+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  VEGYES CSAPATOK
| | | |-+  Silver moon
| | | | |-+  Esmé Fawcett (Moderátor: Esmé Fawcett)
| | | | | |-+  Az elveszett kard legendája
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 3 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Az elveszett kard legendája  (Megtekintve 9763 alkalommal)

Esmé Fawcett
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2016. 12. 11. - 15:20:30 »
+1

Livingston


Livingston varázslók lakta utcácskájában található meg az a kis pub, ahova minden vándor varázsló és boszorkány betér legalább egy kávé erejéig. A hely specialitása a leginkább télen közkedvelt likőrrel ízesített forró kakaó, nyáron ennek ellentéte a jeges kakaó. Már sokan próbálták megszerezni a receptet, de a tulajdonoson kívül senki sem tudja az eredeti verziót. Ugyan étteremként nem funkcionál, nincs is konyhája, mégis igény szerint szendvicsekkel is szolgálni tud. A hely pedig a hangzatos Kakaóbirodalom névre hallgat.
Naplózva


Esmé Fawcett
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2016. 12. 11. - 17:07:35 »
+1



          Szerencsére volt időm elszabadulni otthonról a karácsonyi szünet ideje alatt. Muszáj volt kicsit kimozdulnom a lakásból, és a megszokott rutinomból, mert az agyamra ment volna. Az unokabátyám balesete rádöbbentett arra, hogy akkor sem lehetünk biztonságban, mikor azt gondoljuk, hogy minden rendben van. Nem mondott semmit a részletekről, de tudom, hogy sokkal többről van szó, mint az, hogy legurult a hegyoldalról. Egyáltalán ki hiszi el ezt a mesét? Még akkor is, ha Miller bácsi sem mondott mást, csak lekoptatott azzal, hogy úgy igaz minden, ahogy Willow mondta. Pff… Persze. Én meg ötéves óvodás vagyok.
          Egyik iskolatársamtól hallottam a Kakaóbirodalomról, és úgy döntöttem, hogy eljövök és meglátogatom. Ki tudja, talán törzshelyemmé válik majd. De addig is elfoglalok egy asztalt, alaposan körbenézek, és amíg kihozzák a kakaómat, addig szórakozottan rajzolgatni kezdek. A dekorációt, hogy mivel lehetne még jobban feldobni a helyet, aztán a kakaómat. Lassan kortyolgatom a meleg italt, és igazat kell adnom az iskolatársamnak. Az ország legjobb kakaóját itt készítik. Hagyom, hogy lassan végigsimogassa a torkomat, majd belülről felmelegítse minden egyes porcikámat. Mintha ihlet szállna meg, rögtön jegyzetelni is kezdem a lehetséges helyszínek, fénybeállítások, és a kiadóban készülő könyvekhez az illusztrációkat. Észre se veszem, hogy lassan egy órája ülök már itt, és az sem, hogy körülöttem kicserélődtek az emberek. Pont ezért rendelek még egy kakaót, és egy szendvicset is. Nem lenne jó, korgó gyomorral itt ülnöm.
         Szórakozottan játszom a ceruzámmal, mikor meglátok egy másik asztalnál ülő férfit, aki nagyon erősen koncentrál egy lapra. Innen nem tudom jól kivenni, de biztos nem az aktuális heti Reggeli Próféta rejtvénye fölött koncentrál ennyire. Elkezdem felskiccelni a körvonalait, de abba is hagyom, amíg elmajszolom az uzsonnámat. Közben a férfit nézem, nem is tudom miért. Valami megfog benne, ami biztos összefüggésben van a kisugárzásával, és a rejtéllyel, ami azt a lapot illeti. Kifizetem a számlámat, majd a kicsit távoli szomszédos asztal felé megyek.
          - Jó napot kívánok! Remélem, nem zavarok, de lenne egy kérdésem.
          Lenézek a lapra, és mintha egy térkép lenne. Talán egy kincses térkép, vagy csak egy lakáshoz, esetleg a szerelemhez vezető. Ki tudja, de ez nem is az én dolgom. Előveszem a vázlatfüzetem, és leteszem az asztalra annál az oldalnál kinyitva, ahol már elkezdtem megrajzolni őt.
          - Szeretném lerajzolni. Nagyon érdekes embernek tartom, és örülnék neki, ha készíthetnék egy képet önről. Nem gond, ha leülök?
          Lényegében meg sem várom a válaszát, már húzom is ki a széket, veszem elő a ceruzámat is. Szépen kipakolok, a térképe sarkából el is takarva egy keveset.
          - Esmé Fawcett vagyok, a Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolájának tanulója, és azt kell, mondjam, hogy nagyon is megihletett. Isten – forgatom kicsit a szemeim, nem hiszem, hogy erről isten tehet – nagyon adakozó volt önnel, ami a fotogénséget illeti.
           A férfi felé nyújtom a kezem, és most átérzem azt a lelkesedést, amit akkor éreztem, mikor először dolgoztam egy illusztráción a munkahelyemnek. Tudom, hogy jól fog ez is sikerülni, jól kell, hogy sikerüljön, mert hacsak nem tiltja meg totálisan a róla készülő képet, akkor akár emlékezetből is le fogom tudni rajzolni. Igen, ebben teljesen biztos vagyok.

Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2016. 12. 12. - 15:37:10 »
+2


    Kakaóbirodalom? Ki ad már ilyen nevet valaminek? – ácsorogtam feszengve a pub előtt. A „kedves” dolgok mindig is zavarba hoztak, de most tovább fokozta kényelmetlenségemet az új viseletem. Daniel beszélt rá, hogy vásárolgassak magamnak, járjak emberek közé. Mindez persze rendkívül furcsán hatott az utazgatással teli, magányos éveket követően.
    A Kakaóbirodalom ajtaján belépve kellemes, sőt szokatlanul kellemes illat csapta meg az orromat. Mindenhol varázslók és boszorkányok ücsörögtek, én meg csak tétován figyeltem őket. Nem értettem vidámságukat, s hogy miért is élveznek annyira egy bögre felmelegített tejet...
    – Üdvözlöm, uram! – szólított meg egy hatalmas kontyot viselő pincérnő. – Mutathatok egy kellemes asztalt a kandalló közelében?
    Rózsaszín egyenruhája és fodros köténye szinte bántotta a szemet... mégsem ezen akadtam fel. Az „uram” megszólításon annál inkább. Mire nem képes a tiszta ruha és a szépen megfésült haj? Lehet, hogy többször kéne új dolgokat vennem?
    – Köszönöm – bólintottam és követtem „kellemes” asztalhoz.
    – Hozhatok valamit? – kérdezte, mikor helyet foglaltam.
    – Nem vagyok oda a kakaóért... – mondtam őszintén és inkább kerültem a tekintetét.
    – Akkor mindenképpen meg kell kóstolnia a miénket! Egyáltalán nem hasonlít egy egyszerű kakaóhoz – válaszolta. A hangján hallottam, hogy mosolyog, és ettől zavarba jöttem.
    – Rendben... – nyögtem ki, igazából annyira nem érdekelt.
    Amint elcsoszogott a zsebembe turkálva előráncigáltam egy kopott térképet. Egy ismeretlen alak nyomta a kezembe az Abszol úton, vásárolgatás közben. Karon ragadva rángatott el az egyik sikátorba, de arcát még ekkor sem fedte fel, ugyanis egy furcsa maszkot viselt. Érces hangja volt, mintha évek óta kemény dohányos volna: „Hatalmas kincshez vezethet ez a térkép, s ha megszerzed nekem, megjutalmazlak” – csupán ennyit mondott és a szívem máris hevesebben vert. Közölte, hogy majd ő keres fel, nekem más dolgom nincsen.
    Terv született a fejemben: a térképet követve megszerzem a kincset, de nem neki, hanem magamnak. De mi lehet az a kincs? Ez foglalta le a gondolataimat.
    Annyira elfoglalt a térkép nézegetése, hogy észre sem vettem, hogy meghozták a kakaómat, már nem érdekelt az ajtó ki-benyitogatása sem... csupán egy lelkes női hang zavarta meg elmélkedésemet.
    – Jó napot... – hadartam el, miközben felnéztem a hang tulajdonosára.
    Az asztalra pillantott, majd egyszerű, de kecses mozdulattal ledobott egy füzetet, ezzel eltakarva a térképnek azt a sarkát, ahová valaki egy kardformához hasonló ákombákomot rajzolt.
    Nem is várta meg, hogy felkínáljam a helyet, kihúzta magának a szemközti széket és lehuppant.
    – Mégis mit kép... – kezdtem dühösen, de a gondolataim közé férkőzött Daniel öcsém szigorú hangja, amint indulatosan rám parancsol: „Légy kedves az emberekhez!”
    – Akarom mondani: helyezze magát kényelembe! – váltottam hangnemet.
    Esmé Fawcett néven mutatkozott be és kezet is nyújtott  nekem. Alaposan megnéztem magamnak, mielőtt válaszoltam: egyértelműen látszott, hogy a fiatalkori lelkesedés tette ilyen bátorrá. Én bizonyosan nem sétáltam volna oda csakúgy egy idegenhez... lehetséges persze, hogy csupán én vagyok túl bizalmatlan másokkal.
    – Elliot O'Mara vagyok – feleltem zavartan a bókok hallatán. Kissé erősen, de megszorítottam a kezét. – Fotogénséget mondott? Korábban senki sem bókolt nekem ilyen furcsán... igazából sosem bókoltak még sehogyan sem.
    Ezt persze neki nem kellett volna tudnia, nem is értem minek jártatom feleslegesen a számat. Ez alapvetően nem szokásom, de a sok édes illat sok mindent kivált az emberből. Vajon mi történt volna, ha megiszom a kakaómat és elönt a cukormámor?
    Óvatosan előre hajoltam, hogy az asztalra könyökölve eltakarhassam a térképet. Sosem lehetünk benne biztosak, kit engedünk éppen a közelünkbe s nem ez volna az első alkalom, hogy a nyakamra küldenek valakit.
    Na tessék, Elliot! – ripakodtam magamra. Már megint az az átkozott bizalmatlanság! Mit szólna Daniel ehhez?
    – Az arcom eddig csupán azokat érdekelte, akik kárt kívántak tenni benne – mondtam, de hirtelen észbe kaptam: – Kér esetleg egy kakaót?
    Úriember felajánl ilyesmit, nem igaz? Daniel valami ilyesmit mondott korábban és még amúgy is maradt nálam pár galleon, amit Dean nyomott a kezembe legutóbbi Cranagh-ba látogatásom során.
    – Szívesen meghívom – folytattam. – Akkor nekem sem kéne egyedül innom – emeltem a számhoz saját bögrémet, habár undorodtam a tartalmától.


Naplózva


Esmé Fawcett
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2016. 12. 14. - 20:54:15 »
+1



          Bevallom, nem szoktam csak úgy random férfiakat leszólítani, de az is igaz, hogy nem szoktam lehetőségeket kihagyni. Ez pedig egy nagyon is kecsegtető lehetőség. Még akkor is, ha túl rámenős vagyok. Még akkor is, ha talán később megbánom, és még akkor is, ha visszautasítanak. Ha meg se próbálom, akkor honnan tudhatnám, hogy volt értelme vagy sem? Szeretem a határozott férfiakat, és Elliot pont olyannak tűnik a kézfogása alapján. Tehát nem tévedek, valóban olyan, mint amilyennek a képemen elképzeltem. Biztos meg fog lepődni majd, ha viszontlátja magát.
          - Igen, fotogént. Ez miért lenne furcsa?
          Már a bókot sem értem, hiszen jóképű, intelligens, és nem is tudom, olyan fura kisugárzása van, de nem hiszem, hogy ez rossz lenne. Izgatottan fészkelődök a széken, amíg egy furát nem mond. Igen, ezúttal én mondom ki ezt a szót.
          - Miért akarna akárki is kárt tenni ebben a csinos pofiban?
          Még egy kör kakaó? Már így is tele vagyok. És nem lenne jó, ha lötyögne a hasamban a sok folyadék. Hosszú az út hazáig is, még a kandallón keresztül is. De végül is, miért ne. Ha már látom, hogy ő is egyedül szopogat el lassanként egy pohárkával, akkor a rajzolás mellé még az enyém is belefér.
          - Köszönöm, én is kérek egy olyat – mutatok a pohárra, mikor megjön a pincérnő. – De nem kell meghívnia, köszönöm. Igazán kedves magától, hogy gondolt rám, és erre a kicsit elcsépelt gesztusra.
          Főleg mert nem vagyok a híve annak, hogy elfogadjak bármit is egy vadid… nem, egy olyantól, akinek csak a nevét tudom. Az olyan lenne, mintha fizetné a munkámat, amibe még bele se kezdtem. Oké, talán kicsit túlságosan is továbbgondoltam a lehetőséget, de akkor sem fogadhatom el, és ezért ki is készítem a két sarlót a kakaóért. Meghozzák a megrendelt italomat, aztán koccintásra emelem a poharat.
          - Váljék kedves egészségére, Mr. O’Mara.
          Nekikoccintom a poharam az övének, majd beleiszok. Újra átélem azt a mámorító pillanatot, mikor szép lassan selyemként csúszik le a torkomon. Leteszem a poharam az asztalra, de szükségem van a helyre, ezért félre is csúsztatom. Figyelmetlenségemben, ráteszem a papírlapjára, és már skiccelem is tovább az arcot, ahogy rávetül a gyenge fény az ablakon túlról. Még egy korty erejéig újra magamhoz veszem a poharat, és akkor látom az otthagyott körvonalat.
          - Sajnálom, rettentően sajnálom, nem akartam.
          Igyekszem magamhoz venni a lapot, hogy eltűntessem az odakerült pacát, de akkor megragadja a figyelmem, hogy mi is valójában az a lap.
          - Kalandor vagy? – Egy pillanat múlva kapcsolok, hogy véletlenül tegeződtem. – Bocsánat. Maga kalandor? Egy igazi kincskereső?
          Ugyan fejjel lefelé, de elkezdem nézegetni a térképet. Azt hiszem, felismerem az egyik helyet, itt van nem messze. Végigsimítok a papíron, hogy minden részletet jól kivehessek. Igen, már biztos vagyok benne.
          - Én ismerem ezt a helyet! – mutatok egy pontra.

Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2016. 12. 15. - 19:57:58 »
+2


      Míg az újabb gőzölgő, illatos kakaó megérkezett, Miss Fawcett foglalta le minden gondolatomat. Mégis mit akarhat tőlem egy oly’ ifjú hölgy, mint ő? Valamilyen különös oknál fogva egészen kellemes személyiségnek tűnt, ahogy felém nyújtotta bögréjét egy koccintásra.
      A tekintetünk egy pillanatra találkozott… zavaromban alig tudtam megszólalni. Nem is emlékszem, mikor néztek utoljára a szemembe.
      – Egészségére... – dörmögtem. Még mindig kicsit furcsa érzés volt kettesben kakaózgatni egy olyan személlyel, akinek jóformán csak a nevét tudom.
     Kizárólag a térkép miatt jöhetett! – elmélkedtem magamban, miközben letette a kakaót és újra rajzolni kezdett. Gyanakodva méregettem: gyönyörű, talpraesett és kicsit sem látszik butácskának. Talán valóban kém. Ki hallott már olyat, hogy egy „csinos pofi” miatt megszólítják az embert?
      Egy pillanatra körbe néztem a helyiségben, úgy tűnt más nem figyel minket. De mégis ki küldene egyedül egy fiatal nőt egy hozzám hasonló, tapasztalt kalandor után? Sok ellenségem van, bárki megtehette volna, még is valószínűtlennek tűnt.
     Vagy talán egy önjelölt nyomozó a kisasszony? – morfondíroztam tovább és az asztal alatt dobolni kezdtem a lábammal.
      A tekintetemet hirtelen kaptam vissza a térképre, mikor felemelte a bögréjét – egyáltalán mikor tette oda? Hiszen észre sem vettem! A mozdulatot csupán a szemem sarkából láthattam, de ez azonnal visszarántott a gondolatok világából. A megsárgult lap csak úgy tocsogott a kakaótól... pánik és düh keveréke tombolt bennem.
      – Mégis mi a fenét művel? Nem tud odafigyelni? – kérdeztem, és indulatosan felpattantam a székemből, ami majdnem fel is borult.
      Maga elé húzta a papírt, úgy tett, mintha el akarná tűntetni a foltot. Én persze biztos voltam benne, hogy csak így akarta jobban megnézni magának.
      – N-Nem vagyok kalandor! – remegett meg a hangom az idegességtől. – Semmi köze hozzá! Adja vissza!
      Aztán valami érdekeset mondott a térképre mutatva, miközben én már a pálcám után kutattam.
     Ismeri az egyik megjelölt helyet? – forogtak a gondolatok a fejemben, olyan gyorsan, hogy szinte bele is szédültem. Hiszen… hiszen alig van valami tájékozódási pont azon az átkozott papíron! Ha én nem jöttem rá, akkor egy – saját állítása szerint – diák hogyan ismerhette fel? Nem hittem neki… attól tartottam, hogy ez az egész átverés és csapdába akar csalni.
      Megálltam a mozdulatban egy ideig rámeredtem, aztán megint elöntött a düh.
      – Kérem a térképet, vagy nem állok jót magamért! – nyújtottam felé a kezemet.
      Csak reméltem, hogy engedelmeskedik. Nyilvános helyen bizonyára nem lenne okos megtámadni, de akkor sem tétováznék. A térkép talán olyan kincs helyét rejti, ami az egész életemet megváltoztatja.
      – Ha olyan jól tudja, hát oda fog vinni! – mondtam ingerülten s megragadtam a karjánál fogva. Fel akartam rángatni a székből és kényszeríteni, hogy jöjjön velem, még mielőtt valaki felfigyelne ránk.
      Ha valaki ártani akar nekem, akkor hát szembe nézek vele. Elhatároztam, hogy nem játszom meg tovább magamat. Meg akartam mutatni mindenkinek, hogy Elliot O’Mara, akárkin átgázol, aki az útjába áll.
      Hirtelen nevetségesnek tűnt Daniel minden szava. Én, mint úriember? Hát persze, még viccnek is rossz!
      – Tudja, kedves kisasszony, nem illik más dolgába ütni az orrunkat! – folytattam összeszorított fogakkal, miközben a pálcámat is előhúztam és igyekeztem úgy tartani, hogy csak mi ketten lássuk. – Mutassa meg, hol is van az a hely és nem esik baja!
Naplózva


Esmé Fawcett
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2016. 12. 17. - 12:23:04 »
+1



          Találkoztam már problémás emberekkel, és kerültem már kényes helyzetbe, de ami most történik, az valahol teljesen meglep. Pedig számíthattam volna rá, mikor csak úgy leszólítottam valakit. Egy idegent, de hát sohasem voltam szívbajos, ha megszállt az ihlet, és csak a kényszerét éreztem annak, hogy alkossak. Sokat. És most megint ez a helyzet. Bár próbáltam elővenni minden jó modorom, és tényleg nem megijeszteni őt, mégis belefutottam valamibe, amibe talán nem kellett volna. De nem érdekes, mert nem volt még olyan eset, amiből ne jöttem volna ki szerencsésen. Mert a szerencse az én pártomon áll, amíg nem találok valakit, aki még nálam is szerencsésebb. Talán most jött el az a pillanat.
          - Sajnálom, tényleg – mentegetőzök, mintha az életem múlna rajta, pedig ez csak egy hülye papír valami térképpel, ami több helyet is megjelöl.
          Igen, ez csak egy hülye papír, ami talán egy könyvből lett kitépve vagy átmásolva, nem lennék meglepődve egyik verzión sem, nem értem, hogy miért kell ekkora feneket keríteni egy kakaófoltnak, amit ráadásul el lehet tüntetni onnan. És a kiakadás a kanadoron? Jézusom, ez egy játék, vagy nem? Vagy… felnézek a férfira, és talán tényleg nem csak egy játék. De akkor nem jól csinálja, ha el akarja titkolni a kilétét. El is mosolyodom.
          - Szóval mégis az. Csak az tagadja ennyire vehemensen, aki titokban akarja tartani. De pont ezzel buktatja le magát. Kinek dolgozik? A Minisztériumnak? Egy híres aranyvérű családnak? Vagy csak saját szakállára, mert sokat ér a kincs?
          Nem tagadom, fellelkesített a lehetőség, és már tisztul is bennem egy kép egy gyerekkönyv egyik illusztrációjához. Hihetetlen, hogy mennyire inspiráló tud lenni még egy véletlen felfedezés vagy egy vita is. Megrántom a vállam, ha ennyire kell neki a lap, akkor visszaadom. Szinte kitépi a kezemből, de a legjobban a következő mozdulat lep meg. Megragadja a karom és rángatni kezd kifelé, de a felszerelésem az asztalon marad. Nézem a férfit, miközben tudom, hogy be fog lilulni a karom, de a következő dolog, amit megérzek az az oldalamhoz érő, szinte bele is fúródó pálca hegye. Ez a férfi tényleg nem normális, de ha azt hiszi, hogy hagyom magam ilyen könnyen elraboltatni mindenki szeme láttára, akkor téved.
          Bár esetlenül, de lendül a bal kezem, hogy egy jó nagy pofont adjak neki. Remélem ezzel sikerül legalább kicsit megzavarnom annyira, hogy kicsússzon a kezem. Legalább a mozdulat miatt, és a reményem be is igazolódik.
          - Mi a fenét képzel maga? – előrántom a pálcámat és nyíltan rá szegezem. – Azt hitte, hagyom magam elraboltatni? Tényleg? Lehet ám szépen is kérni. Örömmel megmutattam volna, hol van az a hely, de most már inkább szeretném nagy ívben elkerülni. Idióta!
          Megfordulok és visszamegyek az asztalhoz, hogy összeszedjem a papírjaimat, és magamhoz vegyem a még meglévő kakaót. Nem hallok neszezést mögülem, a jelenet pedig szinte megbénította a helyiséget. A legyet lehetne hallani, ha lenne ebben az évszakban. Felveszem a kabátomat is, majd újra elindulok a férfi felé. Mivel nem tudhatom, hogy mire számítsak, a pálcámat továbbra is a kezemben tartom. Megállok Elliot mellett, majd a nézőközönséghez fordulok.
          - Köszönjük szépen a figyelmet, a műsornak ezzel vége. További jó pihenést. – A továbbiakat már a mellettem állónak mondom, lehalkítva a hangom. – Sokba fog kerülni az, hogy mindezek után elviszem arra a helyre. Egy köszönöm nem lesz elég, de figyelmeztetem. Ha rosszban sántikál, rosszul néz rám, vagy bármi olyan történik, ami nem tetszik, hoppanálok, és a továbbiakban oldja meg maga a gondját.
          Még mosolygok egyet a felénk néző tekintetek miatt, aztán lépek is ki a helyiségből, egyenesen a varázslók és boszorkányok által betöltött karácsonyi forgatagba fordult utcára.
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2016. 12. 17. - 19:50:19 »
+1


Pofon csattant az arcomon... csípő fájdalmat éreztem. Meglepetten néztem Miss Fawcett elszánt arcát, ahogyan rám szegezte a pálcáját. Biztosan tudhattam immár, hogy a kisasszony egyáltalán nem oly' gyámoltalan, mint ahogyan tűnik. Egyszerre volt lenyűgöző és félelmetes a gyorsaság, ahogy előkapta pálcáját.
    – Idióta? Hát maga így nevezi azt, aki elővigyázatos? – kérdeztem és úgy fújtattam, mint egy megvadult bika, aki előtt vörös posztót lengetnek. Nem érdekelt az sem, hogy mások bámulnak.
   Nem, akkor sem fogok bocsánatot kérni! – üvöltött egy öntelt kis hang bennem, de már régen elbizonytalanodtam. Egyik részem igen is megbízott benne, ahogy belenéztem dühtől csillogó szemeibe, nem láttam benne semmi ellenségességet. Mérges volt, de megtámadni nem akart, mintha csak tényleg magát akarná védeni.
    Egy másik erő is dolgozott bennem, az örök paranoiás, mindig óvatos Elliot. Miss Fawcett erős boszorkánynak tűnik, habár még nem láttam igazán éles helyzetben… de nagyon tetszett a bátorsága. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy mindez veszélyes lehet. Ha mégis kém volna, akár nagy bajba is keverhetem magamat a kincskeresés folyamán, mégis megszólaltam:
    – Még elvezethet arra a helyre – a hangom határozott volt, nem érdekelt, hogy más is hallja. – Nem kenyerem a szívesség kérés, de…
   Nem válaszolt, higgadtan sétált vissza az asztalhoz. Összeszedte a füzetet és minden mást, amit ott felejtett. Kecses mozdulatai mögött azért reméltem, hogy van egy kis félelem. Képtelen vagyok elfogadni, ha valaki ennyire könnyen ellenáll nekem.
    Lassan elindult felém és megállva mellettem rövid monológot intézett a bámészkodókhoz.
    – Átkozott nőszemély! – dörmögtem magamban, miután közölte, megmutatja ugyan a helyet, de ne várjak tőle ingyen munkát s viselkednem sem ártana, különben hopponál.
    Kisétált az utcára, én meg úgy rohantam utána, mint valami gyerek, akinek édességet ígértek.
    Az utca telis-tele volt a karácsonyi hangulattól túlfűtött varázslókkal és boszorkányokkal. Ahogy elhaladtunk egy kirakat mellett, ahol minden bizonnyal gyerekeknek készült, aprócska seprűket árultak, egy kislány hangját hallottam. Önkéntelenül is odafordultam, mintha Amber hangja volna: Csak egy kicsit felülök rá, ígérem! Nem kell megvenned, apa! Hadd próbáljam ki! Egy másik kirakat előtt két boszorkány vitatkozott a legújabb talárdivatról, és hogy miben illenék megjelenni Mrs. Ainsworth karácsonyi partiján.
    Gusztustalan, édes illat szállt mindenhonnan, mintha azt az ostoba kakaót szolgálnák fel minden átkozott sarkon.
    – Kérem, álljon meg! Beszéljük meg a történeteket! – szólítottam meg Esmét, mielőtt még lehagyhatott volna.
    Egy állatkereskedés volt mellettünk, elképesztően hangosan nyávogtak a macskák… kicsit sem tűntek annyira értelmesnek, mint Zeusz. Miféle varázsló bízná rá az otthonát egy ilyen hangos teremtésre?
    – Engem… gyakran üldöznek, s szinte sosincs társaságom – próbáltam őszintén beszélni, de nehezemre esett kiadni magamat csak így.
    Valamiféle csengő hang zavart meg és térített észhez. Már így is többet mondtam, mint kellett volna… miért vagyok ilyen fájdalmasan ostoba?
    – Megígérem, hogy nem szegezem magára a pálcámat többet! – fogadkoztam, habár még nem döntöttem el, hogy ezt komolyan gondolom-e.
      Miss Fawcett, ha valóban nem az üldözőm, akkor el sem tudja képzelni, mit érzek minden kincskeresésnél. (Igaz, ha az volna, sem érthetne meg, csak egy tolvajt látna bennem, aki saját magáért harcol nap, mint nap.)
    Mióta Svédországban jártam és azt az értéktelen gyűrűt az ujjamra húztam, kicsit sem izgatott, kik üldöznek. Gyakorlatilag hagytam, hogy ártsanak nekem egy kicsit, és reménykedtem. Egyszerűen csak szerettem volna azon kapni magamat, hogy megint az apám társaságában vagyok, és talán láthatom az arcát végre. Mi oka volna tovább bujkálni előlem a háború után is, s eddig mi volt? – elmélkedtem újra és újra. Ezek a kérdések határozták meg életem jó részét... s egyre inkább szerettem volna magam mögött hagyni őket, lezárni.
    Többet nem bukkant fel azóta, meg kellett védenem magamat… át kellett gázolnom még a legértéktelenebb tárgyak miatt is másokon. Ezek a kincsek ugyanis gyakran nem érdekeltek, csupán azért jártam utánuk, hogy apámat előcsaljam. Most azonban más helyzet volt, nagyobb volt a tét egyszerűen: kellett a kincs, a pénz, amit ér és persze az apám felbukkanásában is reménykedtem.
Naplózva


Esmé Fawcett
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2016. 12. 18. - 18:11:43 »
+1



          Örülök neki, hogy hamar átestünk azon a holtponton, ami a hirtelen jött pofon után keletkezett. Azt hiszem, nem gyakran fordul elő, hogy a békés kis kakaóbirodalomban valaki pálcát rántson. Megsimogatom kicsit a tenyerem, ahogy megyek visszafelé az asztalhoz, azért eléggé csattant a pofon. Valószínűleg nekem jobban fáj, mint Elliotnak, mert nem maradt meg a tenyerem nyom az arcán.
          - Nem, azt nevezem így, aki elővigyázatos. Azt nevezem így, aki az elővigyázatossága mögé bújva bunkó, és nem meri saját magának bevallani az igazságot. A lelkében rejlő szépséget – nézek keményen a szemébe Elliotnak.
          A lelkében rejlő szépséget? Ez nagyon nyálasnak hat, de hát igaz. Ezt a szépséget általában a tulajdonosa érzi, és megpróbálja elnyomni olyankor, ha valamilyen páncél mögé rejtőzik. Ez az a szépség, ami a művészek által megjelenített képeken köszön vissza a modellnek, és ezért nem hiszik el, hogy tényleg saját magukat látják a festővásznon. Ilyenkor jönnek azok a mondatok, mint a „Ez nem is én vagyok.” és az „Én nem is vagyok ennyire szép.” De végül mindig rájönnek, hogy igen.
         Azt hiszi talán, hogy nem hallom a dörmögését. Dehogynem, és nagyon is imponáló. Elmosolyodom, és végigsimítok a mellkasán. Ha tényleg annyira fontos neki az a kincs vagy nem tudom, mit jelöl az az átkozott x, akkor úgyis megadja majd magát. Nem is tudom pontosan, hogy jön-e mögöttem, csak akkor mikor már meghallom a hangját. Megállok és megfordulok, igyekszem még mindig mérges arcot vágni, pedig tudhatja, hogy már nem haragszom.
          - Megbeszélni? Mégis mit kell azon megbeszélni? Pálcát szegezett rám, pedig csak segíteni akartam. Megértem, hogy a kalandjai vagy mi közben nincs társa, de ez még nem jelenti azt, hogy egyébként nem jár társaságba. Csak van családja vagy barátja. Velük is így bánik?
          Azt hittem, tényleg nem vagyok mérges, de tévedtem. Ahogy felidézem a történteket, rájövök, hogy mégis. Erre nem is tudom, mi lenne hiteles mentség, de az, amit mondani próbál, nem éppen. Lehet akármilyen kalandor, segítséget akkor is kell kapnia, főleg, ha olyan helyen jár, amit nem ismer. Az pedig a többsége a világnak. Feltételezem.
          - Nagyon helyes. Nem szeretek haragudni az emberekre, de maga nem hagy más választást, ha így folytatja. Egyébként szép darab, remélem, hűen szolgálja a gazdáját, ha már ennyit forgatja feleslegesen.
          A hó egyre intenzívebben esik, és a hideg is kezd egyre fagyosabb lenni, de ha már megígértem, hogy elviszem őt a megjelölt helyre, akkor nem fogok visszakozni, csak mert nincs kedvem kinn járkálni. A fejemre húzom a kapucnimat, hogy ne áztassam el teljesen a hajamat, majd higgadt hangon fordulok Elliot felé.
          - Miért olyan fontos az a kincs? Az ember nem készül ki teljesen, csak mert foltos lett a papír.
          Legalábbis általában nem készül ki tőle teljesen. Kivezetem az utcából a muglik világába, majd egyenesen átvágok egy közelben lévő parkon keresztül. A hely tényleg eldugott, és hacsak nem jártam volna már ott valami miatt, akkor nem is tudnám megmondani, hogy hol van. Véletlen? Kétlem.
          - Elliot – megfogom a kezed, mielőtt kiugranál egy kocsi elé. – Csak óvatosan, rendben? – mosolyodom el. – Azért ha végeztünk ezzel a dologgal, elkészíthetem majd a portréd? Lehetnél a saját kiállításom egyik fő alakja. Mondjuk olyan címen, hogy „A kalandor, akinek volt egyszer egy térképe.”
          Elnevetem magam, tudni akarom, hogy tudja, nem gondolom teljesen komolyan, csak a feszült légkört akarom oldani kicsit. És közben azért figyelek a mozdulataira is, nem szeretnék még egy hasonló jelenetet, mint korábban. Főleg itt az utcán, ahol aztán tök mindegy az embernek, előbb nézik meg, ahogy megerőszakolnak, minthogy segítenének.
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2016. 12. 19. - 17:24:10 »
+1


A hó egyre sűrűbben esett és már olyan elviselhetetlenül hideg volt, hogy fel kellett vennem a kesztyűmet. A szürke sálamat alaposan a nyakam köré tekertem, eltakarva a számat is. Esmé is csuklyát húzott a fejére, megvédve hosszú haját a fehér pelyhektől.
    Lassan sétált előttem, az utat mutatva és csak azért fordult hátra, hogy a kincsről faggasson. Úgy tűnt tényleg érdekelte, én azonban még sem szerettem volna kiadni a titkaimat. Még nem bíztam benne meg eléggé, habár lényem egy része rendkívül kellemes társaságnak találta.
    – Ez egy elég személyes ügy... – nyögtem és igyekeztem tartani vele a lépést. – És valóban fontos. Bizonyosan rengeteget ér az a kincs – tettem hozzá.
    Kiléptünk a varázslókkal zsúfolt utcából a muglik világába. Mintha ekkor kicsit felerősödött volna a viharos szél is… de nem ez zavart. Az az érzésem támadt, hogy valaki követ minket, de nem láttam senkit sem a közelben.
    Zajos, bűzös hely a muglik világa, tele négy kereken guruló dobozokkal, amiket ők csak autónak neveznek. Számomra mindez idegen és távoli volt, annak ellenére is, hogy már éltem varázstalanok között gyerekként. Írország vidéki hétköznapjai azonban össze sem hasonlíthatók a londoni élettel, ahol másodpercenként robog el az ember mellett egy füstfelhőt húzó autó.  
    Egy kis parkon vágtunk át, ahol egyetlen lélek sem járt... mégis valami furcsa, halas-alkoholos bűz csapta meg az orromat. Furcsán ismerős volt,  így körbe néztem ismét, de továbbra sem láttam egyetlen lelket sem a környéken.
    Esmé hirtelen megragadta a kezemet, amitől megtorpantam. Egy autó suhant el előttünk meglehetősen veszélyes közelségben.
    Tegeződésre váltott, de én sem bántam a dolgot.
    –  Ügyetlen vagyok a muglik között... – jegyeztem meg zavart mosollyal és ismét a szemébe néztem, még mindig fogta a kezemet. – Az a portré sokba fog kerülni, mint nekem ez a kis kaland...
    Valaki hopponált. A hatalmas puffanást követően kincskerteső társam válla felett egy pálcát pillantottam meg, amit egyenesen a hátának szegezett az ismeretlen. Ekkor még nem tudtam megnézni jobban ellenfelemet, az ösztöneim dolgoztak.
    – Feküdj! – kiáltottam és félrelöktem Esmét, csak reméltem, hogy nem ütötte meg magát.
Gyorsan előkaptam a pálcámat és előre szegeztem.
    A halbűz forrása egyenesen velem szemben állt immár. A rongyokba burkolózott mágus nem más volt, mint Niklas Nyström. Amikor otthagytam a svéd erdőben, eszméletlen volt, most azonban pontosan ugyanolyan erősnek és részegnek látszott, mint azelőtt. Ezek szerint az apám még sem tett maradandó kárt benne? – elmélkedtem kissé ijedten.
    – Protego! – kiáltottam, habár időm sem volt felfogni, mit használhatott ellenem. – Mi a francot keresel itt, Nyström? Azt a meccset már lejátszottuk és csúfosan elbuktál!
    – Nem engedem meg, hogy elvedd a családi örökségemet, O’Mara! Az gondoltad, hogy hagylak megszökni a történtek után? – üvöltött magából kikelve, mintha elment volt az esze teljesen.
    Még szerencse, hogy a parknak ezen a részén éppen senki sem volt.
    – Maradj mögöttem! Ne mozdulj! – szóltam Esmének és aggodalmasan rápillantottam.
    Nem akartam feleslegesen belekeverni ebbe az ügybe, hiszen ez még a megismerkedésünk előtt kezdődött. Nyström csak rám volt veszélyes, rá bizonyosan nem.
    – Locomotor mortis! – kiáltott Nyström és bár egyszerű varázslatot használt, nem figyeltem. A lábaimat nem tudtam mozgatni és hamarosan el is estem a nagy kapálózásban.
    A mellkasom a fagyos betonnak csapódott. Egy rövid pillanatra olyan érzésem támadt, mintha nem kapnék levegőt, aztán csak a hideget érzetem. Ez persze kevés lett volna arra, hogy maradandó kárt tegyen bennem egy alkoholista, kétbalkezes varázsló, még is szégyelltem magamat, amiért így leterített.
    A pálcát elejtettem és végig gurult a járdán. Utána nyúltam az egyik kezemmel.
    – Nincs nálam semmid! – mondtam, de akkor már a csuklómra lépett. –  Őt ne bántsd!
    Esmé felé tartotta a pálcáját, de nem láttam mi történik. Még mindig levegő után kapkodtam, igyekezve visszanyerni erőmet.
    – Nekem csak az kell, amit elvettél – felelte a svéd mágus és lehajolva leráncigálta rólam a kesztyűt. Az ujjam megreccsent, ahogy letépte a gyűrűt, amit addig büszkén viseltem. – Ha még egyszer az utamba kerülsz, véged van!
    –  Ezzel nincs vége! Az a gyűrű már hozzám tartozik! – mordultam rá.
Naplózva


Esmé Fawcett
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2016. 12. 21. - 18:15:37 »
+1



          Azt mondják, hogy nézd meg az anyját és vedd el a lányát. Azt nem tudom, hogyan kapcsolódik ez most a helyzetemhez, de az biztos, hogy legközelebb kétszer is meggondolom, kit szólítok le az utcán. És még csak azt se tudom mondani, hogy az majd egy mugli lesz, mert közöttük is van olyan, aki veszélyesebb, mint aminek kinéz. Elliot, mégis mi a fene ez az egész, ami körülöttünk zajlik? Miért keveredtem bele, és végül is hogyan is? Úgy teszem fel ezeket a kérdéseket, mintha nem tudnám a válaszokat. Alig néhány perccel korábban történtek, de mikor leültem az asztalodhoz, hogy lerajzolhassalak, akkor még nem gondoltam rá, hogy rövid időn belül egy tök részeg alak pálcájával nézek majd szembe.
          Némán hallgatom a válaszát a kérdéseimre, és örülök neki, hogy lassan kezd megnyílni. Ezentúl Kalandornak foglak hívni, akármi is történik majd. Nincs senki más, aki kincsekre vadászna. És ha elég régóta ismerlek már, talán megírom a történeted is. Illusztrációkkal természetesen, mert abban vagyok igazán jó.
          - Ne aggódj, én elboldogulok közöttük. A munkám és a tanulmányaim során sokat járok közöttük. Egyszer például fel kellett ülnöm egy szikla szélére, hogy a legjobb szögből rajzolhassam le a naplementét, mire fél órán belül körbevett a rendőrség, és a mentők is, hogy megakadályozzák a leugrásomat. Vicces sztori volt – mosolyodom el. – A muglik néha nagyon viccesek.
          Nem fog sokkal többe kerülni, mint más portrék. És úgy gondolom, talán vele ellentétben, hogy ettől csak még jobb lesz, még színesebb, és még valósághűbb. Nem árt sohasem, ha megismered az alanyát annak, akit lefestesz. Szerencsére a park ebben az időpontban tökéletesen kihalt, és a kocsik sem ezt az utat választják rendszerint. De a muglik néhány filmjüknek köszönhetően, ha pálcát látnak, nem fognak azonnal gyanút, csak varázsolni nem szabad, mert azt már nem tudnád megértetni vele. Elmosolyodom kicsit, olyan ijedt arcot vág a mellettem álló kalandor, de rövid időn belül meg is értem, hogy miért. Eldobom a kezemből a rajzkészletem, de szerencsére sikerül megtartanom az egyensúlyom, így nem huppanok bele a hóba. Pálcát rántok és megfordulok, de már későn. Elém ugrik, mintha olyan gyenge nő lennék, akit meg kell védeni, és bár tényleg jól esik ez a típusú törődés, azért nem ragaszkodom hozzá.
          - Elliot! – kiáltok fel, mikor elesik.
          Hirtelen rám szegeződik ennek az idiótának a fegyvere, de mintha nem is törődne velem. Megpróbálom kihasználni az alkalmat, de akkor védekezésre kényszerülök. Hallgatom a párbeszédet, ez nem mostani eseményekről szól, hanem valami korábbiról. Hallom a csont reccsenését. Ez az a dolog, amit nem tudtam elviselni világ életemben, de olyan rövid ideig tart, hogy nem éri meg befogni a fogam.
          - Hagyja békén! Dobja el azt a gyűrűt!
          A férfire mutatok a pálcámmal, és küldök is rá egy figyelmeztető Stuport. Megszüntetem a Kalandor lábbilincselő átkát, de azonnal kap egy második adagot is az idegen a korábban küldött átkomból. Nem akarom, hogy félvállról vegyen csak mert boszorkány vagyok.
          - Capitulatus! Flagellii!
          Kivételesen hangosan mondom ki az átkokat. A pálca elrepül tőlünk, az ostor átokkal pedig egyenesen a kezére csapok vele, így sikerül is kiütnöm a kezéből azt a gyűrűt. Talán nem a legokosabb beleszólni ebbe a harcba, de nem hagyhatom, hogy a modellem csinos pofija megsérüljön.
          - Takarodjon innen! – förmedek rá a férfira. – Semmi keresnivalója itt.
          Ennél többet úgysem tehetek jelenleg. A legjobb lesz, ha résen leszek, és akkor megúszhatjuk ép bőrrel a dolgot. És persze, mindezt úgy mondom, hogy tudom, valójában valószínűleg tényleg van keresnivalója itt. Biztos lehet benne az ideiglenes társam, hogy erre még rá fogok kérdezni. Nos, sok mindent megéltem már a rajzaimért, de eddig ilyennel nem. Most már ezt is elmondhatom magamról.

Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2016. 12. 22. - 14:10:43 »
+1


Az ingem elképesztően átázott a hótól, de nem adtam fel, hogy még törött ujjal is a kezembe fogjam újra a pálcámat. Ha kellett volna, meg is ölöm Nyström barátunkat, de akkor sem sétálhatott el csak úgy azzal a gyűrűvel. Minden erőmet összeszedve nyúltam előre a járdán, de még csak meg sem tudtam érinteni a fegyveremet.
    Társam ugyan feloldotta a lábamat összebilincselő átok hatását, még sem tudtam egyszerűen mozdulni. A hideg, az esés és a törés együtt soknak bizonyult és tudtam, hogy szükségem lesz egy kis időre, míg összeszedem magamat.
    Esmé azonban az ostor átokkal kiütötte a kezéből az ékszert, ami a földre zuhant. Azt nem láthattam pontosan hová, de legalább nem volt Nyström kezében.
    – A gyűrű nélkül nem távozok… – mondta tétován, a pálcája nélkül már nem volt annyira bátor. Zavartan bámult a boszorkányra. – Az az én családom tulajdona!
    – Takarodj innen! – mordultam rá, de azt hiszem nem voltam annyira meggyőző, mint a pálcát tartó Esmé.
    Őszintén mondom, még engem is lenyűgöztek a képességei. Ezek után bizonyosan meg kéne benne bíznom, ha nem is minden téren.
    Nyström tántorogva összeszedte a pálcáját a hóból és még egyszer rám pillantott. Ezúttal nem mondott semmit, csupán figyelmeztetően mordult egyet. Tudtam, hogy ezzel nincsen vége, de nem bántam… ha a kincskeresés során a nyomamban akar járni, akkor tegye csak.
    – Kisasszony, nem kéne egy ilyen gátlástalan alakot védenie… – pillantott váratlanul társamra. Tört angolsága most még zavaróbbnak tűnt, mint eddig: – O’Mara hírhedtt bűnöző, még a végén bajba sodorja kegyedet!
    – Téged fog valaki bajba sodorni mindjárt, te halszagú idió… – mordultam rá.
    – Tanuld meg hol a helyed, O’Mara! – vágott a szavamba.
    Váratlanul hopponált, de tudtam, hogy nem fogja ennyiben hagyni a dolgot. Valahogyan a nyomunkban lesz és meg fogja várni az alkalmas pillanatot, hogy lecsapjon… reménykedtem benne, hogy ez előcsalja az apámat is hamarosan, habár kedvem lett volna letépni Nyström fejét – akár puszta kézzel is.
    – Ezzel nincs vége… – mondtam és nehezen felültem a földön. Esmére pillantottam, igyekeztem hálás kifejezést ölteni az arcomra, de inkább nem mondtam semmi többet. – Nyström a családja szégyene még is úgy ragaszkodik az átkozott kincseihez, mintha lenne kire hagynia…
    Már nem számított, hogy csupa víz lett mindenem. Felkeltem és összeszedtem a pálcámat, de még mielőtt meggyógyítottam volna magamat a puha hótakaró felé fordítottam azt.
    – Invito gyűrű! – suttogtam és az ékszer egyenesen a kezembe repült. – Nem megy jól a non-verbális varázslás – tettem hozzá, mielőtt még rákérdezne.
    Sosem büszkélkedtem azzal, hogy kicsaptak a Roxfortból, mielőtt még igazán megtanulhattam volna rendesen használni az erőmet. A legtöbben el sem tudják képzelni, milyen szégyen ez az én családomnak… csak úgy, mint Nyström alkoholizmusa az övének.
    – Jól vagyok, majd meggyógyítom – mondtam és az ujjamra pillantottam. Fájdalmasan megdagadt és bekékült. A fájdalom csak úgy lüktetett benne, még is előbb a gyűrűt akartam megvizsgálni, nem esett-e baja...
    – Nyström nem nevezhető az ellenségemnek – magyarázkodtam. – A gyűrű miatt van egy apróbb feszültség közöttünk. Neki semmilyen hasznot nem hoz, nálam azonban kiváló helyen van.
    – Nem akartam kockáztatni az életedet – folytattam. – Ez a gyűrű teljesen értéktelen. Nincsenek különleges, mágikus képességei… fogalmam sincs, hogy ennek a szerencsétlennek, mire is kell ennyire. Nem is akarok igazából erről beszélni! – kaptam fel kicsit a vizet, mikor rájöttem, hogy megint túlságosan megnyíltam.
    Nyilván nem volt semmilyen indokom elvenni a varázslótól az ékszert. Nem bír semmilyen különleges képességgel, nekem csupán megtetszett és meg akartam tartani. De hogyan mondhatnám ezt meg éppen ennek a nőszemélynek? Éppen csak megismertem és bár különös vonzalmat érzek, mikor rápillantok, ez nem jelent semmit.
    Beszéljek neki az apámról? Minek? Hiszen én sem tudok róla semmit és amúgy sincsen szükségem senki sajnálatára. Ez a gyűrű viszont a kulcsa lehet annak, hogy megtaláljam. Nyström volt az egyetlen varázsló, akivel szemben megvédett és talán ez újra okot ad neki, hogy előkerüljön. Csak reméltem, hogy az ital helyett valóban az én üldözésemet választja svéd barátunk.
    – Ha azt mondanám, hogy nem vagyok igazi kalandor, mit szólnál? – kérdeztem és reménykedtem, hogy nem lesz mérges rám. Jó lett volna, ha megint rám néz azokkal a gyönyörű szemekkel. – Ha tolvaj lennék, akkor is le akarnál rajzolni?
    Nem igazodtam ki magamon: Mi a fenéért érdekel a véleménye egy idegen embernek? Miért akarom, hogy pozitív érzései legyenek velem kapcsolatban? Idegen, ismeretlen érzés volt, hiszen soha senki véleménye nem számított a családomén kívül. A barátaim egyetlen szava sem számított sokat az iskolai éveim alatt.
Naplózva


Esmé Fawcett
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2016. 12. 23. - 23:05:52 »
+1



          Nem szabad elvesztenem az önkontrolt. A háborúban nem vettem részt, menekültem a Roxfortból és nem is voltam képes rá, hogy visszamenjek az iskolába, pedig nagy volt a kísértés. Végül az győzött meg, hogy felvettek a suliba, és Syren se ment vissza. Nem bántam meg, hiszen minden tervem összejött a nyáron, és ki tudja, mit hoz még az év vége. De arra egyszer sem gondoltam, hogy majd egy ilyen helyzetbe kerülök, és egy frissen megismert alak oldalán. Egy kicsit megremeg a kezem, de szerencsére az idegen nem látta meg. Főleg, mert épp felveszi a pálcáját. Nem kerüli el a figyelmem a mondandója, nem is kergetek hiú ábrándokat. Elliot gyűrűje nem a sajátja, csak a történetét nem tudom annak, hogyan került hozzá.
          Hátrébb lépek egyet, mikor szavait hozzám intézi. Nem azért, mert megijednék, vagy olyat mondana, amit eddig nem sejtettem, de mégis olyan rossz érzés kerít hatalmába.
          - Ne szóljon bele, hogy kit védek meg, és kit nem. Nem magára tartozik a kapcsolatom természete Elliottal. És ha bűnöző? Magának akkor sincs köze a magánéletemhez!
          Teljesen felháborodtam a kioktatás miatt. Mégis, hogyan gondolja? Azért lopva társamra nézek. A továbbiakban viszont némán nézem a párbeszédüket, és csak akkor nyugszom meg kicsit, mikor a férfi hoppanál. Csak állok a helyemen, kezemben remeg a pálca, de ezúttal már látványosan. Én nem vagyok hős, aki megmenti az elesetteket. És még azzal próbál nyugtatni, hogy nincs vége. Ezentúl akkor nekem is rettegnem kell, csak mert vele látott? Nézem, ahogy a gyűrű belerepül a kezébe.
          - Leperex! – irányítom rá a pálcám, és amennyire lehetséges, megszárítom.
          Elteszem a fegyverem, miközben mondja tovább a történetét, de engem ez most nem érdekel. A kalandjai, az ékszer, azok, amiket még megszerezhetett magadnak, vagy mit is csinál pontosan. Megállok közvetlenül előtte, a kezem lendül, de ezúttal nem csattan a pofon. Csak rá akarok ijeszteni kicsit.
          - Nagyon ajánlom is. Nem álltam volna jót magamért, ha kiderül, hogy mégis. Talán nem úgy tűnik, de nem vagyok valami jó a párbajokban. Nem tudom a te szerencséd vagy az enyém, vagy a kettőnké az, ami megmentett ezúttal minket, de ki tudja, mi lesz majd legközelebb.
          Eltávolodom, szándékosan hátat fordítok. Karommal körbeölelem magam, majd elindulok az eredeti úti célom felé, de hirtelen elfut a méreg attól, amit mondasz.
          - Ostoba! Nem azért akarlak lerajzolni, mert kalandor vagy, esetleg egyszerű tolvaj. Ez a te dolgod. Azért akarlak lefesteni, mert tetszel, és mert látom a benned rejlő lehetőségeket, amiket te még nem vettél észre. Ha nem akarod, hogy megtegyem, akkor szólj, itt elválnak az útjaink és nem hülyítjük egymást tovább.
          Várok egy kicsit, amíg sikerül eldönteni, hogy mit is akar tőlem, és ő mit akar saját magától. Belém már eléggé belém ivódott az arca, ha most hazamennék, akkor le tudnám rajzolni gond nélkül. Talán még holnap is. Haragom azonban hamar elmúlik, ahogy telik az idő, és inkább visszamegyek hozzá, megfogom a kezét, és vezetni kezdem az épület felé, hiszen azt mondta, hogy fontos az ott lévő kincs.
          - Gyere, te nagy gyerek, ne kéresd magad! Már nincs messze, az épület tetejét lehet is látni innen.
          Azért nem ártana azt az ujjat hamar ellátni, de a gyógyászati bűbájokban nem vagyok valami jártas. Remélem ő már annál inkább, főleg, ha rendszeresen ilyen kalandokba keveredik.

Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2016. 12. 24. - 22:48:20 »
+1


Esmét megint elöntötte a düh, csak egy hajszálon múlt talán, hogy még egy pofont kapjak. Fogalmam sincs, miért fordult vissza s miért fogta meg a kezemet, hogy tovább vezessen úticélunk felé... Hálás voltam, hogy nem köszönt el egyszerűen vagy fordított hátat és tűnt el örökre.
    – Csak te tudod, hogy hol van a hely... – szóltam utána, mikor úgy tűnt, tényleg elmegy.
    Egy pillanatra a kezemben pihenő gyűrűre néztem. A fehér fényben megcsillant a különös címer rajta, ami bizonyosan Nyström családjára utalt. Semmi északiast nem láttam ugyan rajta, de ez nem számított. Kit érdekel amúgyis a címer? Csak egy öreg véset a drága fémben. Engem csak a különös erő vonzott, ami nem mágiából eredhetett, mégis az ékszerhez bilincselt valamilyen módon.
    Ezt az erőt akartam megfejteni, attól a perctől kezdve, hogy Nyström házában megpillantottam. Szeretem a kihívásokat, jól kezelem őket, ez most még sem tűnt megoldható helyzetnek. A kérdés, hogy apám miért pont ennek a kincsnek a megszerzésénél bukkant fel, ott motoszkált minden gondolatom mögött. Lehet, hogy tényleg csak engem akart menteni? De miért egy alkoholista varázslótól mentene meg?
    Talán egy fontos kincs vár megtalálására ismét – elmélkedtem. A zsigereimben éreztem valami olyan erőt, ami minden felett állt és valami újat hozhat. Én csupán apám felbukkanásában reménykedtem igazán.
    – Esmé, kérlek... ha attól jobb, húzz be egyet! Vezesd le a feszültséget, de szükségem van rád! – nem hittem volna, hogy képes vagyok kimondani ilyesmit, mégis megtettem.
    Miss Fawcett, mint már említettem, visszasétált elém, ezúttal már nem lendült magasba a keze, hanem megfogta az enyémet és elindultunk előre. Azt mondta, hogy látszik már a ház teteje, ahová tartunk... ezek szerint valóban építményt jelölt az az „x” a térképen.
    – Köszönöm, hogy nem hagytál magamra – mondtam kicsit zavartan.
    Nehéz volt bevallanom, hogy mennyire hálás is vagyok neki, habár tényleg így volt. Ritkán mondok köszönetet, de ez most fontos volt. Esmét persze nem sodornám szívem szerint bajba, de elő kell csalnom az apámat, hogy végre letépjem a csuklyát róla... hogy végre a szemébe nézzek úgy, ahogyan már gyerekkorom óta akarok.
    Megszorítottam picit a fiatal nő kezét, jelezve, komolyan beszélek. Persze az ujjamba belenyilalt a fájdalom, amit ő is észrevhetett. Nem szeretek gyengének tűnni, ezért igyekeztem megőrizni a hidegvéremet, de a fájdalmat még annál is nehezebben viseltem.
    – Persze, ha valamiben kiváló vagyok az a gyógyítás – mondtam és egy pillanatra megálltam ismét. Nem láttam muglikat, egy árva lelket sem a környéken, ezért kihúztam az övembe szúrt pálcámat.
    Megköszörültem a torkomat, majd kimondtam:– Hippokrax!
    A kellemetlen érzéstől, ami helyre rakta az ujjamat, kissé felnyögtem. A fájdalomtól picit előre dőltem, de hamarosan elkezdett megszűnni a lüktető érzet.
    – Már nem is fáj – erőltettem mosolyt az arcomra. – Te biztosan nem sérültél meg?
    Aggódtam társamért, hiszen Nyström kizárólag miattam bukkant fel. Bár Esmé kiváló harcos, láttam mennyire remegett. Én is hasonlóan éreztem az első komolyabb párbajokat követően.
    Nem, nem eshet baja miattam – gondolataim csak úgy cikáztak a fejemben. – De egyáltalán minek gondolok én ilyesmire? Azonban minden erőlködés ellenére sem szűnt az aggodalom, amit éreztem.
    – Hová is megyünk pontosan? – érdeklődtem. –Melyik az a tető?
    Izgatottan néztem körbe, reménykedve, hogy Esmé megmutatja a távolból.
Naplózva


Esmé Fawcett
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2016. 12. 25. - 13:58:59 »
+1



          Érzelmes vagyok, nem tagadom. Ahogy azt sem, hogy hirtelen haragú, de leginkább, nem szeretem annyira a hideget. Tényleg nem, így még jobban összehúzom magamon a kabátot. A legjobban viszont az lep meg, és az tart vissza bárminemű dologtól, hogy azt kéri, húzzak be egyet neki, vagy csináljak bármit, csak ne menjek el. Meglep, nem tagadom. Általában nem ezt szokták kérni tőlem.
          - Bolond vagy, ki tudna ellenállni egy ilyen kérésnek?
          Mondjuk, ez nem jelenti azt, hogy el is van felejtve az egész, de most úgysincs más, amivel foglalkozhatnék, és ha hagylak kicsúszni a kezeim közül, akkor oda a modellemnek is. Úgy gondolom, hogy jelenleg két legyet ütünk egy csapásra. El is feledkezek a nagy összeborulásban az ujjairól, egészen addig, amíg meg nem érzem a szorítást, és ennek következtében azt, hogy furán viszonyulnak a saját ujjaimhoz. Megállok és lenézek rá, de a gyógyító bűbájok tényleg nem az erősségeim.
          - Először rendbe kéne tenni őket, nem? Menjünk a Mungóba, aztán majd visszajövünk. A hely nem szalad el.
           De úgy tűnik, mégis attól fél, mert előveszi legszebb mosolyát, aztán pillanatokkal később már helyre is igazodnak a csontok. Nem bírom a hangjukat, ezért hátrálok pár lépést. Azért nem örülök annak, hogy látom őt szenvedni, de ez is sokat hozzátesz a képhez a fejemben, ami majd a festővászonra kerül.
          - Ennek örülök – mosolyodom el, majd ingatom a fejem. – Nem, tényleg nem sér…
          Ahogy lezajlanak a szemem előtt újra az események, úgy eszembe is jut, hogy majdnem itt hagytam azt a kevés holmit, ami kiesett a kezemből. Előveszem a pálcámat, és Eliott irányába célzok vele, nem tehetek mást, ha pont mögötte van a holmim. Egy néma Invito után nem sokkal a kezemben is landolnak a holmik. Eléggé megviseltek lettek, Nyström rájuk taposott néhányszor, és a víz is átitatta, de legalább megvannak. Egy Leperex után már csak gyűröttek lesznek, azon pedig most nem tudok segíteni.
          - Most már tényleg minden rendben van.
          A kérdéses irány felé fordulok, majd egy szürke lapos tetőre mutatok.
          - Abba az épületbe megyünk. Régen kaszinónak használták, az emeleteket hotelnek, a muglik egyik kedvelt helye volt, de mostanra már csak egy üres elhagyatott épület, ahova még a hó is beesik a magasabb emeleteken.
          Egy igazi szellemjárta hely. Nem tudom, miért pont oda tették az x-et, ahogy láttam, már évek óta elhagyatott, és csak romlott a hely állapota a háború idején. Néhány család megpróbált ott elrejtőzni, de… de nem sikerült nekik.
          - Talán… talán nem is olyan jó ötlet odamenni – mondom váratlanul, ahogy eszembe jut a hely története. – Elliot, az a hely elátkozott, a háború idején… Akkor…
          A hullák már biztos nincsenek ott, és talán a sikolyok sem visszhangoznak annyira, mint korábban. Megfogom a kezed és megszorítom. Néhány órát én is voltam abban az épületben, még élénken él bennem az ott elrejtőzött emberek félelmének csillogása a szemekben. Máig nem mutattam meg azt a képsorozatot senkinek, még Syrennek sem, ami akkor keletkezett, és ami után egy hónappal a hely kiürült, végleg. Nem tudom mi értelme volt, hiszen ez egy kis jelentéktelen város, az emberek még inkább azok voltak.
          - Odaviszlek, de én nem megyek be veled. És készülj fel, hogy egyszerű kulcsokkal nem jutsz majd be, hoppanálnunk kell.
          Azt pedig óvatosan, mert a környéken sok a mugli. Nem az utcán, hanem a házakban, és nagyon kíváncsiak.  
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2016. 12. 25. - 23:00:07 »
+1


Esmé egy szürke lapostető irányába mutatott. Ennyiből is könnyen megállapítható volt, hogy az épület közel sincs jó állapotban. A sérüléseket könnyen kivettem távolról is, ugyanakkor a szimpla látvány is különleges érzéseket keltett bennem. A tetőt elnézve nem lepett meg, hogy a hó is be-betör az építményben... de ez nem egy egyszerű rom volt.
    – Történt ott valami szörnyű... – suttogtam és tekintetemet Esmére vándorolt.
    Valahogy most összetörtnek tűnt a korábbi határozott boszorkányhoz képest, aki szembeszállt Nyström mágiájával is. A háborút emlegette, de semmi konkrétumot nem árult el, csupán hogy talán még sem kéne odamennünk. Ennyi is elég volt, hogy pontosan tudjam: történt ott valami, s Esméhez is köze van bizonyos formában.
    – Nem tudok nélküled bejutni... ahogy mondtam, szükségem van rád.
    Egyre érdekesebb nőnek tűnik ez a Miss Fawcett – gondoltam magamban, ahogy átkaroltam a vállát biztatóan. Ő volt az én nagy lehetőségem, hogy bejussak a romos kaszinóba. Egyszerűen nem engedhetem most visszakozni vagy elmenni. A szerencsém is lett, megígérte, hogy bejuttatni megpróbál, de ő nem szeretne velem tartani.
Nem akarsz beszélni az épületről? – faggattam, hátha szóra bírom.
Felvettem közben a gyűrűt egy utolsó pillantást vetve a címerre. Még mindig gyönyörűen csillogott… valahogy erő sugárzott belőle, mintha biztatni akarna: menj előre, nézz szembe azzal, amivel szembe kell. Hogyan sugallhatja egy gyűrű, hogy valami fontos vár rám, és hogy ki kell tartanom? Remélem, nem bolondulok meg éppen!
    – Ha tudsz valami pontosabbat arról, amik itt történtek... – kezdtem, de elérve az ódon falakat, én is meghátráltam.
    A rossz energia szinte átjárta a környéket. Ahogy az ajtó egykori helyét jelölő téglafalra tettem a kezemet, bentről sikoly tört elő. Rohanó léptek zaja erősödött fel egyre jobban. Furcsa, ismeretlen hideget éreztem a tarkómon. Ez is egészen más volt, mint például a dementorok közelsége.
    – Rettegést érzek – mondtam és Esmé felé fordultam. – Aki befalazta az ajtókat és ablakokat ugyanezt érezhette... legyen mugli vagy varázsló.
    A falakra pillantottam megint.
    – Talán sosem jártam ennél hátborzongatóan helyen – ismertem el. – Borzasztó emlékek uralják az épületet.
    Önkéntelenül ragadtam meg Esmé kezét, miközben megremegtek a térdeim. A robosztus falak, mintha ránk omolhatnának az irtózatos sikolyoktól, amik újra előtörtek odabentről.
    Nem futamodok meg, történjék odabent akármi. Határozottan ácsorogtam, habár a félelem engem is a hatása alatt tartott. A szívem összeszorult, hangosan lélegeztető, pedig nem akartam rettegni a borzasztó zajoktól és a téli hidegnél is fagyosabb levegőtől, ami átölelte a romos épületet.
    Nem voltam Londonban a háború alatt, de most a súlya engem is a hatalmába kerített. Vajon az anyám is ezt érezte, mikor meghalt? Nem, az lehetetlen! Ez csak egy lenyomta annak a rettegésnek, amit a háború áldozatai átéltek, én kívülálló vagyok, nem érthetem meg igazán soha.
    Vajon mit szólna Esmé, ha elmondanám neki apám leveleinek tartalmát? Az arcát elnézve talán faképnél is hagyná, hiszen ki akarna egy esetleges Halálfaló fiával kincset keresni... főleg az ő helyében? Annyira nagy hatással van rá ez a rom, a személyes érintettség áradt belőle és én tudni akartam mindet.
    Kedvem lett volna magamhoz ölelni társamat, hogy biztonságban érezzem magamat... de erősnek kellett lennem, talán nekem kell megvédenem mindkettőnket e hely titokzatos erejétől. Most nem lehettem gyenge egyszerűen.
    – Sokan halhattak meg odabent... de be kell jutnunk – mondtam és menyugtatásként kicsit megcirógattam a kézfejét, ahogy anyám tette velem, ha gyerekként rettegtem valami apróságtól.
Naplózva

Oldalak: [1] 2 3 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 03. 30. - 23:16:00
Az oldal 0.319 másodperc alatt készült el 46 lekéréssel.