+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 96/97-es tanév
| | | |-+  London
| | | | |-+  Abszol út
| | | | | |-+  Florean Fortescue fagylaltszalonja
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 3 4 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Florean Fortescue fagylaltszalonja  (Megtekintve 16880 alkalommal)

Serpenrosa Hellsing
Eltávozott karakter
*****

Cuki gyógyítóhölgyemény,enyhe szadista beütéssel

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2008. 04. 11. - 14:47:44 »
0

Egy barátságos hangulatú épület az Abszol-úton. Nagy terasz társul hozzá, melyet napernyők védenek a nap sugaraitól. Mindig jónéhány boszorkány és varázsló ül a teraszon egy-egy fagylaltkehely társaságában.
Naplózva

Daniel Raimbourg
Eltávozott karakter
*****

Mágiatöri tanár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2008. 10. 24. - 00:11:20 »
0

Egy gyönyörű Hölgynek


Beköszöntött a meleg. Már ideje volt. Igaz a Londoni emberek szerint, már lassan két hónapja eljött a várva-várt tavasz, de nekem, aki Franciaország hegyei közt nevelkedtem, ez volt az első olyan nap az évben, hogy levethettem a kabátomat.
Az Abszol út, mint mindig most is szinte zsúfoltságig volt a különbözőbbnél különbözőbb boszorkányokkal és varázslókkal. Kedveltem ezt a helyet, de egyre inkább érezhetőbbé vált, hogy a háború mindenre rányomja a bélyegjét. Az emberek gyanakvóbbak kezdtek lenni, már nem volt meg az a csoda, amit annyira kedveltem, hogy vadidegenek köszöngetnek egymásnak. Az eltűnt. De nem is csodálkozom rajta, hisz jól tudom milyen időket élünk.
Édesanyámtól a mai napig hetente kapom az aggódó leveleket, hogy térjek haza francia honba. Mikor idejöttem, akkor a munka csábított, leginkább, mert otthon nem kaphattam többet tanári állást egy óriási baklövésem miatt. Dumbledore Professzor szívélyesen fogadott és igaz külön órákat a mai napig nem tarthatok diákoknak, de legalább taníthatok és ez mindennél többet ér. Most pedig, ha netalántán visszatérhetnék az előző munkahelyemre, már akkor sem tenném. A Roxfort elvarázsolt, és jelenleg már nem csak az iskola egy pedagógusa vagyok, hanem már a Főnix Rendjének a tagja is. Harcolok Tudjukki ellen.
Régebben eszembe nem jutott volna, hogy pálcát vegyek a kezembe párbajozás céljából, de új időket élünk. Megváltoztam. A fiúcska történelem mániás tanárból és kutatótóból, egy eltökélt férfi lettem. Képes lennék bármire a diákjaimért, de nem csak értük ezért az egész országért, aki befogadott miután a hazám kitagadott, de talán leginkább Dumbledore iránti hűségem az, ami ilyen erősen tartja bennem a hitet.
Florean Fortescue fagylaltszalonjának teraszán üldögéltem és a kedvenc kelyhemet eszegettem. Nem volt egy nagy szám, de ha ide tértem be, akkor mindig ezt rendeltem. Talán francia mivoltomnak köszönhetően voltam ennyire ínyenc, nem tudom, de mindig is szerettem az ízeket, a finom ételeket. A kehely négy gombócot tartogatott, csokoládét, sztracsatellát, tojáslikőrt és áfonyát, a tetején tejszínhab tornyosult tetején egy cseresznyével és csoki mázzal volt leöntve. Körben a fagylalt körül különböző erdei gyümölcsök sorakoztak, a tejszínhabba szúrva pedig egy ostyadíszítés volt még.
Egyszerűen imádtam ezt az íz harmóniát, és szinte a felét már meg is ettem a csodás édességemnek, miközben egy vaskos könyvembe voltam merülve, mikor valami csodálatosra lettem figyelmes.
Naplózva

Ruby Wakefield
Eltávozott karakter
*****


[MÁSODéves mandragórás] [a Rend GYÓGYÍTÓJA]

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2008. 10. 24. - 00:35:41 »
0

((a hízelgőnek Vigyorog))


Késésben vagyoook! Igazából rohannom kéne azután a villamos után, de áááh, semmi kedvem. Már úgyis elkéstem, így hát nem teszek különösebb erőfeszítéseket annak érdekében, hogy minél hamarabb odaérjek az Abszol útra.
Nem is várom igazából, hogy Jason barátom majd tizenöt percnél huzamosabb időt töltene egy asztalnál az üres fagyizóban a kedvemért. Mostanában kicsit paranoiás lett a szentem, főleg amióta eltűnt az a mugli kislány az utcájukból. Nem mintha szerintem annak és a többi, Tudjukki és a csahosai által elkövetett szörnyűséghez sok köze lenne egymáshoz, de ezt ő csak naiv dumának tartja. Tartsa...
A villamos érkezik, én felpréselem magam rá, elindulunk. Három megálló. Kettő. Egy...
Hogy miért megyek mégis oda, ha egyszer biztos vagyok benne, hogy Jason nem lesz ott? Mert az egy dolog, hogy ő nem vár meg, de nekem kötelességem odamenni, hátha mégis. (Mintha én tehetnék a szokásos szombati balszerencse áradásról!... Ilyenkor mindig cirkusz van, ráadásul ügyelet, és áh... Lehetetlen, hogy időben elinduljak, nemhogy öt perccel korábban - ez kellett volna ugyanis ahhoz, hogy időben érkezzek Florean'shoz ma délután.) Ráadásul már hetek óta halogatott bevásárolnivalóm is akadt az Abszol úton. Most hátha odaérek még zárás előtt, bár ahogy csuklómat felemelve megnézem karórám számlapját, erre is egyre kevesebb esélyt látok.
Igazából csak átszaladok a Foltozott Üstön, miközben átsuhan az agyamon, hogy igazán tehették volna a bevásárlóutca bejáratát egy olyan helyre, ahol nincsen kétméterenként mozgóakadály, vagy apró asztalok és szana-szét hagyott székek, melyek mind-mind csak lassítják az előrehaladást. Talán utánam is kiált valaki rosszallóan egy "Hé, kislány!"-t, de mintha meg se hallanám. Jason mindenesetre nincs a fogadóban, hátha majd útközben... Vagy esetleg még ott...?
Szaporán szedem a lábaimat. Még jó, hogy nem magassarkút vettem, a macskaköveken való rohanás kikészítené. Ezzel a türkizkék balettcipővel meg csak az a gond, hogy minden egyes kavicsot úgy érzek, mintha egyenesen a talpamat nyomkodnák. Szűk fazonú farmert viselek emellé, és a jellegtelen, vékony garbómat egyedül a kedvenc, fekete-türkiz, törökmintás sálam dobja fel. Miközben szaporán lépkedek, kicibálom a gumit a hajamból, és kicsit megrázom kócos, szőke üstökömet. Vállamra akasztott méretes táskám fülébe kapaszkodva gyorsítok.
És ekkor pillantom meg Jasont az egyik asztalnál. Háttal ül nekem, de egyszerűen tudom, hogy ő az, hisz ki más is lehetne? Olvas. Mindig olvas... Széles mosoly terül el arcomon, szemfogam jellegzetesen kivillan, mintha valami vámpír lennék.
- Szia! Ne haragudj, hogy késtem - hadarom, és már az asztalt megkerülve le is huppanok a szemközti székre. - Azt hittem, már itt se leszel, sajnáloom... Sokat vártál? - kérdem, miközben föl se nézek, csak a táskámban turkálok, a pénztárcámat keresve. Látószögembe így csupán a könyv széle, a keze, és az előtte levő félig már elpusztított fagylaltkehely esnek.
- Te jó ég, nem mondod, hogy ilyen időben te fagyit eszel... - dorgálom kicsit anyáskodva, majd igen! Sikerül kitapintanom a gyöngyökkel kivartt kis zöld pénztárcámat. Kihalászom a kofferemből, és felnézek végre.
És szembe találom magam egy vadidegennel.
Szombati balszerencse...
Naplózva

A FÉNY MINDIG SÖTÉTBŐL FOGAN.

Daniel Raimbourg
Eltávozott karakter
*****

Mágiatöri tanár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2008. 10. 25. - 09:53:51 »
0

Egy fiatal hölgyemény huppant le velem szembe és csicsergő hangján elkezdett fecsegni hozzám, mint régi ismerőshöz. Összekevert valakivel ebben biztos voltam, egyrészről mert ha láttam volna már ezt a tüneményt, akkor sose felejtettem volna, másrészről mert az idegen szépség teljes természetességgel beszélt hozzám. És a következő pillanatban ki is derült, hogy igazam volt. Valakihez jött.
Nem szóltam közbe. Eleinte azért mert meglepődtem a hirtelen elém került asztaltársaságtól, később pedig mert elvarázsolt a leányzó hangja és legszívesebben tovább hallgattam volna. De nem lehetett. Elhallgatott.
Felfedezte tévedését. Ahogy érzékeltem, meglepte a látvány, hogy nem a jól megszokott arccal találja szemben magát. Hóbortos leányzó lehetett, és ahogy elnéztem még elég fiatal, ha jól tippelek egy maximum két éve hagyhatta el az iskola padjait, kár hogy már nem láthattam a diákok között. Akkor talán nem csak most kellett volna szembesülnöm, hogy léteznek ilyen angyali teremtmények. Szőke fürjei, pocsolya szín szemei, melyeket türkiz és fekete mintás sála kékessé varázsolt egyszerűen lélegzet elállító.
Hétvégi szerencse.
- Hát igen tudom, hogy hűvös van még, de sajnálatos módon nem tudok ellenállni a fagylalt csáberejének. ? válaszoltam a ledorgálására, egy enyhe mosollyal a szájam szegletében.
Rajtam, egy apró horgolású bézs fazonra szabott pulóver volt, ami alatt egy kék inget viseltem, melynek gallérja kilógott a pulóver V kivágásán, és az ujjai részénél is kilátszott a selyem. Alul egy farmert viseltem és egy elegánsabbnak ható sportcipővel. Kicsit se varázslós öltözék, kicsit sem tanárhoz illő, de hétvégén nem is voltam köteles az iskola által megszabott talárt viselnem. Persze fiatal kollégáim közül szinte az egyetlen voltam aki ezen íratlan szabályt betartotta, de úgy véltem, ha én nem viselem az egyenruhát, akkor a diákoktól, hogy várhatnám el.
- Daniel Raimbourg ? mutatkoztam be és nyújtottam a kezem.
Nem, nem kézfogáshoz, hanem hogy ha a hölgy is engedi, akkor egy kézcsókkal üdvözöljem, ahogy nálunk az szokás. Tudom, hogy Londonban ezen általában meglepődnek az emberek, de nem számított, egy nőt illik megtisztelni ezzel az alázatosságot rejlő gesztussal. És természetesen amely, a hölgy iránti tetszésemet fejezi ki. Ha esetleg a bájos kisasszony, még sem fogadná el a kézcsókot, akkor egy szimpla kézfogásnak álcázom a romantikusnak szánt gesztust.
Naplózva

Ruby Wakefield
Eltávozott karakter
*****


[MÁSODéves mandragórás] [a Rend GYÓGYÍTÓJA]

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2008. 10. 25. - 19:44:01 »
0

Jó szokásomhoz híven: teljesen leblokkolok, és ha kamasz lennék, fixen fülig elpirultam volna. Illetve... Szent ég! Majdnem húsz vagyok már, de ez mégis megtörténik velem. Arcom lángra gyúlik a halvány, alig látható szeplők alatt.
Tekintetünk egy pillanatra találkozik az idegenével, de azonnal le is sütöm a szemem. Felemelem a kezem, hogy tegyek velük egy tétova mozdulatot, amivel együtlenül a fülem mögé fésülöm a szemem elé lógó hajam, de a tincs jórésze persze rögvest visszahullik. Inkább az ölembe ejtem a kezem, és a számtalan ezüst gyűrű egyikével kezdek babrálni, miközben jobbra, majd balra nézek feszengve, miközben ő beszél, valamit beszél, de épp csak annyit fogok fel belőle, hogy szereti a fagyit.
Halvány, ideges mosolyt csal az ajkamra. Kellemes a hangja, és úgy néz ki, egyáltalán nincs felháborodva. A mosolyom szélesedik, a helyzetet kezdem egyre mókásabbnak találni. Leeresztem vállaimat, és már nem is vagyok olyan ideges. Pár perc, és kacagni fogok az egészen, ahogy felállok az asztaltól. Már fel is emelkedek egy kicsit a székből, hogy hátrébb tolhassam, mikor kezet nyújt felém, és mond egy nevet.
Egy fél pillanatig kerek szemmel bámulok rá, mire kiderül, hogy most nyilván bemutatkozott.
Jesszus, totálisan leégetem magam előtte...!
Visszaereszkedem a székre, miközben én is nyújtom a kezem felé. Csakhogy nem kis meglepetésemre nem megrázni óhajtja, hanem közelebb húzza magához, és... Na nee. Ilyet azt hittem, csak a filmekben csinálnak... Megcsókolja! Igyekszem úgy tenni, mintha nem lepett volna meg nagyon a dolog, bár a bujkáló, női büszkeséget sugalló mosolyt nem tudom igazán jól palástolni.
- Ruby Wakefield - mondom aztán, ahogy észbe kapok, és a kezem is visszahúzom. Remélem, tekintete nem akadt meg a halálfejes, vagy épp a kígyós gyűrűmön. Nem mintha sokat jelentenének nekem ezek a szimbólumok, igazából jobbára bele sem gondolok, mit jelképez egyik-másik. Reggelente a hangulatomhoz illően válogatok a kb. negyven különböző gyűrűből. (Fanatikus gyűjtő vagyok...)
Rákönyöklök a szék karfájára, és kicsit előre dőlök.
- Elnézést, különben. Nem is tudom, mi ütött belém. Bár általában ilyen szeleburdi vagyok, azt mondják... - hadoválok megint összefüggéstelenül és valószínűleg teljesen feleslegesen.
Zavarban vagyok, igen. Hogy néééz azokkal a sötétkék szemekkel! Felpillantok, majd ismét el. Fel, majd félre. Nem játszhatod ezt a végtelenségig, Ruby!
Már épp kezdenék azon gondolkodni, mit is mondhatnék még, annak ellenére, hogy az imént megfogadtam, egy árva szót sem ejtek ki többé a számon, hisz csak még és még nagyobb hülyét csinálok velük magamból. Ám szerencsémre (a mai nap egyetlen váratlan, pozitív eseménye eddig - leszámítva a kézcsókot) nyílik a fagyizó ajtaja, és kilép rajta a pincér, aki most épp nem maga Florean, hanem valami fiatal srác, talán felettem járt a Roxfortban. Egyszer réges réges régen...
- Hozhatok esetleg valamit? - teszi fel a kérdést, miközben kezétől nem messze egy notesz és egy penna lebeg. Egy ideig a jelenség vonja magára a figyelmem, és elgondolkodom, mit is kérjek, de végül kibököm azt, ami először eszembe jutott:
- Egy cappuccinot kérek.
- Önnek esetleg még valamit? - fordul Mr. Raimbourghoz a pincér, és ha időközben kiürült a kehely, persze azt is magával viszi.
A baj csak az, hogy a srác hamarosan eltűnik, mi pedig ismét kettesben maradunk.
- Öhm, remélem nem bánja, ha csatlakozom. Most már úgyis mindegy... - teszem hozzá, és bár ezzel azt akartam mondani, hogy mostmár úgyis leültem, és hülyén nézne ki, hogyha átülnék egy másik asztalhoz (bár hely az volna bőven, hisz rajtunk kívül egy vendég sem akad a fagylaltozóban), mégis talán úgy hangozhat, hogy tök mindegy a férfi véleménye, mert én már úgyis döntöttem.
A francba, hogy már megint kínos helyzetbe hozom magam...
Naplózva

A FÉNY MINDIG SÖTÉTBŐL FOGAN.

Daniel Raimbourg
Eltávozott karakter
*****

Mágiatöri tanár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2008. 10. 26. - 20:52:32 »
0

Érzem, hogy meglepte a különc, köszönési módom, de ugyanakkor imponált is neki. Szóval Ruby Wakefield, legalább már tudom, eme bájos hölgy becses nevét. Be kell vallanom féltem, hogy a félreértés következtében itt hagy egy árva név nélkül és soha többet nem fogom tudni megtalálni.
- Semmi probléma ? mondom mosolyogva ? egy ilyen bájos hölgy véletlen megjelenése csak szerencse a magam fajta férfiaknak.
Amint kimondtam a mondatot legszívesebben leharaptam volna a nyelvem. Magam fajta férfiak? Hogy mondhatok ilyeneket?  Mit fog gondolni rólam?
Általában elég jól használtam a szavakat. Ez tanári mivoltomnak is köszönhető volt, hisz, hogy nézett volna az ki, ha zagyvaságokat hordok össze a katedrán. De leginkább a nővérem volt az aki megtanított arra, hogyan is kellene bánnom a nőkkel. Neki köszönhettem mindent, amit a női nemről tudtam, a romantikáról és mindenféle apróságról. Sokszor használtam fel, hogy tudok bánni a hölgyekkel és néha még a francia mivoltomat is bevetettem egy-egy csábításnál, de most valahogy? mi ütött belém? Egyetlen egyszer fordult még csak elő velem, hogy semmi nem úgy alakult, ahogy azt terveztem volna, hogy mindig minden balul sült el, és az Colettnél volt.
Megjelent a pincér. Soha jobbkor nem is jöhetett volna.
Ruby egy Cappuccinot rendelt, majd a felém fordult a pincér és hirtelen, fogalmam sem volt mit szeretne, mert elvoltam foglalva azzal a ténnyel, hogy a Miss. (remélem Miss.) Wakefield az asztalomnál marad. Nem figyeltem oda milyen nyelven beszélek, egyszerűen reflex szerűen ejtettem ki a szavakat a számon.
- Ugyan azt, mint a csodálatos kisasszonynak ? mondtam, de franciául és közben az angyalka zavarban lévő arcát figyeltem. Olyan bájos volt.
Egy fél perc sem kellett, hogy ráeszméljek tévedésemre és azonnal adtam immáron angolul a választ, de már a pincér felé fordulva.
- Szintén egy Cappuccinot.
Egy hosszabb pillanatra le kellett sütnöm a szemem. Muszáj volt. Össze kellett szednem magam.
Újra kettesben maradtunk a kietlen fagyaltozóban és asztalpartnerem megtörte a csendet. Hálás voltam érte, mert úgy éreztem jelen pillanatban nem tudtam volna megszólalni, pedig olyan magabiztosan kezdetem az ismerkedést és most?
- Nagyon örülök a társaságának ? válaszoltam és reménykedtem, hogy nem mondhatok megint valami frenetikus ostobaságot ? de mi lesz a barátjával, akihez érkezett?
Puhatolózás. Talán ebből nem lehet katasztrófa és hát valakihez jött, most mégis az én társaságom mellett döntött. Vagy lehet, hogy a már úgy is mindegy, kijelentése arra utalt, hogy az a bizony személy, akivel összetévesztett már elhagyta volna a helységet? Jobban belegondolva egy olyan negyed órája ült még két asztallal odább egy fiatalember. Lehet, hogy ők találkoztak volna? Nem tudom, de jelen helyzetben nem is számított, csak azaz egyetlen apróság, hogy szeleburdi leányzó maradjon.
Naplózva

Ruby Wakefield
Eltávozott karakter
*****


[MÁSODéves mandragórás] [a Rend GYÓGYÍTÓJA]

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2008. 11. 02. - 00:56:04 »
0

Magafajta férfiak? Hm, egy percre összeráncolom a szemöldököm, de annyira nem veszem komolyan az elszólást. Akár csak önironizálás is lehetett, nem? Különösen viselkedik ez a férfi, már csak azért is, mert nem zavart el az első adandó alkalommal. Sőt, még bókol is? Áh nem, az kizárt. Biztos minden lánynak ezt mondja.
Értetlenül pislogok rá, mikor franciául válaszol. Erre meg mi szükség volt? Olyan kislánynak nézek ki, akit levesz a lábáról az, ha valaki tud franciául? Na ne, ez... cseppet sem hízelgő. Bár be kell vallanom, megdobbant a szívem az idegen szavak hallatán. Tényleg lehet abban valami, hogy a francia a szerelem nyelve. Akármit mondott is, varázslatosnak hatott a szájából. Ez a pillanatnyi elcsábulás és az apró sértettség furcsa elegyet alkot, de mindennek az eredménye csak az, hogy egy finom-ideges mozdulattal ismét megpróbálom kisimítani hajam a szememből - ami persze rögtön visszahullik. Ekkor veszem csak észre, hogy ugyanebben a percben ő is épp lesüti a szemeit. Na de miért?
Ez olyan... kisfiús.
Ettől hirtelen elmosolyodok, olyan, mintha itt már nem csak én lennék az, aki az imént vészesen közel került ahhoz a határhoz, hogy jó nagy bohócot csináljon magából. A szék karfájára támasztva könyökeimet, megint babrálni kezdem ölembe lógatott hosszú ujjaimat.
Az ostoba nyökögésemre azonban csak egy udvarias választ kapok. Ajkaimat egy pillanatra összepréselem, és feszülten bólintok egyet. Remek. Lehet, hogy nagyon gyorsan ki kellene most találnom egy kifogást, és lelépnem innen? Talán mégse volt olyan túl jó ötlet még rendelni is... Ahogy elnézem ezt a férfit, nyilván ő sem csak úgy olvasgatni ült ide. Mi van, ha bármelyik pillanatban felbukkan majd a menyasszonya? Vagy a neje a kislányával? Na annyira azért nem öreg...
Mielőtt túlságosan elkalandoznának a gondolataim, ráeszmélek, hogy Daniel kérdezett valamit.
- A barátommal? - kérdezek vissza, de amint kimondom, már rá is jövök, honnan tudhatja, hogy nekem itt most találkozóm lett volna. (Nehéz volt rájönnie...) - Ó, igen. Jason nem a türelméről híres... Ahogy nézem, nem várt meg. Bár az is lehet, hogy ő késik. Sose lehet tudni a férfiaknál... - hablatyolok megint össze-vissza, és közben még intek a kezemmel és hülyén mosolygok is mellé. Jaj, ne, már megint túl sokat beszélek...
Az a baj, hogyha most fogom magam és jó szokásomhoz híven elrohanok innen - mint ahogy egyébként mindig szoktam pánikhelyzetben -, neki kellene kifizetnie a kávémat, ami, valljuk be, egy idegenben sem keltene túl jó benyomást. Nem hozhatom se őt, se magamat ilyen hülye helyzetbe! Hisz amilyen szerencsém lenne, ezek után fixen felbukkanna majd vagy a suliban mint meghívott előadó, vagy a Mungóban mint beteg, vagy ami még rosszabb, mint az új főgyógyító.
Ahogy elnézem a ruházatát, értelmiségi lehet. Anchal mintha mondott volna valami olyasmit a nővérszobában, hogy új, fiatal orvos érkezik az osztályra...
Egyszerűen képtelen vagyok állni ezt az átható pillantást. Úgy érzem magam, mintha azt mustrálgatnák rajtam, hogy megfelelő-e a sminkem, vagy hogy elég kerek-e az arcom, nem vagyok-e túl sovány, vagy esetleg van rajtam valami aminek nem kéne ott lennie? Ujjaim hegyével végigsimítok az egyik orcámon, de annyira már nem vagyok elvetemült, hogy ezt a másik oldalon is megtegyem, hisz nincs ott semmi... tudom, hogy nincs ott semmi, mégsem hiszem el, hogy valaki csak azért nézzen engem, mert az jólesik neki.
Mielőtt a helyzet menthetetlenné válna, tekintetem a nyitott könyvre téved, melynek lapjait lustán jobbra-balra fújdogálja a májusi szél.
- Mit olvas...? - kérdem, miközben első körben azt próbálom megállapítani, hogy egyáltalán angolul van-e a szöveg. Ha tényleg franciául... Nos, akkor esetleg bizonyítást nyer az iménti feltételezésem, hogy a pasas nemcsak felvágni akart a francia nyelvtudásával (jól franciázik...?), hanem ahogy az a leheletfinom akcentusból is érzékelhető: tényleg ez az anyanyelve.
Naplózva

A FÉNY MINDIG SÖTÉTBŐL FOGAN.

Daniel Raimbourg
Eltávozott karakter
*****

Mágiatöri tanár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2008. 11. 02. - 12:00:14 »
0

Jason? vajon milyen viszonyban lehetnek? Reménykedem benne, hogy szimplán csak barátok, főleg mert, csak nem vetemedne egy férfi sem arra, hogy egy ilyen bájos hölgyet, csak mert késik, itt hagyna egyedül. Az a férfi akkor bolond lenne. De természetesen nem csak ezen ok miatt szeretném, ha már élet összehozott Rubyval, akkor nem teheti meg azt, hogy kiderüljön róla, hogy jegyben jár. Ritkán fordul elő, hogy ennyire levesz egy nő a lábamról, és a kisasszony amint levetette magát a szemben lévő székre, máris nagy hatást gyakorolt rám.
Annyira édes, ahogy gesztikulál a kezeivel és a mosolya? Nem láttam még hozzáfogható hölgyet, aki ennyire természetes és bohókás, mindezek felett szerény, hisz minden bókom után látom, ahogy zavarában egy nagyon enyhe pír jelenik meg az orcáján és ahogy állandóan a szemébe lógó haját igazgatja.
Egy kérdés hangzott el, ami azonnal kizökkentett az ábrándozásomból, vagy legalábbis Ruby nézéséből, reméltem nem veszi sértésnek és próbáltam minél feltűnés mentesebben csinálni, de muszáj volt mindenegyes pillanatot magamba zárni amit vele töltöttem. Igen, tudom kicsit talán túlzottan is romantikus figura vagyok, de ha megtetszik egy hölgy akkor azért mindent megtennék.
Mit olvasok? Azonnal felcsillant a szemem. Két dolog volt az életembe, amivel szinte már mániákus tudtam lenni, az egyik a hölgyek, természetesen szigorúan jó értelemben, a másik pedig történelem. Csillogó szemekkel tudtam róla, akár órákon át beszélni, a gond csak az volt, hogy a legtöbb embert teljesen hidegen hagyta eme nagyszerű tudomány, sajnos a diákjaim is ebbe a körbe tartoztak. Igaz akadt köztük egy-kettő, akit érdekelt, de a legtöbbjük olyan üres tekintettel tudta végighallgatni az órát. De múltkor azt pozitívumnak vettem, mikor Dumbledore professzor azzal vigasztalt, hogy az én óráimon legalább nem alszanak el a diákok, nem úgy, mint elődömén.
- Ronan Poljakov legújabb könyvét a kobold lázadásról a napokban adták ki. Néhol teljesen új fényben tünteti fel az eddig ismert eseményeket. Például mindenki tudja, hogy a legvéresebb és legtöbb áldozatot igénylő csata 1612-ben zajlott, de ezen könyv szerint már előtte is volt egy csatája a koboldoknak a varázslókkal, ahol szinte felére csökkent a számuk, mindez még az 1500-as évek végén és ennek köszönhetően kezdték meg a majdnem száz éves lázadásukat az 1600-as és 1700-as évek között. Ezen könyv állítása szerint az a bizonyos csata volt az előzménye a koboldok fellázadásának, míg a tudomány jelenlegi állása szerint, szimplán annyi volt, hogy a koboldok úgy érezték a varázslók kizsákmányolják őket.
Már megint nem figyeltem oda magamra. Ennyi adatot? Bizonyára Miss. Wakefieldet nem is érdekeli ez a téma, és hogy mit olvasok, az is csak udvariassági kérdés volt.
*Egyébként a könyv orosz nyelven íródott, de ez valószínűleg nem tűnik fel neked, hisz miért is gondolnád. Persze ha mégis csak az jó Mosolyog.  Hát igen, Daniel beszél egy pár nyelven, de ez ő szakmájában szinte elkerülhetetlen, mert nem csak tanít. Ha éppen nincs iskola, akkor Európa országait járja és kutakodik mindenfajta érdekesség után. Talán túlságosan is megszállottja a történelemnek? Lehet.*
-  Természetesen ? folytattam ? ez a könyv még nincs elbírálva, és ahogy a varázslóvilágot ismerem soha nem is lesz elfogadva, de azért nagyon érdekes amiket Poljakov állít.
Ekkor esett le véglegesen, hogy megint elragadtattam magam.
- Jaj! Bocsásson meg kérem, sajnos ez szakmai ártalom. Ha a történelemről kezdek el beszélni, akkor elfeledkezem magamról. ? habogtam, miközben az előbb teljes magabiztossággal beszéltem
Ekkor jelent meg újra a pincér, a legjobbkor, így legalább, vagy legalábbis remélem az előbbi kis hibám feledésbe merül. A két csésze finoman gőzölgő, habos cappuccinot .
- Elvihetem? ? kérdezte és hirtelen nem tudtam mire érti, aztán rádöbbentem, hogy a már szinte teljesen megolvadt fagylaltkelyhem maradékára gondol.
- Nem, köszönöm még befejezem ? válaszoltam és azzal a lendülettel kanalaztam is bele.
Bár ne tettem volna. Nem tudom, hogy történt, de a következő pillanatban egy csörömpölés és kehely feldőlt, ráadásul meg is repedt és a tartalmának egy része a nadrágomon kötött ki. Azonnal szalvétáért nyúltam, ami természetesen csak rosszabbított a helyzeten, de legalább a pincérnek volt elég lélekjelenléte és azonnal a pálcájáért nyúlt és eltűntette a foltot a nadrágomról és az asztalról is. Természetesen ezek után el is vitte az immáron fogyaszthatatlanná vált fagylaltot.
Ekkora szégyent? Soha nem esett még meg velem, hogy ekkorát hibáztam volna. Szégyelltem magam és mindezek felett még inkább zavara jöttem, aminek csak az lett a következménye, hogy még idiótábban kezdtem el viselkedni.
A balkezem hátulról megfogtam a nyakam, ez nálam olyan berögződött mozdulat volt, ha zavarba jöttem, majd nevet belekezdtem, mondjuk, inkább olyan erőltetet nevetés hatását keltette az a hang, ami kijött a torkomon.
- Bocsásson meg kisasszony. Vagy szólíthatom Rubynak?
Ennyi volt. Jelen pillanatban ennyit bírtam kinyögni.
Naplózva

Ruby Wakefield
Eltávozott karakter
*****


[MÁSODéves mandragórás] [a Rend GYÓGYÍTÓJA]

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2008. 11. 02. - 16:19:07 »
0

Nocsak! A könyv nemhogy nem angolul, de még csak nem is latin betűkkel van írva. Annak a pár év rúnaismeretnek legalább annyi haszna van, hogy azt tudjam, nem is ősi rúnákat látok. Akkor hát talán görög? Vagy orosz? Illetlenségnek tartom, hogy tovább bámuljam a szélrezegtette lapokat, így hát felnézek ismét. Két hatalmas, csillogó szemmel találom szembe magam. Eddig csak valami sosemlátott álmodozást láttam az arcán, érdeklődésem hatására azonban egyszerűen felragyog. Ezek után komolyan kíváncsi vagyok, mi lehet ez a könyv - talán ő maga írta? Ám az első két-három mondat után csalódnom kell, és... szégyen-nem szégyen, de a fonalat is elveszítem. Enyhe zavarodottság tűnik fel arcomon, de aprókat és szaporán bólogatok, mintha érteném, pedig az adatok az egyik fülemen be, a másikon ki. Binns professzor óráin is mindig ez volt a probléma...
- Állj, te jó ég, túl sok az adaaat... Mi maga, történelemtanár? - bukik ki belőlem végül nevetve, már nem bírtam tovább. Hangomból csak játékos neheztelés érződik, igazából bájosnak tartom, hogy egy téma ennyire magával tudja ragadni őt. Sose láttam még férfit, akit ennyire lenyűgözött volna bármi - apámat kivéve.
Szabadkozását hallva ismét csak nevetek egy aprót, és újra kényelmesen hátradőlök a karosszékben. Ha belegondolok, egyfolytában előre-hátra hintázok, mint aki nem találja a helyét.
- Köszönöm - pillantok föl a pincérre, mikor elém teszi a kávémat. Borzasztóan jól néz ki. Épp a tejhab tetejére szórt cukros-ánizsos fahéjat gusztálom, mikor is riadtan felpillantok a kanálcsörömpölésre, mintha egalábbis lövés dördült volna. Aztán a pillanat töredéke alatt tudatosul bennem, mi is történt.
Próbálok nem nevetni, tényleg, de a jelenet több mint mulatságos. Daniel kétségbeesetten mered a nadrágjára, a pincér pedig harciasan előkaja a pálcáját, rászegezi Daniel, nos... szóval oda, és elkiáltja a varázsszót, minek következtében mindketten hosszan bámulják a férfi ölét.
Én meg csak kacagok és kacagok, miközben majd' elsüllyedek szégyenemben.
Túl perverz a fantáziám... Ha most bármleiykük a fejembe látna, esküszöm, felvágnám az ereimet...
A kis intermezzonak rövidesen vége szakad, a pincérsrác pedig ismét magunkra hagy bennünket a két nagy csésze cappuccinoval, meg a zavarodottsággal. Abbahagyom a viháncolást, de kezemet nem veszem el az arcom elől. Ez olyan kínos!
- Micsoda? Jaj, dehogy, én kérek elnézést - mondom gyorsan. Elvégre elég bunkó dolog csak úgy kiröhögni valakit, akit baleset ért. Nem lepődnék meg, ha a rossz karma miatt én borítanám ki a kávémat legközelebb, és ezért jóideig még a közele felé se merek nyúlni.
- Persze - válaszolok aztán a kérdésre. Átvillan az agyamon, hogy ezt nekem kellett volna felajánlanom, de... sosem voltam olyasvalaki, aki az efféle protokolláris apróságokból gondot csinál.
Talán ezért tartok ott most, ahol.
- A Ruby megfelel. Daniel...?
Áldom magam most azért, hogy nem felejtettem el a nevet, amit az imént hallottam. Sajnos gyakran megesik. Bemutatkozásnál az ember valahogy mindig inkább arra koncentrál, hogy érthetően ejtse ki a saját nevét, hogy a másik szemébe nézzen, és hogy illő legyen a kézfogás... Mindezek mellett az információ néha elsikkad. Most azonban nem ez történt.. Ki tudja miért...
Naplózva

A FÉNY MINDIG SÖTÉTBŐL FOGAN.

Daniel Raimbourg
Eltávozott karakter
*****

Mágiatöri tanár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2008. 11. 07. - 23:19:14 »
0

Tisztában vagyok a ténnyel, hogy a tegeződést a nőnek illene kezdeményeznie, de jelenpillanatban a zavarom nagyobb, minthogy ilyen apróságokra figyeljek. Igen, néha még velem is előfordul, hogy az illem, protokoll, etikett nevezze akárki, ahogy akarja háttérbe szorul, de én is csak ember vagyok, ráadásul egy fiatal férfi aki képes még elveszíteni a fejét egy csinos hölgy társaságában. Nem mintha szerintem bármikor is lesz majd olyan pillanat az életemen, mikor nem csinálok magamból teljes idiótát, ha megtetszik valaki, de hát én már csak ilyen vagyok, az örök romantika és sajnálatos módon az örök kétbalkezesség.
Ruby nagyon jót szórakozott a helyzetemen, de nem is csodálkoztam rajta, tényleg vicces volt. És talán a helyzetet még tetőzte is, hogy mindenerőmmel azon voltam, hogy lenyűgözzem őt, erre az elszólások, unalmas kiselőadás és most ez? Daniel szedd végre össze magad!
Annyira édes volt, ahogy még ő szabadkozott, az angyali kacagása miatt, pedig igaza volt, ilyenkor nem lehet mást tenni, mint nevetni, mert hisz a legszebb öröm a káröröm, mert abban nincs irigység. Az meg külön jól esett, hogy próbálta az elején elrejteni a kibuggyanó nevetését, de csalódtam volna benne szerintem, ha nem kacagja el magát. És talán még ennek a kisbalesetnek lesz esetleg haszna is, hisz máris tegező viszonyban vagyunk és ahogy érzem kicsit felengedett Ruby zavara is.
- Igen ? válaszoltam mosolyogva ? Daniel, és mágiatörténetet tanítok? tettem hozzá szintén mosolyogva.
Nagyon remélem, hogy nem hozom megint zavarba, de gondoltam megosztom vele az igazságot, ha már így beletrafált. De mit is várhattam volna? Egy olyan kiselőadás után, mint az előbbi bárki rájött volna a kis titkomra, ami persze nem volt titok.
- Na és te mivel foglalkozol? Hisz a Roxfort padjait már nem koptatod, mert akkor biztosan tudnám ki vagy, egy ilyen bájos arcot nehezen felejt el az ember.
Megint bókolt, pedig van egy olyan érzésem, hogy lassítanom kellene ezzel. Ruby nem az a fajta lány sejtéseim szerint, akit levesznek a lábáról az elcsépelt bókok, persze lehet, tévedek, de ki tudhatja. És különben sem az a szándékom, hogy Még ezen a délutánon elcsábítsam.
Naplózva

Ruby Wakefield
Eltávozott karakter
*****


[MÁSODéves mandragórás] [a Rend GYÓGYÍTÓJA]

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2008. 11. 14. - 01:08:20 »
0

Mimimi? Most tényleg mágiatörit tanít? Hirtelen hagyom abba a nevetést, és nyitom nagyra a szemeimet. De hát hol? Épp megkérdezném, de ehelyett inkább csak a kávémhoz nyúlok: felveszem a kockacukrot a csészealjról, és mindhármat belepottyantom az öblös porceláncsészébe. A kanalat fölvéve megkavarom az egészet, egy ideig csendesen csilingelve, ahogy az ezüst a mázhoz koccant egyszer-egyszer.
Kicsit meglepődöm, mikor elhangzik a ?te? szó a szájából, bár nem értem, miért, hisz épp egy perccel ezelőtt állapodtunk meg abban, hogy tegeződünk. Egyszerűen csak furcsa a szájából, hisz azt se tudom, ki ez, és máris egyszerűen csak Ruby vagyok neki, ő nekem pedig Daniel. Alapvetően nincs bajom az utcán kötött ismertségekkel, rendszerint a könyvesboltban vagy a postán is szóba elegyedem azokkal az emberekkel, akik megszólítanak, de ez a helyzet valahogy már túlnőtt ezen, én azonban még nem ugrottam meg ezt a szintet. Egyelőre. Elmélázva emelem ki a kanalat a tejhabból, és azt mohón és élvezkedve nyalom le a kanálról. Amint a mozdulat megtörténik, jut eszembe, hogy ezt nem illett volna. Nem illik megnyalni a kanalat. Főleg nem férfiak előtt.
Mindeeeeeeeeeeegy!
A bók csak ekkor jut el a tudatomig. Meghallottam, nem arról van szó, egyszerűen csak nem akartam egyből felfogni. Te jó ég! Ilyen direkt módon azért talán nem kéne csapni a szelet. Kényelmetlenül érzem magam, mivel még sose voltam ilyen szituációban. Senki se bókolt nekem ilyen... aranyosan és mégis frusztrálón, mint ez a vadidegen férfi, persze ha nem számítjuk Oswald bácsikámat, de ő is csak tízéves koromig simogatta a fejemet olyan nagy előszeretettel. Aztán egyszer megharaptam...
- Öhm, még tanulok. A Mandragórában. Gyógyító leszek ? egyszerű tőmondatokban válaszolok, sorban egymás után. Semmi érdekesség, semmi poén.
A légkör hirtelen megváltozott, fagyosabb lett, és nem tudom, hogy miért. Vagy csak én érzem így? Megigazítom a sálamat anyakamban, majd kortyolok a cappuccinoból.
- Tavaly végeztem. De nem tudtam, hogy a teljes tanári kart kicserélik! ? eszmélek rá, mit is mondott az imént. Kicsit talán belassultam. Nem kéne annyit ábrándoznom! ? Mi lett Binss professzorral? Ő tanította a történelmet, nem? Igaz, hogy csak egy kísértet volt, de... Csak nem felmondott? ? eresztek meg azért egy kósza mosolyt a csészém fölött, melyet azóta le se tettem a kezemből, hogy felvettem. Jobb így, hogy az ujjaim közt foghatom, nemcsak azért, mert meleg, és mert az én kezem alapból mindig olyan fagyos, mintha egyfolytában jégben kotorásznék, hanem mert így egyfajta falat is emel közém és Daniel közé. Így jobb. Határozottan.
Naplózva

A FÉNY MINDIG SÖTÉTBŐL FOGAN.

Daniel Raimbourg
Eltávozott karakter
*****

Mágiatöri tanár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2008. 12. 14. - 14:43:48 »
0

Természetesen feltűnt, hogy Ruby arcáról egyből leolvadt a mosoly, ahogy kiejtettem, mivel is foglalkozom, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Már hozzá szoktam, hogy ledöbbentem az embereket, de általában miután közlöm, hogy valóban tanítok, csak az ostoba poén tömkelege jön, hogy szerencsétlen gyerekek, meg hogy, aztán nehogy hagyjam magam elcsábítani egy végzőssel. Hát na ez már megvolt. Ruby egész pozitívan reagált, de biztos vagyok hogy őt is sikerült meglepnem. Lehet hogy túl fiatal vagyok a katedrához?
Egy pillanat alatt más irányba terelődtek a gondolataim, ahogy végig néztem, a fiatal szépséget, amint a kiskanaláról eltüntette a habot. Tudtam, hogy nem szándékos cselekedett volt, hanem egyszerű reflex, vagy legalábbis reméltem, mert ha tudatosan tette, akkor nagyon félre ismertem Miss. Wakefieldet. Ez a mozdulat, egyszerűen... huhh, még jó, hogy csak néhány perce ismerem, és ekkora önfegyelemmel rendelkezem. A francia nők sem képesek erre így, ahogy ez az angyali teremtés, mert ha nem is tudta, de ez az apró mozdulatban annyi erotika volt, amit bárki megirigyelhetett volna, pedig egy teljesen egyszerű és gyors habeltüntetési akció volt. Vagy talán csak számomra vált ennyire lehengerlővé?
Hála Merlinnek, nem tudtam igazán tudtam elmerülni ezeken a gondolatokban, mert Ruby válaszolt az előbb feltett kérdésemre. Szóval gyógyító. Érdekes, el sem tudtam volna képzelni hozzáillőbb állást, valahogy sütött a lényéből, hogy ő arra lett teremtve, hogy segítse az embereket.
- Gyógyító, az egy nagyon elismert állás. - jegyeztem meg és komolyan is gondoltam.
De egy valami nem tetszett. Tő mondatok... Mi történt? Ennyire zavarba hoztam volna a bókjaimmal? Vagy feltűnt neki hogy az előbb alig tudtam levenni róla a szemem? Lehet, hogy nem kívánatos neki a társaságom? Nem, azt nem hinném, mert akkor már felállt volna és távozott volna, ehelyett még mindig itt ült velem szemben és édesen szorongatta a kávéscsészéjét.
- Binns professzor megkapta a posztumusz Merlin-díjat és rájött hogy ideje visszavonulnia a katedráról az életét pedig mostantól a kutatásnak szenteli Pápua Új-Gíneában, ahol találtak egy érdekes mumifikálódott koboldot, mely új adaléka lehet a Nagy-Britanniai koboldlázadásoknak... Oh, bocsáss meg, gondolom a részletek nem érdekelnek - fejeztem be mosolyogva. Hát igen, majdnem elszaladt velem megint a ló, és akkor míg be nem fejezem a mesélést nem lehet leállítani.
- Szent igaz, hogy sok változás történhetett a tavalyi évhez képest, de a pontos okát nem tudom. Én tavaly előtt még a Beauxbatonsben tanítottam, aztán egy évig jártam a világot, de végül a Roxfortban kötöttem ki, és nem bántam meg.
Persze azt az apróságot nem említettem meg, hogy onnan elküldtek és Dumbledorenak köszönhetően kaphattam újra tanári állást, mert sajnos elég nagy hibát követtem el, amit ha nem hagyom ott Franciaországot egy életen át cipelhettem volna. Itt Londonban új életet kezdhettem.
- És, ha szabad érdeklődnöm hogy találtad meg ezt igazán nehéz de annál nemesebb munkát? - kérdeztem. Legszívesebben valami személyesebbet tettem volna fel, de volt egy olyan érzésem, hogy azzal csak magam alatt vágnám a fát.
Naplózva

Ruby Wakefield
Eltávozott karakter
*****


[MÁSODéves mandragórás] [a Rend GYÓGYÍTÓJA]

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2009. 01. 14. - 17:05:42 »
0

Te jó ég, egészen biztos hogy engem néz ezekkel a hatalmas szemekkel? Mi ez a pillantás? Képtelen vagyok értelmezni, és igazából abban sem vagyok biztos, hogy nem közeledik-e a hátam mögött egy bombázó mélydekoltázzsal és tűsarkúban, akit ennyire néz. Kis híján hátra is pillantok.
Nekem teljesen idegen ez a szituáció, és ezért is jövök annyira zavarba, hogy csak tőmondatokat tudok kinyögni. Valami hasonlóan érdektelen semmiséggel válaszol, amire csak egy halvány mosoly a reakcióm. Mi történik itt?
Kell egy pár pillanat, míg napirendre térek a dolog felett, és alkalmazkodom a kialakult új helyzethez. Nyitottabbnak kell lennem a ilyenekre, ezt Jason is megmondta. Ő pedig már csak tudja, hogy kell pasikat felszedni... Igazság szerint sokkal jobb ebben, mint én -.-
- ..."életét"? - kérdem kissé szarkasztikusan, hisz egy kísértetnek mégis milyen élete lehet még? Jó, ez nem vicces, de igazából nincs hozzáfűznivalóm a történethez, hacsak nem ez.
Megint majdnem elkalandozott, de ezúttal észrevette magát, és ennek szívből örülök. Kap érte egy hálás mosolyt, én pedig végre összeszedem a bátorságomat ahhoz, hogy beleigyak a valószínűleg tűzforró kávémba. Hm, nem is rossz.
- Beauxbatons? Bár gondolom, oda jártál - magyarázom meg magamnak a kérdést. Az imént kiderült, hogy francia, ezen igazából nem kellett volna meglepődnöm. Istenem, csak nehogy azt higgye, hogy valami buta szőke kis libával üldögél itt a teraszon! Azt nem bírnám elviselni... - Hogyhogy eljöttél onnan? - kérdezem, és ismét kortyolok a kávéból. Eszembe se jut, hogy talán olyan oka van a távozásának, amiről nem szeretne beszélni, pedig ha egy picit is gondolkoznék, legalább azt kisakkozhatnám, hogy vagy felmondott, vagy elküldték, és nyilván mindkettőnek valami olyan nyomós oka lehetett, ami talán fájó pont. Például rosszul bántak vele, vagy épp ő nem felelt meg az ottani elvárásoknak. Persze sose voltam jó a sakkban.
- Na és mit jelent az, hogy "jártad a világot"? Városról városra utazgattál, és ledér nőkre vadásztál?
Jééééézusom mi ez a gyanúsítás? Most mégis mit próbálok csinálni? Csak nem flörtölök? Úúúúristen ezt mindenképpen gyakorolnom kell még mert ez szánalmas -.-
- Az apám is gyógyító volt - válaszolok inkább gyorsan, és végre-valahára leteszem a csészét az arcom elől. - Egész életemben ezt akartam csinálni. Semmi másban nem voltam biztos, csak ebben.
Naplózva

A FÉNY MINDIG SÖTÉTBŐL FOGAN.

Daniel Raimbourg
Eltávozott karakter
*****

Mágiatöri tanár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2009. 01. 27. - 13:52:27 »
0


Örültem, hogy kezdett beindulni a beszélgetés, mert ez azt jelezte, hogy asztaltársnőm kezd feloldódni, és nagyon kíváncsi voltam, kit is rejt valójában ez az angyali arc. Mik rejtőznek azokban a csodálatos lélektükrökben, amit jelenleg még nem sikerült megfejtenem, de reméltem egyszer sikerülni fog. Volt valami Rubyban, ami az első pillanattól magával ragadt, pedig erre nagyon kevés nő volt képes. Volt már néhány lány az életembe, de egyetlen egyről mondtam, azt hogy beleszerettem, és azaz egy pontosan olyan hatással volt rám, mint a velem szemben helyet foglaló szőkeség.
Egy mosollyal díjazta, hogy észrevettem magam és elhallgattam, hát igen? sajnos nem kevés rossz tulajdonságaim egyikre, hogy megszállottan rajongok a történelem után, de már a szüleim is ilyenek voltak. Ez olyan családi tulajdonság lehet.
- Pontosan ? válaszolom mosolyogva, megerősítve azt, amiben biztos vagyok, hogy már a kérdés feltevésekor rájött. De végül is, nem lehetett teljesen egyértelmű melyik varázsló iskolának voltam a tagja hosszú éveken át. hisz a Roxfortba is járnak külföldi diákok. Hiába a törvény, miszerint, minden diáknak a lakhelye által kirendelt iskolába kellene járnia, sok szülő mégis más intézmény mellett dönt.
Az előbbi mosoly eltűnt az arcomról, ahogy feltette a kérdését. Hogyhogy eljöttél onnan?Mert egy diákommal való szerelemnek köszönhetően, elküldtek az iskolából? Colette? A mai napig fájnak az emlékek, fájnak az engem ért sérelmek, hisz semmi rosszat nem követtem el, mégis az egész média rajtam csámcsogott, és esélyt sem kaptam, hogy Franciaországban folytathassam. Nem csak a katedrától lettem megfosztva, hanem mindenemtől.
- El kellett jönnöm ? válaszolom, de sejtettem, hogy ebből már rájöhetett, hogy nem magamtól tettem. Egyrészről, a hirtelen eltűnt mosolyomból, másrészt a hangomból, amit sosem tudtam irányítani és mindig kivetültek benne az érzelmeim, főleg pedig a válaszom miatt. De hazudni nem akartam és jobban belemenni sem akartam ebbe a témába, hisz Angliába nagyon kevesen tudták a kis titkomat, de tudtam, hogy ők sosem adják ki. És Rubyról sem feltételeztem, csak? Féltem, hogy ő is mint szinte mindenki elítélne.
Gyorsan inkább a számomra kedvezőbb kérdésre váltottam.
- Mondhatni ? válaszoltam és megint csak ott volt az arcomon egy mosoly, de sokkal enyhébb mint az előbb ? Volt, hogy városról városra jártam, de helyes kifejezés inkább az országról országra, de csak Európán belül mozogtam. És néha még ledér nőkre is vadásztam ? és egy csíntalan mosolyra húztam egy pillanatra a szám ? A történelem mítoszainak hölgyire, akik nem mindig tisztaságukról voltak híresek. Kutattam. Volt, hogy régészkedtem, de volt, hogy egy-egy rúnákkal teli írást kellett megfejtenem. Mert a Beauxbatonsban, rúnatant okítottam, az a fő foglalkozásom. ? jegyeztem még meg.
Lehet, hogy egy kicsit sokat mondtam megint? Rám jellemző lenne, férfi létemre túl sokat beszélek, nővérem szerint jobban járnék, ha néha szóhoz hagynám jutni a nőket is, de néha egyszerűen nem tudtam lakatot tenni a számra. És Ruby előtt nem is igazán akartam. Nem tudnám megfogalmazni a pontos okát, de bíztam benne.
És végre visszatért a kezdeti mosolyom, mikor elárulta, hogy az apja is gyógyító volt, és egész életében ezt akarta csinálni.
- Több a közös bennünk, mint hittem volna ? mondtam ? Az én szüleim is történelemnek szentelték az életüket és soha egyetlen percre sem fordult meg a fejemben, hogy nem ezt a szakmát választom. Na és egyébként gyakran előfordul veled, hogy csak úgy lehuppansz vadidegenek mellé? ? kérdeztem, mert kíváncsi voltam vajon milyen is lehet ez a lány.
Naplózva

Gwendolyn de Crasso
Eltávozott karakter
*****


the Angel.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2009. 04. 08. - 18:17:11 »
0

darren  *-*


Gwendolyn unalmas arccal kanalazta a fagylaltját. Egyszerűen nem tudta magát hasznossá tenni, nem jutott semmi az eszébe, hogy hova mehetne el, és kivel. A bátyja persze megint dolgozott, így a családi program is kiesett a lehetőségekből.
Csak az egyedüllét maradt.
De mivel nem akart otthon ülni, inkább fogta magát, és elgyalogolt Florean Fortescue fagylaltszalonjába. Itt legalább hátha feltűnik pár ismerős, vagy valaki, akivel el tudna beszélgetni.

Függetlenül attól, hogy a csokoládé fagylalt volt a kedvence, most semmi ízét nem érezte az édességnek, sőt, nem is kívánta már. Valljuk be, csak azért rendelt valamit, hogy ne nézzék teljesen hülyének, hogy itt ül, és bámul maga elé.
Bár a maga elé bámulás az meg volt.
Ezekben a pillanatokban még gondolkozni sem tudott, mert egyszerűen semmi sem jutott az eszébe. Olyan volt, mintha teljesen kiürült volna a feje!
Hogy ez miért volt azt nem is sejtette.
Lassan fogyott a kehelyből a fagyi, s a maradék is inkább csokoládéöntetnek felelt volna meg, hiszen már annyira megolvadt. Gwennie eltolta magától a desszertet, majd állát a kezére támasztva körülnézett maga körül.
Sok embert látott, apát és fiút; barátnőket, akik az új fiúikról csevegtek; testvérpárt, ahogyan kézen fogva sétálnak el előtte. Furcsa volt, de jó volt hallgatni, és figyelni az embereket. Régen csinálta ezt már Gwen.

Emlékszem régen, hányszor jártunk el Tristrammal fagylaltozni. Én mindig csokoládét rendeltem, ő meg citromot. S miután megettük az édességet, csöndben figyeltük a tömeget.

Hirtelen egy kétségkívül ismerős alakot pillantott meg.
Szőke, magas fiút látott elmenni maga előtt. Ismerte, igen ismerte ezt a srácot, ő is Roxfortos volt, csak eggyel felette járt. Gwen néha beszélgetett vele, és az Ashmore-ok bulijára is vele ment, szóval a többiek értelemszerűen rögtön kombinálni kezdtek.
Mint annak idején Kevinnel is? Igaz, abban az esetben volt is okuk rá, de most?
Ki tudja?
Gwennie arcán enyhe mosoly jelenik meg, és titkon reméli, hogy a fiú észreveszi. 
Naplózva
Oldalak: [1] 2 3 4 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2022. 03. 27. - 11:05:17
Az oldal 0.229 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.