Öltöny vagy frakk?

Gucci - Harrods



A világ egyik leghíresebb áruháza 1849-ben, London Knightsbridge negyedében nyílt meg.
1883 decemberében a kedvelt áruház porig égett, de nem sokkal később új,
még grandiózusabb épületet emeltek az előző helyén.
A teljes cikk

~set~

          Már mióta terveztem ezt a mai napot. Semmi másra nem akarok gondolni, csak arra a kellemes pár órára, amit ma délután egy mindenki által ismert helyen tölthetek. Hívtam Briát, de ő nem jött el, Lya pedig még nem jelzett vissza, így azt hiszem, nem marad más választásom, egyedül kell nekivágnom a Harrods meseszép világának. Mindig is szerettem volna egyszer eljutni ide, de eddig csak a kirakatokat mertem nézegetni. Most viszont egy olyan dolog történt, amire nem számítottam, így megváltozott a helyzet.
          Egy héttel ezelőtt történt nem sokkal a Gringottsban történtek után. Éppen csak sikerült lebeszélnem anyát arról, hogy ismét hozzám költözzön. Azt hiszem, belátta, hogy ezúttal erre már nem lesz szükség, hiszen baleset volt az egész. A konyhámban ültem, mikor hirtelen fellobbantak a lángok a kandallómban. A pálcámért kaptam még úgy is, hogy tudom, már nem jöhet be a lakásomba csak úgy valaki. Nem is okozott nagy meglepetést a látogató. Igazából számítottam is Phillip megjelenésére, hiszen el kellett készülnöm néhány képpel mára, és a bankban történtek miatt nem akartam lemaradni erről a határidőről.
          De a meglepetés csak ekkor ért. Elővett egy kevés pénzt, és megkért, hogy kényeztessem kicsit magam. Kérdeztem, hogy mégis mire gondol, mire csak annyit mondott, hogy szeretne bemutatni pár embernek, és ehhez a lehető legjobban kéne kinéznem. Azonnal tudtam, hogy nem egy olyan kiálltásról van szó, amiket az iskola szervez. Így hát, kinéztem magamnak a Harrodsot, és az első adandó alkalommal el is jöttem. Nem mintha a ruha miatt hinnék azt rólam, amit Phillip akar elhitetni másokkal.
          Pontosabban még úton vagyok vadul zakatoló szívvel, de már nem kell sok ahhoz, hogy odaérjek. Hallottam, hogy mennyire szigorúan veszi a belépést oda, ezért igyekeztem nagyon csinosan felöltözni, mintha egy üzletasszony vagy valami nagyon magas körből származó valaki lennék. Mondjuk nem tudom mennyire sikerült ez, de ha beengednek, akkor már minden rendben lesz.
          A szívem egyre hevesebben ver, mert tudom, hogy a sarkon túl ott lesz az a csillogó üzlet, ami már több évtizedes hagyományt is megalapozott, és bizonyos dolgokban első volt az országban. Érzem, ahogy a gyomrom összerándul az izgalomtól, aminek igazából nem is kéne bekövetkeznie, hiszen voltam már drágább boltban Lyával is. De ez most akkor is más.
          Megilletődve állok meg az ajtóban és nézek befelé szinte csillogó szemekkel. Morgolódva mennek el mellettem az emberek, ahogy ki vagy éppen bemennek az épületbe. Megindulok én is befelé egy elég határozott lépéssel, aztán megfordulok, mert valamit láttam a szemem sarkából, és elég későn jutott el a tudatomig, hogy mi is lehet az. Biccentek a biztonsági őrnek, ahogy elmegyek mellette, majd a bolt előtt szinte toporzékoló férfi felé indulok.
          - Bevallom, nem gondoltam volna, hogy pont itt találkozunk majd.
          Hatalmas mosoly terül szét az arcomon, ahogy megindulok Elliot felé. Látom rajta mennyire tanácstalan. Kicsit sietősre veszem a lépteim, hogy minél többet kopogjon a cipőm sarka, és mert nem akarok elázni sem.
          - Úgy örülök, hogy épségben látlak – ölelem meg, ahogy odaérek hozzá. – Nem is tudtunk beszélni a Gringotts óta. Jól vagy?
          Szemmel láthatóan igen, de a szemnek nem szabad hinni, hiszen bármi más is bánthatja az embert. Mint ahogy tudom, én sem vagyok még teljesen jól, habár kifelé tudom ezt mutatni. Az új keletű képeim azok, amik ezt bizonyítják, és ezek azok a képek, amiket soha nem mutatok meg senkinek.
          - Menjünk be?

[ESMÉ]

Ö L T Ö N Y  V A G Y  F RA K K?

[viselet]

ESMÉ
1999. május

Már megint miért pont neked kellett ekkora szarba sodornod magad, O’Mara? Miért? Miért? Miért? – háborgott bennem valami keserű kis hang. Lassan pillantottam fel az áruház hatalmas, arany feliratára, mely mindenkinek az arcába vágta, hogy bizony a Harrods előtt áll. Ez persze nem csak azt hirdette, hogy az embernek jó mélyre kell nyúlnia a zsebében, hanem azt is, hogy sok fennhordott orrú muglival is találkozhat. Elrozadva bámultam a feliratot hosszú perceken keresztül, közben kezem szinte önkéntelenül végig simított ingemen, ellenőrizve, hogy megfelelő viselet-e ez egy ilyen hivalkodó helyre. Daniel kétszer is elismételte: öltözz fel rendesen… Nem, mintha pizsamában járnék, Daniel O’Mara, de köszönöm a tanácsot… – hördültem fel magamban.
Kezem nadrágom zsebébe vándorolt. Egy köteg papírpénzre, amit lényegében mindenféle jelzés nélkül vettem ki Nat széfjéből. Nem szoktam magamnál mugli pénzt hordani és túl kockázatos lett volna a Gringottsba elmenni, hogy aztán valamelyik kocsma becsábítson egy lángnyelv whiskeyre. Már régen megígértem Natnak, hogy a fogadalomtételre magamnak intézem el a ruhámat... mást nem igazán bíz rám, de talán mindkettőnknek ez a legjobb.
Az első nagyon impozánsnak kinéző kirakat előtt álltam meg. Felnéztem, hogy elolvassam a betűket: G – U – C  - C – I – betűztem magamban fonetikusan. Semmire sem hasonlított, amit valaha is olvastam volna… ráadásul amúgy is jobban érdekelt az, hogy a hátam mögött variáló biztonsági őr vajon ki akar-e dobni vagy inkább választja azt a papucsban csoszogó asszonyságot, aki éppen mellettem tapadt a kirakatra.
– Mi a szar a Gucci? – kérdeztem még mindig fonetikusan a nyanya felé fordulva.
O’Mara, húzz a francba, csak egy koszos tolvaj vagy – gúny, az jelent meg újra minden gondolatom mögött. A szalag kegyetlenül szorította meg a csuklómat és kezdett ismét lüktetésbe, mikor a kirakat felé fordultam. Ökölbe szorítottam a kezemet, hogy testem megfeszülve maga alá tudja gyűrni a remegést. Tudtam, hogy igaza van, hogy nem vagyok odavaló… minden porcikám küzdött a hely ragyogás és a sznobság ellen, amit ez a hely árasztott… de ami a legeslegjobban bosszantott az egy tény volt. Nat mellett én is ilyen lettem, csillogó, mindig csinos és jól fésült.
Dobbantottam egyet a lábammal, majd felmordultam: – Bassza meg mindenki…
Hangom kísértetiesen hasonlított a fülembe suttogójére. A szalag megint erőt vett rajtam és egyre nehezebben tudtam leküzdeni azt a sötétséget, ami szinte magához ölelt. Elrángatott a fényről. Olyan dolgok kezdtek megfordulni a fejemben, minthogy mennyire jó lenne most azonnal pálcát rántani és a Guccit egyetlen pálcarántással romokba dönteni, mikor egy kedves kis hang ütötte meg a fülemet.
– Bevallom, nem gondoltam volna, hogy pont itt találkozunk majd.
Nagyokat pislogva fordultam a hang irányába. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy tudjam ki az. A mosolygós arc Esméhez tartozott. A szívem dobbant egyet, mint minden találkozásunk alkalmával. Azonnal megéreztem azt a friss, kellemes illatot, ami mindig jellemezte és amit valamikor annyira szerettem a párnákon érezni. Hirtelen megfeledkeztem a dühömről.
– Úgy örülök, hogy épségben látlak – mondta.
Megölelt, éreztem, ahogy vékony karjai átkarolnak. Az én kezeim is a derekára csúsztak. Közelebb vontam egy pillanatra, hogy haja is végig cirógasson az arcomon. Én is örültem, hogy újra látom… talán a jelenléte azzal a németországi utazással kapcsolatban is megnyugtatott.
–  Nem is tudtunk beszélni a Gringotts óta. Jól vagy?
Elvigyorodtam, ahogy ismét barna szemeibe néztem.
– Elliot O’Mara áll előtted. Hát hogyne volna jól? – kérdeztem és kezeimet is elhúztam tőle.
Még egy utolsót szippantottam az illatából a régi idők emlékére. Sőt már éppen szóra is nyitottam volna a számat, hogy őt mennyire viselte meg a sárkánnyal való, nem túl kellemes találkozás. Végül is Esmét akart felfalni ebédre és nem engem. Szóval ez a kérdés mindenképpen jogosabb lett volna, mint az én hogy létem iránti érdeklődés.
– Menjünk be?
– Mármint a Gucciba? – kérdeztem, még mindig fonetikusan ejtve a szakat. Közben a kirakat felé böktem, hogy egyértelmű legyen, mire vonatkozik a kérdés.
Lábaim lassan mozdultak. Próbáltam leutánozni a körülöttünk sétálók békés járását, merthát ha valamihez nem voltam hozzá szokva, akkor az az, hogy egy üzletházban nem menekülök egy értékes vagy értéktelen tárggyal a zsebembe.
– Nat küldött el vásárolni… – ismertem be.
Már majdnem hozzá is tettem, hogy a fogadalomtétel miatt, mikor észbe kaptam: Esmének nem beszéltem erről még. Nem azért, mert titkolni szerettem volna… egyszerűen csak az egész azután történt, hogy utoljára láttuk egymást. Vajon mi a módja annak, hogy az eljegyzésedet közöld az exmenyasszonyoddal? Most légy okos, haver!
Csak felmordultam.
– Egy rendezvényre kell ruha. – Nyögtem ki kissé rekedten.

~set~

          Miután meglátom őt, elfog a melegség, és a kis izgalom is megszűnik számomra, ami azt bizonyítja, hogy már nem izgulok azért, mert bemegyek ebbe a boltba. Szorosan ölelem magamhoz, hagyom hogy átjárjon az a megnyugtató érzés, amit ő vált ki belőlem minden alkalommal, mikor a karjai közé kerülök. És ott van minden egyes alkalommal az a bizonyos illat, amivel megőrjített a megismerkedésünk alkalmával. A szabadság és a kaland illata. Mindig is tudtam, hogy soha nem fogom tudni igazán maradásra bírni, és pont ez tetszett benne. Oké amellett, hogy azért nagyon aggódtam is, ezért megtettem volna bármit azért, hogy ne így legyen. De azt hiszem, valahol elfogadtam, hogy ez így lesz és kész.
          És még mindazok után, ami történt minden egyes alkalommal, mikor meglátom, úgy dobban fel a szívem, mintha nem történt volna semmi. Beszélgettem erről az unokahúgommal és Briával is, de mind a ketten csak annyit mondtak, hogy közöttünk egy különleges kapcsolat van. Lehet benne valami, és ezt minden egyes találkozásunk alkalmával be is látom.
          - Bolond – mosolyodom el, kicsit megkoccintva a vállammal a vállát. Így magassarkúban tudom csak felérni annyira, hogy ez lehetséges legyen. – Örülök neki, hogy ennyire elemedben vagy, bár az előbb inkább tűntél teljesen kétségbeesettnek.
          Megnézem magamnak a kirakatot, és való igaz, a hely önmagában hordoz valami kétségbeejtőt. De csak azok számára, akik nem tudnak mit kezdeni a csillogással és az árcédulákon látható árakkal. Igazság szerint én is ilyen vagyok, de megpróbálom elengedni magam, most, hogy nem egyedül kell szembenéznem a hatalmas szörnyeteggel.
          Mondjuk az igazán érdekel, hogy Elliot mit keres itt, nem gondoltam, hogy valaha egy ilyen helyen fogom látni, még úgy sem, hogy tudom, van már elég pénze ahhoz, hogy bármit megvehessen ebből a boltból akár több darabszámban is. Ezért, és mert kezd rosszra fordulni kinn az idő inkább úgy döntök, beinvitálom őt, ezzel talán lökést adva az elhatározásának. A válaszra viszont nem számítok. Először meg is torpanok menet közben, mert olyan szokatlan ennek a szónak a kiejtése ilyen formában.
          - Nem, figyelj, az Gucci – próbálom rávezetni a helyes szóhasználatra. – Ne aggódj, elsőre én is eltévesztettem – legyintek egyet, hogy ez igazán részletkérdés már, tudni fogjuk mind a ketten, hogy miről van szó.
          Elsőre igazából nem is gondolok bele, hogy ez a hely mekkora stresszt is kiválthat Elliotból. Nem gondolom, hogy a kalandvágy is ide hajtotta volna, de azért igazán érdekel, hogy mi az oka. És erre a válaszra nem is kell sokáig várnom. Kérdőn nézek rá, hiszen nem tudom miért kéne neki egy ilyen elegáns ruhába öltöznie. Még úgy is, hogy a főnököm magas körökben mozog, mind a mugli, mind a varázsvilágban.
          - Csak nem színházba mentek vagy esküvőre? – nézek rá kérdőn.
          Nyilvános helyen, partikon már voltak együtt, szóval ez nem lenne újdonság. Bria pont eleget mesélt azokról a pletykákról, amikben Elliotot vélte felfedezni. Bár nem tudom, miből gondolja, de beletrafált. Azok után viszont más lehetőséget nem tudok elképzelni. Hacsak nem egy olyan helyen kell megjelenniük, ahol kötelező a puccos ruha. Mint nekem is, bár ezt a kérést még mindig nem értem, mire jó.
          Megállok az ajtó előtt majdnem teljesen úgy, mint pár perccel korábban, de most nem akarok megfordulni. Ahhoz már elég bátorságot gyűjtöttem, és való igaz, most nincs senki sem, aki visszafordítana.
          - Azt hiszem, itt elleszünk egy ideig. Segítesz majd kiválasztani a ruhát?
          Nem is merek belegondolni, hogy ez mennyi órát jelent majd. Nem válogatok sokat, általában megveszem azt, ami megtetszik, de jobb, ha látja egy idegen és mégis ismerős szem is ezúttal. Nem szeretnék felsülni, ha már ennyire a lelkemre kötötték, hogy jól kell kinéznem, és nem egy lepukkant művésznek. Kifejezetten sértő volt ez a szóhasználat, soha nem gondoltam úgy magamra, mintha lepukkant lennék.
          - Szerinted lepukkant vagyok? Mármint öltözködésileg?
          Aztán ha időben végzünk a vásárlással, akkor talán megnézhetnénk az emeleten az éttermeket is. Van egy olyan érzésem, hogy legalább az egyikünknek korogni fog a gyomra addigra.

[ESMÉ]

Ö L T Ö N Y  V A G Y  F RA K K?

[viselet]

ESMÉ
1999. május

Gucci… Gucci… – ízlelgettem magamban a helyesen formált hangokat. Olaszosan hangzott, bár a szó eredetén való elmélkedés cseppet sem vonta el a figyelmemet arról, ami előtt lényegében álltam. Nem hasonlított azokhoz a boltokhoz, ahová jártam. Szerettem én a Borgin és Burkes sötét, poros kis helyiségét… minden zsúfolt volt, bűzös, de volt benne valami megnyugtatóan otthonos. Ez hideg volt, idegen és túlzottan is fényes. Valahogy Nat is ilyen, nagy, ragyogó és mindenki szereti látszólag. Én viszont csak egy sötét, koszos kis tolvaj voltam világ életembe, akit azelőtt senki sem akart volna egy ilyen üzletbe rángatni, hogy „vegyen magának valami szépet.”
Csendesen bámultam meg a kirakatot újra, aztán hagytam, hogy Esmé elvezessen. Közben persze azon gondolkodtam, mit kéne mondanom. A „rendezvény” nyilvánvalóan nem állt meg a helyét, de még mindig bizonytalan voltam. Az ember mit mondhatna az egykori kedvesének, ha éppen valaki mással készül összekötni az életét? Azelőtt nem kerültem ilyen helyzetbe és nem csak azért, mert nem volt tartós kapcsolatom. Egyszerűen annyit utaztam, hogy sosem voltam igazán egy helyben, így a szeretőim nem tudtak egymásról… de valószínűleg nem is érdekelte volna őket.
– Azt hiszem, itt elleszünk egy ideig. Segítesz majd kiválasztani a ruhát? – kérdezte, mielőtt kifejthettem volna mi az az „egy rendezvény.”
Merlinre! Sóhajtottam egyet, kis megnyugvás futott át rajtam. Csak a szalag halk zakatolása maradt, ahogy a csuklóm köré feszült újra és újra, közben pedig Nat ellen súgott kegyetlenségeket a fülembe: Egy baba vagy, akit szépen felöltöztet…
Megráztam a fejemet, inkább az üzlet belseje felé pillantottam. Végtelennek, exkluzívnak és nagyon drágának látszott minden darab. Szinte meg-megcsillant rajtuk az a sápadt fény, ami megvilágította a helyiséget.
– Csak akkor segítek, ha te is nekem – válaszoltam.
Arcomon halvány mosoly jelent meg. Valószínűleg Esmé nélkül át sem léptem volna szívesen ennek az üzletnek a küszöbét. Lényegében egyetlen rövidke pillanat választott el attól is, hogy hátra arcban meginduljak kifelé és üres kézzel térjek haza. Valójában bosszús voltam, amiért egy ilyen helyre kárhoztatott a sors… na meg az is, hogy igazából azt sem tudom, mire készülök. Eddig egy ételkóstolóra rángatott csak el Nat, ami a gyerekmenüt leszámítva igencsak rosszul sült el. Semmilyen más információba nem avatott be. Az időpontot sem tudtam.
– Szerinted lepukkant vagyok? Mármint öltözködésileg?
Ez a kérdés hirtelen rántott ki mindenféle gondolat mögül. Meglepett, hogy Esmé ilyet kérdez éppen tőlem… éppen attól az embertől, aki az első találkozás alkalmával elszakította, bepiszkolta a ruháját – holott egyébként az teljesen új volt. Nagyokat pislogva bámultam rá.
– Ezt miért éppen tőlem kérdezed? – kérdeztem halkan. – Ha Nat nem lenne valószínűleg ugyanaz a piszkos alak lennék, aki voltam. De ő szeret szép ruhákba öltöztetni.
Összerezzentem. Utolsó mondatom, mintha a szalag hangján csendült volna, ott lapult meg benne valamiféle kegyetlenség. A testem még egy pillanatig reszketett, aztán megrázva a fejemet igyekeztem visszatérni a tétova Elliothoz, aki határozottan jobban mutatott a Gucci falai között, semmint egy megszállott.
– Nekem mindig is úgy tetszettél, ahogy vagy. – Rántottam meg a végül a vállamat. – Szerinted én elég szép vagyok?
Éreztem, hogy erre a kérdésre elpirulok.
– Mindig olyan embernek tartottam magam, aki a szépséget kutatja. Lenyűgözött a forma, a csillogás, a giccs… – suttogtam magyarázatként. – Nat más, ő az emberekben keresi ezt. Nem tudom, hogy valaha megfelelek neki.

~set~

          Nem tudom milyen hatással van rá az új kapcsolat, de biztos vagyok benne, hogy egy ilyen bolt mindenkit megijesztene, aki nincs hozzászokva. Ahogy engem is elrémiszt kicsit, úgy gondolom Elliotot is. Nem hiszem, hogy túlságosan is hozzá lenne szokva a sok kalandozás után. Talán ezért is kell noszogatni kicsit, hogy végre beinduljunk a bolt belseje felé. Hogy kicsit tereljem a figyelmét a rá váró megpróbáltatásokról, felteszem az egyik legkézenfekvőbb kérdést, amit ilyenkor fel lehet.
          A boltba belépve viszont rájöttem, hogy sokkal kevésbé vagyok felkészülve én is, mint ahogy azt gondoltam. A sok ruha, a csillogás, mintha egy teljesen más világba kerültem volna. Egy pillanatig leesett állal állok az ajtóban, aztán teszek befelé néhány óvatlan lépést, és megnézem a hozzám legközelebb álló ruhák árait. Némelyik a fél havi fizetésemmel ér fel, és annyira nem is mondanám különleges darabnak őket. Én itt tuti nem fogok találni magamnak semmi használhatót, még szerencse, hogy Elliot itt van, és tud segíteni.
          - Persze, hogy segítek.
          Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha inkább az ő ruháit nézzük meg először. Nem szeretném mindenáron itt tartani, vagy amíg próbál, addig tudok én is nézelődni kicsit. Nagyjából úgyis tudom, hogy mire lesz szükségem, csak a megfelelő darab kiválasztása lesz a nehéz. Elkezdem vezetni a férfi rész felé, miközben egy számomra is furcsa kérdést teszek fel.
          - Egyrészt azért, mert te vagy most éppen kéznél, másrészt te vagy az, akivel valameddig együtt éltem, és nem a közeli családom tagja vagy, akik erre simán rávágnák, hogy csodálatos vagy akárhogy öltözöl.
          Még akkor is, ha esetleg azt gondolják, hogy ronda a ruha és ocsmányul áll rajtam. Eddig talán egy ember volt az, aki azt mondta, ami a valóság volt, és ha elmentünk ruhát venni, akkor adtam is a véleményére. Ez az unokahúgom, de vele olyan szoros a kapcsolatunk, mintha testvérek lennénk. A válaszod második részére viszont felkapom a fejem. Azt még megérteném, hogy szereti, ha csinosan jelenik meg egy eseményen, de azért mindig szépen felöltözve lenni, biztos kényelmetlen lehet. Vagy csak én értem félre a helyzetet, és valójában nincs is ilyenről szó. Mondjuk teljesen más lenne a helyzet, ha a főnököm nem kiadó vezetője lenne, hanem egy divattervező. Mondjuk.
          - Köszi.
          Örülök, hogy tényleg így gondolja. Igyekeztem úgy öltözni, hogy ne hozzak rá szégyent és tetszen is az, amit lát rajtam, de talán nem mindig jött össze.
          - Igen, szép vagy. Nem csak elég szép, hanem szép. – Talán nem kéne folytatnom, de ezt úgy érzem, muszáj elmondanom. - Elliot, a ruha az csak egy dolog. Bele lehet csomagolni bármilyen embert, kisminkelni, és akkor széppé varázsolni. Te viszont úgy vagy szép, ahogy vagy. Nem tudom, hogyan csinálod, de rajtad az általam rondának titulált ing is úgy áll, mintha éppen egy estélyre készülnél.
          Ez talán úgy hangzik, mintha éppen udvarolni készülnék, és ezért el is pirulok, amit egy gyors megfordulás követ, nehogy félreérthető legyek. Vagy éppen így leszek félreérthető, azt nem tudom, de mikor meghallom a gondolatait, akkor már egy zakóval a kezemben fordulok vissza felé.
          - Látod, én is ezt mondtam. Nat talált benned valamit, amit talán senki más nem volt képes.
          Alaposan megnézem a kezemben tartott ruhadarabot, majd vissza is teszem a helyére. Ez akármilyen esemény is legyen, nem passzol hozzá. Túl élénk, túl nem is tudom, csak nem odavaló a fura szabásával.
          - Mennyit szánsz a ruhára? Mert az is lehet az alapja a keresésünknek.
          Nem tudom, be kéne-e avatni abba, miért kérdeztem rá korábban az öltözködésre. Azt tudom csak, hogy ő már régebb óta benne van egy olyan körben, amihez talán most engem is hozzá akarnak csatolni. És tudod, vagy legalábbis sejted, hogy én sem engedhetek meg éppenséggel magamnak meg egy ilyen bolton.
          - Tudod, Phillip be akar mutatni valakiknek. Nem tudom, mi a célja, nem mondta el, csak annyit kért, hogy ne hozzak rá szégyent az öltözködésemmel.
          És akkor röviden össze is foglaltam azt, hogy miért vagyok itt. Csak később jut eszembe, hogy legutoljára mikor beszéltünk, akkor még haragban álltak egymással, és talán nem volt jó ötlet megemlíteni az apját. Ő nem mondott nekem semmit, se korábban, se azóta.
          - Tényleg, sikerült már a hoppanálás vizsgád?
          Kezem megáll a keresgélésben, mert találtam egy elég érdekes darabot, amit ki is veszek a helyéről, de előbb megvárom a választ, és csak utána nyújtom felé.
          - Próbáld fel ezt. Nem is kell bemenned a próbafülkébe, ez egy zakó, itt is felhúzhatod.

[ESMÉ]

Ö L T Ö N Y  V A G Y  F RA K K?

[viselet]

ESMÉ
1999. május

Nem kellett volna belemenni ebbe. Nem is igazán kellett volna a Nattal való kapcsolatomról beszélnem éppen ennek a lánynak. Valamikor a jegyesem volt és az lett volna a helyénvaló, ha akkor válogatok vele ruhákat a közös esküvőnkre… a világ azonban olyan gyorsan fordult meg velünk, hogy szinte észre sem vettem. Csak a fájdalom és a keserűség maradt, ami furcsamódon nem jutott eszembe, ha ránéztem. Valamiféle bizalom dolgozott közöttünk a krumpli leves óta. Sok-sok mindent tudtunk magunk mögött, amin közösen mentünk át… és bár a bizalmamat eljátszott abban az észak-írországi kisvárosban, valami mégis megmaradt. Egy különös kötelék, amit sem Nat, sem más nem választhat szét.
Nem is igazán próbáltam felfogni a szavait, csak azt hallottam, hogy „szép… szép… és szép.” Vajon lehet csak egy szóval jellemezni az embert? Mert Nat is általában ezt használja rám és most Esmé is. Valószínűleg Montrego az egyetlen, aki mindenféle elfogultság nélkül tökéletesen látja a külsőmet: egy nyikhaj kölyök, gombafrizurával. Valahol már feladtam azt, hogy felnőtt férfinak tűnjek, pedig valahol erre vágytam. Talán ezért is keltette fel az érdeklődésemet Nathaniel Forest. Látványra minden ott volt benne, ami vonzott, amire vágytam: magas, széles vállú, szakállas, áradt belőle a férfiasság. Persze megismerve rájöttem, hogy folyamatosan harcol a saját belső gyengeségével. Azt is csak én tudhattam, hogy már régen maga alá gyűrte azt és csak egy árnyék kísérti őt.
Esmé közben a ruhákkal kezdett el foglalkozni, igaz csak a szemem sarkából láttam. Én ugyanis tétován ácsorogtam mellette és a cipőm fényesre sikált orrát bámultam. Valahogy az sem illett hozzám, olyan tiszta volt és finom… az elmúlt tizenhat évben imádtam figyelni, érinteni az ilyen dolgokat, de magamon sosem viseltem őket. Ezt a világot is Nat mutatta meg nekem, aki úgy öltöztet, mint egy babát, sőt úgy is fésülgeti a hajamat, de valahol élveztem. Talán éppen ez a kiszakítás kellett nekem a kalandokból, a koszból, a sárból… hiányzott az erdők nyugalma, a lopás édesíze a számból… mégis révbe értem. Egy olyan ponton álltam, amire vágytam, amit akartam. Hiszen Nattal mindent azonnal megkaptam: szerelem, család.
– Mennyit szánsz a ruhára? Mert az is lehet az alapja a keresésünknek.
Erre a kérdésre kaptam fel a fejemet. Egy pillanatig csak pislogtam Esmére, fel kellett fognom, miről is beszél egészen pontosan. Közben be is nyúltam a zsebembe, ahol a mugli bankók voltak, összefogva egy arany csattal. Óvatosan kihúztam onnan és megmutattam a lánynak.
– Ennyit.
Ezután visszasüllyesztettem őket a zsebembe.
– Hogyhogy egy ilyen helyen vásárolsz? – kérdeztem. Valójában el akartam terelni magamról a figyelmet. Hátha akkor nem kell majd újra arról beszélnem, hová is készülünk Nattal. Nyilván Esmé meg fogja tudni előbb-utóbb, hogy fogalmat készülünk tenni egymásnak… habár fogalmam sincs, miként bökjem ki azokat az egyszerű, de annál többet mondó szavakat.
– Tudod, Phillip be akar mutatni valakiknek. Nem tudom, mi a célja, nem mondta el, csak annyit kért, hogy ne hozzak rá szégyent az öltözködésemmel.
Éreztem, hogy apám nevére hevesebben kezd kalapálni a szívem. A pofon óta nem békültünk ki és nem is terveztem vele annál többet beszélni, amennyi az a gyanúsítgatás volt. Nem akartam belefolyni többé vele semmibe, nem akartam, hogy tudjon a dolgaimról vagy éppen bele próbáljon pofázni olyan ügyekbe, amiket én is éppen eléggé el tudok dönteni. Már késő, hogy neveljen, már talán ahhoz is késő, hogy az apámmá váljon. Semmi szükségem a ridegségére, a kegyetlenségére, amivel hozzám fordult… és amivel az életemet kezeli. Egy porszem vagyok számára egy hatalmas gépezetben, semmi több, mint egy eszköz, amit kénye-kedve szerint felhasználhat.
Mordultam csak egyet válaszként. Nem örültem neki, hogy Esmé még mindig a befolyása alatt van. Legszívesebben kérlelni kezdtem volna, hogy ne engedjen neki többet, inkább leszek én a mecénása, ha pénzre van szüksége, csak egy Rowle-t ne engedjen a közelébe. Nem biztonságos, főleg úgy, hogy tudjuk mire képesek.
Ez a lány az apádat védte a kávézóba, te meg itt jópofizol vele! – gúnyolt a hang. Éreztem, ahogy a szalag rászorít a csuklómra, ezúttal azonban nem kezdett vad lüktetésbe. Azt már sikerült legyűrnöm.
– Tényleg, sikerült már a hoppanálás vizsgád?
Sóhajtottam.
A szívem kicsit megnyugodott. Ez a téma talán egy cseppet kevésbé volt szánalmas, minthogy Phillip Rowle éppen, milyen baromságokkal próbálja a számomra fontos embereket irányítani. Csupán reménykedhettem benne, hogy Natot nem találja meg és csavarja az ujjai köré, majd használja fel ellenem. Mert Esmé ezért kellett neki: hogy a közelemben legyen, hogy eljusson hozzám. Csodálkoztam, hogy még nem sodorta félre. Hiszen már nem ő a legrövidebb útvonal Elliot O’Marához.
– A hónap legelején vizsgáztam le. – Mosolyodtam el. – A hosszabb utakat még nem bírom. Eléggé szédülök utánuk, legutóbb majdnem hánytam is.
Az emlékre megdörzsöltem a hasamat.
– Próbáld fel ezt. Nem is kell bemenned a próbafülkébe, ez egy zakó, itt is felhúzhatod.
Észre sem vettem, hogy Esmé közben felemelt egy darabot. Csak azt láttam már, ahogy a kezembe nyomta. A szabása kicsit más volt, mint azoknak a zakóknak, amiket Nat hord, de lényegében ugyanúgy fekete volt. Megnéztem egy pillanatra magamnak, mielőtt felvettem volna.
– Jó napot kívánok! – lépett oda hozzánk egy fiatal, elegáns nő hirtelen. A névtáblája pillantottam azonnal, hogy leolvashassam kivel is állunk szemben. Valami L betűs név volt, de mivel nem volt rajtam szemüveg képtelen lettem volna kivenni. – Remek választás, de ez a méret bizonyára nagy lesz a fiatalembernek.
Zavartan pislogtam és hagytam, hogy kivegye a kezemből a ruhát.
– Ö… – ennyit tudtam kinyögni és segítségkérően pislogtam Esmére.
– Csak válasszák ki, amiket szívesen próbálna fel és a megfelelő méretet bekészítem a próbafülkébe – magyarázta tovább.– Milyen eseményre készül?
Erre kiszáradt a torkom. Megint Esmére néztem és az jutott eszembe, mennyire nem akarom itt kibökni az egészet. Csakhogy üres kézzel sem akartam hazamenni, hogy azt Nat azt higgye, nélküle nem tudok még ennyit sem megoldani. Lassan már mindent ő intéz el, azokat a dolgokat is, amiket nekem kell.
– Egy esküvőre… – válaszoltam rekedten. – A sajátomra. – Tettem hozzá, de nem a nőt néztem, hanem Esmét.

~set~

          Mikor megmutatja a köteg pénzt, amit a ruhára szán, akkor elkerekedik a szemem. Igazából nem is kell az árcédulákat nézni, mert akármit is vesz, annak bele kell férnie abba az összegbe. Még akkor is, ha cipőtől kezdve mindent megvesz hozzá. El se tudom képzelni mi lehet annyira fontos esemény, hogy ennyi pénzt kiadjon rá.
          És ha már úgy alakult, hogy szóba kerül a vásárlás, akkor elárulom én is azt, miért éppen egy ilyen helyre jöttem. Részben azért, mert nem volt más választásom. Másrészt pedig ez még az elegánsabb öltözetek között is az olcsóbbiknak számít. Szóval, remélem, hogy ha nem is annyira kihívót, de azért találni fogok majd valamit magamra, ami megállja a helyét.
          Viszont nem kerüli el a figyelmem az az arckifejezés, amit Phillip említése okoz. Jobbnak is látom, ha nem említem többet, de hát az én életemben még mindig jelentős szerepet tölt be akár akarja Elliot akár nem. És addig, amíg hajlandó támogatni a tanulmányaim alatt, addig biztos nem is fogom tudni otthagyni. De biztos vagyok benne, hogy amilyen a kettejük kapcsolata az lenne az ideális, ha nem tartanám vele a kapcsolatot. Persze, könnyű ezt egy olyan embernek mondani, aki egész életében csak a két véglet között élt.
          Legalább a hoppanálással sikerül elterelnem kicsit a témát, ami látom, neki is sokkal jobban esik.
          - Gratulálok. Örülök neki, meglátod, így már könnyebb lesz, mint örökké seprűn közlekedni.
          Bár a hoppanálásnak is meg van az előnye meg a hátránya, de mégis az a legkényelmesebb közlekedési mód. Néha, ha ismeretlen helyre megy az ember, akkor érdemesebb a kandallót választani, nagyon hosszú távon pedig a zsupszkulcsot, de igazából a mugli közlekedési eszközöknél lényegében bármelyik jobb.
          Itt viszont nem lehet tovább ecsetelni ezt a témát, így is talán hibát vétettem azzal, hogy megemlítettem, hiszen bármikor meghallhat valaki, akinek nem kéne. És most is, mire kettőt pisloghattam volna, addigra mellénk lép egy eladó.
          - Jó napot! – mondom meglepődve, majd legalább olyan segítségkérőn nézek Elliotra, ahogy ő rám.
          Ebből is látszik, hogy egyikünk sem éppen az a puccos boltokba járós típus. Na, nem baj, majd így legalább lesz egy kis segítségünk, de szerintem csak akkor, mikor már sikerült kiválasztanunk a ruhadarabokat.
          - Köszönjük, de… - kezdenék bele, de az eladó hölgy nagyon lelkesen kezd el beszélni, és valahol jól is esik, mert így legalább tudom, hogy mire kell számítanunk.
          Ennek ellenére szeretnék minél előbb megszabadulni a nőtől, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni. Valahogy úgy érzem, ez most egy megint olyan beszélgetés lesz, mint mikor a levest csináltuk, de fogalmam sincs, hogy miért. Azért az eladónő felé fordulok és felteszek neki egy elég fontos kérdést, kihasználva azt az időt, amíg Elliot gondolkodik az eseményen.
          - Tudna nekem segíteni? Egy elegáns ruhát keresek, talán egy estélyre.
          Azt akarom elérni, hogy ő elmenjen, de mintha ügyet sem vetne rám, csak a saját feltett kérdésére várja a választ. A válaszra azonban nem számítok. Elkerekednek a szemeim, tudom, hogy a teljes ledöbbenés kiül az arcomra, el se tudnám rejteni. Hirtelen úgy érzem, mintha kiszáradna a szám. Nem értem a reakciómat, hiszen örülnöm kellene neki, megtalálta a párját, akit ráadásul teljes szívéből szeret. Miután észbe kapok, hogy ez így nem lesz jó, és tudom, hogy nagyon nem lesz jó, mert észrevette a pillanatnyi megingásomat, elmosolyodom. Talán erőltetett kicsit, de legalább mosoly.
          - Khm… Öhm… Én most elmegyek nézek magamnak valami ruhát.
          Sarkon is fordulok egy pillanat alatt. Átmegyek a női részlegre és elkezdem nézegetni a ruhákat. Egyik sem tetszik, gondolatban leszólom az összeset. Csak addig akarok távol lenni tőle, amíg tisztázom magamban a gondolataimat. Mert hát ez tényleg jó hír, de akkor miért sírok? Azt hittem, hogy majd előbb én megyek férjhez? Vagy mert nem mondta korábban? Tényleg nem értem magam, de az biztos, hogy gratulálnom kell neki, megérdemi, hogy megkapja mindazt, amit én nem adhattam meg neki.
           Egy nem éppen szép ruhát tartok a kezemben, mikor elhatározom magam, hogy szembenézek vele, és nem drámázok tovább, hiszen jogom sincs hozzá.

[ESMÉ]

Ö L T Ö N Y  V A G Y  F RA K K?

[viselet]

ESMÉ
1999. május

A jó büdös francba, O’Mara! Miért nem vagy képes az első megérzésedre hallgatni? – károgta szemrehányóan a kis hang. Nem azért, mert szégyelltem volna, hogy „esküvőm” lesz – amit sokkal inkább nevezhettünk volna fogadalomtételnek, mint Nat szokta. Egyszerűen nem volt helyes Esmé előtt előhozakodnom ezzel. Talán elég lett volna kifordulni azzal ebből az üzletből, hogy nem tetszik semmi. Hiszen már megszokta a szeszélyeimet, nem lett volna neki furcsa, hogy alig egy pillanat alatt meggondoltam magam.
Hosszú ideig néztem utána. Közben a nő persze magyarázott nekem méretekről, meg szabókról… meg arról, hogy túl vékony vagyok. Nem különösebben foglalkoztatott, ahogy az a fekete zakó sem, amit újból meglebegtetett a szemem előtt. Én csak Esmét láttam, aki elrohant és a távolban – bár nem tudta gyenge látásom kivenni – egy baromi ronda, hányásszín ruhát fogdosott.
– Merlin szerelmére, fogja már be, asszony! – mordultam rá az L-betűs eladónőre.
Persze megszeppent, lépett is hátra egy lépést. Az arcán semmi olyat nem látta, amit másokén szoktam. Nem borzadt el, nem akart ott hagyni. Várakozóan pislogott, mintha azt várná, válasszak még valamit… és akkor megértettem: itt bármit tehetek, ha a végén kellő mennyiségű pénzt hagyok itt. Remek, végre egy Elliot-üzlet. –bólintottam, mire a nő is csak biccentett egyet. A gesztus ugyan nem neki szólt, mégis felért ez egy: „nincsen semmi gond, urammal.”
– Minden, amiről úgy gondolja, jó lenne egy esküvőre vigye a próbafülkébe – mondtam egy fokkal nyugodtabban. Erre érkezett az újabb biccentés. – Nem muszáj sötétnek lennie. – Tettem hozzá.
Valójában nem érdekelt ez a ruhamizéra. Csupán szerettem volna a nőt elég időre távol tudni magunktól. Ezt ugyanis nekem kellett rendbe hozni, egyedül, nyugalomban. Megbántottam talán Esmét, túl sértő volt ezt csak így az orra előtt egy harmadik személlyel közölni… viszont le kellett tépni azt a sebtapaszt, mégha a régi sebeket fel is szakította.
A lányra pillantottam, ahogy még mindig azt a gusztustalan ruhát tartotta. Végig futattam szemét az alakján, amit régen annyiszor szorítottam magamhoz. Azok a napok jutott eszembe, amikor zokogtam, könyörögtem a sorsnak, hadd kapjam vissza… és az újabb lehetőség úgy siklott ki az ujjaim közül, mintha hiába szorítottam volna rá. Esélyem sem volt vissza rángatni magamhoz és csak szeretni. Talán ez egy olyan dolog volt, amit nem érdemeltem meg… és helyette kaptam valami mást. Valamit, ami mások szemében talán rossz… valahol mégis tudom, elég erős ahhoz, hogy ellen álljon Lis minden próbálkozásának, de még az apáménak is.
Lábaim maguktól indultak meg és amint elhaladtak megannyi színes ruha mellett, azonnal megálltak. Magamba szívtam Esmé illatát, ujjaim maguktól nyúltak, hogy megérintsék a vállát. Óvatosan cirógattam meg, majd szorítottam meg. Olyan törékeny és gyönyörű volt, mint régen. Közben persze ott dolgozott benne az az erő, amivel képes volt felpofozni, amivel lenyűgözött és ami miatt végül annyira akartam, hogy mindenkire féltékeny voltam. Mindenkire, akit csábított ez a lenyűgöző látvány.
– Sajnálom, hogy nem mondtam el azonnal… – dörmögtem magam elé.
Lehajtottam a fejemet, megint a cipőm orrát bámultam. Csak a vállán tartottam ott a kezemet. Féltem, ha elengedem elrohan és megint tovatűnik, mint egy álom. Nem csak a múltam része volt ez a lány, hanem az életemé. Nem akartam elengedni, kellett nekem a társasága és úgy éreztem, neki is az enyém.
– Úgy éreztem nem helyén való éppen neked beharangoznom ezt a hírt… aztán meg, mintha ösztönösen túl akartam volna esni az egészen. Egyszerűen kibukott.
Nyeltem egyet és még mindig a cipőm orrát bámultam. Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szememben. Nem akartam, hogy felnézze és lássa, egy részem még mindig gyászolja a múltat, ami annyi reményt adott. A mi életünket, ami lehetett volna… és ami hosszú éjszakákon és nappalokon át az álmom volt.

~set~

          Én tényleg nem tudom mi ütött belém. Olyan gyorsan történtek egymás után a dolgok, hogy igazából csak kapkodni tudtam a fejem. És pont ezért úgy gondolom, nem a legjobb módon reagáltam le a hallottakat. De mégis hogyan kellett volna? Az egész helyzet annyira kínos volt, hogy még egy magamra erőltetett jópofát se tudtam volna vágni. Így hát azt a megoldást választottam, amit hirtelen a legjobbnak véltem. Menekültem.
          Annyira nem, hogy ki a boltból, azért annyira nem vészes a helyzet, de kellett pár perc, amíg megemésztem a hallottakat. Persze, az a ruha sem segít éppen, amit a kezemben tartok, de nem merek Elliot felé fordulni, hogy meglássam mit gondolhat most. Mert biztos vagyok benne, hogy az ő arcára is kiülnek az érzései, ahogy az enyémre is. Igen, ez is az oka annak, amiért inkább magamban csinálom a hülyeséget.
          Aztán nem is tudom mennyi idővel később, nekem óráknak tűnve, de talán csak pillanatokkal később lépéseket hallok közeledni. Aztán egy érintést a vállamon. A testem szinte megmerevedik, az izmaim ugrásra képesek. Bár elhatároztam, hogy én megyek oda hozzá, hogy bocsánatot kérjek és gratuláljak, ez mégis késői elhatározásnak tűnt, úgy tűnik. A könnyeim viszont egyre jobban elkezdenek potyogni, ahogy meghallom a szavait.
          - Elliot…
          Nem kell sok hozzá, hogy rájöjjek, mi volt a baj ebben az egészben. Hirtelen fordulok meg a ruhával a kezemben, és átölelem. Nem akarok én mást, csak ölelni őt, és érezni a melegségét. És persze elkerülni azt, hogy meglássa a könnyeim.
          - Elliot én örülök neki. Boldog vagy és ennél jobb dolog nem is történhet veled.
          Hú, de bénán hangzik ez így a vállába temetkezve. Megtörlöm a szemem, miközben sóhajtok egyet és elengedem. Bár még ekkor is inkább lehajtom a fejem. A ruha viszont végigsiklik a vállán és a karján. Nem is tudom, miért tartogatom, egyszerűen csak a kezemben maradt. Ezen a darabon akartam levezetni a hirtelen felgyűlt feszültséget.
          Felemelem a fejem, igazából már nem számít, hogy meglátja a vöröslő szemeim vagy sem. Ahhoz már túl sokat sírtam, hogy csak ráfogjam valamire.
          - Gratulálok! – mondom, és sikerül őszintén elmosolyodnom. Szólásra nyitom még a szám, de nem igazán tudom mit kéne mondanom, így csak bámulok magam elé. Bámulom őt. Csak mikor pár pillanattal később észbe kapok nyitom ki újra a szám.
          - Megértem, hogy nem tudtad eldönteni mi legyen. Azt hiszem, hasonló helyzetben én se tudtam volna.
          És mégis, talán másként intéztem volna. Legalábbis a belsőm ezt súgná, hiszen annak ellenére, hogy exek vagyunk megmaradtunk barátoknak is. De persze azt is tudom, hogy ezzel csak áltatnám magam, sok dolog van, amit nem meséltünk el egymásnak. Ahhoz ritkán találkozunk, és baglyokon keresztül nem ugyanaz, mintha beülnénk valahova kávézni.
          - Ami azt illeti, tartozom én is egy vallomással.
          Szorongatni kezdem a ruha vállfáját. Talán ez a jó pillanat, hogy megnyugtassam kicsit, vagy hogy felzaklassam. És kíváncsi vagyok a véleményére is.
          - Még nem meséltem róla, de úgy néz ki, kialakulóban van egy kapcsolatom.
          Nem tudom, minden információt rá tudok-e zúdítani most, de azért az alapokba szerintem beavathatom. Aztán majd ha akar tudni róla többet, akkor ismerem annyira, hogy úgyis kérdezni fog majd.
          - Még decemberben ismertem meg, mikor az iskola rendezett egy kiállítást. Megmentett minket, mert megpróbáltak elrabolni valakit, és elég nagy volt a felfordulás. – Szerintem már ebből rájött, hogy nem csak egy önjelölt hősködőről van szó, de azért bedobom a nagy halat. – Auror.
          Fürkészve figyelem a tekintetét. Tudom, hogy ez még így kevés információ, hiszen elég félreérthetően fogalmaztam, illetve hagytam abba. Nem is akarom húzni tovább az idegeit, gyorsan folytatom is.
          - Utána viszont megszakadt a kapcsolatunk, pontosabban csak leveleztünk egészen egy hónappal ezelőttig. Miután eljöttél hozzám, és megbeszéltünk annyi mindent, elmentem vele a hegyekbe. Azóta egyre szorosabb a kapcsolatunk. 
          Veszek egy mély levegőt, amit lassan fújok ki. Röviden ennyi lett volna, amit el szerettem volna mondani. Megfogom a kezét, mert igazán szeretném tudni, mit gondol most, és azt is, ha tudná, mellette vagyok akármi is történik készen az ölelésre.

[ESMÉ]

Ö L T Ö N Y  V A G Y  F RA K K?

[viselet]

ESMÉ
1999. május

Tapintatlanság. Mintha valami elcseszett védjegy lenne, amit a nevemhez csapott a sors. Tudtam, hogy a szememben gyülekező könnyek, amik újra és újra, gyorsfolyású patakként törtek utat maguknak az arcomon, az állam felé, nem hozták helyre a dolgot. Nem kellett volna csak így az arcába vágnom a dolgokat, nem volt helyes így közölnöm egy ilyen hírt. Valójában lehet, hogy kimondanom sem igazán kellett volna… fogalmam sem volt, mi lett volna a helyesebb döntés.
Sóhajtottam egyet, ahogy megéreztem Esmé ölelő karjait, ahogy puha tincsei végig cirógattak az arcomon. Megéreztem újra kellemes illatát, ami a régi érzéseim emlékét újra és újra felélesztette, jelezve, milyen fontos is volt nekem. Még mindig az, még mindig vigyázni akartam rá, még mindig a kincsem volt, ha nem is csillogott már olyan fényesen, mint régen.
–  Elliot én örülök neki. Boldog vagy és ennél jobb dolog nem is történhet veled.
Vajon hányan használták eddig ezeket a szavakat együtt? Elliot… boldogság… talán Naton és Esmén kívül senki. Mindenki másnak csak fájdalmat, szomorúságot tudtam okozni, közöttük saját magamnak is. Úgy hangzott, mintha valami a hideget és a meleget egymás szinonimájaként használná és nem két erőként, ami könnyedén kioltja egymást. Egy kis hang még az én fülembe is azt súgja: Elliot és a boldogság kioltják egymás és megint csak szomorúság marad, végtelen sötétséggel párosulva.
– Gratulálok! – Mosolyogva nézett rám, ekkor már nem ölelve szorosan. Egy pillanatra én is hagytam, hogy elvesszek újra szépen csillogó szemeibe, még fel is emeltem a kezemet, hogy megcirógassam a barna tincseket.
Éppen csak eltátogtam: – Köszönöm…
– Megértem, hogy nem tudtad eldönteni mi legyen. Azt hiszem, hasonló helyzetben én se tudtam volna.
Erre már én is elmosolyodtam. Kezemet visszahúzva letöröltem a könnyeimet, közben hallgattam a vallomását. Nem erre számítottam. Éreztem, hogy a szívverésem egyik pillanatról a másikra felgyorsul. Keserűség gyűlt megint a számban, de nem szóltam. Nagyokat pislogva csupán, néztem Esmére és vártam a folytatást, egyetlen szó nélkül.
– Még decemberben ismertem meg, mikor az iskola rendezett egy kiállítást. Megmentett minket, mert megpróbáltak elrabolni valakit, és elég nagy volt a felfordulás. Auror.
Nyeltem egyet, próbáltam nem grimaszolni, ezért az ajkaimat lebigyesztettem. Ettől persze úgy festettem, mint aki egy tál büdös sajtba szagolt. Egy auror… szóval Esmé is valami jobbra cserélt, O’Mara. Vajon Nat, mikor fog? – érkezett a gúnyos kis kérdés, mint valami tőr, amit egyenesen a szívembe fúrtak. Már szinte vártam, hogy a szalag lüktetve forgassa meg bennem azt, de végül Esmé tette meg.
– Utána viszont megszakadt a kapcsolatunk, pontosabban csak leveleztünk egészen egy hónappal ezelőttig. Miután eljöttél hozzám, és megbeszéltünk annyi mindent, elmentem vele a hegyekbe. Azóta egyre szorosabb a kapcsolatunk.
„Csak leveztünk egy hónappal ezelőttig…” – ízlelgettem a szavakat. A szívem megint zakatolni kezdett egy régi, féltékeny érzés tört elő. Tudtam, mit jelent, amit mondott, értettem én. Az a fickó már akkor csapta neki a szelet, mikor mellettem aludt el, mikor én öleltem magamhoz. Talán Esmé ezt sem vette észre, talán megint nem nyitotta ki a szemét, mint amikor azzal a hülye gyerekkel ment Észak-Írországba. Ha nem fogja meg a kezemet, talán ott ácsorgok még néhány percik néma csendben, magamban fortyogva.
– Örülök… – hazudtam.
Erőszakosan mosolyt erőltettem a képemre, hogy ne lássa min megyek keresztül. Nem akartam elmondani neki, ahogy senki másnak sem. Már nem volt jogom féltékenykedni, főleg nem visszamenőleg… sem számon kérni. Azon már túl vagyunk, akkor is éppen elégszer mondtam neki, hogy gondolkodjon el vagy egyszerűen csak sértettségből nem szóltam hozzá. Egy időszaknak vége, el kell fogadnom, hogy nincs jogom ítélkezni felette többé.
Akkor beszélj valami másról! – mantráztam magamban, mielőtt keresetlen szavak buknának ki belőlem.
– Szeretném… szeretném… – kezdtem kicsit bizonytalanul. Meg kellett köszörülnöm a torkom, hogy határozottan tudjam folytatni: – Ha nem dolgoznál többé Phillipnek.
Elhúztam tőle a kezemet.
– Leszek én a mecénásod, csak szakítsd el magad attól a családtól! – Suttogva beszéltem. Reméltem, hogy szavaim célt érnek és belátja, miféle dologba kevertem bele. Talán még nem késő tovább lépni, menekülni előlük.

~set~

          Ha lehet mondani, hogy valaki hullámvasúton van érzelmileg, az én vagyok. Legalábbis az egyszerű vásárlásnak indult kis túrám hamar átcsapott örömmámorba, ami után pedig jött a sokk, és most a meglepődés. Hogy lehetséges, hogy ennyi érzelmet tudunk felszínre hozni egymásból? Bármikor, amikor csak akarjuk?
          Mikor megfogom a kezét, akkor egy pillanatra megbánom, hogy így mesélek Reginaldról, de tudom, ez volt az a pillanat, mikor meg kellett tudnia az igazat. Bár látom rajta, hogy legalább olyan kellemetlenül érinti a téma, mint az ő házassága engem. Mi történik kettőnk között, ami ezt váltja ki belőlünk? Megnyugtat a mosolya, örülök neki, hogy látszólag ilyen könnyen veszi ezt a hírt.
          A beálló csöndben viszont sikerül észbe kapnom annyira, hogy legalább azt az ocsmány ruhát lerakjam a kezemből, amit eddig tartogattam. És persze arra is van időm, hogy egy szemvillantást küldjek az eladó felé, aki Elliot háta mögött indul meg felénk. Még nincs itt az ideje, hogy újra megpróbáljon közelebb jönni hozzánk. Nem tudom Elliot mit mondott neki korábban, de az biztos, hogy én még nem vagyok kész. És ajánlhat bármit is, ha nem tudom mit akarok.
          A hangja az, ami miatt leveszem a tekintetem a nőről. Érdeklődve nézek rá, fogalmam sincs, hogy mit is szeretne, de a korábbiak után lényegében már bármit mondhat, azt hiszem, nem tudja felül múlni. Mondhatni mindenre fel vagyok készülve.
          Vagy mégsem.
          - Mit szeretnél? – kíváncsisággal telve nézek rá.
          Aztán persze jön az áll leesés, és az, hogy hirtelen nem tudok semmit sem szólni. Erre nem igazán voltam felkészülve, főleg mert semmi sem utalt rá korábban. Tudom persze, hogy nem jó a kapcsolat kettejük között, de ez azért elég… Nagy döntés.
          - Elliot, te tudod mivel jár ez?
          Válaszolnom kéne és nem visszakérdezni, de hirtelen úgy érzem, nem tudok erre válaszolni neki. Pedig kellene, és a lehető legrövidebb időn belül, mielőtt még valami rosszra gondolna. Nem akarom, hogy bármit is félreértsen a habozásom mögött. De ott van az, hogy ezzel lényegében tőle függnék anyagilag, mert valljuk be, nagy segítség az, hogy lett mecénásom. Olyan eszközöket tudok így megvenni, amire korábban nem is mertem gondolni, és ezt már a tanáraim is elismerték.
          A másik részről viszont jobban örülnék neki, ha ez így alakulna, de tényleg jót tenne nekünk? Többet találkoznánk és nem vagyok benne biztos, hogy minden egyes alkalommal sikerülne normálisan megbeszélnünk a dolgokat. Elég hevesek és érzelmesek vagyunk mind a ketten. Bevallom, igen, tartok tőle kicsit. Sóhajtok egyet, mert tudom, nem véletlenül ajánlotta fel ezt a lehetőséget.
          - Rendben, beszélek Phillippel. Ha tudod mire vállalkozol, akkor innentől neked dolgozok inkább.
          Sóhajtok még egyet, mert tudom, nem lesz könnyű közölni a férfival ezt a döntést. Főleg, hogy most akar bemutatni egy nagyon előkelő társaságnak. És legfőképp azért, mert hallottam már a terveit velem kapcsolatban, és maradjunk annyiban, nem véletlenül tervezem azt a németországi utazást.
          - De örülnék neki, ha te is ott lennél. Egy semleges helyen találkoznánk, mert nem akarom, hogy egymás torkának essetek se szóban, se tettben.
          Azt hiszem, akkor a semleges helynek valami olyasminek kell lennie, ami nincs tele emberekkel, de azért pont elegen vannak, hogy megakadályozzon bizonyos helyzeteket.
          Újra megölelem őt, majd a füléhez hajolok és suttogva mondom a következő szavakat.
          - Tudod, megkönnyebbülés kicsit, hogy nem kell már az édesapádnak dolgoznom. Sok jó dolgot tett értem, de mióta szétmentünk inkább valami szolgának nézett, aki bármikor úgy ugrál, ahogy azt ő akarja. Néha már a lehetetlenséggel vetekedett a kérése.
          Oké, ilyen csak egyszer fordult elő, de nagyon ciki volt így is, mikor annyira kialvatlan voltam, hogy elaludtam a vizsgám közepén. Persze, a korábbi tetteim alapján megértem, hogy nem akarja ilyen gyorsan elveszteni a befektetését, de azért tényleg túlzás volt.
          - Hálás vagyok neked. Köszönöm.
          Adok egy puszit az orcájára, aztán a ruhák felé fordulok, mert bár talán már nem lesz szükségem rá, nem árt ha felkészülök rá. Nem tudom, mikor fog elengedni. Egy újabb darabot fogok a kezembe, mikor magam elé teszem, és Elliot felé fordulok.
          - Ha nem akar elengedni, akkor fizetni is hajlandó lennél értem? - vigyorodom el a kérdés hallatán.
          Nem akarom én, hogy fizessen értem, akkor inkább magam mondanék le a támogatásról bármilyen nehéz helyzetbe is kerülök. De azért kíváncsi vagyok a válaszára. Remélem, a mosolyomból rájön a valódi célomra majd.

[ESMÉ]

Ö L T Ö N Y  V A G Y  F RA K K?

[viselet]

ESMÉ
1999. május

Nem tudom, hogyan és miféle indulat vezetett erre az egészre. A szavak csak úgy kicsúsztak a számon, mintha életveszély fenyegetné Esmét. Az ajánlat felért egy védőpajzssal, amit közé és Phillip közé óhajtottam elhelyezni, ezzel reményeim szerint távol tartva tőle az egész Rowle családot és a hozzájuk tartozó gyilkosabb hajlamú egyéneket. Végül is ez a lány már sok kárt nem tud tenni bennük, nem lesz a feleségem és nem szül nekem gyereket. Csak egy információt tud, amit a saját érdekében amúgy sem adna ki. Még ha nem is egy született zseni, elég okos ahhoz, hogy tudja mi az ő érdeke.
– Elliot, te tudod mivel jár ez?
A kérdés szinte visszhangot vert hősiesnek hangzó gondolataim között. Nem, nem tudtam, de nem is érdekelt. Csak a keserűség dolgozott bennem, hogy távol tartsam az apámat tőle, ezáltal pedig tőlem is… mert akárhogy is nézzük, kettőnk kapcsolata megint barátira fordult. Ha Phillip nagyon akarja, tőle biztosan megtudhat ezt meg az.
– Mindent tudok, ne aggódj – válaszoltam.
Hazudtam, mert hazudnom kellett, hogy meggyőzzem őt. Mást nem tehettem, de nem akartam tőle többé azt az átkozott nevet hallani. Én már megtettem minden lépést, hogy Phillipet kiszorítsam az életemből… tudom, tudom, nem sikerült. Elrontottam, elcsesztem, mikor Hermész lábát Nathaniel kezébe nyomtam. Azonban egy valamit tudok az apámról, ha bajba kerülnék megvédene. Csakhogy nekem nincs szükségem rá, én veszhetek, ha azt a sorsot szabta ki nekem az élet… de Nat nem. Őt védeni kell, akárcsak Esmét és ha megint bántani fogják, az a lánc megvédi vagy maga Phillip megy érte, hogy megmentse… hogy életben tartsa, abban a hitben, hogy nekem ártanak. Legalábbis szerettem volna ezt hinni. Neki megvoltak a módszerei mások követésére, nekem nem. Nem tudtam mindig ott lenni és ölelni, elé lépni, ha átkot zúdítanak a nyakába.
– Rendben, beszélek Phillippel. Ha tudod mire vállalkozol, akkor innentől neked dolgozok inkább. – sóhajtotta. – De örülnék neki, ha te is ott lennél. Egy semleges helyen találkoznánk, mert nem akarom, hogy egymás torkának essetek se szóban, se tettben.
Nyeltem egyet, mintha a szinte kikívánkozó szavakat akarnám elnyomni magamban. Annyira megmondtam volna Esmének, hogy olyan hely nem létezik. Az apám már mindenhol, bárhol a világban az ellenségem, akire gondolkodás nélkül tudnék rátámadni, csakhogy a józan eszem és az az ostoba, érzelmes szívem visszahúzták a karomat annyiszor. Lefeszegették ujjaimat a pálcáról, hogy ne ártsak neki, mert ő az apám, neki köszönhetem az életemet és azt is, hogy nap napután kerülök veszélybe.
– Tudod, megkönnyebbülés kicsit, hogy nem kell már az édesapádnak dolgoznom. Sok jó dolgot tett értem, de mióta szétmentünk inkább valami szolgának nézett, aki bármikor úgy ugrál, ahogy azt ő akarja. Néha már a lehetetlenséggel vetekedett a kérése.
A „szolga” szóra könnyek gyűltek a szememben. Éreztem, hogy a torkomban gombóc kezdett el nőni. Esmé szájából felszabadulásként hangzottak ezek a szavak. Ismertem ezt az érzést. Velem is megtörtént, én is átéltem, mint valami rossz balesetet, ami megismétlődött. Én is Phillip Rowle nagy tervének része voltam, valami amit elcseszett, de aztán fel tudott használni a saját érdekeire. Rávett, hogy ellopjam neki a kincsiet, a családi ereklyéket és tudtam: nálam a labda, hiszen a háromból kettő nálam. Persze, ha nagyon akarnám Keantől gondolkodás nélkül vissza tudnám szerezni a harmadikat. Gyerekes, de annál édesebb bosszú lenne ez részemről. Sokszor eljátszottam a gondolattal. Aztán persze jött Nat és mint egy tornádó, úgy kavarta fel az állóvizet. Hirtelen csapott át az életem semmit mondóból értékéssé és boldoggá. Nem akartam veszélybe sodorni.
– Neki mindenki a szolgája. De nem engedem, hogy téged még egyszer annak tekintsen.
A hangom rekedt volt és erőtlen. Nem zavart, akkor is kimondtam azokat a szavakat, amik ott várakoztak a nyelvem hegyén. A keserűséget persze megtartottam magamnak, abban már nem Esmének kell osztoznia és ő részben amúgy is Phillip oldalán ácsingózna talán, mint a kávézóban. Azok után persze még mindig nehéz volt ezt elfogandi, amit az a család tett kettőnkkel.
– Hálás vagyok neked. Köszönöm.
Esmé finom puszit lehet az arcomra, amitől a szomorúság egy pillanatra talán eltűnt az arcomról. Közben egy ruhát maga elé tartva fordult felém. Ezt sem láttam nagyon másnak vagy éppen csinosabbnak az előzőhöz képest, de azért elvigyorodtam.
– Ha nem akar elengedni, akkor fizetni is hajlandó lennél értem?
Erre már egyenesen felnevettem. Finoman simítottam végig a ruha anyagán.
– Mr. Ököllel fogok fizetni érted – válaszoltam gúnyosan-jókedvűen. – De csak akkor, ha ezt a borzalmat visszateszed oda, ahonnan levetted. Ja… és amit ma veszel, azt én fizetem. Phillip pénzét ne költsd azért még sem arra, amiben elküldjük a francba.
Kivettem finoman a kezéből a ruhát és inkább én magam akasztottam vissza a helyére. Nem is figyelve, hogy közben óvatosan végig cirógattam a kezén. Ettől persze egy rövidke pillanatra erőteljesen dobogni kezdett a szívem és önkéntelenül is mélyet szippantottam Esmé mindig imádnivaló, friss illatából.
– Mit szólnál ehhez? – emeltem fel egy másik darabot.

~set~

          Megnyugszom mikor kiejti azokat a szavakat. Tudja, hogy mit vállal magára, így már nem aggódok, és ez szerintem rám van írva. Bár azért ott motoszkál bennem valami kellemetlen érzés, de ugyanez akkor is meg volt, mikor megegyeztem Phillippel. Hatalmas kő esik le a szívemről, mikor kimondom a szavakat, amikkel véglegesen lerántom a leplet erről a pár hétről. Még így sem árulok el mindent, de azért többet a kelleténél. De úgy gondolom, hogy Elliot jobban ismeri az apját nálam, így nem lep meg, hogy mit is válaszol arra, mikor kimondom, hogy a szolgájának tekintett.
          Aztán egy futó gondolatnak merek hangot adni, bár leginkább csak a kíváncsiság hajt. Meg persze a játékosság is. Nagyjából azt a választ is kapom, amire már a kérdés feltételekor is számítok.
          - Ha megsérülnél, akkor majd leápollak, rendben?
          A folytatásra viszont nem számítok. Ellenkeznék, hogy ne csinálja ezt velem, ez még azért közel sincs ahhoz, amit néhány pillanattal korábban megbeszéltünk. Kihallottam én a tréfát a komolyság mögött a hangjából, de azért ez egy teljesen más téma.
          - Elliot, ezt nem lehet. Vérig sérteném az apádat, ha visszaadnám neki a pénzt és bejelenteném, hogy ezt is már te fizetted. Nyugodtan akarok elválni tőle nem balhét rendezve.
          Valamiért meg sem fordul a fejemben, hogy akár meg is tarthatnám ezt az összeget, és akkor mindenkinek jó lenne. Bár, ismerve saját magam, úgysem maradna nagyon sokáig titokban. Ez a kis bambulás is elég volt ahhoz, hogy sikerüljön kivenni a kezemből a ruhát ezzel is jelezve, hogy mit gondol erről az egészről. De aztán meg is dermedek egy pillanatra. Kicsit úgy érzem, hogyha egyikünk sem lenne éppen párkapcsolatban, akkor ez egy jel lenne. De ez a kis cirógatás talán másnak a jele. Vagy csak szimplán véletlen, de az biztos, hogy fülig vörösödöm.
          És még valami eszembe jut. Ha ez tényleg így van, akkor hogyan tudunk majd később együtt dolgozni. Nem mondom, hogy ott majd mindennapos lesz az érintkezés valamilyen formája, de fel kell készülni rá. Csak egy pillanattal később nézek a ruhára, de azonnal kibukik belőlem a kérdés.
          - Azt hittem majd valami színesben akarsz látni. Előre lőjjük le a poént a ruha színével? – mosolyodom el, majd kiveszem a kezéből. – Tökéletes választás.
          Ránézek az eladóra, aki végül oda is jön hozzánk. A kezébe adom a ruhát, hogy keressen nekem egy méretet, majd ismét Elliot felé fordulok.
          - Akkor veszek az árából egy cipőt vagy egy kabátot ehhez a ruhához. Azt szabad?
          Nem akarom őt kihasználni, de ha belefér az összegbe, akkor a lehető legtöbb mindent ki akarom hozni ebből a lehetőségből. Azért táskát szerintem nem fogok venni, az itteniek nem nagyon tetszenek, de hát ki tudja. Talán szerelem lesz majd első látásra az egyik.
          - Kérdezhetek még valamit? – Ez csak most jut eszembe és nem lepne meg, ha elutasító választ kapnék. Így már azért teljesen más a helyzet. – Még mindig aktuális a kirándulásunk?

[ESMÉ]

Ö L T Ö N Y  V A G Y  F RA K K?

[viselet]

ESMÉ
1999. május

Csendesen hallgattam az érveket, hogy miért is nem lenne jó visszaadni a tiszteletre cseppet sem méltó Phillip Rowle pénzét. Csakhogy engem ez egyáltalán nem érdekelt. Ott tombolt bennem megannyi kérdés és érzelem, azt kutatva, mire kellett neki valójában Esmé? Ez ugyanis nem volt világos. Elvégre szakítottunk, jó ideig nem is beszéltünk… és nem vehette készpénznek, hogy ez változni fog. Még én sem mertem erre gondolni, nemhogy elképzelni. Úgy voltam vele az életem egy szakasza lezáródott, véget ért… ő már többé nem kap benne helyet. Phillip mégis maga mellett tartott, holott csak félre kellett volna taszítania gondolkodás nélkül.
– Ha egy valamit megtanultam az apámról, akkor az az, hogy nála nem létezik nyugodt elválás. Ezt már gyerekkorom óta tudom.
Röviden válaszoltam, de persze a gondolataim azonnal elkalandoztak. Hiába került a kezembe a ruha, hiába szórakoztam, hogy ebben milyen jó lesz majd faképnél hagyni Phillipet… ott tombolt bennem minden gyerekkori emlék. A rettegés, mikor anyámmal beszélt, mikor őt fenyegette miattam. Tudtam jól, ő az az ember, aki nem tud elengedni, aki birtokolni akarja a körülötte élőket, így engem és talán Esmét is. Habár ez utóbbihoz már lényegében semmiféle érdeke nem fűződhetett, hacsak nem az, hogy őt akarja anyám helyére, szeretőjének emelni.
– Azt hittem majd valami színesben akarsz látni. Előre lőjjük le a poént a ruha színével? – kérdezte Esmé. Én éppen elbambultam, így lényegében csak arra kaptam fel a fejemet, hogy elveszi a vállfát és jobban megnézi a sötét ruhakölteményt. – Tökéletes választás. – Tette hozzá végül.
Ekkor vettem csak észre azt is, hogy kicsit vörös az arcra. Talán a korábbi simogatásom nyomán, talán a ruha után, ami nem titkoltan bók volt a gyönyörű testének. Szép alkata volt, mindig is imádtam a hosszú lábait, a nőies formáit… ígyhát nem csoda, hogy még Nattal az oldalamon is lelkesen öltöztettem.
– Akkor veszek az árából egy cipőt vagy egy kabátot ehhez a ruhához. Azt szabad?
Bólintottam egy lassan.
Közben volt időm végig gondolni, mit fogok én tenni. Ha kell kifizetem a fekete búcsúruhát neki, az arcába vágom a mugli bankjegyeket vagy akár galleonokat, amennyiben azt jobban preferálná. Szánalmas vagy… – suttogta a kegyetlen kis hang… és igaza volt. Nyeltem egyet, ahogy tudatosult bennem, hogy lényegében Phillip nélkül ezt nem tehetném meg. Az ő vagyonának egy része lett az enyém… ha az nem lenne, Esmé talán sosem pártolt volna inkább mellém helyette. Számára még mindig jobb üzlet volt Phillip nótájára táncolni egy olyan helyzetben. Így hát, hálát adtam Merlinnek, amiért annak idején kisebb-nagyobb akadékoskodás nélkül rábólintottam a szánalom pénzre… vagy arra, amivel megakart venni magának.
– Még mindig aktuális a kirándulásunk?
Megráztam a fejem, hogy visszatérjek a Gucci üzlet valóságába, a csillogó kirakatok és különös, finom anyagú ruhák közé. Ahogy tekintetem újra a ruhakölteményekre vetült és lassan megindultam Esmével az oldalamon, a próbafülkéket jelző felirat irányába, végre fel is fogtam a kérdés lényegét.
– Persze – bólintottam.
El is mosolyodtam. Takargatva a keserűséget, amit annak a gondolata keltett bennem, hogy még mindig nem beszéltem a dologról Nattal… és bizony egyre közelebb volt a hónap vége. Próbáltam elterelni a figyelmemet és biztatni magam, hogy majd eljön a megfelelő pillanat, amikor kibökhetem végre azokat a feltehetően fájó szavakat. Addig pedig csak azzal nyugtattam magamat: hamarosan megint érezhetem a kaland izgalmas illatát és újra az igazi Elliot O’Mara lehetek.