Talán komolyabban kellett volna vennem anyám első levelét, amit még novemberben küldött.
A gondolatot, hogy tényleg képesek lennének kivenni innen, csak azért, mert Halloween után egy kicsit bibis voltam, lesöpörtem az asztalról, és gondolataim mezsgyéjéről is. Hitegettem magam, hogy nem több az egész, mint üres fenyegetés, aggodalom szülte indulatok, de nincs mögöttük komoly szándék.
Aztán a Tusa első próbájának reggelén a bagoly már apám helyesírási hibákkal és kellemetlen kézírásával teli levelét hozta el nekem, és vele együtt az ideget, hogy tényleg vége lehet mindennek. Karácsonyig kaptam ultimátumot tőlük. A szünet után nem akarnak visszaengedni ide, ahová tartozom.
Mindig voltak olyanok, akik azt gondolják, a Mardekár a kiváltságosak háza, és csak a nepotizmus kegyeltjei juthatnak be ebbe a körbe. Való igaz, Mardekár Malazár szívesen válogatott olyanok közül, akiknek a neve dicsőséget, hírnevet, vagyont hozott, de én mindig úgy láttam, hogy maga a siker szülte az eredményeket, nem pedig fordítva. Az én családomnak is van neve. A Fletcher szót köpték a kalózok és csempészek, a mi nevünk visszhangzott a börtönök vaskos falaikról, és a mi aláírásunk szerepelt a csempészett áruk megállapodásain. Szüleim persze már a sárba döngölték hajdani hírnevünket; mi, akik a Volt-Nincs Szekrényt is feltalálták, koszos ócskást vezetünk a varázsvilág londoni segglyukában, hogy a lehető legtöbb, szinte használhatatlan kacatot sózzuk rá a legalja rétegre. Még a pálcám is csupán egy maradék a készletről, amit már nem tudtak eladni. Pedig a Weasleyk is Ollivandernél vásárolnak. A seprűm is csak azért van, mert nyáron sikerült egy jó munkát szereznem a nénikémnél. Én szereztem, én dolgoztam meg érte.
Nekem nincs második esély. Hiába a nyelvtudásom, hiába a kiváló eredményeim, én egy senki vagyok, akivel szóba sem állnak egyik iskolában sem. Pedig ma reggel megfontoltam, hogy odamegyek a Beauxbatons igazgatónőjéhez bemutatkozni, természetesen franciául, épp láttam beszélgetni a vadőrrel. De nem hiszem, hogy működne. Különben is, akkor mi lesz Vivvel?
Szó sem lehet arról, hogy magára hagyjam. Akkor inkább felperzseljük az egész világot mi ketten.
Türelmetlenül várom a tanóra végét, hogy beszélni tudjak a házvezető professzorral. Vivient sikerült taccsra küldenem a hírekkel, és szerintem Tetsu se boldog tőle. A szokásoshoz képest sokkal rosszabbul is teljesítettem a mai órán. Vérvonalam átka már most megtalált volna, amikor még otthon sem vagyok? Pedig nem szokott probléma lenni a főzeteim minőségével, még ha az órákon verbálisan nem is vagyok kifejezetten aktív. A felszerelésemet is sokkal lassabban pakolom el, mint máskor.
- Professzor úr. Szeretnék beszélni magával. - közelítem meg az asztalát, miután a többiek már távoztak a tanteremből. Tudom, hogy Vivien kint vár rám, és tudom, hogy neki se könnyű ez. Neki viszont azt kell tudnia, hogy nem adom fel ilyen könnyen. Én nem az anyám vagy az apám vagyok, hogy beletörődjek a dolgokba. Ez egyszer be kell látnom, hogy szükségem van külső segítségre, még ha nem is szeretek másokat bevonni a dolgaimba.
Soha semmit nem kértem Oakley professzortól. De most szükségem van rá, mint házvezetőmre. Magamra vagyok utalva, de nem hiszem, hogy ezt egyedül, jelen eszközeimmel meg tudnám oldani.
- A professzor esetleg tudja, hogyan tudnám nagykorúsítani magam? - mereven, egyenesen nézek a szemébe, ahogyan azt az emberek szokták. Pislogni is csak azért nem felejtek el, mert tízig számolok magamban, hogy ne felejtsem el. Soká fogom betölteni a tizenhetet, addigra viszont sorsom homokórája utolsó cseppjéhez fog érkezni.
Roxfort RPG
Szerző