tökéletes, de nem is számított, olyan csalódott voltam, hogy a sorok között nem ismertem rá az anyai szeretetre. Mire apa és Ryan jöttek reggelizni már minden éppen ugyanolyan volt, mint régen. Nem esett szó ezek után sem a levélről, sem anyáról, éltük tovább az életünket és elérkezett egy újabb évforduló. Mikor a temetőbe értem Daniel már ott volt, amitől olyan ideges lettem, hogy egy pillanatig tényleg fontolgattam, hogy inkább elmegyek, és majd visszajövök később. De persze meg kellett fordulnia és azonnal meglátott, így nem volt más választásom, mint maradni.
– Nahát, mindkét kezed ép, akkor vajon miért nem vagy képes még mindig visszaírni, ha írok neked? – kérdezte gúnyosan, miközben kelletlenül közelebb mentem.
– Mert nem akarok, évente egyszer így is találkozom veled, miközben ezt sem akarom – válaszoltam és mérgesen ledobtam a kis csokor krizantémot a sírkőre. Peter neve megkopott, pedig még nem is volt olyan régi a sírkő és ez idegesített. Miért nem javította ki valaki?
– Nem értem, hogy miért vagy ennyire ellenséges velem, én tényleg csak segíteni akarok neked – mondta Daniel.
– Ez nagyon kedves tőled, de nincs szükségem a segítségedre – válaszoltam nyersen. Ez egyáltalán nem az én stílusom volt, én tényleg mindig kedves voltam és előzékeny az emberekkel, de Daniel mindig a legrosszabbat hozta ki belőlem. Azt hiszem ezért sem akartam a közelében lenni.
– Dylan, már évek teltek el, tovább kell lépned – mondta Daniel egészen lágy hangon. Lehunytam a szememet és elképzeltem Kökörcsin puha bundájának az érintését az ujjaim alatt. Olyan jó lett volna, ha most itt van, hogy megnyugtasson.
– Szerinted olyan könnyű tovább lépnem? És azt hiszed, hogy nem ez minden vágyam? – kérdeztem dühösen, Daniel tényleg a legrosszabb tulajdonságaimat hozta felszínre.– Örülnék, ha el tudnám felejteni, de még most is arról álmodom, hogy a szemem előtt halt meg! – üvöltöttem és indulatosan belerúgtam egy darab kavicsba, ami a fűben hevert. Hogy is érthette volna meg Daniel, hogy min megyek keresztül? Az egyetlen titkom az volt egész életembe, hogy szerelmes voltam a legjobb barátomba és hiába szerettem volna elmondani neki, most már soha nem lesz rá esélyem sem.
– Sajnálom – mondta Daniel, miközben kezdtem valamennyire lenyugodni. – Soha nem akartam neked rosszat, Dylan és még mindig itt vagyok, hogyha valakivel beszélgetni akarsz – tette hozzá, majd zsebre vágta a kezeit és lassú léptekkel elment. Pár perccel később lehajoltam, hogy összeszedjem a krizantémokat, majd elhelyezzem a többi csokor között, ami a sír körül volt. Ha Peter látná, hogy hogyan viselkedek a gyerekkori legjobb barátjával biztosan mérges lenne rám. De nem tudok vele máshogy viselkedni, ezt hozza ki belőlem és én gyűlölöm magamat, amiért vagy üvöltök vele vagy előtte sírok. Nem akarok ilyen ember lenni, mert én egyébként nem ilyen vagyok.
Annak reményében, hogy egy évig nem kell megint találkoznunk nyugodtan hagytam el a temetőt. De másnap reggel, miközben a Minisztériumban az asztalom felé tartottam Danielel találtam szembe magam a folyosón. Elöntött a méreg, annyira remegtem, hogy azt sem tudtam mit mondjak hirtelen.
– Tudtam, hogy itt dolgozol – szólalt meg végül Daniel miután a köszönését sem tudtam viszonozni. – Úgy tűnik, mostantól kezdve kicsit többet fogjuk látni egymást. De legalább tudni fogom, hogy jól vagy akkor is, ha nem válaszolsz a leveleimre – tette hozzá, majd komótos léptekkel eltávolodott és magamra hagyott a folyosón. Nem is kérdeztem meg, hogy melyik osztályon fog dolgozni, nem voltam benne biztos, hogy képes lennék elviselni a látványát minden egyes nap. De hát ez így alakult, Daniel most már jobban az életem része volt, mint szerettem volna.

        Jellem

Dylan túl kedves és érzékeny a testvérei szerint, de a fiú ezeket a tulajdonságait erénynek tekinti. Szeret segíteni másokon, akkor is, hogyha cserébe nem kap semmit sem. Önzetlen, hogyha a családjáról van szó, de idegeneknek is bármikor szívesen áll rendelkezésére. Érzékenysége miatt bánatát nehezen tudja elrejteni, kellemetlen emlékei miatt többet sír, mint amennyit bevallana. Nagyon fontosak neki az emberi kapcsolatok, azon belül is leginkább a testvéreivel való jó viszony. Fontos neki, hogy az apja mindig büszke legyen rá. Barátkozás terén a tragédia miatt, ami érte elég félénk és nehezen tud megnyílni. Testvéreibe veti minden bizalmát és rendkívül jó hallgatóságnak számít, hogyha mások problémáiról van szó. Szereti lefoglalni magát, így a farm körüli tevékenységeket mindig szívesen elvállalja. Néha kicsit labilisnak érzi magát, ami általában az érzelmi ingadozásai miatt van, de ezt a családtagjai már megszokták. Alapvetően nyugodt természete mindenkire jó hatással van a környezetében. Kedves természete miatt az emberek könnyen megszeretik és szeretnének a baráti körébe tartozni.
Úgy gondolja, hogy a rossz tulajdonságait Daniel Baker hozza ki belőle, így az ő társaságában általában magára sem ismer. Sokszor ilyenkor törnek rá a legborzasztóbb emlékek, amikor csak remeg és megállíthatatlanul zokog vagy magából kikelve üvöltözik. Nagy valószínűséggel a háború okozta traumát követően poszttraumás stressz szindrómában szenved, Jake és barátnője Emma ennek apropóján ajándékozták neki Kökörcsint, a vörös main coon macskát, reménykedve benne, hogy az állat közelsége terápiás céllal is szolgál majd a fiúnak.

         Apróságok

mindig || testvérek, farm, bárányok, Kökörcsin, nyugalom
soha || Daniel, rémálmok, anya, erőszak, idegeskedés
hobbik || munka a farmon, olvasás, bájitalokkal kísérletezés
merengő || legjobb: amikor a farmra költöztek a családjával.
legrosszabb: Peter halála.
mumus || Egy álarcos halálfaló (hasonló ahhoz, aki valószínűleg megölte Peter-t).
Edevis tükre || Peter életben van és ott áll mellette.
százfűlé-főzet || Sötétkék színű, az íze nagyon édes, mint a vattacukoré, de ugyanakkor frissítő.
Amortentia || Friss virágföld illat, mandula és étcsokoládé.
titkok || Szerelmes volt a legjobb barátjába, de sosem tudta elmondani neki az igazságot.
azt beszélik, hogy... ||
A Harlow család igazából még most is sötét varázslatokkal foglalkozik.

        A család

apa || Jake Harlow, 50, aranyvérű, közeli, szeretetteljes kapcsolat
anya || Jeong Jieun, 47, mugli, leginkább semmilyen, de az igazság megismerése után talán kissé az utálat felé hajlik
testvérek ||
Jake Harlow, 27, fálvér, szeretetteljes, tipikus nagytestvéres kapcsolat
Logan Harlow, 24, félvér, szeretetteljes, szinte már legjobb barátok is testvérek mellett
Ryan Harlow, 18, félvér, szeretetteljes, de vele tud a legtöbbet marakodni
állatok || Kökörcsin – a vörös main coon macska, akit Jaketől és Emmától kapott ajándékba terápiás célból
Meg nem nevezett bárányok, kutyák, csirkék és kacsák a farmon.
Családtörténet ||

Idősebb Jake Harlow hosszú évekig állt Voldemort mögött, mint hű csatlósa. Sokan a mai napig nem bíznak benne, de a férfi harmadik gyermeke születése előtt mégis meghozta a döntést, hogy kilépjen a halálfalók közül a családja érdekében. Életstílusa miatt azonban menekülésre kényszerült mindig is, így a kis család majdnem az egész világot bejárta, míg végül a legfiatalabb Harlow fiú születését követően úgy nem döntöttek, hogy visszatérnek Angliába. A Minisztérium információkért cserébe évekig biztosította a család nyugalmát, így az apa viszonylag nyugodt körülmények között tudta felnevelni a fiait. A férfi gyakorlatilag besúgónak számított, de ezzel a családját védte és segítette az aurorok munkáját éveken keresztül, jelenleg is tanácsadói szerepet tölt be a Minisztériumban, de egyre ritkábban jár az épületben személyesen. Elsőszámú célja jelenleg a farm rendben tartása, amiben négy fia is komolyan kiveszi a részt.
A menekülő életstílus miatt mind a négy gyermeke különböző országokban született és ennek tiszteletére a fiúk mindegyikének középső neve az adott országban használatos név. Legidősebb gyermeke Jake Nikolay Harlow Szófia városában, Bulgáriában látta meg a napvilágot, első nevét apja után kapta, második nevét Bulgária tiszteletére.  Három évvel első fia születése után jött a következő, aki a Logan Luka Harlow nevet kapta és Dubrovnik városában, Horvátországban született. Harmadik fia Dylan Rey Harlow, Sevilla gyönyörű mediterrán városában, Spanyolországban született. Legkisebb gyermeke Ryan Amine Harlow pedig Marokkó fővárosában, Rabat-ban született meg.
Felesége Jeong Jieun Észak-Koreában született mugli, ahonnan nagy nehézségek árán illegális határátkelőként sikerült megmenekülnie. Szabadulását követően Amerikában kért menedékjogot, ahol végül a véletlennek köszönhetően ismerkedett meg Mr. Harlow-val. A nőt azonban megviselte a folyamatos menekülés, hiszen így is egy szörnyű rezsim elől menekült Amerikába, ahol letelepedésben reménykedett, azonban ez még hosszú évekig nem történt meg. Hivatalosan tragikus hirtelenséggel elhunyt nem sokkal azután, hogy a család végül Angliába költözött. Valójában azonban elhagyta férjét és gyermekeit, hogy új életet kezdhessen Dél-Koreában.
Fiatalabb Jake Harlow osztályelső volt a Roxfortban és kitűnő teljesítménnyel elvégezte a Griffendél Godrik Akadémiát, hogy aztán aurorként elhelyezkedjen a Minisztériumban. Professzorai azóta is emlegetik egyedülálló képességeit.
Logan Harlow a Roxfort befejezése után utazgatni kezdett Európa szerte, hogy közelebbről is megismerkedjen más varázslókultúrákkal. Utazásairól könyvet írt, amely megjelenését követően igazán nagy sikernek örvendett a varázslók és boszorkányok között. Mindig is a kalandozásnak élt, fontos neki, hogy minél több hagyományt és kultúrát megismerjen a varázslóvilágban.
Dylan Harlow a Roxfortot követően egy teljes évig csak a farmon segédkezett apjának, míg végül legidősebb bátyja segítségével kapott egy jelentéktelen adminisztratív állást a Minisztériumban. Legszívesebben minden idejét a farmon töltené az állatok gondozásával, apja társaságában, de ugyanakkor ki kellet szakadnia az ottani biztonságos környezetből, hogy új dolgokat tanuljon.
Ryan Harlow utolsó éves a Roxfortban, eredményeitől függ továbbtanulása, azonban egészen biztos, hogy a medimágus pályát szeretné majd választani.

        Külsőségek

magasság || 181 cm
testalkat || sportos, vékony
 szemszín || barna
hajszín || sötét barna
kinézet ||
Dylan magas, sportos testalkatú fiú, amit leginkább a farm körüli tevékenységeknek köszönhet. Barna szemei mindig kedvességet tükröznek, akárcsak a mosolya. Szeret kényelmesen öltözködni, hogy egésznap biztosan jól érezze magát. Rakoncátlan tincsei általában a szemébe lógnak, így sokszor piszkálja a haját, ami nagyon fényesnek és puhának tűnik mindig. A bőre egészen fehér, amitől sokszor túl sápadtnak is néz ki. Ázsiai vonásai kicsit erősebbek, mint két idősebb bátyjának, de öccse Ryan hozzá hasonlóan ugyanilyen vonásokkal rendelkezik. Az első benyomás a legtöbb esetben pozitív róla, mert egész lénye alapvetően pozitív hatással van az emberekre. Magassága ellenére is sokszor kisfiúsan bájosnak tartják.


        Tudás és karrier
pálca típusa || 10 hüvelyk, körtefa, egyszarvúszőr a magja
végzettség || Roxfort
foglalkozás || adminisztrátor/asszisztens
varázslói ismeretek ||
A specialitása a bájitalok készítése, Bájitaltanból már a Roxfortban is jeleskedett és szívesen kísérletezik újabb bájitalok kikeverésében. Háztartási bűbájokban közepes, de nem szörnyű, a legalapvetőbb bűbájokat gond nélkül tudja hasznosítani a hétköznapokban. Párbajban nem érzi magát mindig magabiztosnak, az esetek többségében nincs elég önbizalma, hogy kellően jó átkokat és rontásokat szórjon. [/font]

        Egyéb

avialany ||Jung Yoonoh
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 07. 12. - 16:34:06 »
+1

Kedves Dylan!

Szép, tartalmas előtörténetet írtál. Nem semmi életed volt, ráadásul a szerelemben sem volt éppen szerencséd. A háború mindekit megvisel ilyen-olyan módon, s mindenki másképpen viseli. Remélem a cicád és egy kis nyugalom a farmon helyre hozza az életedet és szép lassan visszazökkensz a rendes kerékvágásba. Bár ez persze meglehetően nehéz, ha az embernek még a családja is megnehezíti az életét.
Mindenesetre úgy gondolom, hogy egy ilyen előtörténet után tökéletesen meg fogod állni a helyedet a játéktéren is. Ezért nem is kérdéses, az előtörténetet:



Gratulálok! Az eligazító-pm hamarosan érkezik.

Üdv,
Elliot

Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 05. 25. - 19:10:42
Az oldal 0.779 másodperc alatt készült el 29 lekéréssel.