violence terror chaos II.

ELŐZMÉNYEK

violence terror chaos II.

   

    Soulles and stealing what they dare  

to Heranoush & Chikara

Figyelmeztetések: trágárság, öngyilkosság és gyilkosság gondolata, self-harm, mentális zavar megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.



Elsőre nem fogod fel.
Másodjára nem akarod felfogni.
Szinte kétségbeesve pillantasz Chikarára, akinek szintén nem akar leesni a tantusz.
Ez nem lehet igaz! Nem, nem, nem, nem! Ez nem igazságos, ez nem fair, ezt nem tehetik, NEM!
"Azt szeretnék, ha nem jönnék vissza tanulni a Halloween miatt."
"Azt szeretnék, ha nem jönnék vissza tanulni..."
"...ha nem jönnék vissza tanulni..."
"...ha nem jönnék vissza..."

"...ha nem jönnék vissza...""...ha nem jönnék vissza...""...ha nem jönnék vissza..."
Nem, ez nem lehet! Ez nem lehet igaz!

én megmondtam

NEM, NEM, NEM! KUSSOLJ, FOGD BE KIBASZOTTUL FOGD BE A MOCSKOD POFÁD!

fáj az igazság?

Kuss, kuss, KUSS! Nem, ez nem igaz, ez nem, nem igaz, nem lehet, nem igaz, NEM!

Látod? Ő is elhagy. Senki nem bírja melletted

A hangok elszabadulnak a fejedben, az aréna, a kommentátorok, a közönség hangjai nem jutnak el a tudatodig, teljes zsongás van a fejedben. Nem hallasz mást, nem érzékelsz mást, semmi, semmi mást. Egyedül csak Hera kezét a tiedben, minden izmod megfeszül, egyedül az a kezed, ami az övét tartja, az remeg egy kicsit és nem szorít, nem feszít, nehogy fájjon neki. A másik kezeddel azonban kegyetlenül marsz bele a combodba, mintha csak az lenne a cél, a kibaszott cél, hogy ott helyben kitépj magadból egy darabot. lehetőleg minél nagyobbat, minél jobban fájjon. A fájdalom az egyetlen, ami visszatart, hogy nagyobb, nagyobb baromságot csinálj.
Hiába mozog a mellkasod gyors egymásutánban fel s alá, mégsem kapsz levegőt. A tüdőd ég, sikolt, kiált, nem kap oxigént, nem kap levegőt, fulladsz, belülről kapar, éget, kívülről hatalmas markok szorítják a torkodat. Nem látsz, nem hallasz, nem érzékelsz semmi mást, zsong a fejed, szétrobban, a hangok egyre hangosabbak, egyszerre, sokan, hangosak, mondják, egyre csak mondják, egymás szavába vágva, egyszerre, mindegyik egyszerre. egymást túlkiabálva. Állkapcsod megfeszül, fogaid olyan erővel szorítod össze, hogy félő összetörnek.
nem bírod, nem bírsz itt maradni, nem látsz, nem hallasz, nem érdekel. Nem érdekel a tusa, nem érdekel semmi sem! El kell innen menned, el innen, muszáj, nem bírod, ezt így itt most nem bírod.

- Mindjárt jövök... el kell mennem a mosdóba - hangod erőtlen idegenként csendül, óvatosan, nagyon óvatosan elengeded Hera kezét és a méltatlankodások ellenére is átvágsz a soron, hogy menekülhess... mindegy, hogy hova, csak el. El innen.

futhatsz, de el nem bújhatsz

Szinte beesel a mosdóba és zihálva megtámaszkodsz a mosdókagylón. Olyan erővel szorítod, mintha ott helyben össze akarnád törni, ami... nem áll messze az igazságtól. Törni akarsz, zúzni, pusztítani. Hangosan ordítani, sírni, sikítani, de legfőképpen... azt akarod, hogy folyjon a vér, égessen valami, érezd a porcikádban a józanító fájdalmat, törjenek a csontjaid, hasadjon a bőröd, csak valami, valami! Rántson ki ebből az állapotból, mert nem bírod!
Ezt nem, Te nem, ezt nem! Csábít a gondolat, hogy nyaktól lefelé véresre karmold magad, hogy betörd a türköt magad előtt, aminek a darabkáival... egészen kellemesnek ható dolgokat tudnál művelni.
Ennél minden csak jobb lehet.

Elengeded a mosdót, a lendületben le is csúszik a hátadról a ráterített pulóver. Belépsz az egyik vécéfülkébe és magadra zárod az ajtót. Nem elég a kín, nem elég a fájdalom. Muszáj kijózanodnod, muszáj valahogy kitörnöd ebből az állapotból, muszáj elhallgattatnod a megannyi kárörvendő, vádló hangot. Felhúzod a felsőd ujját könyékig, most nem zavar az, hogy esetleg kinyúlhat az anyag. Most nem. Egy ideig meredten bámulod a sima bőrt a karodon, a hangok mellé társulnak emlékek, képek, sok-sok el nem feledett, de rövidke időre félretett képek. Most minden itt van, minden egyszerre, eljött az a pont, hogy nem bírod tovább.

lássuk a tested emlékszik-e még

Olyan erővel harapsz bele a felkarodba, hogy fáj, nagyon fáj, elképesztően fáj. Ne nem állsz meg, még nem, ennyi nem elég, még nem. Jóval erősebben harapsz rá. Tudod, emlékszel még, milyen erő kell ahhoz, hogy az emberi bőrt át tudd szakítani. Addig-addig erősödik állkapcsod szorítása, még egy kicsit tovább is, ameddig meg nem érzed az ismerős fémes ízt a szádban. Nem köpöd ki, lenyeled, ez égessen, ne a veszteség, inkább kavarogjon a hányinger miatt a gyomrod, mintsem az a furcsa görcs álljon belé az idegtől. Csak akkor engeded el a fogaiddal a saját karod, amikor már a vér egész szép mennyiségben folyik a sebből, a vécékagyló fölé tartod, hogy oda folyjon, ne a padlóra és figyeled. Figyeled, ahogyan megállíthatatlanul folyik a nedű, amely az életet jelenti, amely élteti a tested, amely...

Ugye milyen felszabadító?

Megbabonázva bámulod a sűrű vörös folyadék távozását a testedből. Végre a rengeteg hang elhallgat, csak a zúgás marad vissza. halk, megnyugtató duruzsolás, mely mintha csak álomba akarna ringatni. Folyik, folyik, folyik, egyre vörösebb minden.
Annyira egyszerű lenne...
...ha hagynád.

nem erre tanítottalak

Látásod kezd beszűkülni, érzed, hogy megszédülsz. Annyira könnyű lenne, ha hagynád...
De nem teszed. Előkapod a pálcád és egy kötöző bűbájjal egy szoros kötést varázsolsz a sebre. Feltakarítod magad után a fülkét, majd kilépsz onnan, rátaposva a pulóverre, hogy lemosd a karodról és a szád körülről az alvadó félben lévő vért. A kötés már kezd átázni... Mégis ráhúzod a ruhád ujját, mit sem számít, ahogyan az sem, hogy ilyen rövid időn belül ne igyál újra az antidepresszáns bájitalból, mert csúnya mellékhatásai lehetnek… mégis megteszed. Most kell, most muszáj, és már el is indulsz kifelé.

Pont jókor, éppen időben, mert érkezik valaki más. Beengeded, majd mész vissza, mert tudod, hogy még szüksége lehet Rád. Talán...
Akivel szembe találkoztál az ajtóban utánad rohan a pulóverrel, hogy visszaadja... Élettelen tompa fényű szemekkel fordulsz felé és egy vérszegény köszönömmel veszed át a ruhadarabot, majd visszatérsz a lelátókra a helyedre. Hanyag módon teríted Chikara felsőjét az öledbe és újra Hera kezéért nyúlsz az ép karoddal.

- Beszéltél már erről egy tanárral? - egyelőre nem jut jobb ötlet az eszedbe...

dehogynem. ne okozz csalódást Morgana

Nem, azt nem teheted. Több szempontból sem lenne szerencsés, azt nem teheted. Annak ellenére sem, hogy el akarják venni tőled Őt! Egyelőre nem...
Hiába, nem tudsz nem arra gondolni, hogy...
...akár meg is ölhetnéd őket!

[- Mikor szoktam én viccelni, Tetsuya?]

Violence

Terror

Chaos II.

FOR: Vivien & Tetsu

DATE: 2005. november 26.

Trigger Warning

Enyhe káromkodás, alvilági élet említése, öngyilkossági gondolatok, nyomor

Fáj, amikor magunkra hagy, és fáj a gondolat, hogy vannak elképzeléseim arról, most éppen mit művelhet magával. Máskor azonnal a nyomában vagyok, ha ezt látom tőle, de most hagyom elmenni. Hagyom, hogy menjen, engedem neki, hogy saját szabályai szerint szedje össze magát. Megadom neki a teret, a levegőt, mindazt, amitől engem meg akarnak fosztani annyi minden más mellett. Tudom, hogy bánni fogom, hogy nem mentem utána, tudom, hogy gyűlölöm majd magam, amiért megszorítom Tetsu karját, hogy maradjon, és tudom, hogy soha, soha, SOHA nem kaphatok ezért bocsánatot.

Mégis engedem, hogy úgy cselekedjen, ahogyan a szabályai engedik ezt.

- Mikor szoktam én viccelni, Tetsuya? - a tőlem már megszokott szavak, de hiányzik a tűz, hiányzik az energia.

- Azt mondták, a Roxfort túl veszélyes. - továbbra sem nézek Tetsura, hiába a nekem szegezett, jogos kérdés. Elmosolyodom a szavakra, és az azok mögötti, groteszk jelentésre, miközben az arénában nézem Delacour sikerét. Igazán szép, igazán lenyűgöző. Mindig emlékezni fogok rá.

- Érted, hát tudod, hol lakom. Egyszer láttam meghalni valakit a konyhaablakunkból. Aztán még saját szobám sincs. A beteg öcsémmel osztozok rajta, ráadásul átjáró szoba is. - nem meséltem Tetsunak az öcsémről semmit, sőt, szerintem azt se tudta, hogy létezik. De azt ő is tudja, hogy húzós környéken lakom. Az egyik szomszédom például egy bordélyház, kár szépíteni.

Itt, a Roxfortban is többedmagammal osztozkodom a hálókörletben, de az mégis valahogy más. Ragaszkodom az engem elfedő paravánomhoz, mert az szab nekem határt a privát szférámba. Persze ezt Tetsu nem tudhatja. De azt igen, hogy a hálókörletek még a Hugrabugnál se lehetnek átjáró helyiségek.

Ha ez az egész nem történt volna, most inkább azon hőbörögnék Tetsuval, hogy vajon az amerikaiak csaltak-e vagy sem. Biztosan utána is akarnék menni a dolognak. Nem kerülne semmibe feltennem pár kérdést a megfelelő személyeknek, és figyelni arra, vajon igazat mondtak-e. A csalások minden sportesemény része, főleg, ha olyan magas tétek forognak kockán, mint most, és most nem a Roxfort lelátóin történő, legfeljebb pár galleonos fogadásaira gondolok, hanem azokra, ahol már üzletek és ingatlanok cserélnek gazdát. Mondanám Tetsunak, hogy az ilyen nagy csalásokat nem is az iskolák rendeznék, nem is a tanáraik, hanem a verseny korruptabb szervezői, és ha így is van, és nem csak túlreagálják a bestiakereket, akkor arról szinte biztos, hogy a bajnokok nem is tudnak semmit. Talán később tényleg elmondom majd neki, hogy valami másról is legyen szó. Ennyit megérdemel, ha már megtérdelte a kedvemért a colost, aki takarta a kilátásom.

- Idén lesznek az RBF-ek. Ha tényleg kivesznek, akkor nekem annyi, Tetsu. Dolgozhatok a boltban életem végéig, a Minisztérium a pálcámat is eltöri. Végleg reszeltek nekem. - tényközlés, rideg valóság. Nem akarom sajnáltatni magam, nem akarok ilyen mélyre süllyedni. Csak azt mondtam el, ami történni fog. Senkit nem érdekel, hány nyelven beszélek, milyen kiemelkedőek az évfolyamunkhoz mérten az eredményeim, hogy sportolok is, meg az se, hogy kibaszottul érzékeny a szaglásom a hazugságokra. Én egy senki leszek, aki nem ér el az életben semmit.

- Egyébként ha történt is csalás, kár érte a jenkiket hibáztatni, Tetsu. Nem hiszem, hogy tudnak róla, ha bundáztak. - figyelem, ahogy az a nyomott arcú viaskodik a gargoyle-lal. Nagyjából ekörül érkezhet vissza Vivien is. Megszorítom a kezét, és el nem engedem. Összetartozunk, mint az ég és a föld, mint rózsával a tüskék, mint tűz és a parázs. Mi vagyunk a penge és a vér, a villámlás és a mennydörgés. Szabad kezemmel a nyakamba akasztott medállal kezdek játszadozni; vérpecsét és fogadalom köt minket össze, örökkön és örökké. Semmi, ismétlem, semmi nem állhat az utunkba. Nem fogom engedni, hogy elvigyenek innen. Akkor inkább meghalok méltósággal, mintsem úgy hunyjon ki a fényem, mint anyámnak, amikor úgy döntött, szerelmes lesz. És mire ment vele?

- Még nem. Jövő héten beszélek Oakley professzorral, és ha kell, az igazgatónővel. Írok Karine nénikémnek is. - muszáj valahogyan nyomást gyakorolnom rájuk. Szégyellem magam, hogy nem tulajdonítottam elég figyelmet ennek a problémának, pedig már hetek teltek el az első levelük óta. Naiv voltam, alábecsültem az ostobaságukat, azt hittem tényleg, hogy csak viccelnek.

- Szeretném, ha tudnátok, hogy Heranoush Fletcher nem fogja harc nélkül engedni, hogy tönkretegyék az életét. Egy tapodtat se vagyok hajlandó mozdulni. Elbújok a kastélyban ott, ahol sosem találnak meg. Erőszakkal tudnak csak eltávolítani innen, mert magamtól nem megyek sehova. - nézni akarom Vivvel és Tetsuval a második próbát, játszani akarok a Hugrabug és a Hollóhát ellen, hogy vereséget szenvedjenek, gyerekpezsgőt akarok bontani akkor, amikor a Béke Évfolyama végre elballagott innen. Le akarom tenni a kiváló RBF vizsgáimat, be akarom bizonyítani, hogy több vagyok egy Zsebkosz-közi csavargónál, el akarom kápráztatni a tanáraimat, és iskolaelső akarok lenni, amikor majd végzős leszek. Meg akarom tanulni rendesen a kobold nyelvet, még azelőtt, hogy befejezném a Roxfortot, sok pénzt akarok keresni a saját szabályaim szerint, és fel akarom építeni a saját birodalmamat, hogy megnyerjem ezt a kapitalizmus nevű játékot a varázsvilágban. El akarok utazni Japánba Vivvel és Tetsuval, hogy ott is gyakorolhassam a nyelvet, meg akarom tanulni a bonyolult írásukat, és olyan kiváló boszorkány akarok lenni, amilyen kiváló maffiavezér Karine nénikém is.

Ehhez viszont most minden segítségre szükségem van, mielőtt tönkretesznek mindent.

   

                   

          Emotionally stable as an IKEA table        

   

to Hera and Viv

TW: káromkodás

Azt hiszem Vivien elérte a gyújtópontot, ezt már a hangjából meg tudom állapítani, meg abból, ahogy visszanéz rám.
Ahogy elrohan, szívem szerint gondolkodás nélkül mennék utána, de Herát sem kellenr pont most itthagynom. Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz kétféle szeretetet érezni irántuk, hogy ilyen kibaszott idegesítő lesz, bárcsak két helyen lehetnék egyszerre. Bár szinte azonnal Vivien után mozdulok, végül megtorpanok. Arra jutok, hogy először barátnak, sőt testvérnek kell lennem és nem is akármilyennek. Kurvára ki kell találnom valamit, mert ez nem járja.
Hátat fordítok meccsnek, úgy gondolom a Delacour, vagy minek is házasodott a lány, az én vigyázó tekintetem nélkül is rendben meglesz a madarával.
-Ritkán -bólintok egy gondterhelt sóhajt kiengedve a tüdőmből- akkor se mindig értem.

Pörög az agyam. Oké, a Roxfort tényleg nem piknik egy napsütötte réten kis rózsaszín mochikkal,ezt megadom, de soha nem is volt az. Én is ezerszer kerültem itt rosszabbnál-rosszabb állapotokba, egészen addig a pontig, ahol nem rég rövid időn belül majdnem kétszer is beadtam a kulcsot az égi portásnak, de anyámék egyszer nem gondoltak arra, hogy kivegyenek. Sőt...mindent megtettek, hogy visszajöjjek.
-Ez egyáltalán jogilag megáll? Kényszeríthetnek, hogy ne gyere vissza?
Tulajdonképpen csak hangosan agyalok, visszagondolva az időszakra, mikor az egész iskola story nálam volt kérdéses. Engem például nem köteleztek semmire, de én addigra már pár hét híján elmúltam tizenhét. Ő meg még kiskorú és akkor ezzel azt hiszem meg is válaszoltam a saját kérdésem. Baszki!
Baszki! Baszki! Baszki!

A további két mondattól se leszek sokkal jobb kedvű. Hogy a francba szedem össze azokat az embereket, akik csak úgy casually látnak másokat meghalni? Meg megölnek másokat? Aztán mindig megszeretem őket, mert a szívem köztudottan nagyobb, mint az agyam és akkor itt tartunk, hogy ezt most kibaszottul úgy kellene csinálni, hogy a végén kiadja.
-Ahh-belefájdul a fejem, Viv sehol, rossz érzésem van vele kapcsolatban, ezzel az egésszel kapcsolatban.
-Figyelj, lakhatsz nálunk, van szobánk, én jövőre lehet el is megyek a picsába. Vagy örökbefogadhatnálak esetleg, végül is én több,mint nagykorú vagyok.
Nem mintha tudnám egyelőre mi az isten lesz jövőre, olyan ködös az még, mint a skót november, de ez legalább egy ötlet, valami, ami segíthet, ha csak minimálisan is, még akkor is, ha ezekkel a gondolatokkal most csak ide-ode kapkodok. Ezek legalább elméletben megoldhatóak, gyakorlatilag meg nem gondolom, hogy anyám ne menne bele a dologba.
Idegességemben járkálni kezdek, kedvem lenne valakit tarkón vágni úgy rendesen, mondjuk a szerencsétlen zsiráfcsökevényt, ha nem orientálódott volna már ki a környezetemből. Viviennek igaza van, tényleg szakemberre lenne szükségem, esküszöm el is megyek egyhez, amint Herát biztonságban és az iskolában tudom.

-Nem reszelnek, mert ez nem történik meg, nem hagyom-fordulok felé és úgy szorul ökölbe a kezem a dühtől, hogy belereccsennek a csontjaim. Vajon hogy lehetnek ekkora okleveles seggfejek a szüleik? Ha már ők ketten olyan életet élnek, amilyet, akkor miért nem teszik meg, amit csak tudnak, hogy a lányuknak legalább jobb legyen? Nem hiszem el, hogy nem látják mennyire okos, logikus, ambíciózus, már most jobban tud japánul nálam, pedig neki senki nem csattogtatja az ostort a feje felett, hogy csinálja. Ha fele annyi eszem lenne, mint neki, nem kellene azon görcsölnöm mi lesz jövőre. Mindenesetre most ki tudnám hajítani az ablakon az apját, amiért képes így gondolkodni.
-Szarok a jenkikre, vegyék fel a bundát-legyintek, mert már hosszú percek óta egyáltalán nem érdekel az egész, úgyis csak Siennát akartam megnézni, meg időt tölteni a...barátaimmal? Szeretteimmel.

Veszélyes, hát ez kurva jó!
Az én öklöm-talpam, na az veszélyes, és akkor még nem beszéltünk Vivről, aki mint kiderült olyan veszedelmes, hogy még magától is fél, amúgy Hera se ügyetlen, ha az agresszióról van szó.
-Mi kell a szüleidnek? Pénz? Eladhatják a lábam, nagyrészt alkímiai ezüst rohadt sokat ér, Ishida szerint... -és ekkor érkezik vissza Vivien, akitől nem kérdezem meg, hogy jól van-e, mert szemüveg sem kell hozzá, hogy lássam, eközben pedig felgyullad az agyamban a pilács.
Ping!
-Ez az! Ishida san! -guggolok és teszem a két lapát kezemet, remélhetőleg megnyugtató módon a két lány egy-egy térdére-Beszélj Oakley-val, meg a nénikéddel, én meg írok a mentoromnak, elég vad az ürge, minden szarban szeret evőpálcika lenni, biztos ebbe is beleáll.
Ishida tényleg jó ómen, eddig többnyire a japán gyerekek, nők és kis testi defektesek ügyeivel foglalkozott, de már meséltem neki Heráról és kifejezetten szimpatikusnak találta, szóval miért is ne evezne nemzetközi vizekre? Idejéből már csak kitelik!
-A Morgenstern-szituációban is szügyig volt, de ha az kell mindketten elmegyünk a falig. Bármi van, számíthattok rám!
Kettejükre nézek, mert tudom, hogy ez nem csak Hera baja, ez már hármunk közös nyomora, de valahogy rendbe fogjuk tenni. Hera szavaira pedig csak magabiztosan bólogatok.
-Megcsináljuk! -mondom, és még nem tudom, hogy, de megesküszöm, hogy mindent meg fogok tenni, amit csak szükséges, hogy Hera élete, meg Vivien maradék lelkivilága sínen legyen és lehetőleg na azokon a bizonyos balkán síneken.

   

    Soulles and stealing what they dare  

to Heranoush & Chikara

Figyelmeztetések: trágárság, öngyilkosság és gyilkosság gondolata, self-harm, mentális zavar megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.



Elképesztően rémisztő a fejedbe férkőző tudat, hogy milyen apró és tehetetlen vagy ebben a hatalmas-hatalmas világban. Hiába tanulsz, edzel szorgosan (már amire természetesen), hiba leszel évről évre erősebb, jobb párbajokban, mit érsz most vele? Mit tudsz most tenni? Azon kívül, hogy gyáván elfutsz, gyengén szemezel az öngyilkosság gondolatával.

mikor lettél ilyen szánalmas, Morgana?

A választ magad sem tudod, de érzed a torkodba felbugyogó undort önmagadtól. Taszít a saját hasztalanságod, a saját erőtlenséged.

mindegy mit teszel, nélkülem semmi vagy

Lehet, hogy igaza van. Lehet, hogy nem változott semmi. Lehet, hogy sosem fog változni semmi. Nem viszed majd semmire, csak egy eltaposható gyalog vagy a táblán, amely igazból csak azért marad fent a játék végéig, mert nem jelent veszélyt.
Hánynod kell önmagadtól. Apró vagy ebben a létben, kis idegesítő porszem, nem több. Semmi jelentős, semmi emlékezésre méltó.
Az arénában zajló küzdelem csak bosszantó háttérzaja a jelenlegi problémáitoknak. Hera problémáinak. Te, mint egy kis elkényeztetett picsa, úgy teszel, mintha a Te bajod lenne ez az egész, ha a Te életedet basznák tönkre. Sosem voltál az önzetlenség mintapéldánya, de legalább ebben az esetben félre tehetnéd a saját nyomorodat, hogy másnak segíts. Hogy Herának segíts. De hogyan? Mégis hogy a faszba?
Közben Ők ketten erősek maradnak, ötletelnek, nem hajlanak meg egy hirtelen indíttatású ötlet előtt. Ezek után azonban soha nem hagyhatod, hogy kiderüljön ki és mi vagy. Akkor, ha most nem, akkor biztosan örökre elszakítanának Tőle. Senki sem akarná még a legrosszabb ellenségének sem, hogy egy olyan emberrel hozza össze a Balsors, mint amilyen Te magad is vagy.

A korábban felsértett karoddal Chikara keze felé mozdulsz, hogy erőtlenül megfogd a kezét. A kezed hideg, egy pillanatra átsejlik a vörös a felsődön, de úgy forgatod, hogy lehetőleg ne vegyék észre. Tompa zajként érzékeled a külvilágot, a fojtott tapsokat. Feltehetőleg a nagyorrú amerikai végzett... vagy vele végzett a Gargoyle. Neked igazából oly mindegy.

- Én is írok egy levelet a gyermekvédelmiseknek, hátha... - bár ez a mentőöv olyan halovány, mint az arcod jelenleg. Muszáj összeszedned magad. Miatta muszáj.
Legalább aggódni ne aggódjon érted.

szégyen

A vér, a vér, a friss vér, csorog a lány arcán. Vörösre festi hófehér vászonként ragyogó arcát.
A vér, a vér az odaszáradt alvadt vér levakarhatatlan mocsokként ragad reá.
Az évek során a felszín lekopott, a festés új. Fényes csillagként ragyog szőke hajzuhatagja, távolról csodálja bárki, csak a közelébe ne menjen senki.
Romlott Ő, velejéig romlott. Kívülről cukormáz fedi, de igazból már rothad.
Tönkre tesz mindent és mindenkit, akihez ér, mert csak ehhez ért. Minden lépését romlás, kín és halál övezi.
Nem ismer mást, nem adhat mást.
Mert Ő Vivien Morgana Smithe, kire a Halál se vár.

[- Jogilag a szüleim tulajdona vagyok. Azt tesznek velem, amit akarnak.]

Violence

Terror

Chaos II.

FOR: Vivien & Tetsu

DATE: 2005. november 26.

Trigger Warning

Enyhe káromkodás, alvilági élet említése, gyilkossági gondolatok, nyomor

Eddig azt hittem, csak abban merülnek ki a különbségek köztem meg a többi diák között, hogy a talárom kicsit rongyosabb, és nem méretazonos velem. Idén először még ez sem volt igaz, mert a nyári munkámon, amiért ismét köszönöm Karine nénikémnek, elég jól megszedtem magam, még ha a seprűvásárlás és az egyéb, halaszthatatlan, iskolai felszerelések beszerzése fel is emésztette azt a vagyont, amit összegyűjtöttem. Már a játékmackóm is üresen szomorkodik a mardekáros lányhálókban.

Most viszont talán jobban érzem a köztem és a mások között tátongó szakadékot, mint azelőtt. Eszembe se jutott, hogy nem normális dolog az, ha tíz éves korod előtt már dolgozol. Miért csak az én családom ilyen elbaszott? Mivel szolgáltam rá, mit tettem érte?

- Jogilag a szüleim tulajdona vagyok. Azt tesznek velem, amit akarnak. - összefonom a karjaimat magam előtt. Ezeket a kérdéseket már feltettem magamnak, hogy ezt megtehetik-e egyáltalán. Beleolvastam egy varázslójogról szóló könyvbe, Madame Cvikker készséggel ajánlotta a megfelelő szakirodalmat hozzá, az viszont nem segítette a helyzetemet.

- Gondoltam arra, hogy beperelem a szüleimet, de nem hiszem, hogy megnyerném. Precedenst se találtam rá. - arra igen, hogy a szülő kiveszi a gyerekét innen ilyen-olyan okokból, bár ez főleg a nagy hatalmú, aranyvérű családok hóbortja volt, akik inkább a Durmstrangba vinnék az aranyifjaikat és leányaikat. Tudom, hogy milliószor különb vagyok mindannyiuknál, de csak egy koszos Fletcher vagyok a Zsebkoszból. Engem nem vennének fel a Durmstrangba, se a Beauxbatonsba. Pedig minden nap átfut a gondolat az agyamon, hogy megkörnyékezem és valahogy bekönyörgöm magam hozzájuk. Nem hiszem, hogy gondot okozna franciául tanulni.

Azonban ha be is jön ez a számítás, se jöhet szóba. Mi lesz így Vivvel? Nem akarom itt hagyni, nem akarom, hogy egyedül maradjon. Nem tehetem ezt vele. Akkor inkább megölöm őket.

- Ennyi erővel el is vehetnél, Tetsu. De nem hiszem, hogy működne, mert az ő engedélyük kéne az örökbeadáshoz és a házassághoz is. - egyenesen abszurd, hogy egyáltalán előjött ez a téma. A jog egyértelműen szól, és nem a javamra. Nem érdekel senkit, hogy én nem ezt akarom, és az sem, hogy ezzel tönkreteszik a jövőmet. Bár ha meghalnának, nem kéne az engedélyük. És most az egyszer, életemben először komolyan elgondolkozom a dolgon, még ha jól tudom azt is, hogy valójában nem tenném meg.

Tényleg nem tenném?

Miért annyira elképzelhetetlen? Ügyesebb, okosabb, ravaszabb vagyok náluk. Lakhatnék Tetsuval, vagy talán Viv szüleivel, az még jobb lenne.

Máskor megkérdezném, hogy mégis ki rak evőpálcikát fekáliába meg minek. Meg egyáltalán miért beszélünk erről? Most azonban ahhoz is erőtlennek érzem magam, hogy kérdéseket tegyek fel ennek kapcsán. Fejem nekihajtom Viv vállának, odabent pedig a bűntudat és a harag egyvelege hajt, amiért ennek kell kitennem őt. Hiba volt tőlem, hogy elmondtam? Vagy sokkal korábban kellett volna? Nem hiszem, hogy van olyan nap, létezik olyan pillanat, amikor nem jelent sokkot a dolog.

- Ezek jók lehetnek. Én meg beszélek Oakleyval, és írok Karine nénikémnek is. - nem hiszek az intézményesített gyermekvédelemben, eddig is magasról szartak ránk, de ezen a ponton minden jó, ami a semminél legalább kicsit több. Talán Tetsu mentora is jó valamire, és nem hiába beszél róla szuperlatívuszokban. Hátha meghálálja magát az a kicsike japán, amit az elmúlt fél évben magamra szedtem.

- Köszönöm nektek. - sírni akarok és üvölteni, de annak nem most van itt a helye. Elfáradtam ebben az egészben, pedig hol van még a vége?

Heranoush Fletcher azonban kalózok sarja és útonállóké, csalóké és szemfényvesztőké. Nem fogja olyan könnyen megadni magát.

//köszönöm a játékot <3