A Dylan lány esete

Mandragóra Gyógyítóképző és Ispotály

Melissa Dylan a főiskola területéről tűnt el 1991. március 18-én, a családja és a barátai mindenfelé keresték, de mintha a föld nyelte volna el. A Minisztérium Auror főparancsnokságára március 20-én érkezett a jelentés, és azonnal keresni is kezdték. Sajnos már csak a holttest került elő néhány héttel később. A kínzások nyomai és a csonkítások miatt a különleges ügyosztály kezdett nyomozni.

Remegő kézzel vettem a jelentést és a képeket a kezembe, pedig mindig is úgy gondoltam, hogy erős idegzetem van, az apám mellett már kialakult bennem egy ilyen védekezés. A legtöbb dolgot nem veszem magamra, és eltűröm, fapofával. Muszáj, mert ha rájönne a gyenge pontjaimra, akkor ellehetetlenítené az életem, ahogy többször is megpróbálta már. És most mégis, remegő kezem jelezte nekem, ez egy olyan látvány, amire nem voltam, és nem is lehet felkészülni. Az egykori diáklány testén égésnyomok, karcolások láthatóak. Az is jól kivehető a képekről, hogy sokat szenvedett. Az arca mintha egy tíz évvel idősebb lányé lett volna.

Elvállaltam az ügyet, de nem azért mert annyira nagyon akartam, inkább csak azért, mert senki más – főleg a lányos apukák és anyukák – nem merték megtenni ugyanezt. Én pedig szeretnék minél jobban felkészülni a hasonló eshetőségekre, bár nem hiszem, hogy valaha lányom fog születni. Becsukom az aktát, és félretolom egy kicsit. Kell néhány perc, amíg megbirkózom a látvánnyal. Lehunyom a szemem, de ott is felrémlenek bennem a képek. Ezek talán már sohasem fognak kitörlődni az emlékeimből.

A másik oka annak, hogy engem küldenek, a legilimencia. A gyilkosság kegyetlenségére tekintettel, a legkisebb esélyét sem akarják megadni a gyilkosnak, hogy megszökjön. Kandallón keresztül hamar odaérek a Mandragóra igazgatójának az irodájába. Ő átadja nekem az érintett tanulók listáját és aktáját, így egy gyors felkészülés veszi kezdetét. Mindenkinek saját időpontja van, ami akár csúszhat is a beszélgetések miatt, de igyekszem majd tartani a tempót.

Leülök egy kis asztalhoz, majd miután végeztem, megköszönöm az eddigi együttműködést, majd a diákok keresésére indulok. Elsősorban arra a kérdésre keresem a választ, hogy miért Melissa Dylan? Nem volt aranyvérű, a szülei nem gazdagok, még csak nem is az a tipikus lány, aki kitűnik a sorból a bájával, a viselkedésével. Legalábbis amiről eddig tudomást szereztem a tanáraitól. A lényeget úgyis majd diáktársai árulják el nekem.

A hűvös épületből kilépek a kellemes tavaszias időbe. Augustus Pye lesz az első beszélgető partnerem, akit ha jól tudom a kávézó teraszán találok majd meg. A kérdéses helyhez közelebb érve megállok kicsit és figyelem az ott lévő diáksereget. Talán ebédszünetük van, hogy ennyien itt töltik az idejüket, látszólag mit sem törődve a történtekkel? Az ő színes ruhájuk mindenesetre teljesen eltér az én fekete öltönyömtől. Egy fiú jön nekem, csak motyog valami bocsánatkérés félét, nem is foglalkozok vele annyira. Én is ennyire beszűkültem a vizsgák alatt.

Végül egy emlékkép segít abban, hogy megtaláljam azt, aki miatt idejöttem. Határozott léptekkel indulok meg egy sötétkék kabátos fiú felé, aki egy tankönyvet búj éppen. Jobb lenne, ha kettesben tudnánk beszélgetni, úgy hogy ne hallják mások, de úgy tűnik, lassan kezd szállingózni a hallgatóság.
- Jó napot, Mr. Pye! Kean Rowle vagyok, és egy nagyon fontos ügyben szeretnék önnel beszélni. Most! – lépek az asztalhoz.
Nem várom meg, hogy az engedélyét adja a helyfoglalásomhoz, ez most nem az a pillanat mikor erre van még elvesztegetett időm, és van még nagyjából másfél óránk, amikor idesüt a nap, ezért fázni se nagyon fogunk. Jó érzékkel választott helyet a fiatalember.
- Ne aggódjon, beszéltem az igazgatóval és a tanárokkal is, amíg velem van, nem kell aggódnia a hiányzás miatt.
Kíváncsi vagyok, mikor jön rá, hogy auror vagyok, és főleg arra, mi történt Melissával. Az eltűnéséről biztos tud, hiszen egyidősek, egy évfolyamra járnak, de vajon a pletyka mennyire terjedt el a haláláról? Igazából nem lenne meglepő, ha egyáltalán nem, mivel azonnali hírzárlat lett elrendelve csak az igazgató és a tanárai tudnak mindenről. De ez még nem jelenti azt, hogy a diákok hülyék lennének, és ez a hírzárlat is az egyik oka annak, hogy egyedül vagyok, azért hamar el fog terjedni a híre az idegennek a campuson.

öltözék

Csendesen doboltam a lábammal az asztal alatt, éppen csak én hallottam meg cipőm sarkának lágy koppanását a kávézó teraszának padlózatán. Ahogy a sarkam a földetért, lapoztam egyet az anatómia tankönyvben. Ebből egészen úgy tűnt, mintha tanulnék, de valójában a gondolataim távol jártak.
Baxter, a roxfroti barátom tegnap minden előzmény nélkül meglátogatott és vacsorázni vitt magával. Fogalmam sem volt, miért ilyen sürgős neki ez az egész, hiszen hétvégére amúgy is megbeszéltünk egy találkozót a régi társasággal. Tanulnom kellett volna, de nem értett a nemből, így kénytelen voltam vele menni. Örültem, hogy megosztotta velem az örömét. Az egész barátságunk egymás támogatására épült, de még is furcsa volt ez az eset.
A mugli étterem bódító fényében különös érzésem támadt, mintha ez nem csupán egy baráti vacsora volna... nem értettem, miért velem akarja először megosztani a nagy hírt: az egyik oktató külön akar vele foglalkozni, annyira tehetségesnek tartja. Miért engem választott vajon ki hármunk közül? Természetesen erre nem tért ki, de egész este figyelmes volt és elképesztően boldog. Csak úgy nyakalta a bort és engem is megállás nélkül ösztönzött az ivásra. (A fejfájásomból ítélve elérte a célját tegnap.)
„Nagyon jó ki este volt? Nem ismételjük meg, mondjuk holnap?” – kérdezte, mikor kiléptünk az étterem ajtaján. Nem tudtam, mit mondjak, ahogy felé fordultam csak bámulni tudtam erre az izmos, magas emberre, aki egykor fiatal lányok szívét törte össze a Roxfort falai között. Egyszerűen nem tudtam napirendre térni a közeledése felett, egyszerűen ez nem vallott Baxterre. Rendszerint csinos lányokkal töltötte az ilyen vacsorákat. Nem egyszer fordult elő, hogy meglátogatott minket a kollégiumban és egy lánnyal távozott még innen is.
Már éppen arra készültem, hogy felkelek és besétálok a következő órámra – hogy legalább ez elterelje a figyelmemet a kínos esetről –, mikor valaki az asztalomhoz lépett.
Míg elmagyarázta, miért is jött ide é hogy velem akar beszélni, alaposan megnéztem magamnak. Nálam sokkal alacsonyabb volt, komolynak látszott fekete öltönyében. Azt azonnal megállapítottam, hogy nem hallgató, de még csak nem is lehet tanár, ha mégis akkor mindezidáig nem láttam az épületben.
– Üdvözlöm! Kean Rowle? – kérdeztem vissza, a családnév persze ismerős volt, de ezt az alakot nem ismertem. Az egy egészen kicsivel jobban zavart, hogy ő tudja az én nevemet és láthatóan valaki elmondta neki, hol töltöm a szabadidőmet.
Végül is annyira nem is volt fontos. A kávézó hamarosan majdnem teljesen kiürült, a környékről a hallgatók a termek felé vették az irányt.
– Sajnálom, uram, de előadásra kell mennem. Nincs időm társalogni – mondtam és becsaptam a könyvemet.
A csattanás visszahangot vert a csendben, ami eddigre körül ölelt minket. Hirtelen furcsa érzéssel töltött el, hogy nincsen körülöttünk a rengeteg diák. Jóformán valóban magunk maradtunk és a kávézó alkalmazottai.
– Szigorúan veszik a lógást.  
Csupán miután kimondtam jöttem rá, milyen gyerekesen hangzott ez a mondat. Egészen az az érzésem támadt, mintha még mindig roxfortos diák volnék és az óra jó ürügy lenne egy kellemetlen beszélgetés elkerülésére.
– Szóval ez valami komoly ügy? – kérdeztem valamivel fegyelmezettebb, mikor azt mondta, nem kell aggódnom a hiányzásaim miatt. – Meg tudhatnám, hogy ki maga valójában? A nevét már tudom, de hogy milyen ügyben keresett meg azt nem mondta.
Hátra dőltem a székben, kinyújtóztattam hosszú lábaimat. Elhatároztam, ha már így alakult a nap, akkor örömmel maradok itt. Mr. Rowle nyilván nem véletlenül érkezett ide és keresett név szerint engem.
Élveztem, ahogy napfény cirógatja végig az arcomat, de még erről is az az átkozott éjszaka jutott eszembe. Olyan volt Baxter képe immár, mint valami ragály, ami nem hagyott nyugtot nekem. Nem szerettem soha a lezáratlan helyzeteket és ez bizonyosan még folytatást követel. Még egy ilyen vacsorát valószínűleg még én sem tudnék végig ülni nyugodtan, kérdések nélkül, holott az egyetem hallgatói között legendás volt az önuralmam.
– Hosszú beszélgetésre számíthatok? – érdeklődtem nyugodtan.
Igazából nem számította a válasz. Intettem a pultban dolgozó Margaret felé, hogy hozzon nekem egy kávét. Az elmúlt időszakban rendszeresen töltöttem itt az órák közötti szüneteket, így a fiatal nő pontosan tudta, hogy a kávémat kevés cukorral, tejszínnel és egy csipet fahéjjal iszom.
– Maga nem kávézik, Mr. Rowle? – kérdeztem udvariasan, ahogy Margaret az asztalunkhoz lépett a meleg itallal.

Vannak azok az esetek, amikről sohasem gondolnád, hogy valaha eléd kerülnek. De ha mégis, akkor alig várod, hogy lezárhasd, és továbbléphess. Ez a mostani is egy ilyen. Főleg azért, mert túl fiatal az áldozat és túl sokkoló az is, ahogy meg kellett halnia. Láttam már csúnya dolgokat, de ez mindenen túl tett. De sikerül annyira átlépnem a dolgon, hogy ezt a nyomozást viszonylag nyugodtan le tudjam folytatni. Arra a gátra viszont nem számolok, ami August körül fogad. Szándékosan hagytam ki a teljes bemutatkozást, ha oda kerül a sor, akkor úgyis hamar rájön majd, honnan keresem fel.
- Ainsley Baxter, igazán nagyszerű növendék, sok jót jósolok neki a jövendőre. Ne szégyellje, ami tegnap este történt, csak hagyja kibontakozni magát.
Nem August az első, akit saját magával látok vívódni, bár ő az első ilyen fiatal. Mégis úgy gondolom, jobb most erre ráébredni, mint később, mikor már családja is van az embernek. Erre is láttam példát, és ott nagyon csúnya dolgok voltak. Szóval, gyorsan visszatérve a célomra, amiért idejöttem.
- Igen, nagyon komoly az ügy, de hogy milyen hosszú lesz a beszélgetés, az csak magától függ. Attól, mennyi információt hajlandó megosztani velem.
Ha ebből nem jön rá, ki vagyok, akkor semmiből. Bár, való igaz, hogy ettől még valaki olyasvalaki is lehetek, aki után éppen nyomozok. Annyi a lényeg, hogy hasznos információval kell távoznom innen, különben feleslegessé válik majd egy napom, és egy csomó időt elpazarolok. Nemrég kaptam egy jelentést, miszerint az ország különböző pontjain vannak még eltűnt lányokról jelentések, akik hasonló módon kerültek elő, de a muglik között folyt a nyomozás, és valami kezdő kapta meg az esetet nálunk, ezért nem tűnt fel az összefüggés.
- Én csak egy espressot kérek, tejjel és cukorral.
Addig, amíg meg nem kapom a kávémat, nem is kezdek bele a mondandómba. Nem szeretném, hogy Margaret megzavarjon valamit is. Ha már a fiatalember annyira nagyon sietett, akkor legyen oka is rá, hogy maradjon. Mondjuk, nem értem hova sietett, ha már megrendelte a kávéját. Ez a felszolgáló nem legilimentor, hogy tudja, mire gondol a vendége. Bár, biztos jó lehet valakinek, aki ezzel a képességgel van megáldva ebben a munkakörben.
- Margaret, igazán csinos, igaz? – teszek még egy félre nem érthető utalást, aztán annyiban is hagyom ezt a dolgot. Nem akarom mindenáron lebuktatni magam. – Mennyire ismerte jól Melissa Dylant? Ha jól tudom egy évfolyamra jártak. Jól tudom?
Előveszek egy pergamen halomból készült noteszt és egy pennát, majd jegyzetelni kezdek. Azokat is, amiket esetleg csak gondolatban árul el nekem. A jellemrajza fontos lesz, talán a megoldó kulcsa is az ügynek. Ebből kiderül, kivel találkozhatott, hova járt el szórakozni. A megszokások rabja volt-e, vagy szeretett spontán lenni. Bármi lehet.
- Milyennek ismerte meg? Szeretett szórakozni? Hogyan viszonyult az iskola társaihoz? És a tanárai?
Nem Melissa lenne az első diák, aki kikezd a tanárával egy jobb jegy érdekében vagy csak szimplán azért, mert tetszik neki a férfi és úgy tűnik, a nőt se zárhatom ki. Egyelőre hagyom Augustusnak végiggondolni a történteket, és kíváncsi vagyok rá, mennyire rakja össze, hogy miről is van szó. Ha hallotta az eltűnéséről, akkor biztos nem tart majd neki sokáig, ha nem hallott, akkor beavatom majd én. Ha őszinteséget várok, akkor nekem is annak kell lennem.

öltözék

Megőriztem ugyan a nyugalmamat, mégsem tudtam napirendre térni az elhangzottak felett. Talán azt még el is fogadtam volna, hogy ismeri Ainsley-t és a képességeit, sőt véletlenül meg is láthatott volna minket az este, amint együtt vacsorázunk. Azonban nem állt meg ennyinél: tudta, hogy mit érzek.
Csupán sejthettem, hogy legilimencia áll a dolog hátterében. Fenyegetőnek, sőt elborzasztónak hatottak Mr. Rowle szavai ennek fényében. Egyre inkább összezavarodtam, hogy mit is akar tőlem. Továbbra sem mutattam ugyan ki a belső vívódásomat, habár ő már nyilván tudott róla. Nem tanultam meg védekezni az ilyesmivel szemben, hiszen eddig nem éreztem szükségét. Azt csupán reméltem, hogy a fickó nem él vissza túlzottan a képességeivel – ha egyáltalán jól értelmeztem a helyzetet.
A rendelés leadása után a férfi noteszt és pennát vett elő.
Még a fülemben csengett a kérdés. „Mennyire ismerte jól Melissa Dylant?” A folytatást szinte fel sem fogtam, már a név hallatától pánik fogott el… és aki ismerte azt a lányt jól tudta miért. Mr. Rowle tehát hivatalos ügyben érkezhetett, hiszen az összes hallgató tudta, Melissa eltűnt és talán sokunkat ez meg is nyugtatott. Nem tagadom, engem is.
– Ismertem? – kérdeztem vissza hirtelen. – Ez azt jelenti, hogy meg… meghalt? – remegett meg a hangom.
Mr. Rowle egyértelműen múltidőben fogalmazott. Éreztem, ahogy a szívem egyre gyorsabb ritmusra vált az izgalomtól. Egyszerre rázott meg a hír és okozott némi megnyugvást. Az utolsó találkozásom Melissával cseppet sem volt barátságos, lényegében megfenyegetett.
Jól emlékszem, a könyvtár előtt futottunk össze. Szokás szerint a barátnőivel vihorászott, mint a kamaszlányok, és én csak gyorsan el akartam menni mellettük. Melissa azonban elkapta a karomat, közelebb hajolt hozzám és suttogva szólalt meg: „Mindenkinek elmondom…” Sosem fogom elfelejteni az arckifejezését, ahogy ezt közölte. Látszott, hogy élvezi, ahogy a szavai hatnak rám. Büszke voltam arra, hogy meg tudom őrizni a hidegvéremet a legnehezebb pillanatokban, azonban akkor én is éreztem: elsápadok. A rosszullét kerülgetett.
Hosszú éjszakákon át gyötrődtem a történtek miatt. Féltem a megszégyenüléstől és hogy majd másképpen néznek rám a csoporttársaim. A magánéletem apró részleteit csak nagyon kevés emberrel osztottam meg és nem akartam ürügyet szolgáltatni egy pletykának.
Beletelt néhány rövidke percbe, hogy összeszedjem magamat és egyáltalán ki tudjam préselni magamból a szavakat.
– Külsőségek szempontjából elég átlagos volt – kezdtem, de kiszáradt a torkom és elcsuklott a hangom.
Gyorsan megragadtam a csészémet és ittam egy újabb korty kávét, hogy folytatni tudjam.
– Melissa jó tanuló volt, szívesen segített azoknak, akiknek szüksége volt rá. A tanárok szemében amolyan jó kislány volt, aki minden órán kiválóan teljesített és a társait is támogatta – magyaráztam. – Azonban ez csak a felszín volt. Egy jó kis pletykáért bármire képes volt. A saját bőrömön tapasztaltam meg.
Őszintén megmondom, nem lepett volna meg, ha Melissát az egyik áldozata tette volna el lábalól. Rendszeresen kiszemelt magának valakit, akiket ostoba szóbeszédekkel gyötörhetett és ha nem tűnt volna el, én lettem volna a következő.
– Ha nem bánja, nem bocsátkoznék részletekbe, kellemetlen eset volt… – folytattam és letettem a csészét az asztalra a könyvem mellé. – Hogy röviden válaszoljak a kérdésére: Melissának az volt a szórakozás, ha másokat kibeszélhetett. Azt is tudta, kinek kell elmondani, ha az egész iskolában szét akarja kürtölni a dolgot.
Biztos voltam benne, hogy ezzel nem könnyítem meg Mr. Rowle munkáját. Bizonyára ezzel most mindenki, akiről valaha Melissa kikotyogott valami kellemetlent, gyanúsítottá vált. Azonban engem már egy másik gondolat foglalkoztatot és ezt ki is mondtam.
– Megkérdezhetem, hogy miért engem hallgat ki az ügy kapcsán? – kérdeztem. – Melissának sok barátja volt, ők talán több információval is szolgálhatnak. Velem lényegében eléggé egyoldalú kapcsolatban állt.

Elég volt a célozgatás, sikerült megértenie szavak nélkül is, hogy miről van szó. Azért örülök neki, hogy nem vittem túlzásba, bár néha sikerül. Szándékosan nem is vagyok óvatos a kérdéseimmel, előbb-utóbb kiderül a célom valódi oka, és Mr. Pye nem tűnik olyannak, akit sokáig az orránál lehet vezetni. Nem is lepődök meg, mikor kiszúrja a kérdésemben a múlt időt. Félretettem a noteszem, ezt a helyzetet most higgadtan kellett kezelnem.
- Igen, Ms. Dylan meghalt. Néhány nappal ezelőtt találták meg a holttestét.
Szándékosan nem ejtek szót a kínzásokról, ez is segítségemre lehet a tettes lebuktatásakor. Most viszont mégis muszáj volt a noteszemre hagyatkozni. Jegyzetelni kezdtem az emlékek hatására. Teleírtam majdnem két teljes oldalt, mire eljutott odáig, hogy szóval is válaszoljon a kérdésemre. És a szavak teljesen más képet mutattak az áldozatról, mint ami az emlékeiben szerepelt. Tehát egy báránybőrbe bújt farkasról van szó.
- Mr. Pye, tudna mesélni arról az esetről? Nem arra vagyok kíváncsi, amit gondolatban már elárult. Érzésekre, az utána lévő eseményekre. Bármilyen apróság megteszi. Esetleg felkeresett valakit a családjából?
Már régen megtanultam, hogy gondolatban csak a nagyon felszínes dolgok jutnak eszünkbe, amiket hirtelen fontosnak érzünk elmondani, és fontosak annyira, hogy a homályból előre türemkedjenek. A megoldás kulcs néha az olyan apróságokban rejlik, mint a „Milyen gombot viselt a kabátján aznap éjjel?” és társai kérdések. Mindenre fel kell készülni.
- Tehát Ms. Dylan nagyon jó színésznő volt, ha a tanárait és a diáktársait is ilyen jól meg tudta téveszteni – kérdezek tovább. – Természetesen nem kötelező válaszolnia, de ha később mégis fontos lesz, akkor rákérdezhetek.
Felírom magamnak, hogy a fiatalembernek takargatni valója van. Ha tényleg annyira kellemetlen volt az eset, akkor lehet indíték is a gyilkosságra. Az eddigiek alapján el tudom képzelni, miről lehetett szó, és sajnos nem elfogadott még a köreinkben az a fajta gondolkodásmód, ahol mindenki egyenlő. Főleg a háború után nem. Az viszont érdekes, hogy az elhunytnak mennyire jó kapcsolatai voltak, és ismertsége. Gondolom az olyan áldozatok miatt, mint Mr. Pye ráadásul az iskola java részét a markában tartotta, így ha akarta valaki, ha nem, önvédelemből pletykáltak a másikról.
- Mindenkit kihallgatok, aki bármilyen kapcsolatban állt Ms. Dylannel. Évfolyamtársak, szaktársak, bárki szóba jöhet. – És nem is lesz olyan könnyű ez a feladat, ahogy korábban gondoltam, de majd kiderül. – Tudna esetleg még neveket mondani? Olyanokét, akik szintén áldozatai voltak Ms. Dylan ténykedésének.
Nem tartom valószínűnek, hogy mindenkit ismer, de egy idő után körbeér az információ, így akarva akaratlanul is értesülnek a másikról. Főleg azért, mert valaki, aki jól ért a non verbális kommunikációhoz kiszúrhatja, ha egy diáktársa Melissa közelében furcsán viselkedik.
- Egy kicsit még visszatérnék a korábbi emlékéhez. Hol láthatta meg önt Ms. Dylan? Hol járt előtte való nap?
A ruhái és a házkutatás alapján, amit a kisasszonynál tartottak, meg kellett állapítani, hogy nem vetette fel a pénz, mégis adott a látszatra. Gondolom ez bármelyik tinédzser közösségben így lehet.
- Esetleg látta a szüleit, vagy hallott róluk bármilyen pletykát? Jól kijöttek? Kevésbé?

öltözék

Annyira egyszerűen hangzott Mr. Rowle szájából, hogy Melissa meghalt. Nekem azonban ez egy egészen új, kevésbé rettegett világot jelentette. Talán valóban nem mondta még el senkinek a titkot, amit őrzött rólam és akárki is ölte meg, éppen időben tette.
– Valójában nehéz lenne megnevezni mindenkit, akiről terjesztett valamit. Lényegében az egész főiskolát kihallgathatná…
A számhoz emeltem a csészémet. Lassan, kortyolva hallgattam Mr. Rowle kérdéseit.
Nem, én nem akartam visszatérni a korábbi emlékképhez, én egyszerűen csak fürdőzni akartam a nyugalomban, amit éppen csak visszakaptam. Melissa Dylan gonosz volt, önző és élete minden percében szerepet játszott. Nem kívántam sosem a halálát, de még is megnyugtatott a tény, hogy már nincsen.
– Én kevésbé szeretnék visszatérni arra az emlékre – jegyeztem meg. – Melissa nem tudott meg rólam igazából semmit, egyszerűen csak ráhibázott a valóságra.
Letettem a bögrét az asztalra, a könyvemet felemeltem és a mellkasomhoz szorítottam. Olyan volt, mint valami védőfal, habár tudtam, ez kevés a legiliemncia távoltartázáshoz. Egyszerűen csak szerettem volna, ha Mr. Rowle a gondolataim kikutatása helyett megbízott volna bennem. Mi okom lenne hazudni? Nyilván indítékom volt a gyilkosságra, de a gondolataimból már sejtheti, hogy nem én öltem meg.
– Nem bánom… – sóhajtottam aztán. – Úgy tűnik a gondolataimból kevésbé tudta kiolvasni.  
Előrébb hajoltam, a könyvemet letettem ismét az asztalra. Rákönyököltem a hideg lapra, de csak a kávémat bámultam. Nem akartam, hogy Mr. Rowle lássa, mennyire nehéz elfogadnom azt, amin éppen átmegyek.
Persze tudtam én mindig is, hogy miben vagyok más, mint a többi fiú. Csupán annyiban volt más a helyzet most, hogy Ainsley Baxter – akit az egyik legjobb barátomnak tartottam – hirtelen közeledni akart felém. Ez valahogy mindennek olyan nagy hangsúlyt adott, hogy még én magam sem tudtam, mit szóljak hozzá. Túl friss volt még az egész egyszerűen.
– Az egész történet nem túl egyszerű – folytattam inkább. – Valójában Melissa kikezdett velem … és nem csak velem, hanem Baxterrel is, mikor itt járt a kollégiumban.
Nyeltem egy nagyot, nem akartam folytatni. Nem akartam, hogy az én történetem is valami nyomozási aktában porosodjon, amibe aztán kénye-kedve szerint bárki beleolvashat. Ez túl kényes ügy, hogy ennyire könnyen kiadjam… mégsem akartam Mr. Rowle munkáját akadályozni.
– Szóval Melissa kikezdett velem… – folytattam száraz torokkal. – Egy alkalommal meg akart csókolni, de nem viszonoztam a közeledését. Ezen aztán kiborult és megfenyegetett többször is. Az utolsó alkalom, amikor találkoztam vele a könyvtárnál volt, akkor is így tett, de nem láttam többé… tudja furcsa, de egy kicsit örültem is neki, hogy nincs meg.
Nem tudom, miért ismertem el. Tényleg segíteni szerettem volna a munkáját, még akkor is, ha ezzel bajba akarom sodorni. Ez az ember nem tehet arról, hogy Melissa Dylan nem volt tisztességes ember és talán kicsit meg is érdemelte, ami történt vele.
Felnéztem a kávémról, most egyenesen a szemébe: – El akarta mondani mindenkinek, hogy baj van velem – ismertem el. – És örülök, hogy már nem tehet velem ilyet, még ha ez kegyetlenül is hangzik.
Sóhajtottam egyet.
Az idegesség nem ült ki az arcomra, nem remegett a kezem sem, még is úgy éreztem szétfeszít belülről a düh. Képtelen voltam figyelni a gondolataimra, a mondandómra és ezért túl könnyen kiadtam olyan információkat is, amiket nem kellett volna.
A következő kérdés ugyan kicsit elterelte a gondolatomat arról, hogy mivel Baxterrel is kikezdett Melissa. Nem tudom ugyan pontosan, mi történt közöttük, mert soha többé nem beszélt egyikük sem az ügyről… de ezzel akár ő is gyanúsított lehet.
– Semmit sem tudok róla vagy a családjáról. Annyit mindenki tudott, hogy volt egy barátja, ami nem akadályozta meg semmiben. Szívesen kikezdett bárkivel, ha arról volt szól… – valamiért elment a hangom.
„Mit tehetett vele Baxter?” – csak ez a kérdés foglalkoztatott.
Gyorsan megfogtam a kávémat és megittam az utolsó cseppet a csésze aljáról.
– Szeretnék segíteni magának… de egyszerűen nem tudok erről részletesebben beszélni még – mondtam kicsit rekedten. – Melissa kényes része volt az életemnek.

Nem igazán lepi meg Melissa halálhíre és legfőképp egy cseppet sem szomorú miatta. Az emlékei miatt nem is csodálom, de a halálhír akkor is sokkoló lehet főleg olyanok esetében, akiket ismerünk. Még akkor is, ha az illető talán az ellenségünk volt, az emberi érzésekből nem tud kibújni az ember.
- Pár név is elég lesz, nem kell megneveznie az egész iskolát.
Nem valószínű, hogy majd spiclinek tartanák, de sohasem árt az óvatosság. Látom, hogy ha további kérdésem merül fel, akkor hozzá jöhetek, mert nagyon is együttműködő. Szerencse, hogy Willow-nak és a képzésnek köszönhetően tudok olvasni a testbeszédből, ezért inkább meghátrálok, nem faggatom tovább arról, amit úgysem árulna el.
Újra magamhoz veszem a noteszem, és jegyzetelek. Aztán megakad a kezem, ahogy meglátom a félelmét.
- Megígérem, hogy amennyiben úgy óhajtja, akkor nem fog bekerülni az aktákba. Megtartom magamnak, és szigorúan csak annyi információt hagyok szabadon, ami feltétlenül szükséges a nyomozáshoz.
Az persze már más kérdés, hogy a saját aktáimban a-z-ig le lesz minden írva, hiszen soha nem lehet tudni, mikor jön jól egy pluszban elejtett információ. Ha tudná, mennyi akta van már elrakva nálam, akkor nem lenne meglepődve, hogy most egy újat nyitottam. Már a kis barátjáról Baxterről is van egy.
- Értem. Köszönöm, hogy mégis megosztotta velem ezeket a fontos információkat.
Még lejegyzem gyorsan a maradékot, aztán becsukom a jegyzettömböt. Egy kicsit hagyom pihenni. Sok volt ez így egyszerre, és a kávém már szinte teljesen kihűlt. Előveszem a pálcám, aminek segítségével újra megmelegítem. Közben hallgatom Melissa családjáról a véleményét. Újra rátérek egy kis kötetlen csevegésre, hogy eltereljem a figyelmét. Túl mélyen érintett ebben az esetben, és nem örülnék neki, ha még a kikérdezés vége előtt elzárna előlem minden mást.
- Egyelőre ennyi információ is elég lesz Ms. Dylanról. Inkább meséljen, hogy tetszik a főiskola? Ha jól tudom, az édesapjának sok ismertsége van itt.
Nem csoda. Mr. Pye nagyszerű szakember, és ahogy elnézem a fia is azzá válhat majd egyszer. A kérdés már csak annyi, hogy folt kerül majd a becsületére vagy sem. És ez a folt most független lesz ettől a vizsgálattól. Felveszem a csészét az asztalról, és belekortyolok, amíg mesél kicsit. Nem akarok túlságosan beleturkálni az életébe, ahogy eddig is igyekeztem elkerülni, de van, amit nem lehet.
- Hogy boldogul Mr. Gold anatómia óráin? Ha jól hallottam, akkor ő az egyik legkeményebb tanár ezen a szakterületen. Biztos megizzasztott mindenkit.
Igaz, egyelőre titoknak minősül, de ő az elsőszámú gyanúsítottja a főparancsnoknak. Többször látták Melissával, néha elég kompromittáló helyzetben. Utolsó találkozásuk alkalmával veszekedtek, bár nem tartom valószínűnek, hogy a féléves jegyein. Az eddig megtudtak alapján, a lány valami olyat tudhatott a professzorról, ami neki elég kínos volt. A lány talán zsarolta valamivel, és ezért tűntette el. Bár, elég fura módon tette. Ha valaki ennyire ért az anatómiához, mint ő, akkor nem csak úgy ott hagyja az út szélén.
- Még valami, mielőtt el nem felejtem. Ms. Dylan kollégista volt, igaz? Az előzetes tájékoztatásom szerint, viszont a szülei nem fizették a díját. Tud róla, hogy honnan volt pénz rá?
De az is igaz, hogy a kollégisták jegyzékében sem találtam, szóval vagy valakivel együtt lakott feketén, vagy hazudott mikor azt mondta, hogy kollégista. Érdekes, akármelyik lesz a jó válasz.

öltözék

Nem tudtam egyszerűen kit kiemelni Melissa áldozatai közül. Mr. Rowle nyilván olyan neveket akart hallani, akik hasznos információval rendelkeztek vagy legalább gyanúsíthatók valamivel. Azonban annyira sokan voltak és sokukat én magam sem ismertem, talán csak látásból.
Őszintén szólva, nem sokat foglalkoztam Melissa dolgaival, míg Baxtert, majd engem nem kevert bele. Megadtam magamat, beavattam a titkok egyrészébe, de csak azért, mert megígérte: nem kerül be a szükségesnél több információ az aktába. „De vajon tényleg bízhatok benne?” – gondolkodtam el hirtelen, ujjaim továbbra is a bögre fülével játszottak.
Hálásan dőltem hátra a székben. Éreztem, ahogy a kemény támlának feszült a testem. Hangos sóhajtás hagyta el az ajkaimat. Melissáról talán most egy rövid ideig nem kell beszélnem. Fellélegezhettem, habár azt biztosan tudtam, hogy a faggatózásnak ezzel még nincs vége. Csupán szünetet akar adni, hogy visszanyerjem a nyugalmamat.
– Köszönöm – nyögtem ki. – Igen… apám… nos, van ismerettsége.
Megint elment a hangom. Vajon tudja, hogy apám kapcsolatainak köszönhetően jutottam be ide? Jóformán a felvételin sem kellett volna részt vennem, olyan biztos volt a helyem ezen a főiskolán. Zaire tudott erről, sokan mások pedig csak sejtették… s eleinte sokan összesúgtak a hátam mögött. Talán az órai teljesítményem, talán a közös tanulás változtatta meg sok ember véleményét rólam, nem tudom.
– Élvezem a főiskolát. Sokat kell tanulni, de a cél érdekében megéri – folytattam aztán nyugodtabban. – Rengeteg lehetőségünk van saját magunk fejlesztésében és van időm a saját kutatásomra.
Az anatómiát említette meg. Mr. Gold valóban az egyik legkeményebb tanár a főiskolán. Piszkálódó, kegyetlenkedő, szigorú, feleslegesen követelőző alak. A híre megelőzte. Azt hiszem, ő volt az első tanár, akiről pletykákat hallottam a főiskolán.
Valahol persze Gold viselkedése is értehető volt. Hiszen gyakran hangoztatta a tudásunkon ember életek múlhatnak… igaza volt, de a szándékos buktatást időnként igazságtalannak tartották a hallgatók. Számomra is az Anatómia volt az egyik legnehezebb tárgy.
– Keményen kell rá tanulni. Azonban a tudás néha nem elég a professzor vizsgáinak teljesítésére. Nekem szerencsém volt talán – rántottam meg a vállamat, ahogy eszembe jutott a tanulással töltött hosszú éjszaka.
A vizsga előtt kétségbeestem. Úgy éreztem nem fog menni. Újra és újra elolvastam az anyagot, de képtelen voltam visszaidézni. Szinte csoda volt, hogy nem bukással végződött a dolog.
Azonban még Mr. Gold is emberből volt és ez az utóbbi hónapokban egyre jobban látszott. Gyakran volt zavart és feszült az előadásokon, ráadásul időnként még üvöltözni is elfelejtett, ami rendszeres volt, ha a felszólított hallgató, nem tudott válaszolni egy egyszerű kérdésre.
A gondolataimat csupán az szakította meg, hogy megint Melissa lett a téma.
– Nem tudom, hogy pontosan hol lakott – ismertem el.
Sosem láttam a lány szobáját, egyszer sem hívott át magához.
– A kollégiumban gyakran találkoztunk, de a férfiak számára kijelölt szinteken – válaszoltam. – Tudja, Melissa sosem volt egyedül… mármint hiába volt barátja, mindig megtalálta a megfelelő társaságot. Jól tudott helyezkedni és zsarolni. Arról persze fogalmam sincs, hogy erre mindig szüksége volt-e.
Valahogy ösztönösen jöttek belőlem a szavak. Mintha hirtelen még inkább segíteni akartam volna a nyomozást.
A bögrémen doboltam az ujjammal, de a tekintem Mr. Rowle arcán pihent. Azt akartam, hogy bízzon bennem, hogy tudja, csak olyasmit hallgatok el, ami kárt okozhat nekem a jövőben… és nem akadályoznám meg semmivel a nyomozás sikerességét. Ezért beszéltem neki Baxterről és Melissáról. Más okom nem lett volna rá.
– Azt ugyan nem tudom, hogy Baxter miért érdekelte annyira… gyakran gondolkodtam az elmúlt hetekben, még az eltűnése napján is: vajon miféle előnyhöz juthat egy ilyen kapcsolat által?  – magyaráztam, talán túlságosan könnyedén is csusszantak ki ezek a szavak most. – Ainsley helyes fiú volt mindig is, gyerekkorunk óta odavoltak érte a lányok, de kétlem, hogy Melissát a külsőségek érdekelték volna. Érdekes, zsarolható és leginkább befolyásos emberekhez közeledett.
Egy pillanatra lehajtottam a fejemet. A bögrém alján összegyűlt kávé maradványait néztem. Elgondolkodtam egy pillanatra, hátha tudok bármit, amiért Ainsley fontos lehetett Melissának. „De mi van, ha őt tényleg megkedvelte?” – tettem fel magamban.
– Baxter nem volt gazdag, vagy különösebben kiemelkedő tehetség… – mondtam halkan, valójában még mindig a gondolataimba merültem. – Ráadásul, ha történt is közöttük valami, én arról nem sokat tudok. Alig néhány héttel a történtek után Melissa kikezdett velem és nem értettem az egészet. Furcsa volt, hogy egy olyan helyes fiú után engem szemelt ki.
Intettem megint Margaretnek, hogy újabb kávéra van szükségem. Össze kell szednem a gondolataim, össze kell szedni minden kósza emléket, aminek korábban nem volt jelentősége.
– Befolyásos emberek – ismételtem meg a korábbi szavamat, ahogy leengedtem a kezemet. – Mr. Gold…
A gondolat hirtelen hasított belém. Egy alkalommal, az anatómia óra után bent maradtam a teremben. Sok könyv volt nálam és hosszú percekig tartott összeszednem őket. Melissa és a professzor a katedránál beszélgettek, bár egy szavukat sem hallottam, de a testbeszédükből tudtam: a düh ott feszül közöttük. Azt gondoltam, hogy a félévi jegy, az órai anyag vagy valami hasonló volt a téma. Nem foglalkoztam vele, egyszerűen kiviharzottam a teremből egy gyors köszönés után.
Hagytam, hogy Mr. Rowle elmerüljön a gondolatban. Hosszú ideig nem szólaltam meg, csupán újra és újra végig pörgettem az agyamban, a lelki szemeim előtt ezt az emlékképet.
– Lehetséges, hogy Mr. Goldot is zsarolta valamivel? – kérdeztem, bár inkább csak magamtól. Nem vártam rá valódi választ, hiszen Mr. Rowle talán még annyira sem tudja, mint én.

Azt hiszem, a legjobb lesz, ha nem húzom sokáig az időt. Nem akarom egy emberre elpazarolni az egész napomat, még akkor sem, ha hasznos információk tömkelegével lát el. És lehetséges, hogy nem tud mindenről. Nem lenne meglepő, túl sokan járnak ahhoz ide, és túlságosan nagy az iskola ehhez.
- Eddig nem tudtam róla, de most már igen.
Érdekes információ az, ha valakinek nem számít az iskolai felvételije és a R.A.V.A.SZ. eredménye mégis bekerülhet egy ilyen intézménybe. Ezt még én se tudtam volna megtenni, pedig a családom elég magas pozíciót tölt be a Minisztériumban és az Akadémián is. Mondjuk a bekerülés nálam elvi kérdés volt, és nem hiszem, hogy Janusnak bármi köze is lenne hozzá.
Figyelmesen hallgatom azt, amit Mr. Goldról mesél. Valahogy én is ilyennek képzeltem el azokból a jelentésekből leszűrve a tanulságot, amiket korábban olvastam és idefelé hallottam a folyosón.
- Értem. Akkor ennek még érdemes lesz utána érdeklődni esetleg a nevelőknél is. Nem hiszem, hogy ők sem tudtak semmit erről az egészről.
Ha Melissa tényleg ilyen típusú lány volt, akkor elképzelhetőnek tartom, hogy más fontos embereket is a markában tarthatott. Bár, mikor a szüleit kérdeztük arról, mit gondolnak arról, hogy a lányuk hol lakik, akkor ők annyit mondtak, az egyik iskolatársuknál. Gondolom ők semmit sem tudtak arról, ami valójában ebben az iskolában folyt körülötte, és ilyen feltételek mellett, nem is meglepő, hogy pórul járt. Sajnálatos viszont, hogy ezen a módon.
Jobb lenne elbeszélgetnem Mr. Baxterrel is az ügyről. Holnap úgyis be kell ugranom az óra miatt a főiskolára, így lesz alkalmam majd őt is kikérdezni erről az esetről. Természetesen a legnagyobb titoktartásban, ha már megígértem Mr. Pye-nak, hogy a lehető legminimálisabb információ kerül majd bele az aktába velük kapcsolatban.
- A Godrick Akadémia szintén itt van, és ha jól tudom, akkor abban az időben Mr. Baxter megnyert egy versenyt, ami nagy pénznyereménnyel és elismeréssel járt az újoncok között. Nem lehetséges, hogy Ms. Dylan ott volt azon a versenyen és akkor látta meg a barátját?
Igen, szándékosan választom ezt a szót, hiszen értheti így is, és úgy is. Minden a képzeletére van bízva innentől. Mivel azonban akkor pont külföldön voltam egy küldetésen, nem tudom megmondani, hogy a pletykák tényleg igaznak bizonyulnak-e vagy sem. Megvárom, amíg a kisasszony megérkezik a következő adag kávéval, megiszom a sajátomat, az üres csészét pedig visszaadom neki. Viszont rendelek egy csokis süteményt. Nem vagyok olyan kávéfüggő, mint Willow. Óh, mennyire hiányzik a hülye feje, ki tudja merre kószál most.
Aztán egy érdekes emlékre figyelek fel Mr. Pye elméjében. Ez nem olyan régen lehetett és szemmel láthatóan feszült volt a viszony a tanár és Melissa között. Ennek mindenképpen érdemes utána járni.
- Igen, valószínűleg megzsarolta őt is. Ki fogom kérdezni Mr. Goldot még ma, ahogy… - belelapozok a jegyzeteimbe. – Mrs. Pettersont is, a fejlődéstant tanítja.
Nem akarom feltétlenül beleavatni a részletekbe, de talán tud valamit a történtekről, ha csak pletyka szintjén is, és akkor nagy segítségemre lehet.
- Mrs. Petterson feljelentést tett az iskola bizottságánál egy tanuló ellen. Fenyegetés és zsarolás volt a vád, de nem volt hajlandó elárulni, hogy ki volt az. Akkor azt vallotta, hogy nem tud semmit az illetőről, a leveleknél aláírás nem szerepelt, ezért az iskola bizottsága nem foglalkozott vele, tovább adta az ügyet az Auror főparancsnokságnak. Ez úgy négy hónapja lehetett. Bizonyíték és újabb zsaroló levelek hiányában viszont az ügyosztály lezárta a nyomozást. Ha megmutatnám a levelet, felismerné a kézírást?
Előveszek az aktából egy lapot, majd ügyelve arra, hogy egy kis szellő se vihesse el az asztalról, kezemmel odatolom Augustus elé. Ha felismerné Melissa írását, az egyértelmű bizonyíték lenne, de tartom valószínűnek, hogy valaki mással íratta meg a levelet. Meg kell találnom az illetőt mindenképpen. Ő közelebb vihet a megoldáshoz.
- Ha úgy alakulna, akkor hajlandó lenne vallomást is tenni a most elhangzottakról a Wizengamot előtt?
Annyira nem lenne rá szükség, hiszen olyan dolog nem hangzott el, de nem csak én, egy protektor is felteheti neki ezt a kérdést, amennyiben megtaláljuk a bűnöst, aki Melissa haláláért felel.

 

öltözék

A verseny… eszembe sem jutott, hogy Baxter megnyerte, pedig mennyire egyértelmű. Melissa a barátja miatt biztosan átjárt az Akadémiára és esetleg láthatta már ott őt. Végül is miért is ne lehetett volna így? Ainsley már csak ilyen, könnyen felhívja magára bárki figyelmét: magas, jóképű. Röviden: vonzza a tekintetet.
Az újabb adag kávét lassan emeltem a számhoz. Még forró volt, így óvatosan csak egy kis kortyot ittam csak belőle.
– Gondolja, hogy egy egyetemi verseny felkelthette egy olyan nőszemély figyelmét, mint Melissa? – kérdeztem és visszatettem a csészét az asztalra.
Valójában nem vártam választ erre a kérdésre. Mr. Rowle nyilvánvalóan nem ismerheti úgy a lányt, mint én, aki mindennap láttam őt, mióta csak elkezdtem a főiskolát. A szívem mélyén jól tudtam, hogy Melissának talán valóban tetszett Ainsley, nem csak ki akarta használni… ő más volt, nem illett a képletbe egyszerűen. Nem származott gazdag családból és még csak nem is voltak sötét titkai, amikkel zsarolni lehetett.
„Vajon csak a tegnapi élményem mondatja velem ezt?” – futott át az agyamon. Végül is talán csak azért gondolom hibátlannak Aisnleyt, mert tegnap elindult valami köztünk? Még sem biztos, hogy annyira tökéletes, mint az én szememben… könnyen lehetnek titkai, amiről én nem tudok. De miért is ne tudnék? Hiszen mi négyen mindig mindent megosztottunk egymással. Igaz csapat voltunk, szinte testvérek.
– Ne haragudjon, Mr. Rowle, de nem akarok többet beszélni Ainsleyről és gondolni sem akarok rá… zavarba ejtő téma – nyögtem ki pislogva és szerencsére át is tértünk Mr. Goldra.
Sokat persze nem tudtam a professzoromról, csak azt az egy emlékemet osztottam meg az aurorral, amit fontosnak tartottam. Gondolom a vizsgák részletei kevésbé jelentősek egy ilyen helyzetben, mint a tanár úr megváltozott viselkedése. Nyilvánvalóan volt valami közöttük Melissával, ami miatt a feszültség egyre csak nőtt rajta.
– Mrs. Petterson? – kérdeztem vissza, ahogy kitette elém a papírt.
–   Mrs. Petterson feljelentést tett az iskola bizottságánál egy tanuló ellen. Fenyegetés és zsarolás volt a vád, de nem volt hajlandó elárulni, hogy ki volt az. Akkor azt vallotta, hogy nem tud semmit az illetőről, a leveleknél aláírás nem szerepelt, ezért az iskola bizottsága nem foglalkozott vele, tovább adta az ügyet az Auror főparancsnokságnak. Ez úgy négy hónapja lehetett. Bizonyíték és újabb zsaroló levelek hiányában viszont az ügyosztály lezárta a nyomozást. Ha megmutatnám a levelet, felismerné a kézírást?
Még csak nem is hallottam az ügyről. Nyilván gondoskodtak róla a vezetőségben, hogy a hallgatókhoz ne jussanak el ilyen információk. Gondolom először önállóan akartak tenni lépéseket a megoldásra.
A tanárnőt persze remekül ismertem, kiváló oktató volt, a legkedvesebb professzor az egyetemen. Viszonylag könnyen boldogultam a tárgyal, a tanítási módszere bármelyik hallgató kedvét meghozta volna a tanuláshoz. Velem is így történt és el sem tudtam volna képzelni, hogy valaki éppen őt zsarolja… még Melissának sem lett volna rá oka.
A papírra pillantottam. A kacskaringós betűk ismerősek voltak… de nem tudtam kinél láttam hasonlót. „Ki volt az… ki volt az…” – törtem a fejemet, de csak nem ugrott be az arc a kézírás mellé.
– Egy kicsit túlzottan is tökéletes ez a vonalvezetés – böktem rá már az első szóra. – Nézze csak meg!
Az ujjammal lassan haladtam és nem, most nem a szöveget figyeltem. Csak a betűkre koncentráltam, majd visszatoltam Mr. Rowle elé.
– Tudja, nyilván nem vagyok auror, de ezt a levelet akárki is írta, manipulálta a kézírását – válaszoltam. – És egy olyan agyafúrt elme, mint Melissa képes is lett volna ilyesmire, hacsak nem mással íratta meg.
Csupán találgatás volt ez a részemről, hiszen ez az ő munkája. Nem értem, miért nem egy tanárhoz fordult ezzel a kérdéssel… hiszen ők ismerik mindannyiunk kézírását. A legtöbben kérnek kézzel ír házidolgozatokat. Talán még össze is lehetne hasonlítani a leadott anyagokkal.
– Sajnálom, de nem tudok ennél többet segíteni… nem ismertem eléggé Melissát, én még csak nem is voltam igazi áldozat. Éppen csak zsarolni kezdett, mikor eltűnt – mondtam és megittam a maradék kávémat.
– Ha úgy alakulna, akkor hajlandó lenne vallomást is tenni a most elhangzottakról a Wizengamot előtt? – kérdezte.
Lefagytam a mozdulatba. Az eredetileg lendületes karlendítés, amivel lettem volna a csészét lassúra, vontatottra sikeredett. „Hogy beszélhetnék erről egy tárgyaláson?” Jól tudtam, hogyha ugyan ezeket a kérdéseket feltennék már többen tudnák a kis titkomat a kelleténél. Ez csak rám és Ainsleyre tartozik. A téma pedig abszolút nem kikerülhető… túl sok lenne benne a kérdőjel, túl nehezen állna össze a kép, ha kihagynám.
– Bárcsak megtehetném… – hajtottam le a fejemet. – Kérem, értse meg, hogy Melissa már halott, nekem viszont még élnem kell ebben a világban. Az életben maradáshoz néha hagyni kell lógni a levegőben néhány dolgot.
Felkeltem az asztal mellől és bár nem így volt illendő – hiszen én vagyok a fiatalabb –, kezet nyújtottam. Szégyelltem magamat, amiért így döntöttem, amiért önző voltam és a saját érdekeimet néztem. Nem tudtam ez mit jelent az ő munkájára nézve, de sajnáltam, hogy emiatt esetleg bajba keverem.
– Bocsásson meg nekem és most engedjen a dolgomra – mondtam  remegő hangon és reméltem, hogy fogadja a kézfogásomat.
– Örülök, hogy megismerhettem…
Alig vártam, hogy hátat fordíthassak és elmenjek. El akartam felejteni az egészet, nem emlékezni Melissára és a bántó szavaira.

Köszönöm a játékot!

Látom, már nem fogok tudni sok mindent kihúzni belőle, ezért nem is akarom se az ő, se az én időmet feleslegesen vesztegetni. Azt így is sikerült kiderítenem, hogy a szálak túlmutatnak ezen a főiskolán, de még így sem hagyják el Hertfordshire városát.
- Elképzelhető. És ha ez igaz, akkor talán féltékenység is lehetett a halálának az oka.
Bár ennek ellent mond az, amilyen kegyetlenséggel megkínozták. A különös viszont az, hogy ha ennyi embernek ártott, akkor miért nem léptek fel ellene? Senki sem szeret arról beszélni, ha megzsarolják. Ez valahogy tabunak számít, mert a gyengeségeinkre világít rá. De akkor haladjunk is tovább, hiszen van itt mit kibeszélni. Több ember is lehet gyanúsított az ügyben, és minél mélyebbre ások a kérdéseimmel, annál biztosabb, van mit keresnem itt.
Elmosolyodtam, ahogy az ifjú Pye felismerte azt is, ahogy a levelet írták. Nos, tényleg lehetséges manipulálni a kézírást, és rájöttünk, hogy valamilyen módon, nem egy, hanem több diák írását tartalmazza.
- Megkérdeztük a tanárokat, és ezért is esett önre a választásom azok közül, akit ki kell hallgatnom. Az illető, aki ezt a levelet írta valahogy összemosta több diák kézírását. Látja az ’f’, ’b’ és ’y’ betűket? Ezek a maga kézírásából származnak.
Nem mintha ezzel bizonyítani tudnék bármit is. Miért ne írhatna valaki hasonlóan egy másik emberéhez. Főleg mikor leckékről van szó. Hányszor másoltam és másolták rólam a feladatokat, és olyankor a kézírás feltűnően, de szinte mindig egyforma volt, vagy az utolsó időkben már csak nagyon hasonló.
A fontos kérdés viszont még hátra van. Miután feljegyzek néhány dolgot Mrs. Pettersonról, jobbnak látom, ha rá is térek arra a kérdésre. Tudom, hogy megígértem, én nem beszélek róla senkinek, és azt is tudom, hogy az aktákba se fog sok dolog bekerülni ebből a beszélgetésből. Az viszont biztos, ha elkapjuk a tettest, akkor Augustnak is vallania kell. Ha másról nem is, arról biztosan, hogy látta-e valaha az illetőt. Minden szempár fontos lehet.
- Ugye tudja, hogy…
Leharaptam a mondat végét. Akármit is mondanék neki, nem érnék el vele semmit. Azt pedig nem engedhettem meg, hogy elveszítsem a bizalmát. Muszáj a későbbiekben is szükségem lehet rá, ha felmerül néhány dolog kérdésként. Felállok és kezet rázok vele.
- Megértem. Köszönöm, hogy eddig a rendelkezésemre állt, igazán hálás vagyok érte.
Belenyúlok a zakóm zsebébe és kiveszek egy kis kártyát, amin a nevem és a rangom szerepel, majd át is nyújtom.
- Ha valami mégis eszébe jut, akkor értesítsen. Bármikor.
Nem hiszem, hogy figyelmeztetnem kéne arra, ne értesítsen senkit az iskolában a nyomozásról. Ahogy gondolom arra sem, hogy a barátjának ne szóljon. Olyan sok a teendő, a kihallgatásra várók neve pedig csak egyre több lesz.
A kisasszonytól rendelek még egy kávét, majd összeszedem a gondolataimat, lejegyzek még néhány dolgot, majd elhagyom a kávézó területét. Egy új célpont felé veszem az irányt, aki pedig nem ezen a főiskolán van, hanem a párján. Ainsley Baxter, legalább megtudja milyen ez a munka a másik oldalról is.

Öröm volt önt kihallgatni. Köszönöm a játékot.