Figyelmesen néztem Orville arcát, ahogy vártam a szinte sorsdöntőnek ható szavakat. Láttam rajta, hogy nem erre számított és nem így, de azt is tudtam, hogy hamar tudatosította magában, hogy ez egy igenis fontos alkalom volt és ha itt nem alapozzuk meg a jövőnket, akkor halálra leszünk ítélve. Csak egy szemforgatással díjaztam az időhúzásra használt viccét és kivételesen azt is hagytam, hogy elpillantson. Most tényleg arra volt szükségünk, hogy mindketten végiggondoljunk mindent, tudatosítsuk, amit eddig nem és közösen tervezzük meg a következő lépéseket.

- Úgy tűnik, valóban nem értek az emberekhez… - jegyeztem meg halkan, jelentőségteljesen, ahogy vártam, hogy kifejtse a véleményét. Elmosolyodtam, ahogy az egyszerűbbnek tűnő utat választotta azzal, hogy az én szóhasználatomra épített. A tisztelettel és csodálattal nem lepett meg. Nem egyszer kaptam már el a pillantását, ahogy így nézett rám. Néha talán kicsit zavaró is volt ez, de máskor örültem, hogy építhettem erre is. Egy pillanatra lepillantottam a kezemben tartott szárra, ahogy arról beszélt, hogy bebarangoltuk a birtokot még kisgyerekként. Voltak esték, mikor félálomban újra visszatértem a fák közé, s ahogy a sziklákon keresztül másztunk, mint két kalandor, szabadnak éreztem magunkat. Valahol mélyen vágytam erre a tiszta szabadságra, de tudtam, hogy soha többet nem fogom érezni. Nem fogom, mert túl sokat tudtam és túl sokat akartam. Természetesen igyekeztem ezt inkább pozitívumként felfogni, de előfordultak olyan nehéz időszakok, mikor nem kívántam semmi mást, mint azt, hogy újra kisgyermekek legyünk és a fiatalkori tudatlanságunkban lubickolva találjunk ki újabb és újabb történeteket közösen. Azzal is tisztában voltam, hogy meg akart óvni engem. Fiatalkorom óta éreztem ezt és szerettem is ezzel számolni, bizony. Sokszor hízelgő is volt ez a féltése: úgy éreztem, számítok valakinek, hogy ha történne valami, akkor biztos lehettem volna, hogy Orville az elsők között cselekedett volna. Kifújtam a levegőt, ahogy azt mondta, hogy az utóbbi fél év miatt azért már nem a húgának tekintett. Ezt azért örömmel hallottam…

Mikor végre realizálta önnön csapdáját, ismét ránéztem, mert tudtam, hogy elérkeztünk a legbizonytalanabb részhez. Amit viszont mondott, az rettenetesen összezavart, először nem is értettem, mi történt. Valójában én sem tudtam, mit jelentett a szerelem. Azt tudtam, hogy a mi családunkban olyan, hogy szeretet, az nem létezett. Apám ugyanannyira kezelt hasznos és felhasználható bábunak a sakktábláján, mint mindenki mást, anyámmal pedig már rég csak díszletek voltak egymás életében, talán sosem voltak mások. Valójában fogalmam sem volt, valaha éreztek-e egymás iránt valamit a tiszteleten és felelősségen túl. Nehezen tudtam elképzelni, hogy van ember ezen a világon, aki tiszta szívéből szerette volna Cassius Yaxleyt. Azért egy gondolat végigsuhant rajtam: én szerettem őt. Én tiszteltem őt. Nekem ő volt a példaképem, amíg nem láttam meg az igazi oldalát és a gyengeségeit… És mióta hozzám nem ért. Libabőrős lettem az emlékektől és azóta érzem állandóan tisztátalannak magamat. Szégyelltem az egészet és rettenetesen mérges voltam az elmúlt pár év miatt, amíg ezt el kellett viselnem. Persze se Orville, se Nathaniel, se senki nem tudott erről… Egyrészt szégyelltem, gyengeségnek éreztem, amit felhasználhattak ellenem, másrészt… Másrészt abban bíztam, hogy a megfelelő pillanatban elárult titkunk kellően ki tudja majd hozni belőlük a kegyetlen és bosszúállú oldalukat.

Mindenesetre számomra fogalmam sem volt, mi az a szerelem. A szeretetet talán jobban értettem, hála a barátaimnak, de sosem sikerült gyakorolni annak kifejezését és ezzel tisztában voltam. Amit viszont Orville mondott, az elsőre csak összekuszálta a gondolataimat és kellett egy perc, amíg megfejtettem saját, szinte ismeretlen érzéseimet. Mikor végre megértettem, szememből eltűnt az értetlenkedés és egy pillanatra el kellett kapnom a pillantásomat róla: Orville Morris zavarba hozott. Örültem, hogy a lemenő nap sugarai megfestették arcunkat, mert így nem volt feltűnő porcelánfehér bőrömön a hirtelen szín. Bár persze amennyi sminket hordtam, az alatt sem láthatta feltétlen. És ahogy a zavaromat fejtegettem, meg is értettem, miért éreztem így magamat: még soha senki nem mondott nekem ennyire bensőséges és meghitt mondatot. Úgy éreztem, hogy a kapcsolatunk egy új szintre érkezett és nem azért, mert ma bejelentették nekünk, hogy össze kell kössük életünket… Végül csak egy apró bólintásra futotta tőlem, s legnagyobb szerencsémre Hüpatia megérezte a hirtelen változást, így megmentve engem attól, hogy torkomra forrt szavaimat valamilyen módon kipréseljem magamból ezekről az ismeretlen érzésertől, hirtelen megindult alattam, ahogy megérkezünk arra a hosszú, egyenes szakaszra, ahol hagyni szoktam, hogy a saját tempóját vegye fel: most is így tett, s Homérosz is csatlakozott hozzá egy pillanattal később, így nyertem magamnak egy-két percet, hogy végiggondoljak mindent. Tudtam, hogy Orville ismert annyira, hogy ne kérdezzen vissza, ettől nem féltem, de elgondolkodtatott azzal, amit mondott. Azt tudtam, hogy bíztam benne és ő volt az egyik legközelebbi barátom. Azt is tudtam, hogy felelősséget éreztem iránta is – ahogy a többiek iránt is. De volt-e több bennem puszta testi vonzalomnál? Én kedveltem-e? Szerettem-e? Abban sem voltam biztos, hogy képes vagyok a szerelemre vagy a szeretetre. Nem tudtam, mi az. De mikor arra gondoltam, hogy le kellett élnem nyolcvan évet valaki mellett, akit társamul fogadtam… Akkor talán jobb embert erre nem találhattam.

- Talán a szerelem egy házasságban a heves időszak után az, hogy napról-napra betartod az ígéreted, a fogadalmad a másiknak… - jegyeztem meg halkan, elgondolkodva, miután pár perccel később ismét egy szűkebb ösvényen sétáltunk a lovakkal. Ebben valamennyire hittem: ha kimondtam, hogy az övé vagyok, akkor annál nagyobb bizonyítékom nem lesz a hozzá fűződő érzelmeimnek, minthogy minden egyes nap őt választom majd így vagy úgy. Vettem egy nagy levegőt, majd lesöpörtem magamról ezt a furcsa, ismeretlen érzelemhalmazt. Úgy éreztem, lenyom, leterhel, de közben volt benne valami émelyítően édes is… Felpillantottam a vőlegényem arcára és éreztem, hogy valami egy hangyányit mintha változott volna. Mintha már nem úgy éreztem volna magamat mellette, mint egy általa bálványozott valakit vagy egy feladatként megélt társat. Mintha erősödött volna a kapocs köztünk, bár nem tudtam volna szavakba önteni ezt az egészet, ami végigsöpört rajtam az elmúlt pár percben. De hát, ez volt az egyik, amit nagyon kedveltem benne: azon ritka személyek közé tartozott, akik igazán meg tudtak még lepni.

Ő is engem nézett és biztos voltam benne, hogy azt szerette volna látni, mit váltott ki belőlem a vallomása. Nem fogom szavakba önteni. Ezt nem. Ha elég jól fürkészett, elkaphatta az apró jeleket, amelyeket kiváltott gondosan megválogatott, magához képest gyengéd szavaival, ha pedig nem sikerült neki, akkor nem ismert eléggé ahhoz, hogy megérdemelje a választ a kérdéseire. Nem akartam viszont tovább dagonyázni ebben a furcsa, újszerűnek ható érzéstengerben, így hát csak folytattam, s láttam rajta, hogy nem volt elégedett. Én is tudtam, hogy nem lesz elégedett, s szerencsére teljes mértékben visszatért a régi Lucinda, így hallgattam végig a reakcióját. Röviden felnevettem a gondolatmenetére.

- És akkor mit szeretnél, Orville? Csináljuk rosszul a közös életünket, csak hogy ne legyen igazuk? – néztem rá hitetlenkedve. – Nem vagyunk óvodások… - csóváltam a fejemet. – Félre ne érts, értem, mit mondasz. De én nagyobb léptékben nézem ezt az egészet: lehet, hogy az elején úgy fog tűnni, a rendszer kiváló példái leszünk, de azzal nem számolnak majd, hogy mit is fogunk elérni mi ketten… - tettem hozzá titokzatosan. – Valóban újítani szeretnék. Változást fogunk hozni, Orville, ebbe a begyöpösödött rendszerbe. Nem kérem a teljes rendszer ledöntését és porból való újjáépítését. Az alapokkal nincsen probléma: aranyvérűként tényleg több lehetőség teremtetett nekünk, amit ha az ember jól kihasznál, tényleg fent tud maradni. A becsületes, dolgos emberek pedig tisztában vannak azzal, mire rendeltettünk és mi a feladata a társaságunknak, ezt semmiféleképpen nem szabad veszni hagyni. De abban is hiszek, hogy vannak olyan személyek, akikben sokkal több lakozik, mint amit a helyzete megenged. Szeretnék esélyt teremteni azoknak is, akiktől megtagadták a könnyebb utat, de érdemes lenne rá. Azt gondolom, hogy ahhoz, hogy ez az ország és ez a társadalom jól működjön, kompetens emberek kellenek és én nem félek kipenderíteni azokat az aranyvérűeket a trónusukról, akik hátráltatják ezt a haladást és csak kényelembe burkolózva elutaznak mások - köztük a mi – farvizünkön is. Erre nincs szükségünk. Illetve még egy fontos részlet: ahhoz, hogy átfogó képet kapjunk a nagy egészről, ki kell lépnünk a társaságunkból időnként, Orville. Nem fogod tudni, mi a helyzet a magnixokkal és lépni sem tudsz az ügyekben, ha fentről nézed csak őket – néztem rá jelentőségteljesen. – Csak akkor válsz igazán jó vezetővé, ha veszed a fáradtságot mindenki problémáira, aminek része a személyes tapasztalat is – fejtegettem álláspontomat, majd figyeltem a reakcióját. Tudtam, hogy legalább egy leheletnyit karcolódik egymáson az álláspontunk, de bíztam abban, hogy az évek kitartó munkájának hála azért valamennyit változott a világképe és tudtunk arrafelé haladni, amerre én jónak láttam: majdnem biztos voltam abban, hogy az egy megfelelő megoldás lehetne a megfelelő támogatottsággal, de Orville alapja nélkül nem biztos, hogy végig tudtam volna vinni ezt.

Szerettem, hogy tudatosan tudtam használni a testem, tekintetemet, hangomat annak érdekében, hogy feltüzeljem. Egyetlen egy pillantással ígértem meg neki, hogy ha türelmes fiú lesz, jutalmul többet fog kapni: minden az övé lesz ma éjszaka is és az elkövetkezendő életünkben is, ha jól viselkedik. Majd ahogy folytatta válaszát a következő kérdésemre, közeledni látszottunk az első megállónkhoz: a borostyánfal alatt megbújó sziklavájatban folytattuk utunkat, ami pár tíz méter után kiszélesedett, hogy újra egymás mellett mehessünk. Már majdnem megint elfogott az a furcsa érzelemkavalkád, mikor meghallottam az utolsó félmondatát – és szemölködöm körülbelül a homlokomig ugrott fel. Először annyira meglepett ezzel, hogy reagálni sem tudtam rá, aztán egy lassú, kissé talán gonoszkás mosoly terült el az arcomon.

- Igazán jól áll a féltékenység, Orville, hízelgő… - jegyeztem meg kissé csípősen, de mindenképpen ugratva őt. Erős volt bennem a vágy, hogy ne oszlassam el a kételyeit: hadd őrlődjön mindennap, hadd dolgozzon, hadd küzdjön meg értem minden egyes percben! Egy pillanatig így is tűnhetett, ahogy elfordultam tőle, de aztán egy szórakozott pillantással és lágyabb mosollyal néztem vissza rá. Most nem volt helye a bizonytalanságban tartásnak. – Nincs okod a bizalmatlanságra – jelentettem ki határozottan, de tudtam, hogy ez most itt kevés lesz. – Nathaniel olyan nekem, mint az öcsém: bár nem vagyunk vérrokonok, őt sokkal inkább tartom annak, mint az igazi családomat – vallottam be. – Ezt nem fogod tudni megváltoztatni, de tudom, hogy nem is akarod. Igen, sokszor könnyebb és egyszerűbb rábízni feladatokat vagy vele megosztani részleteket. De nem azért, mert közelebb állnék hozzá, hanem azért, mert ha megkérem, hogy tegyen meg valamit, akkor nagyon ritkán vonja kétségbe a szavamat, akkor is csak ha nagyon súlyos. Megcsinálja, amit kérek tőle, nem mérlegel, nem értékel át. És vannak helyzetek, mikor erre van szükségem. De amennyire ez az erőssége, annyira ez a hátránya is és emiatt soha nem fog tudni mellettem állni úgy, mint te. Pedig meg lehetne hozzá mindene, de ő úgy döntött, hogy nem mozgatja meg annyira ez az ügy, amit képviselünk, amit véghez akarunk vinni. Kényelmes, lusta és szórakozni vágyik, a munkához pedig kevéssé fűlik a foga, így pedig nincs helye az oldalamon ilyen formában. Hasznos tagja a társaságunknak és sok mindennel meg lehet bízni, de irányítani kell. Úgyhogy emiatt ne fájjon a fejed – legyintettem végül és reméltem, ez elég magyarázat volt számára. Bár amennyire tudtam magamat Orvillere bízni, hogy együtt megoldjuk, annyira tudtam, hogy ő sokkal önállóbb és ha szükségesnek érezte, átértékelte az egész helyzetet, ez pedig sokszor volt hátrányos ám, emiatt szerettem bizonyos esetekben Nathaniellel elvégeztetni a piszkos munkát. – Cserébe ugyanezt várom tőled is! – néztem rá szigorúan, mielőtt eltűntem volna az utolsó, sziklás részen, hogy legközelebb már a kedvence helyünkön találjuk magunkat, miközben válaszolt utolsó kérdésemre.

Bíztam abban, hogy ez az erdő is úgy őrzi majd titkainkat, mint ez a rejtett tisztás önmagát birtokunk mélyén. A mohapárnák, melyen a lovak léptettek, elnyelték patáik hangját, s végül egy végtelenül kedves tisztáson találtuk magunkat a sziklák ölelésében. Az apró csermely úgy csobogott keresztül a ligeten, mintha nevetett volna attól, hogy megérkeztünk. A nyári szellő finoman simogatta a bőrünket és a színes vadvirágokat is a réten, miközben a fák lombjai lustán susogtak, mintha ők is nyugovóra szerettek volna térni nemsokára. A madarak továbbra is vidáman énekeltek, ahogy a nap sugarai aranyszínűvé festették a víztükröt. Rendkívül idilli volt, s egy pillanatra elgyönyörködtem a természet szépségében: mindig is nagyra értékeltem az esztétikus, szép dolgokat. Ahogy a patak partján lévő hatalmas kőhöz értünk, kecsesen leugrottam Hüpatia hátáról, majd gyakorlott, gyors mozdulattal szabadítottam meg a nyeregtől és a kantártól, hogy szabadon tudjon legelni, inni, játszani. Amint Homérosz is megszabadult a terhektől, elvágtattak kergetőzve. Nem féltem, tudtam, hogy nem hagynak itt minket, így visszafordultam vőlegényem felé, majd intettem, hogy üljünk le a puha mohapárnára, ami a követ borította. Finoman kiléptem cipőmből, s egy pillanatig kiélveztem a talpamat cirógató fű érintését, mielőtt helyet foglaltam volna.

- Teljesen igazad van, sok a külső faktor, ami miatt nehéz tervezni, de ettől még irányaink, céljaink lehetnek – pillantottam fel világoskék szemeibe, mely a lemenő nap fényénél sötétebbnek tetszett, mint általában, majd bólintottam. – Vannak elképzeléseim, igen. Egyelőre nem bánom, hogy gyermeknek kezelnek, sőt, hasznos is, hiszen így sokkal jobban átsiklanak rajtunk a pillantások, amíg nem vesznek minket annyira komolyan. Emiatt szeretnék valamennyire a háttérben maradni és ott tevékenykedni: ki akarom építeni a saját bizalmi körünket, ami nem azért lesz, mert te Morris, én meg Yaxley vagyok. Azért követnek majd minket az emberek, mert látni fogják, hogy megéri beállniuk mögénk, hogy megéri belénk helyezni a bizalmukat. Először csak a korosztályunkat szeretném meggyőzni, őket könnyebb amúgy is befolyásolni még. Aztán szeretném bizonyítani az idősebbeknek is, hogy nem csak egy tizenhét éves pár vagyunk, hanem hogy méltóak vagyunk arra, hogy felemelkedhessünk. Vannak konkrétabb terveim is, azonban mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy sok ellenségünk is akadni fog, van is már… Orville, ha tényleg mellettem szeretnél állni és közösen akarunk harcolni ezekért, akkor el kell kezdened nagyon komolyan az okklumencia tanulását, ebből nem engedek! – néztem rá szigorúan. – Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy azért tesznek nekünk keresztbe, mert nem tudod megfelelően védeni a gondolataidat! Mindent meg fognak azért tenni, hogy tönkretegyenek majd, fel kell készülnünk hát minden szempontból! – mértem végig tetőtől-talpig, majd a pálcám intésére megjelent két boros pohár, s a nyeregtáskából magunkhoz lebegtettem azt az igen jó minőségű vörösbort, amelyet hozattam, amíg a vőlegényem Hüpatiával volt elfoglalva. Töltöttem mindkettőnknek, majd bele is ittam a sajátomban, miközben lábamat finoman belelógattam a jéghideg, tiszta vízbe. Üdítően hatott rám a nagy forróság után. – Ezen kívül azt várom, hogy a következő években kemény munkával elérjük a megfelelő reputációt, de ehhez az kell, hogy aktívan, tudatosan tégláról-téglára építsük napról-napra a várunkat. Nem lesz könnyű, folyamatos munkát igényel, de ha mellettem akarsz lenni, akkor ezt be kell vállalnod – lepillantottam a poharamba, majd ittam még egy kortyot. – Ó, és Orville! – néztem fel rá megint, ahogy eszembe jutott még valami. – Éppen amiatt, hogy hosszú évek munkája vár ránk, hogy elérjük céljainkat… Nem fogok neked addig gyereket szülni, amíg meg nem alapozzuk és be nem biztosítjuk a helyzetünket és jövőnket – jelentettem ki. Nem kérdés volt, nem tárgyalási pont: kijelentés. – Igencsak erős hátráltató tényezők lennének, ha idő előtt érkeznének… - tettem még hozzá, majd hagytam, hogy megeméssze az egészet, addig belecsúsztattam a másik lábamat is vízbe, s pár pillanatig csak kiélveztem ezt a tökéletes helyzetet, csak utána néztem vissza rá. – Itt és most van lehetőséged megosztani velem minden kételyedet, haragodat, örömödet, kérdésedet, fájdalmadat, kívánságodat: meghallgatlak. Oszd meg hát, kérlek, velem, hogy mi van benned! – kértem, aztán pár másodpercre elpillantottam róla, ahogy egy madárcsapat átszelte a titkos kertünket, majd messzire szálltak. Talán egy nap mi is messzire tudunk majd szállni.

Egy utolsó pillantást vetettem a tükörbe, mielőtt kiléptem volna a szobából. Magabiztos léptekkel indultam el a kijárat felé, ahogy megigazítottam hófehér hermelin bundából készült kabátomat és a kezemen lévő sárkánybőr kesztyűmet. Természetesen ez is Orville ajándéka volt, külön nekem készítette az én stílusomnak megfelelően. Meg kellett hagynom, a vőlegényemnek volt ízlése és ez mindig elégedettséggel töltött el. Ahogy kiléptem az ajtón, ő már ott várt rám, s egyszerre pillantottunk egymásra. A metsző, jeges szél arcon vágott, fejemre húztam hát a kapucnimat is, majd szorosabbra húztam a nagy, vastag sálamat és kabátomat a nyakamnál. Rettenetesen hideg volt és a csontfagyasztó szél mellett a hóvihar se segített a helyzeten, mégsem melegítettem fel magam bűbájjal: valahogy úgy éreztem, szükséges volt ez az elkövetkező részekhez.

Nem volt szükség szavakra, ahogy egymás pillantásából kiolvastuk a szavakat. Csak a fiú mellé léptem, finoman belekaroltam, majd elindultunk. Külső szemlélőnek akár egy romantikus, esti sétának is tűnhetett az egész, ahogy andalogtunk a természeti erők ellen küzdve. Talán maga az időjárás is a jelen helyzetre reflektált. Talán nem. Ám lábunk alatt ropogott a friss hó, s mely lábnyomokat gondosan el is tüntettük, fülünkben pedig sikoltott a szél, ahogy a jótékony sötét takarásában távolodtunk az iskolabusztól. Egy-egy erősebb szélrohamnál szorosabban kapaszkodtam a vőlegényembe és rettenetesen zavart, hogy ilyen kiszolgáltatott voltam a természetnek és tulajdonképpen neki is, így hát próbáltam inkább úgy felfogni, hogy ez is egy emlékeztető volt számomra, hogy milyen egyszerű dolgok is felém kerekedhettek, résen kellett lennem.

Húsz perccel később már a távoli sírkert mellett sétáltunk, majd eltűntünk mögötte. A talpunk alatt lévő havat leszámítva csak a szél zúgott. Barbon már ott várt ránk a megbeszélt helyen, s ahogy meglátott minket, felkapta a fejét. Igazából most először gondolkodtam el azon, vajon Morrist zavarja-e ez az egész. Aggódik-e? Szükségesnek tartja? Felelősséget érez? Fogalmam sem volt, s az éjszakai sötét nem segített kiolvasni az arcából semmit, de biztos voltam abban, hogy elkapta a pillantásomat. Én még mindig nem békéltem meg azzal, amit Barbonnal tett, mert azt gondolom, hogy a fiúnál ez nem volt hatásos módszer, csak még inkább ellenünk hangolta vele, amire nem igazán volt szükségünk. Ám talán az utána következő ajánlatom és Orville retorziója együttesen a jó irányba terelgették az eltévelyedett báránykát. Az elhagyatott sírkert mögött állva mintha még a szelet is elnyomta volna ez az atmoszféra, mely körbelengett minket, pedig még bele sem kezdtünk az igazán feszült részbe. Végül én törtem meg a csendet, ahogy előrébb léptem, ezzel elengedve Orville karját. Felemeltem a pálcámat, majd halvány derengéssel hullámzott belőle az utána láthatatlan védőpajzs, mely nem csak a tárgyaktól védett meg minket, hanem a hangokat is kint, illetve bent tartotta. Középpontjában pedig a mellettünk álló romosabb oszlop került.

- Barbon… - üdvözöltem utána egy biccentéssel, ami a hatalmas csuklyámtól aligha látszódhatott. – Örülök, hogy végül jól döntöttél és eljöttél. Hidd el, ez a nagyobb jót szolgálja, még ha nem is úgy látod most. Gondolom, továbbra is személyes támadásnak veszed, de biztosítalak: ez a társadalmi biztonságot és békét szolgálja, nem büntetés. Talán egy nap majd rájössz… - mondtam szenvtelenül neki, ahogy a félhomályban méregettem. Egy hosszabb pillanatig csak álltunk ott mind a hárman, a hó kavargott körülöttünk. Biztos voltam benne, hogy a vőlegényem is mellém fog lépni kérés nélkül, hiszen nagyon sok időt töltöttünk együtt és ismertük egymás mozgását, beszédét, kisugárzását. – Ne is pazaroljuk az értékes perceket… - adtam ki az egyszerű utasítást, majd közelebb léptünk iskolatársunkhoz. Kecses mozdulattal vettem le jobb kezemről a kesztyűmet, majd feljebb húztam a kabátom ujját, hogy rendesen meg tudjuk fogni egymás alkarját, s miután Barbon is így tett, szorosan, határozottan ragadtam meg az ő jobbját az én jéghideg, szinte világítóan fehér kezemmel. Mintha egy pillanatra megvillant volna ujjamon a fekete, aranyszín bagoly mintával díszített gyűrű, melyet szinte soha nem hordtam, csak az eljegyzési gyűrű ékesítette bal gyűrűsujjamat a mindennapokban. Orvillere pillantottam, aki felemelte a pálcáját, majd a hegyét összefonódó kezeinkre irányította. Vörösen izzott fel a tölgy, s ha lehetett, még jobban ránk ült az a nyomasztó, fullasztó érzés. Arcomba vágott a jeges szél, lesöpörte a fejemről a kapucnit, majd a hajamat kezdte táncoltatni, miközben hópelyhekkel tűzdelte tele, de én csak átható pillantással néztem Barbon tekintetébe, ahogy szólásra nyitottam számat.

- Fogadod-e, Solace Barbon, hogy erődhöz, képességeidhez és lehetőségeidhez mérten mindent megteszel azért, hogy a Noctua Tenebrosa szolgálatába lépj, és méltóvá válj arra, hogy egy napon kapui megnyíljanak előtted? – kérdeztem határozottan, megingás nélkül. Egy szívdobbanásnyi ideig hezitált csak.

- Fogadom – válaszolta. Az első, vörös színű tűzcsóva lassan, de határozottan tekeredett összefonódott kezeink köré. Most már nem volt visszaút.

Csak bólintottam egyet a szavaira. Nem lepett meg a válasza, de azt megadtam neki, hogy derekasan tartotta magát és erre utalt az is, hogy a bólintáson kívül semmi olyan jelet nem közvetítettem felé, ami arra adott volna okot, hogy úgy gondolja, hogy szánalmasan teljesített volna ilyen téren.

- Irigyelem ezt a tisztaságon és egy enyhe naivitáson nyugvó bizonyítási vágyadat, Barbon… - mosolyodtam el halványan egy pillanatra. Olyan gyönyörű volt nézni, ahogy buzgott benne az a fiatalos tűz, ami minden férfiben égett: a bizonyítás, hogy megmutassák, többek ők, mint amit kinéztek belőlük. Ez is egyfajta lázadás volt tulajdonképpen. Nem is lázadás… Ez is egyfajta jel volt arra, ahogy a fiúk maguk mögött igyekezték hagyni gyermeki oldalukat. Levedlették a kisfiús bőrüket, hogy alóla magukra öltsék az egy ideje már felszín alatt nevelgetett felnőttesebb énjüket. Ilyenkor kicsit tudtam irigyelni azokat az embereket, akik ilyen egyszerű érzéseknek tudtak teret adni: nem volt ebben semmi kacskaringós, s bár én is képes lettem volna erre. Bárcsak néha el tudtam volna vonatkoztatni attól a sok apróságtól, attól a sok háttérinformációtól, ami minden egyes döntésemet, gondolatomat, cselekedetemet befolyásolta. Persze nem lehetett és valójában csak gyengébb pillanataimban szerettem volna átlagos tinédzser lenni átlagos problémákkal. Pár pillanattal később tova is szállt ez az érzés, s maradt a szokásos hideg, számító énem. E nélkül sehol nem tartanék, sőt! Büszke voltam hát arra, hogy ilyen szintre fejlődtem az évek alatt.

Csak egy sóhajjal reagáltam le Barbon következő mondanivalóját. Talán nem ma fogunk abba belemenni, mit is jelent az, hogy így gondolkodott magáról… Vagy talán mégiscsak. Mindenesetre nem ebben a pillanatban és nem ezzel a témával szerettem volna kezdeni az egészet. Szemem lassan követte a fiú ujjait a könyvön, nem tudtam hovatenni a hirtelen ideges reakcióját. Azt hittem, már túlvoltunk azon a fázison, amikor idegeskedik miattam, de lehet, túl sokat képzeltem. Vagy csak éppen számításba vette saját magát és a változatosság kedvéért nem volt elégedett…

- Barbon, Barbon… - csóváltam a fejemet mosolyogva. – Már akkor tisztában voltunk azzal, hogy sokkal több faktoros ez az egész helyzet, mikor jelentkeztünk, hogy jönnénk. Gondolom, mondanom sem kell, hogy lehetőségem sem volt nemet mondani, de nem is akartam volna természetesen. Tudtuk, hogy a választás éve lesz, tudtuk, hogy mekkora presztízs ez az egész esemény. Egyértelmű volt, hogy a politika valamilyen szinten szeretett volna beszállni az egészbe. Te is tudod, milyen helyzetben vagyunk Orvillelel… Ha akár csak egyikünk is bajnok lett volna, az hatalmas teher és elvárás lett volna és túl sok volt az ismeretlen, véletlenszerű tényező ahhoz, hogy biztosra mondhattam volna azt, hogy pozitívan jövünk ki a végén. Ezt pedig nem kockáztattam volna meg így… - magyaráztam türelmesen. Azt nem tettem már hozzá, hogy nem szerettem volna már azonnal a legelején esetleg presztízst, megbecsülést és támogatókat veszíteni, mikor még el sem indultunk azon az úton, ahol szükségünk lesz ezekre. Jobbnak ítéltem a háttérben maradni és onnan intézkedni feltűnésmentesen. Bate értékelésére csak féloldalasan elmosolyodtam. Valóban sokkal életrevalóbb, mint azt igyekeztek beállítani, de ezt eddig is tudtuk ugyebár nagyrészt, azért tényleg egészen összekapta magát így a Tusára és a végzős évre. Aztán felhúzott szemöldökkel néztem Barbonra.

- Ezzel most a saját hiányosságaidat és önbizalomhiányodat próbálod takargatni, Barbon, vagy mi célja volt ennek a mondatnak? – kérdeztem rá élesen. Nem voltam rest arcon vágni a saját gyengeségeivel, ha a helyzet megkívánta, mert pontosan ezek miatt hajlamos elbukni. Aztán csak biccentettem és hátradőltem, ahogy bevezette, hogy végig fogom hallgatni. Tényleg így lesz, tettem is egy pennát a rúnatankönyv megfelelő oldalára, összefontam a kezemet a mellkasomon, átvetettem a lábamat a másikon és teljes figyelmemet a fiúnak szenteltem: egyszer sem szóltam bele és egyszer sem adtam reakciót, nehogy kizökkentsem, mint máskor, mikor például túlságosan drámai, s egy-egy sóhajjal vagy szemforgatással vagy szemem sarkából egy lesújtó pillantással értékeltem azt. Amint végzett, egy percig még csak fürkésztem, majd előrehajoltam, kicsit keresgéltem a táskámban, végül elővettem két nagyon hasonló termoszt. Mindkettő fekete, kőre emlékeztető külsővel rendelkezett, mintája pedig arany indákra hajazott. Hozzájuk illő, nagyjából egy-két deciliteres poharak is előkerültek.

- Kávét vagy fekete teát? – ajánlottam fel neki, s kívánságához mérten töltöttem is neki az egyik pohárba, a másikba pedig egy adag kávé került, s bele is kortyoltam, miközben továbbra is őt méregettem. – Először is köszönöm, hogy megosztottad ezeket velem… - mondtam neki. – Az első részére már számtalanszor reagáltam: soha nem fognak nem a hibáidra fókuszálni, ha nép szeme előtt vagy, lesznek, akik le akarnak majd húzni. Ez van. Nyilván amíg csak az osztályteremben volt öt ember, aki ígyis-úgyis utált, az nem fájt a lelkednek annyira, mint amikor már a nagy közönség előtt megy a nyílt negatív ítélkezés, de ez is hasonló. Igen, itt nagyobb a tét és mások is sérülhetnek, ráadásul sokkal fájdalmasabb minden, mert sokkal több embert érint. Mindig lesz, aki utálni fog és megpróbálnak tönkretenni, hogy azon felkapaszkodhassanak ők, mert így működik ez az undorító rendszer. Annyit tehetsz ellene, hogy legalább nem adsz nekik bizonyítékot, hogy igazuk van, de nem lesheted folyton az ő szavukat, mert akkor villámgyorsan ki fogsz égni ebben. Te meg különösen hajlamos vagy arra, hogy csak azon csámcsogj, mi rosszat mondtak vagy tettek, ez pedig legalább annyira romboló, mint amit eddig magaddal műveltél… - vetettem rá egy jelentőségteljes pillantást a kísérleteire értve, majd áttértem a külsejéről mondott részre. – Ez is ugyanaz a problémakör, mint amit az előbb boncolgattunk: mindig fognak találni valamit rajtad, amibe beleköthetnek. Egész egyszerűen rá kell jönnöd, hogy a saját haladásod és fejlődésed érdekében csak azzal érdemes foglalkozni, aminek tartalma, alapja van és át kell fordítanod a saját előnyödre. Ezért jó, hogy ha az embernek vannak ellenségei vagy olyanok, akik megmutatják a gyengepontokat: lehet belőle fejlődni - sóhajtottam egy nagyot, majd megint kortyoltam egy kis kávét. Igazából elgondolkodtatott olyan szempontból, hogy szerintem évek óta nem látta az arcomat smink nélkül szinte senki. Egy-két szobatársam talán, ha annyira későn feküdtek le, mint én vagy annyira korán keltek, mint én, talán Orville, ha nálam aludt Manhattanben. Biztosan ez is valamilyen öntakargatás volt részemről, biztosan nem akartam, hogy lássák a valódi arcomat? Egy hozzáértő ember hatalmas következtetéseket tudott volna levonni ebből a magvas gondolatmenetből sok pénzért… Az utolsó két részre először nem is reagáltam semmit, befejeztem a kávét, hogy utána töltsek magamnak teát is. Először azon gondolkodtam, hogy tálalok neki egy beszédet arról, hogy igazán bízhatna abban a kevés emberben, aki kitartott mellette, hogy ők látják, miért érdemes támogatniuk, de teljesen felesleges volna. Addig nem, amíg a lényegét el nem kapjuk ennek az egésznek. Félretoltam hát a poharat, hogy előredőlhessek kicsit, érezhetően változott is az egész kisugárzásom: sokkal komolyabb, kicsit feszültebb, talán fullasztóbb is lett az egész, ahogy érződött, hogy most olyan rész következik, amiben vagy elvérzik vagy újjá tud születni. Rajta múlott.

- Tudod, az előbbi egész monológomnak semmi értelme sincsen, amíg meg nem találjuk a gyökeret. Mert ez az egész gondolatmenet egyetlen egy központi elemre spirálozódik vissza ám, amelyekre felsoroltad ezt a rakat tünetet… A rosszmájú kommentek, mikor annyira igyekszel, de mélyen valójában csak próbálod elhitetni magaddal, de még nem vagy elégedett. A külsőd, amelynek változása reflexió arra, amelyet magaddal műveltél eddig… Rettegsz attól, ami magadban van és az érzelmeiddel és kirohanásaiddal próbálod azt leplezni. De ezek mind-mind csak pánik reakciók, nem igaz, Solace Barbon? Reakciók arra, hogy kezedben tudod tartani az egészet, hogy uralod, mint a pálcádat, pedig mélyen félsz, hogy egyszer teljesen elszabadul minden és amit annyira takargatsz, mindenki számára világos lesz. Mert erre megy ki az egész, nem? Görcsösen próbálod igazolni magadat, bizonyítani, hogy nem vagy az a szörnyeteg, miközben mindig ott van ez az érzés veled, hiába próbálod annyira elhessegetni. Mielőtt azonnal védekezni kezdenél, gondold végig ezeket rendesen. Igen, látom, hogy tudsz elégedett is lenni. De mivel is? Magaddal? Szerintem sokkal inkább a képességeiddel és a teljesítményeddel, amivel kompenzálni próbálsz, hogy megmutasd igazából önmagadnak, hogy érsz valamit. De mi a helyzet az odabent lévő Solace Barbonnal? – dőltem előre, hogy mutatóujjammal megbökjem a mellkasát, egy pillanatra sem eresztve a tekintetét. Egy leheletnyi melankólia költözött a hangomba. - Miért gyűlölöd magadat ennyire, Solace?

Ahogy hallgattam Ashford válaszát, azért vetettem egy pillantást Barbonra is. Örültem, hogy visszafogta magát, talán mégiscsak ért valamennyit az a rengeteg beszéd és gyakorlás, amit ebbe belefektettünk. Inkább nem is reagáltam hát iskolatársam válaszára, hanem Ashfordra néztem. Megemeltem a szemöldökömet, hiszen kicsit furcsálltam, ahogy Barbonhoz állt, pontosabban nem állt, mert nagyjából tudomást sem vett róla, csak amikor kellett volna valami. Nem akartam senkinek a lelki békéjét megzavarni, de még az én szegényes kompetenciámmal is tudtam, mit jelentett az, hogy csapatban való munka és amit Ashford leművelt, az inkább hasonlított felesleges kiközösítéshez, mintsem valódi jelzés lett volna arra, hogy Barbon nem megfelelően állt neki az egésznek.

Szerencsétlenségünkre mire eldöntöttem volna, hogy akkor esetleg ezt szóvá teszem, mert megérte volna, Barbonnál betelt az amúgy meglehetősen kevés űrtartalommal rendelkező pohár. Vetettem rá egy hűvös, kissé irritált pillantást: azért ennél többet vártam volna tőle. Ashford valóban megütött egy hangnemet, de azért kettő mondat után így felkapni a vizet… A Hollóhát tagjánál jóval rosszabb alakok is meg fognak fordulni Barbon közelében és tudtam, hogy ezzel tisztában volt, mégsem erőltette meg magát eléggé, hanem hagyta, hogy az érzelmei megint átvegyék az irányítást. Pedig gyakoroltuk ám: nehezebb és fáradtságosabb volt, de megérte hosszabb távon. Mégsem tettem szóvá: az ő döntése volt, nem voltam se az anyja, se senkije, aki nyaggatta volna, hogy szedje össze magát. Én megtettem mindent azért, hogy segítsek rajta, helyette nem tudtam cselekedni és hiába hoztam volna le a csillagokat az égről, ha ő maga nem veszi a fáradtságot emiatt. Arról nem is beszélve, hogy szükség sem volt rá, sőt, csak rontott volna a helyzeten, ha rászóltam volna: egyrészt Barbon értett már a pillantásaimból is, másrészt tudtam, hogy tökéletesen tisztában volt azzal, mennyire nem volt professzionális ez a reakció. Cserébe minket várt a munka, akár átpártolt máshoz, akár nem. Könyörögni nem szoktam, ha kellett, megoldottam mindent egyedül eddig is…

- Egyetlen kommentet sem szeretnék hallani a reakciójával kapcsolatban, nem vagyok rá kíváncsi… - szögeztem le szigorúan Ashfordnak. Tényleg nem érdekelt. – Folytassuk a feladatot… - tettem hozzá. Arra már nem is reagáltam, amilyen hangnemet megütött a bábu, pedig ez a tipikus stílus azért ki tudta verni nálam a biztosítékot, Barbonnal ellentétben én tudtam kezelni az érzelmeimet. – Nem fogjuk nyomkodni, nem kell aggódni… - válaszoltam röviden a bábunak, a többi részére csak bólintottam egyet, hogy megértettem. Sosem voltam a felesleges beszéd híve, illetve az ilyen helyzetekben sem szoktam ám csak úgy beszélgetést kezdeményezni. Itt most amúgy is furcsa lett volna egy fabábuval cseverészni, de Ashford felől sem érdeklődtem, az nem az én asztalom volt. Mármint ha nem az volt a cél nyilván… Azért egy felhúzott szemöldököt megint érdemelt a fiú kommentje a családom címerét illetően. Annyira kihagyhatná ezeket a poétikus kitöltő mondatokat… Inkább megint csak bólintottam egyet, ahogy tudomásul vettem a szavait és hagytam, hogy tegye, amire gondolt, addig én egy egyszerű pálcamozdulattal eltüntettem az üst és a bájital maradékát, mielőtt azok még több kellemetlenséget okoztak volna.

Meglepetés volt tehát látnom, hogy nem azon az úton indult el, amelyet én választottam volna, de azért hagytam, hogy megtegye, amit szeretett volna. A Finite sajnos, nem a kívánt hatást érte el: a taláron apró, pattogásszerű reakció történt, de úgy tűnt, a tisztító bűbája hatásosabb volt. Itt viszont úgy éreztem, muszáj megjegyeznem pár apróságot.

- Ha kérhetném, vegyük le a talárt. Nem tudhatjuk, hogy nem került-e más helyen is kontaktba a bájital az anyaggal, így megelőzhetjük a további személyi sérüléseket. Természetesen biztosítunk új talárt, ha igénye volna rá – fordultam a bábu felé, majd Ashfordra pillantottam, ahogy a kezembe vettem a bábu égési sérülést szenvedett kezét. – Legyél szíves segíteni neki, hogy ne emelgesse a kezét, majd megnézni, hogy esetleg a talár ellenére a ruhája bármely pontjára került-e a bájitalból bármi – kértem a hollóhátas fiút, majd bármiféle magyarázat nélkül vettem kezelésbe a bábu kezén lévő sérülést. – Episkey! – mondtam halkan, majd megnéztem, történt-e bármi a varázslatra. Elvileg ez egy egyszerű gyógyító varázslat volna, de ha az égési sérülést vagy a fájdalmát a karjában nem enyhítette, akkor csak bólintottam megint. – Ebben az esetben majd kenőcsöt fog kapni, melyet az égési sebek ellen fejlesztettek ki vagy boszorkányfű kivonatot. Addig is hadd kössük fel a kezét, hogy legalább a súlya ne zavarja és adok rá egy hűsítő bűbájt, hogy kevésbé fájjon – mondtam neki, majd egy pálcaintéssel idéztem egy egyszerű kendőt. – Ashford? – néztem a társamra, hogy ha végzett a bábu átvizsgálásával, akkor kösse fel a fájós kezét, miközben én pár lassú, körkörös mozdulattal ráolvastam az égési sebére a hűsítő bűbájt. – Így jobban érzi magát? – kérdeztem tőle, végül Ashfordra pillantottam. – Egyéb? Vagy lassan írhatom a zárójelentést?

Be kellett vallanom, meglepett Elspeth üzenete. Ritkán csinált ilyet és a fontos szó ezúttal nem izgatottnak hatott, hanem kifejezetten rémültnek. Nem örültem neki, igazán nem szerettem volna, ha valami komoly probléma jelent volna meg a horizonton., így is volt rengeteg ügyünk, amit intéznünk kellett. Több opció is eszembe jutott: álmában látott valamit, a kártyák mondtak valamit, kiderített valamit kiváló szociális érzékével. Esetleg Nathaniellel történt valami, bár nem gondoltam, hogy akkor ennyit cécózott volna azon, hogy elmondja. Vele is történhetett valami, és valóban feltűnt nekem is, hogy mostanság nem volt a helyzet magaslatán, ettől még nem kellett azonnal arra asszociálnom, hiába fordult meg a fejemben a lehetőség.

A lányok előtt érkeztem meg a fához és a maradék perceket arra használtam, hogy a fejemben lévő, aggodalomból és konspirációból összeállt, vihar korbácsolta, tajtékot verő gondolataim víztükre hasonlítson az előttem elterülő, csendben fodrozódó hullámokra, melyeket az enyhe szellő keltett. Ez a pár perc elég volt arra, hogy a teljes kontrollt megtartsam akkor is, ha a lehető legszörnyűbb hírrel érkezett volna Elspeth. A fának háttal, kicsit előrébb állva ért a híre. Örültem, hogy háttal álltam nekik, mert biztos voltam benne, hogy az állkapcsom megfeszült, ahogy lehunytam a szememet és kivételesen nem szerettem volna, ha azonnal látszódott volna rajtam a csalódottság: annyit még én is felfogtam, hogy jelen helyzetben nem feltétlen ez volt a legjobb reakció.

Végül megfordultam és pontosan akkor pillantottam Solangera, amikor beszélni kezdett. Mind a hárman tudtuk kimondatlanul is, hogy egy ilyen helyzetben nem rám van elsősorban szükség és ez egyikőnket sem zavart. Így hát visszanyeltem azt a rengeteg gondolatot, ami azonnal megfordult a számban. Hogyan lehettek ennyire felelőtlenek? Hogyan történhetett meg mindez annak ellenére, amiket terveztünk? Egyáltalán mi a terve Elspethnek? Olyan apróságokon most nem is bosszankodtam, hogy hogyan lehet olyan hírrel elénk állni, hogy valószínűleg várandós… Ne borzolja a kedélyeket feleslegesen, akkor közöljön ilyen súlyos hírt, hogy ha teljesen biztos volt benne… De ez sem volt adekvát reakció. Ráadásul az volt a gyanúm, hogy még a megrázkódtatás és pánik fázisában volt, így nem gondolta még azt át egyáltalán, hogy mi lesz később, pedig fontos lett volna. Nathanielen nem szerettem volna hirtelen gondolkodni: az egy teljesen más gondolatmenet lesz és ilyenkor bántam, hogy két közeli barátom tervezte összekötni az életét: igen megnehezítette például az ilyen helyzeteket is.

Ahogy Solange leültette a remegő lábú Elspetht a földre, én is közelebb léptem hozzájuk, de nem foglaltam mellettük helyet, csupán finoman nekidőltem a törzsnek, ahogy keresztbefontam a karomat. Egyelőre semmi nem volt leolvasható az arcomról, vártam, mit reagált Solange, azonban határozottan nem volt ínyemre, ahogy feltette a kérdéseket. Nem a kérdések miatt, egyáltalán nem azok miatt… Sokkal inkább az zavart, hogy egyes szám első személyben tette fel azokat, mintha én képtelen volnék arra, hogy segítsek. Tudtam, hogy nem voltam híres arról, hogy lelket ápoljak vagy éppen megfelelően empatikusan reagáljak egy-egy helyzetre, de azt határozottan elutasítottam, hogy semmilyen szempontból nem voltam alkalmas ilyen feladatra. Megvártam hát Elspeth válaszát az elhangzott kérdésekre, mert ezek engem is érdekeltek, még ha nem is tudtam volna megfogalmazni úgy, ahogy Solange. Majdnem biztos voltam abban is, hogy Nathaniel nem tudott még erről, elvégre nem került még a szemem elé félőrült állapotban. Persze előfordulhatott olyan jelenet is, ahol a fogadott testvérem nem keresett meg, de erre elég kevés százalékot adtam. Arra a kérdésre hát, hogy elmondta-e már neki, nem pazaroltam időt.

- Valóban nem könnyű ez a helyzet, Elspeth… - kezdtem végtelennek tűnő idő után. Kicsit keserűen forogtak a számban a szavak, ahogy próbáltam kiválasztani a legkevésbé éleseket. – Majd talán egy másik vagy későbbi alkalommal megvitatjuk, mit is hordoz ez magával, ha már túl vagy az első sokkon és képes vagy tisztán gondolkodni… Ehhez természetesen minden támogatásunkra számíthatsz, csak kérned kell. Elsősorban pár égető kérdést kéne megvitatni… - mondtam nyugodtan, ahogy ellöktem magamat a fától. – Az a gyanúm a reakciódból és a szemedben ülő riadalomból, hogy talán mi vagyunk az elsők, akik tudunk róla… - folytattam, ahogy lassan eléjük sétáltam, majd leguggoltam velük szemben. - Azt lenne nagyon fontos tudni, hogy te mit szeretnél? Megtartod vagy megszakítod a terhességet? -  néztem rá komolyan. Természetesen jogosan jöhettek a meglepődött tekintetek, hogy pont Lucinda Yaxley, aki tudta, mit jelentett az, hogy ha egy aranyvérű család lánya teherbe esett attól a férfitól, aki neki lett szánva, adta meg azt az opciót, hogy elvesse a magzatot... De ha igazam volt és még senki nem tudott róla és Elspeth sem akarta ilyen hamar bevállalni ezt, pláne ha úgy érezte, hogy csak tönkreteszi majd az életüket, akkor lehet, a legegyszerűbb megoldás az lett volna, hogy még azelőtt megoldja a problémát, hogy az nagyobbá nőne... Nem csak a hasára értve. Ilyenkor örültem, hogy Orvillel még nyáron lefektettük az alapokat és tartottuk is magunkat azokhoz: nem voltam hajlandó kihordani a gyerekét addig, amíg az életünket el nem rendeztük és ő is tudta, hogy ebbe nem nagyon volt beleszólása, így szerencsére csak tiszteletben tartotta. Fogalmam sem volt, hogyan reagáltam volna, ha kiderült volna, hogy terhes vagyok... Én nem örültem volna neki egyelőre, de lehet, Elspeth örömmel fogja fogadni, ha az első pánik felszáll a lelkéről.

Nem látszódott rajtam se bosszúság, se csalódottság, se harag, se semmi. Ugyanaz az érzelemmentes maszk volt az arcomon, mint általában, tekintetem pedig szokásosan mélyreható és talán kissé éles volt, ahogy próbáltam minél több mindent leolvasni róla. Egyetlen, hosszú pillantást vetettem a Solange ölében pihenő, összefűzött kezeikre, majd visszatértem Elspeth arcára. Egyelőre nem hagytam, hogy más elhagyja a számat, mert akármennyire is vezető voltam, vezetőként is be kellett látnom, hogy voltak helyzetek, amiben mások jobban remekeltek. Nem volt gyengeség ezt elismerni, sőt! Véleményem szerint ez választott el többek között azoktól, akiket olyan serényen igyekeztem megbuktatni a közeljövőben. Így hát egy pillantással jeleztem Solangenak, hogy továbbra is ő irányította a beszélgetés menetét.

Láttam rajta, hogy igencsak szerette volna kiélvezni a jelent, a nyugodalmat, a békét, a szépséget. Nem véletlen simogatta a falakat sem: kapaszkodott minden olyan lehetőségbe, ami még itt tartotta, ami elhitette vele, hogy most minden rendben volt, és nem hibáztattam azért, hogy görcsösen ragaszkodott ehhez a látszólagosan átmeneti állapothoz. Volt idő, mikor én is féltem attól, hogy ezt a törékeny helyzetet magam mögött hagyjam, mert kényelmesebb volt ez, mint az a vihar és sötétség, amelyet az előttünk álló időszak tartogatott. De Barbonnal ellentétben én már napok óta azon gondolkodtam, mit és hogyan kéne majd csinálni mostantól, hogyan készüljünk a harmadik próbára. Morrisra bíztam az erőnléti felkészítést és az esetleges átkokat, én cserébe más oldalról közelítettem ezt meg: én mentálisan szerettem volna feltornázni kicsit a fiút, mert szüksége lesz rá. Nagyon sok minden múlott az utolsó próbán és fel kellett szívnia magát hozzá, hogy ha nyerni akart vagy ha esetleg a fejesek máshogy döntenek, akkor ahhoz méltóan cselekedjen. Mindkettő opció volt sajnos. Szüksége volt arra, hogy figyelmen kívül hagyja ezeket a zavaró tényezőket és objektíven, tényszerűen álljon hozzá egy ilyen próbához, mert akkor kiküszöbölhette azokat a hibákat, amelyeket most ejtett egy hete is és az átlagos teljesítménye is sokkal jobb lesz majd valószínűleg. Ha másért nem, a munkaköréhez mindenképpen elengedhetetlen ez a viselkedés majd.

Így hát kivételesen nem néztem szigorúan tanuló partneremre, mikor mosolyogni kezdett, akármennyire is jobbnak láttam előregondolkodni és haladni. Az évek alatt azt már megtanultam, hogy a siettetés és idő előtti terhelés rombolóbb hatású, mintha időt hagyunk az egyénnek arra, hogy maga jusson el arra a pontra, hogy saját döntéséből induljon meg azon az úton, amely előnyére válik majd. Türelmes voltam, tudtam várni, közben pedig finoman lehetett irányba állítani az embert, hogy hamarabb jusson el erre a döntésre, így most én sem méltatlankodtam Barbon viselkedésén. Neki is kijárt egy kis pihenés, biztos voltam benne, hogy nagyon leterhelő volt ez az egész neki, de hát éppen azt szerettem volna, ha ezeket erősítenénk benne, hogy nagyobb legyen a teherbírása is. Mert nem arról volt ám szó, hogy minden lepattant volna rólam ám. Közel sem erről volt szó. Természetesen az ostoba, felesleges és haszontalan kommentek, támadások, kritikák meg sem közelítették azt, hogy befogadjam őket, erre nem volt se időm, se energiám. Hallom őket, felfogom, de nem foglalkozom vele érdemben, mert felesleges. Ellenben a logikus, értelmes, jogos kritikát, észrevételt mindig is figyelembe vettem, még akkor is, ha ez kívülről nem úgy tűnt. Ostobaságnak tartottam becsukni a fülemet a jogos észrevételek elől, hát ebből fejlődik az ember, nem? És én nem terveztem bekorlátolt, beszűkült emberként létezni: amennyire elvártam mindenki mástól is a folyamatos fejlődést, annyira legalább magamtól is. Féltem, hogy ez a része azért nem ment át annyira Barbonnak, de ha erről lenne szó, majd figyelmeztetem. Ettől függetlenül tudni kell követni az embernek az útját és érdemes felhasználni az útközben összeszedett tudást és tapasztalatot, még ha az nem is cukormázba csomagolva érkezett a baráttól, hanem tőrdöfésként az ellenségtől. És ezt a lépést nehéz elsajátítani, illetve azt, hogy ezt is építően fogja fel az ember és erősítse magát vele az útján haladva. Így tehát csak bólintottam neki egyet, ahogy levágta magát mellém.

- Hogy viseled egyébként ezeket? - kérdeztem tőle, szememmel követtem, ahogy előpakolt. Ott lebegett köztünk a ki nem mondott terhek szó, s ebben benne volt minden: tudni akartam hogy áll az egészhez és ha szüksége lett volna rá, akkor további támaszpontokat tudtam adni neki. Az eskü engem is kötött ennyire: a Yaxley ház képviselőjeként támogatnom kellett őt, de az eskütől eltekintve is megtenném egyébként. Túl fontosak lettek a bajnokok politikai szempontból is. Mertem remélni, hogy ő is komolyan vette az eskünk szövegét és őszinte lesz a nehézségeivel kapcsolatban, különben nem tudok érdemben hozzátenni az egészhez. Persze megértettem azt is, hogyha esze ágában sem lett volna semmit kiadni magával kapcsolatban. Végülis ki szeretett volna gyengébbnek mutatkozni vagy érzékeny információkat kiszolgáltatni Lucinda Yaxleynek? Annak a Lucinda Yaxleynek, aki maga sem volt az első ember, akihez a többiek futottak volna tanácsért vagy úgy bármivel kapcsolatban. Annak a Lucinda Yaxleynek, akinek az apja Cassius Yaxley volt, híresen kegyetlen és törtető ember és akire a lánya sok mindenben hasonlított. Annak a Lucinda Yaxleynek, aki nyártól kezdve már a Noctua Tenebrosa tagja volt, ami elsőre félelmetesen és ellenségesen hangzik, de csak azért, mert szinte mindenki félreérti a valódi célokat. Úgyhogy nem hibáztathattam Barbont, ha esze ágában sem lett volna semmit elmondania nekem: könnyen hihette, hogy az első adandó alkalommal kiadom az összes információmat róla, pedig nem ez volt a helyzet. Nyilván nem kötöttem az orrára, de örültem annak, hogy visszatért közénk, mert tehetséges és hasznos tudott lenni, és nem akartam, hogy a vezetők tönkretegyék őt. Ők nem ismerték Barbont, se a határait, se a gyengepontjait – csak párat, amiket persze előszeretettel használtak ki -, és azt sem, hogy a tetteikkel nem hogy közelebb láncolták, hanem egyre hergelték őt maguk ellen. Nem akartam, hogy ellenünk legyen, ahhoz jelenleg túl fontos személy volt és én bíztam abban is, hogy később is hasznos tag tudna lenni, bár ha őszinte akartam lenni, nem voltam annyira sziklaszilárd azzal kapcsolatban, hogy a nyár vége hogyan fog alakulni… De egyszerre csak egy probléma, Lucinda.

- Akkor eddig nagyon visszahúzódós típus lehettél, Barbon… - vágtam rá kissé csípősen, de félig talán csak csipkelődve, bár sosem tudom, hogy ezek mennyire mennek át a többieknek. Majd vetettem egy jelentőségteljes pillantást a könyvére, hogy még mindig csukva volt. – Igen, tudom. De örülök annak, hogy ezt már te is belátod, mert akkor már az első lépésen túl is lennénk. Te is tudod, hogy bízhatsz bennem, megmutatom mind a gyengeségeidet, mind az erősségeidet, ahogy készülünk majd a harmadik próbára. Nagyon fontosnak tartom, hogy kicsit jobban feltornázzuk a mentális képességeidet, mert ahogy mondod, könnyen elvisz a hév, de ez nem jelenti azt, hogy erre ne lehetne tudatosan figyelni. Az egyik fő fókuszunk ezen lesz tehát. Muszáj időben észrevenned ezeket az epizódokat és meg kell előznöd őket. De tudom, hogy menni fog neked, ha elég komolyan veszed az egészet és hajlandó vagy nem átadni magad ezeknek a fellángolásaidnak… - mértem végig. Igazából nem tudtam, hogy tisztában van-e azzal, hogy ez lenne az első lépése arra, hogy a szerinte tisztátalan vérével kapcsolatban békére leljen. A helyes önismeret pedig elengedhetetlen ehhez.

Ahogy folytatta, továbbra is áthatóan néztem rá. Nem tudtam eldönteni, mennyire mondta komolyan a dolgokat. Hirtelen hatalmas késztetést éreztem arra, hogy belemásszak a fejébe, hogy lássam, mi van ott, hogy lássam, mik a valódi szándékai, mik a tervei, hogyan is látja ezt az egészet, hogy én is tisztább képet kaphassak, de legyőztem a viszkető érzést: nem akartam elveszíteni Barbon bizalmát. Ettől függetlenül fogalmam sem volt, hogy csak a kegyeimbe szeretett volna férkőzni ezzel a szöveggel vagy valóban úgy gondolta, hogy partner szeretett volna lenni. Elvégre el tudtam képzelni, hogy ő csak minél több mindent ki szeretett volna szedni belőlem, hogy később felhasználhassa, de azt is kinéztem belőle, hogy tényleg belátta ezeket és valóban szeretne minél békésebb megoldást találni. Ez igen üdvös lenne, mert akkor valóban felül tudott emelkedni a személyes részen és átlátta, hogy ezt sokkal nagyobb léptékben kell nézni, mint a saját részt. Egy ideig csak méregettem, latolgattam, mit és hogyan válaszoljak neki. Végül arra jutottam, hogy az előbbi, kissé burkolt kérdésem talán kevés lesz ide. Most a nyíltság volt előrevezető, ha hatékonyak és alaposak szerettünk volna lenni, úgyhogy végül ügy döntöttem, hogy jobban kifejtem az egészet neki, érezze a súlyát rendesen.

- Ez így van… - kezdtem végül megfontoltan. – Barbon, a képességeid azok a helyén vannak nagyrészt, ha koncentrálsz, akkor meg pláne. Képes vagy jól teljesíteni és akarsz is. Ez bőven elég lesz ahhoz, hogy ne hozz szégyent ránk, persze ha valóban odateszed magadat a próbán. Úgyhogy legyél szíves kicsit több kreditet adni magadnak. Tudod, önismeret, saját képességek tisztán látása… Hadd ne ismételjem magam feleslegesen… - csóváltam a fejemet. – El kell szomorítsalak, ez már akkor nem az egyénről vagy a személyes teljesítményről szólt, mikor elkezdődött. Szerinted miért nem akartam, hogy Orville vagy én legyünk a bajnokok? Nem tettem volna ki magunkat egy ekkora rizikófaktornak még. Bár belátom én is, hogy lehet, több konfliktust megelőzhettünk volna, ha nem Bate lesz a bajnok, ezzel kell dolgoznunk, megyünk előre – mondtam tárgyilagosan. Egyébként kifejezetten nagy problémám nem volt a lánnyal, bár a stílusa nem állt közel hozzám. – Kíváncsi vagyok, te hogy látod ezt az egészet és magadat pontosan. Csak akkor tudok segíteni érdemben, ha tisztában vagyok a korlátaiddal és képességeiddel, gondolataiddal, érzéseiddel, helyzeteddel. Nyilván sok mindent látok én is, de csak akkor tudunk partnerként együtt dolgozni, ha elárulsz mindent, amivel érdemes számolnom. Én sem szeretném, ha neked vagy bárkinek baja esne vagy hasonló… Pontosan tudod, mit gondolok a felesleges erőszakról. Minél több mindent elmondasz, annál jobban fel tudunk készülni a próbára és az azt követő időszakra is. Én legalábbis a képességeimhez és lehetőségeimhez mérten mindent meg fogok tenni. De Barbon… - néztem rá megint csak nagyon komolyan és áthatóan. Éreznie kellett a súlyát ennek a döntésnek: valahol ez egy újabb teszt volt, hányadán is állunk. – Nem vagyok ostoba, pontosan tudom, hogy nem azért csinálod ezt nagyrészt, mert kedved lenne hozzá. Nem áltatom magamat, tudom, hogy nem én lennék az első, de a második sem, akihez jönnél, hogy beavass ezekbe. Úgyhogy most teljes mértékben a józan ítélőképességedre bízom, hogy átgondold, mennyit vagy hajlandó elárulni azért, hogy a lehető legjobban felkészüljünk a jövőre…

Egy hét telt el a választások óta, s habár sokan várták volna, hogy valamilyen irányba megváltozik a viselkedésem az eredmények miatt, ismételten csalódást kellett okoznom: ez a legtöbb embernek ugyanis egy végkifejlet volt, valóban egy eredmény, de számomra ez maga volt a kezdet, egy lehetőség. Lehetőség arra, hogy valóban nekiálljak felépíteni azt a várat, melyet magamnak és Morrisnak terveztem. Most még éppen csak a telek volt meg és a kerítés, de az alapokat most kellett majd leraknunk a vőlegényemmel, s melyeket már tavaly nyáron elkezdtünk beszerezni, mikor a hivatalos eljegyzésünk napján lefektettük szabályainkat, kívánságainkat, terveinket. Számunkra még csak most kezdődött igazán az egész, s így a magyarázat után talán nem is volt meglepő többé, miért nem látszódott rajtam semmilyen változás egy héttel később sem.

Persze lehetett volna mondani, hogy a közelgő RAVASZ vizsgák, a felvételi, a bel- és külpolitika vagy egyéb tényezők nem hagyták, hogy felszínre kerüljön, hogyan is éltem meg a választást, de egyrészt sosem voltam az a kifejezetten érzelmes típus, másrészt ha lett is volna bennem valami, akkor sem hagytam volna kiülni az arcomra, harmadrészt ezek csak kisebb mértékben zavarták mindennapjaimat. A magam részéről nem izgultam a vizsgák miatt: tudtam, hogy kiválóan fogok teljesíteni, maximum a gyakorlati részek jelenthettek volna minimális nehézséget, de biztos voltam abban, hogy minden eredményem kiváló lesz. Solace Barbon miatt egy fokkal jobban izgulhattam volna, de töredelmesen bevallottam, azért annyira nem viseltem szívemen a sorsát, hogy a minimálisnál jobban megmozgasson. Szívesen tanultam vele külön, mert azon ritka esetek közé tartozott, aki egyrészt fektetett energiát abba, hogy elsajátítsa az adott anyagot, másrészt érdekelte, harmadrészt értelmes is volt annyira, hogy ne érezzem feleslegesnek az energiámat. Nagyobb részt… Felelősséget azonban nem fogok vállalni a valós teljesítményéért, mert az már rajta múlott igazán.

Kicsit frusztrált a gondolat, hogy még mindig rajta múlott az nagy százalékban, hogyan reagál országunk, a társaság, az emberek, mert igencsak szerettem volna elkerülni a további felesleges agresszív megmozdulásokat. Örömmel tapasztaltam, hogy mióta kicsit jobban kezembe vettem az események fonalát és nagy erőket mozgósítottam arra, hogy apámat is meggyőzzem, azóta sokkal békésebb lett minden, így nagyobb esélyünk volt arra, hogy ne csak egy halom csonthalmaz maradjon, amin uralkodhattunk, illetve egyáltalán esélyünk legyen arra, hogy elnyerjük a nép bizalmát. Bár abban sosem voltam biztos, hogy Cassiusnak ez mennyire is volt érdeke vagy mennyire szeretne csak a magasból kormányozni. Rendkívül hálás tudtam volna lenni, ha nem az utóbbit szerette volna, mert akkor igencsak megnehezíti majd az amúgy sem túl egyszerű dolgomat. De ez még messze volt…

Jelen helyzetben igyekeztem minden lehetőséget megragadni, hogy annyi tudást és bölcsességet magamba szívhassak, amennyit csak tudtam. Fogalmam sem volt, mit fog hozni a jövő és akármennyire is úgy terveztem, hogy még van időm, bármikor megeshet, hogy cselekedni kell majd és akkor ki tudja, mikor lesz lehetőségem újra tanulni. Úgyhogy ennek fényében a fakultatív órákon is igyekeztem részt venni, köztük a main is. Szerettem közel tartani Barbont magamhoz, túl sok függött tőle, de közben nem akartam pórázon sem tartani (arra volt más valakim...): nekem is volt magán életem, így is többet voltunk együtt, mint amennyit igényeltük volna, illetve ő is kezesebb bárány volt, ha kapott egy kis teret, amit maximálisan megértettem és az fontosabb volt, hogy minimalizáljam a súrlódásainkat mindkettőnk és mindenki más érdekében is. Mindenesetre a mai napra jobbnak láttam együtt maradni. Solange kiesett így a hármasból, mert egyrészt nem akart Barbonnal lenni, másrészt én szerettem volna kihasználni a lehetőséget és olyan emberrel is szerettem volna együtt dolgozni, akivel alapvetően nem sodort volna össze a szél. Tekintetem megakadt Ashfordon. Nem lett volna az első, akihez mentem volna, de elismertem, hogy művelt és intelligens fiú volt. Ettől eltekintve biztos voltam abban, hogy hosszútávon falra másztam volna a melankolikus és művészi oldalától, de ha elővette a határozott, értelmes oldalát, az mindig szimpatikus volt.

Az meglepett viszont, hogy első komoly problémánk már az ostoba csapatnév választásnál előjött. Nem kifejezetten érdekelt a dolog, de azt nem voltam hajlandó eltűrni, hogy valami idióta, oda nem illőt csapatnevünk legyen. Már nem is emlékeztem, melyikünk volt az, aki bedobta, hogy akkor mindenki mondjon egy szót és az adja majd ki a nevünket, de ez meghozta gyümölcsét szerencsére. Persze a vétó jogával éltem volna, ha nem ugorták volna meg ezt az akadályt, de szerencsére intelligens társaim voltak és ezt ki is használták és izgalmasan véletlen volt az is, hogy egy logikus, összekapcsolható csapatnevünk jött ki a végén. Reméltem, hogy szerencsénk a gyakorlat során is ki fog tartani, mert bár mindhárman értelmesek voltunk, más oldalaink bizony szegényesek voltak bizonyos szempontból…

Nem teljesen tudtam hovatenni, hogy Barbon nekiállt cseverészni Ashforddal, nem ezért voltunk itt, de ha csak erre az egy kérdésre korlátozza azt, akkor nem teszek rá majd megjegyzést. Lehet, tényleg érdekelte a dolog. Egy pillantást vetettem a többiekre és hiába ugrottam volna bele a megoldásba, visszaemlékeztem a professzor úr szavaira, miszerint lehet, jobb, ha nem látjuk el teljesen a beteget, de legalábbis legyünk végtelenül alaposan. Igyekeztem ennek megfelelően cselekedni, de úgy tűnt, ezzel egyedül voltam.

- Barbon, szedd elő a jobbik éned! Ha ez az egyik barátod lenne, akkor is így ugatnál neki? – kérdeztem tőle megemelve a szemöldökömet, majd feltartottam a kezemet. – Várj, ne válaszolj… Valószínűleg igen… - forgattam a szememet, ahogy egy sóhajjal leguggoltam a bábu elé. Azt megadtam a fiúnak, hogy tényleg kicsit szürreális volt arctalan fabábukkal beszélgetni. Mármint legalább arcot rajzolhattak volna, de lehet, csak nem szerették volna, ha túl életszerű, mert az az érzékeny lelkűeket biztosan nehezen érintette volna. Azzal is egyetértettem, hogy így első ránézésre azért tényleg nem tűnt a világ végének ez a sérülés, de ez nem jelentette azt, hogy valóban csak erről volt szó. – Ezzel nem segítesz, ugye, tudod? Lehet más problémája is azon kívül, amit most látunk, de rendkívül szomorú, ha erre nekem kell rádöbbentselek… - mondtam még cinizmustól csöpögő hangon Barbonnak, majd visszafordultam a bábuhoz. – Helló! Lucinda vagyok, azért vagyunk itt, hogy segítsünk… - kezdtem, de rettenetesen idiótán éreztem magamat. Teljesen igaza volt Barbonnak, ez hülyeség így… Viszont nem zárhattam le annyival, hogy csak mesélje el, mi történt, az túl behatárolhatatlan, egyértelmű kérdések kellettek, amikre rövid, de érthető választ adott. És leterhelni sem szabadott túl sok kérdéssel. – Arra kérlek, hogy mondd el részletesen, hol fáj és írd körbe a fájdalmat, hogy milyen az. Látjuk, hogy a kezeden égési sérülés van és nem tudod megemelni, fejtsd ki ezt először és ha van más, azt is! – kezdtem ezzel, majd megvártam a válaszát. Közben Barbonra néztem, hogy mit tudott megállapítani a karján, ha már ő nézegette azt. – Ha lehet, ne mozgasd a csuklód, csak rosszabb lesz tőle. Igyekszünk minél hamarabb stalibilázni és segíteni… - mondtam nyugodt hangon. Nem nekem való ez az orvosi szakma, már most elfáradtam, hogy a kedvesebb énemet használtam, de nem akartam megijeszteni… A bábut?! Mindenesetre azért egy kis darabot leszakítottam a talárjából.

Amíg kifejtette a problémáját, felmértem a teste többi részét is szemmel, illetve ha volt olyan sérülése, fájdalma, ami eddig rejtett volt, akkor azt is. Aztán felálltam, hogy megnézzem a bájitalt, már amennyi maradt az alján a feldöntés után, hiszen ahhoz máris jobban értettem, mint az emberekhez. Azért közben igyekeztem visszacsatolást adni és reagálni arra, amit mondott, de közben óvatosan megközelítettem az üstöt. Azt láttam a taláron is, hogy zöld színű anyagról volt szó.

- Ashford, tedd magad hasznossá és tudd meg, mit főzött és mi okozta a balesetet. Nagyobb vizsgálódás nélkül a zöld színből és az égési sérülésből első körben vagy valamilyen robbanó főzetre vagy a kelések elleni bájitalra gondolnék. Ha nem követte az utasításokat és nem vette le a tűzről az üstöt, akkor a kiáramló gőzök okozhattak égési sérülést… Bár akkor a talárja is kilyukadt volna, nem? Csak foltos a talár anyaga vagy lyukas is? Mindjárt megnézem az üstöt is… - gondolkodtam hangosan, majd taláromat megfogva óvatosan hozzáértem és ha nem égetett, akkor kicsit megdöntöttem azt, hogy lássam, mennyire viszkózus az anyag, milyen a színe (a zölden kívül), milyen a csillogása, milyen az illata, egyszóval megpróbálom felmérni a fizikai tulajdonságait a bájitalnak és az üstnek is, illetve az előbb leszakított talárdarabot is beledobtam a bájitalba, hogy megnézzem, mi történik, majd hátrébb álltam, hogy ne essen bajom és így próbáltam leszűkíteni az opciókat, ha esetleg a bábu nem emlékezne vagy nem beszámítható a baleset után. Addig nem álltam volna neki ellátni a karját, amíg nem szűkítjük kicsit az opciókat és bíztam abban, hogy a fiúk is hasznosabbá teszik majd magukat, mint eddig, különben katasztrofális lesz a teljesítményünk.

Lassan egy hete, hogy a második próba is véget ért. Kifejezetten elégedett voltam az eredménnyel, mert nem csak Barbon első helye volt viszonylag kedvező számunkra, hanem a többieké is. De Saint-Vinanttal nem tudtam mit kezdeni, kiesett, nem az ő napja volt vagy csak tényleg ennyire életképtelen volt, illetve ha O’Hara is kicsit előrébb végzett volna, akkor az még jobb lett volna, de így is megnyugodtam. Bíztam abban, hogy ez az eredmény elégséges mindenféle elégedetlenkedés elcsitításához az elkövetkezendő időben.

Tudtam, hogy Barbon nyerni akar, erre egyébként elég sok esélye is lehetett volna, ha nem lett volna olyan hisztis és sértődékeny. Valahogy meg kellett volna tanítani neki, hogy a körülmények ellenére is hozza ki a legjobbat magából, mert láthatóan kissé szétszórttá vált, ha tudta, hogy a saját céljaival ellentétes vagy legalábbis nem párhuzamos azzal az, amire kérték. Annyira bizonyítani akart, hogy ő több, mint aminek látták… Valahol megértettem, mert én láttam, hogy tényleg több, de nem pazarolhatta el az életét arra, hogy bizonyítson másoknak. Nyilván fontos volt a fejlődés, de nem a mások által állított mérce alapján, mert akkor nem több az ember, mint egy szolga, aki aláveti magát a másik igényeinek. De talán most már kicsit tisztábban látta ezeket és elindulhatott azon az úton, mely megmutatja neki, hogy teljesen felesleges sok esetben ezeken rágódni. Fejben kell tartani, számolni kell vele, de nem szabad, hogy befolyásoljon, pláne nem negatívan. Szerencséjére alapállapotban is meglehetősen erős volt, illetve ez a próba kifejezetten az ő asztala volt, ha már ezzel akart foglalkozni. Ettől függetlenül sok tekintetben nem voltam elégedett a teljesítményével. Olyan hibákat ejtett, amiket nem szabadott volna és ami tőle kifejezetten nevetségesnek hatott. Természetesen ezeket már elmondtam neki nagy vonalakban, és természetesen volt, amivel nem értett egyet, de abban talán megállapodhattunk, hogy nem jár rosszul, ha fejlődni szeretne, én pedig segíteni fogok neki. Barbont amúgy is azon emberek közé soroltam, akikbe érdemes volt energiát fektetni, így reméltem, hogy elgondolkodott azokon, amiket már mondtam neki.

Annak kevésbé örültem, hogy még mindig annak ittuk a levét, hogy Barbon szétcsúszott az ajánlat és a megszeghetetlen eskü miatt. Már sokkal összeszedettebb volt, de a próba előtt felhalmozott lemaradásait még mindig pótolnunk kellett. Ez természetessen csak minimálisan bosszantott, mert legalább az őszinte hajlandóságot láttam rajta, hogy szeretne felzárkózni, így meg egyértelmű volt, hogy szívesen segítettem neki. Tulajdonképpen sosem hajtottam el senkit, ha tanulásban kért volna segítséget, mert fontosnak tartottam, hogy értelmes, gondolkodó emberek kerüljenek ki az iskolapadból. Emiatt is hőböröghettek volna a fejesek. „De hát az ostoba bárányokat egyszerűbb irányítani, mint a tanultakat! Hogy akarod így összefogni az egészet?!” Erre mindig csak csalódottan a fejemet csóváltam. Ha arra volt szükségük, hogy vakon kövessék őket és ne értsék, ne kérdőjelezzék meg a rendszert, akkor rossz rendszert akartak építeni, mert titkolni akarták a valódi problémákat. Az én felfogásomban központi szerepet kapott a kritikus gondolkodás és az, hogy mindenki a legtöbbet hozza ki magából. Az én elképzelésemben a felvilágosult ember is látta, hogy ez hasznos volt és megérte részt venni benne, tehát nem volt értelme titkolni semmit…

Csak bólintottam egyet Barbonnak, ahogy beléptem az ismerős terembe. Gyönyörű volt, mint mindig. Szerettem itt lenni és kétségtelen volt az a hatalmas belefektetett munka, amit ezzel a toronnyal végeztek. Szerettem, ha az erőforrásokat értelmes helyre csoportosították és ennek a toronynak a visszaállítása kifejezetten annak minősült. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy vajon melyik terem a legszebb az összes közül.

-  Úgy érzem, túl sok még a felfedezetlen kincs a kastélyban, hogy ezt ki lehessen jelenteni, de valóban páratlan… - pillantottam fel a tetejére, ahogy táskámat leraktam az egyik asztalra. Barna bőrtáskámból előhalásztam a rúnaismeret felszerelésemet, majd helyet is foglaltam, amíg Barbon az időt húzta. Vagy átszellemült. Vagy nem tudom, miért simogatta a rúnákat, de addig én kinyitottam a könyvemet és olvasni kezdtem azt a részt, amivel ma foglalkozni terveztünk. Alapvetően türelmes embernek tartottam magamat, de ha sokáig tervezte nézegetni azt a termet, amit lassan hét hónapja is minden héten látott, akkor kénytelen leszek szólni érte, mert azt viszont nehezen viseltem, ha az időmet húzták. Mikor azonban végre megszólalt, kissé meglepetten pillantottam fel, nem erre számítottam most tőle. Leraktam a könyvet, kezem a pergamenen pihent, hogy ne csukódjon be.

- Ezt örömmel hallom… Bíztam abban, hogy előbb vagy utóbb belátod ezt. Ez nem jelenti azt, hogy fel kell venned a szemellenzőt, mert mindig tudnod kell, éppen hányadán állsz az emberek szemében, de ettől ennek még nem kell aktívan befolyásolnia téged. Ne hagyd, hogy leszívjanak! Elégedetlenkedők mindig lesznek, hát, én hol tartanék, ha minden véleményt hagytam volna betalálni? – emeltem rá a tekintetem, természetesen csak költői kérdés volt. – Illetve remélem, ez nem azt jelenti, hogy a szokásosnál is jobban teszel arra, hogy a szavaid, cselekedeteid milyen hatást gyakorolnak a körülötted lévőkre és a távolabbiakra is... - figyelmeztettem finoman, mert ezekről hajlamos volt elfeledkezni tapasztalatom szerint. Szavai után finoman megemeltem a szemöldökömet, próbáltam leolvasni róla, hogy most gúnyolódik, hazudik, próbálkozik vagy komolyan gondolja-e. – Valóban? Mivel érdemeltem ki ezt a kegyet? – kérdeztem enyhe cinizmussal a hangomban. Soha nem érdekeltem eddig ezt a fiút, pláne nem a véleményem, meg is vetett, kicsit furcsán csengtek hát a szavai hét év távlatából. – És mégis mivel kapcsolatban adsz éppen a véleményemre, Barbon? – néztem rá érdeklődve, tekintetem nem engedte szabadon az ő sötét szemeit, ahogy figyelmesen hallgattam a válaszát.

Május hetedike. Cassius egész évben ezt a napot várta, még ha valójában nem is mutatta igazán, csak a téli szünet óta. Itt volt az, amire annyira várt. Itt volt az, amit az elmúlt években épített. Ma el fog dőlni, hogy valóban elégséges volt-e az a rengeteg munka, amit ebbe belefektettünk. Ma el fog dőlni, hogy merre kell tovább induljak, hogy a saját céljaimat elérhessem…

Ahogy reggel készülődtem a szobánkban, számítottam arra, hogy esetleg minket is meglátogatnak majd, így egy csinosabb fekete ruhát öltök és még erősebb sminket teszek fel magamra. Ha másért nem is, akkor legalább azért, hogy megmondhassam apámnak, hogy igenis komolyan vettem minden szempontból a jövőnket, nem okoztam csalódást. Nem beszélgettünk a szobában. Tudtam, hogy Gardner már hetek óta idegeskedik az egész miatt, a szokásosnál is elviselhetetlenebb volt. Ivutro most sem zavart sok vizet, Rappaport meg egyértelmű döntést fog hozni. Úgyhogy a szobában feszültséggel teli csend uralkodott, de ez engem sosem zavart.

Hamar elhagytam a teret, hogy odakint csatlakozzak Morrishoz és a többiekhez. Barbon is köztünk volt, de ez sem lepett meg itt senkit. Az elmúlt időben sokat fejlődött azzal kapcsolatban, hogyan is kell viselkednie, hogy a lehető legjobban elsimítsa azokat a feszültségeket, amik a legnagyobb sebeket okoznák a jelen helyzetben. Természetesen azzal nem tudtunk mit kezdeni, hogy nem lehetett mindenkinek jót tenni. Bíztam abban, hogy az elmúlt időszakban azért felfogta azt, hogy a személyes fájdalmak és lemondások szükségesek voltak ahhoz, hogy a nagyobb jó megtörténjen, esetünkben egyelőre azzal is megelégedtünk, hogy nem történt azóta semmilyen komolyabb ügy vagy bántalmazás és nem csak azért cselekedett így, mert az eskünk kötötte. Nem szerettem volna, ha feleslegesen úgy tekintenek ránk, mintha agresszívak vagy támadóak lennénk, én legalábbis elhatárolódtam ettől a résztől. Nekem nem ez volt a célom, de még messze volt az, hogy valóban érvényesülhessek is, addig meg ilyen átmeneti megoldásokkal próbáltam biztosítani azt, ha ne omoljon minden romokba, mire oda jutok, hogy valóban tudnék cselekedni. Tudtam azt is, hogy mindenki úgy gondolta, egy és ugyanaz az eszme éltetett bennünket és be kellett vallanom, ritkán nagyon jól esett volna, ha elmondhattam volna, hogy ne vegyenek egy kalap alá azokkal, akik ostoba módon igyekeztek változást hozni, ráadásul olyan metódus alapján, ami nem szolgálhatott valós és tartós, szilárd alappal. Az eszméik alapján nem lehetett társadalmat építeni, nem hosszú ideig legalábbis. Számtalan példa volt arra, hogy amit szerettek volna elérni, az nem működött, ezért kellett valami újdonságot bevezetni. Nem tagadtam, aranyvérűként sokkal több lehetőségem nyílt az életben, mint egy magnix születésűnek vagy akár csak egy félvérnek és ezt próbáltam kihasználni, de nem úgy, ahogy mindenki igyekezett ezt gondolni rólam: én tényleg szerettem volna, ha sikerülne egy olyan társadalmat felépítenünk, amiben mindenki hasznos tagja a közösségnek a maga részét kivéve.

Nem kifejezetten érdekelt, hogy mennyire rendezte le Orville és Barbon a konfliktusát vagy hogy volt-e valódi sérelem ebben. Elvártam tőlük, hogy ilyen helyzetben a maximális együttműködést produkálják legalább addig, amíg a színfalak mögé nem értünk. Morrisban bíztam ilyen téren, már számtalanszor bizonyította, hogy felfogta szerepünk ezen oldalát is és hogy kifejezetten jó színész volt. Barbontól tartottam hát egy kicsit, hiszen hajlamos volt azzal lázadni, hogy csak azért sem úgy cselekedett, ahogy elvártuk, de mivel kötötte az eskü, nem is cselekedhetett volna másképp. Azért szerettem volna hinni, hogy minimálisan tényleg képes volt elvonatkoztatni az őt ért sérelmektől, hogy lássa, mi a valódi értelme ennek az egész herce-hurcának. Amint önmagától megjelent közöttünk és igyekezett abszolút úgy tenni, mintha velünk is akarna lenni – már a maga limitált előadási készségével -, én is jobban megnyugodtam. Nem volt kedvem még harcolni vele is, így nem bántam, hogy egyébként lehetett vele értelmesen is beszélni, bevonódott tehát ő is.

- Meglátjuk… - válaszoltam röviden és tömören Barbon kérdésére. Láttam mindkét lehetőséget magam előtt, így hát nem szerettem volna nyilatkozni és Cassius sem, amíg nem volt végleges eredmény. Egyszerre vágytam arra, hogy otthon legyek én is és részt vegyek ebben az egészbe, hogy kicsit megmutathassam, mire is vagyok képes és örültem annak is, hogy kimaradtunk belőle, mert féltem, hogy nem abba az irányba ment volna ez, amelyhez szívesen adtam volna a nevemet. Már persze a felszínen túl nézve. Bár ha az utolsó próbára jönne, biztosan mindenki gyanakodna, hogy valamit terveznek, pláne az esetek után…

Csak fejemmel biccentettem, hogy induljunk meg, ezúttal fontosabbnak tartottam, hogy Barbon, Morris és én menjünk együtt, így szemmel jeleztem Nathanielnek és a lányoknak, hogy várjanak a következő körre. És hogy ne vegyék magukra… Odabent magabiztosan mozogtam és miután leadtam a pálcámat, határozottan léptem be a fülkébe. Egyetlen pillanatig gondolkodtam csak el azon, hogy melyik szavazat érte meg nekem jobban. Ha Picqueryre szavazok és ő nyerne, saját erővel újrakezdhetem, kezdhetjük, hogy a semmiből bizonyítsuk be, hogy a Noctua Tenebrosa nem az pontosan, amire gondolnak most. De az nagyon sok munka, nagyon sok ármánykodás és végtelen emberen keresztül vezet valójában. A családomat nem sajnáltam, rajtuk keresztülgázoltam volna, de túl sok embert érintett ez egyelőre, nekem meg még nem volt akkora hátszelem, hogy könnyedén menjen. Ha apámra szavazok és nyer is… Akkor könnyebben kaphatok figyelmet, jobban meg tudom mutatni magamat, de akkor azon keresztül kell tevékenykednem, amit ők megálmodtak. És ott a hosszú folyamat az lesz, hogy ha sikerül feljebb kerülnöm a rangsorban, akkor olyanná formáljam az ideológiát és az embereket, amik a valódi, működőképes célt szolgálják. Ebben az esetben sokkal nehezebb lesz megmutatnom a valódi énemet. Nehezebb lesz bizonyítanom, nagyobb esély van arra, hogy sok ideig a háttérből kell rángatnom a szálakat, ami nem volt baj, ha mégsem jött volna be a terv, akkor el tudtam rejteni magamat a nagy emberek mögött… Megint messzire kalandoztam, túl sok terv, túl ötlet, túl sok lehetőség került a szemem elé mindkét lehetőséget látva. Végtelennek tűnt ebben az apró fülkében.

Egy sóhajt követően húztam be az ikszet Cassius neve mellé. Egy pillanatig leterhelt az a súly, hogy mennyi teendő van még addig, hogy valami valós változás lehessen és egy pillanatra úgy éreztem, most még kitérhettem ez elől, ha akartam volna. Most még beállhattam volna apám árnyékába, harmadik gyerek és lány is voltam. Semmit nem kellett teljesítenem valójában. De hát Lucinda Yaxley nem arra született, hogy az idióta családtagjainak az idióta döntései mögé beálljon. Ahhoz túl büszke és céltudatos voltam. Úgyhogy akármennyire is fárasztó, hosszú és fájdalmas lesz ez az út, a cél a szemem előtt lebegett és ez fog hajtani akkor is, mikor fel akarnám adni az egészet. Mert ez egy igen magányos út volt akkor is, ha Orville teljes támogatottságát élveztem és a többiek is mögöttem álltak. A legnagyobb döntéseket úgyis egyedül kellett meghoznom a legrosszabb pillanatokban, mert tőlem várták. De én készen fogok állni rá. Mert erre tettem fel az életemet.

Világ életemben jól szórakoztam azon, hogy a férfiak mekkora hangsúlyt fektetnek abba, hogy asszertálják dominanciájukat. Mennyire nevetséges is volt ez! Ahogy egy bölcs uralkodó mondta régen: akinek azt kell hajtogatnia, hogy „én vagyok a király”, az nem igazi király. Apám egészen ügyes volt ebben a játszmában, s mégis a legtöbb férfi elbukott a nőkkel szemben - ő is. Olyannyira igyekeztek bizonyítani, hogy szükség van az ő erejükre, hogy maguk lettek nevetségük tárgya. Valójában felénk nem bizonyítottak semmit, egymás között próbálták fitogtatni, melyikük is alkalmasabb egy-egy szerepre. Minél jobban próbálták felém azt közölni, hogy Orville vagy akármelyikük is egy fikarcnyit felettem állt volna, annál kevésbé tudtam komolyan venni őket. Semmi mással nem lehetett jobban tiszteletet kivívni, mintha a másik elismerte az adott személy képességeit és valódi helyzetét, de ez a legtöbb férfiből hiányzott. A kompenzálás ezen fajtája sajnálatra méltó és a gyengeségnek egy elég erős jele volt. A tisztánlátás fontos volt a mi köreinkben és ha valódi eredményeket akart elérni az ember, nem volt idő ilyesfajta magamutogatásra vagy versengésre. Az én szemléletemben nem számított se nem, se helyzet, se vér: a képességek, célok, rátermettség volt az, ami megmutatta, alkalmas-e valaki azokra a feladatokra, melyeket kitűztem.

Mélyen valahol pedig megvetettem és talán mérgelődtem amiatt, hogy továbbra is megpróbáltak elnyomni csak azért, mert lány voltam és fiatal. Természetesen tisztában voltam azzal is, hogy tudatosan nem mutogattam képességeimet túlzottan: nem akartam idő előtt feltűnősködni, ki akartam várni, az árnyékokban szerettem volna építkezni, s a megfelelően felépített háttér után valódi lépést tenni. Ettől függetlenül nevetséges volt, hogy egy ilyen modern társadalomban is képes volt a társadalom krémjének nevezett réteg olyan poros eszméket vallani, mint a férfi-női alárendeltség. Régen el kellett volna hagynunk és talán ezért vetettem meg ezt: visszafelé rántott, nem engedett a haladásnak és ezt nem tűrtem.

Most mégis inkább csak jól szórakoztam, mert feltétlen biztosra akartak menni, hogy ki a főnök, de ezek csak a felszínen tűntek működőképesnek: biztos voltam benne, hogy Cassius és Orlan is tisztában volt mélyen azzal, ki hordja nálunk a nadrágot és hogy ez nem fog változni egyhamar. Persze ha nekik megnyugtató volt olyan ostobaságokra fecsérelni az idejüket, minthogy Orville hogyan üdvözöl vagy tölt-e nekem a borból - amik valljuk be, igencsak úriemberhez méltó cselekedetek lettek volna és amiket kifejezetten kedveltem Morrisban, mert amennyire tudta felsőbbrendűnek képzelni magát helyzete miatt, annyira sosem fájt neki ilyen apró gesztusokkal mégis megmutatni, hogy egyébként nem az a poros, beképzelt és gőgös fiú volt, mint amit most a szüleink próbáltak kipréselni belőle, hanem igenis partnernek kezelt és megvolt benne az, ami a legtöbb férfiből köreinkben hiányzott. Csak reméltem, hogy ezeket a férfiak nem ölik ki belőle.

- Nem kell ez a szenvedés, Orville. Nem arra kértelek, hogy költözz oda hozzám. Felajánlottam, hogy tölts több időt velem, hogy hatékonyabban tudjunk együtt dolgozni, de ez nem jelenti azt, hogy éjt nappallá téve velem legyél ott. Persze a te érdeked is, hogy felkészültek legyünk, de ha nem kívánsz élni a lehetőséggel, akkor megoldom egyedül is, tudod jól - néztem rá felhúzott szemöldökkel, tényleg nem voltam kíváncsi a felesleges hisztijére. A játékos megszólalására csak megforgattam a szememet, de fejcsóválásom közben egy halvány mosolyt azért megeresztettem felé. Azért egyetlen tizedmásodpercig úgy villant meg a szemem, mint ahogy a hálószobában beálló feszültség – legyen szó akármilyenről – mellett is egy pillantásomba került vetkőzésre bírni a fiút. Jól ismerte már ezekben a helyzetekben a jeleket, én pedig örültem, hogy nem kellett feleslegesen jártatnom a számat. Az egy villanás csak arra szolgált, hogy kicsit kibillentse őt magabiztosságából, mintegy apró, édes bosszúként az előbbi megszólalásáért, de aztán már el is indultunk kifelé. Nem itt és nem most.

Egy hosszú pillantást vetettem Morris arcára, ahogy belekezdett. Nem erre számítottam, be kellett vallanom, és kényelmetlenül is ért a mondata. Volt idő, mikor vakon hittem abban, hogy Lucinda Yaxleynek bizony nincsen senkire szüksége ahhoz, hogy megvalósítsa terveit és álmait. Persze a kevésbé szép oldalról kellett megtanulnom, hogy lehetek akármennyire erős is, ebben a világban senki nem boldogul teljesen egyedül. Akkor nem, ha ilyen hatalmas terveket dédelgetett.

- Mondtam már, Orville… Mindig szívesen veszem a társaságodat, de ezt te is tudod. Ha mégsem, azt szerintem elég egyértelműen szoktam jelezni… - néztem rá jelentőségteljesen, de már nem volt olyan szigorú az arcom, mint eddig. – Természetesen ha apád már úgy számolt, hogy együtt tértek haza, nem akarom elrontani a családi idillt… Anyád is biztosan rettenetesen aggódik a kicsi fia miatt, nem? Hiszen Yaxleyék veszélyesek, ki tudja, mit teszünk veletek annak ellenére, hogy ez elvileg ünnepnap… Vétek lenne még egy napig kétségek között hagyni, igaz? - néztem rá fürkészően. Ez volt az első tesztje. Kíváncsi voltam, kit választ majd. Elég egyszerű, talán elég átlátszó is volt, mégis érezhette a súlyát annak, amit kértem tőle: mostantól én voltam az első az életében. Mostantól én voltam a családja, még ha össze nem is kötöttük az életünket egyelőre. Habozás nélkül kellett engem választania, de bíztam abban, hogy az elmúlt egy-másfél év tudatosan készülése meghozta a gyümölcsét és további felesleges kör nélkül már belé van égetve ez. Már ha magától nem ez lett volna az alapbeállítás.

Kedveltem benne az egyenességét. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt hatással rám. Ha nem lett volna az életem része, biztosan jobban hasonlítanék a többi Yaxleyre: kígyók sziszegései és alaktalan hangok alkották szavainkat, melyek a vállak mögött suttogták kétértelmű szavaikat. Sikamlós volt, megfoghatatlan, nem egyértelmű. Orville mellett én mégis felvettem egy réteg egyenességet, azaz ha nem is voltam mindig teljesen egyértelmű, igyekeztem felesleges körök nélkül elmondani, amit gondoltam. Általában nem zavart, ha a véleményemet kellett kifejtenem, persze óvatosan kellett bánnom valódi gondolataimmal, de ezeket a készségeket mind-mind Orvillenek köszönhettem. Egy pillanatig azért mérlegeltem szavait. Egy részem – az igencsak kontrollmániás és mindent tudni akaró oldalam – görcsösen szeretett volna ragaszkodni ahhoz, hogy mindenről számoljon be nekem. S habár biztos voltam benne, hogy továbbra is én leszek az irányító leginkább, ezzel túlságosan eltoltam volna a mérleg nyelvét és tudtam, hogy Morris azért igenis szeretett volna egy nagyjából egyenlő kapcsolatban lenni. Ezt a kompromisszumot pedig meg kellett hoznom ahhoz, hogy a legtöbbet kihozzuk magunkból és egymásból is. Engednem kellett hát, bár a bizalom nem tartozott az elsődleges kártyáim közé, amiket könnyűszerrel osztogattam volna. Ettől függetlenül tény és való volt, hogy a vőlegényem volt a legbizalmasabb ember az életemben és ezt szerettem volna megtartani.

- Rendben van. De figyelmeztetlek, hogy nem tűröm, hogy ez idővel oda fajuljon, hogy egyre kevesebbet osztunk meg, esetleg tudatosan titkolózunk a másik előtt. Ketten együtt tudunk olyan erőre szert tenni, ami segít megvalósítani a terveinket, egy ilyen hozzáállás pedig romboló lenne. Remélem, elég világos voltam - néztem rá jelentőségteljesen. Érezhette, hogy ez magamra is vonatkozott, bár azt nem tettem hozzá, hogy ha idővel úgy tűnt volna, mégsem volt alkalmas a feladatra, amelyre szántam vagy szántuk, akkor nem féltem megszegni ezt és saját szájízem szerint cselekedni. Bíztam abban azonban, hogy erre nem fog sor kerülni.

Legtöbb esetben igenis szándékom volt magamhoz láncolni a pillantásommal, mozgásommal, szavaimmal, most mégis szerettem volna, ha minél tisztábban gondolkodott volna, mert ez a beszélgetés sorsfordító volt az életünkben és nem akartam, hogy a hatásom alatt nyilatkozzon. Teljes valójára voltam kíváncsi most, éppen ezért bár pillantásom mindig fürkésző volt és átható, most nem tartalmazott mellékzöngéket. Ilyen ígéreteimet, ajánlataimat későbbre tartogattam, méghozzá egy kis meglepetéssel fűszerezve. Úgyhogy csak csendben hallgattam, miközben Hüpatiára bíztam magamat teljesen. Az egyik kedvenc, elrejtett helyünk felé ment, de még nem jártunk annyira a közelben és egyelőre nem is gyorsított. Lassan mosolyodtam el, ahogy belekezdett a második felébe és nem is hallgattam végig kivételesen.

- Tudod, Orville, nem értek annyira az emberi lélekhez, mint mások. Tudom, hogy kívánod a testem -   néztem egyenesen a szemébe tárgyilagosan, de nem engedtem el a pillantását, cserébe semmilyen csábításra utaló jel nem volt most ott. – Azt is tudom, hogy… Érzel valamit irántam. De valójában sosem mondtad el, mi ez. Tisztelet? Csodálat? Gyengédség? Szeretet? Szerelem? Abban sem vagyok biztos, hogy te elgondolkodtál-e már ezen, én sem szoktam firtatni, de… Most más helyzetben vagyunk… Mit érzel irántam, Orville? - tettem fel a kérdést. Még sosem voltam vele ilyen őszinte és egyenes ebben a témában, de fontosnak tartottam, mert ezzel is terveznem kellett és nem ártott tisztában lennünk ezekkel. Türelmesen megvártam ezúttal, hogy válaszoljon, csak utána folytattam.

- Nem gondolom, hogy hátrányunkra válik, ha objektíven is nézzük ezt az egészet: való igaz, hogy partnerségre adjuk a fejünket. Tudunk erőt meríteni abból, hogy nem hagyjuk, hogy teljesen elvakítsanak az érzelmek, mert akkor egymás gyengepontjai leszünk. Így is valamennyire… - vallottam be. Tudták volna ellenem használni a vőlegényemet, ha akarták volna és biztos voltam abban is, hogy fordítva is így volt. De azt is tudtam, hogy lett volna olyan helyzet, amiben azt mondtam volna, hogy a céljainkat választom és nem őt. És reméltem, ez fordítva is így volt… Egy pillanatra ellamentáltam azon, hogy mit szeretnék jobban: kordában tartani biztonságos keretek között vagy szeretnék építeni a vehemenciájára és a tűzre, ami benne lobogott? Biztonságra játszottam vagy megpróbálkoztam a veszélyesebb, de nagyobb sikert hozó úttal? Felkészültem hát egy meglehetősen hosszú monológra, ami ritka volt tőlem. – És nézhetjük nagyon felnőtt fejjel, hogy mióta tudjuk, hogy elrendezett házasság „elszenvedői” leszünk, még ha esetünkben ilyen kedvezően is jött ki a lépés - megejtettem felé egy lágyabb, kedvesebb mosolyt, amellyel szinte csak őt szoktam megajándékozni. – De ne mondd nekem, hogy téged nem zavar, hogy áruként kezelnek minket. Állatoknak, tárgyaknak, eladható portékának - mondtam magamhoz képest hevesebben. Tudtam, hogy zavarja, de fel kellett vezetnem valahogy. – Engem, Lucinda Yaxleyt, ne mérjenek se sárkányban, se pénzben, se tojásban, se semmiben. És a vőlegényemet se… Ahogy mondtad: sokra teremtettünk, de korunk elfelhősíti a feljebbvalóink látását. Tudom, hogy idegesítő, engem is zavar. De akár ki is használhatjuk ezt: megmutathatjuk nekik, hogy ketten együtt is vagyunk annyira erősek, amit ki sem néztek belőlünk. Nem úgy akarok elhíresülni, mint a Yaxley-ház harmadik gyereke, aki ráadásul lány is… Meg akarom mutatni, hogy a nevem és helyzetem ellenére is méltó vagyok arra a rangra, amit készülünk elérni és te is. Ketten akarom elérni ezeket a célokat, ketten akarom kiépíteni a nevünket, Orville. És tudom, hogy téged is frusztrált, hogy egy adás-vételi szerződés részei, eszközei voltunk, mert te is úgy gondolod, hogy többre vagyunk hivatottak. Építsünk hát arra, hogy bár objektíven is látjuk ezt, a kapcsolatunkban hatalmas erő rejlik. Nagyobb, mint gondolnák. Használjuk ki, hogy tudjuk egymást erősíteni, segíteni és együtt egyre előrébb jutni, jó? - néztem rá, szememben a megszokott higgadtsághoz képest most egy egészen ismeretlen tűz égett. Bíztam benne, hogy sikerült építenem a fiú felsőbbrendűségére és vágyára, hogy valami nagyot érjünk el. Ha sikerül feltüzelnem és kordában is tudom tartani, akkor olyan szinten fogja törni előttünk az akadályokat, hogy öröm lesz nézni. Orville erős volt és képes volt arra, hogy mindent legyőzzön, ami elé mert állni, de irányítani kellett, hogy ez a hatalmas erő a megfelelő irányba menjen, mert hajlamos volt kissé eltérni. Ahogy az óvatosságra is figyelnem kellett, bár bíztam magunkban, nem szabadott elhinnünk, hogy legyőzhetetlenek lennénk, mert az fogja okozni vesztünket. Ezzel most nem terheltem Morrist, most lelkesíteni szerettem volna, majd én figyelek erre is és egy alkalmasabb pillanatban óva intem.

Ahogy arról beszélt, hogy kettesben és mások előtt hogyan képzeli el az erőviszonyokat, lassan és féloldalasan mosolyodtam el, s ahogy Hüpatia kicsit közelebb lépdelt Homéroszhoz, kinyúltam egyik kezemmel, hogy megfogjam az állát, s hüvelykujjammal végigsimítsak az alsó ajkán. Mióta beléptem a szalonba, ez volt az első alkalom, hogy hozzáértem. Tudatosan kerültem a fizikai kontaktust, tudtam, milyen hatást váltottam ki belőle vele legtöbbször, bár tény és való volt, hogy nem mindig.

- Nem csak a párnák között vagy az enyém mindenestül, Orville Austin Morris… A többiek között is és mindenhol. Ahogy én a tied… A mai nap után ehhez kétség sem férhet ugyebár - mosolyogtam rá sokat ígérően. Tudtam, hogy nem ezt a választ várta pontosan, de bíztam abban, hogy a mosolyomból és reakciómból egyértelmű volt, hogy megértettem kívánságát. Persze a többiek fejébe nem láttam bele, nem tudtam, pontosan mit gondolhattak rólunk, még ha tippjeim lettek is volna. Bízhatott hát abban, hogy nyilvánosan nem fogok hierarchiális rendszert kialakítani. Egészen addig a pontig, amíg meg nem próbál elnyomni valamilyen módon vagy nem érzem szükségét annak, hogy fellépjek valaminek a megoldása érdekében. De az, hogy én, Lucinda Yaxley, kimondtam, hogy az övé vagyok… Ennél demokratikusabb ígéretet nem kaphatott tőlem, hogy egyenrangú partnerek leszünk, amennyire tudunk. Reméltem hát, hogy ez elég neki. Elvettem a kezemet, ahogy még egy utolsó gondolatot hozzáfűzött. Érdeklődve hallgattam, majd röviden felnevettem a szóhasználatán. Be kellett vallanom, hogy valahol azért izgalmas gondolat volt, hogy védelmet kívánt nyújtani, még ha belül azért szórakoztatónak is gondoltam valamennyire.

- És milyen oltalmat kívánsz nyújtani számomra? - dobtam vissza neki a kérdést, hisz annyi féleképpen lehetett értelmezni ezt. Lehetett fizikai védelem, de gyanítottam, hogy ezt nem gondolta szükségesnek megjegyezni kifejezetten. Gondolhatott a lelki oltalomra, ami igencsak kifejtést igényelt, mert nem tudtam, mire gondolt ebben a kontextusban. Jelenthetett partneri oltalmat is: arra kért akkor, hogy ő legyen mindig az első az életemben, ő legyen a menedékem minden helyzetben. Lehet, családfőként akart védelmet nyújtani, s félt, hogy önállóságommal kibújok a szárnyai alól. Talán teljesen másra utalt. Ki tudja. Még rengeteg kérdésem volt, de egyelőre hagytam, hogy végiggondolja ezeket, nem akartam nagyon leterhelni. S mintha ezt Hüpatia is megérezte volna, egy kicsit gyorsabb sebességre váltott, hogy még világosban gyönyörködhessünk kedvenc helyünkben. Jó tíz perc múlva tettem fel majdnem ugyanazt a kérdést, mint előbb, ugyanis igyekeztem minden kérdést előbb feltenni, hogy ha ugyanazt megkérdezné, akkor válaszomat tudjam simítani az ő álláspontjához valamennyire.

- Hogyan látod magadat, magunkat pár év múlva? És hogy képzeled a jövő évünket?

A forró elől menekülve léptünk be a ház kapuján, ahol megálltunk és vártuk, hogy apám befejezze a megbeszélést a ház gondnokával. Igazából rettenetesen unalmas és jelentéktelen volt, így pár perc után beleszóltam a beszélgetésbe.

- Elnézést kérek... Nathaniellel felmegyünk, ha nem baj. Kérsz valamit inni? - pillantottam apámra. Láttam rajta, ahogy megfeszült az állkapcsa, hogy haragszik, amiért félbeszakítottam, de nem zavart kifejezetten.

Hasonlóan kimért hangon válaszolta, hogy mehetünk, mint én. Csak egy pillantást vetettem Nathanielre, majd elindultunk a lift felé, hogy minél hamarabb fent legyünk. Tudtam, hogy mindig is utált egyszerre túl sok időt tölteni az apám közvetlen közelében. Biztos valami ilyesmi járhatott a fejében, hogy „Kurvára nem szeretek viselkedni, legalábbis úgy, ahogy azt elvárnák a magamfajtától”. Erről adott tanúbizonyságot, hogy idegesen járt a keze, dobolt a combjának oldalán és a szája belsejét rágta, hogy véletlen se mondjon olyat, amit megbánna utána. Láttam rajta, ahogy megszólaltam, hogy elmondhatatlanul hálás nekem, majd biccentett az öreg felé, s széles vigyorral fordított hátat. Amint elindult a lift, nyújtózkodott egy nagyot.

- Te vagy a legjobb, Lu. Esküszöm bazdmeg, legalább tíz évet öregedtem, hogy visszafogtam a pofám… - mondta kissé frusztráltan. Csak egy pillantást vetettem a mellettem álló fiúra.

- Nem miattad kértem, elhiheted... Én is ugyanannyira elfáradtam ebben a herce-hurcában, már csak arra várok, hogy leüljünk végre és tíz percig csend legyen... De nagyon szívesen – sóhajtottam hasonlóan frusztráltan. Mindig is kikészítettek az inkompetens és idióta emberek, ma pedig különösen sokhoz volt szerencsénk. Legalább Nathaniel jól szórakozhatott a mai nap. Hosszú volt az út a legfelső szintig - külön bejáratunk volt a liftből, elvégre az egész szint a mienk volt -, úgyhogy addig a tükörben megigazítottam a frizurámat és megnéztem, mennyire voltam elgyötört állapotban az egész nap után. Próbáltam nem észrevenni a tükörben Nathaniel fintorát a csendre. Biztos voltam benne, hogy az járt a fejében, hogy „eddig is kussban voltam, már a vért szívom a nyelvemből, annyira moderáltam magam!” Elmaradhatatlan volt a drámai sóhaja is és bal tenyerét végigcsúsztatta lassan az arcán fentről lefelé. Enyhe utalás volt ez, hogy nem igazán értett egyet velem.

- Pedig kussoltam, Lu, egész nap alig szóltan egy kicseszett szót, az is olyan rohadt unalmas volt, hogy inkább kitéptem volna a nyelvem... - szenvedett hangosan, miközben ő is magát bámulta a tükörben, majd rávigyorgott a tükörképére, még kacsintott is neki és megállapította, hogy most is jól nézett ki. Persze szememmel követtem a szenvedését, de ennél többet nem voltam hajlandó áldozni a teljesen felesleges letargiájára.

- Tudom, Nathaniel. Tőlem aztán elengedheted magadat, ha attól könnyebb... De tőlem ne várj sokat most csak úgy - néztem rá a tükröt használva. Rövidesen megállt a lift, mi meg kiszálltunk belőle, miután meggyőztük a rendszert, hogy igen, mi jogosultak vagyunk a belépésre. Egy rövid folyosó választott már csak el minket attól, hogy végre a lakásba léphessünk. Nathaniel még rám vigyorgott a tükörből, majd játékosan sarkon fordult, hogy ruganyos léptekkel induljon el végre befelé. Zsebéből előhalászta a dobókockáit és azokkal kezdett szórakozni.

- Jövőhét végén Vegasba megyek, apádtól reggel kértem engedélyt. Margery fel akar venni pár arcot a showba és szeretné, hogy ott legyek. Amúgy is jobban értek ehhez, mint ő. Eljöhetnél. Bemutatnám Ottót – mondta. Szavai könnyedek voltak, de én átláttam rajtuk. Nem volt otthon, mióta meghaltak a szülei, s azóta csak röpke félév telt el. Az eltelt idő alatt nagyjából összerakta magát a fiú, de csak azért, mert elképesztően jól rejtette a valódi érzelmeit.

- Hm... - válaszoltam az elejére, elgondolkodtam a szavain, miközben őt néztem oldalt pillantva. Rég nem volt már ott, kíváncsi voltam, hogyan reagál az egészre. Vajon ez segélykiáltás volt részéről? - Szívesen elmennék megnézni Las Vegast. Még sosem voltam és szívesen megismerkednék velük is, igen. Köszönöm a meghívást! - mondtam neki, ahogy beléptünk az ajtón. Vigyorogva biccentett nekem, de nem fogja bevallani, hogy megkönnyebbült. Ha ott vagyok én is, lehet fesztelen, tud minden másra koncentrálni, a tény helyett, hogy... Ahogy beljebb léptünk, Nathaniel szinte azonnal meg is feledkezett mindenről, ahogy rám pillantott magához képest meglepő komolysággal, mert valami rossz előérzete támadt. Én is megtorpantam, én is éreztem, amit ő: valami nem stimmelt. Intettem Nathanielnek, hogy várjon és vegye elő ő is a pálcáját. Egyelőre nem használtam, rajtunk volt még a nyomjel is, nem szabadott, de ha arról lett volna szó, ez nem érdekelt volna, ha az életem múlt rajta. Léptem egyet előre, hogy belássam a nappalit, a falhoz húzódtam, de egyelőre nem láttam semmit. Szememmel intettem Nathanielnek, hogy ő is nézze meg azért, aki velem egyszerre kapta elő a pálcáját, nem várt senki engedélyére. Izgatottság futott végig rajta, legszívesebben kirohant volna a fal takarásából és szembenézett volna a fenyegetéssel - a bujkálás nem az ő stílusa volt, elég ironikus, nem? Ám amíg nem tudta, mi váltotta ki ezt az érzést, addig nem ért a képességével semmit. Bocsánat, „lófaszt sem ért”, ha az ó szava járásával akartam élni. Folyamatosan szemmel tartott engem, közben a környezetet pásztázta és mivel nem hallott ő sem semmit, pálcáját készenlétben tartva biccentett nekem. Elég erősen igyekeztem jelezni, hogy nincs helye az eszetlenségnek, és örültem, hogy egyelőre megregulázta magát. Mikor mindketten meggyőződtünk arról, hogy nem látjuk a veszélyt, léptem még egyet előre, de továbbra sem történt semmi. Az idegeink pattanásig feszültek és felmerült bennem, hogy lépjünk vissza és várjuk meg apámat, de úgy éreztem, már nincs visszaút: nekünk kellett ezt megoldani. Láttam Nathanielen, hogy nagyon idegesítette, hogy nem tudta, honnan eredt ez az érzés. Borsódzott a háta, bizseregtek az ujjai, az izmai megfeszültek, mert zavarta, hogy egy helyben várta, hogy házhoz jöjjön a szar pofon. Lassan sétáltam be a nappaliba, majd intettem Nathanielnek is, hogy jöhet, ha eddig nem tette volna. Egyszerre mozdult velem, tekintete folyamatosan ide-oda járt és most kivételesen úgy érezte, én beszéltem helyettünk feleslegesen.

- Megnézem a hálókat, te pedig a konyhát és a fürdőket! Biztos, hogy van valami, ami... - mondtam, ahogy lassan sétáltam, de nem tudtam befejezni a mondatot, mert hirtelen kattanó hangot hallottunk és a panorámaablak, mely az egész falat elfoglalta, millió darabra tört, hogy utána a mágiával átitatott üvegcserepek felénk induljanak. Ösztönösen emeltem a pálcámat, hogy magunk köré emeljek egy védőpajzsot... Talán egy pillanattal hamarabb vette észre a veszélyt, mint én. Egy alakot látott, egy eltökélt pillantást és azelőtt cselekedett, hogy végiggondolt volna bármit is.

- Lu! - ordította a nevem, ahogy felém vetette magát és beterített a testével. Szorosan vont magához és a kanapé mögé húzott minket. Már éppen mondtam volna ki a varázslatot, mikor egy nyekkenéssel belém szorult a hang: Nathaniel letarolt és mielőtt megvédhettem volna magunkat, ő idióta módon inkább a testével próbálta védeni az enyémet. Sosem voltam egy hatalmas érintés mániás ember, igyekeztem távolságot tartani a legtöbb embertől, most mégis úgy kapaszkodtam ebbe a fiúba, mintha az életünk múlott volna rajta - ami így is volt jelen helyzetben. Nagy puffanással érkeztünk a földre, testünk csak egy része volt védve: szerencsére a mellkasunkat pont takarta a kanapé, de a lábunk és a fejünk is védtelen volt. Nathaniel felordított, bár a fájdalom nem jutott el azonnal a tudatáig, csakis az hajtotta, hogy engem biztonságban tudjon. Tudtam, hogy nem hitt a varázslatom sikerességében. Biztos valami ilyesmi járhatott megint a fejében, hogy „Kis szaros kölkök vagyunk csak egy felnőtt faszkalap akaratával és tudásával szemben, azt tettem, amivel minimális esélyt adtam magunknak, legfőképp neked, Lu…”

Önkéntelenül karoltam át a fiú fejét, hogy a karommal védjem azt, ahogy meghallottam az ordítását és én is behúztam a nyakamat. Éreztem a rengeteg apró szúrást a felkaromon, az alkaromon, a kézfejemen... Pár kósza vágást az arcomon, lábamon, ahol nem takart be annyira tökéletesen a testével, de a nagy részét így is ő vagy a kanapé fogta fel. Alig tíz-húsz másodperc az egész, mégis éveknek tűnt, míg az utolsó suhanó hang is elhallgatott. Egy másodpercig vártam csak, hogy megbizonyosodjak arról, hogy tényleg vége, utána óvatosan toltam el magamtól őt, bár a kezem gyenge volt, ahogy a rengeteg üveg beleállt, remegett. Pedig Lucinda Yaxley keze sosem remegett… Ezzel nem törődve igyekeztem pillanatok alatt felmérni Nathaniel helyzetét. Ahogy a csörömpölés elhalt, ő azonnal mozdult volna, hogy szembe fordulhasson a támadónkkal, hogy továbbra is védelmet biztosítson nekem, ám ahogy megmozdult, belé rekedt a lélegzet is. Mindene fájt és szúrt, a szilánkok mélyebbre hatoltak a testében. Megrándult és kezdte elveszíteni az erejét a tagjaiból. Hirtelen elmosódott a kép a szeme előtt, de próbált fókuszálni, ha moccanni nem is tudott, míg magánál volt, addig feltett szándéka volt engem védelmezni. Próbált volna az illúzióihoz is nyúlni, elfedni legalább engem, de fogalma sem volt már, hogy sikerrel járt-e.

- Meg ne mozdulj! - parancsoltam rá a fiúra, nem tűrtem ellentmondást. Elég hamar láttam, hogy súlyos volt a helyzet, nem akartam rontani az amúgy is borzalmas esélyeinket. Megtámasztottam a fiút és úgy mozdítottam, hogy a vállával nekidőlhessen a szétszaggatott kanapénak. Tudtam jól, hogy nem kifejezetten volt jó az ilyen jellegű parancsok követésében, most mégis szót fogadott - leginkább azért, mert nemigen volt más választása. Nehézkesen vette a levegőt, érezte, hogy csukódnak le a szemei, a fájdalom is tompa sajgássá csendesült. A tagjai elnehezedtek. Próbált fókuszálni, összeszedni magát, mert milyen kellemetlen, hogy pár üvegszilánktól így kidőlt. - Semmi hősködés, ébren kell maradnod. Nem használhatod a képességed, se semmit, érthető? Mindjárt itt vagyok... - sziszegtem neki, ahogy körbenéztek.

- Lu... - csendesen sikerült csak kinyögnie a nevemet, nem akarta, hogy ostobaságot csináljak. A kezeit emelte felém, de már nem láttam, s hamar visszaejtette maga mellé. Nem volt itt senki, de majd megpusztultam, hogy egy Homenum Reveliot használjak. Megérzéseimben bíztam tehát: nem maradt itt senki valószínűleg, bíztak magukban és hátam sem borsódzott már annyira. Ettől függetlenül felpattantam és többé nem törődve az óvatossággal, körbenéztem a nappaliban. A többi helyiségbe egyelőre nem mertem menni, ki tudja, mi várt ott és ha egy csepp eszük volt, minden szobában várt valami. Aztán visszamentem Nathanielhez, aki borzasztó állapotban volt. Nagyon. Én magam nem is éreztem a kezembe nyilalló fájdalmat, annyira azzal voltam elfoglalva, hogy őt támogassam.

- Mit tettél, te idióta?! - sziszegtem neki rendkívül mérgesen és... Aggódva. Komoly esélye volt, hogy nem éli ezt túl, így hát emeltem is a pálcámat, hogy segítsek rajta, minden perc számított, alattunk már minden tiszta vér volt, ahogy egész testünk is mocskos lett a vörös színtől, többé nem létezett olyan, hogy az ő vagy az én vérem: összemosódott a kettő és mindketten megfürödtünk benne, ő pedig vészesen sokat veszített nagyon kevés idő alatt. Most megint csak nem zavart a nyomjel tehát. Tekintete ködös volt, ahogy rám emelte, mikor közelebb jöttem megint.

- A kezed... - lehelte a szavakat, ahogy a vér látványa tárult elé is, a sajátját észre se vette körülöttünk. A feje megbicsaklott előre, már csak tompa visszhangját hallotta apámnak, ahogy berontott és mellénk sietett. Én meg sem hallottam szavait, a megfelelő varázslaton gondolkodtam, amivel elég gyorsan kiszedtem belőle a szilánkokat és akadályoztam meg, hogy elvérezzen.

- Nem hagyom, hogy ilyen ostoba módon halj meg! - mondtam frusztráltan neki még, mikor előrebicsaklott a feje. - NATHANIEL! - valószínűleg még sosem hallotta ilyen módon a nevét. És nem is fogja... És akkor berontott apám a lakásba, én automatikusan fogtam rá a pálcámat, de igazából le is eresztettem: nem volt időnk tesztelgetni egymást, hagytam, hogy odafusson hozzánk és arrébb csusszantam. A fejemet ráztam, hogy ne velem foglalkozzon, hiába látta a kezemet és odébb is mentem inkább. Valahonnan messziről hallottam, hogy apám rámparancsolt, hogy értesítsem a hatóságokat, a bejárathoz mentem hát, és megtettem, bár kezem csúszott a vértől és remegtem rendesen, majd visszasétáltam, egyre jobban és jobban vette át a testem is a rázkódást. Hirtelen szakadt rám az utca zaja, ahogy az üveg nélküli falon beözönlött, de én mégis őket néztem. Agyam képtelen volt felfogni, hogy Nathaniel hajlandó lett volna meghalni értem. Ilyen ember nem létezhetett a Földön. Nem létezhetett. Egyre jobban remegtem a sokktól és a vérveszteségtől, egyáltalán nem hölgy módjára adta meg magát a lábam, s a falnak dőlve csúsztam le a földre, úgy néztem tovább őket, bár én is egyre homályosabban láttam csak.

Nathaniel igazából nyugodt volt. Ahogy szemei lecsukódtak, a szülei képe jelent meg előtte. Nem számítottak ilyen korán a viszontlátásra, ahogy ő sem, mégsem mondhatta, hogy bánta. Számonkérhette majd apját, megnevettethette az édesanyját és nem lesz porontya, akinek ugyanezen a förtelmen kéne keresztülmennie. Hacsak öt perccel visszatekerhette volna az időt egy időnyerővel, akkor sem csinálta volna másképp. Mindig is úgy gondolta, hogy én nagy tetteket hajtok majd végre. Már nem érzékelte, ahogy Cassius elétérdelt, a varázslatokat se, ami az életét mentette meg, nem érzékelte a riadalmamat sem.

Furcsa koncepció volt ez az idő fogalom. Amint leértem a földre, minden elkezdett összemosódni egy nagy masszává. Segíteni akartam, de nem tudtam, a hangok is egyre távolabbról jöttek és mintha egy ponton el is tűnt volna a szoba a szemeim elől... Amíg apám meg nem paskolta az arcomat, mintha a hangját is hallottam volna, hogy koncentráljak. Éreztem, hogy az erő kicsit kezdett visszatérni belém, jobban tudtam fókuszálni is. Először a hangokat igyekeztem felfogni, hallottam, hogy több van, felpillantottam: a MACUSA megérkezett, most már baj nem lehet. Mintha valaki jelentést tett volna apámnál, hogy még az egyik hálószobában is elrejtettek egy csapdát, de máshol nem. Lenéztem a kezemre, azóta be lett gyógyítva minden apró vágás, ugyanannyira volt selymes és puha, mint előtte. A ruhám és a hajam is egy merő vér volt, de legalább már megszáradt és nem került új a többi mellé. Apám megsimogatta az arcomat, ahogy átengedte a terepet egy szakértőnek. Bevallom, nem sokat fogtam fel belőle még, de hamar tovább állt, én pedig magamra maradtam, így azonnal felálltam, s csetlő-botló lábbal Nathaniel mellé sietettem. Ha odébb is akartak volna vinni mellőle, elég vehemensen tájékoztattam őket, hogy nem fogok mozdulni, szóval bírják ki. Amíg arra vártam, hogy magához térjen, ittam egy keveset, egyre jobban kezdtem összeszedni magamat és hirtelen rettenetesen szégyelltem, ahogy reagáltam az eseményekre: gyenge voltam és gyengén viselkedtem. Nem maradtam erős, mikor a helyzet megkövetelte. Nem volt baj, majd megbüntetem magamat érte, hogy legközelebb ne követhessem el ugyanazt a hibát. Vagy éppen apám fogja megtenni, ahogy láttam, nem kifejezetten örült a magánakciónknak, bár nem tudhatta, hogy sejtettük a problémát. Gondolataimból Nathaniel hangja szakított ki.

- Lu? - kérdezte még kótyagosan, még forgott vele a világ, de látnia kellett, hogy jól vagyok. Utáltam, hogy így hívott, nagyon sokszor kértem, hogy hívjon a rendes nevemen, de Nathanielt valamire kérni is egy külön küldetés volt. Sosem tudtam lenevelni hát erről, így Orville mellett ő volt a másik, akitől elfogadtam a becenevet. Pontosabban Orvilletől elfogadtam, Nathanieltől elviseltem. Most mégis rettenetesen örültem, amikor meghallottam, mert ez azt jelentette, hogy köztünk fog maradni.

- Itt vagyok! - fordultam felé, ahogy meghallottam a nevem. - Ne mozogj... - tettem hozzá még gyorsan. Éreztem rajta, hogy még minden túl... Zajos volt számára és az már baj, ha ez neki tűnt fel. Szófoszlányok jutottak el csak hozzá, nem tudta még megragadni azok értelmét. Hunyorogva pislogott, de még forgott vele a szoba. Valószínűleg még élt benne az előbbi reflex, s ahogy érzékelte, hogy többen vannak körülöttünk, azt inkább fenyegetésnek fogta fel: odébb ütött egy felé nyúló kezet és még azelőtt moccant, hogy felfogná az én jelenlétem. A pálcáját kezdte kutatni, közben halkan szitkozódott, de hamar elvesztette az egyensúlyát.

- Nyugodjon meg, Mr. Nox, már elmúlt a veszély. Ezt meg kell innia, túl sok vért vesztett! – szólt rá a férfi, miközben Nathaniel levegőért kapkodott, még vérben úsztak a szemei, alig jutottak el a szavak hozzá. Csak felsóhajtottam. Muszáj lett volna közbeavatkoznom, hogy megkíméljünk mindenkit a felesleges műsortól, igaz? Ám ekkor meglátott végre engem és remegő kézzel nyúlt az arcom felé.

- Lu... vérzel… - nyögte ki halkan, miközben alig észrevétlenül elkezdett dőlni.

- Mondtam, hogy ne mozogj! - sóhajtottam fáradtan. - Hallgass kérlek az úriemberre! - kértem erélyesebben, de aztán inkább visszafogtam magamat, elvégre még pánikban volt. Ahogy felém nyúlt, elé léptem, s elkaptam, ahogy dőlt volna el, de éreztem, hogy azért még én sem voltam annyira stabil, kicsit meginogtunk, megvonaglott az arcom. - Itt vagyok Nathaniel, már nincsen baj! Légy szíves, nyugodj meg, muszáj lenne mély levegőt venned, utánozz, kérlek! - most sokkal halkabb és lágyabb volt a hangom, de elég határozott, hogy figyeljen rám. - A MACUSA már kezeli a helyzetet, nincs több dolgunk! Én is jól vagyok... - mondtam neki még, ahogy mélyen a szemébe néztem. Éreztem, hogy erőtlenül ölelt át, ahogy felfogta, hogy tényleg én voltam az. Reszketett, de talán ő nem is érezte. Talán még az adrenalin vagy a félelem hajtotta, ahogy arra gondolhatott, hogy bajom esett, nem tudhattam, de azt sose bocsátotta volna meg magának. Aprót bólintott végül és akadozva ugyan, de mélyen beszívta a levegőt. Majd újra. És újra. Kicsit fájt, de ez édes fájdalom volt számára. Most jutott csak el a tudatáig talán, hogy élt, hogy az előbb tényleg majdnem meghalt. Talán az is végig futott a fejében, hogy látta a szüleit... Talán emiatt is lehanyatlott, ahogy elengedtem és végre kezelésbe vehették, ám a tekintetét nem vette le rólam. Fintorogva itta ki a bájitalt és tűrte, hogy befoltozzák mindenhol. Csak egy bólintással jeleztem, hogy ügyes fiú volt, jól csinálta, és én sem vettem le a tekintetem róla, keresztbefontam a karomat, úgy méregettem.

- Hát, ez kurva szar… - jelentette ki a szokásos stílusában, miközben belenyomta ingerülten az egyik gyógyító kezébe az üres üveget - Lehet tudni, mi történt? – kérdezte ezt már tőlem. Nem kerülte el figyelmemet, hogy idegesen járt a lába. Sosem viselte jól a tétlenséget, még úgy se, hogy pár perce még épp a padlót öntözte a vérével. Halványan azért még én is elmosolyodtam, ahogy kijelentette, hogy nem kifejezetten ízlett neki a főzet, majd röviden megcsóváltam a fejemet. Valami nem változott, igaz? És ennek most nagyon tudtam örülni...

- Még nem... Volt még egy csapda az egyik hálószobában, de egyébként várunk a fejleményekre. Az biztos, hogy valami tehetősebb vagy tehetséges elkövetőről van szó, mert ezek az eszközök igen pontosak és minőségiek voltak. A varázslatai pedig szintén elég precízek. Tudta a dolgát, még ha nem is a legerőteljesebb megoldásokat választotta... Elő fogják szedni, ebben nem kételkedem... - válaszoltam neki, egy szigorú pillantással jeleztem, hogy állítsa le a lábát, mert idegesítő. - Te hogy vagy? - néztem rá kutatóan. Ő pedig aprót bólintott csak a szavaimra, a köd kezdett felszállni az elméjéről, ahogy a bájital hatni kezdett és helyettesítette a vért, amit vesztett. Talán a színe is kezdett visszatérni, csak néhány fintor futott még át az arcán, ahogy a mélyebb vágásokat gyógyították. Közben biztosan azon filozolfálgatott, hogy ki lehetett az elkövető és mi lehetett az eredeti terv, talán valami olyasmi gondolatmenete lehetett, mint: „Talán korán érkeztünk. Több, mint valószínű, hogy Mr. Yaxleynak szánták a csapdát és az is nyilvánvaló, hogy a faszkalapnak már nem kellett volna itt lennie. Megzavartuk a merényletet.” Pár gondolatát végül szavakba is öntötte.

- Valószínűleg figyelmeztetésnek szánta. Remélem, értik a dolgukat és minél előbb elkapják azt a faszt… - morogta csak, a lába viszont még mindig járt, most nehezen olvasott a jelekből még. Valahogy ki kellett adnia a feszültséget, ami benne ragadt és a szégyent, hogy majdnem kudarcot vallott, ezért pedig nem hibáztathattam igazán.

- Biztos vagyok benne, hogy hamar kézrekerítik! - bólintottam én is. Ebben nem kételkedtem, apám a legjobb embereket fogja alkalmazni, ha a MACUSA nem tenné. Ő sem akar idő előtt elpatkolni. Bólintott Nathaniel is és még innen éreztem, hogy éppen magában szitkozódott tovább. Valószínűleg azon elmélkedett, hogy legszívesebben ő maga ment volna, hogy kitekerje a nyakát és rendkívül bosszantotta, hogy nem volt idősebb, hogy meg is tehesse. A kérdésemre nem is válaszolt azonnal, megvárta, míg abbahagyták rajta a szöszmötölést. Kijelentették, hogy pihenjen, hogy ne erőltesse meg magát, még hagynak neki valami főzetet is, de ő csak legyintett az ismerős lezser stílusával, már nem is figyelt, csak azt várta, hogy végre magunkra hagyjanak minket.

- Élek. Azt hiszem, kurvára nem sokon múlott... Örülök, hogy nem lett bajod, Lu. Ha apád nem, Orville tuti, kinyírt volna - vigyorgott rám, mint egy hülye, mintha kicsit se viselte volna meg ez az egész.

- Nem, nem sokon múlt... Nagyon felelőtlen döntést hoztál, Nathaniel! - mondtam szigorúan neki. Nem is reagáltam a végére. Nem vártam, hogy el kell meséljem majd Orvillenek is ezt a cirkuszt, biztos voltam benne, hogy feleslegesen fogja felizgatni magát a történteken. Idegesen megfeszült az állkapcsom, de végül csak leeresztettem egy hatalmas sóhajjal. - Megmentetted az életem... Kész lettél volna eldobni a sajátodat. Miért? - néztem rá valahogyan teljesen más tekintettel, mint eddig. A dorgálásom viszont váratlanul érte, szemöldöke felkúszott a homlokára és érezte, hogy kezdett felpaprikázódni.

- Mégis mi a szarról beszélsz? – vakkantotta nekem, érezni lehetett az ingerültséget a hangjában. Felállt, hogy egy szinten legyünk. Megszédült, de makacsul tartotta magát, de végül újabb meglepetést okoztam neki és el is szállt a mérge. - Olyan okos vagy, Lu, mégis olyan rohadt egyszerű kérdésekre nem tudsz választ adni! - elvigyorodott. - Ti vagytok a családom. Te, Orville, Elsie és Solange. Bármelyikőtökért megtenném újra… - válaszolta végül. Én is felhúztam a szemöldökömet, de hagytam, hogy felálljon, nem mozgatott meg kifejezetten az ingerültsége. Végül elhúztam a számat, ahogy megforgattam a szememet.

- Ostobaság ez a felesleges hősködés... Miért áldoznád fel az életed valaki másért? A tiéd is ugyanannyira értékes... - néztem rá kíváncsian, de a tekintetem is ellágyult már, ahogy ránéztem. - Ettől függetlenül nem lehetek elég hálás neked... Szerintem soha... Nem hiszem, hogy rajtad kívül bárki megtette volna így. Talán Orville... Talán... - elgondolkodtam, igazából nem tudtam, egy ilyen helyzetben hogyan reagálna. A legközelebbi barátom volt, de az ilyen helyzetek érdekes reakciókat tudtak kiváltani másokból. A családom biztos hagyott volna, és ez is egészen beszédes, de hát ezt ki sem kellett mondanom, tudtuk. Akkor ez mit jelentett most köztünk? Kicsit zavarban éreztem magamat, nem tudtam, hogyan kell kifejezni ezt a hálát. Nem is hála volt ez, valami több, de nem tudtam elkapni az érzelmet rendesen, így kifejezni sem tudtam, inkább a fülem mögé simítottam a mocskos hajamat és a tüsténkedő embereket néztem egy kicsit.

- Felesleges hősködés? Fú, bazdmeg... - felnevetett, bár semmi jókedv nem volt benne. - Szerinted mi a faszomra mentél volna egy protegóval? Értem én, ügyes boszorkány vagy, a legjobb az évfolyamon, oké, de szerinted egy szinten vagy egy felnőtt varázslóval? Röhögve lyuggatták volna ki a szilánkok a kis védelmed – mondta ki az egyértelműt, bár biztos voltam benne, hogy most úgy érezte, hogy az ilyen pillanatokban okosabbnak gondolta magát nálam. Bár ez hamar elszállt és sose mondaná ki hangosan, azért vigyorra késztette a gondolat. - Nem kell túllihegni. Nem akartam meghalni, Lu. De mindenáron megvédtelek volna. Most és később is. Ahogy mondtam, ti vagytok a családom, amit választottam, ha kértek belőle, ha nem. Szerinted kihallgatnak minket? Kurvára rámférne egy zuhany. Meg rád is. Ne értsd félre, de jó szarul festesz így – folytatta és közben pofátlanul vigyorgott hozzá, kicsit elterelve mindkettőnk gondolatait az imént történtekről. Én azért pislogtam kettőt a kifakadására és felhúztam a szemöldökömet.

- Valószínűleg semmire nem mentem volna... Nem is lényeges, mert nem arra gondoltam, hogy hagynod kellett volna kiteljesedni az évfolyam legjobb boszorkányát - hangom nyugodt volt, de csöpögött a cinizmustól. - Arra gondoltam felesleges hősködés alatt, hogy miért nem a saját bőrödet mentetted... - csóváltam a fejemet. - Nem akartál meghalni, de kész vagy eldobni az életed értem. Na, ez a felesleges hősködés a szememben. Helyette inkább teljesedj ki és legyél a leghasznosabb. Mert sokkal több a lehetőség benned, mint hogy csak úgy feláldozd magad bárkiért. Nyugodtan veheted bóknak ezt - forgattam a szememet, halványan el is mosolyodtam, majd veszélyesen megvillant a szemem. - Van, hogy nem nézek ki jól?! Ejnye... - duruzsoltam fejcsóválva. - Szerintem lassan végeznek, menj nyugodtan fürdeni... - szememmel jeleztem, hogy nem tudom, kihallgattak-e. Továbbra sem tudtam megfejteni, mi zajlott bennem, csak méregettem a fiút. Határozottan változott valami kettőnk között, közelebb kerültünk talán. Vagy csak én engedtem közelebb? Nem értettem még teljesen. Ő pedig nagyokat pislogott rám, mire leesett neki a tantusz és széles vigyorral adózott a pillanatnyi észosztásáért - mindketten tudtuk, hogy ez amúgy meglehetősen messze állt tőle. Talán a vérveszteség hozta ki belőle.

- Mintha nem tudnád, hogy hamarabb cselekszem, mintsem gondolkodnék – válaszolta, közben meg is bökte a halántékát mellé, volt némi színpadiasság benne természetesen. Kezdett visszatérni, legalábbis próbálta ezt elhitetni velem. - Legközelebb egy kösz, Nate, te vagy a legjobb-bal is beérem! - paskolta meg a vállam, ahogy ellépett mellettem. De tény, ha rólunk volt szó, minden józan ész elszállt és a biztonságunk volt számára az első. Már most láttam lelki szemeim előtt, hogy egyszer tényleg egyikőnkért fog meghalni, de ez nem az a nap volt szerencsére. - Ha keresnének, mondd, hogy épp kiverem a zuhany alatt - vigyorgott még rám, majd a lehető leggyorsabban eltűnt.

- Tudom... Erről próbálnálak lenevelni, eddig elég kevés sikerrel... - csóváltam a fejemet még mindig. - Köszönöm, Nathaniel... Tényleg! - mondtam most elég komolyan neki, ahogy elhaladt mellettem, majd tarkón legyintettem, ahogy az utolsó mondatot is kimondta, csalódottan ciccegtem is mellé, miközben eltűnt a fürdőben. Csak a csapot megengedve engedett utat az utólagos pániknak, tekintve, hogy tényleg majdnem meghalt. Szinte láttam magam előtt, ahogy kényszeresen sikálta a saját vérét magáról, hogy azzal a közelmúlt emlékeit is ledörzsölje magáról. Pedig tényleg semmit sem csinált volna másképp, ebben biztos voltam. Az alkarját támasztotta a csempének a homlokával egyetemben. Reszketett, pedig nem akart. Szorosan lehunyta a szemét is, kezeit pedig ökölbe szorította és vagy kétszer rávert a falra. A halál utoljára télen csapta arcul, de messziről és nem a sajátja. Ez... Nagyon megijesztette. Nem, mikor történt, hanem most, mikor már értette, hogy mi lehetett volna.

Én pedig egy ideig csak nézelődtem, próbáltam hallgatózni, aztán az üres ablakkerethez sétáltam és lenéztem a mélybe. Pár perc múlva viszont már annyira zavart a zaj és az emberek, illetve azon gondolkodtam, hogy vajon most, hogy Nathaniel egyedül maradt, ráaszakadt-e minden, hogy inkább vettem magamhoz egy adag tiszta ruhát és kopogás nélkül léptem be a fürdőbe, mivel hallottam, hogy még fürdött. Biztos voltam benne, hogy hallotta, hogy bejöttem, de tőle idegen módon nem tudott megszólalni, előbb mondjuk, levegőt kellett volna kapnia hozzá. Hagyta, hogy most én beszéljek kettőnk helyett, míg a víz csobogása valamelyest elnyomta a zihálását. Persze nem előlem, én hallottam, de legalább minimális komfortot adott a fiúnak. Azt mégsem engedhette meg, hogy közönség előtt adja át magát ennek.

- Nem, nem azért jöttem, hogy megtekintsem az önkielégítésedet, ennyire azért nem érdekelsz... - előztem meg a rendkívül nem szellemes hozzászólását. - Tudni akartam, hogy pánikrohamot kapsz-e, ha egyedül maradsz... Meg nem viselem éppen jól az embereket... - tettem hozzá még, majd a csaphoz léptem és legalább a kezemet megmostam, hogy az ne legyen véres. Egy ideig bámultam a vízben, ahogy lemostam róla a vérünket, megint láttam, ahogy cafatokra tépte Nathanielt az a sok üvegszilánk. Fogalmam sem volt, Nathaniel mit érezhetett most, de én éreztem, ahogy a gyomrom zsugorodni kezdett, hogy majdnem meghaltunk ma. Nagy levegőt vettem és kifújtam, el is múlt az érzés egy pillanattal később. - Megvagy odabent, Nathaniel? - kérdeztem rá, miközben elkezdtem a sminkemet levakarni az arcomról, mert nem szerettem úgy fürdeni menni.

- Persze. Csak épp... Kihordok egy pánikrohamot lábon. De... Minden fasza - kiáltott ki, mikor már újra rálelt a hangjára, bár még nem volt az igazi. - Láttam őket, Lu. A szüleim… - tette hozzá csendesen és éreztem, hogy másnak nem merte volna bevallani. Nekem sosem ment jól a saját érzelmeim megélése. Egészen biztos voltam abban is, hogy tudatosan-nem tudatosan a legtöbb ilyen élményemet elnyomtam magamban, mert nem engedhettem meg magamnak azt, hogy meginogjak. Ez persze azzal is járt, hogy a jó élményeim is középszerűek maradtak, de ezt az áldozatot meghoztam egy nagyobb, magasztosabb célért. Így bevallom, nem teljesen tudtam átérezni Nathaniel helyzetét: valószínűleg nem fog úgy pofán vágni az egész, nem fogom tudni átélni, belehelyezkedni, pláne egy mi lett volna, ha helyzetbe. Úgyhogy csendben maradtam, ahogy leszedtem a sminkem. Alatta egy másik lány várt engem, de ez sem hozta el azt a várt lélekállapotot, amit most kellett volna éreznem. Végül az utolsó mondata kicsit átlökött ezen a holtponton, közelebb kerültem a megoldáshoz is, megtámaszkodtam a mosdókagyló szélén és néztem a rám visszabámuló arcot. Magam mellett láttam Nathanielt is, pedig tudtam, hogy még a víz alatt volt, de itt volt az arca az enyém mellett, azé a fiúé, akivel egy napon születtem, aki azóta egy háztartásban élt velem. Aki közelebb állt hozzám, mint bármelyik családtagom. Aki igazából most már a testvérem lett, jobban, mint bármelyik a három másikból. Túl sokáig hallgattam, igaz? Talán kezdtem megérteni, mi zajlott le éppen bennem, talán mégsem, mégis kikívánkozott belőlem egy olyan vallomás, amire se előtte, se utána soha nem volt példa.

- Szeretném, ha tudnád, hogy ha véletlen előfordulna még egyszer ilyen, akkor a nővéred mindig visszavár az élők közé és biztos vagyok benne, hogy szüleid is így szeretnék. Van kötődésed ide, nem is akármilyen, ezt ne felejtsd el... Még ha örülnél is, ha egyke lehetnél, ez a hajó elúszott amúgy is, de a mai után pláne. Remélem, leszek, leszünk mindig olyan erős szálak neked, hogy minket válassz... - mondtam nagyon halkan, abban sem voltam biztos, hogy a vízcsobogástól hallotta-e. Talán még sosem voltam vele ilyen bensőséges, de közben meg attól tartottam, hogy nem jól reagáltam a vallomására, de sosem voltam ebben jó, ehhez más beszélgetőpartnert kellett volna választania. Ám a szavaim mégis visszarántották a valóságba. Alig hitt a fülének, hirtelen arra gondolhatott biztosan, hogy nagyon bevághattam a fejem. De nem tudta tagadni, hogy jól estek a szavaim, ahogy a félmosoly máris ott volt az arcán. Még remegő kezekkel, de elzárta a csapot, a törülközőt lezseren a csípője köré tekerte és úgy lépett ki a zuhany alól, hogy mire befejeztem a kis monológomat, már karba tett kézzel támassza a falat. A bőre még vörös volt a túlzott dörzsöléstől.

- A húgom - vigyorgott, bár még elég hevenyészett volt a megszokotthoz képest. - Mindig titeket foglak választani… - tette még hozzá kissé rekedt hangon. Valószínűleg az járt a fejében, hogy bár tagadhatatlanul megviselte a közelségük, de ez már a múlt volt. Tudta, hol volt és hova tartott. Nem nézett hát vissza, csakis előre. - Kösz, Lu. Tényleg… - mondta halkan. Én pedig a tükrön keresztül néztem a fiúra, végigmértem, tényleg nem maradt semmi baja, ennek örültem. A vörösség is el fog múlni, ebben is biztos voltam. Megfordultam, megtámasztottam a csípőm a mosdón.

- Hm, legjobb tudomásom szerint én születtem előbb, nem? - néztem rá felhúzott szemmel. Végül csak bólintottam neki. A célt elértem és egyébként tényleg így gondoltam a dolgokat. Ránéztem még egyszer, majd ha biztos voltam abban, hogy nem lesz baj, akkor magára hagytam addig, amíg megtörölközött és felöltözött, majd helyet cserélhettünk.

Ahogy egyedül maradtam a fürdőszobában, rámszakadt a csend és az egyedüllét. Szerettem magamban lenni, ilyenkor igazán hatékonnyá váltam és ki tudtam teljesedni: nem zavartak meg, nem tereltek el másik irányba, minden úgy történt, ahogy szerettem volna. Most sem bántam hát azt, hogy a vízcsobogáson kívül nem törte meg semmi a némaságot. S bár nem szoktam hosszan és feleslegesen időzni a vízsugár alatt, most jóval több időt töltöttem magamban, mint szoktam.

Hagytam, hogy a víz magától mossa le rólam a mai nap mocskát, hogy emléke se igazán maradjon annak a majdnem tragédiának, amit ostobaságunk és meggondolatlanságunk okozott. Szinte éreztem, hogy pár perccel ezelőtt még Nathaniel küzdött a saját érzéseivel itt és rettenetesen zavart az, hogy én itt állok és… Semmi nem történt. Egy röpke pillanatig vágott csak arcon, mikor bejöttem hozzá, de az is hamar elmúlt, azóta pedig semmit nem éreztem. Nem voltam mérges, nem voltam szomorú, nem éreztem magamat felkavarva, nem éreztem, hogy megviselt volna. Pedig majdnem meghaltunk, ennél komolyabb esetünk akkor történhetett volna, ha Nathaniel valóban életét vesztette volna. Ott álltam a víz alatt és kényszerítettem magamat, hogy sírjak. Próbáltam legalább egy-egy könnycseppet kipréselni magamból, de nem ment és ettől csalódott és frusztrált lettem: ökölbe szorítottam a kezemet, de annyira meg nem lettem dühös, hogy kezdjek is valamit ezzel, így hát csak egy sóhajjal kísérve ellazítottam az ujjaimat. Kifejezetten jól tudtam irányítani a testemet, elég jól tudtam színészkedni vagy rejtegetni is, s mégis, ha valódi érzelmek megéléséről volt szó, szinte kivétel nélkül elbuktam. Rövid pillanatokra felvillant előttem egy-egy erősebb érzelem, de sosem tartott ki hosszabb ideig, amin esetleg lehetett volna rágódni. Ez is az egyike volt a számos indoknak, miért tartottam mindig egy lépés távolságot mindenkitől: nem tudtam nekik elmagyarázni, mi zajlott bennem, mert valójában fele annyi minden sem történt, mint aminek normál esetben kellett volna, ők pedig nem értettek engem, így egy idő után meguntam magyarázkodni, a kellemesen hűvös távolságot választottam, ami mindenki számára kényelmes volt. Szégyelltem volna ezt? Nem, nem szoktam szégyellni magamat. De mélyen odabent szerettem volna, ha hasonlóan képes lettem volna átélni, megérteni ezeket a komplexebb érzéseket.

Ám ahogy végül kiléptem a zuhanyzóból és törölközőbe csavarva megálltam érzelemmentes arcommal a tükör előtt, realizáltam, hogy teljesen felesleges olyan dologért sóvárogni, amit nem kaphattam meg. Megértettem hát, hogy akkor ebből előnyt kellett kovácsolnom ahelyett, hogy gyengeségnek fogtam volna fel, így eldöntöttem, hogy visszafogott érzelmi világomat arra használom inkább, hogy támogasson a nehéz pillanatokban: felvérteztem magamat minden nehézséggel, fájdalommal, problémával szemben, hogy minden pillanatban készen állhassak egy objektív, hasznos és hatékony megoldással szolgálni, azaz nem hagytam, hogy érzelmeim befolyásoljanak, amikor ügyeket intéztem. Talán valamilyen szinten gyengévé tett ez, de sokkal erősebbnek éreztem már magamat attól, hogy nem voltam rabja saját érzéseimnek és gondolataimnak. Felszabadító volt még egy réteggel gazdagabbnak lenni önmagam irányítását illetően. S innentől kezdve nem volt hatalma senkinek felettem, aki érzelmeimre próbált volna játszani.