Ó, hát Merlin összes körömgombájára!

A gyengélkedőre kerültem. Nem először, talán nem is utoljára, de azért nem tartom magam gyakori vendégnek. Tényleg, vajon az iskola hány százaléka fordul meg itt? És mi a leggyakoribb ok? Eszembe is jut, hogy megkérdezem a javasasszonyt, persze, azért igazából annyira nem érdekel. A szám kinyitásával ugyan nincs gond, hozzá vagyok szokva, csak épp becsukni nem lehet attól a néhány fogtól, melyek eredeti méretük négyszeresére duzzadtak.

A fiúk ilyenkor valami olyasmit szoktak mondani, hogy „Látnod kéne a másik fickót.”. Ez a gondolatmenet azonban nálam több ponton megcsúszik. Először is, mint már említettem, a beszéd jelenleg igen komplex és fájdalmas procedúra. Tény, az a másik csaj nem sokáig nevetett rajtam, olyan jó kis átkokat kapott, hogy az anyja se ismert volna rá. De azokat néhány egyszerűbb ellenátokkal vissza lehet csinálni, én meg itt nyaralhatok a gyengélkedőn, talán egy napra is feláldozva szépségem és önbecsülésem. Vagy legalábbis egy darabkájukat.

Miközben a bosszún töröm a fejem, eszembe jut a legutóbbi alkalom, mikor ellátásra szorultam. A Roxfort ostroma alatt történt, miután ránk omlott az alagsori plafon. Nem épp a legkellemesebb emlékem, mi több, egyértelműen előkelő helye akad az Alycia Rémálmai Toplistán. Nem sokon múlt, hogy ott hagyjam a fogam, viccet félretéve.

Amikor már úgy tűnik, nem növekednek és mocorognak tovább a fogaim, Madam Pomfrey kiszedi őket. Az egész szám zsibbad, így nem mondhatnám, hogy túl sok fájdalmat érzek. Ezt elkönyvelhetjük jó dolognak. Új csontfogak növesztése azonban már bizonyosan rosszabb élmény lesz.

Az első dolgom, hogy megvizsgálom magam egy kis tükörben. A szám kissé sebes és vörös, de nincsenek immár groteszk agyaraim, ami mindenképpen pozitívum. Megpróbálkozom egy mosolyfélével, de a lyukas összkép hamar jobb belátásra bír, így gyorsan összezárom ajkaimat.

Több okból is szerencsésnek mondhatom magam. Először is csak én tartózkodom a gyengélkedőn, no meg a javasasszony persze. Semmi undok barátnő, fontosabb pasi vagy rosszakaró. Aztán az is jó pont, hogy erre az incidensre hétköznap került sor, így néhány óráról is kimaradhatok. Persze nagyon sok lehetőség nem akad, amivel tölthetném az így nyert időt. Eszemben sincs sérüléseim és fájdalmaim mellett még tanulással is foglalkozni, a Szombati Boszorkányt se nyomják keddenként, a Reggeli Próféta maradéka pedig valószínűleg kevés lesz még a délután hátralévő részéhez is. Ráadásul hiába lapulnak táskám alján jobbnál jobb csokoládényalánkságok, jelenleg nem bírnám megenni őket. Igen, ezt én mondom. De amúgy sem ehetek, Madam Pomfrey megtiltotta, és nem is kívánom megtudni, milyen érzés néhánnyal kevesebb foggal fogyasztani a csokikészletem. A végén még örökre elmenne a kedvem a dologtól, ezt pedig végképp nem tehetem meg magammal.

Épp önsajnálatom mámorában úszok (mely hatékony fájdalomcsillapítónak bizonyul), amikor hirtelen kitárul a helyiség ajtaja és valaki más is érkezik a gyengélkedőre…

Az új páciens lehetősége vegyes érzelmekkel tölt el. Egyrészt szörnyű unalmas egyedül tölteni egy teljes napot (vagy akár csak egy felet) a gyengélkedőn, másrészt viszont nem igazán akarom, hogy bárki is ilyen állapotban lásson. Legalábbis semmi jobb pasi vagy aktívabb pletykafészek, mert azt már végképp nem élném túl. Bőven elég, hogy vissza kell növeszteni néhány csontfogat. A pótcsont rapidról már hallottam pletykákat, és kellemes jelzőkkel nem igen szokták illetni.

Elsőként az érkező hangját hallom meg, Madam Pomfreynak magyaráz valamit. Férfihang, nálam bizonyosan idősebb, ugyanakkor nem ismerős. Néhány pillanat múlva azonban vizuálisan is találkozhatom vele, ekkor pedig már ráismerek Quinton professzorra. Engem ugyan nem tanít, de a tanári kar elég kicsi ahhoz, hogy megjegyezzem a tagjait. Bár való igaz, a keresztneve így hirtelen nem ugrik be.

Az ő sérülése sem nyeri el az Év Legszexisebb Gyengélkedő Esete díjat, ez már elsőre látszik. Egyik karján gusztustalan duzzanat húzódik, míg a másikon… tetoválások? Nem, inkább puska lesz az. Ezek szerint a tanároknak sem ugrik be minden fejből. Jobban szemügyre véve azonban csalódnom kell. Úgy tűnik, csak rúnák. Mondjuk ettől még lehet puska. Az sokkal menőbb lenne.

A legérdekesebb azonban, hogy úgy tűnik, nem teljesen az igazat mondja Madam Pomreynak, a javasasszony legalábbis jól láthatóan kételkedik a szavaiban. Talán már ismerik egymást korábbról, vagy csak a sérülésre pillantva is megállapította, hogy mi a dörgés. Engem az ilyen ismeretek sosem vonzottak, épp ellenkezőleg, így egy levágott fejen vagy egy szénné égett testen kívül nem sok mit tudnék azonosítani. A javasasszony valami bűzlő dologgal keni be a férfi kezét. Nem értem, miért csak a gyerekgyógyszereket ízesítik-szagosítják. Talán az idősebbeknek rosszabb lenne a szaglásuk? Akárhogy is, kénytelen leszek elviselni, hisz leghamarabb este, vagy holnap reggel távozhatom csak.

A beteget láthatóan egyáltalán nem zavarja csúf, bűzlő karja, pálcát és könyvet vesz elő, majd rögtön munkához is lát. Ilyen munkamorált eddig csak McGalagonynál figyelhettem meg, de hát ő igazgatónő, Quinton pedig csak rúnatanár, ami nincs is minden évfolyamon, így aztán nem lehet sok dolga. Talán valami fura hobbi vagy csak nem szereti a napközbeni üresjáratokat.

Egyszer csak hangosan kezd el beszélni, amin különösen meglepődöm. Csak egy pillanattal később tudatosul bennem, hogy hozzám szólt.

- Balef’et… khm, mármint baleset. – próbálkozom, majd egy gyors villantásra megmutatom neki a fogsorom, nehogy még azt higgye, alapjáraton vagyok selejtes beszédű. Szerencsére csak néhány fogam hiányzik, így némi odafigyeléssel érthetően is tudok beszélni. – Új fogakat kell növesztenem. Maga szerint ugyanolyanok lesznek, mint az eredeti? Mármint szépek, meg egyformák?

Nem teljesen tudnám megmondani, hogy ezt miért tőle, és miért nem a javasasszonytól kérdezem meg. Talán félek, hogy valami kedvezőtlen választ kapok, és az ő esetében ekkor is megmarad a remény. Ugyanakkor valami különös érzés kerít hatalmába Quinton professzorral kapcsolatban. Van benne valami, amit nem tudok hova tenni, még csak azonosítani sem, legalábbis egyelőre.

- Maga a rúnatanár, ugye? – kérdezem kicsivel később. – Az milyen tantárgy?

Tényleg érdekel. Egy kicsit. Amikor anno választanunk kellett, túl bonyolultnak hangzott ahhoz, hogy én arra jelentkezzek. A tanárok hablatyolása az RBF-ről meg a jövőnkről azonban megtette hatását, én is kicsit elgondolkoztam. A jóslástan vicces és a repüléstant is kedvelem, de egyik sem kapcsolódik semmi olyasmihez, amit majd felnőtt fejjel csinálni tervezek. Szóval nem árthat kicsit szélesíteni a látókört, hátha akad valami jobb alternatíva.

- És a maga karjával mi történt?

Hogy-hogy milyenek voltak a fogaim? Nem látott még egyszer sem a folyosón?

- Tökéletesek voltak – jelentem ki neki, mert nem úgy tűnik, hogy értené, mekkora tétje is van a dolognak.

Azt állítja, hogy a szépség relatív. Blah! Nagyon vesztes szöveg. Persze lehetnek az embernek preferenciái, egyeseknek például különösképp tetszenek a sötét szeműek, és vannak, akik a magas, vékony lányokat kedvelik, de alapvetően azért ha mindenkit megkérdeznénk, egyértelmű ranglétra alakulna ki. Nem is kell igazából mindenkit megkérdezni, valójában mindenki meg tudja állapítani egymaga ezt a közös ranglétrát, ott van ez mindannyiunkban, minden pillanatban. Bár meglehet, hogy egy rúnatanár kevésbé figyel az ilyesmire, de szerintem tudat alatti szinten őbenne is ugyanaz a ranglétra határozza meg a szépséget.

Az idő relativitása már más tészta, ott egyet kell értenem. Rendszeresen tapasztalom meg, hogy mennyivel lassabban telik egy pénteki órán, mint a hétvége folyamán. De kezdem úgy hinni, hogy a gyengélkedőn töltött időmennyiség is sokkal többnek fog érződni, mint amit az órák gondolnak majd róla.

- Tudod, ez egy igazán érdekes kísérlet része. Eddig azt hiszem, sikerült eltitkolnom Madam Pomfreytől, mit is csinálok. A rúnamágia azon területeit térképezem fel, amiket eddig még soha senki. Tárgyakat már sokan bűvöltek velük. De embert előttem még soha.

Ez egy érdekes téma. Igyekszem megfeledkezni aktuális szenvedésemről, és Quinton professzorra koncentrálni. Bárkinek a titka remek pletykaalap, fegyver vagy csak jóleső érdekesség, egy tanáré pedig különösképp értékes. No nem mintha Madam Pomfreynak mindenki állandóan igazat mondana, szerintem már egész jól kifejlesztett kamudetektorral rendelkezhet ennyi kitalált sztori passzív fogyasztójaként.

- Még soha senki? – csodálkozom. – Hogy-hogy?

Ez bennem is megmozgat valamit, kifejezetten szeretek olyan dolgokat művelni, melyekről később McGalagony azt állítja, hogy még soha senki sem csinált ilyet az iskolában. De ha komolyabb vizekre evezünk, igazából a szüleim is ilyenek. Apa könyvei és anya parfümjei se olcsó másolatok, és reményeim szerint én is feltalálok majd néhány dolgot felnőtt jövőmben.

- És mihe vahók? – kérdezem kíváncsian foghiányos állkapcsommal. Lehet, hogy rúnákkal tökéletes állapotban lehetne tartani a bőrt? Sose lenne se száraz, se zsíros, mindig kellemes tapintású, árnyalatú és illatú? Egy ilyesmi megérné, hogy felvegyem a rúnamágiát, de… - És ezek meddig maradnak meg?