Főtér

Raphael Rhodenbarr pennájából

A Csodák Udvarának végén egy hatalmas főtér található. Itt ér véget az STB, és adja át helyét az étteremnek. A tér közepén, egy nagy, négyzet alakú fapódium áll, az árverések, vagy házimanó-vásárok színtere ez, nagyritkán pedig megfordul itt egy-egy zenekar is, de mivel a helyről nem tud az egész varázsvilág, így nem szokás nagyobb összeröffenéseket rendezni az Udvarban.

"Hogy minden voltál, ugye jól tudod
És hogy semmim sem, ugye bűn az átok?
Tied volt a kivánt és teljes Élet,
Enyém száraz száj, éhség, harc és vércsepp."

Gyűlölöm amikor szívességet kérnek tőlem.
Minden alkalomkor úgy érzem, hogy kitépik a testemből az összes csontot és közben úgy nevetnek rajtam, hogy a halál is megváltóbb lenne. Nem túlzok. Meg volt az ideje, amikor még szívesen tettem bármit, ám a régi énem a családommal együtt halt meg.
De tudom, hogy ha nem akarom, hogy rájöjjenek arra, hogy mit tettem és ki vagyok valójában, egy ideig, még játszanom kell az angyalt...a törékeny, égből zuhant angyalt, akit maga Lucifer büntetett, a pokolból kacagva rajta.
Mert egy angyalnál, hiába hullnak el a szárnyak, a lelkét még nem fertőzi a gonoszság.
Barnabas megkeresett a héten. Emlékeztem még rá a Roxforti éveimből. Túlságosan nem voltunk jóban, nem kerestük egymás társaságát, de pár szót azért váltottunk.
Megkeresett, hogy segítsek. Készítsek neki egy bájitalt, mert kedveskedni szeretne egy számára fontos személynek, születésnapja alkalmából. Fogcsikorgatva, de belementem. Nem tehettem semmi mást. Most leplezzem le magam? Pont most, amikor mindent megúsztam?
Annyit kérdeztem csupán, hogy mire szeretné felhasználni. Legyen bódító? Esetleg hallucinációt okozó? A napot szebbé tevő? A válasza igen egyszerű volt...adjak csodát a testvérének.
Egész délelőtt az Édenen dolgoztam. Az egyik legdrágább és leghatásosabb bájitalomon. Éden, mert a mennyet adja, s mert egyszerre vet a csábító kígyó méregfogai elé. Mindenkire másként hat. Egy olyan világba visz utazásra, ahol az történik, amit mindig is szerettél volna...egy álom, ami csupán fél óráig tart, de közben az eksztázist is elérheted. S a kígyó hol mar beléd? Mikor visszazuhansz a halandóság gyarló mezsgyéjére.
Ránézek az órámra. Lassan indulnom kell.
[...]
- Lenni vagy nem lenni? - halkan súgom a szavakat, szinte már zavarban, ahogy pír szökik arcomra, elfordítom a fejem. Titkos jelszó? Titkos pokol? Hova jutottam én? Egy másik világban, ahol a józanság már nem számit...
Beengednek. Feltárul a feketeség kapuja.
Tudom, hogy kit kell keresnem, a nevére emlékszem, de az arcára nem. Az ilyesmi bájitalaimat szeretem személyesen átadni, hogy elmondhassam, amit tudniuk kell a használóknak.
- Hol a főnökötök? - kapom el az egyik fiatal férfi karját. Mogorván néz rám, talán a pokolba kíván. Ó, ha tudná, hogy pontosan onnan érkeztem.
- Nem érek rá, bocsánat Hölgyem, de végeznem kell a munkámat.
- Még egyszer megkérdezem...hol a főnökötök? - rászorítok a karjára, de ajkaim angyali mosolyra húzódnak. Megfagy körülöttünk a világ, meglepődve pillant rám, én pedig belélegzem enyhe ijedtségét.
- Ott - mutat a másik kezével egy nekem háttal álló férfira, majd ahogy elengedem, olyan gyorsan tűnik el, mintha soha itt se lett volna.
Cipőm hangosan koppan a kövezett téren, ahogy elindulok felé. Táskámban, az aranyszínű fiolában, ott lapul az ajándéka.
- Hoztam neked valamit. - súgom a háta mögött állva, várva, hogy megforduljon és rám nézzen.
Magammal hoztam a mennyt és a poklot. A hazugságok hazugságát, hogy boldog légy...nézz hát rám!

[Ne hülyéskedj velem Andrew, mi az, hogy ruhát adott az egyik manónak? Nem, ne rázd a fejed te szerencsétlen balfasz! Azok gazdátlan, szolgálatra kész házimanók az Isten verje meg, és az a nyomorék ruhát adott az egyiknek!]

"I'm your hell, I'm your dream
I'm nothing in between
You know you wouldn't want it any other way"

+16 - Aránytalanul sok trágárság!

- Ne hülyéskedj velem Andrew, mi az, hogy ruhát adott az egyik manónak? Nem, ne rázd a fejed te szerencsétlen balfasz! Azok gazdátlan, szolgálatra kész házimanók az Isten verje meg, és az a nyomorék ruhát adott az egyiknek! – fröcsögöm az arcába. Szerencsétlen férfi próbálna hátrálni, de a felállított pódiumnak ütközik háta. Ezeken a léceken szoktuk minden héten felvezetni a házimanó-kínálatunkat, és Andrew szokott felügyelni, hogy jól működjön a rendszer, és senki ne szabadítsa fel a manókat még mielőtt azok egyáltalán szolgálat alá kerülnének. Fiatal még az összes, volt már olyan is, amelyik még beszélni sem tudott, mikor eladtuk. Vannak emberek, akik direkt azokat keresik. Különös perverzió lehet, de én nem ítélkezek. Egyrészt nem tehetem meg pont én, másrészt pedig igazándiból leszarom. Amíg jól megy az üzlet, egy rohadt szavam sem lehet.
- Egy éjszakát adj Puck. Csak egy éjszaka kell, és elrendezem a dolgot. – hadarja. Mindent megígérne itt helyben, még le is szopna, ha akarnám, csak ne rúgjam ki. A háború óta nincs hol élnie, a munkájáért cserébe lakhat itt és ingyen ellátást kap mellé. Magasabb nálam, és izmosabb is. De fél tőlem. Érzem, hogy fél. Ez pedig mindennél jobb érzéssel tölt el. Az adrenalin csak úgy száguld ereimben. Életerősnek érzem magam, boldog vagyok.
- Ha holnap estére nem lesz itt a manó vagy az ára, akkor kereshetsz magadnak új állást. – mondtam neki teljesen nyugodtan. Sokszor a higgadtság a legjobb fegyver. Hálásan rázza a fejét, és köszönömöt mormol, majd megfordul, és elkezdi pakolni a rumlit a tegnapi éjszaka után. Hiszen pár órán belül nyitunk, akkorra ugyanolyan tisztának kell lennie mindennek, mint amilyen egy nappal ezelőtt, vagy éppen azelőtt volt.
- Hoztam neked valamit. – halk női hang. Elsőre teljesen olyan, mintha Őt hallottam volna, de az nem lehet. Már rég meghalt. A faszért hasonlít ennyire minden nő hangja? Nagy levegőt veszek, kiengedem, s közben unottan szólok vissza neki.
- Ha tudsz nekem újat mutatni, akkor benne vagyok. Ha nem, akkor dupla árat kérek, és figyelmeztetlek szivi, sok nővel voltam már. Túl sokkal ahhoz, hogy te meg tudj lepni bármivel is. – a végére csöppnyi kedély kúszik hangomba, s gúnyos mosollyal hajolok meg félig, hogy lemossam kezeimről a port. Miután ezzel megvagyok, felegyenesedek, majd megfordulok.
   Alaposan végigmérem. Szőke. Csinos. Olyan basznivaló, bár volt már jobbal is dolgom. Egészen dominánsnak tűnik. Kemény nő. A háború őt is megviselte azért. Látszik rajta, ehhez nem kell mondania semmit. Jobban ismerem a nőket, mint bárki más ezen a földön. Azt akarja, hogy megessen rajta a szívem. Hogy gyengének lássam. Esendőnek. A fenéket. Tudja, hogy kurva vagyok, máskülönben nem jönne ilyen közel. Egynek azért elmenne.
   Jobb kezem felemelem, könyéknél behajlítom, s kézfejem előre hajtva mutatóujjammal rámutatok a nőre. Közben félig hátrafordulok, mintha csak Andrew-t vonnám kérdőre, holott erről szó sincs. Addig jó, amíg az a marha csendben van.
- Ez meg ki? – a kérdés inkább költői volt, mintsem megválaszolandó. Csak a színházat csinálom itt. Ha nem nézném le a cirkuszosokat, azt mondanám, cirkuszolok. De nem. – Figyelj nyuszi. – lekezelő vagyok, nem kétség. Az első mondatom sem gondoltam komolyan, egyszerűen csak nincs hangulatom az ilyen nőcskékhez most. Tényleg kurva sok mindent kell még elintéznem. – Nekem itt dolgom van, és rohadtul sietek. Két perced van, hogy kinyögd, mit akarsz. – mosolyodok el, egyes nőknek már ez is elég, hogy nedvesedjenek. Nem viccelek.

"Ha mi árnyak nem tetszettünk,
Gondoljátok, s mentve tettünk:
Hogy az álom meglepett,
S tükrözé e képeket.
E csekély, meddő mesét,
Mely csak álom, semmiség,
Nézze most el úri kegy,
Másszor aztán jobban megy."

Nézem, ahogy háttal áll nekem és egész vonzónak tűnik, van valamiféle kisugárzása, ami, ha nem vigyázok, bele fog rántani az Ő kis világába. Résen kell lennem, nem engedhetem meg magamnak az ilyesfajta luxust, hiszen volt már részem hasonló szituációban, ahol én jártam pórul...
Egészen addig tart ez a bódulat, amíg meg nem szólal.
Fejemet oldalra billentem és hagyom, hogy végre elillanjon belőlem a varázslat. Szinte érzem, hogyan törik szét a szép üveggömb, apró darabjaira. A szilánkokat pedig egyenesen felé fújom, hogy nyoma se maradjon az illúzió keltette álomnak.
Megfordul.
Úgy tör rám a felismerés, úgy ránt ki az álmodozásomból, hogy érzem, a gúny, ami bennem tobzódik, már marja a torkomat. Nem csak a Roxfortból ismerem a férfit. Nem csak Barnabas által. Nem csak a folyosókról...Szédülni kezdek, arcom falfehérre vált, de ha most nem vigyázok, minden romokban fog heverni a lábam előtt.
Láttam Őt egy éjjelen, vele. Láttam, ahogy a nő ébenfekete tincseibe belekap a szél és eltakarja kettejük arcát. Lám-lám. Te voltál nekem az adu ászom. Neked köszönhetek mindent. Te vagy az, aki elhozta számomra a szabadságot. Milyen rémes...Vicces, hogy mennyire apró a világ. És még nevetségesebb, hogy semmiről nem tudsz.
Elmosolyodok. Kényszeredetten, de valahol belül, megszabadulva a láncaimtól.
- Kedvesem...marhára nem vágyok arra, hogy bármi újdonságot mutassak neked, főleg nem az alpári stílusod után. Vannak nők ám a világon, akiket nem vesz le a mosolyod a lábáról... - búghatnám édesen neki, de nem. A stílusom most nyers, csontig hatoló hidegség csupán.
A szemeibe nézek. Próbálom megfejteni, mélyebbre látni, mint amit mutat, de nem megy. Úgy érzem, hogy Ő viszont belém lát, túlságosan is.
Tüntetőleg a tőlem alig egy méterre lévő padhoz sétálok, leülök rá, lábaimat keresztezem, térdeimen pihentetve kezeimet. Igazság szerint, legszívesebben a lelkébe másznék, miközben a szívébe taposnék cipőm sarkával.
- Modortalan volnék? Bocsásd meg... bár nem lepődök meg azon, hogy nem ismersz meg. Jenna Millstone...kevésbé örülök a találkozásnak.- igen, végre sikerült összeszednem magam, hangom, mint a méz, ami mérgezetten csurog vörös ajkaimról. Tekintetem rajta felejtem és egy másodperce eljátszadozom a gondolattal, ahogy alattam hever, kiszolgáltatottan. Ám a pillanat gyorsan múlik és tudom, nem engedhetem meg magamnak az ilyesfajta képzeteket.
- No, akkor kezdjed szépen újra, miközben visszacsippentesz magadból egy kicsit, rendben? - furcsán türelmes vagyok hozzá, ha nem lennének szemtanúi a mi kis párosunknak, lehet, már kevésbé játszanám meg magam. Gyűlölöm ugyanis az álarcaimat, gyűlölöm, hogy lassan szétrohadnak, egyre kevesebb rajtuk a máz és tehetetlenül állok a tények előtt.
- Bár most, hogy végig gondolom...szívesen venném, ha kikötözve hevernél az ágyamon, egész éjjel... - nagyon halkan súgom, ahogy felállok és elindulok felé, édesen, játékosan, hazug módon fűtötten.
- Miközben én ráhívnám a hatóságokat erre a kócerájra...hoppá. - felnevetek, tényleg őszintén. Nem szeretem, ha egy férfi azt hiszi, hogy jobb egy nőnél. Hogy bármivel is különb nála. Hogy bármit megtehet. Elmúltak már ezek a mesék, Édesem.
- Barnabas küldött...- elhallgatok és figyelem a reakcióit. Azt szokták mondani, hogy az ellenségeidet még közelebb kell engedni magadhoz, mint a barátaidat. Nos, legyen.
Olyan közel foglak engedni, hogy egyszer azt kívánd, bár soha ne akart volna a testvéred kedveskedni neked. Hiszen Ő sem tudhatta, hogy miféle szörnyeteget enged be az életedbe. Nincs többé álom és mese, nincsenek régen regélt történetek. Csak a hazugságok léteznek, a mélyen gyökerező gyűlölet és a fohászok, amik meghallgatás nélkül maradnak.

[Jaj, drágám…]

+16 - Aránytalanul sok trágárság!

   Elmosolyodom. Szellemes. Kemény. Jól gondoltam, oda tud vágni ha akar, de azon már réges rég túl vagyok, hogy holmi nők megsebezzék lelkem világát. Csak mosolygok, ha jobb kedvem lenne, ki is röhögném a picsába. Hagyjuk már.
- Jaj, drágám… - nyögöm. Ha már a kedvese vagyok, akkor miért is ne? – Én nem a csábítás híve vagyok. A nők szoktak jönni hozzám és nem fordítva. – való igaz. Rég volt már, hogy szánt szándékkal csábítottam el valakit, és nem is igazán érzek rá ingerenciát. Van épp elég nő az életemben, és ha csak A nő lenne, abba kéne hagynom, amit a leginkább szeretek. Úgyhogy nincs kockáztatás.
   Kutatom tekintetét, várom, hogy mikor robban. Nem muszáj hangosnak lennie. Mint már mondtam, sokszor a higgadtság sokkal jobban árulkodik az idegállapotról. Követem szemeimmel, ahogyan a padra ül, teljesen naivan, mit sem tudva róla, mik szoktak a vékony léceken történni egyes éjjeleken. A gondolatra feltörő kacajom elfojtom, és igyekszem felnőttként viselkedni vele, noha nem érzem úgy, hogy annyira menne. Sosem érzem úgy, de ez már más kérdés, van, amikor a szituáció sem követeli meg.
- Épp elég a törzsvendégeink francos kis neveit megjegyeznem, szivi… - közlöm vele tényszerűen, s közben karjaim keresztbe fonom mellkasom előtt, várakozón egyik lábamról a másikra nehezedve nézek rá. Igaz, valahonnan rémlik a neve, ha hozzáteszem, hogy valószínűleg csak pár évvel lehet nálam fiatalabb, akkor valószínűleg a Roxfortból ismerhetem, bár őszintén kétlem, hogy valaha is beszéltünk volna. Bár ki tudja, vannak nők, akik egy sémára épültek. Néhányat lehetetlen megkülönböztetni.
- Én meg Puck, de ezzel nyilván te is tisztában vagy. – vonom meg vállaim, csak úgy a formaságokat kiegészítendő. Következő mondatát hallva kétkedve vonom fel szemöldököm, homlokomra ráncok szaladnak. Hogy mégis miii? Már éppen kezdeném, hogy na idefigyeljen, meg hogy mégis ki a faszomnak képzeli magát, amikor folytatja, kvázi belém fojtva a szót. És ledöbbenek. Jó, most ez a nő tényleg ennyire bolond, vagy az én mosolyom hihetetlenül kurvahatásos. Viszont ha így akar javítani előbbi szavain, akkor baszhatja.
- Vannak ezzel így páran. – ismét egy közönyös vállvonás, ezúttal már mosolyogni sem mosolygok. Nem tetszik nekem ez a nő. Igazából egyik nőt sem szeretem, amelyik ennyire meg akarja mondani, mégis hogy viselkedjek. Ha fizet érte, az rendben van, de ez nem pont olyannak tűnik, aki perkálna.
- Nem te lennél az első, aki ilyennel próbálkozna, de tudod a Csodák Udvara már másfél éve áll. Háborítatlanul. – lépek hozzá közelebb, mindeközben gúnyosan mosolygok. Megfenyeget. Ide jön az én területemre, és megfenyeget. Farkasoknál ez vérre menő harccal érne fel. – Azok, akik a törvényt és a társadalmunkat irányítják, - az utolsó szó mellé látványos idézőjeleket mutogattam ujjaimmal. – itt élik ki vágyaikat. Itt vesznek manókat, mérgeket, sötét tárgyakat, szerelmet és boldogságot, fájdalmat és bosszút. Ha az Udvar nem lenne, egyikük sem tudná nap mint nap magára erőltetni a pállott picsájú minisztériumi miszter  elegáns és tiszteletreméltó szerepét. Úgyhogy ha még egyszer megfenyegetsz… - az utolsó mondatot már szinte suttogom, szavaimból tisztán érezhető az indulat. Ilyet egyetlen nő, sőt, egyetlen ember sem engedhet meg magának velem szemben. Lehet, hogy nem tűnök olyan veszélyesnek, de ne merjen senki se próbára tenni. Nagy levegőt veszek, majd távolabb lépek tőle. Mosolyt erőltetek arcomra. Még mindig erősnek érzem magam, tudom, hogy fölényben vagyok. Talán még élvezem is kicsit a szituációt. – Egy perced maradt.
   Végigmérem ismét, miközben mögöttem elkezdik felhúzni az akasztófákat. Voldemort bukása és a Minisztérium újjászervezése óta egyre kevesebb az akasztás. Havonta egyszer tudjuk csak megejteni, de akkor teltházzal tesszük.
- Az Isten szerelmére az a marha. – suttogom, majd bosszúsan felsóhajtok, s kissé megadón a nőre nézek, majd jobbommal megengedőn intek. – Mondjad.

"Senki
Ne higgyen többé a bűvész pokolnak:
Kétértelmű káprázattal vakít
S amit fülünknek ígér, megszegi,
Reményeinknek!"

- Itt kezdődik a probléma...talán csábítanod kellene a nőket, nem pedig elvárni, hogy mind a lábad előtt heverjen. Nem mindenre elég a sárm. Főleg, ha ilyen stílus tartozik hozzá. - bár nem ezért jöttem, mégis jól esik kimondani minden egyes szót, az ilyen férfiakra ugyanis mélységesen rá fér. Tetszik, hogy láthatom rajta a feszültséget, ahogy szinte éget, ha a közelében vagyok. S azt érzem, hogy igazán szeretnék elégni ebben a tűzben, amit én okoztam.
- Még egyszer leszivizel és a nyelved véletlenül megfordul a szádban. - figyelmeztetem, ahogy felemelem a kezem és mutatóujjal rá mutatok bosszúsan. Úgy beszél velem, mintha most szalajtott volna az ágyából. Nem vagyok sem a kurvája, sem pedig jó ismerőse, de még a haverja sem, hogy így merjen beszélni velem.
- Túlságosan nem érdekel, hogy pontosan kik járnak ebbe a fertőbe, de elhiheted nekem, ha akarok tehetek ellene...ha akarok. - hangsúlyozom ki az utolsó szavakat. Nem ezért vagyok itt és borzasztóan unom, hogy valahogy mindig ilyen férfiakba botlok bele. Akik azt hiszik, hogy a nők csak eszközök, nem valók semmire és közben, ők maguk pedig Istenek. Merlinre...
- Nocsak, most már érdekel, hogy miért jöttem? Eddig valahogy nem így tűnt...milyen nap is van ma Puck? - ahogy ezt kimondom, már meg is fogalmazódik bennem a következő sértésem, de még várok vele. Ma a csodák éjszakája van...ma megnyílnak a kapuk és minden lehetséges lesz. Legalábbis a mende-mondta szerint. És nem mellesleg a születésnapja. Ha Barnabas nem vert át, de akkor megízlelheti a bosszúmat és nem fogom visszafogni magam.
- Nem is tűnsz annyira vénnek! - kacagok fel, ahogy felém hajol és mondja az ezerszer megrágott mondatokat. Én pedig csípőre tett kézzel hallgatom, érzem, hogy fenyeget, a hideg végigsimít a karomon. Talán még egy picit a lelkem is megrezzen, de nem...ezt csak képzelem.
- Barnabas ajándékát hoztam el neked, vénember. - nem bírom visszafogni magam, még mindig nevetek, ám mikor meglátom a háta mögött az akasztófákat, beleharapok az ajkamba. Szembogaram hatalmassá növi ki magát és egyszerre olvasható ki belőle a borzalom és az izgalom. Elkap a hányinger. Hiába volt közöm négy ember halálához, soha, egyikkel se én végeztem.
Elfeledkezek az Édenről, elfeledkezek Puck-ról, a bitófák felé sétálok. Egyszerűen ott hagyom. Megérintem az egyiket és megborzongok. Nem tudom mennyi ideig nézhetem, de a rosszullét és az adrenalin egyszerre tolong az ereimben.
Visszafordulok felé. Keresem a szavakat.
- Tehát ezt csináljátok ti itt? - kérdezem és hirtelen rádöbbenek, hogy fogalmam sincs, hogy mibe is csöppentem bele. Lehet, hogy mégse az akinek gondoltam? Lehet, hogy sokkal rosszabb? Nem érzek félelmet, nem érzek gyengeséget, de kíváncsiságot igen. Istennek képzeli magát és azt is játszik. Igazán hasonlítunk...tán én lennék az Ő görbe tükre?
- Nem ezért a gusztustalanságért jöttem... - emlékeztetem inkább magam, mint Őt, újabb álarcot varázsolva arcomra, hisz hiába kapott el a vágy, az izgalom, nem mutathatom neki. A táskámba túrok, majd előveszem a fiolát és felé nyújtom.
- Ennek a neve Éden. Barnabas azt kérte, adjak csodát neked. Az ital hatására azt fogod látni, amit mindig is szerettél volna, ami a legboldogabbá tesz. De vigyázz...néha olyan dolgokat vagy embereket látsz, akikre nem is gondolnál. És a visszatérés...? - figyelmeztetem nagyon halkan, ahogy megérintem a karját. Élvezem a bájitaljaim rémségét. Az árnyak csókját, amit én teszek hozzájuk.
- Csak akkor idd meg, ha képes leszel utána visszatérni a semmilyen életedhez. - ó végre kimondtam. Igen. Kéjesen sóhajtok fel, mintha ezernyi lánctól szabadultam volna meg. S ebben a pillanatban borzasztóan sajnálom, hogy nem tettem bele egy kis mérget az italba.
Nos Puck? El mered venni? Fel mered használni? Szembe mersz nézni a tudatalattiddal? S utána...megbírkózol az ürességgel, ami úgy mar majd a szívedbe, hogy a tested is beleremeg?
Mindennek meg van az ára.
Csoda azonban nem létezik csalódottság nélkül...
Ahogy a fény se a sötétség nélkül.
S te?
Nálad mi simul a mérleg tálcájára?

[El sem tudod képzelni, hogy mi mindent csinálunk itt.]

   Jót kacagok megjegyzésén, mely a stílusomat minősíti, és vidáman roppantom ki ujjaim, melyek recsegése finoman visszhangzik az üres barlangbelsőben. Tekintetem elkalandozik a mennyezeten, s kellemes nosztalgiával gondolok arra az éjszakára, amikor először nyitottam meg az Udvart mások előtt is. Másfél éve már, és még mindig imádom.
   Nem is igazán törődök felindultságból eredő szavaival. Nem fontos egyáltalán, hogy mi nem tetszik neki, nem azért folyik most ez a társalgás, hogy a kedvére tegyek. Talán egyszer majd lesz olyan is, de azt se bánom, ha nem. Ez a nő eddig nem sok mindent bizonyított számomra. Kiszámítható, és indulatos. Nem a legjobb kombó.
   Akkor kelti csak fel jobban az érdeklődésem, mikor megkérdezi, hogy milyen nap van ma. Tudom jól, azonban sosem tulajdonítottam nagy jelentőséget a születésnapomnak, az pedig, hogy ez már a harmincadik, kissé rosszul érint, de sosem voltam még ennyire elememben, mint most, sosem voltam ily élettel teli, ennyire teljes és boldog. Abszolút nem érzem magam öregebbnek, vagy rosszabbnak, mint amilyen öt éve voltam. Sőt, a fénykorom élem. A korommal nem tud kikezdeni, akárhogy is szeretné.
   Éppen visszavágtam volna a vénemberezésére, amikor megindult az akasztófák felé. A fél méter magas pulpitusok hátsó részébe felállított bitók kísérteties árnyékot vetnek a megbűvölt világítás fényében. A deszkák görbén meredeznek, s a csapóajtó megnyikordul lába alatt, ahogyan az érdes fához lép, hogy hozzáérjen. Teljesen megfeledkezett magáról, ez látszik rajta, s az, ahogyan a fát nézi, ahogyan lenyűgözte a halál ily közelsége, kissé szimpatikusabbá teszi. Mennyire morbid, barbár dolog egy ilyen tárgy iránt így viseltetni. Én már megszoktam az akasztásokat, így különösebben nem mozgat meg, viszont aki még sosem látott meghalni valakit, az keményebben élheti meg. Érdekelne, hogy látja a dolgokat, de nem fogom megkérdezni.
- El sem tudod képzelni, hogy mi mindent csinálunk itt. – mosolygok rá bizalmasan. Sokat mondón. Kevesebbnek kell éreznie magát. Az a jó, ha azt érzi, nem bírja el a hely súlyát, hogy sok neki az a mocsok, ami idelenn van. Gyengének és esendőnek kell lennie. Itt senki sincs biztonságban, és közben mégis.
- Végre már, hogy kinyögöd… - sóhajtok fel megkönnyebbülten, mikor visszafordul, s közelebb lépked hozzám. Egy fiolát kap elő. Teljesen szokványos, nyilvánvalóan bájital. Felvont szemöldökkel figyelem az apró tárgyat, és hallgatom magyarázatát. Nem pont így szerettem volna ajándékot kapni Barnabastól, de ez van.
- Jó. Kösz. – csak formalitás, de megköszönöm, majd kikapom kezéből, s rá se nézve zsebre vágom a bájitalt. Nem kell itt min gondolkozni. Nyilvánvalóan elvettem, mert én kaptam, de kétlem, hogy megiszom. Majd ha már öreg leszek és meg akarok halni, akkor felhörpintem, s örök álomban maradok, ahol újra átélhetem ezeket az éveket. Újra fiatal és szilaj lehetek majd, a nők megdöntője, saját magam ura. Egy Isten a saját világomban. Az emberek újra tisztelni fognak, mint most, és félni. Öregen, ráncosan, és görbén ezt mind el fogom veszteni, de ez a bájital majd segít felidézni mindent. És ha nem tudok visszajönni? Akkor már úgyis mindegy lesz. Az ember egy idő után belefárad az életbe.
   Felnevetek, s közben jobbommal beletúrok hajamba. Bicepszem villan a mozdulat hatására, parfümöm illata megcsapja orrom, s jólesően sóhajtok. A szemébe nézek, és kegyetlen vigyor szikrázik arcomon.
- Ó drágám, tévedsz. Az életem egyáltalán nem olyan, mint amilyennek azt te képzeled. Mindennél jobban szeretem ezt az életmódot, és azokat, amiket csinálok. Teljesen boldog vagyok, és kérlek ne érezd azt, hogy most hű de kisegítettél, mert nem. Csak azt tetted, amiért Barnabas valószínűleg busásan sokat fizetett, és kész. Én is azt teszem, amiért fizetnek. Nem különbözünk sokban aranyom. – vonom meg vállaim, majd kihúzom magam rendesen. Jóval magasabb vagyok, így tulajdonképpen lefelé kell tekintenem, ha szemébe akarok nézni. – Szeretnél maradni az esti akasztásra is? Mert akkor el kell kérnem a belépő díját. Tudod ez nem egy olyan hely, ahova tök ingyen be lehet jutni. – tartom szám elé kezem, s oldalra fordulván súgom neki az utolsó mondatot, mintha holmi cinkostárs lennék, aki hatalmas titkot oszt meg vele.
   Igazából már mennék tovább, és nem is nagyon izgat a jelenléte. Felőlem maradhat, de az akasztás még csak pár óra múlva kezdődik. Majd ha igazán nagy lesz a tömeg. Már előre hallom a skandálást.
   Lógjon.
   Lógjon.
   Lógjon!